Szabó Lőrinc: Kalibán

Magyarázat

A Testvérsiratók egy öt részből álló drámai költemény, melyben a négy gályarab nem sokkal korábban meghalt ötödik társukat siratja. Az első és a befejező rész a halálesetet, illetve jelenük siralmas voltát idézi, a közbülső három rész meghurcoltatásuk történetét beszéli el.
A mű alaptörténete Paul Graf von Hoensbroech: Das Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirksamkeit c. katolikus-ellenes történeti munkájából származik, de témaválasztásában, mint ahogyan ez a költőnek a vershez fűzőtt későbbi kommentárjából, illetve a Tücsökzene 110. Gályarabok éneke c. verséből is kiderül, diákkorának élménye is közrejátszott: nap mint nap látta a debreceni Emlékkertben a Gályarabok emlékoszlopát. Formai és műfaji tekintetben a mű keletkezése előzményének tarthatjuk Babits drámai költeményeit, előképének Coleridge Ének a vén tengerészről c. művét is. Sárközi György a Kalibán-kötetről írott kritikájában pedig megjegyezte: „A readingi fegyház balladájának versformájára és modorára emlékeztető... igen jelentékeny nagy drámai vers.” A szellemek kórusa, a halált előkészítő kísértés ötletét is ebből meríthette a költő. Feltehető, hogy a vers inspirációjával kapcsolatba hozható – túl a fordítóhoz, Tóth Árpádhoz fűződő barátságán – Szabó Lőrinc érdeklődése Oscar Wilde nagysikerű műve iránt. (Ld. Tóth Árpád Összes művei, 2. Műfordítások, Akadémiai, Bp., 1964, 372–374.)
A költemény témájában a Browning-vers, Az eretnek tragédiájához kapcsolódik. A két költemény közös vonása, hogy hőseit elbukott voltukban mutatja be, amikor sorsuk mindenkiben szánalmat keltő. A költő el nem kötelezett nézőpontja mögött kiábrándulás, a történelmi cselekvés kilátástalanságának a tudata érezhető ki, miszerint az emberi történelem nem más, mint céltalan öldöklés:

Az Árnyak Kórusa:

Ember, − csupa vér;
Istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.

Ember, − csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt, vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.

Itt újból hangsúlyozta azt a keserű meggyőződését, hogy az emberi lét valódi egyetemes értéke valójában nem más mint biológiai.

Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.

Szabó Lőrinc az emberrel nem mint egy eszme képviseletének az áldozatával érzett részvétet, hanem mint biológiai létezővel, aki csak fizikailag szenved. A megsemmisülésben sohasem az okot kereste, nem adott hangsúlyt annak eszmének, ügynek amiért az áldozatok szenvednek, hanem magát a testi szenvedést idézte meg olykor már-már groteszbe hajló naturalizmussal, mint ahogyan ez másik versében az Altató dalban, vagy Az eretnek tragédiájában is látható:

Tüzet gyújtottak alája, s apád
ott sült meg élve a fán. −
(Altató dal)

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derékig felnő vörös szakálla...
...ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.

Chorus:
Istenért sül le combjáról a hús!
(Az eretnek tragédiája)

A Testvérsiratók valdenseit, mint ahogyan a mottónak választott szövegben olvasható, a Pelvoux-hegy egy barlangjába szorítják, a barlang szájában tüzet raknak, és az emberek nagy része megég vagy megfullad.
„Ha pedig minden küzdelemnek ez a vége, van-e értelme egyáltalán a lázadásnak?
Remélhet-e az ember változást, vagy bele kell törődnie a változtathatatlan rendbe? E kérdések igen aktuális, és számára végül is lezáratlan küzdelme az, ami a korábbi lírai idillek költőjének vívódó lelkét e drámai formákba kényszeríti. A keserű tapasztalat táplálta tételeket minduntalan kipróbálja, sarokba szorítja a fiatalember reményeiből táplálkozó, lázadó közbeszólás. A Testvérsiratók-ban két gályarab szólaltatja meg a költő szemléletének e két végletét:

Negyedik gályarab:
De a kín, az a kín, de a csont, az a csont,
csak a bosszút várja, mert

termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll!

Második gályarab:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!

Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát: az örök zenét.

A második gályarab szavai azok, amelyek leginkább egybevágnak a másik két mű
következtetéseivel is.” (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 202–203.)

„Különböző ritmusfajták variációjára épül a Testvérsiratók balladai oratóriuma. Az elbeszélés a kötet egyik jellemző képletét követi, a négy és feles jambusi sor váltakozását a hármassal. A szellemhangokat ugyanakkor más-más ritmusmegoldással karakterizálja. A Fák hangjai és Az Árnyak Kórusa ütemezhető versszakokban szólal meg, egyéni, de ismétlődő kombinációban:

Ember, − / csupa vér;
istenétől / egy se fél;
tűzzel-vassal / vad haraggal
öli egymást, / amig él.

