SZABÓ LŐRINC

ÖRÖK BARÁTAINK

A költő kisebb lírai versfordításai

 

Szöveget gondozta: Horányi Károly és Kabdebó Lóránt
Utószót írta: Szabó Lőrincné
Kísérő tanulmányt írta: Kabdebó Lóránt

 

BEVEZETÉS

az Örök Barátaink I. kötetéhez

 

Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.

Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradottakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap és túl sok a terhe.

Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.

S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint. A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenélő szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód külön szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek külön sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.

De készült ez a könyv lelkiismereti, művészi kötelezettségekből is. Fiatalkoromban sokat fordítottam: Omár Kháyyám, Theokritos, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge, mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket. Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omár Kháyyám kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritos-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: Az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolják felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét. Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.

Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom.

A görög, latin, német, francia és angol versek fordítása mind eredetiből készült, és szinte kivétel nélkül formahű; a magyar cím után az idegen címet is közlöm. A kevés számú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím. Különös gonddal foglalkoztam, német verses és angol prózai fordítás alapján, Bhagavadgitával. Könyvem több vonatkozásban jelzi olyan vágyaimat és terveimet, melyeket már aligha tudok megvalósítani. A tulajdonnevek egységes átírása még latin-görög vonatkozásban sem volt teljesen megoldható. Az anyag egy jelentős része sohasem jelent meg.

Minthogy az Örök Barátaink jellege nem elsősorban irodalomtörténeti, a versei tartalmi, hangulati csoportosításban sorakoznak: a kötetnek mintegy kezdete és vége van. Mint Palgrave híres gyűjteményében, a Golden Treasuryben, a költők neve a versek alá került. A Tartalomjegyzék a költemények sorrendjét mutatja, a személynévsorban a neveket követő számok az oldalakat jelzi, melyeken egy-egy költő versei elosztva szerepelnek. Külön jegyzéket kaptak a költemények kezdősorai.

Függelékként az írók többnyire lexikális életrajzi adatai csatlakoznak a kötethez; teljességre nem tartanak igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.

SZABÓ LŐRINC

 

 

 

 

BEVEZETÉS

az Örök Barátaink II. kötetéhez

 

„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom" – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.

Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömöt egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.

Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, amit magamba koordinálok: vagyis az vagyok, ami nem én vagyok. Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk… Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem, ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A múlandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerekszám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek…

Újdonság mindenesetre – s talán elvi kitérésre is szorulna – az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. Kérem, ne érezzenek emögött politikumot, bár, mint minden, szegről-végről ez is kapcsolatba hozható vele. Életem alakulása, s a már lassan történelmivé váló események okozták, hogy a nyugat-európai líra számontartása és vizsgálata mellett nagyobb nyomatékkal fordult a figyelmem a klasszikus orosz lírikusok alkotásai felé. A közvetítő nyelvek révén készült fordítások túlnyomó részének ők a szerzői, Puskin, Lermontov és Tyutcsev. Az eredendő érdeklődés, a kíváncsiság mindig megvolt bennem, már a debreceni diákban, aki mint a többi világtájéit, Észak nagyjait is éppúgy vásárolta, sorozatosan, és kíváncsian arra, hogy egy idegen nyelv látcsövén hogyan tudna belátni egy harmadiknak az életébe, olyan lelkekbe, olyan régiókba is, amelyek egyébként zárt világ maradtak volna számára. Ezeket az Északot feltáró német és francia könyveket manapság és a közelmúltban igazán nehéz vagy épp lehetetlen lett volna beszerezni: nálam raktáron voltak, mint egy lírasóvár középeurópai embernek – szakembernek – a műszerei a legbensőségesebb lélekidézésre. Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül – ha ugyan nem fedőnevek voltak a neveik – és harmadik társuk nélkül, akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a keresztneve, mindent egybevéve és családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben rögtönzött „irodalmi esték" emléke, az emberi hála az, ami Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember becsülése, a rokonszenv és az ámulat. Mindezt majd részletesen el fogom mondani, ha külön kötetben is megjelenik száz klasszikus orosz versfordításom. Ezek a fordításaim semmi esetre sem a szokott módokon készültek, s összjelentésükben, valamint legparányibb rezzenéseikben elsősorban egy látomást próbálnak rögzíteni. Annyit, mint az irodalom figyelője és munkása, mindenesetre máris bizonyosra veszek, hogy a lírikus Puskinnak és két társának rendkívüli értékeiről és ilyen arányban e kötet előtt aligha lehetett sejtelme oroszul nem tudó magyar írónak és közönségnek.

A közvetítő nyelv segítségével készült többi idegen vers száma csekély, ezeket nagyrészt személyi kapcsolat, a költői tisztelgés vágya vagy a véletlen hozta létre.

A kötet az Örök Barátaink I. első kiadásának megjelenése – 1941 – óta készült fordításaim nagyobbik részét összegezi. Szakértő fül viszont bizonyára ki fogja érezni a szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátságai után születtek. Sok köztük a nagy angol líra anyaga, de tulajdonképpen egyensúlyt tart a némettel és a franciával. Ami tervszerűség az összeállításban vezetett, azt, sajnos, megtépázta a kényszerű rostálás: a csökkentett terjedelem miatt több mint száz darabot ki kellett hagynom, elsősorban hosszabb költeményeket. Versanyagom tehát mintegy előre készen van már egy jövendő Örök Barátaink III. jelentős része számára. A már harmadik kiadásban is rég elfogyott I. részt a kiadó rövidesen újra piacra hozza.

Ami a kötet szerkezetét illeti, itt is hangulati egységbe záródnak az egyes darabok, a kötetnek bizonyos fejlődésmenete van, olyan értelemben, ahogy – mondjuk – az emberi életnek.

A görög, latin, angol, német és francia verseknél a magyar címek után az eredeti következik; a nem eredeti nyelvből készült fordításoknál hiányzik az eredeti cím. Munkáim túlnyomó többsége formahű. Tulajdonnevek átírásánál most is lehetetlen volt következetesnek maradnom. A függelék az írók legszükségesebb lexikális adatait közli, nagyon elhanyagolva azokat, akikről az Örök Barátaink I. már aránylag bővebben szólt. Azoknak a költőknek, akik az első kötetben is szerepeltek, itt, a lexikális részben, zárójelek közt számok jelzik, hogy az Örök Barátaink I.-ben mely lapon vagy lapokon jelentek meg versei.

Sok – jogos – kifogás esett gyűjteményem első kötetének tartalomjegyzéke ellen: nehéz volt rajta eligazodni. Az első sorok betűrendes címjegyzékét most elhagyjuk, a sorrend szerintit szintén; helyüket az írók alfabetikus névsora foglalta el, s ezen a beosztáson belül a versek címe következik, ugyancsak a betűrendet követve, a lapszámokkal. A gyűjtemény első részének új kiadása tartalomjegyzék szempontjából már szintén ehhez a módszerhez fog igazodni.

 

Budapest, Babics-klinika, 1948. február 28.

SZABÓ LŐRINC

 

 

 

 

 

BEVEZETÉS

a Válogatott Műfordítások c. kötethez

 

Ebben a kötetben harminc év alatt készült versfordításaim válogatott gyűjteményét veszi kezébe új formában az olvasó.

Irodalmi munkásságomnak ez alatt az idő alatt állandó és lényeges alkatrésze volt a műfordítás: az örömön kívül tanítást és tanulást jelentett. Évtizedek során két nagy lírai beszámoló-kötetem született – az Örök Barátaink I. kötete 1941-ben és a második 1948-ban – arról, amit a világ költészetéből magyarul megformálnom sikerült. Bensőségesen, s valahogy az eredeti élmény jegyében összeismerkedtem tehát régi és új, közeli és távoli költőkkel, barátokkal, s noha a legjobb műfordítás is csak tükörkép, a megmunkálás révén kapcsolatom sok esetben bensőségesebb lett velük, mint amilyet olvasási ismeret vagy a legműhelyszerűbb elméleti-kritikai megbeszélés teremthet.

Hogy a műfordító hogyan végezte és végzi mindenkor a világirodalom élő lélekcseréjét, gondolatcseréjét, arról már többször írtam. Utakat nyit egy-egy nyelv határsorompóin át. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés mindarra, ami kívül esik a nemzeti nyelv körén; általa viszont mintegy egyetemesen, együttesen töpreng az emberiség az élet állandó vagy állandóan ismétlődő-alakuló kis és nagy dolgai fölött. Szellemi csereforgalom az élet, minden szüntelen folyik, politikában, néprajzban, tudományban, üzleti viszonylatban; s évszázadok óta fokozatosan gyorsult. A líra terén azonban különleges akadályokkal találkozik. Az igazi versfordításhoz ugyanis igazi költői ihlet, helyesebben: ihletképesség, teremtő látás és különleges nyelvi erő és érzék kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit). Ne volna az efféle munkákban sok azonos elem a közvetlen alkotással, aligha foglalkoztak volna költők, akik a maguk élményeit is ki tudják fejezni, minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó tevékenységgel, hogy távoli és többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait egy-egy bonyolult formai-zenei rituálé előírásai szerint újjáteremteni próbálják. Külső okok, alkalmak, kultúrprogramok üdvösen előmozdíthatják az ilyen munkát, az igazi hajtóerő azonban a műfordításban lényegileg mégis az ihlet izgalma. A fordító-költő nagyon élvez valamely idegen lelket, idegen művészi megnyilatkozást, s mutogatni, terjeszteni akarja a tetszését. Az emberi, gondolati, érzelmi és szellemi szépség szociális szerepe és értéke sohasem mellékes. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, a múlt és a jelen! Még egészen széleskörű tárgyismeret is csupán részletismeret ezen a téren. Másrészt órákig elemezhetjük mások egyes alkotásait, melyeknek esetleg épp az ad különleges hitelt vagy érdekességet, hogy messziek és régiek vagy hogy olyan újak és szomszédosak, részletesen ismerhetjük a mű gondolatmenetét, megjelölhetjük pontos műszavakkal a formáját, a rím- és ritmusképletét: a hallgató mégsem hallja, mégsem látja és érzi a nyelv, a képek, a tömörség, az ütem, a kapcsolásmód külön-külön szuggesztív erejét és együttes ízeit, nem veheti át azt az eleven fiziológiai pezsgést, zsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Az idegen költői művet le kell játszani. Az igazi versfordító szerepe azonban több, mint például a zenei előadóművészé: saját tehetsége a hangszer, melyen játszania kell, s megzendülő hegedűje, a nyelv, melyre fordít, szavanként születik a darabbal, amelyet a kótából lejátszik. A népnyelvek zsenijének különleges sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. Élő nyelveink jó részét minden valódi író művei állandóan növekvő tavaszban, állandóan rügyezésben tartják. A kitűnő műfordítás előfeltétele tehát kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek (bár egy nép lelkére korlátozottak) az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, vagy – ami könnyebb – irodalmi iskolákat, stílusokat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül. A műfordítói dicsőség mégis múlandóbb ragyogás, mint az eredeti, kölcsönzött és „pávatollas", hiszen a belső formát, a teremtő és rendező ihletet készen kapja, s mintegy csak a végső, testadó felidézést végzi el művésze a maga nyelvén az alkotásnak: a külső formálást.

Verset rendszerint eredetiből szeretünk fordítani, de persze ez a törvény is ismer kivételeket. Nagyobb közösségekhez – főleg árnyalt és mély dolgokról – igen nehéz, sőt lehetetlen másképp beszélni, mint az anyanyelvünkön; a műveltek, a nyelvismerők kultúrája még nem népkultúra. Éltető erejű fordításokban azonban az idegen műremekek színházakon, iskolákon és az egyéni művelődési vágy változatos útjain át lassan bejutnak a költők, a közönség, a nemzet tudatába, beleépülnek a múltba és a népbe, s együtt kezdenek hatni a saját klasszikusainkkal. Ahogy Shakespeare száz év óta csakugyan magyar klasszikus is, s ahogyan Dante már elindult s újabban Puskin és Racine is elindulhat effajta önkénytelen rendeltetése felé. Az egész világirodalmat azonban semmiképpen sem foghatná át egyéni tudás, tolmácsoló erő, egyéni élet; még közösen és céltudatosan végzett munka sem. Túl sok a szép és a jó, az ami valamely szempontból érdekes, fontos. A versfordító idegennyelvű kollégáinak hasonló műveiről is tud, azokból is tanul és értesül. A világkultúra ismertetésében egész híd-rendszerek futnak egymáson keresztül-kasul. Nem lehet tehát – s elvileg sem kell – az eszményi kívánalom hangoztatása mellett kizárni azt a megoldást sem, melyet egyébként az élet úgyis rég megteremtett és fenntart, hogy ti. szükség esetén kölcsön-szerveket vegyünk igénybe, s azokkal vizsgálódjunk olyan tájakon és korokban, ahová a magunk szeme nem lát be közvetlenül. A nyersfordítások és közvetítő nyelvek használatáról beszélek, szükségmegoldásokról, amelyek – sem maguk, sem eredményeik – sohasem húzhatók egy kalap alá. Hogy a magam tapasztalatából és gyakorlatából beszéljek: elvben én sem kívántam közvetve fordítani. Megismertem azonban idegen fordításokban még idegenebb műveket, s egyiket-másikat nagyon szerettem volna magyaroknak megmutatni. Egy-egy ősi hindu vagy kínai munkára, versre, részletre gondolok. Választhattam két lehetőség közt: vagy igénybe veszem a tolmácsaimat, vagy véka alatt tartom azt, amit tükrökön át hozzám jutott fénynek érzek. Főleg tanulmányaimban vettem hasznát az ilyen közvetítőknek, hidaknak, de fordítottam is ily módon egyet-mást. Életem alakulása, s a lassan már történelmivé váló események hozták magukkal, hogy a nyugat-európai líra számontartása és ismertetése mellett nagyobb nyomatékkal – és már ne csupán passzíve, ne csupán olvasóként – forduljon figyelmem az orosz költészet felé, melyet különben külföldi fordító kollégák munkáiból kezdettől fogva, s hazai viszonylatban elég jól ismertem. Rajzolgatni kezdtem tehát, még az ostrom alatt, a bunker mogyorónyi mécslángjánál, azt a képet, amely bennem Puskinról, Lermontovról, Tyutcsevről élt: őket ismertem legjobban. Száz költeményük magyar megformálása természetesen rögtön nagy hányaddal emelte közvetett fordításaim számát. Az ő verseiket aztán másokéi követték, régieké és újaké, szaporítva az áttételes fordításokat, de egyúttal csökkentve versfordítói összmunkásságomban a tágabb körkép hiányosságait. Ez rövid historikuma versfordítói művemben annak, hogy most már az orosz területre is erőteljesen kiterjed. Ami így készült, érdeklődés és szükséglet, valamint rendelkezésre álló anyagok egyeztetése volt minden esetben, s egy-egy vers-látomást, mindenesetre egy kíváncsi szakember látomását igyekezett rögzíteni, olyan szakemberét, akinek komoly becsvágya eltalálni az igazat és a helyeset, kiérezni és megmutatni a művekből mindazt, amire csak van szerve és szerszáma, illetve képessége.

Jeleztem már, hogy ez a mostani kötetem régebbi hasonló gyűjteményeimnek válogatott anyagán alapszik. Ehhez járult az 1948 nyara óta készült lírai fordításaim javarésze. A versek csoportosítása a tematikai és hangulati rokonság helyett most a történeti szempontot választotta, a kötet maga pedig szélesebb olvasóközönség kezébe jut. Könyvem, noha terjedelmes és mintegy félezer költeményt tartalmaz, mutatja, hogy egyénileg sok területét bekalandoztam sok nép költészetének. Igazi, teljes világirodalmi antológiának mindamellett mégsem tekinthető. Nem annak készült. Látom térképemen a fehér foltokat, ahol nem jártam vagy ahonnan nem sikerült hazahoznom valamit. A hiányok egyáltalán nem jelentik azt, hogy egyes korszakokban, évszázadokban vagy tizedekben ne éltek volna érdemes, sőt nagyszerű költők. Hogy néhány példát említsek: különösen sajnálom, hogy a görögök közt nincs nyoma Homérosznak és három kedves tragédiaíróm karénekeinek, s hogy a régi Rómából nem szólaltattam meg Vergiliust s a nekem különösen kedves Lucretiust. Az ezüstkori, sőt kereszténykori (de még pogány) latin költészet anyaga viszont szakembereknek is szolgál néhány meglepetéssel. Kína és India roppant múltjában sokkal több lakik, mint álmodjuk! Az európai ókor után viszonylag keveset tár föl a középkor. A XV. századtól kezdve bővül, a XVI.-nál már eléggé megsűrűsödik a névsor, majd folyton gazdagodik, eleinte főleg angol és francia vonatkozásban. A kiadósan képviselt Goethével és Puskinékkal a németek és az oroszok is megszólalnak: a XIX. század így, válogatottan, sem mellőz túl sokat a teljes koncertből, noha például Schiller, akit nem kedvelek, teljesen elmaradt, s Victor Hugótól, Heinétől, továbbá Walt Whitmantól lehetett volna többet fordítanom. A világköltészet teljes képéhez oda kellene gondolnunk még az olasz és spanyol lírát is, az ún. kisebb népekét, továbbá az egzotikusokat s a kevert Amerikát: ezek – részben – azok a területek, amelyek teljesen vagy majdnem teljesen számon kívül maradtak. A modern költészet minden hézagosság mellett többnyire elég jól van képviselve; a kortársi gyengébben. A versek történeti csoportosítása könnyen áttekinthetővé teszi mindazt, ami van, mindazt, ami hiányzik. Ha lesz erőm és időm, bizonyára javítani fogok még az arányokon.

Még néhány technikai megjegyzést. Végeztem kisebb-nagyobb simításokat egy-két olyan költeményen is, melynek magyar szövegét korábban elhamarkodottan, véglegesnek jeleztem. Minthogy egyszerűsítés kedvéért most elhagytuk a közvetlen eredetiből készült fordítások címe alól az idegen címet, itt közlöm, hogy a kötet valamennyi görög, latin, angol, német, francia (s egyetlen olasz) verse közvetlen fordítás; a többi a fentebb ismertetett módon, magyar nyersszövegek vagy külföldi verses vagy prózai fordítások segítségével, legtöbbször négy-öt fordítás egybevetése és mérlegelése alapján készült. A fordító mindig a teljes formahűség alapján állt, ettől az elvtől csak kényszerből vagy adathiány esetén s valószínűleg nem sok esetben tért el. A tulajdonnevek magyar átírását most sem lehetett teljes következetességgel megoldani.

Függelékként a költők legszükségesebb lexikális adatai zárják a könyvet; teljességre vagy eredetiségre nem tarthatunk igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.

 

Budapest, 1950. február 16.

SZABÓ LŐRINC

 

 

 

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

 

Minden rom. A művészet

örök. A többi por.

A népet

túléli a szobor.

 

Théophile Gautier

 

 

A Költő pedig őrzi a velőt és

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken

s életet gyujt; ősök könyveiből

ő hozza a biztos igéretet:

a legfőbb cél választottjaira

sok sivatag vár még, hogy a világot

megváltsa egykor e földrész szive…

 

Stefan George

 

 

Csillagléptékben csak ennyi a lét?

 

Thomas Hardy

 

 

 

 

PROEMION

Proemion

 

Annak nevében, ki művein át

öröktől fogva teremti magát;

annak nevében, aki bizalom,

szeretet, munka, hit és hatalom;

annak nevében, ki, bárhogy hivod,

lényegében mindig örök titok:

 

ameddig fül ér, ameddig szem üt,

az ő mására ismersz mindenütt,

s tűz-szellemedet, bár az égbe jár,

már a visszfény, a kép telíti már,

az vonz, az sodor fényében tovább

s amerre jársz, kivirúl a világ.

Szám és idő elvész a semmiben

s minden lépésed egy-egy végtelen.

 

*

 

Miféle Isten volna, aki pusztán

kintről forgatná világunk az ujján!

Együtt kell neki áthatnia kint s bent

Mindenben magát s magában a Mindent,

hogy ami benne él, kél és lehell,

tüze-szelleme sose hagyja el.

 

*

 

Bennünk is egy-egy Mindenség mozog;

innen minden nép bölcs szokása, hogy

legkülönb tudásának a neve

Isten, sőt az ő Istene:

eget-földet rábíz vezetni,

fél tőle s igyekszik szeretni.

 

Goethe

 

 

FÖLEMELKEDÉS

Élévation

 

Völgyek, tavak felett, a bércek büszke vállán

tulszökve, tengerek s zúgó erdők felett,

tul a napon, tul a felhők és éterek,

tul a szférák örök csillagöves határán,

 

lelkem, vigan mozogsz a fényben odafent

s mint jó úszó, aki a vízben szinte röppen,

kimondhatatlan és férfias, nagy örömben

tombolva hasitod a mély-mély végtelent.

 

Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi

kóroktól szellemed a tiszta, magas ég,

és idd, mint isteni italt, a menny tüzét,

amely a ragyogó kristályteret betölti.

 

Lerázva bánatok s a roppant unalom

fojtó ködét, mely az életet nehezíti,

boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti

s már ott jár azokon a fénylő utakon!

 

akinek lelke mint pacsirták raja szállhat

s járhatja szabadon a hajnali eget:

magától érti, míg a lét fölött lebeg,

a virágok szavát és minden néma tárgyat!

 

Baudelaire

 

 

HALLOM AMERIKA DALÁT

I Hear America Singing

 

Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét,

A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét, hogy jókedvű-e vagy komoly,

A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy a gerendáját méri,

Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy abbahagyja a munkáját,

Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik, dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón,

Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos, miközben áll,

Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel elindul vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy a nap,

Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét, vagy a leányét, aki varr vagy mos,

Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és nem egyebet,

Napközben azt, ami a nappalé, – és éjjel hallom a robusztus, vidám sihederek csapatát:

Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon kifér.

 

Whitman

 

 

TORQUATUSHOZ

Diffugere nives

 

Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,

fákra a zöld haj, a lomb;

újul a föld szine és békén megapadva özönlik

partjai közt a folyó.

Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér

meztelen is meri már,

s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely

elviszi szép napodat.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő

nyár, s ha az almahozó

ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan

lomha ködével a tél.

Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold;

míg ha te buksz oda, hol

régi halottak, apák s dús hősök várnak, örökre

por leszel és üres árny.

Tudjuk-e, adnak-e mai naphoz az égiek újat,

adnak-e holnapot is?

Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel,

te magad és feleid.

Hogyha elér a halál s megértek az isteni bíró

mérlege és szavai,

nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-

hozzon a földre, ide,

mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi

Hippolytost soha ki

s drága Prithousáról törni a Léthe bilincsét

nincs Theseusban erő.

 

Horatius

 

 

TAVASZI VIZEK

 

A mezőn még fehér a hó,

de már zúgnak az uj vizek,

rohannak: „Ébredj, part, hahó!"

Rohannak, hívnak, fénylenek.

 

Hangjuk százfele hirdeti:

„Jön a tavasz, jön a tavasz!

Mi vagyunk a hirnökei,

jön a zengő, a sugaras!"

 

Jön a tavasz, jön a tavasz…

És májusi napok vidám,

piros körtánca árad az

örvénylő, kék vizek után.

 

Tyutcsev

 

 

SESTIUSHOZ

Solvitur acris hiems

 

Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,

a gépek vizre tolják a hajókat,

már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmivesnek,

s a rét se csillog fehér zuzmarában.

Táncra fogózva repül most Venus a Gráciákkal és a

tündérlányokkal, hold ragyog felettük,

talpuk alatt dobog a vén föld szive, míg a Cyklopoknak

Vulcanus rőten fűti vad kohóit.

Fonj most zöld koszorút, ahogy illik, a fürteidbe, mirtuszt,

vagy a tavasz valami új virágát,

s áldozzunk mi is az árnyas liget oltárán Faunusnak,

amit akar, gidát vagy gyenge bárányt.

Porba tiporja a sárga halál a póri putrit ép úgy,

mint a királyok tornyát. Óh barátom,

a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!

Jön már az éj, a mesebeli árnyak

börtöne vár, Plutó gyász otthona; és ha egyszer ott vagy,

sose lehetsz a borozás vezére

s a hamvas Lycidast se csodálhatod, akiért ma ifjak

és nemsokára lányok esze bomlik.

 

Horatius

 

 

AZ ELSŐ LOMB

 

Rügy fakad, uj levél repes!

Nézd, a sok nyirfa hogy örűl:

ág és gally csipkés sokaságát

a friss lomb szellős, légies

zöld füsttel remegi körűl!

 

Várták az arany sugarat,

tavasz és nyár virágait,

s hirtelen megelevenedtek

és az első kék ég alatt

napfényre törtek álmaik.

 

Óh, lakkos fényben fürdetett,

gyönyörű, első levelek!

Ujra árnyat-vető fa lombja!

Ringó tömeged azt susogja,

hogy millió bár a levél,

egy sincs, mely nem hisz, nem remél!

 

Tyutcsev

 

 

VALAMI HALK, GYERMEKI BÁNAT

Ein zärtlich jugendlicher Kummer

 

Valami halk, gyermeki bánat

a tar mezőkre visz; a Föld

még a reggeli szunnyadásnak

karjában ring. Bókolva zörg

az ág a fagyban. Borzadoz a szél is,

fájó dalom kisérve csöndesen;

a természet borús és néma, mégis

többet remél, mint a szivem.

Mert nézd, Napisten, most már nemsokára

megindulnak feléd a szép aranyhajú

kékszemű Ikrek és friss rózsakoszorú

koronázza fejed kezükből. Ujra táncra

perdül az új mezőn

a legény, repesőn

lobog kalapján a szalag, s midőn

séta közben lenyúl ide-odahajolva

az ibolya után a lány az ifjú fűbe,

lopva keblébe néz, s örül, hogy gyönyörűbbre

gömbölyödött a mult majális óta;

s érez, s remél.

Az Isten áldja meg

azt a bácsit a kertben! Hogy siet

ásni, kapálni virágágyait!

Március a hótakarót alig

tépi le még az ösztövér

télről, s alig fut meg a tél,

dühös ködét visszafujva a tájra

s hideg szürkébe mártva

hegyet, folyót: ő már megindúl,

aratást álmodik a mán túl,

s vet és remél.

 

Goethe

 

 

HÓ FEHÉRLETT

 

Hó fehérlett lent a völgyben –

hó elolvadt nyomtalan;

friss fű zöldell messzi körben –

hervad a fű, odavan!

 

Hát az –? Él a hegyek orma,

a bérc piros teteje?

Óh, a hajnal azt naponta

friss rózsákkal szórja be!

 

Tyutcsev

 

 

KORATAVASZ

Vorfrühling

 

Tavaszi szél szalad

a fasoron át

különös dolgokat

hoz s visz tovább.

 

Ahol ellebegett,

ott sírt valaki,

kusza fürtöket

dúltak kezei.

 

Leverte az ákác-

virágot a porba,

a tüzes zihálást

hűsen borogatta.

 

Száj nevetett

s ő odahajolt,

éber s puha réteket

átszimatolt.

 

Mint jaj zokogott a

sípból az előbb,

tovalobogott a

rőt alkony előtt.

 

Némán lobogott a

betegszobán át

és meghajolva

elfujta a lámpát.

 

Tavaszi szél szalad

a fasoron át,

különös dolgokat

hoz s visz tovább.

 

Át a sápadt

fák során

ezer árny

száll nyomában,

 

és a szag,

mit fölszedett,

mióta az éjjel

útnak eredt.

 

Hugo von Hoffmannsthal

 

 

MÉG BÁNATOS A FÖLD…

 

Még bánatos a föld, de itt

már mindent tavasz íze jár át,

szél rázza a rét dúlt bogáncsát

s a fenyők dermedt ágait.

Ködök hulló fátylain által

a Természet, bár aluszik,

látja, hogy tavasz közelít,

s azt üdvözli halk mosolyával.

 

Óh, lelkem, aludtál te is!

De ki vele már: mi igézi,

mi csókolja úgy, mi becézi

s aranyozza ábrándjaid?

Hó fénylik s olvad melegedve,

ragyog az ég, pezsdűl a vér –

Szivedig a nap tüze ér,

vagy talán egy asszony szerelme?

 

Tyutcsev

 

 

BÚSAK, AHOL TALÁLKOZUNK

Betrübt als führten sie zum totenanger

 

Búsak, ahol találkozunk, a mesgyék

s az út mind mintha temetőbe vinne,

de a szürke ég csirákkal telítve

már csöndes új csókokat permetez szét.

Gyér sorokban vonulnak a derengve

nyíló szakadékig a tar sövények,

mintha sok-sok dermedt kéz nyúlna égnek

és mind társat és ölelést keresne…

Néha madarak síró füttye zeng fel

s vész bele kopár tölgyek sudarába,

csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a

fekete törzset, mint élő, szines jel.

Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt

fénye villant egy-egy hívó sugárnak,

elárulják a sápadt, pici szálak,

az első fű… és a zörgő avar közt

gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.

Fejük lehajtva állnak és harangjuk,

bár arany korona ragyok alattuk,

csupa pehely és ezüstös tükörszín:

olyanok, mint lelkek, melyek a síri

álom tüntén csak félig vannak ébren,

s a rontó, nyers, koratavaszi szélben

még nem nagyon mernek egész kinyílni.

 

Stefan George

 

 

KAPCSOLATOK

Correspondances

 

Templom a természet: élő oszlopai

időnkint szavakat mormolnak összesúgva:

Jelképek erdején át visz az ember útja

s a vendéget szemük barátként figyeli.

 

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak

valami titkos és mély egység tengerén,

mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,

egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

 

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,

oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,

– s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

 

melyek végtelen kapuit nyitogatják,

mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:

test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

 

Baudelaire

 

 

RONDÓ

Rondeau

 

Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját,

himzett ragyogás fedi vállát,

tündöklő, tiszta napsugár.

 

Minden kis állat és madár

külön énekre nyitja száját:

„Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját."

 

Ér s patak megifjodva jár

s boldogan nézi új ruháját,

vert ezüstcseppek csillogását.

Kivirúl az egész határ.

Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját.

 

Charles d' Orléans

 

 

AHI! MÁR KÖZEL AZ IDŐ

Ahi! nun kommet uns die Zeit

 

Ahi! már közel az idő,

hogy a madárka mind dalol,

a hárs zöld koronája nő,

a télnek nyoma sincs sehol.

 

Színét sok gyönyörű virág

pettyezi a mezőkre már.

Sok szív örül majd ennek és

az enyém is vigaszt talál.

 

Dietmar von Aist

 

 

TAVASZI VIHAR

 

De szép az első égi lárma,

mikor májusi dörejek

mintegy csintalankodva, játszva

teledübörgik az eget!

 

Zeng-zúg a menny ifjú haragja,

por röpűl, halk permet szitál,

az eső szálain aranyba-

vont gyöngyök milliója áll.

 

Fut a hegyről a fürge zajlás!

De dal és fütty sem hallgat el:

a dörejre patakmorajlás

és erdei koncert felel.

 

Azt hinnéd: Zeus sasát itatva

Hébe, szeles égi cseléd,

nevetve földre zúditotta

viharral-habzó serlegét.

 

Tyutcsev

 

 

A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE

Spring's Welcome

 

Mi csattog, mi zokog a fán?

Óh, a mámoros csalogány!

Csek, csek, csek, csek, tiri! – dala

az éjfél zengő bánata.

Hős tüske-dal! S az odafent?

A hars pacsirta dala cseng:

veri az égi kapukat

s amíg csak zeng, nem kél a nap.

És most… Hallod? Hallod a szép-

torkú vörösbegy énekét?

S most… Uj hang szól: a kakuk az!

Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!

Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!

 

John Lyly

 

 

JÉGTÁBLÁK

 

Nézd, a folyam hátán, a frissen

zajló árban tolongva – nézd:

táblánkint hogy úszik a mindent

ölelő tengerbe a jég!

 

Ha napon, kék csillámszinekben,

ha ezüstszikrás hold alatt –

egyre olvadva, menthetetlen,

mind-mind egy cél felé halad.

 

Kicsi, nagy rohan tehetetlen;

pár nap még, s egy se lesz sehol:

egyenlők mind az őselemben,

melybe mind egyként visszahal.

 

Óh, tudatunk csaló varázsa,

emberi Én, te végzetes,

nem álmaid hű tükre-mása,

nem sorsod örök képe ez?!

 

Tyutcsev

 

 

GANYMEDES

Ganymedes

 

Hajnali glóriádban

hogy körülizzol,

Tavasz, te drága!

Ezer szerelem gyönyörével

szakad szivemre

örök meleged

szent árama,

végtelen szépség!

 

Bár foghatnálak

a karjaimba!

 

Ah, kebleden

feküszöm, ájulok,

s virágaid, füveid

szivemre tolúlnak.

Keblem szomju tüzét

hűtögeted,

drága hajnali szél,

a párás völgyből édesen

ideszól a csalogányod.

 

Megyek! Megyek!

Hova? Óh, hova?

 

Föl! Valami visz.

Lefele szállnak a felhők,

felhők hajolnak

a sóvár szívhez!

Hozzám! Hozzám!

 

Az öletekben

fölfelé:

ölelten ölelni!

Föl a kebeledre,

világok szíve, Atyám!

 

Goethe

 

 

TAVASZI UTAZÁS

Lenzfahrt

 

A napfény egyre tüzesebb,

dagad a tó, megtört a jég,

vitorla szántja a vizet,

szivem vitorla-lázban ég.

 

Kárhozott vándor mind, aki

ifjúságáról lemaradt,

mihelyt megint friss fény veri,

mihelyt megint sziszeg a hab.

 

Kín az eljátszott ifjuság

s örökké hívnak kincsei,

a szív lesi a tavaszát,

csak azt lesi, csak azt lesi!

 

És bár a hajam már havas,

szivem, noha rajta az éj,

ha kék a hullám, a tavaszt

keresni ma is útra kél.

 

C. F. Meyer

 

 

MIKOR MÉG

When Leaves Begin

 

Mikor még nem göndörödik

a rügy, de fejét dugja már

s zenetengerrel dél felől

északra árad a madár,

 

akkor, mint szarvát a csiga,

kidugom érzékeimet,

fülelek minden hangra és

minden mozgást észreveszek.

 

Aztán zöldre gyúl a tavasz,

s látva fehér virágdiszét,

zekéjéből a nap elé

tárja szép fehér kebelét.

 

W. H. Davies

 

 

REGGEL A HEGYEKBEN

 

Kéken nevet az egek orma;

éji záportól friss a zöld;

kopár hegyek közt kanyarogva

ragyogó sávként fut a völgy.

 

Csak a csúcsok körűl remeg-ring

felhő a messziségen át:

köd-falai tündöklenek, mint

rombadőlt varázspaloták.

 

Tyutcsev

 

 

MÁRCIUS

Märztag

 

Gyors árnyakkal szaladnak a felhők,

kék párában állnak messzi erdők.

 

Darvak húznak az égre barázdát,

útjukat krúgatva magyarázzák.

 

Zengő rajban pacsirtacsapat száll,

mindenütt lármázik a tavasz már.

 

Szalagod, lány, vígan leng a szélben,

rövid öröm álma száll a réten.

 

Rövid öröm szállt – oly messzi! égi!

Nyultam érte, nem tudtam elérni.

 

Liliencron

 

 

KIKELET

 

Ez a reggel – e könnyü mámor –

ez a nap – ez a fényzenezápor –

ez a nagy, kék varázs –

e hang, mely fent tovaszárnyal –

ez a sok hang – ez a madár-raj –

ez a gyors csobogás; –

 

ez a fűz, ez a nyír – ez a zöld gyep –

ezek a hegyek – e völgyek –

e zöld pihe mindenütt –

e méhek – e harmat a bükkön –

e csöppek, e gyöngyök – e sok könny –

e sok éles, tarka fütty; –

 

ez az alkonyat – e sose-szűnő –

ez az álmatlan tovatűnő

éj a falu felett –

ez az árny – és hogy süt a friss ágy –

e futamok – ezek a trillák –

ez – a Kikelet!

 

A. A. Fet

 

 

ÁPRILISI ESŐ

April Showers

 

Eső után a nap kisüt

és frissen leng a lomb,

hűvös szélben ragyog a rügy

és veréb ugrál mindenütt

és éktelen zajong.

 

Most aztán nóta, muzsika,

most aztán táncra mind,

kurjongatunk, hehe, haha,

ma elmarad az iskola

és lecke semmi sincs.

 

Becsületemre mondhatom,

jó élni ily remek napon.

 

James Stephens

 

 

A CSODA-MÁJUSBAN

Im wunderschönen Monat Mai

 

A csoda-májusban, mikor

rügy pattant minden ágon,

akkor nyílt ki szivemben

a nagy szerelmi álom.

 

A csoda-májusban, mikor

madár szólt száz határon,

akkor sírt föl előtte

epedő vallomásom.

 

Heine

 

 

KÖNNYEIMBŐL VIRÁGOK

Aus meinen Tränen spriessen

 

Könnyeimből virágok

fakadnak, angyalom,

s mint fülemile-kórus

zendül a sóhajom.

 

Ha szeretsz, ez a szív a tiéd lesz

minden virágaival,

és ablakod ostromolja

a fülemile-dal.

 

Heine

 

 

MÁJUSI REGGEL

A May Morning

 

Piros tehén,

fehér bari;

tűznek a nap

sugarai:

fák árnya kéken

pihen a réten.

 

Fészek csivog,

egyszerre száz;

pacsirta és fecske cikáz;

vidám kakukpár

visszhangja bujkál.

 

Fészek s bari

még harmatos;

az ég ragyog,

az út poros.

Halál? Ma? Volt – nincs!

Nyoma seholsincs.

 

Sehol bűn és

bűnösöket

Krisztusra intő

feszület:

sehol keserűség,

minden gyönyörűség!

 

W. H. Davies

 

 

KAKUKK-NÓTA

Cuckoo Song

 

Megjött a nyár, itt a nyár,

zengj hagos kakukk!

Szép világ és kék virág,

zöld erdei út –

zengj, kakukk!

 

Barikáért anyja béget,

tehén borja fele fut:

bika ugrik, bak marakszik –

Zengj még, zengj, kakukk!

 

Kakukk, kakukk, de szépen szólsz, kakukk:

ne légy lusta, se hazug:

zengj kakukk, no, zengj, kakukk,

zengj, kakukk, zengj még, kakukk:

Kukk!

 

Angol népdal 1250 körül

 

 

A TAVON

Auf dem See

 

Friss étek, új vér a szabad

természet énnekem:

megszívom vele magamat

s ő ringat édesen.

Evező lüktet, hab suhog,

visz a víz fölfelé,

és hegyek, égig havasok,

jönnek utunk elé.

 

Szemek, szemem, visszahulltok?

Arany álmok, újra gyúltok?

Hess, álom! Légy bár arany:

itt is jól érzem magam!

 

Csillagok ezre gyullad

és libeg a habokon már;

puha ködbe fullad

körben a tornyosuló táj;

reggel üde szárnya

járja az árnyas öbölt;

s érik-e? nézi magát a

tóban a parti gyümölcs.

 

Goethe

 

 

HAZAGONDOLÁS IDEGENBŐL

Home-Thoughts, from Abroad

 

1

 

Óh, Anglia, most, hogy

megjött az Április!

Reggel micsoda boldog

öröm, hogy már csupa friss

hajtás legalúl a szilfatörzs,

a galyak nyalábja csipkezöld,

s a kertben a pinty dala csókokat oszt…

Óh, Anglia – most!

 

2

 

Az Április és a Május utána,

mikor épit a fecske, a sok poszáta!

Figyelj csak: ahol a sövényre dőlve

virágzó körtefám a lóherét

pettyezi kint, a ringó ágra szökve

az ott a bölcs rigó; amit elébb

fütyült, megujrázza: ne hidd,

hogy felejti vad rögtönzéseit!

S noha dér lepi, felragyog a rét,

mikor délben kinyitja tűz-szemét

a boglárka, gyerekek csokra-dísze,

– nem oly szép ez a dús dinnyevirág se!

 

Robert Browning

 

 

HUSVÉTI SÉTA

Osterspaziergang

 

– A „Faust"-ból –

 

 

A folyók s patakok jegét megoldta

mosolyával a tavasz szeme,

a völgy reményzöld és üde;

és az öreg tél haldokolva

visszavonult zord hegyeibe.

Darás jege ájult záporát

küldi csak onnan ijesztgetésnek

csíkokban a zöld réten át.

De a Nap nem tűr semmi fehéret;

mozdul az élet mindenütt:

szines lobogást igér a rügy,

s tarkállni, kora virág helyett,

itt vannak, díszben, az emberek.

Fordulj meg, s nézz innen, a tiszta

magasból a városra vissza.

Az öblös, fekete kapu alatt

özönlik a tarka áradat.

Ma mind oly boldogan napoznak!

Ünneplik a Feltámadottat,

mert feltámadtak maguk is:

megnyiltak a házak vak szobái,

műhely s bolt börtöne, óriási

tetők s nyomasztó ormok, a kis

sikátorok szűk prése, meg

a templom tisztes éje után

oly jól esik a Nap, oly vidám!

Nézd, nézd, hogy szétcsap a tömeg

kerteken és földeken át;

a dalos folyó rengeteg

csónakkal rakta meg magát,

s ez, itt, túltömve, szinte merűl,

amikor elhagyja a partot!

A messzi hegy is földerűl,

úgy színezik a ruhák, a foltok.

Már hallom, zúg a piac, a zene,

itt a nép igazi édene,

ujjong a felnőtt és a gyerek;

itt ember vagyok, az lehetek!

 

Goethe

 

 

„VIGABBAT"

 

Ragyog a reggel,

itt a kikelet,

madárdal ver fel

erdőt, ligetet.

 

Papír az ölemben,

mint én, halovány,

egy készülő dal

néz róla reám.

 

Nem az új tavasz írta

azt a dalt:

a bánatomé volt

és sírni akart.

 

De libben a szellő,

szól, és szava méz,

s a vállamon át

a versbe néz,

 

s azt súgja: „Vigabbat!"

és tovasuhog

és viszi kezemből

a papírlapot.

 

Mileta Jakšić

 

 

TAVASZ

Frühling

 

Csordultig tölti szivemet

s a völgyet az arany meleg.

Hogy zengnek a lépteid, Isten!

Az erdő sóhajt mély gyönyörben

virágtól részegen szakad

alá a megduzzadt patak,

a bimbók kéje szinte pattog,

madarak nászéneke csattog,

fent aranyszárnyú fellegek:

szerelmi diadalmenet!

Mindenütt szeretnék heverni,

minden madárral énekelni,

menni szeretnék és maradni,

lenyűgözötten is rohanni.

Mint édesbús vágy, perzsel az

izzó és ujjongó tavasz,

érzem ellentmondásait:

megnyugtat és nyugtalanít,

oly otthonos és békevágyó

s oly idegen és messzejáró!

A fény ezer csodás szine

lelkem tisztán ragyogja be:

dermedt örömvillám e tűz,

 rés, mely isten szívébe tűz,

aztán viharzó szédület,

égbolt, mely vándorútra megy,

lidérc, mely tétovázva száll,

de bús szivünket viszi már.

Lidérc, szállok az ég után,

mely záporozva hull reám!

Óh tavasz! szivem mámora!

Tavasz, nem hagylak el soha!

 

Lenau

 

 

ŐSZ A TAVASZBAN

 

Őrült madár fuldoklik a tavaszi ködben.

Gyermeki varázs: játszanak az erdőn!

Károg az árny, meg kell hogy öljem.

 

Vak kígyók bronza olvad a sürűben,

kék szikrákkal égnek a nefelejcsek,

jégmadár fészkel friss tüzükben.

 

Csillagkép gyullad a fűben vidáman,

pacsirtadal zendíti az eget,

vedlik a kígyó, mint bűn az imában.

 

Barátkoznak velem az ég angyalai?

Velük játszhatom majd megint? Miért ne,

hisz régen csak úgy hívtak, hogy Feri!

 

Él még bennem néhány színed, drága Éden,

de nem jön angyal, nincs már sehol angyal,

bujdosom a játék varázserdejében.

 

És elfog a bánat, a némán zokogó,

s mint levél az őszi fáról,

kering rólam a szó.

 

František Halas

 

 

ERDEI DAL

Under the Greenwood Tree

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Ha szeretsz a gyepen

heverészni velem

s tetszik a cinege

szapora éneke,

ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:

ragyog az ég

és messze még

a tél, goromba gazdánk!

 

Ha a rangra fütyűlsz,

ha a napnak örűlsz,

ha elég, amit a

bokor ád, meg a fa,

ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:

ragyog az ég

és messze még

a tél, goromba gazdánk!

 

Shakespeare

 

 

TALÁLT KINCS

Gefunden

 

Jártam az erdőt,

csak úgy, magam,

könnyű bolyongás

vitt céltalan.

 

Egy kis virág nyilt

az útfelen;

mint csillag, égett,

mint drága szem.

 

Már nyultam érte,

de suttogott:

Ha leszakítasz,

elhervadok!

 

Erre tövestől

kivettem őt:

virulj a kertben,

házam előtt!

 

Ott jól beástam

gyökereit;

egész bokor már

és úgy virít!

 

Goethe

 

 

ÍGY SZIDTAM A TÚLBUZGÓ IBOLYÁT

The forward violet thus did I chide

 

Igy szidtam a túlbuzgó ibolyát:

„Édes tolvaj, hol csented illatod?

Az Ő ajkáról! Büszke bíborát

lágy arcod színe az Ő ellopott

véréből, de túlmohón itta át!"…

Kezed zsákmánya volt a liliomnak,

hajad a majorán bimbaja lett;

a riadt rózsák tüskéken szorongtak,

ez szégyenpír, az fehér rémület:

egy harmadik, se piros, se fehér,

kettős rabló volt, s lehelletedé,

de, büntetésűl, bármilyen kevély,

hernyótól lankad most sírja felé.

Más virágot is láttam, volt elég:

mind tőled lopta mézét vagy szinét!

 

Shakespeare 99. szonettje

 

 

A SZÁMÜZÖTTEK BOLDOGSÁGA

Now, my Co-mates

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Nos, testvéreim a számkivetésben,

nem jobb-e, ha megszoktuk, ez az élet,

mint a festett pompa? Nem biztosabbak

ezek az erdők, mint az irigy udvar?

Itt nem érzem, csak Ádám büntetését,

a változó időt; a fagy fogát,

a téli szél csúf csikorgásait;

de bárhogy harap és mar, borzadozva

mosolygok s azt mondom: ez nem hizelgés;

ezek becsületes tanácsadók,

éreztetik velem, hogy mi vagyok!

Édes hasznokkal is szolgál a balsors,

mely, mint a mérges és undok varangy,

gyönyörű ékszert visel a fejében;

s életünknek, melybe közügy be nem tör,

nyelve a fák, könyve a gyors patak,

szónoklata a kő és szive minden:

nekem tetszik itt…

 

Shakespeare

 

 

ESTE

 

Kondúl s leng, halkan tovaszállva,

a harangszó a völgy fölött, –

mint darvak messzi krúgatása,

s elhal a zizge lomb között.

 

Fénytenger izzik a tavaszban,

rezzenéstelen és simán –

s ijedtebben, hallgatagabban

búvik meg a völgyben az árny.

 

Tyutcsev

 

 

REGGEL

Des Morgens

 

A fűben harmat gyöngyei; ébred és

szökik a forrás; ejti szelíd fejét

a lenge nyír és tündökölve

zizeg a lombja; s amott a szürke

 

felhők körűl már lángkoszorú remeg,

hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;

mint parti hullám, úgy özönlik

mind magasabbra a szent gomolygás.

 

Jőjj hát, óh Nappal, jőjj, te arany, s ne szállj,

ne törj túlgyorsan fel a zenitre, mert

bátrabban és bizakodóbban

mer szemem a mosolyodba nézni,

 

amíg szépséged ifju tekintete

még nem túlbüszke, még nem oly isteni;

vihetnél, persze, égi vándor,

engemet is!… – De te csak nevetsz a

 

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;

áldd meg hát inkább kegyesen a mai

nap földi művét, és ragyogd be,

amin a sors visz, a csendes ösvényt!

 

Hölderlin

 

 

CSUPA LOCSPOCS AZ ÚT

L'eau coule dans la boue

 

Csupa locspocs az út a fák közt az eső

után. Alaposan megáztak a mezők.

Rigóraj mulat a nedvességben a sárga

vesszők közt, melyeket megfűznek, fűzkosárnak.

Ittam a vascsövű forrásból, csupa rozsda

a cső, s áttetszik a napban a moha rajta.

Egykor szerettelek volna, itt, a mohánál,

mert olyan csöndes és olyan szép karcsu voltál.

Ma csak pöfékelek szelíden és mosolygok.

Szarkanép álmaim hűtlenűl elvonultak.

Megtértem. Párizsi tehetséges urak

verseit olvastam, és szindarabokat.

Ah, nem olyan lakás és forrás kell azoknak,

amelynél snepf-rajok fürdőznek az avarban.

Jőjjenek csak velem, megmutatom a rozzant

kunyhókat nekik és hogy kapujuk beroppant,

meg a rigókat, a csöndes parasztokat,

a szalonkákakt, a szép magyalbokrokat.

Akkor majd ők is csak pöfékelnek szelíden,

s ha fájnak még, mivelhogy szomorú az ember,

sokat gyógyulnak, mig hallgatják az eget

s a sólyomvijjogást egy-egy tanya felett.

 

Jammes

 

 

NAPKELTE

 

Kelet gyanakodva figyel.

Érzékeny csönd minden határon.

Várakozás ez? Vagy csak álom?

Messze a nap még, vagy közel?

 

A szirten sápadt köd lebeg.

Erdőt-völgyet mély pára altat.

Szendereg a város… a falvak…

De emeld csak égre szemed:

 

nézd: a piros felhőszegély

hogy kezd izzani, egyre szebben,

lángolóbban, elevenebben –

mint a kitörő szenvedély!

 

Még egy perc, és átzendül a

menny magasán, túl mind a földi

tájakon, s győztesen betölti

az űrt a fény harangszava.

 

Tyutcsev

 

 

INNISFREE

The Lake Isle of Innisfree

 

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

s kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

s csak nekem zümmög a mező.

 

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

s az est csupa szárnycsattogás.

 

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

s a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

szivemben csobog a dala.

 

Yeats

 

 

NYÁRI EST

 

A nap izzó gömbjét fejéről

a föld legörditette már

s az est békés tüze az égről

mindjobban a tengerbe szállt.

 

Jött a csillagok szikra-ezre

és a köröttünk mindenütt

növő éjt magasba emelte

nedvesen csillogó szemük.

 

A mennyei patakok útja

fönt s lent közt teltebben csobog

és a hőségtől szabadulva

a sziv könnyültebben dobog,

 

mert édes borzongás futott a

Természeten át – mintha víg

forrásvíz érintette volna

forró és fáradt lábait.

 

Tyutcsev

 

 

TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Blow, bugle, blow

 

Ormok haván, tornyok falán

az ég zuhogó fénye lángol;

tó tükörét nap töri szét

s a vad vizesés zengve táncol.

Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;

zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Mily tiszta, halk! Hallod a dalt,

a tisztuló és halkuló dalt?

Szirtek felett mint üzenet

Tündérország száz kürtje sóhajt.

Zúgj, a bibor völgy zengjen veled össze;

zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Óh kedves, a kürtök szava

belehal az égbe, a tájba;

de lelkeink visszhangja mind

nagyobb, s csak nő a muzsikája.

Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;

felelj, visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Tennyson

 

 

GYEREKKORI EMLÉK

 

Szomoruan mosolyogsz rám, drága, gyerekkori emlék,

mikor e szürke falak közt gyönyörü üvegeket vágsz

városi ablakaimba, hogy ujra ragyogjon a zöld rét

s régi, szamócaszagú boglyák vegyenek körül ismét…

Kisgyerekek voltunk, játék, öröm, isteni jókedv,

és ahogy a tenyerünk, ugy tapsolt ifju szivünk is,

sárgarigófészket raktunk a fejünkre kalapnak

s mint az arany viasz, úgy ragyogott a hajunk koronája.

Minthogy a legkisebb nem birt ugrálni velünk, egy

kis nyuszikát ragadott fülön, azt hurcolta magával;

az meg, aki büszkén hirdette, hogy őneki könyve

is van már (noha persze kerülte), fogott két

száraz fadarabot, s hegedűlt vele, úgy hegedűlt, hogy

táncoltunk s vélünk táncoltak a kazlak, a fák és

felhők, és a világ, mely régi is, örök is, új is!…

Mint az örökre letűnt gyönyörű napok, amikor a föld

mindenikünké volt és nem volt senki fiáé,

egyszerű és gazdag, közeli és távoli birtok:

éltek a kövek, a szél tudott beszélni, fehérebb

volt a fehér tél és zöldebb volt zöldje a nyárnak!

 

Leopold Staff

 

 

FALUSI VECSERNYE

Vêpres rustiques

 

Elhallgatott a nagy harang, a kicsi cseng-bong.

Ideje menni, vár a szenteltvíz s a templom.

 

Most gyűl a nép. Milyen hűvös van idebenn!

Jó e kellemes árny, nyáron különösen.

 

A hat nagy gyertya ég; egy fiú hozza már a

szentséges kelyhet az áldáshoz. Nyitva áll a

 

sekrestye ajtaja: látni, hogy bent a pap

s a minisztránsfiúk váltják ruhájukat.

 

Indul a kis menet. Két fiú; erre jönnek,

hasukon tartva a nagy, öreg misekönyvet.

 

Csengő csilingel és ahogy kell, sorban, ők

letérdepelnek a kicsiny oltár előtt.

 

Ima morajlik, oly halk-csendesen susogva,

mintha jó angyalok puha szárnya suhogna.

 

Keresztet vet a pap és hívja az Urat,

keresztet a fiúk s szólítják az Urat.

 

S ajkuk Atyát, Fiút és Szentlelket magasztal,

óh Dávid, szent király, a te roppant szavaddal:

 

„Téged dicsérlek…", „Az Úr szól…", „Boldog a szent…",

„Dicsérjük, fiaim…" és fellüktetve zeng

 

a másik harcos és rejtelmes ének is:

„Mikor Egyiptomot Izráel…" Óh, a kis

 

harmónium s a bő korál hogy megigéz!

Megtelnek a padok. Meleg van. És a pénz

 

– „Péterfillér", „Az Úr házára" – pici nesszel

zörren – „Szegényeink" – s telik lassan a persely.

 

Himnusz, Magnificat, és tömjén, ringató;

mennyei bágyadás, érzékelzsongató.

 

Rövid beszéd, s a jó, bár avas téma mellett

szundithatsz, egy kicsit, nem sértve illedelmet.

 

A nap betűz, s egész megifjodik a vén

faluszentje, mikor dicsfény gyúl a fején.

