Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban
s nyár gyermeke: én: táncos habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.
A tél odafönt már mozgolódik:
zöld jéghegyek úsznak szivemre;
délről pálmák lányserege jön
és csókosan
biztat Itália kék szerelme.
Észak és dél megütközik,
jéghegyek és exotikus Nap!
Telemben – óh forró fény-zenekar! –
vad hajnalok
éterikus ütegei zúgnak!
Mosolyogva nézem magamat –
én vagyok észak, én vagyok a dél:
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:
Minden vagyok én! – – Mennyei ütközetek,
hazugság, napfény, jéghegy, igazság –
Óriás mosolyom egét
kis részletek
hiába törik, hasogatják:
Minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmársereg a napban, –
s füttyszóval kisérem a fényzenekart
szivemben,
e kacagó, nápolyi alkonyatban!