A ház, a ház, ahol ti laktok,
nem palota;
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
nagy kőkoponya!
Kőkoponya, egy óriásé!
Halott üreg, –
azért olyan szomoru benne
a lelketek.
Ez a ház fej volt valaha,
ez a fekete váz;
élt, látott, ítélt és kiszáradt.
– Azóta ház.
Megölte, megnyúzta az idő
e csúf koponyát;
nézd, csontjai hogy fehérlenek
a malteron át!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
nem palota;
a halott szörny szemüregéből
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
az embereket.
Én nem tudom, mért laktok itt…
Tekervény-folyosók – –
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts,
szabadíts meg, ó Uram!
A régi gondolat jár ide vissza,
éjféli léghuzam.
A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz
a városok embere mind:
féregként nyüzsögnek a halottban
és érzik a régi kínt,
érzik a régi életet,
a pénzt és a nyomort,
családok titkát, civakodást,
a bűnt, az alkoholt,
gyilkos kését, járványt, dühös
párzások kínjait,
a fölgyűlt szenvedést, amely
mindent lealjasít,
kanálissá szikkadt erek
körútját, összenőtt
inaikat, érdekeket, – az egész
kavargó agyvelőt!
– Jaj, borzalmas a város, a ház,
a nagy rovar-tanya;
a hemzsegő élet, ez a sok
vigyorgó csontpalota!
Jaj, a halott börtön-feje!
Véres fejek üregei! –
Átkozd meg a várost és menekülj,
menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott
a kék mennybolt alatt
mikor kimosta lelkedből a bűnt
a kristály hegyipatak –:
nézz vissza s a porba hullva mondj
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
e sok-sok kőkoponyát!