 

Elhervadt koszorúk jóillata lebeg föl;

oly lágy! Honnan? Talán a latin énekekből.

 

Megkapják végül az Áldást is a szivek

s megjavulva hazaballagnak a hivek.

 

Jobb lesz a vacsora, s ha a torony tizet ver,

nyugodtan s hamarább alszik el így az ember.

 

Verlaine

 

 

JÚLIUSI BÁNAT

Juli-schwermut

 

Virágos nyár, még gazdag az illatod:

fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák,

a száraz karfán te nyúlsz itt utánam,

nem kell többé szezám és büszke kert.

 

Felejtett álom ébredez: a gyerek

a búzaföldek szűz rögein pihen,

körötte munka, meztelen aratók és

apadt korsó és tündöklő kasza.

 

Álmos darázsraj dongta a dél dalát

s az ő kipirult homlokára a

kalászok gyönge árny-rácsán keresztül

nagy vércsöppekben hullott a pipacs.

 

Ami enyém volt, sohase múlik el.

Szomjan, mint akkor, fekszem a szomju mezőn,

s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszt

a sok virág, a sok-sok szép virág.

 

Stefan George

 

 

KELET SZÜRKŰLT…

 

Kelet szürkűlt… Friss vásznainkat

csattogtatták a friss szelek;

mint a kék ég visszája, ringott

velünk a tenger s reszketett.

 

Kelet izzott… Turbánja fátylát

a lány magasra tűzte, és

lelke imában mennybe szállt át

s szeme fény volt és repesés.

 

Kelet kigyúlt… A karcsu, halvány

nyak tündökölve meghajolt

s végig a drága gyermek arcán

tűz-könnyek gyöngyzápora folyt.

 

Tyutcsev

 

 

ALLEGÓRIA

Allégorie

 

Zsarnokúl, sulyosan és színtelen, a Nyár,

mint kivégzésen a király, elnöki székben,

tétlen nyujtózik a cinkos mennybolt tüzében,

és ásít. Alszik az arató s a határ.

 

Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.

Nincs felhő, semmi szél, s csak feszűl tiszta-kéken

a könyörtelenűl sima azúr az égen,

ahol már forr a csönd s minden dermedten áll.

 

A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;

megbújnak habjai a szomjazó pataknak,

s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.

 

Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,

hullámlik szüntelen fényár és fényapály…

S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.

 

Verlaine

 

 

PÁRIZSI VÁZLAT

Croquis parisien

 

Cinlemezekből tompaszögeket

rakott ki a hold:

Füstök lengtek a háztetők felett,

5-ös alakban vastag füstcsomók.

 

Az ég szürkült. Mint szomorú fagott,

zokogott a szél.

Messze egy diszkrét kandúr nyávogott,

zengett tőle a fázó, furcsa éj.

 

S én mentem. Plátó vitt az utamon

s te, Fidiász,

és ábrándok, Szalamisz, Marathon,

s fölöttem sárgán hunyorgott a gáz.

 

Verlaine

 

 

A DUNA

 

Emlékszem az arany időre,

a drága nap tájaira:

aranyban úszott, hömpölyögve,

alattunk az esti Duna.

 

A vár öreg kövein ültél,

honnan fehéren néz a rom

le a nagy völgybe – ifju tündér

voltál a mohos grániton.

 

Pici lábad tűnődve húzott

rajzot a rom sok tört kövén

s lassan, tétovázva bucsúzott

hegytől, vártól s tőled a fény.

 

Könnyű szellő zilálta, dúlta,

csókolta habkönnyű ruhád

s üde válladra játszva hullt a

vadalmafáról a virág.

 

Frissen néztél a messziségbe…

Az ég még izzott, hamvasan;

s lement a nap: dallamosabban

zengett lent a sötét folyam.

 

Frissen temetted, friss halálba

a szép nappalt, a gondtalant,

s édes volt a gyors élet álma,

mely fölöttünk tovasuhant.

 

Tyutcsev

 

 

A WESTMINSTER HIDON

Upon Westminster Bridge

 

Földi látvány nincs még ily isteni:

nyomorult lélek, ki varázserőt

nem érez e fenséges kép előtt;

a Város most mint ruhát viseli

a tündér reggelt; dómok tornyai

ragyognak némán; partok és mezők;

még minden üres, az ég, a tetők;

a füsttelen táj szikrákkal teli.

Szebb hegyeket, völgyeket, dombokat

kelő fény még nem locsolt sohasem;

csend sohse volt mélyebb, nyugalmasabb!

A folyam fut, békén, kényelmesen;

Úristen! a házak is alszanak;

s ez az egész hatalmas szív pihen!

 

Wordsworth

 

 

 

NYÁRI VIHAR ELŐTT

 

Fülled a szél, heve tikkad,

esőt várva búj a nap,

még forróbb a rózsaillat,

a tücsök még hangosabb.

 

Füstös felleg hömpölyögve

küldi tompa dörejét…

Derekára, íme, röpke

villámövet köt az ég.

 

Túlcsordúl a levegőben

az élet dús mámora

s ereinkbe éltetően

gyúl isteni itala.

 

Lányka, lánykám, mi remegtet?

Ifju kebled mért piheg?

Nedves tüzét a szemednek

mily félelem töri meg?

 

Szűzi arcod rózsapírját

sápadás mért oltja ki?

Szíved össze mért szorítja?

Ajkadat mi égeti?

 

Pillád selymén drága könnyek,

két gyöngy remeg. – Mit akar?…

Vagy esik már, s két esőcsepp

jelzi, hogy itt a vihar?

 

Tyutcsev

 

 

BŰVÖS ÉJSZAKA

 

Táncolt, harsogott a tömeg,

zengett és lángolt a vidám nap,

de a fénylő tetők felett

felhők siklottak, esti árnyak.

 

Időnkint még bezörgetett

ablakomon a hangos élet,

de már köd volt, egyetlenegy,

százhangu és homályos ének.

 

Tavasz úszott át agyamon

s álommá révűlt, ami köd volt…

Meddig alhattam, nem tudom;

de ébredésem különös volt:

 

rég elült a pokoli zaj,

utcám néma, a táj kihalva,

a fák kusza ágaival

képek tolongtak a falakra,

 

s üvegen át a kandi hold

nézett rám, halvány, égi vándor,

s álmomra oly ereje volt

s az élet már annyira távol,

 

hogy úgy rémlett: valamilyen

teremtő, világnagy varázs a

lángarany napból hirtelen

átemelt az árnyak honába.

 

Tyutcsev

 

 

A PACSIRTA

Die Lerche

 

Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten

harsan tova szava a szürkületben,

s biborágyáról álomittasan

felkél a nap; homlokát kék-arany

tálba meríti; nem látni egészen,

hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.

 

Égő nyilak villannak föl-le, friss

ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,

amint a barna pusztán átsuhannak.

Megrázza tollát a pacsirta is,

a nappal livrés hirnöke, s mikor

a rekettyéből félénken kikémlel,

felváltva hunyorog a két szemével, –

aztán rezdül s megnyílik a bokor

s szövege első részét zengve már

röppen a nedves kékbe a madár.

 

„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt!

Hív a munka, álomszuszék cselédek,

te, zafirkancsós encián, siess,

selyemzászlós törpefűz, integess,

fel, virágok, tarka mezei nép,

hercegnőnk mindjárt a terembe lép!"

 

S ime egyszerre ezer pilla rezzen,

Százszorszép szeme tündökölve néz szét,

a liliom sápadt: oly kellemetlen,

hogy a tóban épp fürdőzésen érték;

a rezgőfű egyetlen remegés!

A kis fűz rizsport hint magára és

selyemkendőjét feldobja a szélbe:

repítse gyorsan a fenség kezébe!

Hódolva nyujtja harmatserlegét

az encián, és ragyog rá az ég:

vérbeli herceg ő, ott térdepelhet

első helyen úrnője ágya mellett.

 

Rózsaszín váltja az ég bíborát,

Kelet felől villámló fény tör át

a függöny ráncain, s fent, valahol,

az égben a pacsirta ujra szól:

„Jön a hercegnő, a kapuban áll,

rajta, hárfások” zengjen a karének,

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek,

fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,

jön a hercegnő, a kapuban áll!"

 

S most egyszerre nekibuzdúl a puszta,

kifordítja lábszárát a tücsök,

harmattal gyantáz, s két fűszál között

szive nótáját húzza, egyre húzza;

szarvasbogarak komoly kürtje szól,

a kis muslica ezüst szárnya rebben

(a triangel se cseng ezüstösebben);

zümmög a légy is: diszkánt és tenor;

aztán, dereka gazdag csíkjait

virágporral sárgitva, mint komoly

basszista, már a méh is dolgozik,

s nehézkesen mozogva a zsibongó

virágokban a nagybőgős, a dongó.

 Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,

ahogy a hanga zengő bokra ível,

ág, galy és lomb egymást ringatja, mint

megannyi egybezsongó labirint:

olyan zenét nem hallott még király,

amilyet a zöld puszta muzsikál.

 

A királynő most trónusára ül,

lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,

sugárkorona a feje körűl,

s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:

„Föl, bányászok! mutassátok a tárnák

kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott

kelméidet, a hercegnő ruháját,

kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!"

Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle,

hogy tolakszik a sok fekete apród:

fáradságos robotuk utakat ró

s lépcsőket vág a mélyből fölfele:

szegény hangyanép, meggyötör a munka

s durva köved senki sem szereti!

De nézd a pókot: selymén föl s le futva,

hálója végső szálait szövi,

gyöngytiszta, illatos tündérruhát;

sok nemes szikra ég ragyogva benne,

s szél jön, leakasztja, s viszi tovább:

száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.

 

A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta

elnémult és visszahullt a bokorba.

 

Anette von Droste-Hülshoff

 

 

DÉL

 

Lustán piheg a páratelt hő,

lustán hömpölyög a folyam,

lustán ringva olvad a felhő

a dél lángsugaraiban.

 

A lét elszenderűlt, a vad

Természet mély álomba ernyed;

barlangjában maga a nagy

Pán is alszik nimfái mellett.

 

Tyutcsev

 

 

A KAKUKKHOZ

To the Cuckoo

 

Drága vendég! Hallottalak,

hallak és örülök.

Madár vagy? vagy egy röpke hang

a dombok s fák között?

 

Fekszem a zöldben, s kétszer is

rám szólsz, s a dupla fütty

zengve visszhangzik közel is,

távol is, mindenütt:

 

kakukk! kakukk! Fény és virág

csak, amiről beszélsz,

de nekem álmok és csodák

óráiról mesélsz.

 

Üdvözlégy, tavasz kedvese!

Nem vagy madár ma sem,

hanem láthatatlan mese,

erdei rejtelem,

 

az, amire mint kisdiák

figyeltem, az a Hang,

mely előlem fán, bokron át

elszállt, égbe suhant.

 

Remény voltál, és szerelem,

ég s föld igérete,

amit folyton üldöz, de nem

fog el a vágy szeme.

 

És most megint hallhatlak, itt

fekszem a friss füvön,

és hallgatlak, és áthevít

a régi szent öröm.

 

Óh áldott madár! énekel

a világ, zeng, ragyog:

anyagtalan, tündéri hely,

hisz a Te otthonod!

 

Wordsworth

 

 

HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT

Le ciel est, par-dessus le toit

 

Hogy ragyog a tető felett

az ég azúrja!

Zöld lombját a tető felett

egy fa benyujtja.

 

Abban a darab égben egy

harang kalimpál.

A madárfüttyös, bús fa egy

kis cinkét himbál.

 

Óh istenem, ott, ott zsibong

a város, ott van.

Milyen egyszerűen zsibong

milyen nyugodtan!

 

Hát te mit tettél, te bolond,

hogy sírva szánod?

Mivé tetted, szegény bolond,

az ifjuságod?

 

Verlaine

 

 

KORMÁNYHIVATALNOK NÉZI AZ ARATÓKAT

 

Pihenni alig ér rá a paraszt;

kettős munkában várja a tavaszt.

Déli szél jár a dombon éjszaka:

egyszerre sárgul a sok rizsbuga.

Nő s lány válla riszkosarat emel;

fiú s legény borostömlőt cipel.

Aztán hozzák a húsadagokat

a déli domb zord aratóinak,

kiknek talpa alatt a talaj ég

s hátát tűzzel korbácsolja az ég.

Dolgoznak, nem bánva, mi hogy sajog,

s rövidnek szidják a hosszú napot.

Mellettük egy szegény asszony halad,

s míg melléhez apró gyermek tapad,

jobbja hullt kalászt böngész és magot;

balkarjáról tört sáskosara lóg.

S mit dolgoztam én?… Mily jog teszi, hogy

én sose szántok, fát nem ápolok?

Fizetésem háromezer köböl:

rizsem a teljes év nem éli föl.

Szégyellem is miatta magamat,

egész nap gyötört ez a gondolat.

 

Po Csü-ji

 

 

JEAN DE NOARRIEU NÉZI A LÁNYOKAT

Jean de Noarrieu surveille les semeuses (Részlet)

 

Vetnek. Jean de Noarrieu a lányokat

nézi. Boldogan ül egy tölgy alatt.

Szivében semmi becsvágy, indulat.

Szelid gyermekszemei álmatag

a földről a kék égre siklanak.

Könyvét tartja egy mohos földkupac.

 

Kedvenc könyve; címe: Az álmok; a

szerzője: Jean-Jacques: édes könyv, csupa

bűvös, halk bánat, mely jól illik a

vizparti rétekhez s az estharang

szavához az erdőkben, hol a nagy

tölgyek korhadnak s virúl a moha.

 

Milyen szép és kedves ez a Lucie,

ahogy a kukoricát ülteti…

Jean nézi a lányt. Szürke ruha. Ni,

hogy ollóznak alatta lábai!

A fordulónál Lucie visszaint

barátjának, ki úgy nézegeti.

 

Jean örűl neki. S azt gondolja, hogy

lám, ez is őérte van, mint ahogy

övé a buza, vagy a kertben ott

a barack, mely, ha jönnek szép napok,

aranypirosra érik és ragyog:

ha letépik, a szív belesajog.

 

Nap süt, nincs vihar, most nem fenyeget

a kék vihar, mely oly rettenetes

rohammal jön, ha a nyár közeleg,

s bedörgi a jégzáporos eget

a szélben, mely zöld ágat s levelet

tör és szór el a szénán messzire;

 

a palakék vihar, amely a zord

orkánban zúg és amelyben a mord

eget, honnan kemény eső zuhog,

megtölti a felkavart sárga lomb;

a kék vihar, mely szőllőt letipor,

a kék vihar, mely baltáz és gyilkol.

 

Jammes

 

 

TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK

Daffodils

 

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt, céltalan, könnyedén,

s egyszer csak egy sor, egy sereg

aranyliliom tűnt elém,

a tó partján, a fák alatt

ringtak, táncoltak, álmatag.

 

Ahogy csillaggal a tejút

ragyog s hunyorog mindenütt,

a szikrázó kis öblöt úgy

körüllobogta ünnepük;

lángszirom, táncos, büszke fej

hintázott ott vagy tízezer.

 

Tűztánc volt a tó is, de ők

túltündökölték a vizet, –

költő ily társaság előtt

csak boldog s vídám lehetett!

Néztem, – néztem, – nem tudva még,

hogy mily gazdaggá tett a kép;

 

mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,

gyakran kigyúl belső szemem,

mely a magány áldása, és

megint veletek lobogok,

táncoló tűzliliomok.

 

Wordsworth

 

 

SZÉP JÚNIUSOK

Schöne Junitage

 

Éjfél csöndje, néma kertek,

két száj suttog, összeér,

majd a végső nesz is elhal

és már csak az álom él –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Rózsalugas nyári zöldje,

napfehérre gyult folyó,

napfénycsöndes, boldog reggel,

virágokkal lankadó –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Kint vad utca, messzi zúgás,

Krőzus, koldus, emberek,

ezer élet tarkasága,

lakodalom, gyászmenet –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Lassan ránkszürkül az este,

szelidül a zord erő, s

megnyugszik a lázadó szív

s ujra gyermek lesz a hős –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Liliencron

 

 

AZ ÉJ HANGJAI

 

Holdtalan éj, mint egy szerelmes, várok, állok

itt, és csak figyelek: megbűvölt a varázsod!…

Óh, e harmóniák szent palástod alatt!

Gyémántharmat lepi a sötét lombokat;

üvegtisztán csobog zenéje halk vizeknek;

madár zeng: monoton füttyszó; bokrok zizegnek;

mint óraketyegés, szól a tücsökzene;

a nád közt, mocsaras szigetek s fekete

lápok éje felől, mint zord és tompa basszus

egy távol orgonán, fölzeng a béka-kórus;

s e sok éji zene fölött, halkúlva, majd

keményen, ahogy a szél jár, a messzi part

tájáról a malom zubogó kattogása!

S a csillagok! A kék magasságot csodálva

szinte érc-fényük is érzem, útjuk zaját,

mozgásuk szüntelen, egybeszőtt robaját!

 

Majkov

 

 

MIÉRT SIETTEK ÚGY, NÁRCISZOK?

To Daffodils

 

Miért siettek úgy, nárciszok,

sárga liliomok?

A nap korán indult, de még

zeniten sem ragyog!

Ha gyors,

akkor is vár a sors,

amíg

nem szól az estharang:

mondjunk közös búcsúimát

s födjön együtt a hant.

 

A mi utunk is gyors tavasz

s még gyorsabb pusztulás:

növünk, virulunk, hervadunk,

mint ti vagy bárki más.

               Ahogy

a ti gyors napotok

vagy a

friss harmat odavan:

mint a gyöngyös nyári eső,

eltününk nyomtalan.

 

Robert Herrick

 

 

AZ ÓRÁK, MELYEK HALK REMEKBE FOGTÁK

Those hours that with gentle work did frame

 

Az órák, melyek halk remekbe fogták

a szép látványt, mit minden szem csodál,

zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják

a gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

mert nyarunk, a meg-nem-álló idő

zord télbe hajtja és ott megöli;

fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;

szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!…

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva

a nyár párlata, folyékony fogoly,

a szépség s a hatása oda volna,

és emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a

színe hal el; él édes zamata.

 

Shakespeare 5. szonettje

 

 

TITKOS TÁJ

Heimliche Landschaft

 

Templomok dús omladéka,

rajtuk izzó, sárga nap.

Oszlopok közt tűz-rekettye

szív a földből aranyat.

 

Kőfejekről kőölekre

ritka lepke röppen át.

Márványisten hónaljában

bujazöld moh üt tanyát.

 

A porban egy összezúzott

ezüstkígyó teteme;

víg gyerekhad térdel hozzá

s friss levéllel födi be.

 

És már jön-jön fel a földből

kemény bogarak hada:

visszakéri a halottat

az élet tűz-árama.

 

Hans Carossa

 

 

A FELHŐ

The Cloud

 

Tengert, vad esőt hozok aszu mezők

virágaira;

s ha alél a levél, hűs fátylat a dél

tüzes álmaira.

Szárnyam szór kelteni harmatot a pici

bimbóra, ha álmatag

pihen anyja szivén, akit a fény

táncában ringat a nap.

Korbácsom a jég: a zöld vidék

nyög alattam messzi fehérben,

s mint permeteg, tovább megyek

s mennydörgés a nevetésem.

 

Szörnyű hegyeket hóval temetek

s a fenyők sírnak kormoran;

s ez az én fehér párnám, hol az Éj

ringat jég-karjaiban.

Nagy tornyaimon kormányosom,

a villám őrködik;

pincémben örök vihar dörög

és rázza láncait;

és földi tájon, óceánon

vezetőm simán suhan át,

mert a bibor mélységek alól

vágy hívja, ezer najád;

völgyek, hegyek, patak felett

és tó és bérc felett

akárhova száll, mindig vele jár

a szellem, akit szeret;

s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,

neki folyton a könnye pereg.

 

Vad tollazata tüzében a

meteorszemü, vérszinü Nap

fedélzetem hátán terem,

ha sápad a virradat;

ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt

földrengésrázta hegyen,

hol szárnya arany lángjaiban

egy percre megpihen.

S ha az Alkonyatot tükrözve lobog

szelíden az óceán,

fentről meg a mély ég lila

gyászleple hull reám:

mint gerle ülök fészkem fölött

szárnycsukva és puhán.

 

A fehér tűz-töltetü lány, az a gömbölyü,

akinek a neve Hold,

padlómon, amely szélhozta pehely,

éjfélkor égve bolyg;

s ha lépte nyomán, melyet talán

nesznek angyal se hisz,

kilyukad fekete sátram szövete,

benéznek a csillagok is;

és én nevetek: hogy nyüzsgenek

arany méh-rajaik,

s továbbszakitom szélvert plafonom,

mig a föld vizeit, tavait,

e sok szivemet megjárt kis eget,

fényükkel nem kövezik.

 

Tüzzel kötöm át a Nap derekát

s a Holdét gyöngybe fonom;

vulkán feketűl, csillag menekűl

ha vihar viszi vad lobogóm.

Két fok között hídként feszülök,

tengerem leszakad, –

napfényölő, biztos tető:

hegyláncok tartanak.

Ha a légi Hatalmak elém leborúlnak,

orkán, tűz s hó követ,

a büszke Szivárvány ezer szine vár rám,

diadalkapu! – s én megyek;

szférák tüze szent fényt sző odafent,

lent meg a Föld nevet.

 

Dajkám a Menny, a végtelen;

Föld és Víz lánya vagyok;

járok a Világ pórusain át;

változom s nem halok.

Mert mikor a tiszta egekről vissza-

vonúl a sötét vihar

s a szél s a nap új kék dómba borúl

konvex sugaraival:

az eső komor barlangjaiból

én csak nevetek siromon

s mint földből a lélek, a méhből új élet:

kitörök s lerombolom.

 

Shelley

 

 

BANDUSIA FORRÁSÁHOZ

O fons Bandusiae, splendidior vitro

 

Gyémánttükrü patak, Bandusiám, aki

édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz,

holnap gyeng gidát kapsz,

melynek szarva a szerelem

 

első ütközetét vívni türemkedik:

de hiába: a víg nyáj buja gyermeke

vérével a te partod

fogja csak pirosítani.

 

Hozzád, hűs gyönyör, a lángkezü nyár soha

nem férkőzhet, örök-frissen üdíted a

kóbor barmokat és a

járomban kimerűlt bikát.

 

Versem szárnyra emel és a nemes vizek

közt fogsz élni, te és fent az a tölgy, s a szirt,

melyről locska sugárban

ugrándozva sietsz alá.

 

Horatius

 

 

LI ÚR EGY NYÁRI NAPON MEGLÁTOGAT

 

Amig jön, erdő szűri a nyarat,

a nemes Li úr hát meglátogat.

Kunyhóm szegényes, egész falusi;

itt áll a nagy Déli Torony alatt.

Szomszédaim egyszerű emberek,

kezük könnyen, szivük vidáman ad:

a kerítésen – van-e még bora? –

csak át kell szólnom a nyugatinak

s ő máris tölti a palackomat.

Gyékényt viszek ki; csobog a patak,

mindenfelől hűs szellő simogat:

ébredezik az őszi hangulat.

Mindenfelől szólnak a madarak,

lomb közt ciripel a kabóca-had,

sőt oly lármás, hogy dalai miatt

lakásom csak félig remete-lak.

A tavirózsa este gyönyörű,

kedvéért mindenki tovább marad.

Most is aggódom: megyek újborért,

s remélem, a vendégem jól mulat.

 

Tu Fu

 

 

A TENGER ZENÉJE

Est in arundineis modulatio musica ripis

 

A tengert dallam csengi át,

összhang az elemek csatája,

édes hangzatokban kuszálja

zizegését a parti nád.

 

Világunk hibátlan zene,

koncertje egy ős zenekarnak;

képzelt szabadsága miatt csak

az ember nem illik bele.

 

Hol a hiba? Ha zeng, lobog

az egyetemes, nagy karének,

mért nem zúg, tengerként, a lélek,

ahogy a lelkes nád susog?

 

És jaja, ha már hangja van,

örök időktől fogva máig

s a legmesszibb csillagvilágig

miért marad visszhangtalan?

 

Tyutcsev

 

 

MOHAMED ÉNEKE

Mohamets Gesang

 

Nézd, a bércről hogy szakad

a patak,

csillagtüzü zuhatag!

Fellegek közt

jó baráti szellemek

táplálták az ifjuságát

vadbozótos szirteken.

 

Ifjufrissen

táncol le a fellegekből

márványszikla derekára,

frissen ujjong

égbe föl.

 

Ormok labirintusán át

tarka törmeléket üldöz

és vezérként

sodor máris útja testvér-

vizeket.

 

Lent a völgyben kivirúl

nyomdokán az üde pázsit

és a rétet

lehellete élteti.

 

De nem fogja a sötét völgy,

se virág,

mely a térdét átkarolja

és szerelmesen tekint rá:

irama kígyókanyarban

sík felé tör.

 

Társra társ

simúl hozzá. Most kilép a

síkra pompázó ezüstben

s vele pompázik a sík,

és a róna sok folyója

és a hegy patakja mind

boldogan kiáltja: Testvér!

Testvér, vidd testvéreid,

vidd el őket vén Atyádhoz,

vidd az örök Óceánba,

aki karjait kitárva

vár reánk,

vár, de ah! sohase tudja

vágyó fiait ölelni:

mert mohón faldossa testünk

a sivatag éhe, ott fent

a Nap vérünk szívja, tóvá

szorit a domb össze! Testvér,

vidd a sikról mind a testvért,

vidd a testvért mind a hegyről,

vigy Atyánkhoz minket el!

 

Jöjjetek, mind! –

És most még hatalmasabbra

duzzad: egész faja, népe

emeli a Fejedelmet!

És hömpölygő diadalban

országoknak ad nevet,

városokat épit utja.

 

Semmi fel nem tartja többé:

lángsisakos tornyokat hagy,

márványpalotákat, ékes

műveit, maga mögött.

Cédrusházakat, uj Atlasz,

hordoz roppant válla; zúgva

leng feje fölött ezer

lobogó a levegőben,

hatalmának díszei.

 

És így viszi testvéreit,

kincse, népe áradását,

hogy elérjék hars örömmel

Teremtőjük hű szivét.

 

Goethe

 

 

NIZZA

1865 január 2

 

Tükröket ingat azúr-feketéből

táncos ezüstbe a hold a vizen:

mily csoda vagy, miriád pici fénykör,

s tengeri éj, te, örök s eleven!

 

Mennydörög, omlik a, habzik a hullám

föl-le a végtelen álom alatt.

Árnyba borúlva meg ujra kigyúlván

mily csoda vagy, ragyogó sivatag!

 

Ring a hatalmas uszály, apad, árad;

isteni tánca kit ünnepel így?

Liheg a, piheg a víz: sose fárad

nézni a csillagok őrtüzeit.

 

Áramok! Óh, zene, tánc, s te, tükörfény!

Büszke varázs! Szabad, éji vizek!…

Bűvöletükbe be boldogan ölném,

veszni, örökre, egész szivemet!

 

Tyutcsev

 

 

ÁLOM A TENGEREN

 

Hullámhegyeken libegett ladikom,

álom szememen, vihar a habokon;

két végtelen éje, szeszélye emelt

és szállani mélybe-magasba ölelt.

Mint cimbalom éneke, szikla felett

muzsikáltak a röpke vizek s a szelek.

Hangok puha káosza vitt tova – nem:

hangok miriádja s a képzeletem.

Sápadttüzü, néma varázshatalom

ragadott, röpített tul e forgatagon.

Villámok elől menekűlt a sötét –

telt zölddel a part, ragyogással az ég.

Lent, a tornyok alatt, sürü sokadalom

járt-kelt fel-alá csodapark utakon.

Jött s tűnt ezer újszerü, különös arc,

griff és csodaállat, ezer meserajz.

Utam föl a mennybe, a csúcs fele tört,

szikrázva terűlt el alattam a föld.

De bármit akart is az álom, a kép,

hallottam a víz iszonyú dörejét,

s ha nőtt muzsikám, ha apadt az öröm,

tulbőgte jajával a tengerözön.

 

Tyutcsev

 

 

TENGERI UTAZÁS

Seefahrt

 

Hosszu napok óta berakodva várt már

hajóm jó szelekre; én a kikötőben

iddogáltam kedvet és türelmet,

víg fiúk közt.

 

Ők voltak a türelmetlenebbek:

Menj! röpítsen a tündér szerencse,

röpítsen a gyors tenger; világok

várnak ott túl dús kincsgarmadával,

itt szeretet s dicsőség, ha megtérsz

ujra hozzánk.

 

És megjött a hajnal, lett zsibongás,

és felrikkant álmunkból a matróz,

sürög-forog minden, hogy vihessen

az áldott szél első libbenése.

 

És virúl a szélben a vitorla,

tűzvarázzsal csalogat a friss Nap;

száll vitorlánk, szállnak fent a felhők,

búcsúdal zeng ujjongva a tűnő

partról: a barátok mind remélik:

szép lesz az út, mint az indulás volt

és az első szent csillagos éjek.

 

De a szél szeszélye, ég parancsa,

eltérit a kitűzött iránytól;

és az utas, bár látszólag enged,

az elemet rászedni igyekszik:

rossz uton is hű marad a célhoz.

 

De a tompa, szürke messzeségből

már kirémlik s vihar haragja,

lenyomja a madarat a vízre,

lenyomja az emberek szivét is;

és megjön. Makacs dühét kerülni

vitorláit a hajós bevonja;

játszva veri a hullám s a szél a

gyönge labdát.

 

És amott a parton a barátok

a biztos földön remegve állnak:

Miért is nem maradt itt közöttünk!

Jaj, a vihar! Oda a szerencse!

Igy vesszen a derék, nyomorultan?

Ott vesz-e? Jaj, ott veszhet! Nagy Isten!

 

De ő fogja keményen a kormányt:

szél és hullám játszik a hajóval,

szél és hullám nem az ő szivével.

Úrként tekint a garázda mélybe

és – ha part, ha zátony várja – bízik

csillagában.

 

Goethe

 

 

A TENGER PARIPÁI

 

Tenger paripája, te vágtató,

te, halványzöld sörényű,

te vad, hátékos, te bohó-,

majd szilajnevetésű!

Isten mezein förgeteges

csikósod akadt a szélben,

az tanított, hogy játssz, ügess

s vágtass a tengeri réten.

 

Szeretem, mikor tombolva rohansz

csapatodban – messzi a part még:

sörényedet összekuszálja a harc,

csupa gőg vagy és csupa tajték;

vigan nyiharászva sodor viharod

s te élvezed irama üdvét:

patáid a döngő partra dobod

s habbá porladva repűlsz szét.

 

Tyutcsev

 

 

A ZARÁNDOK

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Lent a derű s bőség tája, fent a legszebb

égbolt, mellettem szép arc… Ah, hát milyen álmok

csalogatnak, hogy innen is csak tovavágyok,

a távolba, a multba, folyton s egyre messzebb?!

 

Litvánia, erdeid gyönyörűbben zengtek,

mint Bajdár csalogánya s a szalhíri lányok;

boldogabban tapostam sötét ingoványod,

mint itt a rőt ananászt és az arany epret!

 

Be távoli, be rózsás varázs vonz! Tétován

tűnődöm: ah, miért kell csak azért epednem,

csak azért, akit sorsom hajnalán szerettem?

 

S ő, ott, szülőfalumban, az elveszett tanyán,

ahol hű kedveséről beszél neki minden,

friss nyomaimat látva, vajon gondol-e rám?

 

Mickiewicz

 

 

MILY GONDDAL ZÁRTAM, ÚTRA KELVE

How careful was I when I took my way

 

Mily gonddal zártam, útra kelve, hű

reteszek alá minden holmimat:

hasznom ne használja tolvajkezű

hamisság, de védje biztos lakat!

De téged, aki legfőbb bánatom,

egyetlen gondom, kincsem java vagy,

vigasz, ki mellett a gyöngy szürke lom,

rongy zsiványok kezére hagytalak.

Semmi szekrénybe nem zártalak el,

csak ahol nem vagy, bár úgy érzem, ott vagy,

keblem gyöngéd rejtekébe, amely,

hogy jőjj-menj, békén nyitódhat-csukódhat;

s félek, onnan is kilopnak: ily rá

még a hűségből is tolvajt csinál.

 

Shakespeare 48. szonettje

 

 

VIHAR

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Vitorlarongy, tört kormány; hab s orkán csap égig,

vad sikolyok, szivattyuk vészjós öblögése;

kötelek maradéka repűl ki a szélbe;

elvérzik a bukó nap, el a maradék hit.

 

Győztesen felüvölt a vihar; új s megint új

hullámemeletekké nő a tenger, és a

mélyből vízhegylépcsőkön, ostromló vitéz, a

Halál angyala már a dőlt vár ellen indúl.

 

Félhalott tömeg: ennek szivig hat keze görcse,

az búcsújába ájúl baráti karoknak,

véget föd vég elől amattól hit s ima.

 

Árva utas ül, oldalt, s szótlanúl tünődve

suttog az ajka: „Boldog, aki most leroskad,

vagy imádkozhat, vagy van kitől búcsúznia!"

 

Mickiewicz

 

 

SZÉLCSEND A TENGEREN

Meeres Stille

 

Néma csöndben áll a tenger,

fodra, ránca mind megállt,

s a hajós szorongva nézi

a tükörsík láthatárt.

 

Semmi nyoma semmi szélnek!

Csönd, halálos rémület!

Az iszonyu messzeséget

egy hullám se töri meg.

 

Goethe

 

 

KABINOS TENGERI HAJÓKON

In Cabin'd Ships at Sea

 

Kabinos hajókon a tengeren,

Ahol mindenféle végtelenné tágúl a kékség

És fütyülnek a szelek és muzsikálnak a hullámok, a széles, méltóságteljes hullámok,

Vagy valamely magányos bárkán, mely a sűrű, parti hullámverésen himbálózik

És vidáman és bizakodva, fehér vitorláit kifeszítve

A pezsgő és szikrázó nappalban vagy az éjszaka csillagrengetege alatt az étert hasítja, –

Ifju és öreg matrózok, a szárazföldre visszagondolva, ott talán majd olvassák a műveimet

És végre teljesen megértenek.

 

– Ihol a mi gondolataink, az utazók gondolatai.

Ihol, ni: itt nemcsak a föld jelenik meg, nemcsak a szilárd föld, –

(mondják majd talán magukban), –

Itt maga az égbolt ível felettünk, itt talpunk alatt érezzük a hintázó fedélzetet,

Itt érezzük a hosszú lüktetést, a végtelen mozgás ár-apályát,

A láthatatlanúl csobogó rejtelmeket, a sós világ bizonytalan és óriás sugallatát, a folyékonyan özönlő szótagokat,

A tengervíz szagát, a kötélzet halk csikordulásait, a mélabús ütemet,

A határtalan kilátást s a távoli és ködös láthatárt: itt minden együtt van, mert ez az óceán éneke…

 

Ne késlekedj hát, óh, Könyvem, teljesitsd, amire rendeltettél,

Te nem csupán a szárazföldnek vagy emléke,

Magányos bárka vagy magad is, az étert hasítod, úticélodat nem ismerem, de csupa bizakodás vagy:

Minden vitorlások testvére, bontsd ki vitorlád!

Juttasd el hozzájuk jól-csomagolt szeretetemet (drága tengerészeim, tinektek csomagolom könyveim minden lapjába azt a szeretetet);

Siess, Könyvem! Feszítsd fehér vitorládat, kis bárkám, a méltóságteljes hullámok fölött,

Dalolj, röpülj a végtelen kékségben és vidd el tőlem minden tengerekre ezt a dalt a tengerészeknek, ezt a dalt minden hajóknak!

 

Whitman

 

 

HULLÁM ÉS GONDOLAT

 

Kép képre az agyban, hab habra a vizen:

kettős jelenésben egyetlen elem!

Ha tenger-özönben, ha szív-kalodában,

ha parányi rab és ha határtalan áram,

örök ár meg apály, ami volt, ami lesz:

árnykép, suhanó csak, árnykép csak, üres.

 

Tyutcsev

 

 

A GASTINE-I ERDŐ FAVÁGÓI ELLEN

Contre les bûcherons de la forêt de Gastine

 

Állítsd meg a karod, favágó; és figyelj;

nem csupán fa, amit a fejszéd földre ver;

nem látod, hogy sir és vérzik a durva kéreg?

A Nimfák vére hull, akik alatta éltek!

Gyilkos szentségtörő, filléres bűneit

levezekelni ha a tolvajt felkötik,

mennyi tüzet, vasat, halált, hányszorta többet,

érdemelsz te, gonosz, ki Istennőket ölsz meg?

 

Erdő, bokorlakó madarak temploma,

magányos szarvas és gyors őz többé soha

árnyadban nem pihen, és soha zöld sörényed

többé nem fogja fel hevét a nyári délnek!

Faktörzsnek dőlve a nyájak bús pásztora

(oldalánál a bot, lábánál a kutya)

négylyukú furulyán nem zengi már epedve,

hogy mily édes a vágy s a szép Jeanette szerelme.

Minden elcsöndesűl; Echónak hangja vész;

fölszántják telkeid, s hol most fák állnak és

bő lombjuk ingatag árnyát földedre szórják,

ott az éles ekét érzed majd s a csoroszlyát;

nagy csönded tovaszáll; s rémülten lihegő

szatír- és Pán-sereg lakodba sose jő.

Zefír játékszere, ég veled, öreg erdő,

hol lantom idege megismerte a zengő

beszédet, s Apolló messzezúgó nyilát,

amelytől rettegés riad a sziven át,

és ahol én a szép Kalliopét csodálva

beleszerettem a Kilencek csapatába,

amikor keze rám ezer rózsát dobott,

és Euterpe saját tejével itatott.

 

Vén fák, ég veletek és szentelt fejetekkel:

egykor táblák sora és virág diszitett fel,

s ma bizony megvet a szomjas vándor, aki,

miközben verik az ég lángsugarai

nem lel alattatok zöld enyhületre, és csak

halált s poklot kiván zord gyilkosaitoknak!

Óh tölgylombok, dicső polgárok díszei,

Dodona makkjai, Jupiter fái, ti,

egykor ti adtatok enni az embereknek;

s ők, a hálátlanok, ma már igy köszönik meg

áldott kincseteket, – durva népek, vadak,

kik így leöldösik tápláló atyjukat!

 

Boldogtalan, aki hisz a világ szavában!

Mily igazság vagyon a filozófiában,

amely azt hirdeti, hogy minden elmulik

s alakját veti és másikba öltözik!

Hegység lesz valaha Tempe szép völgye, szikla,

s az Athos szélesen aláterűl a síkra;

a tengert egy napon búzatáblák fedik:

az anyag megmarad s a forma változik.

 

Pierre Ronsard

 

 

A LITVÁN ŐSERDŐBEN

 

– Részlet a „Pan Tadeusz"-ból –

 

 

Hazám erdői, óh, be adóstok vagyok!

Társak gúnyját kerűlve, akár az ügyetlen

vadász, aki hibázott, be sokszor merengtem

magányotokban, egy-egy  dombra telepedve,

míg lelkem bele nem halt a vad rengetegbe.

Ezüstbe tiport gránát: köröttem dús moha

ősz szakállát pettyezte fekete áfonya,

odébb meg vörös vérzett, korállal elöntött

bokrok sürű bozótján rőt áfonyagöröngyök.

Mindenütt csend s homály. Zöld tetőként szorongtak,

alacsonyan s tömötten, felhői a lombnak;

fent meg, e mozdulatlan tetőnek fölötte,

szelek dühe csatázott, zúgva, mennydörögve:

kábító és csodás zaj! Ugy tetszett, egy égbe-

szárnyalt tengernek őrjöng zord hullámverése.

 

Lent, szinte egy rom-város. Szélcsavartan áll ki

a földből itt egy dőlt tölgy csonkja, óriási;

korhadt rönkök hullnak rá, gerendák, dorongok,

mintha fal-töredékek, omló gátak, oszlop,

fű-párkánnyal körítve. Egy terrasz-sürűnek

közepén, ott, az erdő őr-gazdái ülnek,

farkasok, medvék, vadkan; óvatlan vendégek

félig megrágott csontja szerte heverészget;

a zöld fűből kettőzve tör néha magasba,

mint iker szökőkút, egy-egy szarvas agancsa;

az állat sárga csíkként villan s eliramlik,

fénysugár, mely behullt és a fák közt kialszik.

 

És ujra csend a völgyben. A fenyőn a harkály

halk kört kopácsol és megbillen s rögtön elszáll,

maga elszáll, de csőre szólítva kopog még,

mint gyermek, aki elbújt s kéri, hogy keressék.

Mókus ül a közelben: diót tapogat, rág;

majd szeme fölé rántja ernyőül a farkát:

sörényt, amilyet vértes hősök feje lenget,

de bozontja mögűl is aggódva tekinget,

s meglátván a vendéget, ági ballerina,

fáról-fára cikázik, szállva, lengve, ringva,

s végül egy láthatatlan nyilásban eltünik,

mint driád, aki szülőfájához érkezik.

 

Csend, ujra.

De lökött gally rezdűl, meghajolva;

nyíló boróka-lombok közűl, a boróka

pírjánál pirosabban, egy arc villan elő,

egy lány, érett bogyókat vagy mogyorót szedő;

idenyúl, odahajlik: kis háncskosarába

rakja az áfonyát, mely piros, mint a szája;

legény hajlít előle ágat, s az ügyes kéz

röptében kapja el a barnahéjú termést.

De, hogy messze kürt zendűl s kardala kutyáknak,

tűnődnek, vajjon erre tart-e a vadászat,

majd a sűrűbe visszahátrálva, ijedten

hipp-hopp, úgy eltünnek, mint két erdei Isten…

 

Mickiewicz

 

 

ERDŐÉGÉS

 

Tíz gomolyban, száz gomolyban,

tömör, vészjós fellegek,

füst, füst, végeláthatatlan

füst lepi a földeket.

 

Gutaütött cserjesor; csak

izzik lent, nem ég a gyep;

üszkös fenyők földreroskadt

váza szegi az eget.

 

Szikra sincs! Csak füst, e fojtó

rém száll, az dől vastagon;

hol lapúlsz meg, életoltó

tűz, te sunyi hatalom?

 

Lopakodva s hirtelen fényt

gyújtva, vörös fenevad,

néha töri s csak helyenként

át a láng a bokrokat!

 

De ha leszáll a sötétség

s egybefoly füst s félhomály,

lassan máglya, szörnyü és szép

máglya lesz a láthatár.

 

Mit tehetünk? Dől a tenger,

tombolnak az elemek:

tehetetlen áll az ember –

gyámoltalan kisgyerek!

 

Tyutcsev

 

 

A DOMB, MELYEN SÉTÁLUNK

Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten

 

A domb, melyen sétálunk, csupa árnyék,

míg az odaát még fényben remeg,

friss-zöld füve fölött a holdvilág még

csak mint kis fehér felhőfolt lebeg.

 

A távolban már sápadnak az útak,

suttogás szól a vándorra: megállj!

A hegy láthatatlan vizei zúgtak?

Altatódalt gügyögött egy madár?

 

Két éji lepke, mely korán felébredt,

virágok közt kergetőzik tovább…

Halk bánatunkra a dombok s a rétek

már készítik az este illatát.

 

Stefan George

 

 

FŰZFA

 

„Fűzfa, fűzfa, ki nevelt föl tégedet?

Ki varázsolt furulyádba éneket?"

„Szülőm nevelt, árva erdő,

sokáig,

hűs harmat mos, éji füdrő,

bokáig.

 

Föld-anyácskám ébresztette életem,

szomszéd nyírfa-néném együtt sírt velem.

Kenyeret, sót anyám lelke,

az adott,

mezők-rétek zúgó szele

altatott.

 

Holdvilágos éjszakákon, halk futár,

alvó kunyhók felett jött és tovaszállt,

fények lepték, csillagozták

s illatok,

úgy nyitotta a vadrózsát,

pipacsot.

 

Összeszedte ősi hantok könnyeit,

megrázta a galagonya gyöngyeit,

zokogása erdők-völgyek

vad jaját

zendítette s mohos tölgyek

kardalát.

 

Bánat és vágy s árvák könnye szállt vele,

mint a rétre az út fehér porköde.

Ő borzolt, ő csókolt egész

nyáron át,

furulyámba ő fújt tündér-

muzsikát."

 

Maria Konopnicka

 

 

PÁSZTORÓRA

L'heure du berger

 

Piros a hold, dereng a láthatár;

párologva alszik az esti rét a

táncoló ködben; kuruttyol a béka,

s a nád fölött a szél borzongva jár.

 

A vízirózsa kelyhét már bezárta;

nagymessze nyárfák vonala lebeg;

sorakozó, nyurga kisértetek;

bokrok alján bolyong a fénybogárka.

 

A kuvik ébred, szárnyai a mély

homályban nesztelen-puhán eveznek,

a zenit tompa fényben állva reszket;

kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.

 

Verlaine

 

 

NYÁRI ÉJFÉL…

 

Nyári éjfél csillagezre:

hunyorognak, tündökölnek…

Fényük alatt szenderegve

érnek a nagy búzaföldek.

A végtelen égi titkát

végtelen csönd zsongja be.

Hold-ezüstben ring a síkság

aranykalásztengere.

 

Tyutcsev

 

 

A SZÉP ARCKÉP

Gemahnt dich noch das schöne bildniss dessen

 

A szép arckép emlékeztet-e arra,

aki a szirtről rózsákat szedett

s zsákmányát gyüjtve nem gondolt a napra

és meglopta a mézdús fürtöket?

 

S aki aztán a nagy parkban pihent meg,

ha túlmessze csalta egy büszke szárny,

és a tó partján ülve elmerengett

s leste, mit súg a titkos esti árny…

 

S mohos szigetét a hattyú feledte,

a vízesés nem vonzotta tovább,

s az ő finom gyermekkezébe tette,

cirógatni, karcsú nyakát.

 

Stefan George

 

 

A SZIVÁRVÁNY

 

Mily váratlanúl, mily ragyogva

nő fel a párás égbe a

szivárvány, a gyönyörü pompa,

a pillanat diadala!

Fél-lába az erdőt tapodja,

másik túlhág a fellegen,

a fél-égboltot átkarolja

s elvész a fenti semmiben.

 

Óh, e sugár-hímezte játék

csoda csak, csoda-látomás!

Foszló, pillanatnyi ajándék:

kapd el hát, s vigyázz rá, vigyázz!

Nézd: hűl, sápad… Már nem a régi…

Pár perc álom még – semmi több?

Eltűnt!… Mint ahogy elenyészik

életed s minden örömöd…

 

Tyutcsev

 

 

EGY PILLANGÓHOZ

To a Butterfly

 

Teljes félórát néztelek,

kis lepke… Hogy ringott veled

az a sárga virág, s bizony,

ettél? aludtál? nem tudom!

Mily csöndes voltál! befagyott

tenger se csöndesebb!

De hogy örűlsz majd, amikor

megtalál és tovasodor

a szél a fák felett!

 

Ez itt a kertünk; díszei:

fáim, s húgom virágai;

lankadt szárnyad itt megpihenhet,

nyugalmas kis szentélyre lelhet!

Térj be hozzánk kedved szerint

s ne siess, ne bucsúzz!

A multból boldog nyaraink

kora, az a gyermekkor int,

mikor minden nap hosszu, mint…

oly hosszú, mint ma húsz!

 

Wordsworth

 

 

ÉRZELMES SÉTA

Promenade sentimentale

 

Húnyó, alkony nyilai bíborozták

a szélringatta sok-sok tavirózsát,

s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen

tündököltek a nád közt a vizen.

Árván bolyongtam, fájó sebem égett,

a tó partján, ahol, mint felidézett

nagy, tejszinű rém, a füzek mögött

kétségbeesve imbolygott a köd

és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha

egymást hívják, csapkodva, kiabálva,

a füzek közt, hol égő sebemet

hordoztam árván; de a szürkület

elfödte a nád közt a tavirózsát

s a nap nyilait, melyek bíborozták –

a sok rózsát, elfödte, csöndesen,

a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

 

Verlaine

 

 

GYÁSZOS ÉG

Himmelstrauer

 

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,

az a felhő, az a vad és komor;

mint lelkibeteg, kire éji harc vár,

hánykolódik a szélben a bokor.

 

Az ég dörög, haragfekete bánat,

meg-megrándul sötét szemöldöke,

– szem remeg így, mielőtt könnybe lábad –

és néha villan a pillák köze.

 

Most, mintha a láp hűs borzama kelne,

a köd a pusztán halkan átlobog;

a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,

kiejtette kezéből a napot.

 

Lenau

 

 

ÉJI HANGOK

 

A zöld kert édesen alussza álmát,

kék éjszaka becézi, öleli;

hogy sütnek a virágzó almafán át

a hold édes, arany sugarai!…

 

Csillagaival, ahogy a Teremtés

első estéjén, gyúl a fenti mély;

messziről valami halk zene zeng, és

a szomszéd forrás üdébben beszél…

 

Függöny szállt le, hogy a nappalt temesse;

várost és munkát álom permetez;

mint az erdők csúcsain, ébredezve

zsong a magasban ezer pici nesz.

 

Honnan e tétova zaj? Tán a testi

rabságból kitört gondolat-világ,

a hallható, de tündértestü, kezdi

kavarni az éj roppant káoszát?

 

Tyutcsev

 

 

KÖRÜL SZŐLLŐHEGYEK…

 

Körül szőllőhegyek… Felettük

arany felhő, alkonyodó,

lent parti, vén köveivel küzd

s úgy zúg el az esti folyó.

Tekintetem merengve lépked

a fennsík felé, csendesen,

és ott, szélén a meredélynek,

egy kis kápolnán megpihen.

 

Abban a fenti házban, abban

halandó élet nem tanyáz;

körötte tisztán, szabadabban

özönlik a szellős varázs.

Hang oda, föl, alig morajlik,

a Természet figyelni int –

és a hétköznap is olyan mint-

hogyha ünnepnap volna mind.

 

Tyutcsev

 

 

HOL VAGY, SZIGET

Quand verrai-je les îles

 

Hol vagy, Sziget, ahonnan családom idejött?

Este a kapu és az óceán előtt

buzavirágszinű ruhában szivaroztak.

Néger gitár búgott, s az udvarok nagy

hordóiban esővíz álmodott csöndesen.

Az óceán olyan volt, mint tüllcsokrok sora

s szomorú, mint a nyár vagy mint egy fuvola.

Fekete szivarok rőt parazsa úgy égett,

mint mohafészkükön azok a madarak,

melyekről bizonyos híres költők beszélnek.

 

Ott voltál, nagyapám, ott éltél, mialatt

az én lelkem nem is volt még meg, és a szélben

jelzőhajók suhantak a gyarmati éjben.

Amikor szivarozva elmerengtél

s a néger bús gitárjára figyeltél,

nemlétező lelkem mégis volt valahogy?

A gitár volt talán? a hajó volt? vagy a

rejtekező madár feje-mozdulata,

madár, mely az ültetvényből kiált?

vagy egy nehéz bogár röpte a házon át?

 

Jammes

 

 

NYÁRI ESŐ

 

„Arany! Arany esik!" – Gyerekek

rohannak, ki, az esőbe.

– „Várjatok, gyerekek: gyűjtsük össze,

mig arany mag nem lesz belőle:

búzát kap a csűr, ti meg kenyeret!"

 

Majkov

 

 

AZ ÉJ NESZEI

Nachtgeräusche

 

Mondd el, Múzsa, milyen zaj özönlik

éjszaka az álmatlan fülébe?

Előbb őrjel, kutyák ugatása,

aztán órák számlált kondulása,

aztán két halász megy el a parton,

aztán? Már csak bizonytalanúl a

töretlen csönd halk szellembeszéde,

mint egy ifjú kebel pihegése,

mint egy mély kút lassu mormogása,

mint evezők tompa csobbanása,

aztán, mit már nem hallasz, az álom.

 

Meyer

 

 

OLASZ VILLA

 

Lármás köznaptól elkülönűlve,

s ott, hol ciprusligetbe vész az út,

a villa, melyet Elizium üdve

övez, még jókor álomba borúlt

 

s már két vagy talán még több század óta,

a csöndben, melyet vágy sose tör át,

a virágzó, dús völgyben álmodozva

az ég kegyelmére bízta magát.

 

Csakhogy az ég itt szereti a földet…

És sok nyár és sok meleg, déli tél

suhant már tova álmatag fölötte –

s a romokhoz még a szárnya sem ért.

 

Vizét a szökőkút még dobja-ejti,

de a tört tetőn besétál a szél,

fecske cikáz át vígan csicseregve,

s a palota alszik… És álma mély…

 

Beléptünk… Gazdag fény-árny-nyugalomban

merengett a mult, álmodott a rom…

A forrás zengett… Karcsún, mozdulatlan

nézett be egy ciprus az ablakon…

 

…………………………………………………

 

S ekkor, hirtelen, görcsös, ránduló jaj

járta át a felsiró ágakat:

a víz elnémult… álomszerü sóhaj

borzongott… alig hallható szavak…

 

Mi volt az, kedves?… Ádáz szenvedélyek

hatoltak be, hit, vágyak, örömök –

a lázadó, szenvedő, gonosz élet

lépte át velünk a szent küszöböt?

 

Tyutcsev

 

 

RÓMA, ÉJJEL

 

Azúr éj; Róma álomban pihen.

Feljött a Hold s megszállta szeliden:

fenséges és üres utcák során át

némán hordozza ezüst glóriáját.

 

Alszik a fehér város. Mily rokon

a két öröklét, a Hold és a Rom:

mintha a hűlt csillag s az éji Róma

egyetlen tűnt élet két arca volna!…

 

Tyutcsev

 

 

A RÉGI KÚT

Der alte Brunnen

 

Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber

kutunk vize csörög csak odakint.

Kit szálláson nálam talált az éjjel,

e hangot még hamar megszokta mind.

 

Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,

csikordúlnak a kavicsos utak,

nyugtalanság járja körűl a házat,

az ezüst csörgés egyszerre kihagy,

 

s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!

Minden csillag hibátlan őrködik

s csak egy vándor áll a medence mellett,

merít és tenyeréből iszik.

 

Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.

Óh, örűlj, hogy nem árva a vidék.

Sok vándor halad a csillagos éjben

és némelyik még uton van feléd.

 

Hans Carossa

 

 

A KÚTNÁL

 

Két lánytalp rajza a kútnál,

a homokban, tétova;

mellette, drága közelben,

szöges csizmák nyoma.

 

Csönd van; mégis neszeket hall

a szivem, s féltékeny, irígy:

két száj susog izgatottan

s a vederből csöpög a víz…

 

A. K. Tolsztoj

 

 

JŐJJ A HOLTNAKHITT PARKBA

Komm in den totgesagten park und schau

 

Jőjj a holtnakhitt parkba és tekints szét:

távoli partok sugármosolya,

tiszta felhők váratlan kékje a

tóra s utakra önti fénye kincsét.

