„A nagyváros alapsejtjét, a hajszolt emberek barlangját, a bérházat, a lakást
fosztja meg itt minden illúziótól, mutatja be annak emberidegenségét. A vers
alapötletét saját, sokat panaszolt lakáskörülményei adhatták:
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
nagy kőkoponya!...
...A halott szörny szemüregéből
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
az embereket.
Majd a lakóit szembesíti vele, kiirtva minden érzelmes hangulatot. Az idill
visszájára
fordul:
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!
A következőkben eddigi tapasztalatait összegezi, általánosítja a város, »a nagy
rovar-tanya« embereinek összességére. Végül kirobban a tagadás, a különbség nélkül
mindent megátkozó:
Átkozd meg a várost és menekülj...
...nézz vissza s a porba hullva mondj
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
e sok-sok kőkoponyát!
Ez a tagadás nem egyedülálló a kor művészetében. A Szabó Lőrinc útjával
mindinkább elégedetlen Babits maga is hasonlóképpen fakad ki az esztergomi
szabadságból szobája börtönébe − »amilyenben élek az egész éven keresztül« −
készülve (Erdei lakásban).
De a kortárs világirodalomban és művészetekben mindenütt találkozunk hasonló
nyomortablókkal, expresszionista prófétai átkokkal, zsúfolt, nyomasztó víziókkal,
elég ha A csodálatos mandarin városképére vagy Masereel metszeteire utalok. De
hasonló hangokat hallhatott a korai német expresszionisták verseiből is. Az
általa is fordított Heym város-ellenessége mellett megtaláljuk azt a költeményt,
mely gondolatmenetében is egybevág a Kalibán!-kötet várostagadásával. Richard
Dehmel Szabó Lőrinc által is fordított Prédikáció a nagyváros népéhez című
költeménye is a »nagyváros kicsinyít« képtől indulva jut el az elfordulásig: »menjetek
hát, földért! földért! mozduljatok! előre! kivonulás!«
[...]
A város nyomorát átkozta, és a város pusztulását azért kívánta, mert nem talált
benne olyan erőt, ami ezen változtathatna. [...] Természetesen az ilyen jellegű
kiábrándulás sem egyedül Szabó Lőrinc jellemzője. A polgári értelmiség jelentős
részénél hasonló álláspont alakult ki, és ez a szemlélet vált a népi írók
ideológiájának egyik komponensévé is.” (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó
évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 225–227.)