A Fák és az Árnyak között a különbség az, hogy míg a Fák egyik sora jambikus lejtésű:

U U – / U – / U –
mi vagyunk a Rémület…

az Árnyakat inkább trochaikus színezetben beszélteti:

– U / – – / – U / –
istenétől egy se fél…

Az erdei állatok és vezérük riadóját trocheusokban adja elő:

– U / – U / – U / – U
Rajta! rajta! Itt az Ember!

Az embereket védő-sirató szavak az elbeszélő testvérsiratók, tehát a mű egészére jellemző jambusnyelven szólalnak meg (Az Éjszaka, A Hegy), a Csigabiga későbbi törött felező nyolcasaira is emlékeztetve:

U – / U –

Lelkük csalán
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.

A dalformához közeledik Szabó Lőrinc a strófás szerkesztés gyakoriságával és a rímek visszahelyezésével is. Míg a szabályos jambussorok átalakítását fokozatosan kísérhetjük nyomon, addig rímeiben, mindjárt megjelenésükkor, a legendás keresetten rossz rímekkel találkozunk, Babits és Tóth Árpád szecessziós rím játékai után visszatér Szabó Lőrinc a ragrímekhez, asszonáncokhoz, a sokszótagos „rímes furcsa játékok” után a leggyakrabban csak az utolsó szótagot összecsendítő változathoz. A dalszerűen kiképzett strófákban nem érezte szükségét a rímek hangsúlyozásának, azt úgyis már odaérzi a formához szokott fül. Nem a nyugatos rímhagyományt folytatja, hanem a népköltészet és Erdélyi József hatására igyekszik a rímekben is a feltűnés nélküli természetességre. És amit a fiatalok gyakorlata megcsinált, nemsokára, ezt kanonizálja a generáció esztétája, Kardos László, rímelméleti tanulmányában.” (Kabdebó Lóránt: I. m., 268–270.)

,,Im Jahre 1493... – Az első mondat kivételével szószerint idézet Paul Graf von Hoensbroech (1852–1923) művéből: Das Papstthum in seiner sozial-kulturellen Wirksamkeit [A pápaság társadalmi-kulturális hatása], Erster Band, 1900, Lipcse, valójában 92. p. Magyarul: „Az 1493-as évben tört be Albert von Cremona, VIII. Ince pápa követeként Vallouise vögyébe. A valdensek a Pelvoux hegység barlangjaiba húzódtak vissza. Krisztus helytartójának képviselője a barlangok bejáratainál tüzet gyújtott. 1500 ember, köztük asszonyok és gyerekek lelték halálukat részben a füst, részben kard által.” Az 1493-as, téves évszám Szabó Lőrinctől származik, az eredeti szövegben „100 év múlva” kifejezés szerepel, utalva egy korábbi bekezdésben foglaltakra. (Ince pápa 1492-ben halt meg.) A tragikus esemény valójában 1488-ban következett be.

„Tantum religio potuit suadere malorum!” – Lucretius Carus (Kr. e. 96 – Kr. e. 55) De rerum natura c. művéből. Magyarul: „Ennyi rosszra vitte az embereket a vallás.”

Johannes Textor – E műben kitalált személy.

Innocentius – Ince, VIII., Giovanni Battista Cibo (1432–1492): IV. Sixtus utódaként 1484. IX. 12. –1492. VII. 25. között pápa. Ld. róla: Magyar Katolikus Lexikon

très-chrétien – Legkeresztényibb (fr.).

Urbán – Orbán, VI., Bartolomeo Prignano (1318–1389) XI. Gergely utódaként 1378. IV. 8-1389. X. 15: pápa; a nyugati egyházszakadás első pápája.

Kelemen – Kelemen, VII., Genfi Robert, gr. (1342–1394): VI. Orbánnal és IX. Bonifáccal szemben 1378–1394 között a nyugati egyházszakadás első ellenpápája.

Sixtus – Sixtus, IV., Francesco della Rovere (1414–1484): II. Pál utódaként 1471. VIII. 9. – 1484. VIII. 12 között pápa, utódja VIII. Ince.

Isten Kutyái – A dominikánusok elnevezése: Domini canes, azaz az Úr Kutyái, szójáték alapján. A kutya a hűség szimbólumaként jelképezte a rend hűségét. Az inkvizició megerősödése érdekében a XIII. században a domonkos és ferences rendet bízták meg az inkvizíciós eljárások felügyeletével. A két rend közötti rivalizálás után az inkviziós ügyekben eljáró legátusi címet a domonkosok nyerték el. IX. Gergely pápa Ille humanis generi kezdetű bullájában (1232) teljhatalmat biztosított az inkvizíciós eljárásokban a Franciaországban tevékenykedő domonkos rendnek.

Montemsegurum – Montségur: település Franciaország délnyugati részén Ariège megyében. Híres erődje, a Château de Montségur, a katharok utolsó erőssége volt, 1244-ben rombolták le, a túlélők nagy része Itáliába menekült.

Cremonai – Alberto Cataneo, Cremona főesperese.