 

Vedd azt a mély sárgát; a puha szürke

puszpáng és nyír; a szél langyosra hűlt le;

kései rózsát is rejt még az út;

tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút.

 

Az utolsó őszirózsát se hagyd ki,

a vadszőllőt s a bíbor kacsokat

s ami a zöld életből megmaradt,

sződd bele az ősz arcát megmutatni.

 

Stefan George

 

 

ÚTON

 

Itt, hol az ég bágyadva csügg a

száraz és sovány földre, itt

vasnehéz álomba merűl a

fáradt Természet, s aluszik…

 

Néhol nyírfák, pár halovány folt,

s törpe bozót még s ősz moha

bontják meg, lázas látomások,

a síri békét… Más soha…

 

Tyutcsev

 

 

NE KÉSS ELFOGNI

Nun säume nicht die gaben zu erhaschen

 

Ne késs elfogni forduló előtt a

távozó pompa végső adományát;

az égen felhők szürke raja száll át

s ködben végződhet ez a vízi séta.

 

Mielőtt a viharok megfagyasztják,

a dúlt lombból madarak fuvolája

hirdeti, hogy a végső kegy a tájra

még ráteríti csillogó damasztját.

 

Zöld darazsak aranypikkelyü népe

s csukott kelyhekből mind tovaröppent;

halk csónakban ringunk és messzi körben

bronzbarna szigetcsoportok elébe.

 

Stefan George

 

 

RAGYOG A JÓ REMÉNY

L'espoir luit…

 

Ragyog a jó remény, mint pajtában a szalma.

Mit félsz? Donghat az a szárnyarészeg darázs!

Nézd, beporzik a nap, mindig van egy nyilás.

Itt az asztal, aludj, hajtsd fejed a karodra.

 

Szegény, sápadt kölyök, de ezt a kis hideg

vizet csak kiiszod? Aludj. Látod, igérem,

itt maradok, te meg el fogsz aludni szépen,

és dudorászni, mint bölcsőben a gyerek.

 

Húzzák a delet. Most menjen, asszonyom. Alszik.

Különös, hogy a nők lépése hogy visszhangzik

benned, boldogtalan agy, te szegény, szegény.

 

Dél. Aludj no! Szobánk jó hűvös, fellocsolták.

Mint gödör kavicsa, világít a remény.

Óh, nyílnak-e megint a szeptemberi rózsák?

 

Verlaine

 

 

A NAP ÉS A SZÉL

Phébus et Borée

 

Utast látott a Szél s a Nap, utast, aki

jó ruháival védte ki

a megromlott időt. A nyár őszbe hajolt át,

mikor útközben már elkél az óvatosság:

hol süt, hol meg esik, és Irisz fátyola

ilyentájt gyakran int, hogy a

vándornép komolyan gondoljon a köpenyre.

„A kétes hónapok!" – ahogy Róma nevezte.

Emberünk nyugodtan várta hát a vihart;

köpenye jó erős, kétrét: felőle eshet!

„A koma," – szól a szél, – „úgy véli, semmi rajt

ki nem fog zivatar; de fog ámúlni majd,

mikor úgy szívből nekikezdek:

pattog a gombja mind; hiszen, ha akarom,

repűl köpenye a pokolba;

egy kis verseny talán mulatságunkra volna:

nos, van kedved reá?" – „Hogyne," – kapott a szón

a Nap, mindjárt le is szögezve: –

„Az nyer, aki elébb eléri, hogy levesse

lebernyegét ama Lovag, –

te kezded: csak tessék elfödni arcomat."

 

A Szélnek több se kell. Mintha szakmányba fújna,

teleszívja magát, s mint egy gömb, akkora,

s indul pokoli zsivaja:

viharzik, fúj, fütyűl, s amerre visz az útja,

hajók sülyednek el s röpűl a házfedél –

és mindez egy köpönyegért.

Lapúlt a Lovagunk, köpenyét összehúzta,

s igy, szerencséjére, a Szél

nem kaphatott bele, és ahogy nőtt kevély

mérge, annál jobban dacolt vele az ember:

a gallér helytmarad, bárhogy leng a redő.

Mikor céltalan küzdelemmel

eltelt a kitűzött idő,

jön a Nap s felhőt űzve, fűti,

egész átfűti a didergő Lovagot,

s megizzasztván lekényszeríti

róla a vitás darabot:

pedig nem is sütött igazi, nyári hővel.

Nos – többet ésszel, mint erővel!

 

La Fontaine

 

 

TÁJKÉP

Landschaft

 

Él-e még benned, kedves, az október

s kóborlásunk s víg rabságunk a fák

között, mikor a lobogó cinóber

bokrokon s a fémzöld fenyvesen át

 

fákat látogattunk, két néma vendég

civódva, szétválva, szerelmesen,

míg az ágak is a jövőt figyelték,

az álom dalát, mely majd megjelen –

 

Előbb egy patak fürge kacagása

volt a vezetőnk a mélységen át,

de megszökött a halk homály alá s a

zokogását nem hallottuk tovább

 

s e csavargás nekünk annyira tetszett,

hogy eltévedtünk… a fény elborúlt…

És aztán egy szamócás esti gyermek

mondta meg, hol a sűrűben az út:

 

az omlós ösvény fölé néma lomb hullt,

egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz,

és végül a ritkuló ágakon túl

elénk tárult a völgy s a messzi ház –

 

Az utolsó fától karunk a félig

mohos törzset ölelve búcsuzott…

S virágos út vitt a gyönyörü célig

és ég és föld színaranyban uszott.

 

Stefan George

 

 

AZ ÉLET FELÉN

Hälfte des Lebens

 

Sárga körtékkel és vad

rózsákkal omlik

a tóba a hegy;

óh drága hattyúk,

csókmámorosan

merül fejetek

a szentjózan vízbe.

 

Jaj nekem, hol kapok, ha

tél lesz, virágokat és

ragyogó napot

és földi árnyat?

Hidegen állnak

a néma falak, a szélben

zörög a szélkakas.

 

Hölderlin

 

 

CSAK NE KÉRKEDJ, IDŐ

No! Time, thou shalt not boast that I do change

 

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;

friss hatalmad nagy gúlái nekem

se nem ujak, se nem különösek:

ruhák csak már volt jelenségeken.

Létünk rövid: ez csodáltatja meg

elénk csempészett ócskaságaid,

s áltatni, hogy most s értünk született

a sok szépség, csak ezért tud a hit.

Ahogy téged, megvetem híreid,

jelen vagy mult többé nem érdekel,

mert pennád s amit látunk, hazudik,

s mindent folytonos röptöd sújt s emel.

De fogadom, s ez így lesz mindig: én

hű leszek s győzök kaszád erején.

 

Shakespeare 123. szonettje

 

 

TÁJKÉP

Paysage

 

Hogy eklogáimat írhassam szűz örömmel,

mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,

s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,

hogy a harangzene a szélben hogy dagad.

Kikönyökölök és nézem padlásszobámból

a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,

a város száz torony- és kürtő-árbocát

s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

 

Jó ülni, este, az ablakban a lámpa

és fent a csillagok születésére várva,

az eget füstfolyók útja csikozza be

és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.

Igy nézem majd tüntét nyárnak, ősznek, tavasznak,

s ha a tél monoton estéi rám havaznak,

ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat

s építek éjszaka tündéri várakat.

 

És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,

látok kertek, siró szökőkutat, medencét,

csókos, madárdalos estét s reggeleket

és minden gyermekit, mit az Idill szeret.

S ha kint az Izgalom ablakom rázva tombol,

fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,

ugy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő

derűt akaratom maga hívja elő

s kiveszem a szivem napját s képzeletemmel

a telet ragyogó tavasszá hevitem fel.

 

Baudelaire

 

 

NÉZD, GŐZHAJÓK GŐZÖLNEK A KÖLTEMÉNYEIMEN ÁT

See, Steamers Steaming through My Poems

 

Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át,

nézd, költeményeimben állandóan érkeznek és partraszállnak a bevándorlók,

nézd, a háttérben a vigvam, a vad-csapás, a vadász kunyhója, a dereglye, a kukorica levelei, a földigénylés, a durva sövény és a falu az őserdőben,

nézd, egyik oldalon a Nyugati Tenger és a másik oldalon a Keleti Tenger: úgy törnek előre és ugy hátrálnak a partjaikon, ahogy a költeményeimben,

nézd a legelőket és az erdőket a költeményeimben – nézd a vad és szelid állatokat, – nézd, a Kaw-n túl, a számtalan bivalycsordát, amint a göndör és kurta füvet legeli,

nézd költeményeimben a városokat, a jólépült, sok, tágas, szárazföldi várost, kövezett utcáikat, vas- és kő-épületeiket, a szüntelen özönlő jármüveket és a forgalmat,

nézd a sokhengeres ujságnyomó gőzgépet, – nézd a villamos távirót, amint átnyúl a kontinensen,

nézd, az Atlanti Óceán mélyén Amerika érverése hogy éri el Európát és Európa érverése azonnal hogyan válaszol,

nézd az erős és gyors lokomotívot, amint elindúl, liheg és megzendíti gőz-sípját,

nézd a szántóvetőket, amint a tanyák földjét szántják – nézd, bányászok bányákat ásnak, nézd a megszámlálhatatlanúl sok gyárat, nézd a munkásokat, amint munkapadjaikon a szerszámaikkal szorgoskodnak, nézd, hogyan emelkednek ki közülök magasrendű bírák, filozófusok, köztársasági Elnökök, csak egyszerű munkaruha fedi őket, nézd, én magam hogyan kóborolok az Államaink boltjaiban és mezein, mennyire szeretnek és mennyire marasztalnak, mindenütt, éjjel és nappal, halld mindenfelé a dalaim hangos visszhangját, – olvasd, hogyan valósulnak meg végűl az utmutatásaik.

 

Whitman

 

 

ÉJSZAKAI KÉP

Effet de nuit

 

Éjfél. Eső. Fakón dereng az ég; az alját

a távol ködön át csipkézve hasogatják

egy város gótikus tetői-tornyai.

Sík térség, és bitó. Emberek roncsai,

varjú-szaggatta vén holttestek, hihetetlen

táncokra ránganak a fekete hidegben,

míg lábukba riadt farkasok foga vág.

A vázlatszerü kép kormos zűrzavarát

keretbe fogni pár tüskebokor s magyalfa

állítja lombja vad iszonyát jobbra-balra.

Három sápadt fegyenc mezitláb lépeget;

köröttük egy csapat gárdista közeleg,

s merev lándzsáikon félelmesen világol

rácsként lezuhogó lándzsáival a zápor.

 

Verlaine

 

 

KUNYHÓM KÖRŰL

 

Novembereste, puszta a falu.

Árva fa, kunyhó: ott a vén Tu Fu!

A ködös folyón ladik libeg át.

Szél rázza az út két bambusz-sorát.

 

Fázó halat melenget a hinár.

Rebben a parti kócsag: égbe száll.

Su borából gondot űz egy meszely.

De nincs pénzem. S hol akad itt hitel?!

 

Tu Fu

 

 

ESTI SZÜRKÜLET

Le Crépuscule du soir

 

Itt a varázsos est, a bünözők hive;

mint cinkos érkezik, lábujjhegyen; s ime,

mint nagy alkóv, az ég megtelik rejtelemmel,

és állattá vadúl a türelmetlen ember.

 

Óh est, óh édes est, be várva várt, aki

nem hazudik, mikor azt mondják karjai:

Volt ma munka elég! – Este, te enyhited meg

a fáradt szellemet, a kín-hajszolta lelket,

makacs tudóst, kinek az agya nehezűl,

görnyedt munkást, aki megint ágyára dűl.

 

Közben a levegőt lomhán ébredve fáradt

démonraj tölti meg, mint beteg és kufár had,

szárnyuk csapongva ver ormot, redőnyt, falat.

Imbolygó sugarak, szélvert fények alatt

a Prostitució utcán-teren kigyúllad;

hangyaboly-ajtain csápjai messze nyúlnak;

mindenfelé töri rejtélyes útjait,

mint ellenség, amely titkon szervezkedik;

úgy él a város ős mocskában a belek közt,

mint bennünk a galand elorzott ételek közt.

Innen is, onnan is konyhazaj sistereg,

szinház morajlik és zenekar döng-recseg;

telnek a lebujok, az asztalt körülállják,

zsiványok s haverek verik-lesik a kártyát;

s akik megvetik az irgalmas pihenőt,

kezdik munkájukat ők is, a betörők,

kapu nyíl nesztelen, pattan a kassza zára:

lesz egy-két könnyü nap s a lánynak új ruhája.

 

Szállj magadba, szivem, komoly perc ez; ne nézd,

ne halld a zűrzavart, lármát, tülekedést;

kínjait a beteg ilyenkor jobban érzi!

Torkára rászorul az Éj zord keze; érti

sorsát és várja már a közös földi vég;

sóhajokkal telik a kórház. – Hány derék

férfit nem vár soha többé az esti otthon,

konyhatűz, illatos leves és tiszta asszony.

 

Igaz, hogy javarészt nem tudták, hogy mi a

tűzhely varázsa és nem is éltek soha!

 

Baudelaire

 

 

EGY PÁLYAUDVARON

Auf einem Bahnhof

 

Egy milliós városból valahogy

egy messzi kis állomásra kerültem.

Innen indulhat haza a sok ember,

ki reggel óta órákon keresztűl

pultnál, boltban és irodában ül

és ilyenkor reméli, hogy családi

körben lerázza az „üzlet" porát.

 

Forró nyári napot zárt le az est,

az átmenet a nap s az éj között.

Két megrakott teherkocsi közé

mint vessző-jel tolakodott az ujhold.

A néma, esti ég nyugat felé

egész sápadtan, tejsárgán derengett.

Ebbe az égbe, a háttér elé,

gyárkémények sora meredezett.

Minden kürtőből vastag füst gomolygott,

előbb fölfelé, aztán szinte teljes

derékszögben megdőlve, ahogy a

szél vitte, amely fent uralkodott;

s a csodálatos alakú kohókon,

az ablakok mutatták, csendesen,

egész csendesen valami erős

és sötétkék lángpalást lobogott.

 

S a nagyvárosból, forrva, bugyborogva,

tompa zaj zúgott: Páris főtt, zihált így,

emlékszem, amikor mi, németek,

előtte álltunk, s bent pokoli zajban

a Kommün mosta véres arcait.

És ma is emlékszem a régi képre:

élesen, mint csiszolt réz, tündökölt

minden harcok felett a Jupiter.

Ma, mint egykor: fent volt a Jupiter,

csak ő fénylett a csillagok közűl

s nézte a földi csatát, melyet oly

sivárnak éreztem e pillanatban.

És ajkaimról szinte megigézve

rebbentek a szavak: Huszadik század.

 

Köröttem senki; egy kész vonat a

munka végső fáradtjaira várt.

Tűzvörös sapkában egy vasutas

loholt tova gyorsárúiratokkal.

Más semmi. Csak ott fent a Jupiter.

A kék láng ijesztően lobogott

és messze tompán morajlott a város.

 

Liliencron

 

 

A VÁROS

Die Stadt

 

Szürke tenger és szürke part

s oldalt amott a város;

nehéz köd nyomja a házakat,

a csöndön át idedöng a part

és hallgat a szürke város.

 

Erdő nem zúg, madár dala

tavasszal sem gyönyörű;

csak a keményhangú vadliba

húz át itt ősszel éjszaka;

a parton reszket a fű.

 

Mégis szeretlek, áldalak,

te szürke, parti város,

hisz ifjuságom őre vagy,

minden ragyogás te vagy, te vagy,

te szürke, parti város.

 

Storm

 

 

A VÁROSOK DÉMONAI

Die Dämonen der Städte

 

Városok éjét járják, amelyek

feketén bújnak meg lábunk alatt.

Fekete füst- s szénkoromfellegek

mint matróz-szakáll lepik állukat.

 

Hosszú árnyuk háztengeren inog

s kioltja az utcák lámpasorát.

A kövön nehéz ködként kavarog

s házról-házra, lassan mászik tovább.

 

Féllábuk egy téren terpeszkedik,

a másik egy toronyra térdepel:

így merednek, föl; fönt eső esik,

s Pán-sípjuk a viharban énekel.

 

Lábuknál a várostenger zsibong:

körtánc, szomorú zene zúgja nagy

gyászdalát. Süvít vagy tompán jajong

a hangváltásuk, ahogy föl-lecsap.

 

A folyónál járnak, széles, komor

hüllő partján, a fénnyel pettyezett

hát mentén; az sötét ködöt locsol,

mely tovább feketíti az eget.

 

Egy-egy hídfőhöz dőlnek, súlyosan,

s az emberrajba nyújtják karjukat,

láp-parti faun-nép, mely kiváncsian

lesi karjával, mit rejt az iszap.

 

Egyik feláll. A fehér hold elé

fekete lárvát akaszt. Komorabb

ólomsúly az ég és mélyebb sötét

aknájába nyomja a házakat.

 

Városok válla reccsen. Betörik

a tető, és vörös láng önti el.

Ormokra ülnek, lábuk szétvetik,

s mint macskák nyávognak az égre fel.

 

Egy sötét szobában egy vajudó nő

irtózatos jajgatása üvölt.

Párnáin teste kidagadva, túlnő;

most köré állnak a nagy ördögök.

 

Vajúdó-padot markol az ököl.

Az üvöltéstől a szoba inog.

Mindjárt meglesz! Hosszant tátong az öl

s elválasztja a véres magzatot.

 

Zsiráffá nyúlnak az ördög-nyakak.

A gyermeknek nincs feje. Az anya

emeli. Zuhan. Hátán átszalad

a rémület békaújjborzalma.

 

De a démonok: egy-egy góliát!

Szarvuk vörösre tépi az eget.

Földrengés dördűl a városon át

patáiktól, mely tüzben sistereg.

 

G. Heym

 

 

A SIERRA NEVADÁBAN

J'étais monté plus haut

 

Felhők útja felett, sasoknál magasabban

álltam, és néztem a roppant tájat alattam,

amelyet közre két azúr, ég s víz, fogott;

s úgy ágaskodtak a mélyből az óriási

tarajok, a hegyek tolongó koponyái,

mint sós örvény felett a háborgó habok.

 

Iszonyú volt a kép: dagadtak és feszültek

a torzult tömegek, vonagló, furcsa szirtek,

ormok, melyeken a szem is csak félve jár,

s ahogy a fejük ott fehérlett hó-sisakban,

olyan volt az egész, mint tenger a viharban,

mint a kaosz, amely a Teremtőre vár.

 

Tünt népek roncsai alszanak ott, a dermedt

hullámokban romok, volt világok hevernek,

sárkányok, s Behemót, a bibliabeli.

Óriás temető minden hegye a láncnak,

kő-gyomrukban egy-egy ős szörnyeteget rágnak,

és gránit-tornyaik Titánok csontjai!

 

Gautier

 

 

KORA ŐSSZEL…

 

Kora ősszel néha a friss táj

arcára pírt még csodák tüze fest.

A nappal tiszta, mint a kristály

és fényben tündöklik az est.

 

Hol sarló járt, s dőlt kalász-rengeteg,

minden kiürűlt már a messze pusztán

s fehér pókháló-erezet

csillog a sok üres barázdán.

 

Mind tágasabb az ég… A dal kihalt belőle…

De messzi még a téli viharok:

s frissen-mosott, meleg azúr-mennybolt ragyog

a pihenő mezőkre.

 

Tyutcsev

 

 

ŐSZÜLŐ ERDŐ

 

Hogy búsúl, halkan szenderegve,

az erdő, félig csupaszon!

A nyári lomb gyönyörü terhe

rőt aranyban s megtizedelve

remeg a zörgő ágakon.

 

Testvéri szívvel, meghatottan

nézem, hogy a felhőkön át

végiggyúl a nap a fasorban

és a tarkálló, zizge lombban

szétfröcsköli a sugarát.

 

Hogy vonz, mily édes, milyen áldott

a tűnő, a megfáradott,

mikor, ami dús volt s virágzott,

vállalja a szomoruságot

és utoljára mosolyog!

 

Tyutcsev

 

 

ESTE

 

Az alkony arany lobogása

szikrázik a hamuszin égen;

mély tűz az üvegsima tenger;

elhallgat a kiürülő part

mentén a kolomp meg a csengő;

a pásztorok éneke messzi

erdőbe hal, éji magányba;

ködből kisuhanva sirályraj

rikácsol elő s tovavillan; –

hintázik a legfeketébb szirt

alján a fehér hab: a ringó

ágy szendere, mint csecsemőt, úgy

altatja; a harmat ezernyi

gyöngyként nyiladozva-üdítve

tündöklik a gesztenye lombján,

és csöppjeiben remeg-izzik

az alkony arany lobogása.

 

J. P. Polonszkij

 

 

ROMANTIKUS NAPLEMENTE

Le coucher du soleil romantique

 

De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron

és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!

– Boldog, akinek épp ily baráti öröm

a lemenése, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

 

Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág

s minden mint dobogó szív zihált a melegben…

– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,

fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

 

De sose érem el az Istent, egyre hátrál;

a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,

birodalma sötét, borzongó, iszapos;

 

sírok szaga kering a fekete homályban

s a mocsár partjain riadozva a lábam

kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

 

Baudelaire

 

 

DARVAK HÚZTAK

Les grues sont passées…

 

Darvak húztak a szürke égen és hosszú vonalaik

csikorogva ejtették alá a hó s a homály sikolyait;

ez az az idő, mikor a sírokat díszitik.

 

A nyomorékok, a vakok most majd koldúlni fognak,

kezük vörösen fénylik. Annyira fáznak, hogy vihognak,

és mennek a fekete estékbe, és belehalnak.

 

Jaj, a szegény állatok! Láttam egy foltos-szemű

öreg koldúst, kutyáját verte, az meg keserűn

hasa alá húzta a farkát és szűkölve tűrt.

 

A koldús húzta; és míg feszűlt a fojtogató kötél,

azt mondta: „Már háromszor vízbedobtam. De a kötél

elszakadt. Ez meg visszajött, a dög!" – A kötél

 

ujra megfeszült. S a vén ember nyomorúlt társa, a vén eb

mintha így felelt volna: „Engedd, hogy még egy kicsit éljek

és megbújjak poros rongyaid közelében!"

 

Az pedig, ember lévén, állatnál gonoszabb,

igy szólt: „Te dög! No, de majd csak megfojtalak…"

És mentek tovább, ketten, a nagy, cinkszinű ég alatt.

 

Jammes

 

 

KÖD ÉS ESŐ

Brumes et Pluies

 

Óh őszutók, telek, sara a kikeletnek,

altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,

amiért szomorú agyamat-szivemet

légies sírral úgy körűllebegitek.

 

E nagy síkon, ahol a szélkakast cibálva

táncát az éji szél játékos dühe járja,

lelkem, mely tavaszi fényre alig derűl,

hollószárnyaival ilyenkor szétterűl.

 

Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja

régóta a szivet és zuzmara lepi,

óh, sápadt évszakok, égövünk urai,

 

mint fakó éjetek állandó, mély borúja,

– vagy máskor, kettesben, holdtalan éjszakán

elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

 

Baudelaire

 

 

ŐSZI DAL

Chanson d'automne

 

Zokog, zokog

az ősz konok

hegedűje,

zordúl szivem

fordúl szivem

keserűre.

 

Fullaszt az éj;

arcom fehér;

s ha az óra

üt: zokogok,

régi napok

siratója.

 

S megyek, megint

hányódni, mint

az elárvult

zörgő levél,

mellyel a szél

tovaszáguld.

 

Verlaine

 

 

MINT EGY ŐRÜLT KACAJA

 

Ködös, nyirkos est borong rám;

s pacsirta tör ég fele!

Te vagy az e síri órán,

hajnalok víg gyermeke?

Trilla, friss, te, dal, te, kedves,

csilingelő fény dala –

úgy megrázol, úgy ijesztesz,

mint egy őrűlt kacaja!

 

Tyutcsev

 

 

TÜNDÖKLŐ ŐSZ

Verklärter Herbst

 

Hatalmasan zárúl az év,

arany borral, kerti gyümölccsel.

Erdőboritotta vidék

kisér csodájával, a csönddel.

 

A gazda mondja: ez derék.

Óh, halk és elnyult estharangszó,

adj a véghez is friss erőt.

Vándormadár szól a magasból.

 

A szív most jóságot tanúl.

A kék folyón aláevezve

nézem, kép képhez hogy simúl –

Hallgatva borúl ránk az este.

 

Georg Trakl

 

 

A CÁRSZKOJESZELÓI KERT

 

Gyönyörű késő őszidőben,

a cárszkojeszelói kert,

mikor a csönd bokrot, fatörzset

már majdnem álomba ölelt:

fehér látomások eveznek

néma gyönyörben s könnyedén,

majd mozdulatlan dermedeznek

a tó homályos üvegén.

 

A Katalin-kastély biborló

lépcsein alkony fénye rezg,

fátylakat hullajt rá az omló,

októbervégi kora-est.

Feketűl park és tölgyeserdő…

Csillag gyúl… Itt az éjszaka…

S a mult visszfényeként dereng s nő

égbe az arany kupola.

 

Tyutcsev

 

 

A HIDEG POR TÖLCSÉRT RAK

La poussière froide tourne

 

A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,

és seprűként kaparász a szél az utca hátán,

és fáznak a lovak, és micsoda látvány,

hogy a gázlámpák fénye a járdáról vakít!

 

A hideg naptól ma reggel szarukeményre sorvadt

a platánok maradék zöld lombja az udvarokon,

ahol a sárga nappalt időnkint szél rázta konokon:

az ilyen napok miatt mondják az októbert komornak.

 

A ködnek füstszaga van; ott egy szökőkút, nem mozog,

és mint fehér faggyú vagy mint jégtiszta kristály

rajzolódik a szennyesruha-égre, melyen száraz levél száll.

És tovább sír a szél s a siető láb csikorog.

 

Minden redőny zörög, ugrálva csapódik a falnak,

s a tetőkről itt-ott tégla hull, cserepek,

vagy tán ablak csörrent, és a vas-fellegek

örvénye alatt emberek szaladnak.

 

A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,

s a vad hidegtől a fejek migrénesen sajognak.

A ritka por forog, és az utcán vánszorognak

a fiákerek, és vacognak az ablakaik.

 

Jammes

 

 

HUMORESZK

 

Napos nap az őszi esők után,

ég ajándéka, friss és fiatal.

Az árny a falról letapogatózik,

sütkérezni és örűlni akar.

 

Mohás szalmával bozontos szemét, mely

téli álomra már-már leragadt,

ma megint kinyitja a ház, az ablak,

s a fényben víg gyerekek játszanak.

 

Lármás verébhad izgúl a csatornán,

nem érti, hogy mi lelte az időt,

s bámulja a legyeket, melyek ujra

kint rajzanak az istálló előtt.

 

A fák szégyenkeznek, egész megfogytak,

és amit a szél levert legutóbb,

ugy nézik lombjukat a szürke porban,

mint akik nem e világból valók.

 

A templomtorony a magasba nyúl

hogy arany dísze a zenitet érje,

és, jutalmúl a gyönyörű napért,

érdemkeresztet tűz az ég mellére.

 

Leopold Staff

 

 

FENYEGETŐ KILÁTÁS

Drohende Aussicht

 

Zúg az ég, ing a föld veled,

ahogy a gyorsvonat dobálja,

mezsgyék s utak keringenek,

dideregve ébredsz a tájra:

közel a virradat.

 

Az őszi ködből porszemek,

sovány varjak rajzanak égig,

mig a trágyaföldek felett

gyárak kora füstje sötétlik;

közel a virradat.

 

Salakhegyek a szürkülő

fátyolon át, fekete sávok;

kémények ugranak elő,

koporsóőrző óriások;

közel a virradat.

 

Száguldva jön két magasút

a horizontról s egybevágtat,

almafák kettős sora fut,

már rőtlenek a bütykös ágak;

közel a virradat.

 

Szemed róluk most hirtelen

átcsap a másik láthatárra

s belevakulsz a gyümölcstelen

fák tűzpiros káprázatába:

feljött a nap!

 

Dehmel

 

 

SOROK

Lines

 

Ha a lámpa eltört,

porba fúl a sugár;

ha oszolnak a felhők,

a szivárvány is tovaszáll;

lant húrja ha pattant,

édes dala semmibe vész;

ajk csókja ha csattant,

jön utána a gyors feledés.

 

Mint mécset a szikra

nem él túl, s húrt a zene,

nem zendül a szív, ha

a lelket csend töri le:

csak gyászdala hallik

mint szél romokon ha fut át

s tenger ha morajlik

halottért sírva imát.

 

Fészket mire sző két

szív, a szerelem kiröpűl

s otthagyja a gyöngét

a multtal egyedűl.

Szerelem, ha szégyen,

hogy minden ingatag,

mért kell neked éppen

a szív, a legingatagabb?

 

Vad láza sodor majd,

mint vihar a varjakat;

hidegen gunyol majd

az ész, mint téli nap;

nem véd puha ketrec,

sas-fészked elrohad

s csupaszon didereghetsz,

ha hull a levél s jön a fagy.

 

Shelley

 

 

A BEFAGYOTT NÉVA FÖLÖTT

 

A Néva fölött álltam és

néztem: az óriás Izsák nagy,

fénylő kupolája hogy áthat

a ködön, arany remegés.

 

Felhők gyűltek komorodó

boltjára a télesti égnek,

lent halott békében fehérlett

a befagyott, havas folyó.

 

És bús lelkem hallgatagon

messze szállt, boldog délkörökre:

elképzeltem, Génua öble

hogy szikrázik most a napon.

 

Óh, Észak! Itt fognak megint,

varázsló, a te zord csodáid?

Milyen lánc kötöz ide, gránit-

földedhez, mily örök bilincs?

 

Bár jönne szellemek hada,

szélszárnyú csapat, könnyü, lenge,

és vinne, hamar, vinne, vinne

a tűz-délre! oda! oda!

 

Tyutcsev

 

 

AZ ERDŐ FELE CSAP

Le son du cor s'afflige vers les bois

 

A kürt szava az erdő fele csap,

s fájdalma olyan, mintha árva volna,

és elhal a domb aljára lefolyva,

hol a kóbor szél kurtán felugat.

 

A farkas lelke sír az alkonyat

felé e hangban, s a nap úgy hajol ma

a földre, oly hizelgőn haldokolva,

hogy szivet tép és mégis elragad.

 

S hogy még tompább legyen a gyász, a szép és

halk hó, mint vattarostok, sürü tépés,

hull-hull a vérző alkonyaton át.

 

És mintha az ősz halk sóhaja lenne,

oly enyhe az ég s az egyhangu este,

melyben a táj becézi bánatát.

 

Verlaine

 

 

FALEVELEK

 

Lúc s téli fenyő, csak

emeld sudarad,

álmodra hiába

tör a hó meg a fagy.

Tűid meredeznek,

mint sün tövise:

sose hervad a lombod,

de nem is üde.

 

Mi, könnyü szivek, mi

nyílunk, ragyogunk,

ág és galy esendő

virága vagyunk.

Bennünk az arany nyár

rügye, levele gyúlt

s a harmat ezüstje

gyöngyözve virúlt.

 

De a drága madárdal

eltűnt s a virág,

el a fény, a zefír, a

zöld láng tovaszállt.

Iregve-forogva

sárgán remegünk;

nem jobb, ha magunk is

velük repülünk?

 

Hamar, hamar, áldott

szelek, viharok!

Elvágynak a gyötrő

ágról a rabok.

Tépj, ősz szele, száguldj,

éltünk eleget:

vigy innen el, orkán –

megyünk teveled!

 

Tyutcsev

 

 

TÉLI DAL

Blow, blow, thou Winter Wind

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Zúgj, tél, zúgj, viharozz,

nem lehetsz oly gonosz

mint az emberi szív;

nem látni, hogy ki vagy,

nem látni fogad,

mikor belénk hasít.

Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:

a barát elárul, a csók csupa méreg:

hajhó, tavasz ébred!

Oly édes az élet!

 

Fagyj meg, keserü ég,

fagyodnál jobban ég

az a kín, az a seb,

mellyel a rossz barát

emléke üti át

a csalódott szivet.

Hahó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:

a barát elárul, a csók csupa méreg:

hajhó, tavasz ébred!

Oly édes az élet!

 

Shakespeare

 

 

TÉLI ERDŐ

 

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

 

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

 

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdűl – mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

 

Tyutcsev

 

 

DECEMBERI REGGEL

 

Még fent a hold – az éji árnyak

ezüstösen hullámlanak:

nem sejti a nagy, büszke csillag,

hogy ébred már az ifju Nap,

 

hogy keleten sugár sugárra

szökken, óvatos fényroham,

míg fent a homály kupolája

szikrázik diadalmasan…

 

Két-három-pillanatnyi játék

ingatja még az éjszakát,

s im, vakító feltámadásként

ölel körűl a napvilág!

 

Tyutcsev

 

 

TÉLI ESTE

Ein Winterabend

 

Ha indul a hófuvás,

nagy jel zeng az estharanggal,

sok vendéget vár az asztal

s menedék és kincs a ház.

 

Mindenütt jár valaki,

hozzák sötét éji útak.

A keresztfán lángra gyúlnak

a föld hűvös nedvei.

 

Vándor lép be; fájdalom

kövesedik a küszöbre.

S bor és kenyér tündökölve

ragyog fel az asztalon.

 

Georg Trakl

 

 

TÉI ÉJSZAKA

Winternacht

 

1

 

A levegő jég és üveg,

megyek, a hó ropog alattam;

gőzt fúvok, szakállam zizeg;

tovább, tovább csak szakadatlan!

 

Hogy hallgat az ünnepi táj!

Holdfény hull az öreg fenyőkre,

s mintha vonzaná a halál,

úgy ejti ágát mind a földre.

 

Dermedj át, fagy, a szivemen,

hogy dúló, vad tüze megálljon

és végre bent is csönd legyen,

mint itt az éjszakai tájon.

 

2

 

Farkas vonít a sürün át;

mint anyát éhes csecsemője,

felüvölti az éjszakát

s véres koncát sürgeti tőle.

 

A havon most őrjöngve zúg

a szél föl s alá viharozva,

talán hogy ne vacogjon úgy:

ébredj, óh szivem, vad panaszra!

 

Ébredjenek halottaid,

kínok sötét serege, szárnyalj!

Kavarogj és tűnj tova víg

és zord északi cimboráddal!

 

Lenau

 

 

DAL

Song

 

A téli ágon kedvesét

gyászolta egy özvegy madár;

fölötte szél és fagyos ég,

alatta jeges ár.

 

A fának nem volt lombja, sem a hült

földnek virágai,

s a malomkeréken kivül

alig szólt valami.

 

Shelley

 

 

A HÓ-CSÁSZÁR-ERŐD

 

Felhők: a Hó-Császár kapuin át!

Eső: a Hó-Császár-Erőd alatt!

Árviz mennydörög a szirtekről; a fák

repkényfalán túl köd a hold s a nap.

Gyors csatákból lassan jön meg a ló;

száz családból jó ha egy megmaradt.

Özvegyek sírnak, vért szív az adó.

Jaj veri fel az őszi falvakat.

 

Tu Fu

 

 

NÉZD A SORACTÉT!

Vides, ut alta stet nive candidum

 

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy

ragyog fehéren! roskad a hó alatt

és nyög az erdő, és a fagyban

a folyamok vize mind beállott.

 

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,

fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű

kancsódat és tölts bőkezűbben,

óh, Thaliarchus, a legjavából!

 

A többit bízd rá, bízd az egekre: ha

legyűrték a tengerkavaró vihart,

megint feláll a karcsu ciprus

s nem csikorognak a fák a kertben.

 

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire

ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és

ne vesd meg, ne kerűld, barátom,

a szerelem gyönyörét s a táncot,

 

mig rá nem őszül ifju fejedre a

mogorva vénség! Hívnak a versenyek

s ilyenkor édes sugdolózni

titkon az alkonyi-félhomályban,

 

ilyenkor édes a kacagás, amely

megmondja, merre bujt el a kedvesed,

s a zálogúl rabolt gyürű, mit

a keze véd, de a szíve enged.

 

Horatius

 

 

SZENTENCIÁK

Sententiae

 

Nekünk a másé tetszik, másnak a miénk.

–

Sietsz megbánni a túlgyors ítélkezést!

–

Sok rosszat hazudik a szerelmes harag.

–

Fáklya a szerető: rázd, s még jobban lobog!

–

Szeret vagy gyűlöl, egyebet nem tud a nő.

–

Nemesnek keserű rabság a tartozás.

–

Mikor méltónak adsz, te kapsz jótéteményt.

–

Jót csak holtában tesz a zsugori.

–

Győzve, magad legyőzni: kettős győzelem!

–

Hogy gyorsan győzz, készítsd soká a háborút.

–

Csupán ütője gyógyítja a szív sebét.

–

A szerelmes szív esküje nem kötelez.

–

Engedve parancsol otthon a tiszta nő.

–

Amikor szeretsz, nincs eszed; vagy, amikor van,

nem szeretsz.

–

Ami másokkal, megtörténhet bárkivel!

–

Mikor hízeleg a szerencse: tőrbecsal!

–

Sok tapasztalatra kényszerít a nyomor.

–

Fullánkot rejteget a hizelgő beszéd.

–

A halált megvetve már semmitől se félsz.

–

A tegnaptól tanúl a ma.

–

Gondolj rosszat ellenségedről; de ne mondj.

–

Ha sír, még jobban hazudik a nő.

–

Féld a perc ajándékait: visszaveszi!

–

Töprengés az alkalom gyilkosa.

–

Testinél súlyosabb a lelki fájdalom.

–

Van árnyéka még a hajszálnak is.

–

A szép arc néma ajánlólevél.

–

Hited veszítve már nincs mit veszítened.

–

Üveg a szerencse: ragyog és eltörik.

–

Szörnyű az ellenség, ha szivedben lakik.

–

Álarc alatt nevet a síró örökös.

–

Néha nélkülöz a szegény: mindig a zsugori.

–

A nemesről lehull a rágalom.

–

Egyetlen hálátlan minden szegénynek árt.

–

Sérelmek gyógyszere: a feledés.

–

Nyerni csak másnak a kárán lehet.

–

Ha ártani akarsz, mindig lesz ürügyed.

–

Rossz a döntés, ha változtathatatlan.

–

Nehezen jön, könnyen szökik az alkalom.

–

A rossz után a rossz emléke a csapás.

–

A szerencse butít, mielőtt tőrbecsal.

–

A tilalmas gyönyör többet fél, mint örűl.

–

A buta bölcsessége: hallgatás.

 

Publilius Syrus

 

 

JÉGKÉREG ALATT

 

Kásásodik a víz, sötétűl,

a patak jég alá buvik,

fény tompúl, madár füttye gyérűl

és mindent dermedés borit.

De a forrást nem győzi le

a tél mindenható bilincse:

frissen folydogál és bele-

csilingel a halotti csöndbe.

 

Éppigy – elárvúlt kebelünket,

melyet az élet fagya zár,

nem ragyogtatja ifju ünnep

és nem pezsdíti pajkos ár,

de a jeges kéreg alatt

él még az örömvágy varázsa

s érthetően fel-felkacag

néha a forrás csobogása.

 

Tyutcsev

 

 

A SZIGET URA

Der herr der insel

 

Halászok mesélik, hogy messze délen

egy olajos, fűszeres szigeten,

hol drágakő szikrázik a homokban,

volt egy madár, amely a földön állva

csőrével magas törzsek koronáját

szét tudta verni; s ha bíborcsiga-

színű szárnyait nehéz, alacsony

repülésre nyitotta: hát akár

egy sötét felhő, egészen olyan volt.

Napközben, mondták, az erdőbe bújt,

esténkint pedig kisétált a partra

s az algaszagú és sós szélben oly

édesen dalolt, hogy a delfinek,

a dal barátai, mind odaúsztak

az aranytollas és szikrás vizekben.

Igy élt, ősidők óta, és csak a

hajótöröttek látták, senki más.

Mert amikor az emberek fehér

vitorláit először vitte jó szél

a sziget partjaira, birodalmát

még egyszer belátni a dombra hágott,

s azt mondják, széttárta nagy szárnyait

és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

 

Stefan George

 

 

EGY BOROSTYÁNKŐBE ZÁRT MÉHRE

Et latet et lucet… (IV. 32.)

 

Mily szépen ragyog és rejtőzik e sárga borostyán-

kőben, szinte saját méze tüzében, e méh!

Munkás élete, lám, végűl megkapta jutalmát:

ő maga választá, gondolom, ezt a halált.

 

Martialis

 

 

A BAGLYOK

Les hibous

 

Feketeernyős taxusz-ágak

alatt mint furcsa istenek

ülnek a baglyok; nagy, kerek

szemük vörös láng. Meditálnak.

 

És egyik se mozdúl, amíg

meg nem jön a bánatos este

és a napot sírjába ejtve

az éj be nem rendezkedik.

 

Tartásuk intelem a bölcsnek,

hogy e földnél semmi se szörnyebb:

nyüzsgése fáj, zsivaja sért;

 

ki árnyak után kész szaladni,

mindig rosszul jár, amiért

nem tudott a helyén maradni.

 

Baudelaire

 

 

A MACSKÁK

Les chats

 

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek

ért éveik során egyaránt szeretik

a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,

melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

 

A tudományok és a kéj barátai,

a homály rémeit keresik és a csöndet;

gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,

ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.

 

Ha merengenek, oly nemes szobor-alakban

nyulnak el, mint a nagy Szfinkszek a sivatagban,

melyeket az örök álom varázsa fog.

 

Ölükből bűvösen pattog a villamosság

s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,

kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

 

Baudelaire

 

 

A CICA TEJET KAP

Milk for the Cat

 

Ha ötkor beviszik a teát

s elfüggönyöződik a szoba,

már bent dorombol a zöldszemű,

tűzszemű fekete cica.

 

Először úgy tesz, mint akit

nem érdekel, csak a tűz közele,

de késhet a tea, megalhat a tej,

ő nem késik sose.

 

Lassankint tejszinü, nagy, puha köd

üli meg achát szemeit

és szabadon föl-fölfigyelő

tekintete megkeményedik.

 

Aztán füle, karma remegni kezd,

farka mozog és a csodás

karcsú test már egyetlenegy

élő dorombolás.

 

A gyerekek esznek, a két

öreg hölgy selyemben suhog:

de a cica a nagy vágyban egész

kicsire zsugorodott.

 

A tányér holdja az asztali

felhőkből végre alálebeg;

s ő csupa sóhaj, izgalom,

álom és szeretet.

 

Odahajlik a fénylő kör fölé,

a krém-tenger fölé s iszik,

farkát elereszti, altató

gyönyör oldozza térdeit.

 

Nagy, lankadt mámor fogja el;

világa végtelen és fehér;

mégy egy szent csöpp, – fölnyalja, és

érzi, hogy száll le rá az éj:

 

a karosszékben álmosan

felpúposodik és kinyúl

és magába temetve pihen

éjfélig öntudatlanúl.

 

Harold Monro

 

 

MÁJ A CICÁKNAK

Cat's Meat

 

Cic! Utcaszerte a macskák, cicusok,

ide mind, jön a májatok!

 

Jön a kiskocsi! Miaú!

Fütyörész a hentesfiú.

 

Rohanj, Cili, Cirmos! Kérj, epedj!

és hízelegj és verekedj!

 

Te is, Micu, gyere, vén bitang,

itt a legizgatóbb kaland!

 

Versenyt fut az utca, – gyere már!

Máj! Máj! Máj! Máj!

 

Farkat föl, fejet le: ez a szabály:

egy krajcár kell csak s – itt a máj!

 

Hol az úrnőtök? Doromboljatok:

ő a pénz, ő a sorsotok.

 

Ő a sorsotok, a végzetetek,

szeressétek és hizelegjetek!

 

(Mióka, te veszteg maradj

és húzd be a karmaidat!)

 

Lót-fut az utca, zeng, kiabál –

Máj! Máj! Máj! Máj!

 

Harold Monro

 

 

A CSIGA

The Snail

 

Ha fű tartja, ha kő, ha fa,

ugy hozzátapad a csiga,

mintha abból nőne ki a

világra.

 

Ha gyors vihar vagy valami

másféle baj fenyegeti,

biztos védelmet ad neki

a háza.

 

Nyulj hozzá, s úgy undorodik,

hogy magába zsugorodik,

nem tűrve, hogy a szarvait

megérintsd.

 

Bárhol lakik, maga lakik,

senkivel sem közösködik;

önmaga kincse: az pedig

elég kincs.

 

Igy él remete-életet,

asztalhoz társat nem szeret;

vendég jön? még jobban siet

zabálni!

 

Vak vagy, ha (mert ház s gazda egy)

látja a lakást a szemed

s a lakót mégse tudja meg-

találni.

 

William Cowper

 

 

A HALAK

The Fish

 

Halék (élvezve a meleg

nyarat, a légydús deleket)

megfontoltan töprengenek

létük nagy titkai felett.

Van, mondják, Tavuk, Folyamuk,

de tovább hova visz az út?

Ez a lét, esküsznek reá,

nem minden: hiszen túlsilány;

s biztos, hogy valami örök

jó van a Sár és Víz mögött;

s hogy a Folyékonyságban a

szemnek egy Célt kell látnia.

Bölcs sejti és tudja hivő,

hogy nem Szárazság a jövő!

Sárba sár? Örvény és Halál?

Nem ez a Vég! Valami vár!

Valahol, túl időn s teren,

vizebb víz, sarabb sár terem!

S ott (így hiszik), ott úszik Ő,

a Folyók Apja, a dicső,

halszerű, pikkelyes, csodás,

mindenható jó Óriás;

a ama Roppant Uszony alatt

majd megpihennek a halak.

Óh, mondják, az örök Vizek

legye horgot nem rejteget,

s ott túlvilági lesz a táj

és mennyei tiszta a sár

és hízott hernyók nyüzsgenek

és paradicsomi nyüvek,

molyok, álcák, mind nagy s kövér,

s giliszta, mely örökkön él.

S a mennyben, mely ennyire szép,

nem lesz föld, mesélik Halék.

 

Rupert Brooke

 

 

AZ ELEFÁNTOK

Les Elephants

 

A végtelen homok tengerként ég a napban,

rest, néma óceán, és vörösen vakít.

Nagymessze, ott, ahol már az ember lakik,

rézpárás horizont hullámzik mozdulatlan.

 

Csönd. Száz mérföldnyire hűs barlang őrzi még

a torkig jóllakott oroszláncsorda álmát

és zsiráf issza a párduc-ismerte pálmák

alatt a távoli kék források vizét.

 

A sűrű levegőt madarak nem verik fel,

csak az iszonyu nap keringi be az űrt.

Egy-egy alvó boa a fényben áthevült

s megrándul, s gyürüin szikrákat szór a pikkely.

 

A tiszta menny alatt így ég a pusztaság.

De, míg álom üli az elárvúlt világot,

szülőföldjük felé mennek az elefántok,

lassu, mord utazók, a sivatagon át.

 

Mint barna tömegek jönnek a láthatárnak

egy pontjáról, a port fölverve, s látni, hogy

– a legyegyenesebb irányban – a homok

púpjait hogy törik a széles, lomha lábak.

 

Az élen a vezér, a főnök. Teste vad,

tépett és fekete, mint vén fa kérge, színe,

a feje szikla, és gerincének nagy íve,

ha csak mozdul, nehéz boltozattá dagad.

 

Nem lassítva soha s nem is gyorsítva, járják

zarándokútjukat e poros vándorok,

barázdát törve és követve a nyugodt

ütemben biztosan haladó pátriárkát.

 

Nagy fülük legyező, orrmányuk agyaruk

közt csüng, mennek, szemük lecsukva. Gőzölögve

lüktet izzadt hasuk a párás levegőbe,

s köröttük ragyogó rovarok raja zúg.

 

De mit a szomjuság s csípése bogaraknak

és ráncos hátukon a nap maró tüze?

Utjukat távoli álomkép tölti be,

fügefaligetek, ahol valaha laktak:

 

látják a nagy hegyek szökevény folyamát,

melyben a szörnyeteg víziló úszik és bőg,

sötét árnyékot vet  holdfehét testük, és ők

leszállnak inni a recsegő nádon át.

 

Igy aztán, bátran és lassan, nyugodt csapatban,

mint fekete vonal, vonulnak álmatag;

s mikor a láthatár elfödi útjukat,

mint volt, a sivatag megint oly mozdulatlan.

 

Leconte de Lisle

 

 

REGE A VÉN TENGERÉSZRŐL

 

Hét részben

 

„Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható

teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha

mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és

egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek? és mely helye-

ken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az

emberi szellem; el sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem,

hasznos dolog, lelkünkben, mintegy ábrázolatban, eltűnődni a

nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt

szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és telje-

séggel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az

igazságra, és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülön-

böztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától."

– T. BURNET: ARCHEOL. PHIL. 68. old.

 

TARTALOM

 

Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Nagy Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza Hazájába a Vén Tengerész.

 

ELSŐ RÉSZ

 

Egy vén tengerész találkozik három gavallérral, aki lakodalmas ünnepre igyekszik, és egyiküket feltartóztatja.

 

Megy a Három; s a vén hajós

egyiknek elébe áll.

„Mért fogsz le, mondd, te, vén bolond,

te tűzszemű Hószakáll?

 

A nászterem ajtaja nyitva és

a násznagy én vagyok.

Cseng a pohár, az ünnep áll,

zene döng és dob dobog.

 

Aszott kezével fogja meg.

,Hajónk…' szól s szeme kigyúl.

„Kotródj tovább, kotródj, bitang!'

S a kéz rögtön lehull.

 

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül végighallgatni elbeszélését.

 

Fénylő szemével fogja meg –

bűvölten áll amaz, és

mint négyéves gyermek, figyel.

Igy akarta a Tengerész.

 

A Vendég most egy kőre ül,

némán, s hallgatni kész;

és igy beszélt a vén hajós,

a tűzszemü Tengerész.

 

,Hurrá riadt, öböl maradt,

szálltunk a vidám habokon,

a templom alá, a domb alá,

s lángolt az Őrtorony.

 

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott Dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárásban, míg el nem érte az Egyenlítőt.

 

És balfelől feljött a Nap:

a tenger dobta fel;

lángolva futott s jobbról lebukott:

a tenger nyelte el.

 

Délben, naponta növő köre már

tetőzte az árbocot…'

A násznagy itt mellére ütött,

mert felbúgott a fagott.

 

Megjött a menyasszony; az arca piros,

mint rózsaszirom, s remeg;

előtte, vigan hintázva fejét,

a füstös banda megy.

 

Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a

vendég figyelni kész;

és így folytatta vén hajós,

a tűzszemü Tengerész.

 

A hajót a Déli Sark felé veri a vihar.

 

Egyszerre szél csapott reánk,

zsarnok, kemény vihar

és Délnek vert a fergeteg

iszonyú szárnyaival.

 

Rézsút dül az árboc, a tat lemerűl,

és ahogy az üldözött menekűl

s bár ellene árnya a talpa alatt, –

bukdosva előre tart:

úgy szállt a hajó, a vihar, s közel

volt már a Déli Sark.

 

A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett élő teremtményt látni.

 

És jött a köd és jött a hó

és lett csoda hideg;

jöttek havas, árboc-magas,

smaragdzöld jéghegyek.

 

Zajlott a vad ár, a havas határ,

s komoran lobogott az ég;

állat, növény; nincs semmi lény, –

börtönbe zárt a jég.

 

És jobbra jég és balra jég

és jég s jeges vihar;

robbant, remegett, bömbölt, recsegett

az örjöngő zenekar.

 

Míg egy nagy tengeri madár, Albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át, és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.

 

Végül ki, a ködön át, felénk

egy albatrosz suhant;

áldva fogadtuk, mint akinek

keresztény lelke van.

 

És ette az ételt, mit soha még,

és körbe-körbe szállt:

mennydörögve széthasadt a jég;

kormányunk útra talált!

 

És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul, és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és lebegő jégen át.

 

Jó déli szelet hozott s követett

a madár; szava messzire-halló…

Mi csalta el? – Játék? eledel?

vagy hangunk hívta, a Halló?

 

Felhők, ködök; árboc fölött

kilenc nap ott gugolt;

mig az éjszakát a fehér ködön át

fehérre ragyogta a Hold.'

 

A Vén Tengerész a vendégszeretet tagadásával meggyilkolja a jó ómen kegyes Albatroszát.

 

„Az égre!… Szemed, vén Tengerész,

mily ördögi fényü, riadt…!

Mért oly feketén…?!" –, ,Nyilammal én

lelőttem a szent madarat!'

 

MÁSODIK RÉSZ

 

És most jobbról jött fel a nap:

a tenger dobta fel;

köd boritotta, s balra tűnt:

a tenger nyelte el.

 

Jó szél hajtott; de hol a madár?

és szava, a messzire-halló?

Nem csalta már játék, eledel,

s hiába hívta a Halló!

 

Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.

 

Óh, pokoli dolgot tettem én

és tettem átkozott:

Megölted, – mondták társaim, –

azt, aki szelet hozott.

Nyomorúlt! – mondták, – megölted őt,

aki jó szelet hozott!

 

De amint a köd kitisztúlt, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.

 

Nem vér, nem ón: feljött ragyogón

az Isten feje, a Nap;

s akkor: – Te ölted, – mondta mind, –

a ködhozó madarat.

Jó volt megölnöd, – mondta mind,–

az ilyen vészmadarat!

 

A hajó eléri a Csendes Óceánt és északnak vitorlázik, míg csak el nem éri az Egyenlítőt.

 

Hűs szél suhogott, halk hab susogott

a tünő barázda nyomán;

elsőnek minket ringatott

az a csöndes óceán.

 

A hajó hirtelen megáll.

 

De megállt a szél, vásznunk lealél;

kinlódtunk, – micsoda kín!

Szó is csak csöndet elűzni kelt

a hajósok ajkain.

 

Réz s tűz az ég; mint vérkorong:

délben fönt haldokolt

a Nap az árbocon, de alig

volt akkora, mint a Hold.

 

Nap-nap után, nap-nap után:

álltunk, – (csönd, végtelen) –

festett hajóként, tétlenűl,

mint festett tengeren.

 

És az Albatrosz kezd megbosszúltatni.

 

Tenger, tenger mindenütt;

dongánk veteműl, romol.

Tenger, tenger mindenütt

és inni korty se sehol!

 

A mélység rothadt: Krisztusunk,

nincs nálad kegyelem?!

Nyálkás puhányok szanaszét

a nyálkás tengeren.

 

Köröskörűl táncos halál-

lidérccel gyúlt a mély

s a víz, mint boszorkány olaja,

kék volt s zöld és fehér.

