Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,
asszonyok, édesek és keserűek, –
senki fia, rossz a kedvem:
melyitek emlékénél melegedjem?
Kerestem: csalogattak, tündököltek,
csorduló fürtjei hős örömöknek;
ittam, szedtem,
részegedtem, –
ki maradt? hol maradt a sok mögöttem?
Utazó fénysugár az éjszakában,
magamtól soha én még meg nem álltam;
egyenesen, így volt
rendben,
s mikor egy megállított, megpihentem.
Asszonyok, kalandos szép, messzi tájak,
szerelem, akartam, hogy veled szálljak – –
Próba voltál, szomorúság,
csavargó kiváncsiság, nyomorúság.
Huszonöt asszonyaim, gyönyörűek,
nem is ti vagytok nekem keserűek:
nem a bor, – az iny
keserű,
a cigány búsúl most, nem a hegedű!
Szomorú maradok már mindhalálig;
halálban testem-lelkem kettéválik
s egybeszakad az istenben,
legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmben.
Istenem, hasznos esők mosogatják,
csontomat kezeidben morzsolgatják,
bócér hajam simogatják
s szivemet jófüvekkel betakarják.
De mikor betakartak, eltakartak,
bő zsírral fényes földbe elkavartak, –
szétölelem, szét, nevetve,
magamat a violás fellegekbe!
Szeretők, édesség és gyönyörűség,
múljék el tőlem minden keserűség;
nincs már miért
szomorkodni:
az isten darabkái voltatok ti!
Most pedig, rettenetes, erős isten,
adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,
adj szerelmet, egészséget,
adj nekem, adj nekem is békességet!