 

Egy Szellem üldözte őket; egy e planéta láthatatlan lakói közűl, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, s akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstantinápolyi plátonikus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs sem éghajlat, sem elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.

 

S néhányunk, alva, látta már

a gyötrő Szellemet,

aki Hó- és Köd-honból kilenc

öl mélységben követett.

 

Szomj szikkasztotta a nyelv gyökerét

s kiszáradt az idege;

a szót torkunkba mintha korom

fojtotta volna bele.

 

A hajóslegények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek jeleképpen a halott tengeri madarat a nyakába akasztják.

 

Jaj! be gonoszúl nézett reám

a fiatal s a vén!…

nyakamon gúnyként, az Albatrosz

lógott a kereszt helyén.'

 

HARMADIK RÉSZ

 

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

 

,Nehéz idő volt. Szem s torok ég,

szikkadtan, üvegesen.

Nehéz idő! Nehéz idő!

A szemek – mily üvegesen!

Nyugat felé néztem: valami

feltűnt az egeken.

 

Ott messzi? Mi volt? Kis, fekete folt;

vagy tán köd imbolyog;

mozgott, mozgott, s néztem hogyan ölt

határozott alakot.

 

Folt, köd, babonás alak, fura váz:

közelebb jött, szembe kerűlt

s mintha sellőnek térne ki,

forgott, ingott s merűlt.

 

Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó, és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.

 

Torkunk csupa láz, ajkunk parázs;

nincs sírni-kacagni szó:

az iszonyu szomj némán gyötört;

karomba haraptam, – a vérre kitört

sikolyom: Hajó! Hajó!

 

Örömvillanás, amire borzadály következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?

 

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs,

bámúltak a szóra előbb.

Kegyes ég! – hogy vigyorogtak amíg

hallották! Majd, mint ha ki iszik,

nyelték a levegőt.

 

Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!

egyenest szeli már az utat!

Nem hajtja szél, nem hajtja ár,

de orra felénk mutat! –

 

Csak hajó-vázat lát maga előtt.

 

Nyugati habokra folyó aranyat

már alkony öntözött;

nyugati habokon úszott a Nap

arany tükrök között:

és hirtelen ott lebegett ama Váz

köztünk s a Nap között.

 

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

 

S most bordák, rudak és kötelek

fogták be – (Urunk, könyörűlj!) – :

a nagy tűzarc úgy kandikált,

mint börtönrács mögűl.

 

Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!

– szóltam s szivem dobogott –

remegő ökörnyálként ama Váz

kötélzete csillog ott?

 

A Kisértet-asszon és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

 

Az ő bordái sötétlenek

rácsként a Nap előtt?

Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?

S ki a másik! Vajon ő a Halál?

A Halál kiséri e Nőt?

 

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

 

Az ajka piros volt, a szeme nyilt,

haja színarany, arca fehér;

Lidérc ez a nő; csak éjszaka jár;

sápadt lepra, Eleven Halál,

s megdermed tőle a vér.

 

Halál és Eleven-Halál kockázott a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

 

A csupasz Váz mellénk suhant;

nő-hang szólt – kocka röpűlt – :

,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!' –

mondta, hármat fütyűlt.

 

Nincs félhomály a Nap udvarán belül.

 

A Nap lemerűlt; egyszerre: éj;

kirohantak az égi tüzek;

a Váz-hajó tovaszállt, vadúl

suhogtatva a vizet.

 

Csönd? Szem s fül oldalt, föl? Szivem

kapujából a félelem

minden vért kiivott.

Sürü éj, vak csillagok. Idelent

lámpa, kormány, őr, arc dereng;

vásznaink harmatosok, –

 

És a Hold felkeltekor

 

majd végül a Hold sarlója kelt

Keleten s alsó szarvával emelt

egy fénylő csillagot.

 

egymás után

 

Felém fordúltak a Csillag-sebes

kisérteti Hold alatt

az arcok (se sóhaj, se nyögés):

s szemük átka rám tapadt.

 

halottan összeesnek a matrózok.

 

Négyszer ötven szép legény

– nyögés sóhajnyi sem! –

élettelen, súlyos-mereven

dőlt el a fedélzeten.

 

De Eleven-Halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.

 

Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny

vagy a pokol ajtaja nyíl! –

Ugy surrant mind előttem, ahogy

ijjamról surran a nyíl!'

 

NEGYEDIK RÉSZ

 

A lakodalmas vendég attól tart, hogy szellem beszél hozzá;

 

„Félek tőled, Vén Tengerész,

bőrös kezed oly aszott!

szikár vagy, nyurga, s barna, mint

a ráncos parti homok.

 

de a Vén Tengerész biztosítja testi életéről, és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

 

Bőrös kezed csupa ránc; szemed

ujra parázslani kezd…" –

,Ne félj, lagzik vengége, ne félj,

nem halt velük ez a test.

 

Magam voltam, jaj, be magam,

a nagy-nagy tengeren,

nem akadt szent, aki megkönyörűlt

haldokló lelkemen.

 

Megveti a békés élő lényeket.

 

A sok szép, derék fiú!

s halott volt mind, szegény:

s ezerszer ezer nyálkás dolog

élt tovább; ahogy én.

 

És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.

 

Néztem a rothadó vizet,

s a szemem menekűlt;

néztem a rothadó hajót:

halottak mindenütt!

 

Néztem, föl az égre, de mikor imát

kezdtem, mindannyiszor

pokoli susogás kelt, és a szivem

száraz lett, mint a por.

 

Lehúnytam a szemem, úgy maradt,

s golyója lüktetett,

hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég

rajtunk ült, mint ólomnehezék;

s előttem a hullasereg.

 

Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.

 

Hideg veriték folyt tagjaikon,

egynek se lett szaga:

tekintetük, mely rám tapadt,

nem hagyott el soha.

 

Az árva átka szellemet is

égből pokolba vet;

de halott ember szemének az

átka még rémesebb!

Hét éj s nap láttam átkukat

s meghalnom nem lehetett.

 

Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állni látszanak, mégis folyton előre mozognak; és mindenütt övék a kék ég, az az ő kijelölt nyugvóhelyük és szülőhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkük lépnek be, mint az Urak, akiket bizonyára várnak és akiket érkeztükkor csöndes öröm fogad.

 

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,

s vele egy-két halvány csillag is,

de sehol meg nem állt:

 

fényétől zuzmarát kapott

a fülledt óceán;

de ahol a hajó árnyéka feküdt,

a megbűvölt víz mindenütt

csak izzott tűz-lilán.

 

A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.

 

A hajó árnyán tul láttam a

vizi kigyók seregét:

habcsipkék úsztak a víz szinén

s ha felugrottak, tündéri fényt

szikráztak szerteszét.

 

Milyen szépek és boldogok!

 

A hajó árnyán belül pedig

láttam szépségüket:

kék, lángzöld és bársonyfekete

gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,

mint gyors arany tüzek.

 

Szivében megáldja őket.

 

Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű,

amit teremt az Ur:

áldást mondott rájuk szerető

szivem öntudatlanúl;

őrangyalom súghatta, hogy ezt

tegyem öntudatlanúl.

 

A varázs kezd megtörni.

 

S már tudtam imádkozni; és

megkönnyűlt nyakamon

lazúlt a madár, s lezuhant, s be a

tengerbe, mint az ón.'

 

ÖTÖDIK RÉSZ

 

,Óh, álom, akit mindenki áld

a két Sarok között!

Hozsánna, hozsánna Máriának!

Ő küldte az álmot, mely kifáradt

lelkembe költözött.

 

A szent Anya kegyelméből a Vén Tengerészt eső üdíti fel.

 

Álmomban víz töltötte meg

a fedélzetre kirakott

sok nyomorú vödröt; s mikor én

ébredtem: eső zuhogott.

 

Torkom s ajakam enyhűlt, ruhám

átázott, csupa nyirok.

Nyilván ittam álmomban is

de most a test ivott.

 

Mozdultam: tagjaim oly üdék!

Mintha álmomban el-

haltam volna: mint üdvözűlt

ébredtem ujra fel.

 

Hall hangokat és lát különös látványokat és mozgásokat az égben és az elemben.

 

S nemsoká felzúgott a szél,

még csak messzi fütyűlt,

de hangja is a roskatag

vitorláknak feszűlt.

 

Feltámadt, csattant a magas ég!

Száz lánglobogó ragyogott

hányódva föl-le, ide-oda!

S köztük frissen táncoltak a

sápatag csillagok.

 

S ránk bődűlt a szél; sás gyanánt

zizegtek a kötelek;

vak felleg záporozott le ránk;

élén a Hold lebegett.

 

Nyílt a sötét felhő; a Hold

most is mellette haladt;

s mint bércről meredeken zuhogó

patak, omlott a sok suhogó

széles villám-szalag.

 

A hajóslegények teteme átlelkesűl, és a hajó elindúl;

 

Nem ért el a zúgó szél; de hajónk

most már tovább futott!

S villám s Hold közt egyszerre mind

felnyögött a halott.

 

Nyögött, mozdúlt és mind felállt

– szemük némán figyelt –

álomnak is különös, hogy a

sok hulla élni kelt.

 

Kormány iránt suhant a hajó,

bár szele semmi sem;

matróznép húzta a kötelet

s tett-vett a fedélzeten;

de karjuk mint gép karja járt,

kisértetiesen.

 

de sem nem emberi lelkek, sem nem földi avagy a középső légből való démonok, hanem a Védszent könyörgésére leküldött angyali lelkek dicsőült csapatának hatalma által.

 

Aki térdemnél térdepelt,

öcsém halott fia volt,

együtt vontuk a kötelet,

de egyikünk se szólt.'

 

„Félek tőled, vén Tengerész!"

,Ne félj, fiam!… Nem a meg-

halt lelkek tértek vissza, – nem

a régi lelkek a testbe, hanem

üdvözűlt szellemek:

 

mert hajnalra karjuk lehullt

s a főárboc körűl

dal kélt, lassan és édesen

az ajkaik közűl.

 

Az édes hang mind körbe szállt

s a Nap felé repűlt

s lassan mind visszatért, – maga,

vagy a többivel elegyűlt.

 

Majd mint mikor égből hull alá

a pacsirta éneke;

majd mint ha csattog a sok madár,

zengett az ég, zengett az ár,

a tolongó zene.

 

Most mint teljes zenekart, azután

mint fuvola énekét

hallgatta, majd mint angyali dalt

a magasságos ég.

 

Szűnt az ének; de vásznaink

délig zsongták a dalt,

ahogy bútt csermely a lombruhás

június-éjszaka halk

és álmodó erdeinek

zeng álmodó morajt.

 

Délig vitt a vitorla, noha

nem voltak szelei;

lágyan, szeliden siklott a hajó:

alúlról vont valami.

 

A magányos délsarki Szellem tovább viszi a hajót az Egyenlítőig, engedelmeskedvén az angyali csapatnak, de még mindig bosszút követel.

 

Köd országból kilenc nagy öl

mélységben úszva szállt

velünk a Szellem s vele hajónk

nyugodtan utat talált;

délre megszűnt a vitorla-dal, és

a hajó is megállt.

 

Tengerre szegezte árbocunk

a Nap: fölötte ringott;

akkor nagyot reccsent a hajó

s durván, röviden megingott;

félhossza előre-hátra dőlt

s durván zökkenve megingott.

 

Majd mint riadt paripa, úgy

szökkent, magasba, fel:

arcomba lökte a vért e lökés

s ájúltan estem el.

 

A Sarki Szellem démon-kísérői, az elem láthatatlan lakói, részt vesznek társuk sérelmében, és közülük ketten elmondják egymásnak, hogy a Szellem kérésére hosszú és nagy vezeklést szabtak a Vén Tengerészre; és hogy a Szellem visszafordult Délnek.

 

Hogy mily soká feküdtem így,

nem sejtem; vissza se tért

még öntudatom, s testem fölött

– hallottam – két hang röpködött

s egymáshoz így beszélt:

 

,Ez az?' – kérdezte az egyik, – ,Ez az?

Krisztusra! az ő gonosz

nyilának áldozata az

ártatlan Albatrosz!

 

A Szellem, aki egyedűl lakik a

Sarkon, szerette az

emberszerető madarat, kit ő

megölt, a vad nyilas!

 

A másik hang lágyabb, szelidebb

s édes volt, mint a méz:

„Már érte elég" – szólt – „s éri még,

bánat és bünhödés."

 

HATODIK RÉSZ

 

ELSŐ HANG

„De szólj csak, szólj csak ujra! beszélj:

ily széditő ütemmel

mi űzi, mi hajtja a hajót?

Mit csinál most a tenger?"

 

MÁSODIK HANG

„Rabszolgaként, aki nézi urát

– szellője habot se tör –

nagy fényszemével az óceán

némán les a Holdra föl,

 

hogy merre haladjon (az vezeti

szeliden vagy haragosan).

Nézd, testvér, pillantása reá

mily nyájasan suhan!"

 

A Tengerész delejes álomba esett; mert az angyali hatalom gyorsabban hajtja Északnak a hajót, mint ahogyan emberi élet el bírná viselni.

 

ELSŐ HANG

„Ha se szél, se tenger, a hajót

mi hajtja, mily erő?…"

 

MÁSODIK HANG

„Utat nyit előtte, mögötte pedig

bezárul a levegő.

 

Föl most, siess, testvér, siess!

Már hivnak: el ne késsünk!

Mind lassabban megy majd a hajó,

ha felébred tengerészünk."

 

A természetfölötti mozgás meglassúlt: a Tengerész felébred, és újra kezdődik a vezeklése.

 

Felébredtem; hajónk futott,

mint csöndes, jó időben;

hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,

s a halottak mind előttem.

 

Mint síri lakók, a fedélzeten

úgy álltak a legények

és rámtapadó, köves szemükön

a Hold visszfénye égett.

 

Mit haltak, az átkos kínhalál

még nem múlt róluk el

s nem bírt tőlük megválni szemem

vagy imára szállni fel.

 

Az átok végre kiengesztelődik.

 

S ekkor – megtört a varázs: megint

láttam a zöld vizet,

messzire, de azt alig, ami

a közelben rémitett:

 

mint aki magányos uton halad

– a szíve fél, remeg –

s ha hátratekint, szaladni kezd

s többé nem állana meg,

mert tudja: mögötte iszonyatos

ördög fut és liheg.

 

De csakhamar rám fújt a szél

s zajt nem s fodrot se vert:

nem a vizen szállt, és nyomán

zsongás, árny, semmi se kelt.

 

Arcomba, hajamba kapott (tavaszi

szél leng igy a réteken) –

zavarom keverte, de csoda-uj

üdvözlet volt nekem.

 

Édesen, édesen szállt a hajó,

s bár gyorsan, oly puhán:

élesen, élesen fújt a szél

és rám fújt, rám csupán.

 

És a Vén Tengerész meglátja szülőföldjét.

 

Óh, boldog álom! Az Őrtorony

lángol ott igazán?

Ez itt a templom? ez a domb?

s ez itt az én hazám?

 

Az öbölgátat elérve ima

zokogott át lelkemen:

Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az

álom örök legyen!

 

A kikötő, mint tiszta tükör,

simán elénk hajolt;

bujdosni fény- s árnyképeket

rajzolt lapjára a Hold.

 

Fénylett a szikla s a sziklatetőn

a templom is: magas

tornyán holdszikrás magasan

ázott a szélkakas.

 

Az angyali szellemek elhagyják a halott testeket,

 

Fény s csönd lebegett a vizek felett

és karmazsin árnyai

váz-alakoknak nesztelen

keltek belőle ki.

 

és saját fényalakjukban jelennek meg.

 

A hajó-orrtól nem messze állt

az árnycsapat; szemem

visszafordúlt, s – az égre! – mit

láttam a fedélzeten?!

 

Minden halott némán feküdt,

ahogy megmerevedett

s ragyogva egy-egy fényszeráf

állt minden hulla felett.

 

Kezét lengette a sok szeráf,

oly szép volt, oly csodás!

Égi fáklyaként lobogott

partnak a látomás.

 

Kezét lengette a sok szeráf

és nem szólt sohasem;

de, óh, a csöndjük mint zene

áradt szét lelkemen.

 

S egyszerre fülem evezők zaja és

hahó ütötte meg;

nehezen fordult csak arra a fejem,

s láttam, csónak közeleg.

 

A révkalauz meg a fia jött,

gyorsan szelték a habot:

óh, szent ég! nem ronthatta meg

örömöm a sok halott!

 

A harmadik a jó Remete volt,

kit a két hajós kisért;

maga szerzett s zengett szent dalokat

és az erdőben élt.

Meggyóntat ő, lemossa ő

Lelkemről majd a vért!'

 

HETEDIK RÉSZ

 

Az erdei Remete

 

,Ott élt a vén erdő közepén,

mely a tengerig lefut.

Édes hangja mily csengve szállt!

Szerette, ha matrózra talált,

aki végre hazajut.

 

Ott térdelt reggel-este; volt

jó puha zsámolya:

tölgytuskóját benőtte kövér

és bársonyos moha.

 

Közeledtek; hallottam szavukat:

„Oly furcsa! A gyönyörü fény

kilobbant? Hol a csodahajó

s a csábító tünemény?"

 

csodálkozva közeledik a hajóhoz.

 

„Különös," – szólt a Remete, –

„se hang, se jel nem int.

Bordái törve! Vitorla, kötél:

hogy lankad, gyűrve, mind!

Sose láttam ilyet… A vásznuk is

rongyolt és barna, mint

 

zörgő avar, mit az erdei szél

patakom medrébe terel,

mikor a repkény hótól ropog

s a bagoly a farkasra lehuhog,

mely kölykét falja fel."

 

„Atyám," felelt a fiú, „a hajó

oly ördögi, fekete:

én félek…" – „Evezz, evezz tovább!"

szólt rá a Remete.

 

Közelebb jött ujra a csónakuk

(vártam, szótlan, mereven);

a hajót elérte a csónakuk…

S hang dördűlt hirtelen,

 

a víz alatt, mind rémesebb,

már zúg, már mennydörög!…

 

A hajó hirtelen elsüllyed.

 

S szétnyílt a tenger s összecsapott

a bukó hajó fölött.

 

Túlharsogott mindent a robaj

s eget-földet kevert

s testem, mint vízi, hetes halott,

a habon hintázva hevert;

 

A Vén Tengerész megmenekűl a hajós csónakjában.

 

egy perc – nem is éreztem, – s a hajós

csónakjába beemelt.

 

Pörgött, pörgött a csónak a

süllyedt hajó felett; –

visszhangjával a dörejt csak a

domb ismételte meg.

 

Ajkam mozdúlt; – ájúlt sikoly:

a révész összerogyott;

a szent Remete felemelte szemét

s ültében imába fogott.

 

Evezőért nyúltam: a fiú

– (azóta bolond) – iszonyút

kacagott, hosszan, s láttam: a vér

forgó szemébe fut.

„Ha-ha!" – mondta, – „ki látta már,

hogy az Ördög evezni tud?!"

 

Végre – óh, szent föld! honi föld! –

elértük a szárazat;

partra lépett, de megállni is

alig bírt már az agg.

 

A Vén Tengerész komolyan kéri a Remetét, hogy gyóntassa meg; és élethosszú vezeklés súlytja.

 

„Gyóntass meg, atyám!" – az ősz Remete

most keresztet vetett.

„Beszélj," – szólt aztán, – „mondd: ki vagy

s mi bánt, mi szörnyü tett?"

 

Fájdalmas görcs gyötört, tüzes

kín égetett, amely,

mikor meggyóntam, testemet

csak akkor hagyta el.

 

Azóta időnkint ez a láz

még vissza-visszatér

s míg el nem mondom e regét,

ég bennem a szív, a vér.

 

És egész jövendő életén át égő láz kergeti, újra és újra, hogy országról országra vándoroljon,

 

Mint éj, futok országokon át,

szavam bűvös hatalom;

arcáról megismerem én,

kinek kell hallania mesém,

és azt rá megtanitom.

 

Mi zaj riad ott, ama kapu mögűl!

Hegedűk édes szava rí:

dalolnak a kertben az ara és

leánybarátai;

de ime csendül az estharang

s engem imára hí!

 

Óh, násznagy! Voltam én egyedűl

a tenger síkja felett:

sivár volt, hogy ott Isten is

aligha lehetett!

 

Óh, lagziknál én az imát

azóta jobb szeretem,

édesebb jó lelkek között

templomba menni nekem.

 

Együtt templomba menni, együtt

imádni az ég Urát,

megpihen ott örök Atyja szivén

a lány, a fiu, a kisded, a vén

s a szerető barát.

 

és saját élete példájával szeretetet és tiszteletet hirdessen minden dolgok iránt, amiket Isten alkotott és szeret.

 

Isten veled! De ne feledd,

Vendég, e szavakat:

a jó ima embert szeret

s állatot és madarat!

 

Istent szeret, aki szeret

mindent, kicsit és nagyot,

mert Ő is csupa szeretet,

aki minket alkotott.

*

És tovább ment a tűzszemü, hó-

szakállú Tengerész;

s lám! a Vendég a lagzira

többé vissza se néz.

 

Elkábúlt, mint akiben nagy ütést

kapott a szív, az agy,

s másnap egy bölcsebb, szomorúbb

emberre kelt föl a Nap.

 

Coleridge

 

 

SÖTÉT FELHŐ REPŰL…

 

Sötét felhő repűl, elnyúlik, meghasad.

Köszöntlek, esthajnal csillaga! Sugarad

ezüstjében ragyog a vad szirt-sor, az alvó

öböl, s köröttem a borostás, sárga tarló.

Nézem fájdalmasan-szelíd varázsodat

s szivem csupa emlék és csönd és áhitat.

S ujra látom, hogyan gyulladtál ki köröttem

a béke földjén, ott, ahol mindent szerettem,

ahol a völgyben a karcsú nyárfa susog,

komoran állnak a mirtuszok, ciprusok

s a Krim partjaira felzúg a déli tenger.

Ott jártam egykor a hegyen, égő szivemmel,

fent, a habok felett, sóvárgás vándora,

mikor éjfél borúlt a táj kunyhóira

s egy lány szerelmesen fölnézett rád s az égre

s barátnői előtt a nevedet idézte…

 

Puskin

 

 

A HATTYÚ

 

Bár villámok közt viszi utja

felhők fölé s éteren át

s rebbenéstelen szemmel issza

a sas a nap lángsugarát,

 

én a te sorsod irigyeltem

mindig, hattyú, te, folttalan

tisztaságod tiszta elemben,

istenek fényében suhan:

 

két nagy mélység közt ingva-ringva

lelked jós álmokba merűl

s tündöklésével mindenütt a

csillagos égbolt vesz körűl.

 

Tyutcsev

 

 

KERINGŐ SIRÁLYOK

Möwenflug

 

Sirályokat láttam, nagy csapatban

köröztek egy szirtet szakadatlan,

kitárt szárnyon lebegtek, suhantak,

fehér ívben ragyogva zuhantak,

s a tengerben ugyanazt a szirtet

láttam, ahogy a zöld víztükörben

szakadatlan egyforma körökben

szárnyak fehér villáma keringett.

És a tükör oly tiszta s igaz volt,

hogy szárny nem mozdult kétféleképpen;

lent a vízben s fent a levegőben

valóság és látszat ugyanaz volt.

 

Lassan félni kezdtem: megbolondít,

hogy élet és képmás így hasonlít,

és csak néztem, ott, a parton állva

a kisérteties szárnyalásba:

Hát te magad? Igazi a szárnyad?

Vagy csak kép vagy, visszfény és utánzat?

Mesét álmodsz? Varázs, ami itt van?

Vagy, felelj, vér van a szárnyaidban?

 

Meyer

 

 

A KESELYŰ

 

A tisztásról, föl, égbe, mint

sugár röppent a keselyű;

egyre magasabban kering

s elnyeli az azúr derű.

 

Csak két erős szárnyat adott

neki a Lét, a jó Anya –

s én, föld királya, lent vagyok,

föld verejtéke, föld pora.

 

Tyutcsev

 

 

FELIRAT EGY UJFOUNDLANDI KUTYA SIREMLÉKÉRE

Inscription on the Monument of a Newfoundland Dog

 

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellett volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghűbb barát,

ki boldogan áldozta föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

ki mindenben csak az ő híve volt,

dicstelenül hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,

rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csirádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, – nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak – s az itt hever

 

Byron

 

 

A TIGRIS

The Tiger

 

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimetriád?

 

Milyen katlan, mily egek

mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

aki e tűzhöz nyúlni mert?

 

Milyen váll és mily müvész

fonta szíved izmait? És

mikor elsőt vert szived,

milyen kar s láb bírt veled?

 

Milyen pőröly? mily vasak?

Mily kohóban forrt agyad?

Mily üllőre mily marok

törte gyilkos terrorod?

 

S amikor befejezett,

mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?

 

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimetriád?

 

Blake

 

 

A PÁRDUC

Der Panther

 

Szeme rácsok futásába veszve

úgy kimerűl, hogy már semmit se lát.

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.

 

Puha lépte acéllá tömörűl

s a legparányibb körbe fogva jár:

az erő tánca ez egy pont körűl,

melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

 

Csak néha fut fel a pupilla néma

függönye. Ekkor egy kép beszökik,

átvillan a feszült tagokon és a

szívbe ér – és ott megszünik.

 

Rilke

 

 

EGY ELKÉNYEZTETETT CICÁRÓL, MELY AZ ARANYHALAS MEDENCÉBE FULT

Ode on the Death of a Favourite Cat, Drowned in a Tub of Goldfishes

 

Egy kékvirágos kínai

márványmedence isteni

párkányán élveteg

ült a merengő Szelima,

az elbizakodott cica

és nézte a vizet.

 

Farka jókedvet hirdetett;

nézte hó-állát, szép kerek

arcát; sötét pamacs

volt a füle, a szeme zöld,

bundája tarka, s elbüvölt

dorombolása: taps. –

 

S ahogy ott bámulta magát,

két angyal szállt a vizen át,

a tó tündérei:

s a viz bíbor fegyverzetük

körül elkezdett mindenütt

aranyban izzani.

 

A Nimfában kigyúlt a vágy:

százszor előre nyúlt a láb

s a száj s a karcsu nyak,

hogy a zsákmányt elfogja, el!…

Van nő, ki a fényt, s macska, mely

megveti a halat?

 

Önhitt lány! Csak a kép felé

hajlongott, a mélység fölé,

egész belevakúlt.

(Kajánul ült mellette a

Sors) – és megcsúszott a cica

s fejest a vizbe hullt.

 

Nyolcszor felbukva hívta még

a vizek minden istenét,

mert halni keserű.

Se Delfin, se Nereida,

se Tom nem jött, se Zsuzsi: a

kegyenc nem népszerű!

 

Szép hölgyek, jól vigyázzatok,

egy ballépés: a sorsotok;

így hát – óvatosan!

Nem mind törvény és jog, amit

megkíván a szem és a szív;

s nem minden fény arany.

 

Thomas Gray

 

 

A MACSKA

Le chat

 

Jőjj szerelmes szivemre, szép cicám;

huzd vissza karmod büszke tűit;

hadd nézzem szemed, melynek parazsán,

fém és agát elegye izzik.

 

Ujjam kedvére sétál ruganyos

fejeden-hátadon fel és le

s mikor átcsap kezembe villamos

tested szikrázó lüktetése,

 

a kedvesemet látom. A szeme,

mint a tied, gyönyörü állat,

mély és hideg, szúr és hasít vele,

 

s lábtól fejig veszélyes illat

lengi körűl, mint drága éter: a

bronz test párolgó zamata.

 

Baudelaire

 

 

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

Le Loup et l'Agneau

 

Minden érv oly erős, mint a képviselője:

bizonyitom, tanúlj belőle.

 

Szomját oltotta Barika

egy patak tiszta, szép vizében;

s ott termett a Csikasz, kalandvágyóan, éhen,

lesni, mihez juthatna a hasa.

„Te pimasz, a patak sarát mért zavarod rám?!" –

kezdte dühösen a Toportyán, –

„No, várj csak, vakmerő, most megfenyítelek!" –

„Nagyuram", – szól amaz, – „kérem Felségedet,

ne méltóztassék tűzbe jönni,

sőt inkább tekintetbe venni,

hogy a hely, ahol én iszom,

bizony, bizony

húsz métert a fenti alatt van:

következésképp én zavarni semmiképp

nem tudnám Felséged vizét." –

„De zavarod," – mordúl a Gaz, most még vadabban, –

„s tudom, tavaly a szád szórt rám gyalázatot." –

„De hisz én idei bárány vagyok!"

mondja Bari, – „s szopnom még az anyám ád!" –

„Ha nem te voltál, hát a bátyád." –

„Nincs bátyám" – „Hát valami rokonod!

Az én népem szörnyen utálják

a pásztorok s kutyáitok:

hallottam, és ideje bosszut állni!" –

Azzal Barit a Gaz becipeli

a sűrűbe, s minden további

szócséplés nélkül megeszi.

 

La Fontaine

 

 

A SZARVAS, AKI A VIZBEN NÉZEGETI MAGÁT

Le Cerf, se voyant dans l'eau

 

A kristály forrásban, agancsa

dús képét, gazdag ág-bogát:

rajongva bámulta magát

a Szarvas, s közben szánakozva

és búsan azt, hogy mily sovány

a lába, a vizen remegő, vékony árny.

„Fent s lent: mily rossz arány!" – mondta elkeseredve, –

„az pompás, ez silány, karcsú csak, nem erős:

e hitvány láb sose válik dicséretemre,

mig fejem bokrokat tetőz!" –

Még zokog, s ím, a kesergőt

fölveri egy gyors agár;

ugrik ő és messze jár,

zörgetve az öreg erdőt.

Ám, sajnos, kártékony disze

ágakba akadoz bele,

ártalmára ama haszonnak,

mit létmentő lábai adnak.

Ekkor magába száll, és átkozza az Ég

évenkint újuló kegyét.

 

A hasznos nem nagy ügy, – mondjuk; – a szép hatalmas;

s átka gyakran fejünkre gyűl.

Miktől gyors, – lábait lekicsínyli a Szarvas,

s ártó agancsának örűl.

 

La Fontaine

 

 

A PATKÁNY ÉS AZ OSZTRIGA

Le Rat et l'Huître

 

Egy Patkány, kiseszű, ifjú, mezei Patkány,

egy nap megúnta az atyai tűzhelyet,

s mezőt, kéverakást és termést odahagyván,

búvik lyukából és világot látni megy.

Alighogy elhagyta az odvát: –

„Mily nagy és tág a Föld!" – zendűlnek szavai. –

„Ez a Kaukázus! Az az Etna! Olaszország!"

Minden vakondturás hegyorom volt neki.

Néhány nap, s utazónk egy olyan területnek

ér a partjaira, hol Thetis ott felejtett

egy csomó Osztrigát; s a kis Pocok előbb

úgy véli, hajót lát és roppant kikötőt.

„Apám", – mondta, – „szegény ördög volt, lusta fajzat:

nem mert utazni, sőt félt, szörnyűségesen.

Én viszont láttam a tengeri birodalmat

s keltem pusztákon át, hol nincs víz, csöppnyi sem."

Mindezt egy bizonyos vándordiák fejéből

szedte ki útjai során:

nem rágott könyveket Pockunk és igazán

nem volt fenékig tudomány.

A sok osztriga közül épp föl-

nyílt az egyik, kinyílt s lustán sütkérezett

a szép napon a lanyha szélben,

szürcsölte az eget, úgy pihegett fehéren:

dús falat, nézni is páratlan élvezet.

Patkányunk, látva, hogy az Osztriga hogy ásít:

„Mi az ott?" – mondja, – „nem eledel, ami csábít?

Hacsak be nem csap a színe meg a szaga,

ma lakomát csapok, amilyet még soha."

S azzal Pocok mester repeső indulatban

a Kagylóhoz szalad: megnyúlik a nyaka,

s a csapda ráharap, – mivel az Osztriga

hirtelen bezárult!… Im, így jár a tudatlan!

 

E mese nem csupán egyfélére tanít:

előbb megrajzol valakit,

mutatván, hogy aki egész tapasztalatlan,

semmiségeken is ámulatba esik;

aztán meg láthatod belőle:

Kár csap néha a kártevőre.

 

La Fontaine

 

 

OROSZLÁNNÉ TEMETÉSE

Les obséques de la Lionne

 

Elhúnyt az oroszlán neje;

lett is az udvara tele

rögtön fürge résztvevőkkel,

akik, bár valami bókos vigasztalást

hoznak, csak növelik a gyászt.

Dobos közölte messzi földdel,

mikor s hol lesz a temetés,

és – hogy jól menjen a szertartás, ültetés –

a gond a polgármesterekre

hárúl, vigyázni rangra, rendre.

Aki csak él, mind ott legyen!

Barlangját visszhangterhesen

bőgte be a Fejedelem:

más dómot nem ismer az Állat;

s Őt hallván, vele ordibáltak

anyanyelvükön a derék lakáj-urak.

Az udvar: ország, hol, készséges szín alatt,

ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,

és úgy tesz, ahogy a Király parancsba adja,

vagy ha nem, legalább mutatja.

Kaméleoni nép, majom-nép, szolgafajta, –

egy szellem mozgat ott száz teste, ezreket

és igazán üres gépek az emberek.

 

No de térjünk rá a dologra:

a Szarvas nem sírt. Óh, hogy is tehette volna?

A sír neki fiát s nejét bosszúlta meg,

kit a Hölgy egykor megevett.

Igy azután nem sírt. Besúgta egy barátja,

s ráfogta, hogy nevetni látta.

Nagy a királyi düh, mondotta Salamon,

az oroszláni meg egyenest borzalom;

de a Szarvas nem volt jártas a Bibiliában.

A Kényúr ráförmedt: „Hitvány vendége, te,

erdőnknek, te nevetsz más keserveire?

Felszentelt körmeink rossz testedhez nem érnek!

A királynőért, Farkasok:

oltárra ezt az árulót

az Ő fenséges szellemének!"

És a Szarvas felelt: „A könnyek ideje,

Felség, lejárt; sírnunk fölösleges: dicső, holt

oldalbordád, hímes rétre pihenve le,

az imént a szemem előtt volt:

égi látomás, igen, Ő volt! –

Barátom, – szólt, – mikor az üdvök mezején

az istenek közé visznek, ne sírj ily árván;

mennyei utamon ezer Grácia várt rám,

s beszélgettem velük, kik szentek, ahogy én.

Kétségbeesve csak férjem legyen, szegény:

bánata jól esik…" Hogy hallotta a dolgot:

„Csoda!" – zúgott a nép: – „Istenné vált a boldog!"

S a Szarvas nem halált, – jutalmat érdemel.

 

Hass ködképekkel a nagyúrra,

hizelegj és szedd rá kellemesen hazudva:

méghogyha a szivét gyanú tölti is el,

lenyeli horgodat s te barátja leszel.

 

La Fontaine

 

 

AZ EGÉR MEG A PATKÁNY

 

„Hallottad, szomszéd? Jó hír, nem mese!"

szólt az egér, a patkányhoz szaladva:

„Mondják, az Oroszlán prédája lett a Macska.

Megjött hát végre a nyugalom ideje!"

„Ne örvendj, rokon," szólt a Patkány

állát két kézzel simogatván:

„reményre okod semmi sincs;

menjenek csak karomra-ölre,

az Oroszlán marad legyőzve:

erősebb állat, mint a Macska, nincs!"

 

*

 

Hányszor mutatja mult s mutatja még jövő:

ha fél valakitől a gyáva, majd elájúl, –

s azt hiszi, az egész világ

úgy tekint a szörnyre, ahogy ő.

 

Krilov

 

 

A REMETE ÉS A MEDVE

 

Jó, ha gyönge erőt bajban más izma pótol,

de még segíteni se tud az ostoba:

Isten ments a szivélyes Behemóttóll!

Ellenségnél rosszabb a barát, ha buta.

 

*

 

Élt egy ember, egyedűl, elhagyottan,

várostól messze, erdő közepén.

De a magányt bármily pompásnak festeném,

tudom, barátja nem valami sok van:

jó, ha osztozhatunk örömön-bánaton.

Ha kérdik: milyenek a rétek és a dombok,

a kristálypatak és a sötét tölgyfalombok,

mondhatok mást, mint hogy: „Gyönyörűek nagyon"?

Viszont mégis gyötör az unalom!

Ez a Remete is elúnta hát,

hogy folyton egyedűl tudta magát,

s járt-kelt a sűrüben, barátokat keresni

vagy szomszédokat legalább.

De barát nem akad ott soha senki,

legfeljebb farkasok, vagy medvetársaság.

Ime, neki is egy nagy Mackó tűnt szemébe!

Mit tehetett? Lekapta süvegét:

hajlongott a kedves szomszéd előtt,

az meg a mancsát nyújtotta feléje.

Szó szót követ, bók bókot, és

a gyors összemelegedés

egész

napokra együtt-tartja őket.

Hogy társalgott a két lelki rokon,

s mi volt a téma,

komoly elmélkedés, vagy röpke tréfa:

azt nem tudom.

Mert a Remete hallgatag,

a Mackó szintén (s hozzá balgatag):

kunyhójukat sose verte fel vita, lárma.

S mért verte volna? Remeténknek ő

volt minden öröme, a Dörmögő:

mindenütt vele járt s nem tudta, csak dicsérni

és végűl már sehogy se bírt nélküle élni.

Egy napon aztán eszükbe jutott,

hogy bejárnak minden zeget-zugot,

erdőt-mezőt, völgyet-hegyet.

S mivel az ember gyöngébb, mint a medve,

a Remete előbb

elfáradt és roskadozva-epedve

leste a csábitó gyepet, a pihenőt.

Látta ezt az okos Mackó: „Ugyan, heverj",

biztatta barátját, „pihenj;

sőt aludj, ha akarsz; én majd hűségesen

vigyázok szenderedre."

Ugy lett. Remeténk ledőlt, egy nagyot

ásított, s máris hortyogott.

Bezzeg éber volt a jó Dörmögő!

Légy szállt az alvó orrának hegyére:

elhessentette. Zümmögő

pimaszunk, körben visszatérve,

ekkor az arcra – hess! – majd előbbi helyére

– hess! – a remete – hess! – orrára ült;

végleg elkergetni sehogyse sikerült.

Ekkor a jó szörny, dühét visszafojtva,

felragadott egy nagy követ,

s az alvó fölé guggolva-hajolva

„Várj csak", monda, „majd adok én neked!"

Barátja homlokán megcélozta a röpke

ellenséget, s a kővel – leütötte…

Remek ütés volt: az agy szétrepedt,

s a barát most ott fekszik, mindörökre!

 

Krilov

 

 

A KANDÚR ÉS A SZAKÁCS

 

Vendéglőbe ment a saját

konyhájából a recept-bölcs Szakács.

(Mert istenfélő lelke volt

s épp komája felett tartott halotti tort.)

Félve, hogy az egér még ebédjére törhet,

Kandurját otthon hagyta őrnek.

De, hazaérve, mit lát? A konyha kövén

cafrangjaiban hever a lepény,

az ecetes hordó mögött meg, a sarokban,

Murci bibelődik, bajszát nyaldosva, roppant

vigan, – a sült csirkével! „Csalfa dög!”

– korholja – nem érzed az önvád lelki kését?

Nincs benned semmi szégyenérzék

e falak s még inkább az emberek előtt?"…

… (Közben Murci csak eszik)… „ ,Ez az állat,'

mondják majd, ,a tisztesség maga volt!'

S most mily gyalázat! –

pletykavirgács veri végig rajtad a port:

,Murci nagy tolvaj! Murci nagy csibész!'

S Murcit nemcsak ide, de még a kerítés

mögé sem engedik: ,Bősz farkast a cserénybe?

Hisz ő a becsület pestise és fekélye!' "

… (Murci hallgat, rág, csupa élvezet)…

És szónokunk szive nekibuzdúlt, kiáradt,

nem lelte végét az erkölcsi oktatásnak

s addig taglalta a lelkieket,

mig a Kandúr mindent meg nem evett.

 

*

 

Tanácsolnám némely Szakácsnak,

irja falára e jelmondatot:

üres recepttel ott hiába fárad,

ahol csak egy használ, a bot.

 

Krilov

 

 

A MÉH ÉS A LEGYEK

 

Más tájra készűlt két Légy, idegenbe;

a Méhet is hivták, tartson velük:

a papagájtól tudják, mindenütt

mennyi a szép, mily érdekes a messze;

különben is, mondták, már epéjükre megy,

hogy egyre

hessentgetik őket az emberek

s úgy néznek rájuk, mint undok élősdiekre.

Pfuj, a különcök, csodabogarak:

hogy megfosszák őket minden jó csemegétől,

pompás asztalok sok-sok remekétől,

üvegbura alá rakják tortájukat;

a kunyhókban pedig pókok törnek reájuk!…

„Szerencsés útat!" válaszolt a Méh,

„Engem nem vonz a sok idegen hely, csodás út,

kielégit a magamé.

Viaszomért paraszttól hercegig

engem mindenki csak szeret;

ti azonban, ti csak repüljetek,

ahová jólesik!

A boldogabb hazát sehol se lelitek meg,

megvetettek, ti (mert nem munkára-valók):

senki se tud szeretni, hinni nektek,

de mindenütt örvend ottléteteknek

a pók."

 

*

 

Ki országa javán hasznosan dolgozik,

az eget-földet nem könnyen hagy itt:

akiben nincs erő, tehetség, igaz érdem,

annak kellemesebb az idegen haza:

nem annak fia, nem gyűlölik annyira

és senkit se bosszant, ha tétlen.

 

Krilov

 

 

A LÉGY MEG A MÉH

 

A tavaszi szél könnyü illatárján

egy kerti virág karcsu szárán

ringatózott a Légy,

s látván, a szirmokon hogy dolgozik a Méh,

pökhendin odaszólt: „Mi lenne, ha megunnád

– nem unod? – reggeltől estig folyton a munkát?

Én meghalnék bele egyetlen nap alatt!

Nézz rám, énnekem igazi

gyönyör az élet, édeni!

Hisz minden dolgom annyi csak,

hogy zsurokra megyek, vagy bálba készülődöm.

Mint tudod, az egész város jó ismerősöm,

minden ház, a hercegek s gazdagok:

látnád csak, hogy dőzsölök ott!

Ha esküvő készül, ha névnap,

első vagyok az ünnepen!

Drága porcellántálakból eszem

s kristályban pezsg a bor, ha illata felém csap.

Minden vendégnél hamarabb veszek

cukrot és süteményt, amit csak szeretek.

Majd, mert ugy vonz a drága női nem,

ifju szépségek körül forgolódom:

vagy hófehér nyakak bársonyát élvezem."

„Tudom", felelt a Méh, „hogy tetszik ez a légkör,

tetszik neked; viszont az sem titok,

hogy irtóznak tőled kicsik-nagyok.

Az ünnepségeken undorodnak a Légytől,

s bosszúsan kerget-űz minden lakás, ahol

mutatkozol."

„Űz? No és? Annyi baj! Ha egyiken kiszállok,

a másik ablakon rögtön visszatalálok."

 

Krilov

 

 

A KIS DOBOZ

 

Sokszor gondoljuk, hogy valami újság

a dolgok lelke, túlzott bonyolúltság,

pedig a nyitjuk, ha nem is lapos,

egyszerű és mindennapos.

 

*

 

Kalitkás kis dobozt hoztak valakinek,

remekmű volt, mindenki megcsodálta.

Épp ekkor lépett a szobába

a Fő-Mester, s ahogy ráesett a szeme:

„Ennek a doboznak," mondotta, „titka van,

azért nincs rajta látható zár!

De majd én kinyitom, ki én! Ne mosolyogjál,

barátom, olyan gúnyosan:

meglelem titkos zárait:

mint mester, én is érek valamit!"

És nekilát

szöget nyom, kapcsokat; már

ismeri a doboz mindegyik oldalát

s rajtuk rendszeresen és összevissza babrál;

a többiek pedig

várakozva nézegetik.

Egyik suttog, a másik mosolyog, s e

játék közben szavak hallatszanak:

„Itt se, ott se, amott se…"

A mester izzad, próbál, egyre csak

fürkészkedik: „No most!" –

s végül elfárad és leteszi a dobozt.

Egyszerű volt a titka,

nem nyilt ki a kalitka.

 

Krilov

 

 

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

 

Az erősebb előtt mindig a gyenge a vétkes.

Történelmünk során volt erre példa sok.

De mert én nem történelmet irok,

hallgassátok meg a mesémet.

 

*

 

Forrt a nap. Barika inni ment a patakhoz;

s jaj, épen ahhoz,

melynek partjain egy éh Csikasz kóborolt.

Meglátta a Gonosz; gyomra kordult; de mert a

gaztetthez valami jog látszatát akarta,

ráförmedt: „Te mocsokorru, te zavarogsz

ott ugy, s az én

patakom kristályszép vizén

nyálad és homokod usztatgatod felém?

No, bitang, most lakolni fogsz:

fejedet veszem, hiába zokogsz!"

„Nagyuram, Farkas, én itt lent, az egyenesben

iszom, Ön a kanyarban odafönt,

legyen szabad hát megjegyeznem,

hogy méltóságod ok nélkül dühöng:

én nem zavarhatom sem a vizet, sem Önt!"

„Szóval én hazudok?

Hallott ember ilyet? A pokróc, a komisz!

Erről jut az eszembe, hogy

gunyoltál te engem már tavaly nyáron is:

nos, jutalmad most megkapod!"

„Bocsánat, én ujfü-bárány vagyok."

„Hát akkor a bátyád bántott, a gaz, az undok!"

„Nincs testvérem." „Valami pereputtyod,

valami fajtádbéli: ti,

aki tietek, pásztor és komondor,

mind ellenségem: elűztök az óltól

és ártotok, ahol csak tudtok ártani:

bünüket az életed fizeti!"

„No, de mi a bünöm?" „Nincs időm fecsegésre!

Azt hiszed, üdülés, ha veled tárgyalok?

Bünöd az, hogy éhes vagyok!"

S a Farkas Barikát behúzta erdejébe.

 

Krilov

 

 

A MAJMOK

 

Ha van az utánzóban ész,

könnyen számíthat gyors sikerre;

de értelem nélkül majmolni: kész

istenverés!

Messze földről hozok példát a tételemre.

 

*

 

Aki látott Majmokat, tudja jól,

hogy utánoznak mindent s mily vadul.

Igy Afrikában, hol sok a Majom,

egész sereg ült fent a rengeteg

fákon, a lomb között, s kiváncsi-konokon

leste, hogy mit csinál lent a legügyesebb.

Az egy háló felett táncolt s ugrált, a fűben.

Fent meg csak bökdöste egyik a másikat,

és szállt a suttogás, halkan, de mind sürűbben:

„Ni csak az idegen majmot, ni csak, ni csak!

De fürge! Hogy

ireg-forog!

Felnyulik, szökik, szinte égbe pattan,

majd meg összegömbölyödik

kis gomolyagban,

hogy keze-lába eltünik!

No de hát nem vagyunk táncos nép mi magunk is?

Csak nem láttunk soha még ily müvészetet.

Rajta fiúk! Ő maga úgyis

szórakozott már eleget!

No de menjen csak el…" Az idegen

el is ment, ott hagyva a hálóját nekik.

Azok ujjongtak: „Hopp, végre következik

saját örömünk a gyepen!"

S leugráltak. Ott volt, kiteregetve,

a nagy-nagy háló: a vidám sereg

benne táncolt, ugrált, bukfenceit vetette,

beletakarózott, viháncolt, nevetett,

hogy zengett az erdő. Szóval, volt nagy ricsaj

és csak akkor lett – ajajaj! –

nagy a baj,

mikor a gubancból ki kellett keveredni.

Mert a háló szemes gazdája visszajött

s kezdte vendégeit zsákokba összeszedni.

A lepréselt Majmok között

egy sem akadt, aki kibogozta magát:

sorra mind elnyelte a zsák.

 

Krilov

 

 

A HAZUG

 

Messze utjáról hazatérve

egy nemes úr – (herceg) – együtt sétifikált

a barátjával a mezőn, s fennen mesélte,

hol-merre járt,

lódítva olyat is, hogy az égbe kiált.

„Nem, nem", húzta a szót, „amit

ott láttam, olyat soha itt!

Ez is föld, ahol mi lakunk?

Hol izzadunk, hol megfagyunk!

Ha elbúvik a nap, holnap perzsel az égen.

De ott! Az ott: valódi Éden!

Emlékező szivem vadúl ver örömében:

gyertya s bunda nem kell soha,

nem ismer árnyakat a fényes éjszaka:

az egész év az Isten tavasza.

Senki se vet s kapál fáradságos robotban,

mégis, óh, ha látnád, mi nő, mi terem ottan!

Láttam például Rómában – épp csak

példának mondom – láttam – …no, de még

most se térek magamhoz, – egy uborkát!

S hiszed-e, oly nagy volt, mint egy hegy, a Vihorlát!"

„Tényleg vannak világszerte csodák,

csak nem mindenki s nem mindenütt veszi észre.

Sőt mireánk is vár, amott, kissé odább,

csoda, milyet nem lát a külföld semmi népe:

rögtön el is mondom neked.

Látod a hidat a folyó felett,

amerre megyünk? Fa-híd, nem arany,

mégis csoda tulajdonsága van;

mert nincs hazug, aki át tudna menni rajta:

ha közepére ér, megbotlik, – így akarja

valami varázs – s ő vízbe zuhan,

mig akinek tiszta a lelke,

akár hintóban is átroboghat felette."

„S milyen a folyó vize? Mély?"

„Hát – nem sekély!

Mondom, ez a csoda páratlan nagy dolog,

noha nem vitatom a római uborkát,

mely – ugye? – akkora, mint a… mint a Vihorlát."

„Hát nem épp akkora; de olyan – ház-szerű."

„Az is épp elég csoda – hű!

De bármilyen nagy is, nagyobb a mi hidunk,

(melyen mindjárt áthaladunk;) –

mely minden hazugot oly csúnyát itt marasztal.

Csak most tavasszal

– tudja az egész város – egy szabó

bukott le róla s két ujságiró.

No de az se vitás, hogy a ház-nagy uborka

mifelénk is nagy csoda volna."

„Tán mégsem akkora,

mert azt is tudni kell, hogy állnak ott a dolgok:

nincsenek, mint nálunk, várak, kastélyok, ormok

s többnyire csak odú az emberi tanya,

ugyhogy egyszerre, ha ülve, ha állva,

két ember csak épphogy befér a házba."

„Jó, jó, de igy is meg kell vallanom:

nem kárhoztathatjuk csodalátó szemünket

oly uborka előtt, melyben két ember ülhet!

Viszont a mi hidunk oly csodás hatalom,

hogy nem lépett hazug rajta soha ötöt se,

kezét-lábát a vízben szedte össze.

Igy, bár a te latin uborkád is csodás volt…"

„Eh, hagyjuk," szólt közbe a Hazugunk,

„kellemesebb lesz az utunk,

ha keresünk valami gázlót!…"

 

Krilov

 

 

KUTYABARÁTSÁG

 

A konyha ablaka alatt

napozott Heki s Bodri, bár

ugy illett volna, hogy a kapunál

vigyázzanak

a házra; de mert jóllaktak s mivel

jólnevelt kutya nappal nem ugat

s nem akaszt tengelyt senkivel,

csöndben megtárgyalták életük sok szabályát,

jó s rossz munka és gyakorlat tanácsát

s végül azt, hogy mi a barátság.

„Mi lehet kedvesebb," szólt Bodri, „mint mikor

két jóbarát szive igazán egybeforr?

Mindenkinek közös szolgálatára lenni,

egymás nélkül nem enni-inni:

be szép s barátunkért szirtként helyt állani,

meghitt órákban együtt szállani

nemes mulatságok egébe:

ily örömöknek se mása, se vége!

Ha például mi ily barátok, ily dicső

testvérpár lehetnénk, Heki s Bodri, mi ketten:

bizisten

észre se vennők, hogy fut az idő!"

„Szád a szivemet mondta ki,"

felelt neki

Heki,

„ugyis rég fáj, hogy a közös udvarban annyit

civakodunk. S miért? Gazdánknak hála, van mit

ennünk, és lakásunk, remek.

Sőt ezenfelül is roppant szégyen előtem,

hogy noha hir s példaszó emleget

kutyahüséget és szivet,

ebországban éppugy nincs még igaz barátság,

ahogy az emberek között sem."

„No de mi majd példát adunk,"

ujjongott Bodri, „nyujtsd a praclid!" „Itt van!"

És lett ölelkezés, könny s eskü. Csókjaikban

büszke hit lángolt. „Ah, kihez hasonlitunk?"

„Óh, én Oreszteszem!" „Drága Pyladeszem!"

„Távozz tőlünk, romlás, veszedelem!"

De sajnos, a szakács épp egy csontot dobott ki

a konyhaablakon: uccu, rá, Heki, Bodri!

Oresztesz s Pyladesz összeakaszkodott.

Mi maradt a frigyből, amit kötöttek?

Zenebona, repülő szőrcsomók.

Végül vödör vizek kergették széjjel őket.

 

*

 

Ilyen barátokkal van tele a világ.

Bátran állithatjuk, hogy a mai barát

szinte mind egy-kutya:

egy-test s egy-lélek szemre s messziről,

de ha közéjük konc repül,

olyanok, mint Heki s a Bodrija.

 

Krilov

 

 

SZENT EULÁLIA KANTILÉNÁJÁBÓL

Cantilène de Saint-Eulalie

 

Jótét leány volt Eulália,

szép a teste, szebb a lelke maga.

 

Rátörtek Isten ellenségei;

akarták, lenne ördög gyermeke.

 

Nem hallgat rossz tanácsaikra,

a magasságosat meg nem tagadja.

 

Arany, ezüst nem csábítja, se gyöngy és

királyi parancs és semmi könyörgés…

 

Galamb képiben felszállt, mennyben eltünt.

Imádkozzunk, hogy járjon közben értünk,

 

s hogy könyörűljön rajtunk Krisztus úr

s magához vegyen majd a föld alúl

kegyelmesen.

 

Ismeretlen francia költő

 

 

 

UTIÁLDÁS

Reisesegen

 

Nézek utánad.

Küldjön utánad

öt áldó ujjam

ötvenöt angyalt.

Isten vezessen

haza épségben!

Nyiljék eléd a Diadalkapu!

Csukódjon előtted a Vízkapu!

Hasonlatosképp a Vaskapu!

Jó szent Ulrik áldása előtted

s mögötted, melletted, fölötted;

pihentedben s minden útadon

jó béke kisérjen, olyan, mint mikoron

Santa Maria megszűlte Krisztus urunkat!

 

Középkori német dal

 

 

ÉN TIÉD, TE ENYÉM

Du bist min, ich bin din

 

Én tiéd, te enyém,

higgy nekem, kedveském,

szivembe jól be

zártalak, mélyre,

parányi kulcsa elveszett,

most már örökre bent rekedsz.

 

Müncheni kódex

 

 

A GYÖNYÖRŰT SZAPORÍTANI VÁGYUNK

From fairest creatures we desire increase

 

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,

hogy így örökké rózsálljon a Szép,

s emlékét, ha hull érettebb virágunk,

őrizhesse a zsenge ivadék:

de, te, saját fényszemed rabja, rőzsét

lángodra tápnak: önmagad dobod,

inségbe fojtva, ami csupa bőség,

mézed ürme, te, önnön gyilkosod.

Te, aki a világ friss dísze vagy

s a víg tavasz előtt még csak herold,

bimbódba temeted tartalmadat

s, édes vadóc, fukaron tékozolsz.

Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp

megeszitek, a sír s te, a világét.

 

Shakespeare 1. szonettje

 

 

MÉHÁLDÁS

Bienen-segen

 

Jézus, kijöttek a méhek!

Röpködjetek, bogaraim.

Azután Isten nevében

jőjjetek mind haza szépen.

Ülj le, méh, ide, oda,

mondja a Sancte Mária.

Messze ne repűlj még!

Erdőbe ne menj még!

Ne röpűlj előlem,

messze ne tőlem.

Ülj meg szép csendben.

Igy akarja Isten.

 

Német népdal

 

 

GYÖNYÖRŰSZÉP A LIGET

An eine freudenreiche Statt

 

Gyönyörűszép a liget

– mondta – így, tavasszal.

Együtt virít és nevet

a virág a gazzal.

A lány is ott volt: szeretett.

Ott esett a nagy baj!

Ladilárom, ladilom!

 

Német népdal

 

 

LENNE ENYÉM

Waes di Welt alliu min

 

Lenne enyém, ami föld

tenger s Rajna közt van,

akkor is csak epednék,

hogy az angol királyné

nincs itt a karomban.

 

Német népdal

 

 

CSAK EGY KISLÁNY VAN…

Nur eine kann mir Freude geben…

 

Csak egy kislány van: jaj, de szép, szép!

Teste örömök édene.

Istenem, hogyha mindig élnék,

és mindig-mindig csak vele:

szivem örökké csak dalolna!

Ugy érzem, ha rám mosolyog,

mintha mindenütt rózsa nyílna!

 

Német népdal

 

 

SZERELMI DAL

Nun tu mir auf, meine Taube…

 

Nyisd ki ajtód, szép galambom.

Friss rózsa gyul át arcodban a lombon.

 

Melletted a vánkoson,

mig csak meg nem reggeledik

s ujra be nem esteledik,

amit akarsz, akarom.

Érzem édes jószagod.

Mindjárt hozzád szaladok.

 

Német népdal

 

 

TUDOK EGY KISLÁNYT

Ich weiss ein Maidhen, gar hübsch und fein

 

Tudok egy kislányt, friss, csinos,

szeretnék hálni véle.

A Rajnától nem messze lakik,

elmennék gyalog is érte.

 

Csak volna a Rajna olyan kicsi, hogy

át tudnék úszni rajta!

Ha eszembe jut, a lovamat

ugratnom kell miatta.

 

Odaadnám vértemet, lovamat,

oda ezt a magyar forintot,

ha elmondhatnám neki mind,

amit a szivem suttog.

 

Hogy nála jártam legutóbb,

aranyozott kupában

jó bort adott, és még soká

integetett utánam.

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

ALSZOM, KELEK…

Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh

 

Alszom, kelek, állok, megyek,

soha el nem felejtelek,

és mindig ott vagyok veled:

ura vagy a szivemnek,

mozgásod szinte látom!

Miattad nincs nyugtom sehol

e földön s e világon.

 

Német népdal, XV-XVI. sz.

 

 

HA SZERETEK, SZENVEDEK

Hab ich Lieb, so hab ich Not

 

Ha szeretek, szenvedek.

Ne szeressek? Elveszek!

Mielőtt hát elveszek,

gyötretem a szivemet.

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

MIKOR KÉT SZERELMES

Wen zwei Herzenliebe

 

Mikor két szerelmes

vidám táncba megy,

szemük összevillan

s az a két szem egy.

 

Szemük összevillan

a gondolatuk egy;

azt gondolják: „Bárcsak

fekhetném veled!"

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

NÉZZ TÜKÖRBE

Look in thy glass…

 

Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,

most kell mását megszerkesztenie;

ha most nem ujítod, friss dísze elhágy:

minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.

Mert hol a szép, ki méhe parlagát

elzárja férji szántásod előtt?

S a balga férfi, aki önmagát

imádva, sírba öli a jövőt?

Anyád tükre vagy: édes tavaszát

láthatja benned; s te így fogod

nézni vénséged ablakain át,

bár ráncosan, mai arany korod.

De ha múlásnak szánod életed,

halj magad, s képed együtt hal veled.

 

Shakespeare 3. szonettje

 

 

A SZÓTLAN SZERELMES

The Silent Lover

 

Mint a folyó, olyan a szenvedély:

csobog, ha sekély, de hallgat, ha mély;

a szerelem is, mig vígan cseveg,

elárulja, hogy nem mélyről ered.

Kinek szava sok, ép ezzel mutatja,

hogy mily kevés a szive indulatja.

 

Sir Walter Raleigh

 

 

HA NINCSEN UJ

If there be nothing new

 

Ha nincsen uj s mind volt már, ami van,

de rászedi agyunk a képzelet,

mely folyton ujra tör, hogy kínosan

megszűlje a már megszült gyermeket!

Óh, forgathatnák csak vissza előttem

a Nap körútját ötszázszor az évek,

hogy viszontlássalak egy régi könyvben,

melyben először lett betű a lélek!

Csak látnám, hogy állt tünt korok előtt

szép alakod csodás épülete;

hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;

s a körforgás mindig ugyanaz-e!

Óh, biztos: aki akkor írt igaz dalt,

himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

 

Shakespeare 59. szonettje

 

 

SZIRAKÚZAI NŐK AZ ADÓNIS-ÜNNEPEN

SurakÒsai ¼ AdwniazoÚsai

 

(Színhely: előbb Praxinoa lakása, majd utca Alexandriában, végül Ptolemaios királyi palotája. Beszélő személyek: Praxinoa, Gorgó, a barátnője, majd idegenek, Vénasszony és végül Énekesnő. Idő: a Kr. e. III. sz. közepe.)

 

GORGÓ

(kívül)

Bent van Praxinoa?

 

PRAXINOA

(ajtót nyit)

Bent, Gorgóm. Hol csavarogtál?

Itt vagy? Végre! Csoda! Széket hamar, Eunoa, széket,

s tégy rá jó párnát.

 

GORGÓ

Köszönöm, rendben vagyok.

 

PRAXINOA

Ülj le.

 

GORGÓ

Jaj, csupa szívdobogás ma az utcán járni! Tolong a

nép, fogatok tömege! Igazán azt hittem, elütnek.

Díszcsizmák, köpenyek, tisztekkel teli a város.

És hogy nyúli az út! – Szivikém, túlmesszire laktok.

 

PRAXINOA

Hja, az a tökkelütött! A világ végére cipelt; itt

vett ki – lakást? Nem, odút! Dacból, a gonosz, csak azért, hogy

szomszédok ne legyünk. Az irígy feje! Mindig a régi.

 

GORGÓ

Pszt, Deinón mégiscsak az urad, drágám; ne beszélj így

róla a buksi előtt!… Hogy néz rád!… – Zópyrionkám,

semmi baj, édes! anyu más bácsit szid, nem apuskát!

 

PRAXIONA

A szent Szűzre, figyel! Csakugyan figyel!

 

GORGÓ

Apuka szép! jó!

 

PRAXIONA

Hát az a bácsi, az a… mikor is volt? hagyjuk!… elindul,

hogy vesz rúzst, szappant, ami kellett; s megjön a boltból,

s mit hoz? Sót, szemetet! a bolond, nagy tohonya ember!

 

GORGÓ

Szóval, akár az enyém, az a tékozló Diokleidas.

Gyapjút vett tegnap, piszok, ócska tarisznyagubancot,

s hét drachmába került! öt bála!… No, lesz vele dolgom! –

Most pedig elkísérsz, vedd könnyü ruhádat, a gallért,

megnézzük Ptolemaios urunk gyönyörű palotáját

és az Adónist; jőjj, hallom, csodaszép: a királyné

meglepetést készit.

 

PRAXINOA

Szépen kotyog a tele korsó!

 

GORGÓ

Aki jelen volt, tud, s a tömeg szájtátva figyel rá! –

No, gyere, elkésünk.

 

PRAXINOA

Vagy munka, vagy ünnep az élet! –

Eunoa, hozd a lavort, te! Ide ni, középre, te lusta!

Persze a cica aludni szeretne a puha melegben!

Pattanj már! vízért! Te ügyetlen! Először a víz kell,

ő meg szappant hoz! – No csak önts! Ne olyan sokat, állj meg!

Állj, te szerencsétlen, csupa lucsok az ingem. – Elég már! –

Megmosdottam, jól-rosszul, ahogy isten akarta. –

Csukva a nagy szekrény; hallod, lány? Gyorsan a kulcsát!

 

GORGÓ

Praxinoám, – gyönyörű, gyönyörű a ruhád! Ez a sok ránc,

ezek a dús fodrok! Hogy vetted az anyagot, édes?

 

PRAXINOA

Rágondolni se jó. Több mint két tiszta ezüst minát

adtam érte, s amig készen lett, majd belehaltam.

 

GORGÓ

Azt hiszem, álmaidat varrták bele!

 

PRAXINOA

Óh, aranyos vagy! –

Eunoa, a gallért! igazítsd meg a kalapomat… – Nem,

nem viszlek, picikém: a cocó harap! ott van a mumus!

Inkább sírd ki a két szemedet, semhogy nyomorék légy. –

Menjünk. – Phrygia, fogd a kicsit s játsszál vele szépen,

zárd le a kertkaput és szólítsd a szobába a Bodrit.

 

(Az utcán)

 

Úristen, mi van itt? A tömeg! Furakodni? Mikorra

vergődünk ezen át? Hangyák, szakadatlan özönlés! –

Sok jót tettél, óh Ptolemaios, azóta, hogy égbe

szállt fel atyád-urad: ős egyiptomi mód tolakodva

nem settengi körűl a gyanutlan utast, ahogy egykor

tette, a gazságból-gyúrt rengeteg utcai tolvaj,

az a sok egyhúron pendülő lusta gazember. –

Jaj, Gorgóm, a lovak! a király versenyparipái!

Jaj, hova bújhatnánk? – Jó ember, ne taszigálj úgy! –

Hogy ágaskodik az a vörös! De vad! – Eunoa, nem félsz,

nem menekülsz, kutyaszív? – Még összetöri a lovászát! –

Áldom az eszemet érte, hogy otthon hagytam az öcsköst.

 

GORGÓ

Bátorság, szivem! Itt, hátul, nincs baj, s azok ott a

térre vonulnak.

 

PRAXINOA

Csak most térek végre magamhoz.

Kiskorom óta a ló borzaszt, meg, tudod, a kígyó,

az a hideg… – Igyekezz, roppant tömeg árad utunkba!

 

GORGÓ

A palotából, néni?

 

VÉNASSZONY

Igen, lányom.

 

GORGÓ

Bejutunk még

könnyen?

 

VÉNASSZONY

Próbálkozva jutott Ilionba Odysseus,

szépséges lányom, minden siker apja a próba.

 

GORGÓ

Bölcs szavakat motyogott az anyóka s utána odébb állt.

 

PRAXINOA

Mindent tudnak a nők, még Zeus és Héré viszonyát is.

 

GORGÓ

Nézd csak, Praxinoám, hogy hemzseg a nép a kapuknál!

 

PRAXINOA

Borzasztó! – A kezed, Gorgóm! Te is, Eunoa, fogd jól,

fogd meg az Eutychisét, és tartsd szemmel, nehogy elvessz!

Most együtt, neki mind! Te, leány, folyton mivelünk tarts! –

Óh, jaj, rettenetes, nézzétek, a nyári felöltőm

hogy beszakadt! Csupa rongy! – Jó ember, az égre, ha vársz még

üdvöt a földön, hát kíméld a ruhámat ezentul!

 

IDEGEN

Nem rajtam múlik, de vigyázok.

 

PRAXINOA

Iszonyu; mint a

disznók, úgy dulakodnak.

 

IDEGEN

Most már jó: bejutottunk!

 

PRAXINOA

Áldjon örökre az ég, te derék idegen, amiért most

megvédtél! – Mily jószivü férfi! – De Eunoa hol van,

hol marad? Elnyomják! Könyököddel vágj neki! – „Mind bent

volnánk," mondta a férj, s nem zárta ki, csak a menyasszonyt.

 

GORGÓ

(A palotában)

Ide, szivem, gyere csak! Nézd ezt a remek fali szőttest!

Fínom! s mily ragyogó! Igazán isten keze-műve!

 

PRAXINOA

Mennyei szent szűz, hát létezhetik ennyi ügyesség?

Micsoda művész fest és rajzol ilyen csodaszépen?

Ahogy ez áll, s az megy, mind oly természetes: élnek,

nem hímzett alakok… Mindent tud az emberi ész!… És

Ő maga mily gyönyörű, nézd csak, hogy fekszik ezüstös

nyugszékén, oldalt már pelyhes az arca, az álla:

Hádés is szeret, óh szerelem szive, drága Adónis!

 

MÁSIK IDEGEN

Csend, boldogtalanok! Két adta vidékije! Vad dór

csőrük folyton jár és sírba kerepli az embert.

 

GORGÓ

Mú! Hát ez ki? No nézd! Kire tartozik a fecsegésünk? –

Szidd a cselédeidet! Szirakúzai nőkre riparkodsz!

S hogy még ezt is tudd: a hazánk, mint Bellerophónnak,

büszke Korinthos volt, s úgy sejtem, a Peloponnésos

dóri leányainak nem tilos a dóri kereplő.

 

PRAXINOA

Édes Persephoné, sose adj uj zsarnokot: egy is,

férjem is untig elég: ne söpörjön a házam előtt más!

 

GORGÓ

Csönd szivem, odafigyelj. Már itt van a drága Adónist

zengeni énekesünk, Argeia leánya; kitűnő

művész: tavaly is őt koszorúzta babérral a gyászdal:

óh, remek! ismerem a hangját! Nézd, már nekikészűl.

 

ÉNEKESNŐ

Úrnőnk, Ídalion s Golagoi ligetét s az Eryx ős

ormait édes arany fényedbe vonó Aphrodité!

Fordul az év, s im Adónisod a szigorú, örök Éjből

a csöndes Hórák felhozzák ujra, a lassu

járású, kedves Hórák, akiket szeret ég s föld,

mert mindig hoznak valamit mindenki szivének. –

Kypri Diónaia, örök kebeledbe fogadtad,

szívét, így tudjuk mi, halandók, ambroziád szent

csöppjeivel töltvén, a halott Bereníke királynét;

és Bereníke leánya, a szépségben Helenével

testvér Arsinoé, – soktemplomu, soknevü úrnőnk,

hálából ma ezért ünnepli a boldog Adónist. –

Óh, ez a sziromözön az ezüstfonatú kosarakban!

S Szíria fűszerei! tartályuk arany s alabástrom!

Ami kalácsot a nők, lánglisztbe ezernyi virágot

s mézet gyúrva, tüzes lapokon vagy fínom olajban

csak süthetnek: mind ott van körülötte, madárként

vagy mint kígyó: ott csúszik vagy röpdös a képen!

Kész van a zöld lugas is; tetején habcsipkevirágú

könnyü köményből font kis Erósok víg hada szálldos,

mint mikor a csalogány fiai ugrálnak a fán és

szárnyaikat próbálva ágról-ágra szökellnek. –

Mennyi arany s ében! gyönyörű, hószín elefántcsont-

sas viszi Zeushoz az égbe a bortöltő Ganymédest,

s hogy bíborlik amott az a két álompuha szőnyeg!

Mondja is a pásztor, a milétosi, sámosi, büszkén:

,A mi juhunk gyapján pihen a szépséges Adónis!'

Kypris ezen nyugszik, azon meg a rózsakarú férj;

egy-két esztendő hijján huszéves az ifjú,

ajka piroslik még, nem szúr csók közben az álla. –

Most pedig istennőnk örvendjen szép jegyesének.

Holnap, ahogy esik a harmat, kimegyünk vele mind a

tajtékzó tenger partjára, kivisszük a képét,

s ott keblünk kitakarva, bokáig eresztve ruhánkat

és lobogó hajjal, harsogjuk a szélbe a gyászdalt;

– Csak téged hoz s visz szabad út, óh édes Adónis,

köztünk és Acheron közt. Más félisten, a szörnyű

Aias, nem menekűl soha onnan, sem Agamemnon,

sem Hektór, Hekabé húsz gyermeke közt legidősebb,

s Patroklos, s Pyrrhos sem, a Trójából hazatért hős,

nem szabadulnak az ős Lapithák, nem a Deukaliónok,

Pelops sarjai sem, s nem az argosi büszke Pelasgok.

Elmégy, édes Adón: de, ahogy ma, szeress ezután is!

Mint most, drága barát; jőjj vissza jövőre barátként!

 

GORGÓ

Tud ez a nő, ugye, Praxinoám? Okos, amit előad,

s ahogy előad, a hang, az a csengő hang, zseniális! –

Csakhogy most haza ám! Diokleidas még nem ebédelt!

Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes. –

Menj hát, boldog Adón, s boldog legyen, aki viszontlát!

 

Theokritosz

 

 

RÓMAI HÖLGY FÜRDŐJE

Le bain d'une dame romaine

 

Ragyogó fekete egyiptomi cseléd

térden nyújtja neki nagy acéltűkörét;

haja két fonatát Izisz-csatba kötözve

görög rabszolgalány fűzi ügyesen össze;

ingét milétoszi asszonyok átveszik

s ő tejben fürdeti parányi lábait.

Bíborral erezett márványmedence pajzán

rózsavizébe lép; a latin lányok aztán

lakadó karjain párfőmöt öntve szét,

fátyollal szűrik a nap túlerős tüzét

s a függöny sürü hajtásán és redőjén

halkúlva hull be a kéjes-puha verőfény.

Egy-két lány, ki előbb virágot tépdesett,

most szerteszórja a tündöklő szineket

s a vizet balzsamos záporral hintve, drága

szétroncsolt szirmokat dobál úrasszonyára,

aki lantjába kap, valamit énekel;

óh Konzul!… – súgja és merengve alszik el.

 

Alfred de Vigny

 

 

HOGY HIRDESSEM ILLENDŐN

O how thy worth with manners may I sing

 

Hogy hirdessem illendőn érdemed,

ha jobb részem mindenestől te vagy?

Hogy élvezzem az öndicséretet?

S mi nem az, zengve benned magamat?

Már ezért is éljünk külön megint,

s szerelmünk hagyja el az egy nevét,

hogy megadhassam, így, elválva, mind,

ami jussod, ami csak a tiéd.

Óh, különlét, mily kín volnál, ha nem

lenne e rossz válás jó alkalom

merengeni, hosszan, szerelmesen,

(óh, édes fátyol időn s agyamon!)

s ha nem tanítnál kettőt látni egyben,

itt dícsérve őt, aki messze innen.

 

Shakespesare 39. szonettje

 

 

CHLOÉHOZ

Vitas hinnuleo me similis, Chloe

 

Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely

rémült anyja nyomát keresi úttalan

ormok közt, hol a puszta

szél s erdő is ijesztgeti:

 

mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb

hullámrengetegén, vagy ha a málna közt

egyet moccan a zöld gyík:

térde és szive már alél.

 

Csakhogy én nem azért követem útadat,

hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:

mit futsz, csókra megérve,

most is folyton anyád után?

 

Horatius

 

 

EROSZ ÉS A KEDVES

Cards and Kisses

 

Erosz s a lány, kit szeretek,

csókba kártyázott. Erosz fizetett:

fogja ijját, tegzét, nyilát,

anyja gerléit s hintaját;

megint veszt; erre leteszi

ajka korálját, arcai

rózsáját (nem tudni hogyan):

és álla gödrét s az arany

fényt, mely homloka dísze volt.

Mindez lánykámhoz vándorolt.

Végűl két szemét adta tétnek:

a lány nyert s Erosz vakon végzett.

Igy bánt Veled, óh Szerelem?

Jaj, mi lesz akkor énvelem?

 

John Lyly

 

 

BESZÉLGETÉS A CIRKUSZBAN

Non ego nobilium

 

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,

bár, ha tipped győz, tapsol az én kezem is.

Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy

megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.

Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,

nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.

Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok

érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!

Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban

szállnának velem is a robogó paripák,

gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattanna az ostor,

mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,

ám ha a nézők közt a szemem rád esne, – csak állnék

s gyeplőt tartani nem birna tovább a kezem.

Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:

szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!

S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő

kártya s a hűs levegőt boldogan önti feléd!

Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget?

s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?

Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat;

hó ruha, hószinü test: tűnj csak el, így ni, te por!

Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!

Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!

A szárnyas Diadalt legelől viszik. Óh, Diadal, légy

énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!

Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!

Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!

Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már!

s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!

Istenek a tanuim, s az egész menet itt: soha más lány,

óh, sose lesz más lány asszonyom, és szeretőm!

Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, két rács két

léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.

Már kiürűlt a porond és int a mezőny kapitánya,

indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.

Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!

Ugy látszik, lova is tudja az óhajodat.

Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!

Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelőz!

Jaj, te tökéletlen! Igy megy hát füstbe reményünk!

Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerűl!

Eh, koca-versenyző… Bizonyára leinti a zsűri,

tógáját a tribün lengeti már dühösen.

Visszaparancsolják… Drágám, hogy szép frizurádat

össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.

Ujra felállanak, uj start lesz, megnyílt a sorompó

s tarka seregben száll máris a sok paripa.

Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben:

óh, sikerűljön, amit én meg a lány akarunk!

Urnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.

Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugy-e?

Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.

Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.

 

Ovidius

 

 

EGY ÓRÁNYI ŐRÜLET ÉS GYÖNYÖR

One Hour to Madness and Joy

 

Egy órányi őrület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!

(Mi az, ami ugy felszabadit a viharokban?

Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)

 

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!

Óh, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket gyermekeim,

Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, vőlegény és menyasszony.)

 

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!

Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkező, te, asszony!

Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!

 

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!

Óh, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!

Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!

Uj, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!

Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!

Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!

Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!

Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!

Óh, úttalan útak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!

Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyilnak!

Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!

Vesszünk, ha veszni kell!

Zsufoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:

Egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!

 

Whitman

 

 

ÁMOR-MINTÁZTA AJKA

Those lips that Love's own hand did make

 

Ámor-mintázta ajka azt

lehellte, hogy: „Szivem gyülöl",

de, látván: majd sírva fakaszt

és hogy az epedés megöl,

szivébe irgalom suhant,

dorgálva, hogy nem volt soha

ily kegyetlen a drága hang;

s erre így köszöntött szava:

„szivem gyülöl", – s utána jött

valami, mint hajnal ha gyúl

az éjre, mely, mint ördögök

raja, égből pokolra hull:

„Szivem gyülöl, de…" – s életet

adott a szó –: „nem tégedet."

 

Shakespeare 145. szonettje

 

 

MEZŐISTEN SZOMORUSÁGA

Flurgottes trauer

 

Tehát a lányok, akik hajukon

és kezükben koszorúval a szilfák

mögül kiléptek, csak bántanak és

megrontanak. Az erdőszéli házból

néztem, hogy futnak a zöld és szines

mezők a lejtőn s a galagonya

hogy ejti földre virágözönét:

mikor arra sietve észrevettek,

valamit súgtak-búgtak s azután

nevetve megszöktek, bár hívtam őket

s furulyám is édesen esdekelt.

Csak mikor a sekély forrás vizében

megláttam ráncaimat s fürtjeim

csimbókját, akkor tudtam meg egészen,

hogy mit vihogtak felém s élesen

mi visszhangzott tovább a sziklafalról.

Nincs többé kedvem a horgászbotot

tartani a tó partján vagy a gyönge

füzfasípot csalogató dalért

illegetni ujjammal, ehelyett,

mihelyt leszáll az est, panaszt teszek

az Aratás Urának, hogyha már

örökkévaló, – miért nem vagyok szép?

 

Stefan George

 

 

TAVASZ ÉS SZERELEM

’Hri m?n a† te Kudèniai

 

Itt a tavasz; nyit a birs, a fák

lába lubickol a megdagadt

gyors patakokban, a szent Szüzek

zárt ligetében; az új levelek s kacsok

árny-lugasában ezer rügye-bimbaja

bomlik a dús venyigének. Én,

én vagyok itt csak, akit gyötör

vad vágy: a Szerelem, miként

trák vihar iszonyu lángdühe rám-

szakad és a vad északi szél robogó tüzes őrületével

úgy töri, rázza, tapossa lelkem,

hogy vacogok belé!

 

Ibükosz

 

 

A MAGAS HÁRSFA TETEJÉN

Auf der Linde obenauf

 

A magas hársfa tetején

egy édes kis madár dalolt.

Csattogott tőle a liget

s szivem oly helyre szállt, ahol

már voltam egyszer, valaha.

Láttam szép rózsabokrokat…

Róluk most gondolataim

egy asszony felé rajzanak.

 

Dietmar von Aist

 

 

SZERELEM MOZGOLÓDIK BENNEM

Ich wähn mir Liebe geschehen will

 

Szerelem mozgolódik bennem:

játékát érzem a szivemben,

lelkem már száll az ég felé,

mint a szárnyas sólyomé

vagy a sasé a viharban.

Valakit otthon hagytam.

Bár találnám úgy megjövet,

ahogy ma frissen nevetett!

Hisz úgy szeretek rajta mindent.

Add meg, így kérem Istent,

add meg, hogy viszontlássam őt,

a kedves, drága nőt,

s megédesítsem életét

s ő minden gondomat elűzze, mint én az övét.

Ha a szerelem üdvözített,

jöhet az örök éjszaka:

már az se keseríthet!

 

Reimar úr, az Öreg

 

 

SZÉP SOLYMOCSKÁT NEVELTEM

Ich zog mir einen Falken

 

Szép sólymocskát neveltem

hosszú éveken át,

de mikor megszelídűlt,

nem maradt itt tovább,

tollait aranyoztam,

a szárnyát legkivált,

de ő magasba röppent

és messze idegenbe szállt.

 

Azóta sokszor láttam

karcsú sólymomat,

az ezüstzsinór a

lábain maradt,

szárnyának tollain még

rőt-arany fény remeg…

Isten segítse össze

az egyetértő szíveket!

 

A Kürenbergi

 

 

FRIGY KÖTI A SZEMEMET-SZIVEMET

Betwixt mine eye and heart a league is took

 

Frigy köti a szememet-szivemet,

s most egymást segitik hűségesen;

ha éhes szemem arcodért eped

vagy sóhajoktól fuldoklik szivem,

képeddel a szem festett lakomát

ad a szivnek, kit vendégségbe hív;

s máskor társának a másik barát

küldi szerelmes gondolatait:

így vágyam vagy képmásod idevon,

légy messze bár, mindig itt a helyed;

nem juthatsz túl gondolataimon,

s én velük vagyok, ők meg teveled;

s ha alszanak, fölkölti arcod éke

szivemet szivem s szemem örömére.

 

Shakespeare 47. szonettje

 

 

A DALNOK

 

Hallottátok-e, éji berken át,

a szív dalnokát, dalnokát a búnak?

Mikor a mezők reggel még aludtak,

a csüggedt, halk, egyszerű furulyát –

mondd, hallottátok-e?

 

Láttátok-e, hol sötétek a fák,

a szív dalnokát, dalnokát a búnak?

Mosolyát, a mindennél szomorúbbat,

s tekintete nagy, csöndes bánatát –

felelj, láttátok-e?

 

És felsírtatok-e, míg zokogott

a szív dalnoka, dalnoka a búnak?

Mikor az erdőn a szegény fiúnak

megtört szemével találkoztatok –

mondd, felsírtatok-e?

 

Puskin

 

 

KI ZENE VAGY, MÉRT BÚS A ZENE NÉKED?

Music to hear, why hear'st thou music sadly?

 

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?

Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár.

Mért szereted azt, ami kínnal éget?

Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért

frigye, összhangja bántja füledet,

mind csak korhol, szelíden, amiért,

nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget

kölcsönös rendben s hitvesként a húr,

mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek

dala egyetlen dallammá simúl:

szövegtelen dal, s dús egysége csak

azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 

Shakespeare 8. szonettje

 

A SZENVEDÉLYES PÁSZTOR A KEDVESÉHEZ

ThePassionate Shepherd to his Love

 

Jőjj velem, légy a kedvesem,

élvezzük ki a végtelen

erdők és hegyek örömét

s amit csak nyujt a domb s a rét.

 

Elülünk majd a bérctetőn,

alattunk nyájak a mezőn,

köröttünk zuhogó patak

s madrigált zengő madarak.

 

És ágyat rózsából s füvek

illatából vetek neked,

főkötődet ezer virág

s öved hímezi mirtusz-ág.

 

És kapsz majd gyönyörű ruhát,

mit bárányok friss gyapja ád,

és szépen-szegett papucsot

és rája színarany csatot.

 

Zekéd szalma s repkény szövi

s korál s borostyán dísziti:

ha vonzza szíved szerelem,

jőjj velem s légy a kedvesem.

 

Pásztorok tánca s vig dalom

ébreszt majd minden hajnalon:

ha vonz a boldog szerelem,

jőjj velem, légy a kedvesem.

 

Marlowe

 

 

LECSUKVA LÁT LEGJOBBAN A SZEMEM

When most I wink then do mine eyes best see

 

Lecsukva lát legjobban a szemem,

mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:

de ha álmodom, terajtad pihen,

és, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

Kinek árnyadtól árny felvillan, óh,

láng-nappal mily láng-képet tárna fel

árny-képed, a még jobban ragyogó,

ha másod csukott szemnek így tüzel!

Hogy üdvözűlnék (mondom) eleven

nappal látva tégedet, ha halott

éjben, nehéz álmon s vak szemeken

szép, vértelen képed így átlobog?

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,

s az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

 

Shakespeare 43. szonettje

 

 

KOZÁK LÁNY DALA

 

Nap ha világít, hold ha világít,

járom az erdőt szüntelen.

Terem a rét virágot ezernyit,

de amely a siró nyir alatt nyit,

én azt a virágot lesem.

Nevetnek szívemen, a bolondon,

nem tudják, mennyit veszitett!…

Gyűl a csokrom, elhervad a csokrom,

s én megint virágért megyek.

 

Sokszor ömlik könnyem titkos árja

keserű veszteségemen.

Nézd, ujra nyit a vadrózsa ága,

úgy hajlik a fehér gyöngyvirágra…

Kedvesem, drágám, kedvesem!

Esküvőre sietsz? Vár a víg had?

Templom előtt a lánysereg?

Csokrom hervad, nem lagzira hívnak,

én mindig virágért megyek.

 

Nem vitézi kardtól folyt ki vére –

sírdombja be magas, be nagy!

Ahány marék homok hullt föléje,

annyi átok, vagy kétannyi érte.

Mélyen alszik a föld alatt!

Átkot, sírást nem hallott szegénykém,

Miatta gyász senkit se fed…

Sírját futóhomok lepi – és én

Naponta virágért megyek.

 

Slowacki

 

 

ROZALINDA MADRIGÁLJA

Rosalind's Madrigal

 

Mézét a szivemből szedi

a szerelem:

óh, hogy csiklandoz a pici

méh odabenn!

Itt, a két szememben lakik,

puha keblemben aluszik,

csókjaimon lakmározik

és mégis nyugtalankodik:

ugye, te kis gaz?

 

Mihelyt elalszom, hirtelen

röpdösni kezd,

éjjel itt ül a térdemen

és szárnya rest.

Hárfázom? Zeng a húr helyett!

Ő kisér, ha énekelek;

kölcsön veszi mindenemet,

mégis megszurja szivemet:

hess, most is itt vagy?

 

Másképp: tágasabb odaki:

bizony kiverlek,

s megkötözlek, ha játszani

jön ujra kedved!

Rád csukom a két szememet,

hisz mi vagy te, kis szörnyeteg?

nem adom ki az ételed.

– De jaj, mindezzel mit nyerek:

civódni nem jó!

 

Mit ér, ha virággal verek

ily vad fiút?

Ő isten! és csak én leszek

még szomorúbb!

Ülj hát békén a térdemen,

legyen házad a kebelem,

rejtőzz szemembe, kedvesem,

édes Cupidó: játssz velem,

ahogy neked jó!

 

Thomas Lodge

 

 

UGY ÉRZEM, EZER ÉVE MÁR

Es dünket mich wohl tausend Jahr

 

Ugy érzem, ezer éve már,

hogy drága karja ringatott.

Igazán nem az én bünöm,

hogy hozzá menni nem tudok.

 

Mióta nem hallok madárdalt

és a rétet se láthatom,

minden örömöm oly rövid,

s oly hosszú minden bánatom!

 

Dietmar von Aist

 

 

GALAMBSZÜRKE ÁRNYAK…

 

Galambszürke árnyak ingnak,

hang kialszik, szín fakúl,

mozgás, élet tovatikkad,

zajra, szóra köd borúl.

Láthatatlan lepke zizzen,

útja szinte nesztelen:

Minden Én most, Én a Minden,

halk ború, halk sejtelem.

 

Hullj, homály, hullj a szivemre,

tölts be, édes enyhület,

hullj, te, lankadt, hullj, te, lenge,

töltsd belém dús fűszered;

tölts csordultig: feledésen

túlra vágyom – add a lét

és az érzés szenderében,

add a Semmi jóizét!

 

Tyutcsev

 

 

MONDD, SZIVEM, EZ A SZERELEM?

Tell me, my Heart, if this be Love?

 

Ha Délia megjelenik,

sajgó vágy fut a szivemig,

szólítanám, de nem merem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Gyönyörűség, ha hallgatom,

másnak a hangját se birom,

másban nincs szellem, értelem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Ha mással beszél, a hamis,

még ha barátja vagyok is,

irígyen nézem, dühösen:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Ha nincs itt, hiába nevet

a régi tavasz, a liget,

csak ő, csak ő kell már nekem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Szép kacérság az ereje,

mindenkit behálóz vele,

nem sikerűl gyűlölni sem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Lord Lyttelton

 

 

CUPIDO

Cupido

 

Cupido, önző, rakoncátlan kölyök!

Pár órai szállást kikönyörögtél.

Hány napja, éje már, hogy itt maradtál!

S most parancsolgatsz és gazda vagy a házban!

 

Széles ágyamból kiszorúltam;

a földön ülök és gyötrődés az éj;

tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod,

felemészted a téli raktárt s összeperzselsz.

 

Eldugtad a szerszámaim, elhajigáltad;

keresek, és már szinte vak vagyok, őrült.

Oly ügyetlen lármázol! félek, a drága lélek

megszökik, tőled szökve, és itthagyja a kunyhóm.

 

Goethe

 

 

TÜZÉT LETÉVE ALUDT KUPIDÓ

Cupid laid by his brand and fell asleep

 

Tüzét letéve aludt Kupidó.

Diána egy szüze hozzá osont, s a

szívgyújtó fáklyát az ott zubogó

völgyi forrás hűs habjaiba dobta;

a szent szerelemtől lobot vetett

a kút, ma is él s hat az ereje:

hévíz lett, próbált fürdő, emberek

s ritka kórok királyi gyógyhelye.

Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,

szivemhez ért próbaképp a Gyerek;

s én, lázban, a víz segélyére vágyva,

odasiettem, bús, morgó beteg;

de jaj: fürdő, mely engem hűtene,

csak az uj tűz kútja, úrnőm szeme.

 

Shakespeare 153. szonettje

 

 

ALUDT A SZERELEM KIS ISTENE

The little Love-god lying once asleep

 

Aludt a szerelem kis istene,

ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;

szűzfogadalmas nimfák serege

táncolt arra; s lánykezével a legszebb

megragadta a tüzet, mely nehéz

lánggal gyúlt már légió szíven át,

s így lefegyverezte egy szűzi kéz

a forró vágyak alvó hadnagyát.

Majd tüzét hűs forrásba dobta; és

örök hév lepte annak habjait:

csodafürdő, betegnek üdülés

vize ma is; de, úrnőm rabja, itt

én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:

A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.

 

Shakespeare 154. szonettje

 

 

HA A KEDVES VOLNA AZ A…

O were my Love yon Lilack fair

 

Ha a kedves volna az a

lila tavaszi orgona,

én meg a madár, a bokor

fáradtszárnyú kis lakosa:

 

sírnék, mikor jön a komor

ősz és tél töri ágait!

De mint az ég, ujjonganék,

mikor májusban ujra nyit.

 

Ha a kedves volna az a

piros rózsa a várfalon,

én meg a harmatcsepp, melyet

oly puhán ringat a szirom:

 

nincs arra szó, hogy mily gyönyört

szívnék ott egész éjszaka;

selymén pihennék, míg csak el

nem űzne Phoebus sugara!

 

Burns

 

 

SALAMON

Salomo

 

Dob, harsona már nem zeng ragyogó dalt.

Ágyánál őrt Salamon királynak

nehéz szablyákkal az angyalok állnak,

jobbról hatezer s hatezer baloldalt.

 

Erejük minden rossz álmokat elhajt

s a királyi arcra ha ráncok ülnek,

hüvelyükből rögtön kirepülnek

az acéllángok, kétszer hatezer kard.

 

De visszahullnak ím a hüvelybe

az angyali kardok. Az éji rémkép

eltűnik, az arc megint sima és szép

s az alvó ajk susog esdekelve:

 

„Óh, Szulamit! Szolgáim a népek,

enyém a birodalom koronája,

vagyok Izráel s Juda királya –

de ha nem szeretsz, elhervadok érted."

 

Heine

 

 

ISMERETLEN DALNOK BOLDOGTALAN MODORÁBAN

Im unglücklichen tone dessen von...

 

Törd levelemről csendben a pecsétet,

tűrd jöttét híveid hirnökének,

gondold, hogy talán már nem élek.

 

Találkoztunk s te megálltál előttem:

„Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél”.

Vágtattam rögtön küzdeni vele,

forró harcban kardom szivébe döftem.

De rúttá pörkölt a tüze –

amin nevettél.

 

„Milyen a kalóz turbános fej-éke?"

Szeszélyed sorsom mondta ki.

Tengerre szálltam, álltam a harcot, orkánt;

félkaromat otthagytam érte,

de lábadhoz tettem a turbánt;

te egy gyermeknek adtad játszani.

 

Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt

szolgáltalak.

Téged nem bántott, hogy mi lesz velem;

csak bólintottál, hogy porban s viharban

neved a csillagokba irtam,

s nem hallgattál meg sohasem.

 

Most mély seb lüktet az oldalamban,

de téged csak magasztal ajkam,

szép hölgy, míg élek, minden pillanatban.

 

Stefan George

 

 

HOGY LANKASZT TUDNI, HA RÓLAD IROK

O how I faint when I of you do write

 

Hogy lankaszt tudni, ha rólad irok,

hogy egy jobb szellem használja neved

s úgy magasztal teljes hatalma, hogy

glóriáddal elnémít engemet!

De mert értéked (roppant óceán)

hord vitorlát, sok délceget s kicsit,

friss sajkám, bár az övéhez silány,

ím nyilt tengeredre merészkedik.

Legsekélyebb segítség fölkap engem,

míg hangtalan mélységed szántja ő;

vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,

s ő büszke alkotmány, nagy és dicső.

Igy, ha győz, s engem szirtek összetörnek,

legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

 

Shakespeare 80. szonettje

 

 

KI LÁTNI AKAR KÉT ELEVEN KÚTAT

Wer sehen will

 

Ki látni akar két eleven kútat,

nézzen az én két szomorú szemembe:

a sírástól már majd hogy ki nem folytak.

 

Ki látni akar nagy és mély sebet,

nézzen az én megkínzott szivembe,

a szerelem ugy megsebesített.

 

Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból

 

 

SZERELMES LÁNY PANASZA

Recht wie ein Leichnam

 

Már, mint kisértet, járok éjszaka

az ajtajához, és szivem csupa

sóhaj, nincs neki semmi vigasza.

 

Mint fenyveserdő, nyög a sóhajom,

vésznek ő jele, zendül a dalom;

szomszédaim haragusznak, tudom.

 

Zajt csapnak, hogy ne hallják kínomat,

szöknek előlem, hogy ne lássanak;

vad lettem, ki voltam, mint őz, riadt.

 

Mint ágról esik az alvó madár,

hányódom éjjel, és senki se vár.

Kinek jó, ha a balsors nála jár?

 

Mi lészen ebből? kérdik mindenek.

Mi a minden? Ki teremtette meg?

Csak az, ki engem csúfságra vetett.

 

Örülök, hogy húsom tünedezik,

gyors vér szaggatja testem partjait,

vad vér, mely a szivemből érkezik.

 

Óh, álmaim, mint az ég javai,

olyanok vagytok, megvetettek, ti,

koldusságomnak árva kincsei.

 

Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból

 

 

RABOD LÉVÉN, MÁS DOLGOM MI LEGYEN

Being your slave

 

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,

mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?

Életem üres, vesztegethetem,

célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A világhosszú időt se szidom,

fenség, folyton az órát lesve érted,

s felejtem, bár keserű volt nagyon,

hogy szolgád egykor távozásra kérted.

Kérdezni se merem féltékenyen:

hol jársz, s miért? Semmit se gondolok,

legfeljebb sóhajt rabszolga szivem,

hogy akikkel vagy, milyen boldogok.

Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel

egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

 

Shakespeare 57. szonettje

 

 

DE KOMOR TÉL VOLT

How like a winter

 

De komor tél volt tőled távol élnem,

ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben,

a vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:

a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,

Május kéjét hordozta, mint a nő

özvegy méhe a holt férj magzatát:

e dús özön mégis szinte apátlan

gyümölcs és csak árvák reménye volt,

hisz minden csak veled örűl a nyárban

s ahol nem vagy, ott a madár se szól;

vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb

sápad, telet sejt és borzongva bólong.

 

Shakespeare 97. szonettje

 

 

TÁVOL TELT TŐLED TAVASZOM

From you have I been absent in the spring

 

Távol telt tőled tavaszom, midőn

a pettyekkel tündöklő Április

ifjúságot lehellt szét a mezőn,

hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.

De sem a víg madárfütty, sem a tarka

és jószagú ezerféle virág

nem vett bizony rá semmi nyári dalra

s szedetlen maradt a sok büszke ág.

Nem csodáltam a hó-liliomot

s a rózsa szirmán a mély karmazsint;

drágák voltak, édesek, gazdagok,

örök mintád utánzatai mind.

Nélküled mégis tél volt mindenütt:

mint árnyaiddal játszottam velük.

 

Shakespeare 98. szonettje

 

 

SZÉPSÉG

Beauty

 

Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,

szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,

láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,

amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.

 

Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,

néztem vitorlám íve alól messze világokat,

de a leggyönyörűbb, amit az Ur mutatott valaha,

az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.

 

Masefield

 

 

DAL

It was a Lower and his Lass

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Egy kisleány meg egy legény

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

együtt sétált a zöld mezőn,

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

A rozs között, amerre ment,

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

a két szerelmes megpihent,

tavasszal, amikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

S akkor kezdték dalolni már:

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

hogy az élet csak egy rózsaszál

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

Éld hát világod, szerelem,

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

mert koronád a szép jelen

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

Shakespeare

 

 

A CSÓK

 

Ami ész, ami szív, ami múlt, odadobva,

nem semmiért zuhanok ma karodba:

 

ölelem benned, aki előtt

oly gyáva maradtam; s azt is, őt,

 

aki lángragyújtva nevette jajszóm

s hideg maradt; és aki a pajzsom

 

lehetett volna, ha szeret,

s akit ma koporsó éje fed:

 

amit érettük lobogva sírtam,

égesd el, oltsd ki a karjaidban!

 

J. P. Polonszkij

 

 

ÜZLET

The Bargain

 

Szivet cseréltünk, én s a kedvesem,

hűségben élünk, egymásért s egészen:

jobb üzeletet nem kötöttek sosem,

enyémet ő, az övét én becézem:

szivet cseréltünk, én s a kedvesem.

 

Igy ő bennem, én meg őbenne élek,

szivem vezérli gondolatait:

ő, mint sajátját, szereti enyémet,

s én az övét, hisz bennem az lakik:

szivet cseréltünk, én s a kedvesem.

 

Sir Philip Sidney

 

 

AZ ENYÉM NEM OLYAN, MINT AZ A MÚZSA

So is it not with me as with that muse

 

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,

kit festett szépség is dalra tüzel,

ki kedvesét a mennyel koszorúzza

s minden szépre az övével felel

s büszke hasonlattal szövögeti

nap s hold diszét, föld s tenger gyöngyeit,

április első virágát s ami

ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat irok,

s higgyétek el, ha emberfia szép,

hát ő az, noha ugy mégsem ragyog,

ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,

én nem dicsérek: nem vagyok kufár.

 

Shakespeare 21. szonettje

 

 

JÚLIA RUHÁIRA

Upon Julia's Clothes

 

Ha selyemben jön Júlia,

elnézem, mily szép rajta a

ruha édes zuhataga.

 

S ahogy elém áll és a sok

dísz mindenfele szétragyog,

– jaj, egész belevakulok!

 

Robert Herrick

 

 

RENDETLEN SZÉPSÉG

Delight in Disorder

 

Legyen benne egy kis hiba,

s mindjárt gyönyörű a ruha:

 

egy laza fátyol, mely finom

zűrzavart kelt a vállakon,

 

egy csipke, mely elkóborolt

s nyomja a bíbor mellfodort,

 

hanyag dísz, melyen fennakad

a szabadon lengő szalag,

 

egy ránc, melyen megtörik a

szoknya hullámzó vihara,

 

egy vad bűbájjal megkötött

csokor a cipellő fölött

 

nekem többet ér, mint ha szép,

de túlprecíz az öltözék.

 

Robert Herrick

 

 

FÉLRE, KÖNYVEK, DOKTRINÁK!

Obmittamus studia

 

Félre, könyvek, doktrinák,

hív az édes dáridó!

kivirult az ifjuság,

szűzi csokrát szedni jó,

vénhez illik a komolyság,

neki már csak az való!

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

A tavasznak lába kél

és a testet gond nyüvi,

küszöbünkön áll a tél,

életünket hergeli,

vérünk szárad, szívünk fárad,

fogy az öröm, elmarad,

öregedő nyavalyáknak

pereputtya riogat.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Éljünk mint az istenek:

régi tanács, bölcs tanács!

A szerelem integet,

rajta, fiúk, indulás:

mozogjunk hát a piacra,

az utcára izibe,

viszket már a lányok talpa,

táncra cincog a zene.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Ingó-bingó karcsu szűz

akad ott száz, ezer is,

arca, szeme csupa tűz,

karja gyors és lába friss;

hej, hogy perdül az a szőke,

az a barna hogy hajol,

a szemük, mig nézem őket

lelkemtől is megrabol.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Középkori diáknóta

 

 

KÖNNYTŐL FÉLTED TÁN EGY ÖZVEGY SZEMÉT

Is it for fear to wet a widow’s eye

 

Könnytől félted tán egy özvegy szemét,

hogy magányban emészt a nőtlen ágy?

Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,

mint árvult ara, gyászol a világ:

a világ lesz az özvegyed, s zokog,

hogy nem hagytad képed magad után,

bár mások gyermekéből a halott

férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet

cserél csak, hiszen élvezheti más is;

de ha szépség vesz, végleg elveszett:

elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szivébe zárva,

aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

 

Shakespeare 9. szonettje

 

 

A FIATALOKHOZ

An die Jungen

 

Csak félre ne csaljon, meg ne zavarjon

utadra ha hull aranyalma, ne bánd!

Kard csengjen a kardon, nyíl zengve suhanjon:

a hős egyenest megy a célja iránt.

 

Hol a kezdet bátor, a sors odapártol,

zsákmány a világ Nagy Sándor előtt.

Vágj neki, akárhol! Rád vár az a sátor

s urukat térden lesik az isteni nők.

 

Rohanunk, szabadúlás! röpít iszonyú láz!

Vén Dárius ágya, trónja vár!

Óh, tavaszi hullás! óh, égi kimúlás!

Diadal Babilonban a vég, a halál!

 

Heine

 

 

ÓH, MENNYI ÉRZÉK!

O, dass der Sinnen

 

Óh, mennyi érzék! Minek is van ennyi!

Összekuszálják boldogságomat.

Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni,

s ha hangod hallja, vak.

 

Goethe

 

 

SZEMEM A FESTŐT JÁTSZOTTA

Mine eye hath played the painter and hath stelled

 

Szemem a festőt játszotta, s szivem

lapjára karcolta be arcodat;

ott most testemmel én keretezem,

s a távlat remek művészre mutat,

mert, hogy hová tett, azt is látni kell

a képpel együtt s a művészen át:

keblemnek állított boltjába, mely

szemeiddel ablakozta magát.

Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:

az enyém rajzolta meg másodat,

s a tiéd szívem ablaka, melyen,

gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.

De egy varázs, nincs meg a bölcs szemekben;

csak a láthatót festik, szívedet nem.

 

Shakespeare 24. szonettje

 

 

ELMERŰLVE

Versunken

 

Micsoda göndör, csitri fej –

S ha aztán ebben a gyönyörű tenger

hajban dúskálok mind a két kezemmel,

szivemet makkegészség önti el.

S ha csókolom az ajkat, homlokot

folyton frissülök, folyton bágyadok.

Fésűm ötágú, hol áll meg az útja?

Visszatér a fürtökhöz újra.

S nem búvik el a fül se, kedves,

s ez itt nem bőr, s nem hús, ugy-e,

oly különös jó, oly szerelmes!

Az ember, ha itt a keze,

itt szeretne mindig maradni,

gazdag fürtjeid simogatni.

Igy tettél te is, Háfiz; és mi csak

ujrakezdjük a játékaidat.

 

Goethe

 

 

FÉLÉNK SZERELEM

 

Csókot? Adnék, hogyne, szívből –

de félek, hogy idelát a

hold meg a sok kandi csillag.

Hullócsillag hull az égről,

elmondja a kék vizeknek,

két tenger az evezőknek,

s azok tovább fecsegik a

hírt Janinak, a halásznak.

Jani szeretője Mara,

és ha egyszer Mara tudja,

mind a világ tudja, fújja:

hogy a holdas éjszakában

kertkapumat kinyitottam,

öleltelek, csókoltalak,

s hogy havaztak ránk a szirmok

a tavaszi almafáról.

 

Majkov

 

 

VALAKIÉRT

For the sake o' Somebody

 

Fáj a szivem – mondjam ki? jaj,

hogy fáj Valakiért!

A teljes téli éjszakán

fenn volnék Valakiért.

Óh jaj, Valakiért!

Ejhaj, Valakiért!

Lejárnám a két lábamat,

le én Valakiért!

 

Szűz szerelem angyalai,

ti feleltek Valakiért!

Hozzátok vissza, küzdjetek

az én Valakimért!

Óh jaj, Valakiért!

Ejhaj, Valakiért!

Megtenne – mit nem tenne meg

a szivem Valakiért!

 

Burns

 

 

MINT TÖKÉLETLEN SZINÉSZ A SZINEN

As an unperfect actor on the stage

 

Mint tökéletlen szinész a szinen,

ki féltében elrontja szerepét,

vagy egy vad túlzó, kire féktelen

dühe visszacsap, mint szivgyöngeség:

kishitűségből én akként feledtem

az ős szerelmi szertartásokat

s roskadozni látszik erőm s szerelmem

saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom

s hangos keblem néma hirnöke, – óh,

jobban vágyik rád, szív és jutalom,

mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;

szemmel is hall az okos szerelem.

 

Shakespeare 23. szonettje

 

 

FAUNIA

Ah! were she pitiful as she is fair

 

Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép,

vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja,

ujjongás volnék, nem reménytelenség

s a földre mennyország, nem gyász szakadna.

Ah! volna szíve olyan puha, mint

a keze, mely érintve szinte olvad,

tudnám, hova költözzem szív szerint,

míg most sehol sincs helye otthonomnak.

Látszatra édes, bimbózó virág,

édesebb, mint a többi földi fajta;

királyian szép, mint egy rózsaág;

de tüske őrzi, rozsda mérge marja.

Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,

leszakítanám, bár tövise szúr.

 

Robert Greene

 

 

KARPEREC: JÚLIÁNAK

The Bracelet: to Julia

 

Júliám, hogy mért fonok

csuklódra ily szalagot?

Azért, mert ez jelzi, hogy

egy kicsit, szép tünemény,

foglyom is vagy!… míg az én

szivem rabszolgád szegény:

selyem könnyen szakadhat,

rántsd meg s ujra szabad vagy:

– engem nehéz vasaknak

bilincse köt örökre:

el nem hagylak sohase…

Akkor se, ha lehetne.

 

Robert Herrick

 

 

HÁNYSZOR, ZENÉM

How oft when thou, my music

 

Hányszor, Zeném, ha zenét játszol a

boldog fán, mely együtt zeng és mozog

édes ujjaiddal s a muzsika

drót-összhangját fülembe kavarod,

hányszor irígylem, hogy puha kezedre

gyors billentyűk ugráló csókja hull,

míg szegény szám, bár érett ily szüretre,

a vakmerő fa mellett csak pirúl!

Óh, szívesen cserélnék alkatot

a táncos figurákkal, melyeket

ujjad oly lágyan cirógat, halott

fát üdvözítve élő száj helyett!

Ha a kis szemtelenek így vigadnak,

nyujtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.

 

Shakespeare 128. szonettje

 

 

ÓH, HA DALOL

Ah! when she sings

 

Óh, ha dalol, ne szóljon más zene,

mert hozzá egy se fogható soha;

nem zeng így Philomela éneke,

sem a reggel bőtorkú dalnoka.

Óh! mikor boldog ágyából kikél,

mindenkit üdít, mint a büszke nap;

fénye láttára fut a ködös éj;

s ha lefekszik, megjön az alkonyat.

Óh, dicső nap, képzelj nyugatnak engem:

ragyogj karomban s szállj le a szivemben.

 

Robert Greene

 

 

MERT MINDEN FÖLDI LÉLEK

Puisqu' ici-bas toute âme

 

Mert minden földi lélek

valakibe

átszáll, mint illat, ének,

láng vagy zene;

 

mert minden élet annak,

amit szeret,

rózsákat mindig ad vagy

töviseket;

 

mert április a lombnak

víg zajokat

s az alvó éj a gondnak

nyugalmat ad;

 

mert vizet a virágnak

az ébredő

hajnal, cinkét a fáknak

a levegő,

 

s mert a keserü hullám

ha partra hág,

a földnek, rásimulván,

csókokat ád;

 

én, csüggve karjaidban

az ajkadon,

a legjobbat, amim van,

neked adom!

 

Gondolatom fogadd hát,

csak sírni tud,

ha nincs veled s tehozzád

zokogva fut!

 

Vágyaim vándorolnak

mindig feléd!

Fogadd minden napomnak

árnyát, tüzét!

 

Üdvöm gyanutlanúl és

mámorosan

hizelgő dalra gyúl és

hozzád suhan!

 

Lelkem vitorla nélkül

száll tétova

s csak te vagy íme végül

a csillaga!

 

Vedd muzsámat, kit álma

házadba visz

s ki sírni kezd, ha látja,

hogy sirsz te is!

 

S vedd – égi szent varázskincs! –

vedd a szivem,

amelyben semmi más nincs,

csak szerelem!

 

Victor Hugo

 

 

SZÍVEDBE GYŰLT, KINCSTÁRBA

Thy bosom is endearéd with all hearts

 

Szivedbe gyűlt, kincstárba mind a szív,

mit, vesztve holtnak hittem: egymagad

őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,

és sírbaképzelt sok barátomat.

Szememből a szerelem álma hány

szent gyászkönnyet lopott, adóul, a

sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán

messze multba rejt szíved otthona!

Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,

volt kedveseim száz jele diszít,

amim övék volt, most mind rád maradt;

a sokak kincse már csak a tiéd:

benned látom szeretett arcukat,

és te (ők mind) mindenem ura vagy.

 

Shakespeare 31. szonettje

 

 

MONDJON LEGTÖBBET

Who is it that says most, which can say more

 

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál

a gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?

Annyir kincsre hol és kiben akadnál,

hogy versenyre hívd benne másodat?

Kór inség lakja a pennát, amely

semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,

de aki rólad csak azt mondja el,

hogy te te vagy, már örök glóriát ád.

Másolja csak, mi beléd íratott

s ne rontsa meg természetes derűd:

szellemét oly képmás hirdeti, hogy

ámulat lesz stílusa mindenütt.

Te szép áldásod átokkal tetézed:

dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!

 

Shakespeare 84. szonettje

 

 

LEPKE

 

Lepke repült át

a pillanaton,

szárnya szivárvány,

égi szirom.

 

Az öröm ez a lepke,

csak az lehet.

„Fogd el!" – biztattam

a lelkemet.

 

„Fogd el a szerelmet,

s mindazt, ami szép,

fogd el a virágzó

perc gyönyörét!"

 

S lelkem elfogta

a pillanatot:

itt van, színe nélkül,

itt van, de halott.

 

Uriel Meteor

 

 

Ő VOLT, SZEME, SZÁJA, Ő

Ja, die Augen waren's

 

Ő volt, szeme, szája, ő,

tüze, csókja megigézett.

Karcsu derék, dús csipő,

dísze Allah édenének.

Ő volt? Hol vagy, tünemény?

Ő hát! Ő hullt a szivemre;

enyém lett egy percre, s én

övé egész életemre.

 

Goethe

 

 

UGY VAGYOK, MINT A GAZDAG…

So am I as the rich…

 

Ugy vagyok, mint a gazdag, aki, bár

van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe

örvendezni tulgyakran mégse jár,

hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,

mert szürke napokból ragyog elő,

ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel

itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt

és őriz, mint ruhát a ruhatár

s kivételes üdv a kivételes perc,

mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:

aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

 

Shakespeare 52. szonettje

 

 

ERÓSZ, MINT KOVÁCS

Meg£lJ dhâtš m' ”Erwj

 

Kalapácsával Erósz tüzesre vert gorombán

s belemártotta szivem a jéghideg patakba.

 

Anakreon

 

 

SZERELMEM LORDJA, KIHEZ ÉRDEMED

Lord of my love, to whom in vassalage

 

Szerelmem lordja, kihez érdemed

jobbágyként köti hódolatomat,

hozzád küldöm írott hirnökömet;

hódol csak, és nem szellemet mutat.

Oly nagy hódolat, ha ily kicsi szellem

nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;

de így is hiszek ötletes kegyedben,

hogy az lelkedből takarót terít rá,

míg valamely csillag, sorsom vezére,

Kedvező jegyben rám nem mosolyog

s talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,

hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;

addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

 

Shakespeare 26. szonettje

 

LIDÁHOZ

An Lida

 

Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz,

egészen s jogosan követeled magadénak.

Tied is ő egyedül:

Mert mióta elhagytalak,

A villámgyors élet robajos

mozgása is

csak könnyű fátyol előttem,

felhők közt látom mögötte alakodat:

édesen és biztosan tündökölsz,

mint az északi fény mozgó sugarain át

az örök csillagok.

 

Goethe

 

A KÖLTŐ AZ ÉG KÖNTÖSÉRE VÁGYIK

He wishes for the Cloths of Heaven

 

Volna csak enyém az ég köntöse,

arannyal himzett ezüstszinű fény,

az ég kék, sötét s szürke köntöse,

melyben az éj jár s a hajnal s a fény,

azt teríteném lábad elé:

de mindem kincsem csak az álmaim;

álmaim terültek lábaid elé;

lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

 

AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR

So are you to my thoughts as food to life

 

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s a tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

Shakespeare 75. szonettje

 

 

EZER ALAKBA REJTŐZHETSZ

In tausend Formen magst Du Dich verstecken

 

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,

Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

 

A karcsú ciprus ifjú erejében,

Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;

a folyam zsongó hullámtengerében,

Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.

 

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,

Csupa-Játék, nekem az is te vagy;

a felhőben, amely épülve omlik,

te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

 

Rét szőnyegében ragyogó virágok:

te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;

hol ezerkarú repkényt kúszni látok,

óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

 

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,

Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;

a tiszta ég szent legét belehelve,

Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.

 

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,

Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;

és mikor Allah száz nevét idézem,

minden nevének visszhangja te vagy.

 

Goethe

 

 

MILY LÉNYEG FORMÁLT

What is your substance, whereof are you made

 

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,

millió idegen kép vesz körűl?

Mindennek van, mindennek, árnya, egy,

s te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedűl.

Ird le Adoniszt, s ha a kép remek,

koldus másod születik meg vele;

rakd Helénára száz varázs-szered,

s téged fest újjá Graecia disze;

dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,

ez szépségedet mutatja nekünk,

az mint gazdag jóságod jelenik meg,

s mindben áldott mintádra ismerünk.

Társ vagy valahogy minden testi szépben,

de senkivel, senki veled, hüségben.

 

Shakespeare 53. szonettje

 

 

LÁNYNAK FESTETTE MAGA A TEREMTÉS…

A woman's face with nature's own hand painted

 

Lánynak festette maga a Teremtés

arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes

a szived, de nem férkőzhet a tetszés

úgy hozzá, mint a nők álnok szivéhez;

szemed fényesebb, de nem oly csapongó,

s megaranyozza mind, amire nézel;

színre férfi, de, minden színt bitorló,

férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.

S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,

Természet-asszony megkívánta formád,

s valamit hozzátoldva tőlem elvett

s az most, számomra, célnélküli korlát.

De ha már nők gyönyörére teremtett,

használják ők, s legyen enyém szerelmed.

 

Shakespeare 20. szonettje

 

 

ÓH ÉDES SEMMITTEVÉS

O süsses Nichtstun

 

Óh édes-jó semmittevés, a kedves

mellett a napos hegyormon heverni;

lent a kisváros házain merengni

s felröppenni a fodros fellegekhez!

Óh édes semmittevés, megbüvölve

inni a jó, feltörő szagokat;

menni, hová a tavasz csalogat,

le a gyönyörű, napsütötte völgybe;

s a messzi csodákból megtérni drága

szép szemeid hazai csillagába.

 

Theodor Storm

 

 

HIMNUSZ

Hymne

 

Aki legdrágább, aki legszebb,

aki fény bennem, ragyogó,

az örök bálványnak, a szentnek:

üdvözlet, örökkévaló!

 

Ugy árad szét az életemben,

mint sóvalátjárt levegő,

ő az öröklét vágya bennem,

kiolthatatlan szomjam ő.

 

Örökfriss illatpárna, melytől

édes lesz egy drága szoba,

titkos tömjénkehely, amelyből

fűszer száll egész éjszaka:

 

hogy fejezzelek ki szavakban,

romolhatatlan szerelem,

öröklétemben láthatatlan

pihenő gazdag ámbra-szem?!

 

Aki legdrágább, aki legszebb,

aki fény bennem, ragyogó,

az örök bálványnak, a szentnek:

üdvözlet, örökkévaló!

 

Baudelaire

 

 

NE MONDD, HOGY SZERELMEM BÁLVÁNYOZÁS

Let not my love be called idolatry

 

Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás

s ne mutasd bálványnak kedvesemet,

noha dalom s himnuszom sose más:

róla, neki, mindig s örökre egy.

Jó ma szerelmem, holnap ujra jó,

állhatatosság, csodásan szilárd;

ez versem korlátja is, ez a szó:

egyet fejez ki s minden mást kizár.

szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem

szép, jó s igaz: ezer a változat;

szócserékben merül ki leleményem,

három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!

Szép, jó s igaz élt már, külön, gyakorta;

soha, mint most, hármasban egybeforrva.

 

Shakespeare 105. szonettje

 

 

JUPITER ÉS ALKMENE

Mein Herr und mein Gemahl

 

– „Amphitryon", II. felv. 5. jel. –

 

 

ALKMENE

Férjem és uram! Eléd térdelek,

s úgy nyujtom neked ezt a diadémot.

Életemet lábad elé teszem;

ha te adtad nekem ezt a követ,

nézd meg jól, egy idegen név jelével,

csókom és könnyem fog rá hullani;

ha nem te adtad és letagadod,

ha megtagadod, sorsom a halál lesz,

és szégyenemet fedje örök éj.

 

JUPITER

(Amphitryonnak, Alkmene férjének alakjában)

Gyönyörű asszony! Mért nyuljak a kőért,

ha ily kincs fekszik előttem a porban?

Nyugodj meg. Kelj föl s mondd meg, mit akarsz.

 

ALKMENE

Megsértettek túlbiztos szavaim.

Akkor még ártatlannak és erősnek

hittem magam, de látva ezt az írást,

kételkedem saját szivemben is;

elhiszem – hogy – más férfi – volt velem,

ha még egyszer állítják ajkaid.

 

JUPITER

Nagyszerű asszony! Hogy megszégyenítesz!

Milyen hazugság hagyta el a szád?

Hogy lehettél volna más férfival?

Ki közelíthet tehozzád, ha lelked

mindig csak egyre függeszti szemét?

Szent vagy te, és minden tolakodástól

gyémánt öv védi tisztaságodat.

Tisztán hagy el a boldog férfi is,

akit befogadsz, és mindaz, ami

hozzád közelít, mind Amphitryon.

 

ALKMENE

Jóságos férjem, ah, mondhatod-e,

hogy nem te voltál? Óh, felelj! Te voltál!

 

JUPITER

Én voltam. Bárki volt. Légy – légy nyugodt.

Mit szemed látott, szived, agyad érzett,

én voltam: ki más, ha nem én, szerelmem?

Bárki lépte is át küszöbödet,

mindig énvelem voltál, drága hűség,

és minden kegyért, amit neki adtál,

adósként én mondok köszönetet.

 

ALKMENE

Nem, nem Amphitryon, nincs igazad.

Isten veled most, kedvesem, örökre.

Vártam: így lesz!

 

JUPITER

Alkmene!

 

ALKMENE

Ég veled!

Ég veled!

 

JUPITER

Mit akarsz?

 

ALKMENE

El, el, el innen!

 

JUPITER

Szemem csillaga!

 

ALKMENE

Hagyj!

 

JUPITER

Halgass reám!

 

ALKMENE

Nem hallgatlak meg, nem akarok élni,

ha nem bűntelen többé a szivem.

 

JUPITER

Mit mondasz, szép, imádott asszonyom?

Mi lehetne, te, szentség, a te bűnöd?

S jött volna bár a poklok fenekéről

tegnap egy ördög, s szórta volna rád

a bűn gennyesen tajtékzó iszapját,

az én asszonyom fénylő kebelén

egy foltot sem hagyott! Ne képzelődj!

 

ALKMENE

Hogy elbuktatott a gyalázatosság!

 

JUPITER

Ő buktatott el, drágám! Őt csalta meg

gonosz művészete, nem tégedet,

nem a te csalhatatlan szivedet!

Mikor azt hitte, hogy őt öleled,

te Amphitryon kebelén pihentél,

mikor csókról álmodott, ajkadat

te Amphitryon ajkaira nyomta.

Óh, hidd meg, tövis tört bele, tövis,

melyet sajgó és lángoló szivéből

az ég minden művészete se húz ki.

 

ALKMENE

Sujtaná Zeus a lábaim elé!

El kell szakadnunk egymástól örökre.

 

JUPITER

Engem a csók, amelyet neki adtál,

erősebben kötött és köt tehozzád,

mint minden vágy, mely benned értem égett.

És ha a napok futó seregéből

olyan könnyen lesujthatnám, te édes,

mint egy szálló varjút, a tegnapot,

nem az Olympus üdvéért, nem én,

meg nem tenném Zeus örök életéért.

 

ALKMENE

Én meg örömest halnék tíz halált.

Menj! nem maradok itt. Hellas egyetlen

asszonyának se mutass meg ezentúl.

 

JUPITER

Az olympusiak egész körének,

Alkmene! – Mit beszélsz! Az istenek

társaságába viszlek tündökölni.

S ha Zeus volnék, amikor odaérsz,

az örök Héra felállna előtted

s Artemis, a szigorú, hogy köszöntsön.

 

ALKMENE

Porig aláz a jóságod. Eressz.

 

JUPITER

Alkmene!

 

ALKMENE

Eressz!

 

JUPITER

Lelkem asszonya!

 

ALKMENE

Amphitryon, hallottad: elmegyek.

 

JUPITER

Azt hiszed, hogy kimehetsz e karokból?

 

ALKMENE

Amphitryon, el akarok, – eressz!

 

JUPITER

S ha menekűlnél, hét országon át

a sivatag undok szörnyeihez,

utánad mennék a nagy tengerig,

elérnélek, és sirva csókolnálak

s fölemelnélek s úgy vinne karom

diadalmasan az ágyamba vissza.

 

ALKMENE

Nos, hát, mert úgy akarod: esküszöm

és az istenek, az esküszegés

szörnyű őrei, legyenek tanúim:

síromba inkább, semhogy ez a szív

amig dobog, ágyadhoz közelítsen.

 

JUPITER

Örök jogomnál fogva széttöröm

esküdet és a levegőbe szórom.

Nem halandó ember látogatott meg,

Zeus, a Mennydörgő, maga volt veled.

 

ALKMENE

Ki?

 

JUPITER

Jupiter

 

ALKMENE

Ki? Mit mondasz, te őrült?

 

JUPITER

Azt, hogy ő, Jupiter.

 

ALKMENE

Ő? Jupiter?

Hogy mered, esztelen – ?

 

JUPITER

Mondottam és

most ujra mondom. Ő volt, senki más,

aki ma éjjel megjelent előtted.

 

ALKMENE

Istentelen? Égieket merészelsz

vádolni a gazsággal, ami történt?

 

JUPITER

Én, gazsággal? és az égieket?

Vigyázz, meggondolatlan nő, vigyázz,

ily szó többé el ne hagyja a szádat.

 

ALKMENE

Ily szó többé? – Nem gazság, ami történt? –

 

JUPITER

Hallgass, ha mondom, parancsolom.

 

ALKMENE

Megőrült!

 

JUPITER

Ha téged nem érdekel a dicsőség

a halhatatlanok közé kerűlni,

engem érdekel: ha megengeded.

Ha Kallistót, a felségest, soha,

és Európát és Lédát sem irígyled,

én, bevallom, irígylem Tyndarust

s szeretném magamnak fiai mását.

 

ALKMENE

Hogy nem irigylem Kallistót? Európát?

egész Hellas két dicső asszonyát?

Zeus üdvözölt kiválasztottjait,

kik az örök éter-világ lakói?

 

JUPITER

Nem hát. Mit tudnál irigyelni bennük,

mikor teljesen betölt a dicsőség,

hogy előtted egy halandó hever?!

 

ALKMENE

Micsoda szörnyűségeket beszélsz!

Szabad őreá csak gondolnom is?

Nem sujtana porba akkora fény?

Ha ő lett volna, érezném-e még

e meleg szívben itt az életet?

Én? A kegyére méltatlan? A bűnös?!

 

JUPITER

Vizsgálni, hogy méltó vagy-e reá,

nem a te tiszted. Te csak eltüröd,

amire méltat. Földi balgaság,

tanitani próbálod őt, aki

úgy ismeri az emberek szivét?

 

ALKMENE

Jól van, jól, Amphitryon. Értelek,

s szinte megríkat a nagylelküséged.

Idevetetted, tudom, ezt a szót,

hogy ábrándozzam, – de azért a lelkem

mindig csak visszahull a fájdalomba.

Hagyj el, drága kedvesem, mindenem,

találj más nőt és légy boldog vele,

én meg hadd sírjak a halálomig,

hogy nem boldogíthatlak tégedet.

 

JUPITER

Drága asszonyom! Óh mennyire meghatsz!

Nézd meg csak azt a követ a kezedben.

 

ALKMENE

(a diadémot nézve, melynek drágakövei a tegnapi A helyett most J betűt mutatnak)

Szentséges isten, megbolondulok!

 

JUPITER

Nem az ő neve? Tegnap az enyém volt!

Nem csodák sora követi-e egymást?

Nem őriztem ma ezt a diadémot

még abban a lepecsételt dobozban?

s mikor fölnyitom, átadni az ékszert,

helye nem volt-e üres a gyapotban?

S nem ragyog-e mégis a kebleden?

 

ALKMENE

Hát el lehet képzelni? Jupiter?

Istenek és emberek örök atyja?

 

JUPITER

Ki más tudná az érzés pillanatnyi

aranymérlegét úgy megcsalni benned?

Ki más lelkedet, az asszonyi lelket,

mely annyi csáppal nyúl maga köré,

és szived harangjátékát, amelynek

zenéje mindjárt fölzeng ajkadon?

 

ALKMENE

Ő! Ő! Csak ő!

 

JUPITER

Csak egy Mindenható

törhet be hozzád olyan vakmerően,

s ilyen versenytárs diadal nekem!

Örülök, ha bejuthatnak szivedbe

a mindenható istenek, ha hozzád

vágyik a Mindenüttjelenvaló:

és nem kell-e még nekik is, szerelmem,

ellopniok Amphitryon alakját,

hogy a lelkedbe hatolhassanak?

 

ALKMENE

De! (Megcsókolja)

 

JUPITER

Mennyei nő!

 

ALKMENE

Oly boldog vagyok!

s boldognak lenni még oly jó! olyan jó!

Viselem örömmel a kínt, amit

Jupiter nekem okozott,

csak legyen minden megint úgy, ahogy volt.

 

JUPITER

Mondjam meg, amit gondolok?

 

ALKMENE

Nos?

 

JUPITER

És

amit, ha égi jelet nem kapunk,

szinte hinni is hajlandó vagyok?

 

ALKMENE

Nos, mit? Megijesztesz –

 

JUPITER

Mi lesz, ha

felköltötted – no, ne félj, – a haragját?

 

ALKMENE

Én? Felköltöttem?

 

JUPITER

Él benned a képe?

Érzed keze nagy művét, a világot?

Látod őt az alkonyban, mikor a

néma bokrokon átlobog a fénye?

Hallod őt a susogó patakokban

és ha csattog a buja csalogány?

Nem hiába hirdetik őt neked

az égostromló hegyek, nem hiába

a sziklákon szétporló vízesés?

Ha templomába beragyog a nap,

és harsogó és lüktető örömmel

őt magasztalja minden földi lény,

te nem szállsz-e szived tárnáiba,

hogy saját bálványod imádd?

 

ALKMENE

Szörnyű ember! Mit beszélsz? Lehet őt

jámborabban, gyermekibben imádni?

Húnyt már ki nap, hogy oltára előtt

életemet, szivemet megköszönve,

és téged, drágám, földre nem omoltam?

Az imént is, az éj még csillagos volt,

nem hullt-e porba előtte az arcom,

mig fuldokló szivemből az ima

áldozatként izzott az ég felé?

 

JUPITER

Mért hullt porba az arcod? – Nem azért,

mert a villám gyors vonalaiban

egy jólismert arc tündökölt feléd?

 

ALKMENE

Ember! Iszonyú! Honnan tudod ezt?

 

JUPITER

Kit imádsz te ott az oltár előtt?

Azt talán, aki a felhők fölött van?

Felfogja őt elfogúlt szellemed?

Érzésed, amely megszokta a fészkét,

mer szárnyat nyitni olyan repülésre?

Nem Amphitryon, a kedvesed, az,

aki előtt porban heversz?

 

ALKMENE

Ah, én boldogtalan, hogy megzavarsz.

Lehet vétkezni akaratlan is?

Imádjam a fehér márványfalat?

Kellett arc, hogy elképzelhessem Őt!

 

JUPITER

Látod? Mondtam! S nem gondolod, hogy őt

sérti ez az imádat? Nem szeretné

szép szívedet is? Vajjon nem szeretné

érezni, hogy belülről is imádod?

 

ALKMENE

Ah, biztosan szeretné. Hol a bűnös,

kinek imája nem kevés az égnek?

 

JUPITER

Ugy van! Ha lejött, azért jött le hozzád,

hogy kényszerítsen rá gondolni és hogy

bosszút álljon rajtad, te feledékeny.

 

ALKMENE

Iszonyú!

 

JUPITER

Ne félj. Csak annyira büntet,

ahogy érdemled. De ezután csak Őrá,

aki ma éjjel megjelent, csak Őrá

gondolj az oltárnál, s ne énreám.

 

ALKMENE

Ugy lesz! Szent szóval esküszöm! Tudom,

minden vonását, arckifejezését,

és nem fogom összecserélni véled.

 

JUPITER

Ugy legyen. Másképp, megint idejön.

Valahányszor meglátod a nevét

a diadémon, gondoljon szived

mélységes hálával a jelenésre;

jusson eszedbe minden részlet, és

a rémület, mely az Isten előtt

minden tagodon átnyilallt; s az ékszer,

melyet szereztél; gondolj rá, hogyan

kapcsolta föl rád, s arra is, ami

a rigónál történt. S ha megzavarna

a férjed, kérd meg barátságosan,

hogy egy órára hagyjon egyedül.

 

ALKMENE

Jó, jó, nem lesz kifogás ellenem.

A reggel első órája ezentúl

még gondolatban sem fordul feléd;

de aztán – elfelejtem Jupitert.

 

JUPITER

Ha tehát most meghatva ennyi szép

fogadalomtól, megjelenne teljes

ragyogásában a felhők királya,

mondd, kedvesem, hogy fogadnád az Istent?

 

ALKMENE

Iszonyú lenne! Bár mindig reá

gondoltam volna az oltár előtt,

ahol annyira hasonlít reád!

 

JUPITER

Eddig nem láttad halhatatlan arcát,

Alkmene. Ah, szíved ezerszeres

üdvben, gyönyörben olvad meg előtte.

Parázs lesz majd, amit iránta érzel,

és jég, amit Amphitryon iránt.

Sőt, ha most megérintené a lelked,

és búcsuznék, mert várja az Olympus,

megeshetik veled a hihetetlen,

hogy sírsz, amiért nem mehetsz vele.

 

ALKMENE

Nem, óh nem, ezt ne hidd, Amphitryon.

Ha újraélhetném a tegnapot

és minden isten, minden hős elől

bezárkózhatnám reteszes szobámba,

azt kívánnám –

 

JUPITER

Azt tennéd? Igazán?

 

ALKMENE

Azt kívánnám, hogy semmi se legyen.

 

JUPITER

(magában)

Micsoda bolond ábránd csalt ide!

 

ALKMENE

Mi az? Haragszol? Megbántottalak?

 

JUPITER

Nem volna kedved, jámbor gyermekem,

roppant létét megédesíteni?

Megtagadnád tőle a kebledet,

ha világrendező feje

pihenni vágynék a pihéin? Óh

szerelem nélkül sivatag az ég is!

Mit ér a porbahullt népek imája

a szivnek, amely enyhülésre vár?

Őt szeressék, ne álomképüket:

erre vágyik. Szent fátylai

mögött egy lélek tükrét keresi,

magát a könnyes elragadtatásban.

Szerelmem, nézd: annyi örömöt áraszt

ég s föld között a végtelenen át,

s ha a te sorsod volna, hogy

annyi millió lény köszönetét

(mert csak ennyit követel a világtól)

leródd neki egyetlen mosolyoddal,

ugy-e, hogy – ugy-e – nem, óh nem lehet,

ne mondd azt, – ne –

 

ALKMENE

Távol legyen szivemtől

lázongani az ég parancsa ellen.

Ha ily szent tisztség választottja lettem,

Ő teremtett, rendelkezzék velem!

De ha –

 

JUPITER

Nos?

 

ALKMENE

Ha én választhatok –

 

JUPITER

Akkor?

 

ALKMENE

Akkor Őneki adnám az imámat

s a szivemet neked, Amphitryon.

 

JUPITER

És ha én volnék ez az istened?

 

ALKMENE

Ha te – Mi van velem? – Az istenem –

– – Nem tudom, letérdeljek-e előtted,

vagy ne? Istenem vagy? Vagy nem vagy az?

 

JUPITER

Dönts tehát. Én Amphitryon vagyok.

 

ALKMENE

Amphitryon –

 

JUPITER

Amphitryon, neked.

De ha, kérdem, ha én volnék az Isten,

és a szivemmel jöttem volna hozzád,

mit mondanál most, felelj, mit csinálnál?

 

ALKMENE

Ha te, drágám, ha te volnál az isten

akkor nem volna Amphitryonom

s akkor teveled mennék, várna bár

Euridike balsorsával az Orcus.

 

JUPITER

Hogyha nem volna Amphitryonod.

De ha Amphitryon most idejönne? –

 

ALKMENE

Ha Amphitryon – ah, te kínozol.

Hogy jöhetne ide Amphitryon,

mikor itt tartom, itt, a két karomban?

 

JUPITER

Pedig talán az Istent öleled,

s azt hiszed, hogy Amphitryon.

Miért lepjen meg, amit érezel?

Ha, mig itt ölelnélek én, az Isten,

egyszerre csak jönne Amphitryon:

felelj, hogy döntene a szíved?

 

ALKMENE

Ha, mialatt te ölelnél, az Isten,

egyszerre csak jönne Amphitryon,

hát – szomorú volnék és azt kivánnám,

hogy ő legyen az istenem, te meg

maradj meg Amphitryonnak: hisz az vagy.

 

JUPITER

Édes, imádott gyermekem,

akiben boldog, oly boldog vagyok!

Mérték, forma, húr és zengés szerint úgy

megfelelsz az isteni gondolatnak,

mint évmilliók óta egy müvem se!

 

ALKMENE

Amphitryon!

 

JUPITER

Nyugodtan, csak nyugodtan!

Győzelmesen megoldódik a vég.

Vágyik az Isten megjelenni néked,

s mielőtt a forgó csillagsereg

felvonul az éj csöndes mezején,

szived is megtudja, hogy kit szeret.

 

Heinrich von Kleist

 

 

A BAHCSISZERÁJI SZÖKŐKÚT

 

Szemét lesütve ült Girej;

szájában füstölgő borostyán;

rab udvara leste, mivel

deríthetné fel a komor kánt.

A palotában néma csend;

görnyedő, szorongó alázat

fürkészte: a harag s a bánat

az ur mord arcán mit jelent?

De intett, gőgösen, a zord kéz,

türelmetlen, s földig hajolt és

tovarebbent a szolgahad.

 

A teremben maga marad

a kán, sóhaj emeli keblét;

most már vetheti szigoru

arcáról zajgó lelke leplét:

igy festi a viz tükrös öblét

a közel égiháboru.

 

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen

vágy s terv zsufolja s gondolat?

Had hivja megint Moszkva ellen?

Vagy uj törvényt Varsóra szab?

Vérbosszú álma gyujtja arcát?

Fellázadt sok hű csapata?

Özönlő népek riogatják

vagy a cselszövő Genova?

 

Nem; ún harcolni; a dicsőség

nem mozdítja félelmes öklét;

távol van tőle a csata.

 

Háremébe hatolt talán a

bűn utján a szentségtörés,

s egy gyaurnak adta a szivét

a rabság és gyönyör leánya?

 

Nem; Girej asszonyainak

félénk eszébe semmi métely

nem jut; bus börtönükben, éber

és hideg őrizet alatt

a vigasztalan unalomban

nincs árulás, nem kél sehonnan

hívó hang; szépségük örök

árny rejti, titkos, néma átok:

melegház üvege mögött

élnek igy az arab virágok.

Számukra mind örömtelen

fut tova nap és hónap és év

és velük veszti vágya éhét

az ifjuság s a szerelem.

És az órák folyása lassú,

egyforma a holnap, a ma,

az öröm ritka csoda: hosszú

renyheség a hárem ura.

A fiatal nők, meg akarva

csalni szivüket egy kicsit,

csevegve, játszadozva tarka

cicomáikat cserélgetik,

vagy hol a sok fénylő szökőkút

sugara fölszáll és lezúg,

ott imbolyg fák közül előbújt

és tovatünő csapatuk.

Köztük jár-kél az eunuch,

akit rászedni lehetetlen,

szeme oly gonosz, s füle úgy

buzgólkodik a figyelemben.

Ő szabja meg s ő őrzi ellen

a nap rendjét. Amit a kán

akar, neki az az egyetlen

törvény, azt lesi, a Korán

szavait se hűségesebben.

Szerelmet lelke nem kiván;

rest bálványként tűr dacot és gúnyt,

dévaj kihívást, megvetést, únt

könnyet, szitkot, megtört szemet,

kárbavész sóhaj, gyűlölet,

s epedő, könyörgő tekintet.

Hogy mi a nő, ismeri mindet,

az álnok, asszonyi nemet,

ha rab, ha szabad, egyremegy:

méz-mosoly, édes szemrehányás

nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,

hogy nincs, aminek hinne, szó.

 

Déltájt, mikor a lángoló

napban a nők fürödni mennek

s bomló-szikrázó hajukat

s szívbűvölő bájaikat

hab csókolja és enyhe permet,

ott van mulatozásaik

válhatatlan őre s unottan

nézi meztelen foglyait.

S az éj sötétjében is ott van,

járja az alvó háremet:

neszt sem adnak a szőnyegek,

készségesen nyílnak az ajtók

és ő fekhelytől fekhelyig

oson: a kán asszonyait

lesi, mit mondanak az arcok

álmukról: minden motozást,

remegést, sóhajt, susogást

rögtön észrevesz és jaj annak,

aki ajkáról önfeledt

álmában idegen nevet

röppent, vagy bűnös gondolatnak

árnyát közli társnőivel.

 

Miért oly szomorú hát Girej?

Csibukja kihűlt… Mozdulatlan,

de mint aki egy jelre pattan,

az eunuch a küszöbön áll.

Az úr felkél, előtte már

nyíl az ajtó, sarkig kitárva,

s ő indul, szótlan, a minap

még szeretett húrik lakába.

 

Azok, gondtalan, s urukat

várva, szőnyegek sima selymén

üldögélnek, pajzán csapat,

vagy a szökőkútnál hevervén

gyermekded nézik, a halak

az áttetsző medence alján

hogy játszanak, keringenek

s hogy úsznak egy-egy fiatal lány

vízbedobott gyűrűinek, –

miközben rabnők, halk s szelíd raj,

friss szörbettel szolgálnak és

szinte fölverik az egész

háremet édes dalaikkal.

 

Tatár dal

 

„Igaz kárpótlást, végtelent, ád

az ég a földi könnyekért:

a vén fakír meglátja Mekkát

s boldog, hogy – bár szenvedve – élt.

 

Boldog, akit a Duna vérző

partjain ért dicső halál:

elébe a mennyben igéző

mosollyal húrik raja száll.

 

De még boldogabb, óh, Zaréma,

aki élvez, szerelmesen,

és téged cirógat a néma

háremben, Rózsám, Kedvesem!"

 

Énekelnek. De hol a hárem

gyöngye, szerelem csillaga,

Zaréma? Már csak üres álom,

hogy oly szép, azt hallania;

mint pálma, mit szél, vad düh, tépáz,

ifjú feje úgy csügged el;

semmi sem érdekli: Girej

nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!… Ah, pedig van-é

grúz lány, még egy ily termet, alkat?

Dús fürtjeid kétszer csavartad

liliomhomlokod köré;

igéző szemed fényesebb, mint

a nap, szebb mint az éjszaka!

Tegnap több mámort és ma több kínt

kinek mond s mondott a szava?

Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?

Izzóbb kéj kinek ajkait?

Hogy bír, veled telítve, másért,

idegenért dobbanni szív?

De, közömbösen és kegyetlen,

kerűl Girej, s te megvetetten

csak sírsz sok árva éjszakán; –

te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,

mióta itt van, itt, az uj nő

a hercegi lengyel leány.

 

Nemrég történt csak, hogy az égbolt

fényét meglátta Mária;

s hogy kinyilt, virult, az se rég volt,

s hogy a hercegnek vígasza,

gyámola lett a drága gyermek, –

ő monda így, az ősz apa,

és számára törvényt jelentett

a lány ifjú akarata.

Egy gondja volt csak: Máriának

boldog legyen az élete

s tavaszi lelkét percnyi bánat,

még az se árnyékolja be,

hanem, mint a napfény, ragyogjon;

s hogy majd még asszonyfővel is,

ha visszagondol, régi friss

varázzsal vonzhassa az otthon,

a sok víg, álomrötü nap.

És álom volt a lány, igézet,

epedő kék szem, szende lélek

csupa szép s élénk mozdulat.

Amivel szinte záporozta

a természet, megsokszorozta

müvészetével: lakomák

csodálták hárfáját s dalát,

úgyhogy tolongtak a kezéért

nemesek és gazdag urak,

s érte ifjú szív, szenvedélyét

titkolva, nem egy megszakadt;

míg ő, kinek nem verte lelke

csöndjét még fel a szerelem,

barátnői közt, mit se sejtve,

az ős kastély termeiben

szórakozva élte világát.

 

Igy volt ez. Rég? Nem. A tatárság

Lengyelországra tört vadúl:

emésztő láng se száll, ha gyúl

a gabona, oly szörnyü gyorsan.

A dúlt ország egyszerre porban;

háború volt: nincs több nemes

mulatság, erdő, falu hallgat,

nincs már helye világi dalnak:

a kastély árva és üres.

És üres Mária szobája…

A kápolnában, hol hideg

álmukban ősök – koronázva

és címeresen – fekszenek,

uj síremlékeket emeltek…

Az apa halott, rab a gyermek…

Kapzsi utód lett úr a váron

s pusztító járma becstelen

sulyosúl a messzi határon.

 

Óh, jaj, a bahcsii terem

őrzi a hercegi leánykát:

a hűs szerájban sorvadoz,

könnyes magányban, sóhajos

kínok közt. Kíméli az árvát

Girej: álmát zavarja a

boldogtalan lány bánata,

és foglya kedvéért a kán

enyhít a hárem szigorán.

az uj szépséghez a mogorva

őr nem léphet be, a herélt,

se éj, se nap, hogy betakarja,

vagy igazítsa fekhelyét;

szemét se meri ráemelni:

magában élhet, csöndesen,

rabnőjével a fejedelmi

hölgy a rejtek fürdőhelyen.

Maga a kán is fél zavarni

foglya nyugalmát, akinek

a pompázatos hárem egy

távoli részét adta lakni:

az a szoba most szinte egy

földöntúli lényt rejteget.

Ott éjjel-nappal ég a lámpa

a Szent Szűz bús arca előtt,

a lélek Tőle kap erőt,

Ő a tört szív vigasztalása:

a csendben bizalom lakik

és megnyugvást igér a hit

s egy közeli és jobb világra

emlékezteti a rabot…

Irígyeitől távol ott

sír ő; s mig kint a szenvedők is

élvezik őrűlt mámoruk,

bent szigorú szentséget őriz

egy megmentett, parányi zug,

és igy a szív, bár száz veszélyt és

gyászt s bűnt rejt minden pillanat,

szent zálog, egy isteni érzés

megtisztult edénye marad…

 

– – – – – – – – –

 

Éj van; árny borúlt az üde

Tauria zöld mezőire;

babérfák halk messze ködéből

idecsattog a csalogány;

csillagok tábora után

feljön a hold s a tiszta égről

porló ezüsttel hinteget

völgyeket, erdőt, hegyeket.

Fehér fátylukba burkolózva,

árnyként, mely jön s oson tovább,

Bahcsiszeráj utcáin át

most sietnek találkozóra

kapun ki-be s kapuk előtt

a tatár nők és szeretők.

A palota már néma. Csendes

éj altatja a háremet.

Csak a nesztelen éj piheg,

más semmi. Végigjárta rendes

ellenőr-útját a herélt,

s alszik; de buzgó ijedelme

lelkét most is zaklatja benne:

álmában is azzal csatáz,

hogy minden perc uj árulás.

Hol ingsuhogást, suttogást hall,

hol ugy véli, hang szól s kiált,

füle csapja be, – holtravált

szívvel riad s fél, csupa láz s jaj,

úgy figyel, előrehajol…

De: csönd… Csak a szökőkutaknak

dallamos muzsikája szól

a medencékben. S mind vadabbak

a fülemilék dalai,

kik a rózsáknak könyörögnek;

az őr soká hallgatja őket,

majd álma visszaöleli.

 

Keleti éj! Hol lelni párját

sötét bájodnak? – Kéjeid

mézt szűrnek azoknak, akik

mosolygó Prófétád imádják!

Házuk mily pompázó, buja;

kertjeik: virágzó csoda;

Óh, meghitt háremek sötétje,

melyet elönt a hold-varázs:

mily csönd gyűl az ember szivébe,

mily gyönyör s elragadtatás!

 

– – – – – – – – –

 

Mind alszanak a nők. Csak egy nem:

alig lélegzik, felkel, és

indul, ki. Hogy remeg a kéz!

A zár enged, s ő visszaretten

a nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten

les a sarokba: a herélt

csak meg ne törje szenderét…

Oh, az a szív kérlelhetetlen,

s alva is lát a vén zsivány!…

S elsuhan előtte az árny.

 

– – – – – – – – –

 

Az uj ajtónál tétovázva

érinti reszkető keze

a meghitt zárat… Vissza?… De

már belépett, s egyszerre tágra

nyitja két káprázó szemét.

A látvány titka fogva tartja:

magányosan virraszt a mécs,

szentségtartó ragyog alatta

s a szeplőtlen Szűz szelid arca

s a Jó jelképe, a Kereszt…

Grúz lány, te láttad egykor ezt,

láttad, még otthon: az riasztott,

az ébresztett fel valamit:

lelkedben drága, régi hangok

zendűltek, halk emlékeid!…

Előtte feküdt a vetélytárs:

arcán szűzi álom heve

és még friss könnyek tündököltek

bágyadt mosolyban: hogyha méláz

a hold, akkor ragyogja be

igy az esőgyöngyözte földet.

Szinte mintha égből leröppent

angyal álmodott volna ott,

ki siratja a sok rabot,

a háremét, Éden leánya…

Óh, Zaréma, szived mi bántja?

Jaj, egész lelke elszorúl,

letérdel akaratlanúl

s imádkozik: „Könyörűlj rajtam,

hallgasd meg, amit kér az ajkam!"

Mozgása, szava, sóhaja

elrezzenti a szűzi szendert:

döbbenten nézi ágya mellett

az idegen nőt Mária.

Remegő kézzel és zavartan

fölemeli s úgy kérdi halkan:

„Ki vagy, ki éjnek idején

hozzám jössz?" „Óh, hozzád tehozzád

hozom szivemnek árva sorsát,

melyben csak te vagy a remény.

Számomra az üdv testet öltött

s élveztem, soká, gondtalan…

De üdvöm immár oda van!

Elveszek, hallgass meg, könyörgök.

Nem itt, – nagymessze a hazám;

de képei a múlt napoknak

emlékemben, bár tétován,

ma is varázsosan ragyognak:

bércek öveznek, szilajon

zúgó víz, hegyek, óriások,

és áttörhetetlen vadon

és más törvények, más szokások.

Mi hozta ide útamat,

azt nem tudom; már csak a tengert

látom, s fent, vitorlák alatt,

látok még valakit, egy ember,

egy férfit… Bánat s félelem

eddig nem ijesztett sosem;

s a háremben, békés magányban,

virágként, mely repesve nyit,

alázattal, megadva vártam

a gyönyör első csókjait.

Titkos vágyaim teljesűltek.

Girej földi örömökért

megútálta a szörnyü vért,

a harcot, portyát és derűltebb

lélekkel háremébe tért.

Vágyva sorakoztunk elébe.

Ragyogó szeme hallgatag

átfutott rajtunk, s rám tapadt.

Nevem mondta!… S azóta vége

nem volt üdvünknek: tiszta láng

maradt szerelmünk: se gonosz vád,

se gyanú, e mérges fulánk,

semmi féltékenység s unottság

nem zavarta fényét soha…

S ekkor jöttél te, Mária!

Jaj, a lelkét azóta bűnös

gondolatok töltik tele:

panaszomra válasza hűvös,

nem ad szivem könnyeire,

sóhajaimat únja, semmi

kedve, mint rég, velem csevegni,

szerelme hozzám megfagyott…

Nem te kavartad ezt az örvényt,

tudom, nem bűnöd, ami történt…

De most jól figyelj: szép vagyok,

az egész háremben egyetlen

versenytársam csak te lehetsz;

de én szenvedélyre születtem,

s ahogy én, te sosem szeretsz:

gyenge lelkét mért zaklatod hát

hideg szépségeddel? Szivén

hadd legyek én úr! Ő enyém:

csókjai ajkam bíborozták,

hozzám szörnyű eskü köti

minden gondolatát örökre –

világom ő, mint én neki,

s jaj, a hűtlensége megölne…

Lásd, térdet hajtok és fejet,

és sírva szólok, és remegve,

nem vádolva – nincs mért! – csak esdve:

hagyd meg régi Giréjemet,

add vissza békém, régi üdvöm!…

Ne felelj semmit: ő enyém,

csak belédvakúlt. Kérleléssel,

ha tetszik, daccal, megvetéssel

fordítsd magadtól énfelém.

Esküdj! Én ugyan a Koránért

a kán rabnői közepett

elhagytam régi hitemet,

de a vallás, melyben anyám élt,

a tied – esküdj arra, hogy

Girejt Zarémának hagyod…

Másképp… ha nem… ha lehetetlen…

Vigyázz: van tőröm, fegyverem!…

Én a Kaukázusban születtem!"

 

Igy szólt s eltűnt. Lélektelen

nézett a hercegnő utána.

A kínzó szenvedély maga

mint a sötét éj zavara

hatott az ártatlan leányra,

de hogy iszonyúk a szavak,

megsúgta a zord indulat.

Mi könny menti meg, mily könyörgés

a gyalázattól? Végzete,

hogy szűzi ifjusága letelt és

most ágyasnak kell lennie?

Nagy Isten! Bár hagyná meg e

rejtek zugban Girej örökké,

vagy jönne gyors vég, hogy sose

kelljen már rettegnie többé

attól, ami még hátra van!

Óh, Mária mily boldogan

itthagyná e vészes világot!

Ami szent volt, mind tovaszállott,

s múlt nincs, csak az álmaiban!

Mit vár e romok közt, ahol

elhamvadt minden menedéke?

Órája ütött, égi béke

hívja, fel, s szülői mosoly.

 

– – – – – – – – –

 

Szállt az idő. Mária nincs már.

A szép árva elszenderűlt;

ahová vágya szárnyain szállt,

uj angyalnak égbe kerűlt.

Mi vitte sírba? Tán a fogság

reménytelen, nagy bánata?

Betegség? Más baj? Oka volt száz:

ki tudja?!… Nincsen Mária!…

A hárem gazdátlan. Girejre

nem hat többé a női báj;

gonoszúl kergeti tatár

hadait az idegenekre;

vérszomjasan, gyilkolva, dúlva

vágtat viharos háborúkba;

de uj érzések fojtva-gyúlt

tüze perzseli őt is: éles

kardját gyakran emeli véres

sújtásra, aztán mégse sújt,

csak áll, sápadtan, dermedezve,

körűlnéz, ajkán valami

réműlt susogás – hallani –

tán egy név kél, és íme össze-

folynak két szeme könnyei.

 

Soha többé nem látta arcát

a hárem, az elfeledett.

Vénűl és fonnyad a rideg

herélt körül a fiatalság,

a sok bús nő. Az egykori

grúz lányt, ki oly szép volt, remek-szép,

a hárem néma őrei

a rohanó vízbe vezették.

Az éjt, hogy a hercegi lány,

szűnt meg szenvedni ő is, és e

kis jel azt mondja: bűne tán

oly szörnyű volt, mint büntetése.

 

A Kaukázus népeire

és a békés orosz tanyákra

tüzét elszórva a fene

Girej visszatért Tauriába,

s márványszökőkutat emelt

Mária nevével a kert,

a szerájkert csöndes zugában.

Az emlékmű mohamedán

holdján kereszt áll glóriában

(vakmerő jelkép, igazán,

torz vétke az ostobaságnak!)

 

Feliratát pár röpke század

máig sem emésztette el,

és az idegenszerü fej

szeme mögűl keskeny patakban

könny csurog megállíthatatlan

a hideg márványon alá:

bús anya sír így, fájva, halkan,

vízbefúlt gyermeke után.

A környék lányai pedig,

őrizve titkát tűnt időknek,

a komor emléket a Könnyek

Szökőkútjának nevezik.

 

– – – – – – – – –

 

Elhagyva végre vad világát

tivornyáimnak, Északot,

felkerestem a bús romok

bahcsiszeráji palotáját.

Bolyongtam az egykor vidám

folyosókon, ahol a népek

ostora, az iszonyu kán,

harc után dőzsölt, heverészett,

fényüző tétlenség ura.

Még most is kéjt lihegnek a

tört csarnokok, a buja kertek,

rózsa lángol, vizek szökellnek,

s rajzot kúszó venyige von

az aranycsillámú falon.

Láttam, düledeznek a rácsok:

mögöttük, borostyánfüzért

morzsolva, eleven virágok,

sóhajos nők halk raja élt!

Láttam temetőjét a kánnak;

s a királyok végső lakának

kőturbános oszlopait

nézve úgy éreztem: a végzet

márványnéma szavai élnek

bennük s a halált hirdetik.

Hol azok a kánok? A hárem?

A gyász s csönd szinte rám tiport.

 

Oda minden!… Csak a varázs nem

mellyel a szív ugy tele volt:

a zengő víz s a rózsamámor

fölemelt, kivitt a világból;

valami titkos, lelki fény

öntött el édes mámorával,

s a kert mozgó árnyain által

egy nőalak suhant elém!…

 

Barátaim, kinek az árnyát

láttam ott? Mondjátok, kinek

arca kisért annyi szobán át?

Ki volt, ki folyton követett?

Az angyal Mária jelent meg,

vagy a lázlelkű gyötrelem,

Zaréma kísértett a termek

során, dúltan s féltékenyen?

 

Emlékszem, egy még földi szépség

volt az a szép arc, drága szem:

ő kapja száműzött szivem

minden parányi rezzenését!…

Elég! Hagyd abba, esztelen!

Üres epedés, hagyj, ne zaklass!

Megkapta már, amit te adhatsz,

a boldogtalan szerelem:

térj észre! Kínjaid rabágyát

csókolni még meddig fogod

s szerénytelen lanton világgá

zengeni őrült bánatod?

 

Múzsák híve, béke barátja,

felejtlek, hírnév s szerelem!

Óh, Szalgir partja, nemsokára

színeid köszöntik szemem!

Zöld pástok, lejtők, zegzug öblök,

meghitt emlékek őrei,

s tauriai habok, özönlők,

ti fel fogtok deríteni.

Óh, szem vígasza földi pompán!

Él minden! Bércek erdei!

Óh, völgyek varázsa! Borostyán!

Szőllők drágakő-fürtjei!

Hullám s jegenyék hűse –: minden

remény ott és édes vigasz,

ha jön a reggel rózsaszínben,

s hegyi utján parthoz fut az

odaszokott ló, és az ember

elé zöld végtelen terűl,

és tündökölve zúg a tenger

Aju-Dagh sziklái körűl…

 

Puskin

 

 

BAHCSISZERÁJ

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

„Minden oldalról hegyek övezte völgyben fekszik a Bahcsiszeráj, a Girájoknak, a régi kánoknak székhelye." (A költő jegyzete.)

 

Kong s dől a káni csarnok: dicső még de zordon!

Basahomloksöpörte küszöbön, a termek

pamlagán a kevély trón helyén, halk szerelmek

fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kigyó von.

 

Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon

boltívekre fut, erkélyt, rácsot, falat ellep,

az élet veszi vissza, mit az ember elvett,

s balthazári betűkkel írja reá, hogy: Rom.

 

A hárem közepén a nagy márványmedence

ép maradt, a szökőkut, mint valaha, frissen

gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.

 

Hol vagy, óh Szerelem, ki legyőzted a mindent?

Századokat reméltél, s a víz könnyü, lenge…

Óh, gyalázat, nyomod sincs és a víz ma is zeng!

 

Mickiewicz

 

 

BAHCSISZERÁJI ÉJSZAKA*

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Tér haza a mosékból a hívő; az édes

estébe belevész a müezzin imája;

indúl nyugodni már az Éj ezüst királya

rubintarccal pirúló Alkony-kedveséhez.

 

A mennybolt háremében csillag-örökmécses

ezre gyúl; felleg úszik a zafírban: álma

visz így hattyút a tavon: fehér melle, válla

körűl a halk derengés arannyal szegélyes.

 

Itt árnyat vet menár és ciprus orma; messzebb,

mint Sátánok nagy Eblisz gyűlésén, a gránit

szörnyek köröskörűl oly feketén merednek

 

az éjbe! Ormaikról ébredve cikázik

időnkint egy-egy villám, és a kék egeknek

Fáriszként szeli által csöndes Szaharáit.

 

Mickiewicz

 

*A költő magyarázó jegyzetei a szonett képeihez: menár = minarét; Eblisz = a mohamedán Lucifer; Fárisz = legendás lovas hős a beduinoknál.

 

 

A HÁREM SIRJAI

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

A vágyszőlőlugasból Allah asztalára

vitték az ifju fürtök szemeit; Kelet szép

gyöngyeire a mámortengerben öröklét

kagylófödele zárúlt: koporsók homálya.

 

Kertjükön feledésnek s multnak pora-fátyla;

középütt, mint az árnyak lobogója, emlék,

ragyog a síri turbán; lent a nevüket még

gyaur rab keze véste a kő hűs husába.

 

Óh, Éden szép rózsái! Virúltok: a szégyen

levelei alatt a tűnt báj bontja szirmát,

itt, a hitetlenektől óvó hegyi réten.

 

Ma idegen szem ejti sírotokra piszkát,

s én hoztam be… Bocsásd meg, Próféta, a vétkem:

egyetlen idegen, ki siratja, amit lát!

 

Mickiewicz

 

 

A NYÁRNAK AZ ŐSZBE KACAG MOST

Es lacht in dem steigenden jahr dir

 

A nyárnak az őszbe kacag most

halk illata és zamata.

Fonja be lenge hajad most

repkény s veronika.

 

A rét füve aranyözön még,

bár színe kopott valamit.

A rózsa is áldva köszön még,

csak tüze sápadozik.

 

Ne mondd ki a tilosat, és csak

hidd, hogy szived ennek örűl,

bár, ami jut, az egész csak

egy séta a ház körűl.

 

Stefan George

 

 

ŐSZI ÉRZÉS

Herbstgefühl

 

Dúsabban, venyige,

lobogd be kövérebb

zölddel ablakom rácsait!

Duzzadtabbra, bogyó, fürt,

érj hamarabb, érj

még ragyogóbbra, telibbre!

Titeket költöget Nap-Anyánk

bucsuzó szeme, titeket becéz

a szelid ég gyümölcshozó

bősége, titeket

legyez a baráti

hold varázslehellete,

és tireátok

hull, ah, e szemekből

az örökké éltető szerelem

bőharmatú könnye!

 

Goethe

 

 

UJITSD ERŐDET, ÉDES SZERELEM

Sweet love renew thy force

 

Ujitsd erődet, édes szerelem;

ne mondják: éled tompább, mint az éhség,

melynek, bár ma torkig lakva pihen,

étvágya holnap ujra feni kését.

Tégy így te is; és ha éhes szemed

ma gyönyörök el is nehezitették,

holnap nézz újra: így nem öli meg

szellemed az örök túltelitettség.

E bús időköz legyen óceán két

part közt, ahová folyton kiszalad

két szerető s a másik visszatértét

látva mindegyik egyre boldogabb.

Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,

háromszor oly szép utána a nyár.

 

Shakespeare 56. szonettje

 

 

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS

There be none of Beauty's daughters

 

A Szépség lányai közt nincs

gyönyörűbb ma nekem;

hangod úgy elbüvöl, mint

szerenád a vizen:

dalok komoly varázsa

terűl az óceánra,

ragyogva vár a hullám,

a szél megáll az utján:

 

s fény-láncát húzva elring

a hold a mély felett,

amely úgy szendereg, mint

egy álmodó gyerek:

így hajlik önfeledten

feléd a szomju szellem,

csöndes, nagy odaadásban,

mint vágyó tenger a nyárban.

 

Byron

 

 

HOGY LESZ EGYKOR VERSEMNEK HITELE

Who will believe my verse in time to come

 

Hogy lesz egykor versemnek hitele,

zsúfolja bár nagy érdemeidet?

Pedig, Ég látja, csak sírod jele:

félig se tárva rejti életed.

Hogyha le tudnám írni szép szemed

s volna bájad zengeni friss zeném:

hazugság, mondanák az emberek,

földi arcot nem fest ily égi fény.

Nevetnék sárgúlt papirom: fecseg

a pletykás öreg, sok szó, semmi tény;

s a valóság költői őrület

és dagály lenne, ódon költemény.

De maradnál meg valami utódban,

kettőzve élnél: benne s a dalomban.

 

Shakespeare 17. szonettje

 

 

MONDJAM: TÁRSAD

Shall I compare thee to a summer's day

 

Mondjam: társad, másod a nyári nap?

Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,

hisz a május méz-bimbaira vad

szél csap, s túlrövid a nyár bérlete;

az ég szeme néha gyujtva ragyog

s arany arca máskor túlfátyolos;

s mind válik a széptől a szép, ahogy

rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakúl

s nem veszíti szépséged birtokát;

ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:

örök dalokban nőssz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,

mindaddig él versem, s élsz benne te.

 

Shakespeare 18. szonettje

 

 

FALÁNK IDŐ, NYŰDD

Devouring Time blunt thou the lion's paws

 

Falánk Idő, nyűdd az oroszlán körmét,

s falasd a földdel édes fiait,

törd vad tigris-állkapcsok foga tőrét,

s ős főnix vére igya lángjaid;

s legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,

s tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a

nagy világgal s tűnő ékeivel, csak

egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

ne szántsák kedvesem szép homlokát

óráid, s ódon pennád rajzai;

suhanj fölötte érintetlen át:

szépségminta, mai s mindenkori!

De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,

örökifjan él kedvesem e dalban.

 

Shakespeare 19. szonettje

 

 

AHOGY ITT JÁR-KÉL

She Walks in Beauty

 

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szűr arca, szeme, mosolya:

oly szeliden ragyog felénk,

ahogy a vad nappal soha.

 

Egy sugár még, egy árnyat el, –

s a fele báj nem volna itt,

a varázs, mely arcán tüzel

s belengi holló-fürtjeit

a drága fej körűl, amely

égi eszmékről álmodik.

 

S mi ajkán s homlokán lebeg,

az a pír, az az eleven,

s az a derű a szeretet

munkáját zengi édesen:

földi jóságot, és szivet,

melyben tiszta a szerelem.

 

Byron

 

 

GREEN

Green

 

Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el

s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.

Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel

s legyen szép szemeid öröme e csokor.

 

Siettem; elborít még a hajnali harmat,

mely a friss szélben a homlokomra fagyott.

Ha eléd borulok, drága pillanatoknak

álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

 

Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,

még benne zangenek utolsó csókjaid;

engedd, jó vihara hadd csendesűljön így le

s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.

 

Verlaine

 

 

FIATAL SZERELEM

Junge Liebe

 

A szeme kék, a haja gesztenye,

ajkán gúny, mint senkién sohase,

szeszélyes lány; de bármennyire lázad,

szive csupa szerelem és alázat.

 

Már rég előttem ül, álmodozik,

az asztalról himbálja lábait;

most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,

de keze székem támlájára téved.

 

„Szeretlek!" – „Ah, érdekes! csakugyan?"

„Szeretlek!" – „Az öreg dolog, fiam,

s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak…

Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"

 

„Hát jó! Kérlek, álmodtam…" – „Nem igaz!"

„De igaz! S azt álmodtam, hogy te az

utcán sétáltál, édes, fiatal lány,

gyönyörű ruhában, egy férfi karján,

 

s az a férfi…" „Ki volt?" – „Ki? Hát: nem én!"

„Hazudsz!" – „Bizisten, te jöttél felém,

de egészen az ő szemébe vesztél,

én ott álltam, rám se hederitettél."

 

„Anyuka!" – rohan kifelé a lány,

de elkapom még idejekorán,

s ajkaim a bűnért, mit elkövettek,

irgalmatlan csókokkal vezekelnek.

 

Storm

 

 

KISÉRTÉS

Versuchung

 

Mikor ezüst tálban bort locsok az ízes eperre

s megcukrozza a nyár erdei gyermekeit:

óh, hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú

sóvárgás emel a hókarok íve felé!

 

Mörike

 

 

TRÉFA

Scherz

 

Jó korán, hogy üdvözöljem, és hogy

reggelire meghívjon a kedves,

odalopózom az ajtajához,

rányitok, és az én karcsu fácskám

tükre előtt áll és mosdik éppen.

Óh, de szépen csöpög homlokáról,

piros arcán de szép az ezüst víz!

Bontva leng az édes haj! körötte

kendők, ruhák puha lobogása.

Ő pedig hogy fél, s haragszik és tilt!

Hogy rögtön, de rögtön takarodjam!

Csacskó, mondtam, ugyan ne csacsiskodj:

mátkapár vagyunk, a jegyesem vagy!

Tűrj magadnál, s béna leszek és vak,

s fejemet s két szemem világát

betemetem hajad özönébe,

kezemet kötöm a fürteiddel –

„Ki, de rögtön!" Állíts a sarokba,

háttal állok és várok szerényen!

„Hát maradj, de többé pisszenést se!"

S én beálltam némán a sarokba,

mint a gyerek, aki büntetést kap,

mert nem felelt jól az iskolában,

mukkanni se mertem s csak az ajkam

hűtöttem a fallal csókolózva

egy óra, egy teljes óra hosszat;

úgy bizony, úgy éljek. Ha pedig van,

aki kétli némiképp a dolgot

(igazán nem haragszom meg érte),

hát forduljon magához a lányhoz;

az – még kedvesebbet fog hazudni.

 

Mörike

 

 

A DRÁGA CSALÁD

Als ich auf der Reise

 

Volt kedvesemékkel az útam

s a perc hogy összehozott,

Kis Pötty meg a néni s a bácsi

nagyon melegen fogadott.

 

Hogylétemet tudakolták,

sőt azt mondták, szaporán,

hogy egészen a régi vagyok, csak

az arcom halovány.

 

Én hölgyeket emlegettem,

meg néhány únt alakot:

Ki hogy van? És a kutyust, mely

oly halkan ugatott.

 

S kérdeztem az új menyecskét,

mintegy véletlenűl,

és örvendezve közölték,

hogy nemsokára szűl.

 

Bűbájosan gratuláltam,

bár ajkam remegett,

úgy küldtem neki szívből

fakadó üdvözletemet.

 

Kis Pötty itt közbeszólt, hogy

kutyust, a halk ebet

rég a Rajnába ölték,

mert megnőtt s megveszett.

 

Kis Pötty egészen a Drága,

pláne, mikor nevet:

szeme – akár az a kettő,

amely úgy tönkretett.

 

Heine

 

 

KOMÉDIA HÁROM CSÓKBAN

Comédie en trois baisers

 

A fotelben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

egész közel a szemüket.

 

Félmeztelen helyezkedett el

s összekulcsolta a kezét.

Kis lába fázós élvezettel

nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

 

Néztem, hogy röpdös a hajában

egy kis sárga sugár vidám

pillangóként s a mosolyában

s a keblén: légy a rózsafán.

 

Megcsókoltam finom bokáit,

Ő fölényesen kacagott;

hangja úgy trillázott, sokáig,

mint eltört üvegdarabok.

 

A kis láb ijedten huzódott

az ing alá: „No, ne bomolj!"

Ha megbocsátotta a csókot,

a gúnykacaj se volt komoly.

 

Szeme hogy dobogott szegényke,

amikor lezárta a szám!

Ő kényeskedve húzta félre

a fejét: „Ez sok, igazán!

 

Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…"

De csók következett megint

s ő nem bírt többé haragudni

s nevetett, most már szív szerint…

 

Fotelemben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

közelre sóvár szemüket.

 

Rimbaud

 

 

MENTS ISTEN, KI RABODDÁ TETT

That god forbid, that made me first your slave

 

Ments isten, ki raboddá tett, hogy én

gyönyöreid ellenőre legyek,

vagy csak féke óráiknak: szegény

vazallus, tisztelem önkényedet!

Óh, (azt lesve csak, hogy ints) hadd viseljem

szabadságod börtönös távolát;

mindent tűr kínhoz idomult türelmem:

sérelmeimért nem ér semmi vád.

Légy, ahogy tetszik; pátensed szilárd

joga, hogy te oszd be napjaidat;

tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,

hogy, magadnak ártva, fölmentsd magad.

Nekem várnom kell, bár pokol kinoz,

s nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

 

Shakespeare 58. szonettje

 

 

FÖL S LE JÁRUNK

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter

 

Föl s le járunk sugarak özönében

a bükksornak csaknem a kapujáig

s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten

a mandulafa másodszor virágzik.

 

Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?

Idegen hangtól szív itt sose retten.

Álmodó karunk összekulcsolódik.

Felüdülünk a tündöklő szinekben.

 

Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint

szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,

s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint

az érett gyümölcs halkan földre koppan.

 

Stefan George

 

 

KAGYLÓK

Les coquillaages

 

A barlangba, mely ránk hajolt,

kagylók tapadtak, s mindegyiknek

különös sajátsága volt.

 

Egyik piros: bíbora lüktet,

mint a lelkünk, vagy mint a vér,

mely egymás karjába röpített,

 

a másik bágyadt és fehér:

mint te, mikor már hűl a lázad

s dühös vagy gúnyos szememért;

 

ez szép füled utánzatának

lett volna jó; az pedig ott

rózsás, kövérkés nyakad, állad;

 

s volt egy, s az zavarba hozott.

 

Verlaine

 

 

MESSZE INNEN

Bien loin d'ici

 

E kis szoba igazi éden,

benne a lány, gazdag diszében,

nyugodtan s mindig csókrakészen

 

keblével játszik, s mialatt

párnákba süpped, álmatag

hallgatja a szökőkutat:

 

ez a Dorothea szobája.

– Messze a szél s a víz dalol

és zokogásán ring a drága

elkényeztetett gyermek álma.

 

Finom bőrén, melyet komoly

müvészet ápol, enyhe pára,

olaj s benzoé bujdokol.

– Asztalán egy ájúlt csokor.

 

Baudelaire

 

 

EGY FIATAL GRÚZ NŐHÖZ

 

Ne sírj miatta, gyermekem,

kár könnyed pazarolni rája!

Tréfa volt az a szerelem,

unalomból sarjadt a vágya.

Van Grúziának ifja sok,

a hűtlen nem pótolhatatlan,

nagy szemük csillagként ragyog

s gyönyör lángol a csókjaikban!

 

Északról jött ide, a mi

szép csöndes völgyeinkbe… Kellett,

harci babér kellett neki –

nyújthatta azt a te szerelmed?

Adott szót, hitvány aranyat,

és örökké szeret, igérte –

Csókjaidat becsülte csak,

de könnyed nem hat a szivére!

 

Lermontov

 

 

ELUTAZÁS

Abreise

 

Kész a kocsi, menne már, utolsót

fúj a postakürt. Hol az az ember,

a negyedik? Hívjátok, siessen,

ha nem akar végképp lemaradni!

– Időközben könnyü nyári zápor

szakad alá; egy-kettőre vége;

épp hogy elveri az áthevűlt port;

de ez a kis enyhülés is áldás.

Hűvös jószag tölti be a tágas

piacteret és köröskörűl mind

kitárul a sok virágos ablak.

Végre szalad a fiatalember.

Beszállni! – S a kocsi tovagördűl.

De nini, ott, ahol állt, a nedves

kövezeten, a posta előtt, egy

tiszta, száraz folt maradt utána,

hosszú széles, még a négy kerék is

látszik, és hogy a lovak hol álltak.

Ott meg, abban a szép kicsi házban,

ahol oly sokáig volt az ifjú,

egy szép lány áll az ablak mögött és

nézi a por fénylő négyszögét és

kendőt nyomkod a szemére és sír.

Komolyan úgy fáj a szíve? Hogyne!

De a bánat nem tart túlsokáig:

hamar szárad, tudjuk, a leányszem,

s még mielőtt fehér lesz a napban

a piactér, újra felcsilingel

a kis vadóc vidám kacagása!

 

Mörike

 

 

ÚTRAHÍVÁS

L'invitation au voyage

 

Lánykám, gyönyöröm,

az lesz csak öröm;

a hajónk ha a messze habon száll!

A halál meg a szív

odahúz, odahív

s a világ ott mintha te volnál!

Nedves ragyogás

a nap, s e varázs

bús lelkemet ugy telezsongja,

mint könnyein át

álnok sugarát

a szemembe szemed ha ragyogja.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Sok drága butort

minekünk csiszolt

az idő simafényü zománca;

száz ritka virág

szálló zamatát

elegyíti szobánkban az ámbra;

dús mennyezetek,

mély tükrök, egek,

Kelet ezer isteni szinben:

édes hazai

nyelvén valami

titokba avat bele minden.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Nézd, mennyi hajó

pihen ott! Lobogó

kalandvágy bennük a lélek!

Mi kellene? Nincs

oly távoli kincs,

mit elő nem teremtene néked!

Hűs alkonyi csönd:

tűzglória önt

városra, mezőkre csodás színt

és permetező

langy álma besző,

skarlát, arany és üde jácint.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Baudelaire

 

VILLIK RAJZANAK KÖRÜL

Whoever hath her wish, thou hast thy will

 

Villik rajzanak körül, száz lidérc,

villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.

Ha túlnagy is az ostrom, mért itélsz

száműzetésre, ha körödbe vágyom?

Szived villikkel áldott, s villogó

seregükből kizárod ezt a villit,

az én vágyamat? Fényed csillogó

rajukból rám virágként sose nyílik?

A tenger, csupa víz, beveszi drága

kincseihez a harmatot s esőt:

fogadj be, villik, tündérek világa,

fogadd be a megkésve érkezőt!

Kedveseidet kínozni nem illik:

fogd mindet egybe, átölelve Willyd.

 

Shakespeare 135. szonettje

 

 

HA SOK-SOK VILLID, VÁGY, ÁLOM, SZESZÉLY

If thy soul check thee that I come so near

 

Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,

szid miattam, mondd: én is az vagyok,

s villi – tudják –- szivedben joggal él:

védd bennem a szabad akaratod.

E bűvös játék kéjünk leple; óh,

mily boldog áldás, mily tündéri kegy:

ha már a villik száma millió,

a millió közt eltűnik az egy.

S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt

perdűlni az ész: búvok; de tekints

szivedbe, ott rejtőzöm; s néha nyilt

szinen az gyönyör, a titok, a kincs.

Nevem szeresd csak, és e szerelem

engem szeret, hisz Willy a nevem.

 

Shakespeare 136. szonettje

 

 

A KEDVES KÖZELLÉTE

Nähe des Geliebten

 

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

 

Téged látlak, ha szél porozza távol

az útakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

 

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben ha néma csönd borúl rám,

téged köszönt.

 

Lelkünk egymástól bármi messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Óh, jössz-e már!

 

Goethe

 

 

ESTE

Am Abend

 

Merűlj le, szép Nap! lelkünk alig figyelt

reád, hiszen nem értenek, égi láng:

rab fáradalmaik fölött te

csöndesen és szabadon suhansz el.

 

Nekem vidám a kelted, a nyugtod, óh

szent fény! szemem jól látja varázsodat,

mert néma égi hódolatra

orvosom, a szerelem tanított.

 

Hogy ittam, mennyek hirnöke, hangodat,

óh Diotíma! kedvesem! és e szem

mily hálásan s ragyogva nézett

rólad a dél aranyába! Rögtön

 

élőbben zúgtak a vizek, a sötét

föld sok virága csókosan üdvözölt

s ezüstfelhők mögül mosolygva

áldva hajolt le ránk az éter.

 

Hölderlin

 

 

EZ A CSILLAG A SÖTÉTBEN

Dieser Stern im Dunkeln

 

Ez a csillag a sötétben,

nézd, hogy elbuvik!

Szép hölgy, kövesd a példát,

okosságra tanít:

nézz más férfira, hogyha

megláttál engemet,

igy majd örök titok lesz,

hogy köztünk mi esett.

 

A Kürenbergi

 

 

BŰNÉT TUDNI GYERMEK A SZERELEM

Love is too young to know what conscience is

 

Bűnét tudni gyermek a szerelem,

bár – nem fia a lelkiismeret?

Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem

együtt magad is bűnbe kevered:

hisz példád nyomán csalom nemesebb

részemmel durva testem árulásba;

lelkem azt mondja husomnak: Tied

a győzelem! s az, nevedre, fölállva

s eszét vesztve célba vesz tégedet,

győzelmi dij. Diszeddel kérkedik:

elég neki, hogy rossz rabod lehet,

s tettre te ajzod, s hogy veled bukik.

Igy hát nem lelkiismerethiány,

ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.

 

Shakespeare 151. szonettje

 

 

ESTHAJNALCSILLAG

“Espere, t©j ™rat©j

 

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,

Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl

fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép

Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka

hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,

add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy

lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:

szeretek! és illik pártolnod igaz szeretőket!

 

Bión

 

 

A NAIV FIUK

Les ingénus

 

A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak

csatájában, az út s a szél szerint, bizony

néha a boka is előtünt – óh, nagyon

ritkán! de már ez is öröme volt a napnak.

 

Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld

homályban szúnyogok fulánkja simogatta,

s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,

s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.

 

S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:

karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,

s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,

hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.

 

Verlaine

 

 

A FIATAL ÖZVEGY

La jeune Veuve

 

Férjet elveszteni bármennyire üröm,

vigasznak késziti a hangos jaj az útját:

az Idő szárnyain elszáll a szomorúság,

idővel megjön az öröm.

Érzésben a tavaly s a tegnap

között a különbség igen nagy

özvegyi téren is: a szem száz ámulat,

hogy nem téved-e a személyben:

az a nő elriaszt, ez meg itt csalogat.

Azt hamis vagy igaz kínt tartja szomjan-étlen;

beszéde s hangszine mindig egy-ugyanaz;

szive nyög: nincs módja vigaszra;

nyög, de hazug a bánata,

ahogy majd a mesém mutatja,

vagy inkább az élet maga.

 

Egy szép fiatal nő ura

jobblétre szenderűlt. A feleség az ágynál

jajveszékelt: „Szivem, ne hagyj magamra! Várj, várj:

Lelkem veled repűl, oda, ahol te vagy." –

A férfi ment; egymaga ment el.

A nőnek apja volt, tapasztalt, okos ember:

hagyta, húgjon a könnypatak.

Végűl, vígasznak, ily szavak

hagyták el ajkait: „Lányom, fátyolt a gyászra:

Az elhúnytnak mit ér bájaid sorvadása?

Minthogy van, aki él, tűnjék el a halott.

Nem várok semmi gyors, derűs tényt,

mely a lelkedre hatva tüstént

nászra cseréli bánatod;

de egy idő multán engedd majd, hogy ajánljak

egy szép, ifju s erős férfit, nem sírbaszálltat,

de ujat…" – „Uj férjnek," – felel

a nő, – „énnekem zárda kell!"

Az apa hagyta, hogy csak eméssze a kínját.

S jött egy hónap, így jött, el így szállt

s megjött a második: ekkor már napi cél

a szebb haj, ing, a ruha, séta,

végül már ékszer lesz a néma

gyász, s egyéb cicomát remél;

Ámor és népe visszatér

a galambdúcba, majd megjön a többi szépen,

a játék, a kacaj s a tánc:

éj-nap tart a lubickolás

a Fiatalság fürdejében.

A vonzó sírtól az apa már mit se fél;

de mivel a jövőt sürgetni nem kivánja:

„Hol is van az az ifju férj,

akit igértél?" – szól a lánya.

 

La Fontaine

 

 

HOLDFÉNY

Clair de lune

 

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomoru lenne.

 

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

 

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

 

Verlaine

 

 

IZLETT A TEA…

Sie sassen und tranken am Teetisch

 

Izlett a tea, s vitatárgynak

csemegéjük is, a szerelem.

Az urak vadul esztetizáltak,

a nők finoman, kecsesen.

 

„Plátói legyen!" – követelte

a tanácsos úr, a szikár.

Nejének epe a lelke,

de nyögell, hogy: „Holdsugár!"

 

Kanonok-száj bömböli: „Nem kell

túlvadnak lennie,

másképp belerokkan az ember."

„Hogyhogy?" – bámul Licike.

 

„Szeretni szomoru és szép" –

A hangja remeg belé:

grófnőnk épp nyújtja a csészét

a báró úr felé.

 

Lett volna még a szalonban

egy hely: a tiéd, szivem.

Pedig te tudtad volna,

hogy mi a szerelem!

 

Heine

 

 

CYNTHIA BAIAEBAN

Ecquid te mediis

 

Cynthia, hogy víg Baiaet odahagyva kirándulsz,

sziklás partra, ahol Herkules útja futott,

vagy mikor arrafelé kószálsz, ahol az isteni tenger

százalakú táncát lejti Mizénum alatt:

gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?

őriz-e még a szived, képemet őrzi-e még?

vagy kiszakított már valaki ölelő dalaimból?

Cynthia, elszakitott egy hazug, uj szerelem?

Néma tavon valahol jobb volna ha másfele élnél,

csönd, víz, két evező, vinne a könnyü ladik,

és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben

egymagad úszkálnál a hasadó vizeken,

mint hogy most elegáns strandokon heverészve az aljas

hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.

Őre ha nincs, bizony elbukik egy-kettőre a gyarló

lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!

Hű vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre: – hiába

még árnyéktól is félt az igaz szerető.

Megharagudni tehát tilos és soraim ha ma kissé

megszomorítottak, bűnük: a rémületem.

Óh, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;

nélküled élni? minek? semmi se kellene már!

Te vagy az otthonom, óh, szüleim te, te, Cynthia, csak te

mindenem, életem és minden időm öröme!

Mért nevetek, sírok?  ha barátom kérdi akárki,

azt felelem mindig: „Cynthia… ő az oka!"

Hagy el hát Baiaet mielőbb, hagy, kérlek, a romlást,

sok szerelemnek adott már temetőt az a part!

Pusztúlj el, Baiae, becsület csapdája, kerítő!

Pusztúlj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!

 

Propertius

 

 

EZ SZID: KÁR, HOGY IFJÚ

Some say thy fault is youth, some wantonness

 

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmü vagy!

Az véd: Kecsed a könnyed ifjuság!

De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy:

báj lesz a hiba, ha a te hibád.

Mint trónoló királynő ujjain

hitvány kövek is gyémántként igéznek,

amit szem benned rossznak látna, szín-

igazként igazolhat az itélet.

A bősz farkas hány bárányt csalna meg,

ha bárányként forgathatná szemét,

hány imádó követne tégedet,

ha erőd s pompád mind kifejtenéd!

Nem, nem, ne tedd, mert szivem úgy szeret,

hogy, mint magad, enyém a jóhired.

 

Shakespeare 96. szonettje

 

 

ÚTON A KEDVESHEZ

O brich nicht, Steg, du zitterst sehr

 

Le ne törj, palló, úgy remegsz!

Várj, szörnyű szirt! hogy fenyegetsz!

Ég s föld, egymásba ne szakadjatok,

míg kedvesnél nem vagyok!

 

Uhland

 

 

ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ

Meeting at Night

 

A szürke tenger, a fekete táj;

a hold, mint sárga, görbe kés;

s az álmukból riadó pici

hullámok tüzes gyürüi,

mikor az öbölbe fordulok és

csónakom a parton megáll.

 

Aztán egy mérföld sós homok;

három dűlőn túl a tanya;

ablak, kopogás, gyors sercegés,

kék gyufaláng, mely elenyész,

egy nő halk s boldog sikolya,

s két szív, mely egymáson dobog!

 

Browning

 

 

HAJNALI BUCSUZÁS

Parting at Morning

 

A szirt mögött szétnyílt a tág

tenger, aztán a Nap kigyúlt:

hivta rögtön az arany út,

s engem az emberi világ.

 

Browning

 

 

HŰ LELKEK NÁSZA

Let me not to the marriage of true minds

 

Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer

akadályt! Szerelem a szerelem,

amely hőfokot más hőfok szerint nyer

vagy ár-apályt játszik készségesen?

Óh, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

itéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

sose írtam és szív sose szeretett.

 

Shakespeare 116. szonettje

 

 

A MÁJUSI HOLD

The Young May Moon

 

A májusi hold csupa láng ma, szivem,

lámpást visz a földi bogárka, szivem;

fáradt a világ,

a ligeten át

szökjünk ki a néma határba, szivem!

Ébredj! – csupa fény a nagy ég, gyönyöröm,

csókunk sose volna elég, gyönyöröm,

s ha rövid a nap,

hát legokosabb

meglopni utána az éjt, gyönyöröm!

 

Már alszik a föld megigézve, szivem,

csak a Csillagász les az égre, szivem,

meg én, aki ott

egy ablakot

s egy szebb sugarat veszek észre, szivem.

Jőjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,

a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,

s ha csövébe befog,

hát azt hiszi, hogy

te is ég tüze, csillaga vagy, gyönyöröm!

 

Thomas Moore

 

 

A HOLD A FÁK KÖZT

La lune blanche

 

A hold a fák közt

szikrázva süt;

galy moccan, ág zörg

és mindenütt

hangok remegnek…

 

Óh, hogy szeretlek.

 

A tó sötéten

őrzi hideg

tükrén az ében-

árnyú füzet;

szél jaja rezzen…

 

Álmodj, szerelmem.

 

Maga a kék menny

ereszkedik

a csillagfényben,

mely gyöngyeit

szikrázva szórja…

 

Isteni óra.

 

Verlaine

 

 

SZERELMI DAL

Liebeslied

 

Miképp fogjam a lelkem, hogy sose

érintse a tiédet? Hogy emeljem

át, fölötted, más dolgokhoz? Szeretném

valami sötét zugba rejteni,

dugott, halk helyre, mely, ha mélyeid

zendűlnek, nem zeng együtt teveled.

De minden, ami most kettőnket érint,

egybefog, mint a hegedűvonó,

mely két húrból egy hangot csal elő.

Micsoda szerszám, amin feszülünk?

S micsoda hegedűs tart a kezében?

Óh, édes dal.

 

Rilke

 

 

LEFEKÜDTÉL, KEDVESEM

Liegst du schon in sanfter Ruh

 

Lefeküdtél, kedvesem,

álom ül fekete szemeden,

szép tagjaid fedi jó

tollas ágyban gyönyörű takaró.

 

Erdőn-mezőn csendes éj

és énhozzám senki már nem beszél,

folyók folynak csendesen

és énvelem nem virraszt senki sem.

 

Egyedül én őrködök,

mert tilos, kedves, a küszöböd,

nap és hold és hozzá a nagy ég

nézi, ifju szivemben a vágy hogy ég.

 

Húros hárfám nem dalol

félretettem annyiszor, annyiszor,

félre bizony, annyiszor, de annyiszor,

hogy a húrja már sose, de sose szól.

 

Aludj hát! Jójszakát! Zengj tovább

csalogány, te zengj a völgyön át,

köszöntse őt szivem melege,

szivemből a te szád éneke!

 

Ismeretlen német költő

a XVII. sz.-ból

 

 

KIMERŰLT UTAS, ESEM ÉDES ÁGYBA…

Weary with toil, I haste me to my bed

 

Kimerűlt utas, esem édes ágyba,

minden tagom esdi a pihenőt;

de akkor a fejem kezd utazásba,

s lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

mert akkor (innen, messziről) mohón

indúl zarándok agyam tefeléd,

oly sötétbe meresztve roskadó

pillámat, amilyen a vakoké:

hacsak lelkem látomása ide

nem hozza, üres szermeimbe, árnyad,

mely, mint a rémteli éj ékszere,

szép s uj diszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szivem,

miattad, s miattam, sose pihen.

 

Shakespeare 27. szonettje

 

 

FALUSI RANDEVU

Wha is that at my Bower- Door?

 

Van itt valaki? Ki kopog? –

Én vagyok, mondta Findlay.

Takarodj, senki sem hivott! –

Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz? –

Megsúgom, mondta Findlay.

Valami rosszban sántikálsz. –

Nem rossz az, mondta Findlay.

 

Ha most kinyílna ez a zár –

Csak nyílna, mondta Findlay.

Nem alhatnék el ujra már. –

Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt –

Bár volnék, mondta Findlay.

Itt rostokolnál hajnalig. –

Hát hogyne, mondta Findlay.

 

Ha itt maradsz ma éjszaka –

Maradok, mondta Findlay.

Vigyázz, hogy épen juss haza! –

Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn –

Hadd essék, mondta Findlay.

Mindhalálig titok legyen! –

Titok lesz, mondta Findlay.

 

Burns

 

 

AHOGY ROKKANT APÁNAK ÖRÖM

As a decrepit father takes delight

 

Ahogy rokkant apának öröm ifjú

tettekben sürgő-forgó gyermeke,

úgy vígasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt,

engemet, érdem s hűség kincse, te.

Mert akár szépség, akár születés,

pénz, ész, ez mind, vagy még több, vagy csak egy

a jussod, mint koronás, ősi rész,

én hozzájuk adom szerelememet:

így sors-vert, hitvány s koldus nem vagyok,

mert ez, ha árny is, oly mivoltot ád,

hogy bőségedtől bő tápot kapok

s visszfényével is éltet glóriád.

Azt kívánom, mi üdvöd üdve lesz;

én kívánom; s így üdvöm tízszeres!

 

Shakespeare 37. szonettje

 

 

HOGY FOGYHATNA KI MÚZSÁM TÁRGYA

How can my muse want subject to invent

 

Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya, míg

lélegzel, te, ki méz-tartalmadat

öntöd a versembe, túl istenit,

semhogy felfogja minden buta lap?

Magad műve, ha bennem valami

számontartásra érdemest találsz;

ki morcnak ne volnának rímei,

ha, lobbantó ihlet, te beleszállsz?

Légy a tizedik múzsa, tízszer oly

dús, mint ama költők-zengte kilenc;

s aki hív, annak, ha rólad dalol,

örök kort, örök ütemet jelents.

Ha kell daróc versem e kandi kornak,

fáradjak én, – neked tapsol a holnap.

 

Shakespeare 38. szonettje

 

 

ÉJSZAKAI GONDOLATOK

Nachtgedanken

 

Boldogtalan csillagok, be szánlak

benneteket, gyönyörűn ragyogva

világíttok a küzdő hajósnak

a hálátlan földre-égre: ah, nem

tudtok, sose tudtatok szeretni!

Örök órák viszik szakadatlan

láncotok a mindenségen által.

Mennyit robogtatok már azóta,

hogy a kedves karjaiban én úgy

felejtettem fényetek s az éjfélt!

 

Goethe

 

 

AZ ÁLMATLAN SZERETŐ

The Sleepless Lover

 

Jőjj, álom, álom, ész nyugalma, te,

aki a kínt balzsammal öntözöd,

szegények kincse, rab enyhülete,

igaz bíró kicsiny és nagy között;

állj pajzsként a sok nyílnak ellene,

mit a kétségbeesés rám kilőtt;

légy háborúságaim szünete

s kincsekkel hódolok színed előtt.

Hűs párnám, édes ágyam a tied,

vedd e zajsüket és fényvak szobát,

s e rózsaláncot s e fáradt fejet:

minden tied, s ha még több s szebb csodát

kivánsz: bennem meglátod, hogy ragyog rád

(szebben, mint bárhol): Stellám égi arcát.

 

Sir Philip Sidney

 

 

FORDULJ KELETNEK, DRÁGA FÖLD

Move eastward, happy earth

 

Fordulj keletnek, drága föld,

hagyd a nap narancs alkonyát;

a fény eleget tündökölt,

szent csillag, fordulj most tovább,

mig csak fekete vállaid

fölé nem hág ezüst hugod:

a völgyben mint tükre ragyog

két szem és rajtam őrködik.

Óh, vigy magaddal, szállj, ne késs,

merits uj csillagok elé:

vigy esküvőm reggele és

aztán a boldog éj felé.

 

Tennyson

 

 

NYÁRI ÉJ

Now sleeps the crimson petal, now the white

 

Most alszik a rőt szirom, a fehér;

nem leng a ciprus a palotakertben;

a porfirkutban nem villog aranyhal;

fénybogár virraszt: virrassz te velem.

 

Most szellemként bókol a tejfehér

páva, s szellemként világít ide.

 

Most Danaé a Föld a csillagoknak,

s egész szived elém tárulkozik.

 

Most suhan a meteor, s ragyogó

barázdát von, mint bennem a neved.

 

Most minden mézét becsukja magába

a liliom, s a tó keblébe búvik:

csukódj be te is, édességem, és

bújj a keblembe és tűnj bennem el.

 

Tennyson

 

 

AKÁR ÉN ÍROM FEJFÁDAT

Or I shall live your epitaph to make

 

Akár én írom fejfádat, akár

te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,

emléked innen nem vész soha már,

bár nekem minden ízem elfelejtik.

Neved mostantól örökéletű,

de ha én halok, végleg meghalok;

a sír, mely nekem juthat, egyszerű:

tied emberi szemekben ragyog.

Szerető versem lesz emlékműved:

folyton olvas a jövendő szeme

s jövő nyelvek ismétlik létedet,

ha elhalt már a ma lélegzete:

emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),

ott, hol legjobban él s lehell az élet.

 

Shakespeare 81. szonettje

 

 

BARÁTNŐK A BALKONON

Sur le balcon

 

Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,

egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a

másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,

lágy felhő, testüket puhán körűlrepeste.

 

Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve

néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,

s mélységes gyönyörét lassan szivükbe lopta

nagy szivük szomorú hűsége és az este.

 

Borzongó karral és csipővel összebújva

s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva

a balkonon a két barátnő így merengett.

 

Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,

és szónokolva, mint szinpadi trón, derengett

a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.

 

Verlaine

 

 

HA SZERELMEM ÉRDEK GYERMEKE VOLNA

If my dear love were but the child of state

 

Ha szerelmem érdek gyermeke volna,

apátlaníthatnák, Szerencse korcsát:

Perc kegyére s Perc dühére hajolna,

s gyom vagy virág: más intézné a sorsát.

De őt nem véletlen formálta; se

mosolygó pompa nem rontja, se rab

elégedetlenség szolga-dühe,

ami ma egyre csábítóbb divat:

nem réme politika, az eretnek,

mely rövid óra-távra dolgozik:

áll, maga, ura minden értelemnek,

hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.

Tanum erre az idő sok bolondja,

ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.

 

Shakespeare 124. szonettje

 

 

ÖKÖRNYÁL

Da fliegt, als wir im Felde gehen

 

Nini, ahogy megyünk a réten,

ökörnyál száll az út felett,

fénylő, tündéri selyme szépen

kezemhez köti kezedet.

Mintha egy álom jönne véle,

oly gyönyörű, amit igér.

Óh remélni tudók reménye:

illat sző s elhessent a szél!

 

Uhland

 

 

HADD SÍRJAK!

Lasst mich weinen!

 

Hadd sírjak! éjbeborúlva

a végtelen sivatagban.

Pihen a teve, pihen a hajcsár,

némán számolva virraszt az örmény;

én meg, mellette, a mérföldeket számolom

innen Szulejkáig, sorraveszem ujra

az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat.

 

Hadd sírjak! nem szégyen a sírás.

A síró férfi jó.

Achilles is siratta Briseisét!

Xerxes siratta élő hadait;

kedvencét, kit maga döfött le,

siratta Sándor.

Hadd sírjak! a könny megeleveníti a port.

Már ébred a hajnali szél.

 

Goethe

 

 

LENT, A FŰZKERTEK ALJÁN…

Down by the Salley Gardens

 

Lent, a fűzkertek alján, találtam a kedvesemet;

kis lába a füzesben fehéren lépegetett.

Vegyem úgy a szerelmet, mondta, ahogy a rügyet a fa;

de én, fiatal s bolond szív, azt mondtam: nincs igaza.

 

A folyóparton álltunk, körülöttünk a rét;

támaszkodó vállamra tette fehér kezét.

Vegyem úgy az életet, mint a füvet a parti homok –

De szivem fiatal s bolond volt, és most folyton sirok.

 

Yeats

 

 

GONDBŰVÖLŐ ÁLOM…

Care-charmer Sleep…

 

Gondbűvölő álom, gyász Éj fia,

Halál testvére, komor csend szülötte,

enyhitsd kínom, s vidd el a fényt, hogy a

gond visszatértét lelkem hadd felejtse.

Búnak elég a nap, – hisz összetörte

ifjuságom rossz kalandját a vész;

elég, ha ébren sír a szem, – ne sejtse,

hogy az éj is csak hazug enyhülés.

Oltsd ki a nappalt, mely ábrándozik,

ne mutasd te is, hogy mily zord a holnap,

s ujjal tetőzve szivem kínjait

ne cáfoljon rád a felragyogó nap.

Hadd nyugszom, hiú felhőket ölelve:

ne ébressz soha fényre, gyűlöletre.

 

Samuel Daniel

 

 

FIATAL FELESÉG PANASZA

 

Ha az aranka málnára kuszik,

nem él sokáig, nem fut messzire.

Feleségül katonához a lányt –?

Dobd inkább útszélre, a semmibe!

Elvettél, hogy befonták a hajam;

de alig járt át ágyad melege.

Este együtt, reggel már egyedül:

nem rövid így szivünk története?

Elmégy. Nem messzi, de mégis Ho-jang

nyugtalan határvidékeire.

Még nem is voltam igazán tied,

s lépjek anyád elé, mint a menye?

Ugy neveltek otthon a szüleim,

hogy éj-se-nap ne lásson más szeme.

„Párjával él a kakas, a kutya;

felnőtt lánynak van ura, mestere!"

Oda mentél, hol a halál az úr,

szivem fáj, csaknem meghalok bele.

Elmennék én utánad, esküszöm,

de csak még rosszabbúl járnál vele.

Felejtsd, hogy ifju férj vagy. Igyekezz

hazád szolgálni, légy jó fegyvere!

Katonáskodnánk mi is, félek, a

katonák tüzén sokat hűtene.

Soká varrtam selyemkabátomat,

hisz szegény háznak vagyok gyermeke.

Selyemkabátom mégse hordhatom

s arcom festékét sós könny marja le.

Kinézek: óh, hogy röpköd, párosan

hogy röpköd a sok édes cinege!

Rossz és kegyetlen az emberi sors:

hozzád vágyom, nem felejtlek sose!

 

Tu Fu

 

 

NE VOLNA TESTEM NEHÉZ HÚS

If the dull substance of my flesh were thought

 

Ne volna testem nehéz hús, de szellem,

nem bénítana irígy messzeség,

mert, a teret legyőzve, mérhetetlen

végekről rögtön hozzád szállanék.

Mindegy volna holléted távola

s hogy a föld szélén állok: oly hamar

pattan vizen s szárazon által a

gyors gondolat, s ott van, ahol akar.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,

nem ugrom hozzád mérföldeken át,

de, túlsok sár s víz keveréke, csak

sírok, s várom az idő vigaszát;

nehéz könnyet, mást nem adhat e két

lassú elem, közös kínja jelét.

 

Shakespeare 44. szonettje

 

 

KÉT TÁRSUK, TISZTÍTÓ TŰZ S LENGE LÉG

The other two, slight air, and purging fire

 

Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,

veled időzik, akárhol vagyok;

ez gondolatom, abban vágyam ég,

s e két itt-ott-szárny villámként suhog.

Mert ha elment e két gyorsabb elem

hozzád, gyöngéd, szerelmi hirnökűl,

a kettővel négy-gyúrta életem

bánattól nyomva halálba merűl;

míg csak meg nem gyógyítja keverék

életem a megtért két gyors futár;

épp most jönnek vissza, s mondják, de szép,

de viruló vagy, derű és sugár;

örömhír ez; de üdvöm ellobog:

visszaküldöm őket, és búsulok.

 

Shakespeare 45. szonettje

 

 

CSAK NE KÉRDEZD

Anfangs wollt ich fast verzagen

 

Előbb nagyon fájt a lelkem;

sírtam: minden oda van;

aztán mégis elviseltem –

Csak ne kérdezt, hogy: hogyan?!

 

Heine

 

 

GYÖTRELMES ÉJ

O nuit, nuit douloureuse!

 

Óh éj, fájdalmas éj! Hol jársz most, késlekedve,

óh hajnal? Jössz-e már? Messze vagy? Hívlak egyre!

Ah! összevissza csak és tehetetlenűl

hánykódom ágyamon és mégse sikerűl

aludnom, mert ez az álmatlan keserűség

bennem mint nyugtalan s beteggyökerü tűz ég.

Te alszol kedvesem; miattad maradok

ébren, amig csak a hajnal föl nem ragyog;

ha nem küldesz haza, ez a kegyetlen éjjel

gyorsabban telne most, tele szebb szenvedéllyel!

Lelkem, álommadár, röpdös, álmod felett,

s reggel, ha olvasod megkínzott versemet,

látod majd: oly nyugodt voltam-e én ma, mint te.

 

Gyötrő párnáimon felültem most; telítve,

veled telítve zsong fáradt fejem. Lobog

az éjszakai mécs, amíg rád gondolok,

lobog és nézi, hogy csókolva, sírva, kínom

és szerelmem tüzét neked itt hogyan írom.

Te alszol, kedvesem, szép szemed már pihen

s rózsalehelleted balzsama csöndesen

áramlik megnyiló ajkad bíbor közében.

De ha csalódom! Óh jaj, hátha fenn vagy, ébren,

s míg én itt szenvedem végig az éjszakát

álmatlan, keserűn, – más férfi ölel át

s virrasztva boldogan ezer gyönyöre támad

az ő karjai közt a túlgyors éjszakának!

Feledés istene, altass el! Béke szent

istene, Álom, adj nagy álmot, végtelent!

Más a karjai közt! Szégyen! Így megalázhat!

Más férfi! Óh halál! Őrület és gyalázat!

Jaj, buta sors! Miért tették az istenek

a szépség örökös rabjává szememet?

 

Lelkem mért oly szelíd, hogy folyton megsebezhet

játéka e gonosz és gyönyörű szemeknek?

Más lány jobb volna, más, nem ily szép, más, aki

félénk, alázatos, s igyekszik tetszeni

és kedvese után kisírja szeme fényét

és hű, nem sok fiú ostromolja erényét,

s derűs lelke, amely oly hamar lesz vidám,

helyettesíti a szépséget homlokán.

De ő, ki most gyötör, oly tündöklő jelenség,

hogy folyton övezi a hódolat: „Milyen szép!"

Remegő udvara körében isteni

fenségben jár-kel és sóhajom neveti;

csupa dac és szeszély, hirtelen, érthetetlen,

ma kedves és szelíd, holnap elérhetetlen,

s bár varázsa alól pár szív már kijutott,

az udvarlók raja ezzel sehogyse fogy!

Lesik tekintetét, s mint ő magát, imádják,

s nem szeret, akinek nem ő ihleti vágyát.

És aki szereti, annak sorsa mi lett?

Féltékenység, gyanú és éji rémület,

hogy jön majd egy bitang hőse a szerelemnek

s körülhízelgi őt s a lány egyszerre enged!

De mit tehetek én? Mért szidom magamat?

Kellett szeretni, óh hiszen megláttalak!

Kellett, szép gyönyöröm, – s muzsám most énekelve

dalokkal simogat, előtted térdepelve,

forró dalokkal és könnyekkel, és remeg;

óh bár fordítaná szivemhez szivedet!

 

Bálból ha térsz haza, óh ég! a nyoszolyádon

ez a boldog papír mily üdvöt lelne szádon!

Selyembe zárom és talán utána nyúl

szép kezed kegyesen s ő kebledhez simúl!

Megtudom, így lesz-e: Ámor megmondja nékem:

hiszen isten lakik a költő kebelében,

és ha a szived ily nagy jót tesz énvelem,

rögtön értesit egy mámoros sejtelem.

E mámort, kedvesem, add meg, s egyszerre minden

kínom szelidül és megbékűlt ereimben

tejjel-mézzel folyik s lüktet a tiszta vér

s a lelkem azt hiszi, hogy az egekben él.

 

Chénier

 

 

JAJ A SZÍVNEK

Beshrew that heart that makes my heart to groan

 

Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet

hordunk, ketten, s úgy zokog a szivem!

Engem zord kín sujt, de legédesebb

barátom is rabság rabja legyen?

Azért űztél ki magamból, kegyetlen,

hogy másik Énem még több láncba vesd?

Őt, téged s magamat elveszitettem,

háromszoros bú e hármas kereszt.

Zárd szivem érc-kebledbe, de szegény

hadd váltsa ki akkor barátomét;

bárki engem, őt hadd őrizzem én;

így véd zárkám attól, hogy durva légy:

de az leszel; mert ha magadba zársz,

rabod e szív, s mind, kit benne találsz.

 

Shakespeare 133. szonettje

 

 

SZOMBATI SZERELEM

Dhmë leukop£reie

 

Démó, liliomarc, ki ölelheti gyönyörü tested,

míg én csak sírok s kínoz a keserü vágy?

Az a zsidófiu? Nem csoda az se: kihűlhet

szombaton a tűzhely, fűti a szívet Erosz.

 

Meleagrosz

 

 

TÖLTS, ÉS MONDD A NEVÉT

”Egcei kaˆ p£lin e„pš

 

Tölts, és mondd a nevét, hogy Dórika, Héliodóra,

ujra meg ujra, keverd a borba a drága nevet,

s tedd a fejemre a tegnapi rózsafüzért: noha hervad,

emlék tőle, reá: tedd a fejemre szegényt.

Ő is sír, szerelem virága, siratja, hogy elment

Héliodóra: ma már más öleli, – soha én!

 

Meleagrosz

 

 

REMÉNY, MIT REMÉLSZ?

 

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Miért? – Valami megváltoztatott.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.

 

Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a mult, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

 

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

 

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök Szerelemnek.

 

Camões

 

 

TE, VAK BOLOND, SZERELEM

Thou blind fool Love, what dost thou to mine eyes

 

Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:

tudja, mi szép, látja, hol a varázs,

s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?

Ha túlelfogult, megrontott szemek

ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,

csalfaságuk horoggá mért vered

rákötni a szivem itéletét?

Mért tartsa szívem külön partnak azt,

amiről tudja, hogy nyilt köztelek?

S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,

s fessen rút arcra szép becsületet?

Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,

ezért betege most a torzitásnak.

 

Shakespeare 137. szonettje

 

 

MÉG EGY CSÓK…

Ae fond Kiss

 

Még egy csók, – és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szivbőlcsordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek.

Miért sír fel az az égre,

akinek még van reménye?

Nekem csillagfény nem int már:

özön éj és néma kín vár.

 

Rossz rajongás, mégse szidlak,

Nancy győzni, győzni tud csak!

Aki látja, mind imádja,

mindig őt, csak őt kivánja.

Ne lett volna szivünk oly vak,

ne lett volna vágyunk oly vad,

ne jött volna, ne nőtt volna:

szivünk most nem haldokolna.

 

Ég veled, te szép, te legszebb!

Ég veled, te vég, te kezdet!

Béke, vágy, kincs, öröm, érdem,

minden áldás elkisérjen!

 

Még egy csók, – és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szivbőlcsordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek!

 

Burns

 

 

BIZONY, JOBB, HA UTUNK MOST ELSZAKAD

Let me confess that we two must be twain

 

Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,

noha szerelmünk osztatlanul egy:

igy a sok foltot, mely velem marad,

viselem majd magam, tenélküled.

Két szivünk közös vágy, de életünkben

olyan választó bántalom is él,

melytől, bár nem csökkenti örömünk, nem

egy szép órát veszt a szent szendvedély.

Nem illethet ezután a szavam,

mert szégyenem megszégyenítene,

s hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,

mert megromlik neved becsülete:

nem, nem, ne tedd; mert szivem úgy szeret,

hogy mint magad, enyém a jóhired.

 

Shakespeare 36. szonettje

 

 

BÚCSÚ A SZERELEMTŐL

Farewell to Love

 

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;

megtagadlak, már nem vagyok tied;

gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,

hogy ledobhattam bilincseimet.

Egy kézfogás még, – töröld esküinket

s ha találkoznak sorsunk útjai,

ne árulja el se szó, se tekintet,

hogy a volt vágyból maradt valami.

Most, bár szerelmünk már-már alig él,

s ravatalánál zokog a hüség

és utolsót lüktet a szenvedély

s a tisztulás lefogja a szemét,

most még, noha mindnyájan elsiratták,

fel tudnád támasztani, ha akarnád.

 

Michael Drayton

 

 

MEGEGYEZÉS

 

Kapcsolatunkért az erények

szolgái bárhogy marjanak,

és noha az előitélet

elveszi női rangodat,

 

térdem hajlását üres illem

s földi bálvány nem látta még:

mint neked, a harc kellemetlen,

de nyugalmam nem zúzza szét.

 

Világi ragyogásba veszve,

mint te, forgok a bálokon,

de bölccsel s bolonddal csevegve

csak saját szivemben lakom.

 

Minket földi mámor csak úntat,

nekünk az ember mind silány;

de mert nem csapjuk be magunkat,

nem csap be más sem ezután.

 

Amily gyorsan egymásra leltünk,

válásunk is gyors lesz, – ha már

örömtelen volt a szerelmünk,

legalább majd búcsúnk se fáj.

 

Lermontov

 

 

AZ ELTEMETETT SZÍV

Das begrabene Herz

 

Minduntalan eszembe jut

egy régi álom. Fiatal

voltam még, vad és gondtalan.

Anyám sokat szomorkodott.

Egyszer csak jött egy rossz levél.

Hogy mi volt benne, nem tudom, –

anyám a melléhez kapott,

mintha meghalna a szive.

Az éjt álmodtam álmomat:

láttam, amint anyám – finom

kezében kapa – csöndesen

kertünk fenyőihez osont:

egy gödröt ásott s egy szivet

tett bele. És ráhúzta a

földet, és lassan visszajött.

 

Meyer

 

 

SZERELEM ÉS GYŰLÖLET

Odi et amo

 

Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:

így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

 

Catullus

 

 

CATULLUS, BÜSZKE LÉGY!

Miser Catulle

 

Elég, te őrült! Térj eszedre! Mit jajgatsz!

Szegény Catullus, ami veszve, hadd vesszen!

Arany napokkal tündökölt a mult benned,

mikor vidám sétákra drága lánykád vitt,

s emléknek mily szép a sok bolond játék,

amit te kértél és a lány se tiltott meg!

Arany napokkal tündökölt a mult benned.

Minden tilos ma: te a vágyakat tiltsd meg,

ne űzd, ha fut, ne roppanj össze félholtan,

hanem, magad megedzve, büszke légy, vas-szív!

Isten veled! Catullus ime már vas-szív,

nem hajszol és nem koldul már, ha eldobtad:

majd sírsz te, sírsz majd, hogyha senki sem kíván!

Jaj, jaj neked, gyalázatos! be rossz sors vár!

ki fog utánad járni? és ki lát szépnek?

kit fogsz szeretni? ki szeret meg úgy, mint én?

kapsz csókot? ajkat, hogy sebesre csókolhasd?

Légy csak, Catullus, büszke és erős vas-szív!

 

Catullus

 

 

LÁNYHŰSÉG

Nulli se dicit

 

„Senki sem!" – esküdözött – „nem lesz más senki a férjem,

még Jupiter se, ha jő!" – esküdözött a leány.

Esküdözött, de amit nő súg  szeretője fülébe,

szélbe irott betü csak, rajz rohanó vizeken.

 

Catullus

 

 

RABSÁG BETEGE

Huc est mens diducta…

 

Lesbia, gazságod úgy megrontotta a lelkem

s szívem a rabságnak oly igazán betege,

hogy többé sose áld, lennél bár angyal ezentúl

és a szerelme se fogy, bármi piszokba merűlsz.

 

Catullus

 

 

ÓH, NE MONDD SZIVEM HAMISNAK

O never say that I was false of  heart

 

Óh, ne mondd szivem hamisnak, barátom,

bár – távol – hűlni látszott a tüzem!

Olyan könnyű magamtól volna válnom,

mint lelkemtől, mely kebledben pihen:

szerelmem fészkében; megyek, bucsúzom,

s mint az utazó, megint megjövök,

kellő időre, nem változva, s úgy, hogy

foltjaimra magam hozok vizet.

Ne hidd, legyek bár hódolt terepe

minden bűnnek, amely vívja a vért,

ne higgy olyan őrültnek, hogy a te

kincsözönöd eldobom semmiért;

semmi nélküled e nagy egyetem,

Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.

 

Shakespeare 109. szonettje

 

 

PYRRHUS SIKRASZÁLL ANDROMACHÉ GYERMEKÉÉRT

La Gréce en ma faveur est trop inquiétée

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

Hazánk túlságosan aggódik érdekemben.

Azt hittem, fontosabb kérdésre kell felelnem,

Uram; s a név, melyet a követe visel,

lelkem hatalmasabb hírre ajzotta fel.

Ki hitte volna, hogy ilyen vállalkozásra

Agamemnon fiát kell küldeni csatába;

s egy egész nép, amely úgy győzött s annyiszor,

egy gyermek ellen ily gyilkos ármányt kohol?

És ki igényli, hogy feláldozzam? A sorsát

jogosúlt bármiben megszabni Görögország?

S minden görög közűl ura nem én vagyok

a rabnak, akit a végzet nekem adott?

Ugy van, Uram! Mikor Trója füst volt s komor láng

s a győzők véresen elosztották a zsákmányt,

a sors, melynek az ég szólt a szavain át,

nekem adta, nekem, Andromachét s fiát.

Ulysszesz foglyaként lett vége Hekubának;

Kasszandra Argoszba követte az apádat;

nyúlt joguk s rabjaik felé rabló kezem?

Kellett a tetteik gyümölcse énnekem?

Félnek, Hektorral a vár – Trója – ujraépűl;

s fia, mert éltetem, életem veszi végűl.

Oly ész, mely ennyire óvatos, nagy teher;

ily messzi baj, Uram, engem nem érdekel.

Előttem áll a mult, hogy mi volt az a város,

bástyái mily dicsők, falain mennyi hérosz:

Ázsia ura volt! S aztán fordúlt a kép; –

mi lett sorsa, mivé tette Tróját a vég?

S tornyokat látok csak, miket hamu borít el,

sivatag földeket, golyót vérszinü vízzel,

vasban egy gyermeket; s nem tudom hinni, hogy

bosszút lihegjen ily Trója s ily állapot.

Ah! ha Hektor fiát eskünk dönti halálba,

egy teljes éven át miért élt a kis árva?

Priamosz kebelén – mért nem ölték meg ott,

hogy födné hullahegy és üszök és romok?!

Akkor jog volt minden: hasztalanúl remélte

agg és unoka, hogy megvédi gyöngesége;

az éj s a diadal, a nálunk is vadabb,

az ölt bennünk, s a kard nem látta, hova csap.

Túlbőszen törtem a legyőzöttek fejére.

De kegyetlen hirem dühömet is tulélje?

És noha már szivem szánalom szállta meg,

fürdessem egy gyerek vérében kezemet?

Nem, Uram. Egyebütt lessen Graecia prédát;

üldözze egyebütt tűnt Trója maradékát:

én már nem akarok több vért s rémületet,

Epirus megőrzi, mit Trója őrizett.

 

Racine

 

 

ANDROMACHÉ BEJELENTI, HOGY ELFOGADJA PYRRHUS KEZÉT

O ma chére Chéphise!…

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

…… Kephisisem, barátom,

előtted nem veszély, ha lelkemet kitárom.

Balsorsom igazán megmutatta szived;

de úgy véltem, te is jobban látsz engemet.

Ah, hihetted-e, hogy Andromaché szerelme

elárúlja urát, ki létét látja benne;

s hogy, ütve uj sebet sok-sok halottamon,

saját nyugalmamért az övékét zavarom?

Ez a hűség, melyet hamvainak igértem?!

De fiúnk elveszett: kellett, hogy védve védjem,

s Pyrrhus támaszt igér, ha asszonya leszek;

megteszi: nem hiszem, hogy becsap engemet.

Tudom, Pyrrhus milyen. Vad, de őszinte, míg él,

Kephisis, s többet tesz, mint amennyit megígér.

Ma még a görögök gyülölete is üdv:

Hektor fiának uj apád ad a dühük.

Igy, mert áldozatot kiván fiam szerelme,

Pyrrhus mellé állok további életemre:

elfogadom hitét s oltár előtt örök

kapcsot kovácsolok közte s fiam között.

De rögtön azután, hogy önmagamnak ártva

hűtlen életemet kezem végképp lezárja;

így rovom le adóm, én, a halálraszánt,

Pyrrhus, férjem, fiam és önmagam iránt.

Szerelmemnek ez az ártatlan haditerve;

ezt a férjem maga súgta kérdő szivembe.

Hektorom s őseim elé csak én megyek.

Kephisis, te fogod lezárni szememet.

 

Racine

 

 

HERMIONÉ SZAKIT PYRRHUSSZAL

Vous ne m'attendiez pas, Madame; et je vois bien

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

PYRRHUS

Nem vártál, asszonyom; s látom, hogy itt vagyok,

zavarni tudja csak a társalgásotok.

Nem célom a hibám jóvá játszani, holmi

hamis méltányosság ködével fátyolozni:

elég, hogy elitél a saját szivem is,

s lelkem nem védheti, amit maga se hisz.

Trójai nőt viszek oltárhoz. És bevallom,

neki adom, amit neked kellene adnom.

Más most azt mondaná, hogy egykor a frigyünk

Trója előtt apák kötötték, nélkülönk,

s hogy az akaratuk, szivünket meg se kérdve,

érzés nélkül kötött bennünket kéz-a-kézbe;

de én rámondtam az igent, s ez már elég.

Vitték követeim szivem igéretét;

majd szóltam ellenük, sőt akartam is, úgy van.

Majd megjöttél, velük, itt voltál Epirusban;

s noha egy más szem, egy győzelmes ragyogás

már megelőzte azt, ami benned varázs,

nem fogadtam el ezt az uj, bűvös hatalmat:

akartam, makacson, hogy hozzád hű maradjak;

úgy fogadtalak, mint királynőt, s mostanig

hittem: az eskünek majd csak enged a szív.

De a szív győzött; és elég gyászos csapás, hogy

Andromache olyan férjet kap, akit átkoz.

Akaratunk ellen – ő engem, én meg őt –

kötjük egymást örök frigybe az Ég előtt.

Ezek után, Urnőm, szidd, gyalázd árulódat,

akinek fáj, hogy az, de más lenni nem óhajt.

Számomra e harag, amelyet tisztelek,

csak enyhülést igér, éppúgy, mint teneked.

Mondj rá mindent a gaz esküszegőre, tombolj:

félek, míg néma vagy, bár nem a haragodtól;

sorakoztat szivem ezer néma tanut

s ahogy hallgatsz, úgy nő irtózatos szavuk.

 

HERMIONÉ

Örömmel észlelem, uram, cikornyamentes

közlésedben, hogy hű maradtál jellemedhez,

s törni akarva e szentséges kapcsokat,

ahogy illik, gazúl végzed gazságodat.

Süllyedhet, csakugyan, olyan rabszolgaságba

egy hóditó, hogy azt, amit igér, beváltja?

Nem, nem; téged joggal kísért a hitszegés;

s ami ma idehoz, az csak dicsekedés.

Hogyhogy? Bár se parancs, se semmi eskü nem köt,

mint Trója kedvese, megkéretsz egy görög nőt?

Elhagysz, visszaveszel, és megint visszamégy

Heléna lányától a dicső özvegyért?

Rabnőt koronázol, s királylányt? Graeciának

feláldozod Tróját, s amazt Hektor fiának?

Mindezt oly szív teszi, mely úr maga felett,

oly hős, akit nem köt rabszolga becsület.

Hogy nődnek tess, azért kellett tán édes éked,

teljes dísze a gaz s hitszegő érdemének:

jöttél, szemlélni, mily sápadt a homlokom,

s hogy majd az ő keblén kacagj a kínomon.

Ha majd megy, kocsiján, menjek sírva utána?

Uram, ennyi gyönyör mégis sok volna mára;

s bár te sem futsz máshoz kölcsönzött címekért,

csak nem kevesled a fejeden a babért?

Leszúrtad Hektor ősz apját, úgy hogy a látvány

mint gyilkos borzadály futott át a családján;

mialatt keblében mélyre-mártott kardod

egy csöppnyi kortól-jég vér után kutatott:

az égő Tróját vértengerbe meritetted;

s mikor Polyxenát, óh, hős, leteritetted,

iszony fogta el az egész görög hadat:

van, ki ily tettektől bármit is megtagad?

 

PYRRHUS

Asszonyom, jól tudom, rémségeknek de hosszú

sorára vett reá Helénáért a bosszú;

sajnálhatnám a vért, mely anyádért omolt;

de jobbnak gondolom: felejtsük, ami volt.

Hála az Égnek: a te közönyöd irántam

nem mutatja, hogy bűn az üdv, melyet kivántam;

látom, szivem, melyet oly sokszor mart a vád,

nem jól ismerte a tiédet, sem magát.

Sajnálatom hitt csak halálra-sebezettnek;

csalásunk hitéhez hit kell: az, hogy szeretnek!

Te sose kivántál láncodon tartani:

féltem: cserben hagylak, s te tán örűlsz neki.

Kettőnk szive sose dobogott volna eggyütt;

kötelességem vitt, mint téged: azt követtük.

Nem volt rá ok, nem is szerettél sohasem.

 

HERMIONÉ

Én? Soha? Mit tettem, mi mást, te szívtelen?

Minden hercegünknek kosarat adtam érted:

magam kerestelek föl, téged, s messzi néped;

elhagytál, hűtlenűl, s én itt vagyok, igen,

bár minden hívemet lázítja szégyenem.

Megparancsoltam, hogy hallgassák el a sértést;

titokban vártam a hitszegő visszatértét;

reméltem: riad a lelkiismereted

s visszahozod velem-eljegyzett szívedet.

Szerettelek, hűtlent; mi lett volna, ha hű vagy?

S még most is, amikor olyan kegyetlenűl csap

rám a szavad, mely a halált jelenti be,

még most is kétkedem, hogy: nem szeretlek-e?

De ha ez rendelés, ha a nagy Ég haragja,

hogy tessék neked, a dicsfényt más nőnek adja,

jól van, vedd nőűl azt. De tedd meg legalább,

hogy ne tarts itt tovább, mint nászod tanuját.

 

Szavunk nem lesz talán egymással soha többé:

várj egy napot; holnap úr leszel, úr örökké.

Nem felelsz? Nyomorúlt, ezzel is sértegetsz:

az időt számolod, amit rám vesztegetsz!

Repeső szived a trójai nőre vágyik,

alig bírsz várni: bár beszélne már a másik!

Szived hozzá beszél, őt lesi a szemed.

Mehetsz már, menekűlj, hagyd el ezt a helyet:

esküdj hitet neki, ahogy valaha nékem,

mocskold isteneink szentségét földön-égen.

Ők nem felejtenek, s tudják, mert igazak,

ily eskü kötötte hozzám is sorsodat.

Vidd oltáruk elé szivedet s vereségem;

menj, fuss. És ne próbálj még találkozni vélem!

 

Racine

 

 

HERMIONÉ PYRRHUS MEGÖLETÉSÉN TÖPRENG

Oú suis-je? Qu'ai-je fait? Que dois-je faire encore?

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

Mit tettem? Hol vagyok? Mit tegyek ezután, még?

Mily szenvedély sodor? Agyam vad tűz gyanánt ég.

Futkosom, céltalan járom e palotát.

Bár tudnám, hogy szivem gyűlöl-e, vagy imád?!

Mily ádáz volt szeme, mikor utam kiadta!

Kín? Benne?! Irgalom? Még csak nem is mutatta.

Sajnált, egy percig is? Észleltem zavarát?

Kicsalhattam akár egyetlen sóhaját?

Sírtam: süket maradt; őrjöngésemre: csöndes;

rezzent gyanuja, hogy szemem miatta könnyes?

S még én sajnálom őt? S ami legrémesebb:

szivem, gyáva szivem most is érte remeg?

Vacogtat, tudni, hogy mi tör élete ellen?

S bár bosszút sürgetek, máris kész a kegyelmem?

Nem, csak legyen szilárd a düh itélete:

vesszen! Úgyse miénk többé az élete.

Győz az aljas, neki irtózatom mosoly csak:

azt hiszi, e vihar tüze könnyekbe olvad;

azt hiszi, mert gyönge s bizonytalan vagyok,

balkezem védi, míg ellene tör a jobb.

Ma is régi, szelid szivem szerint itél meg.

Sőt gondolatai most is másutt járnak, henyélnek!

Győz az oltár előtt, s nem is érdekli, hogy

halála-élete talán kockán forog.

Rám bízta: döntsek én? A döntés végzetes lesz.

Van még egy eszközöm: cselekedjék Orestes.

Haljon meg: hogy mi lesz, sejthette, igazán,

hisz akaratom ő kényszerítette rám.

Rám? Hogy? Vagyis az én parancsomra csinálják?

Hermioné vádja mondja ki a halálát?

E herceghez, kinek hőstettein szivem

annyit ábrándozott s oly gyönyörteljesen,

kinek szivét titkos reményem már kivánta,

mielőtt bárki is gondolt e szörnyü nászra,

azért jöttem, annyi földön-tengeren át

hogy én hozzam neki messziről a halált?

Hogy meggyilkoljam? Ah?…

 

Racine

 

 

RACINE, NAPI MUNKÁJA VÉGÉN

La journée de Racine

 

A poéta, Racine, befejezte a napját;

könyököl, álmodik. Sikerült a dala?

A fürgehegyü toll ki-kihagyó zaja

nem sercegteti már a kézirata lapját.

 

Elegáns epigram fulánkjába haragját

öntötte, izgató s fanyar mérgét, agya?

Nem; szivét nemesebb becsvágy ajzotta ma

s szeme már épp a kész jeleneten suhant át.

 

Látása, mely miatt, mert oly éles-finom volt,

némely kritikusa rejtett gazságra gondolt,

nagyon büszke, szelíd, hald s tűnődő, hiszen

 

– óh, kínok! óh, gyönyör! – egész napja során hő

lelkében fájt a szép búcsú, mit hűtelen

Tituszához intéz Berenisz, a királynő.

 

De Régnier

 

 

ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT

O triste, triste était mon âme

 

Óh lelkem, mennyi bánat ért

egy asszonyért, egy asszonyért.

 

Vigaszt, hiába, nem találtam,

pedig szivemmel messzeszálltam,

 

pedig szivem elhagyta őt,

már rég elhagyta azt a nőt.

 

Vigaszt, hiába, nem találtam,

pedig tőle már messze jártam

 

s szivem, túlérzékeny szivem,

igy szólt lelkemhez: – Ugye, nem,

 

nem valóság – bár annak érzed –

bús és dacos száműzetésed?

 

S lelkem felelt: – Mit tudom én,

mily csapda ez, vagy mily remény:

 

mindig mellette, nála, véle,

pedig messze száműzve tőle?!

 

Verlaine

 

 

AZ ÉJ ESŐS, VIHARZÓ…

Die Nacht ist feucht und stürmisch

 

Az éj esős, viharzó,

az ég csillagtalan;

zúgó fák közt az erdőt

járom némán s magam.

 

Fény tűz ki a messzi, magányos

vadászlak ablakán;

csak oda ne most, a világ ott

éppen elég pogány!

 

Bőrfotelében hátra

dől a vak nagymama,

szobormerev és ijesztő,

s nincs egyetlen szava.

 

Fel-alá dühöng az erdész

káromkodó fia,

flintáját vágja a falhoz

s csakúgy zeng gúnykacaja.

 

A szép lány fon; a len omló

könnyétől harmatos;

apjuk kutyája szükölve

simúl a lábaihoz.

 

Heine

 

 

NYOMASZTÓ LÉGKÖR

Drückende Luft

 

Az égbolt mindjobban komorlott;

szinte a szobámba gomolygott

a fakó felhők mély öle.

Kint a nagy kőris súlyosan

forgott-csikorgott, zordonan;

pörögve szállt két levele.

 

Hangosan a fülledt szobán át,

mint szú, mely a sír némaságát

rezzenti, órám ketyegett.

S félve zendült a zongora

a harmadik szobában a

hátam megett.

 

Palanehéz volt már az égbolt;

Ő játszott, s játéka sötét volt,

láttam, hogy Ő.

A szél s a dúlt lomb küszködött,

porszürkén izzott és nyögött

 a levegő.

 

És sápadtabban zengve nyultak

a falon át a könnyes ujjak;

és ő dalolt;

mit mint jegyese, úgy szerettem,

azt dúdolta most összetörten;

éreztem, szíve fuldokolt.

 

A felhő egyre komorabb lett;

a sebzett hang tompább s vadabb lett,

mint kés, éles, mint kés, kopott;

s míg zengett multunk éneke,

két gyermekhang sírt föl vele –

s a villám lecsapott.

 

Dehmel

 

 

HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ…

 

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:

van éj, legyenek titkai!

Multamban semmit sem találhatsz,

ami szerelmed növeli.

Szeretsz – nos, legyen elég ennyi!

S ha szeretsz, ne kérdezd soha,

ne tudd meg, hogy az életem mily

üres, fekete, ostoba!

Hogy boldogságod meg ne öljem,

nem vallhatom be soha, hogy

nem hiszek már a szerelemben

s szivedre méltatlan vagyok:

s hogy ami szent gyönyörüséget

adott egykor, ma méreg, és

hogy mint éjjel meghitt kiséret,

oly jó nekem a szenvedés.

Tiéd, amit jövőm kigondol,

az üdvösségem is, fogadd;

de ne kérdezz soha a multról:

lelkem kínja enyém marad!

 

Lermontov

 

 

ÓH, HOLD, BE BÚSAN…

With how sad Steps, O Moon…

 

Óh, Hold, be búsan hágod az eget!

be némán, s arcod hogy sápadozik!

Az a gyors ijjász éles nyilait

szórva tán a mennyben is incseleg?

Ha szerelmes szem bírája lehet

a szerelemnek, hát az betegít;

szemedből látom; lankadt bájaid

tükrében saját bánatom remeg.

Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hüség

nálatok csak butaságot jelent?

És mint itt, ott is gőgös, aki szép?

Szerelemért szeretnek odafent

s az igaz szivet mégis megvetik?

A hálátlanság az erény nekik?

 

Sir Philip Sidney

 

 

ÓH, PÖRLEKEDJ A SZERENCSÉVEL ÉRTEM

O for my sake do you with Fortune chide

 

Óh, pörlekedj a Szerencsével értem,

szidd rút tetteim bűnös istenét,

hogy ami lett belőlem s amin éltem,

csak köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.

Nevemet üszök innen lepi be;

innen, hogy jellemem szinte ragad

munkámtól, mint a mázoló keze:

könyörűlj, s kívánd tisztulásomat;

s vad kóromra, jó beteg, iszom újra

az ecetet, és újra, ha kiittam,

és nem lesz epe az epe, se dupla

bünhődés, hogy javulásom javítsam.

Könyörűlj, drága barát: biztosítlak:

könyörületed maga megjavíthat.

 

Shakespeare 111. szonettje

 

 

ŐSZ HALK SZELE

Der Herbstwind rüttelt die Bäume

 

Ősz halk szele rázza a fákat,

az éj nyirkos, hideg.

Szürke köpenyben az árva

erdőben léptetek.

 

A lovast a ló, az álmát

gondolatok viszik,

röpűlve emelnek a házhoz,

hol a kedvesem lakik.

 

Kutyák csaholnak, inas jön,

a gyertyaláng lobog,

sarkantyúm peng, amint a

csigalépcsőn felrohanok.

 

Csupa illat és ragyogás a

meleg szőnyegszoba,

ott vár reám az édes –

röpűlök a karjaiba.

 

Szél rezzenti a tar tölgy

susogó gallyait:

„Bolond lovas, te, mit érnek

bolondos álmaid?"

 

Heine

 

 

EGY NAP MEG EGY ÉJ

At Parting

 

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele

játszani, a szerelem s a szeszély;

ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,

ő muzsikált vele, röpte hozott ide,

mert meg akarta mutatni, mit ér

egy nap meg egy éj.

 

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;

semmi gonosz gyanu ide nem ér,

követne a lába, gyalázna a nyelve, de

a szerelem sürü mirtusza rejt; s vele

lelket a testtel egy üdvbe zenél

egy nap meg egy éj.

 

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,

(hallod? a reggel örök dala kél!)

egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;

menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!

Ennyi a földön az isteni kéj:

egy nap meg egy éj.

 

Swinburne

 

 

FÖRTELMES IDŐ

Das ist ein schlechtes Wetter

 

Förtelmes idő! Viharzik,

eső és hó szakad,

árván lesem ablakomból

a kései árnyakat.

 

Piciny fénypont ragyog fel

és tovaimbolyog:

lámpással anyóka megy ott: már

hazafelé topog.

 

Lisztet, tojást, vajat vett,

s most gyúrni fog, azt hiszem,

hogy nagy lányának édes

süteménye legyen.

 

Az, álmosan hunyorogva,

otthon, fotelében ül;

a drága arcot a fényben

aranyhaj özönli körül.

 

Heine

 

 

ÁLOM, TÉLIRE

Rêvé pour l'hiver

 

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban

utazni jössz velem.

Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban

csókok fészke pihen.

 

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd

megrontva az ablakon át

fintorgó démonok fekete söpredékét

s fekete farkasok hadát.

 

S egyszer csak valami az arcodat kaparja.

Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra

aláiramodó.

 

Hozzám fordulsz: „Keresd!" s a fejedet lehajtod.

S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,

aki – nagy utazó!

 

Rimbaud

 

 

MINT HA ÉTVÁGYÁT FOKOZNI KERES

Like as to make our appetite more keen

 

Mint ha étvágyát fokozni keres

az ember ínycsiklandó ízeket, s még

messzi kórt félve önmaga szerez

bajt, hogy később kerülje a betegség:

örökfriss mézed élvezve fanyar

mártást kevertem étkembe; s a jólét

betege: felcsaptam én is hamar

betegnek, bár semmi bajom se volt még.

Képzelt baj ellen a politikusság

a szerelemben így vitt bajba, s ép test

romlása lett a túlzott óvatosság:

amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.

De megtanultam s áll a lecke: méreg

a gyógyszer is szépséged betegének.

 

Shakespeare 118. szonettje

 

 

FEKETEKÁVÉ

 

Ha éji tivornya után kimerűlten

eléred az otthonodat

s tombolva fölötted a holdtalan űrben

sorsod dühe-gúnyja kacag, –

elő a poros masinát, s a szeszgőz

páráiban, a lila-kék

lángok sziszegő koszorúja felett főzz

magadnak erős feketét.

 

Ha bontod a kedves, a várt boritékot,

de a hír, ami jött, csupa fagy,

és tűnik a nő s vele tűnik a légyott,

ne hidd, hogy az ég leszakad:

hagyd futni a vágyad, a hited a lányban

s bársonyszeme éji ködét

és őrületed fekete viharában

főzz duplaerős feketét.

 

De ha tél szele rázza a lombtalan ágat

s rád támad az esti világ

s szobádba vihogva kisértetek, árnyak

néznek be az ablakon át, –

hessentsd tova szótlan az ifjui álom

hófödte halottseregét

és főzd kis, csorba masinádon,

főzd, lassan a feketéd.

 

Szmirnenszki

 

 

LELKEM, HOGY TE VAGY KORONÁJA

Or whether doth my mind being crowned with you

 

Lelkem, hogy te vagy koronája, tán

királyi mérget, ámítást iszik?

Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán

szerelmedtől rontva bűvészkedik,

mikor szörnyekből s a sok korcs alakból

édes angyal-másaid látja ki

s tökéletes jót varázsol a gazból,

ha fényét érik a lét tárgyai?

Az első áll! Szemem itala ámít

és nagy lelkem királyként hajtja fel:

a szem tudja, ura mily ízre vágyik

s borát ínye szerint készíti el;

s ha az méreg, kisebb a bűne: menti,

hogy szereti s ő maga kezdi inni.

 

Shakespeare 114. szonettje

 

 

A MÉREG

Le poison

 

A bor egy nyomorult lebujnak tüzet és színt,

tündéri zománcot ad,

s rőt-arany gőze oly mesés csarnokokat

képes emelni körénk, mint

az égbolt ködein átizzó alkonyat.

 

Az ópium a lét határán túl kiterjed,

megnyujtja a végtelent,

csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,

és túltelíti a lelket,

oly zord és fekete gyönyöröket teremt.

 

S mindez nem oly erős méreg, mint amit áraszt

szemed, zöldfényü szemed:

két tó, mely tükrösen ringatja lelkemet.

Álmaim vad csapatának

csak az ő keserű örvényük enyhület.

 

Mindez nem oly erős, rettenetes varázs, mint

nyálad, e maró csoda,

a felejtő tudat boldog kábulata,

mely lelkemmel tovább ring

s úgy visz, ájultan, a halál partjaira!

 

Baudelaire

 

 

TAKARODJ

O?da t… moi kenÕj Órkoj

 

Szót se, te esküszegő! Ahogy itt vagy, minden elárul:

züllöttél, csöpög a mirrha a fürteiden,

a karikás szem, a réveteg arc, a tekintet elárul,

még itt lóg fejeden a szalagos koszorú!

Ezt a sörényt vad kéz csak most kócolta előre,

részeg vagy, csupa szesz, járni, megállni se bírsz.

Menj, ringyó! Zene szól, az kell neked: áll a mulatság,

csörög a csörgettyű, téged akar: takarodj!

 

Meleagrosz

 

 

SZIRÉN-KÖNNYEK MILY ITALAIT ITTAM!

What potions have I drunk of Siren tears

 

Szirén-könnyek mily italait ittam,

belül pokolszenny csövek párlatát,

sirva reméltem és remélve sírtam

s kezemből a kész siker is kiszállt!

Mily gonoszúl tévedett a szivem,

mikor azt hitte, hogy üdvözitett!

Ez az őrült láz milyen képtelen

tévutakra csavarta szememet!

Óh balsors haszna! te vagy mesterem:

bajokban edzve egyre jobb a jobb;

s romjaiból ha kél a szerelem,

szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.

Megtérek hát, bukva s elégedetten,

s háromannyit nyerek, mint veszitettem.

 

Shakespeare 119. szonettje

 

 

CHARLOTTE VON STEINHOZ

An Charlotte von Stein

 

Mért adtad e mély tekintetet, mely

úgy sejteti velünk a jövőt,

hogy szerelmünk önfeledt gyönyörrel

sosem állhat édene előtt?

Mért áldottál, Végzet, oly varázzsal,

hogy egymás szivébe láthatunk

s a sok furcsa gomolygáson által

kifürkésztük igaz viszonyunk?

 

Ah, ezerszám él a bamba ember

s a saját szivét sem ismeri,

teng-leng, s ha nem-képzelt gyötrelemmel

sujtja sorsa, nyugtát nem leli;

aztán ujjong, mert a gyors örömnek

váratlan hajnala felragyog.

Csak nekünk, két szegény szeretőnek,

tilos, mitől mások boldogok:

nem érteni egymást és szeretni,

hinni tükörképnek, mely hamis,

uj s uj álomhazákat keresni

s ingani álmodott bajban is.

 

Boldog, akit üres álom éltet!

Boldog, kire sejtés sose hat!

Bennünk, sajnos, minden perc s minden tekintet

sejtelmet igazol s álmokat.

Mondd, mi sors van előtted s előttem?

Mondd, hogy kötött egybe ily nagyon?

Ah, valaha, régleélt időkben

feleségem voltál vagy hugom.

 

Megláttad lényem minden vonását,

tudod, hogy cseng bennem az ideg,

s bár alig van földi szem, mely átlát,

kiolvasott egy tekinteted.

Forró erem mérsékleted itta,

vezettél, hogy ne tévedjek el,

s vihar multán angyal karjaidban

felüdült e zaklatott kebel.

Tündérkönnyü szál kötötte hozzád;

hány nap elringattad, boldog üdv!

Volt-e gyönyör, mint a hálateli órák

mikor ott a lábadnál feküdt:

tudta, szive a szivedre lüktet,

jónak látta szemedben magát,

érzékei sorra felderűltek

és zúgó vérébe béke szállt!

 

S mindebből már csak mint távol emlék

lebeg a szív körűl valami:

örök-változatlan bent a régi egység

s az új helyzet fájdalom neki:

élünk, mintha lelkünk félig élne,

félhomály a tündöklő azúr.

Mégis jó, hogy – bár gyötör – a végzet

minket át már sose gyúr!

 

Goethe

 

 

JOBB ROSSZNAK LENNI

'Tis better to be vile than vile esteemed

 

Jobb rossznak lenni, mint rossz hírünek,

ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,

s ha bűn a kéj, bár nem szivem s szived

szerint, de mert azzá teszi a látszat.

Mért köszöntgeti virgonc véremet

más szeme, a szentségtörő, csaló?

Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek

ösztönre rossz, ami számomra jó?

Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték

bűnömbe nyiluk: magukról itéltek;

én vagyok az egyenes, ők a görbék,

rút tetteim csak rút agyukban élnek.

Vagy az egyetemes rosszat hiszik:

mindenki gaz s gazúl uralkodik?

 

Shakespeare 121. szonettje

 

 

PÁRIZSI FÉRJEK

Fort bien. Est-il au monde une autre ville aussi…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Igaz. De van-e még város, ahol a férj,

mint a miénkben, oly jámbor csordában él?

Nem látni figurát, ahány kell, annyifélét?

s mind hogy tűri a nő idomító szeszélyét?

Ez pénzt gyűjt, mit neje azoknak ad, akik

nagy-buzgón az ura szarvát növelgetik.

Jobban jársz, bár éppúgy gúny ér, ha napi kedves

ajándékokkal tér haza hozzád a hitves:

féltékenység nem is borzolja lelkedet,

hisz – nőd mondja! – mind csak erénydíj; s te hiszed.

Egyik férj mennydörög, de hiába; a másik

engedelmesen a dolgok kezére játszik,

s látva, hogy küszöbén a ficsúr megjelent,

udvariasan ő fog kesztyűt és köpenyt.

Ez, ravasz szuka, a férjnek mű-szerelemben

sok mindent elmesél, csak épp a lényeget nem,

s dicső keblén ura oly békén aluszik,

hogy szánja a lovag – céltérő! – gondjait.

Más nő, mentve, hogy oly sokat költhet magára,

szerencsét emleget és hogy jól ment a játszma;

mit játszottak? – a tök férj nem kérdi soha

és áldja az eget, hogy nyer az asszonya…

Szóval, szatíratárgy van bőven, szinte hemzseg,

s én, néző, mindezen még csak ne is nevessek?

Hülyék…

 

Molière

 

 

OSTOBA FELESÉG ELŐNYE

Épouser une sotte est pour n'être point sot

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Ostobát venni el nem épp ostobaság.

A te oldalbordád csupa rend, csupa jóság;

de rossz jövőt igér az asszonyi okosság,

és jól tudom, nem egy sorstársunk mennyire

ráfizet arra, hogy eszes a hitvese.

Vegyek nyakamba oly dicső vászoncselédet,

akit csak társaság csábít és szalonélet,

ki versben-prózában csak szívről irogat

s folyton márkikat és széplelkeket fogad,

én pedig, mint a hölgy férje, közöttük üljek,

némán, mint árva szent, akire mind fütyűlnek?

Nem, nem; el tőlem, el, ah, fennköltség szelleme;

az irodalmi nő különb, mint kellene.

Az enyém nem fog az eszmék szárnyán lebegni;

nekem ne tudja, hogy a rím és az ütem mi,

s ha verses fejtörőt játszanak majd vele,

kérdezvén, neki épp mit súg az ihlete,

hát: „Krémestorta!" – ezt vágja reá a szentem;

egyszóval, csak legyen rettentő műveletlen:

értsd meg, elég neki, ha varr és kötöget,

ha imádkozni tud és szeret engemet.

 

Molière

 

 

A BAJUSZ MINT FŐHATALOM

Je vous épouse, Agnès; et, cent fois la journée…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Elveszlek, Ágnes; és százszor kéne naponta

e percre gondolnod, s szerencsecsillagodra,

s idézned: mily mélység, ahol éltél, a hely,

s imádod jóságom, mely onnan kiemel,

hogy többé ne úgy élj, mint falusi parasztlány,

de érdemed tiszta, polgárasszonyi rangján

ágyát és csókjait élvezd egy férfinak,

aki eddig minden násztól visszariadt

s akinek szive húsz sziréntől megtagadta

a megtiszteltetést, amelyet neked ad ma.

Mondom, sose volna szabad felejtened

azt a – dicső kapcsunk előtti – keveset,

hogy e tárgy szüntelen fokozza érdemednek

tudatát a polcon, amelyre fölemellek,

s hogy mindig tudd, ki vagy, s úgy élj, hogy sohase

halkúljon bennem e tettem dicsérete.

A házasság, Ágnes, nem tréfával, kacajjal,

sok köteles szigor jár a hitvesi ranggal;

s te bizony nem azért veszed fel, jól tudom,

hogy könnyelmüen élj, vígan és szabadon.

Nektek benne sikert csak a függelem adhat,

mert, tudod, a bajusz kapta a főhatalmat.

Két rész együttese bár a társadalom,

e két rész mégsem áll egyforma rangfokon;

egyik a fenső rész, a másik az alantas,

egyik rendelkezik, másiknak neve: hallgass;

s ahogy engedelmet tisztje vezényszava

iránt tanusít a kiképzett katona,

s mester iránt inas, apa iránt a gyermek,

s ahogy priorának a novicius enged,

mert arra hajtja a hűség és szeretet,

a vágy: tanulni, s a mélységes tisztelet:

parancsolójának, urának s mesterének

még inkább hódol a jó feleség a férjnek.

Mihelyt az a szemét komolyan ráveti,

tekintetét a nő azonnal lesüti,

s csak akkor mer megint ura arcába nézni,

mikor annak szemét megint szelídnek érzi.

Ez az, amiben a mai nő elmarad;

ne kövesd semmiben rontó példájukat,

ne a kacér nőket, a huncutságok alját,

akiknek csínyjeit városszerte dalolják:

hárítsd el a gonosz incselkedéseit,

vagyis a nőcsábászt, amint közeledik.

Gondold meg: felem vagy, tőlem kaptad a bordád,

és hogy így, Ágnes, a becsületem bizom rád,

s hogy ez a becsület könnyen sebezhető

és nem játszhat vele könnyelműen a nő;

és hogy az ördögök fortyogó katlanokban

örökké főzik a rossz nőket a pokolban.

Amit mesélek, nem üres terefere,

vegye be s óvja a szived legbelseje!

Lelked, ha jó uton jár és nem csalafinta,

hófehér liliom marad, gyönyörü, tiszta;

ám, ha elhagyja az erény szűz ösvenyét,

fekete lesz rögtön, koromnál feketébb,

egy nap pedig, jók és igazak borzadálya,

Sátán prédájaként leszállsz az alvilágba,

hogy olthatatlan üst fővő habarcsa légy –

amitől mentsen az irgalmas-szivü ég!

 

Molière

 

 

A SZARV: NEM LEGFŐBB RÉM!

C'est un étrange fait, qu'avec tant de lumières…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Furcsa, hogy bármilyen tisztán ragyogva ég a

szellemed, mindig úgy bokrosít ez a téma;

hogy a legfőbb gyönyört te ebben keresed

s elképzelni se tudsz egyéb becsületet!

A fösvény, gaz, csaló, hitvány, állati jellem

nem oly baj, mint ez a szégyenfolt a szemedben;

és akárhogyan él egyébként valaki,

úriember, mihelyt nincsenek szarvai.

Nézzük a lényeget: nevünk becsületének

lehet ura e vak esély, e lenge mérleg?

S mért piszkolja magát a józan lelkület

egy bántó folt miatt, mely nem tőle ered?

Kérdem: érhet bárkit gyalázat vagy dicséret

aszerint, hogy hogyan választott feleséget?

S lelkünkben rettentő szörnyeteg mért legyen

a női hitszegés miatt ért sérelem?

Aztán azt se felejtsd, hogy a gáláns okosság

szemében kis ügy az egész felszarvazottság;

s mivel a véletlent nem irányíthatod,

önmagában véve közömbös a dolog,

és a baj lényege, gúnyol bár sok gonosz fej,

attól függ, abban áll, hogy te minek fogod fel.

Helyes magatartás itt is csak egy lehet:

mint mindenben, kerűld a szélsőségeket,

ne kövesd azokat a hiú pipogyákat,

kiknek jámbor lelke ilyenkor csak ugy árad,

kik folyton hitvesük udvarlóseregét

emlegetik, hogy ki okos, gazdag, ki szép,

s összebarátkoznak velük, együtt vigadnak

minden murin, amit azok a hölgynek adnak:

elbámul rajtuk a világ és csak nevet,

hogy orrukat oda tolják – szemtelenek!

Az ily viselkedés persze kárhoztatandó;

de nevetséges a másik is, a viharzó.

Ahogy nem bírom a lovagbarátokat,

kritikám a dühös lármára is lecsap,

arra, aki, bután átkozódva-morogva,

az emberek szemét folyton magára vonja,

és szinte, úgy látszik, egyebet sem akar,

csak, hogy megtudják, mind: körötte mi a baj.

E két véglet között van a tisztes középút,

és a rendes ember, ha már kell, hát azon fut,

s ha kitart rajta, nem kell szégyenkeznie,

bármit vétkezik is az asszony ellene.

Szóval: fecsegjenek bárhogy, a szarvas-élet

enyhűlt formája nem legfőbb réme a férjnek;

s mint mondtam, az egész ügyesség annyi csak,

hogy jobbik oldalán nézzük a dolgokat.

 

Molière

 

 

A SZARV ELŐNYE

Vous pensez vous moquer; mais, à ne vous rien feindre…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Gunyolódsz; csakhogy én, hogy semmit se hazudjak,

száz dolgot is tudok, rosszabbat, iszonyúbbat,

ami jóval különb csapás és gonoszabb,

mint az a baj, amely téged úgy riogat.

Gondolod: ha a sors döntést kérne kegyetlen

két dolog közt, nem az lennék-e szívesebben,

ami oly rém neked, mintsemhogy hitvesem

ama kegyes s morgó nők egyike legyen,

az erénysárkányok és tisztességboszorkák

egyike, kik folyton erkölcsük gyakorolják

és elmaradt vétkük jogaként gőgösen

néznek át rajtunk és a többi emberen

s azt akarják, hogy – mert hűek hozzánk – dicsérjük

s kötelesek legyünk tűrni minden szeszélyük?

Még egyszer, öregem: se több, se kevesebb,

a szarv maga nem más, mint aminek veszed;

bizonyos okokból meg kivánni való is,

és, ahogy mindenben, akad tán benne jó is.

 

Molière

 

 

ELHÚNYT NŐM, A HERCEGNŐ

My Last Duchess

 

FERRARA

Elhúnyt nőm, a hercegnő ez a kép

itt a falon. Szinte él! Csodaszép

darab; valóban: Fra Pandolf keze

jól működött s most itt áll a müve.

Leül és megnézi? Kiemelem,

hogy ,Fra Pandolf', mert aki idegen,

mint ön, megállt e festmény mély tüzét

és az arc lobogását nézni, még

mind hozzám fordult (minthogy mások a

függönyéhez sem nyúlhatnak soha),

s látszott, hogy kérdezné, de nem meri:

mi ez a tűz?; nemcsak ön volt, aki

igy meglepődött. Uram, nem csupán

a férj előtt lobbant fel ez a láng

a szép arcon; Fra Pandolf szavai

is felgyujthatták: ,Egész befödi

urnőm csuklóját a köpeny', s megint,

hogy: ,Ecset nem hozza ki azt a pírt,

mely ladym nyakán elhal.' Mert a hölgy

szive – hogy mondjam? – itta a gyönyört,

mohón itta, szeme bármit talált,

mindennek örűlt, s mindenfele járt.

Minden mindegy volt, uram! Csillagom

a keblén, az esthajnal nyugaton,

almaág, mit egy úri hülye a

kertből felhozott, fehér szamara,

melyen kirándult a városon át, –

minden tetszett neki, vagy legalább

elpirult tőle. Csupa köszönet

volt – jó! de – hogy is? – mintha nevemet,

kilencszázéves nevemet annyiba

vette volna, mint bármit. Ez hiba,

de nem szégyen kifogásolni? Még

ha segített volna is a beszéd

– mely nem kenyerem – kifejteni, hogy:

,Ez vagy az sért, ezt ne tedd, ha tudod;

vagy hogy ez túlzás', – és ha lehetett

volna is leckéztetni, nemcsak egy

percre, mikor megbánta szavait,

– még az is sértett volna; már pedig

sértést nem tűrök. Óh, kétségtelen,

mosolygott rám, uram; de kire nem

mosolygott úgy? Elég. Ment a parancs;

s minden mosoly egybeállt. Épp olyan,

mintha élne. Ne menjünk? Odalenn

már vár a társaság. Ismételem:

az ön grófi urának hirneve

bő zálog, hogy megértésre talál

a hozományigényem nála; bár,

mint kezdetben mondtam, szép gyermeke

az első célom. Nem, önnel megyek,

önnel, uram. Neptunt is nézze meg:

fókát szelidít, ritkaság, azt mondják;

Claus von Insbruckkal öntettem a bronzát.

 

Browning

 

 

HA TÚLÉLED AMA BOLDOG NAPOT

If thou survive my well-contented day

 

Ha túléled ama boldog napot,

melyen a bitang halál leterít,

s véletlenűl még egyszer átfutod

volt híved gyarló és nyers sorait:

gondolj arra, hogy fejlődik a kor,

s tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,

tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly

könnyedén túlszárnyalnak a különbek.

Óh, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Ime,

ha a növő korral nő a barátom,

drágább kincset szűlt volna a szive,

s feszíthetne most rangosabb batáron;

de mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,

azért olvasom, s mást a stílusáért."

 

Shakespeare 32. szonettje

 

 

BOSSZÚSÁG ÉS FÉLTÉKENYSÉG

 

Szemrehányásaid jogosak bár, ne zaklass!

Hidd meg, kettőnk közül te vagy a boldogabb:

belőled rám ma is a sziv villáma csap,

bennem meg bosszuság s féltékenység maradt csak.

Én teremtettelek, bűvös menny, csodaoltár!

Rossz varázsló vagyok, elröppent a hitem;

nézlek és pirulok: csak a te eleven

lelked élettelen bálványszobra vagyok már!

 

Tyutcsev

 

 

EGY NŐ PANASZA

 

Ne mondd, hogy úgy szeret ma is, ahogyan egykor!

S hogy becsűl az a régi szív!

Óh nem! Minden szava mögött harag remeg s forr,

a keze reszket, mégis tőrt szorít.

 

Sebek kínja sajog bennem, fekete méreg,

lángoló könny, fekete düh…

Nem élek: szenvedek; vagy csak általa élek;

de ez az élet – óh, be keserű!

 

Fukaron méri a levegőt is… Kegyetlen

ellenség nem zár így tőlünk napot…

Lélekzem még, de már szinte robban a keblem,

lélekzem még; de élni nem tudok.

 

Tyutcsev

 

 

AZ ÖNZÉS BŰNE SZÁLLTA MEG SZEMEM

Sin of self-love possesseth all mine eye

 

Az önzés bűne szállta meg szemem,

testem-lelkem az járja át meg át

s erre a bűnre gyógyszer nem terem,

ugy a szivembe vette már magát.

Nincs termet és arc ily szép, így beszélek

és nincs hüség igazabb és nagyobb;

saját bírám, én döntöm el, mit érek:

mindenkinél mindenben több vagyok.

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt

arcomba ráncot vénség sava rág

egész másra tanít az önimádat,

de igy is csak bűn volna s butaság.

Te vagy az Énem, téged magasztallak,

a te tavaszod fest csak fiatalnak.

 

Shakespeare 62. szonettje

 

 

MICSODA NYÁR!

 

Ez nem valóság, ez varázslat:

micsoda nyár! micsoda nyár!

Üdve nem-érdemelt csodáknak:

ennyi boldogság szinte fáj.

 

Félve és gyanakodva nézek,

oly fény hull körém és reám…

Ennyi csábitás nem igézet?

Nem káprázat, nem gúny csupán?

 

Lánymosoly hat igy öregekre,

lányszem s ajk, édes, fiatal:

nem gyujt már, nem lelkesit egy se,

legfeljebb kissé megzavar.

 

Tyutcsev

 

 

HA KEDVED JÖN LENÉZNI

When thou shalt be disposed to set me light

 

Ha kedved jön lenézni, s megvetés

szeme elé hurcolod érdemem,

melletted küzdök, magam ellen, és

vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:

én ismerem legfőbb gyöngéimet

s egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,

hogy foltjaim is téged mentsenek

s engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.

S jó járok e döntéssel, mert feléd

hajlítva teljes, szerelmes szivem,

vállalt gyalázatom kész nyereség:

ha neked haszon, kétszer az nekem.

Ugy szeretlek, ugy csak javadra élek,

hogy minden rosszat elvállalok érted.

 

Shakespeare 88. szonettje

 

 

AZ ÖNKÍNZÓ

L'Héautontimorouménos

 

Megütlek, mint tagló a barmot,

düh s gyűlölet nélkül; ahogy

Mózes a sziklára csapott!

– S hogy pillád kutja hűtse zsarnok

 

Szaharámat, kipréselem

szemedből vizeit a kínnak:

reményvitorlás vágyaim vad

hajója sós könnyeiden

 

nagy és szabad tengerre lendűl,

s zokogásodtól részegen

úgy visszhangzik majd a szivem,

mint dob, mikor rohamra perdűl.

 

Vagy nem torz akkord vagyok-e

az isteni szimfóniában

a Gúny miatt, melynek falánkan

ráz és marcangol a dühe?

 

Az ő mérge bennem a vér! A

hangomban ő rikoltozik!

A kárhozott vagyok, akit

tükrének használ a Magaera!

 

Az arc vagyok és az ököl!

A tőr, s a seb, melybe a tőr csap!

A kerék s a kerékbetört tag

és a hóhér és akit öl:

 

saját vámpírom – a valódi

nagy árvák egyike, kire

örök kacajt mért végzete

s aki már nem tud mosolyogni!

 

Baudelaire

 

 

HA A MERENGÉS ÉDES ÜNNEPÉN

When to the sessions of sweet silent thought

 

Ha a merengés édes ünnepén

együtt ülök a mult árnyaival,

sóhajt bennem a sok vesztett remény

s elmúlok: sír ujra a régi jaj:

és noha nem szoktam, megkönnyezem

egy-egy barátom, kit időtlen éj fed

s felzokog a rég-megölt szerelem

s köddé vált arcok fájnak, messzi képek,

és tünt bánatok uj bánata hasgat

s ahogy kín kínra feltámad megint,

bus számláját sok panaszolt panasznak,

nem először, fizetem ujra mind.

De ha közben eszembe jutsz, barátom,

nincs veszteségem és a gyász csak álom.

 

Shakespeare 30. szonettje

 

 

AZ AZ UNDOK SZIPIRTYÓ

Jene garstige Vettel

 

Az az undok szipirtyó,

az a szajha, kinek

neve: a Világ,

megcsalt,

ahogy a többieket mind.

Ellopta hitem,

aztán a reményt,

de amikor a szerelemre

vetette szemét,

megszöktem előle.

Megmentett kincsemet

örökre biztosítani

megosztottam okosan

Szulejka és Száki között.

Most mindakettő

versengve igyekszik

magasabb kamatot fizetni.

Gazdagabb vagyok, mint valaha:

hiszek megint,

hiszem, hogy szeret a lány!

A fiú meg serlegével

istenné teszi a jelent.

Mit keres itt a remény?

 

Goethe

 

 

A SZENVEDÉLY TRILÓGIÁJA

Trilogie der Leidenschaft

 

1

WERTHERHEZ

An Werther

 

Fölmerészkedsz, sokat-siratta árnyék,

a fényre megint csöndesen,

téged is vonz a virággal vidám rét

s nem félsz találkozni velem.

Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek

harmata veled egy mezőn üdít,

s multán a kényszerű napi tehernek

a távozó fény is együtt vidít;

nekem maradnom kellett, menni néked,

megelőztél – nem sok a veszteséged.

 

Az emberélet nagyszerűt igér:

mily szép a nappal, és mily nagy az éj!

S mi, bár becéznek édeni hatalmak,

alig örvendünk a királyi napnak:

zavaros harcba sodródik az ember

most magával, aztán a környezettel:

senkinek sem juthat igazi társ,

komor kívül a belső ragyogás,

ragyogó arc alól a bú kiüt,

az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.

 

Most mintha látnók! Mint varázserő,

ragad meg bájával egy drága nő:

az ifjú, mint valaha volt, a friss

tavaszba lépve tavasz maga is,

s csodálva kérdi, ki igézte meg?

Körültekint – a világ integet.

Szabad szárnya a messzeségbe vágy,

nem kötik többé falak, paloták;

s mint madárraj ligetbe ha gyűl,

úgy röpdös ő is valaki körül

s az éterből levágyódva keres

egy hű szemet, és annak rabja lesz.

 

De, hamar, s már túlkésőn, látja, hogy

szép röpte lankad, szárnyán a hurok.

A viszontlátás üdv, a bucsu seb,

az új viszontlátás még édesebb

és éveket pótol egy pillanat;

a végső válás mégis megmarad.

 

Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen:

egy szörnyű vég híre a neveden;

megünnepeltük sorsod nyomorát,

s búban-örömben itt éltünk tovább;

aztán bolyongtunk újra, szertelen,

a szenvedélyek útvesztőiben;

s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

elválni végül – elválni halál!

Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

az új válás ne legyen uj halál!

És mert így szenved, félig-érdemelten:

zendítse dalra bús szivét egy isten.

 

2

MARIENBADI ELÉGIA

Elegie

 

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! –

Nem, már nem! Tárúl a menny kapuja

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Ugy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tünt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté. –

A láb siet s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor utra:

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyilt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,

fülledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek –

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképéet, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondúl

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örűl, hogy itt van e világban

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derüs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! – Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körűl rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség;

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész – mondja az írás – s ez annak

testvére annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen s a legnagyobb tudásban

részesül a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, min nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letüntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár igért is olykor az este rosszat,

még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkában épúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak –

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök inség –

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát könny, ömölj, föltarthatatlan –

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs:

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, ujra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vigasszal is hogy igézne

e vad zajlás tünése, érkezése?

 

Hagyjatok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld utjai várnak!

Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbáúl, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak – és tönretesznek.

 

3

MEGBÉKÜLÉS

Aussöhnung

 

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt?

A legszebb is hiába volt a részed!

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;

az érzékekből hogy illan a dús lét!

 

De zene zendűl, angyalszárnyalással,

hangját millió hangba szövi bennünk,

hogy az embert áthassa mély varázzsal,

s örök szépséggel túlgyorsítsa lelkünk:

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

 

És könnyül a szív, és hamar belátja,

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:

a túlgazdag ajándékot a hála

vele szeretné önként viszonozni.

Igy boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

a zene s a szerelem iker üdve!

 

Goethe

 

 

A LILIOM

Ballada

 

Szív dobbanjon, riadjon:

öli urát az asszony;

s ölvén, fáknak alatta,

temeti réti patakba:

sírt ülteti liliommal,

s míg ülteti, sír a komor dal:

„Nőj, nőj, virág, magasra,

mélyen fekszik a gazda:

amily mélyen a gazda,

nőj te olyan magasra!"

 

Csupa vér; lelke szörnyed;

fut a férjgyilkos özvegy,

réten át, át a bozóton,

hegyen-völgyön-hegyen által;

borzongva hull az alkony,

sötét szél jaja szárnyal.

Valahol varju károg;

bagoly huhog: Átok, átok!

 

Fut, le, a csörge érhez,

hol a nagy bükk susog,

az öreg Remetéhez.

Kip-kop, kip-kop! –

 

–”Ki az?" – retesz csikordúl,

ing a Remete lángja.

Felsír a nő bolondúl

s beesik a szobába.

– „Óh, óh!" – a szája kékűl,

kifordúl a szeme;

sápadtan nyögi végűl:

– „Férjem – te – síri – te!…"

 

– „Asszony, az Isten áldjon,

mi üldöz oly kegyetlen

itt, e fekete tájon,

az éji rengetegben?"

 

„Rengetegen, tavon túl

várunk ragyog fehéren.

Kiev ellen elindult

Boleszlóval a férjem.

Én, ifjan, ifjusággal –

küzdöttem, erény a vággyal!

Hűségem oda már… Jaj,

jaj fejemnek, szegénynek:

a megtorló királlyal

a hősök hazatértek!

Óh, ha megtudja, véged!…

 

Itt a kés, itt a vére:

vége már neki, vége!…

Tört lelkem ide roskadt…

Öreg, mint az imádat,

úgy mondd: van-e bocsánat

énnekem, kárhozottnak?

Mennék én, bár pokolba,

hol rám korbács zuhogna;

óh, tiporjon a bűnöm

örök sötétbe: tűröm…!"

 

Szól a Vén: – „ A szived dac;

még bűnöd büntetésén

– nem magán! – keseregsz csak:

asszony, menj haza békén.

Ne félj, sok szép napod lesz!

Titkod örökre titok lesz.

Ugy szól a szent ítélet,

hogy amit rejtve tettél,

nem tudja, csak a férjed,

a férj, kit eltemettél."

 

Kezdett a nő nyugodni.

Ahogy be-, ugy rohant ki.

Fut, haza, rejtve némán,

mi esett az éji sétán.

Kapuban kicsinyei várták.

– „Mama, mama!" – kiáltják,

és ujra: – „Apu hol van?"

– „Meghalt? Ki? Apu?…" – zavartan

néz vissza, lelke roppan:

– „Kint, kint maradt az erdőn,

később, estére, megjön."

 

Várnak a kicsik egyre,

várnak, mindennap este,

várnak egy álló hétig;

azután elfelejtik.

 

De nem felejt az asszony:

dermesztve őrzi a bűne;

nincs mosoly azon az ajkon,

a szívnek nincs derűje!

Pilláin soha álom;

rém üldözi, hogy szive fagyjon;

valaki kopog az ajtón,

valaki jár a szobában:

– „Én, én," – suttogja – „láttok?

Én vagyok, az apátok!"

Elmúlt az éj, az asszonyt

dermesztve őrzi a bűne,

nincs mosoly azon az ajkon,

a szívnek nincs derűje!

 

– „Menj ki a hídra, lányom,

fa döng, s úgy látom innét:

porfelhő száll az úton;

nezd meg: nem jön-e vendég?

Menj ki, a fáknak alája:

nem utas tart-e a várba?"

 

– „Jönnek, jönnek, lobognak,

porfelhő kél alattok,

pejparipák robognak,

vakítanak a kardok.

Ide tart, ide vágtat

két öccse halott apánknak!"

 

„Adj Isten! Az egészség! – ?

Adj Isten, drága szépség!

S a bátyánk, sógorasszony?"

– „Túl minden földi harcon."

– „Mióta?" – „Rég, egy éve,

meghalt, hadak vitéze."

– „Dehogy! Búcsút a búnak:

vége a háborúnak;

bátyánk él, nem esett el:

meglásd saját szemeddel!"

 

Sápadtan, elgyötörve

alél a nő a földre,

kifordúl a szeme;

aztán riadva búvik:

– „Férjem – te síri – te…!?"

De lassan felocsúdik,

s mint aki csak örömtől

ájúl, szemébe könny tör:

– „Hol vagy? Óh, hol a drágám?

Óh, bárcsak még ma látnám!"

 

– „Velünk volt, sógorasszony,

de vágtatott előre,

hogy népével fogadjon

s neked könnyed törölje.

Ma, holnap, biztos itt lesz;

ne zokogj, drága hitves,

csak elvétette útját:

egy nap még és… S ha nem, hát

szétküldünk érte, kedves;

ma, holnap, biztos: itt lesz."

 

Szétküldtek érte. Vártak.

Eltelt a nap, a másnap.

Kedvük fordúlt borúsra.

Sírva készűlnek útra.

 

Elébük áll az asszony:

– „Szavam rokont marasszon;

sáros az út bokáig,

itt az ősz, szél, hideg, inség:

vártatok már sokáig,

várjatok egy kicsit még!"

 

Várnak. Tél lett, havas tél.

Sehol, sehol a testvér.

Várnak; s ha a remény száll,

kérdik: tavaszra jön meg?

De ő sírban pihen már,

s felette virágok nőnek:

amily mélyen a gazda,

úgy nőnek, olyan magasra.

 

Megjött a tavasz, eltünt.

– „Kár tovább várni: menjünk…!"

De húz a házhoz a vendég:

az asszony fiatal, szép!

Folyton menni akarnak,

de mindig csak maradnak.

Nyár lett, a vér melegszik.

Bátyjukat elfelejtik.

 

Húz a házhoz a vendég:

az asszony fiatal, szép!

S vendége mint neki kettő,

kettőnek öröme lett ő:

ő lett reményük, az özvegy,

féltett reménye szivöknek:

nem élhet nélküle egy se,

de kettő véle sehogyse.

Mentek hát elibe ketten,

egyforma szerelemben.

 

– „Hallgass meg, sógorasszony,

kérésünk el ne riasszon.

Most már hiába várjuk,

bátyánkat sose látjuk.

Te még oly fiatal vagy,

nem kell, hogy sírba hervadj:

véreiből uradnak

válassz férjet magadnak!"

 

Ezt mondták. S a haragra

gyulladt szivek dobognak.

Az erre néz, ez arra;

ez is, az is morog csak.

Két száj ajkát harapja,

két kéz kardot szorongat.

 

Az asszony szíve retten.

Nem tudja, mit feleljen.

Időt kér, hogy tünődjön.

S már szalad, át az erdőn.

Fut le, a csörge érhez,

hol a vén bükk susog,

az öreg Remetéhez.

Kip-kop, kip-kop!

S hogy túl van a beszéden,

kérdi: mitévő légyen?

 

– „Óh, békét hogy teremtsek?

Két szív egyért vetekszik.

Nekem mindkettő tetszik.

Ki veszít el, ki nyer meg?

Két árva gyermekem van,

birtokom, ősi falvam;

birtokra pusztulás vár,

ha nem lesz férj a háznál.

De, ah, rajtam az átok,

uj üdvöt nem találok,

Ég büntet, éji rémek,

vad látomás, kisértet:

ha tört pillám lecsuklik,

klip-klap, kilincsem ugrik:

ébredek, s a halott jön,

hallom, a szíve hogy döng.

A halott! Látom, érzem!

Kés vérzik a kezében,

torkából szikraeső száll;

ágyból kihúzva szurkál.

Ah, vacogok, elég volt!

Házamra dől az égbolt.

Üdvöt én nem találok.

Férj? Nekem? Átok, átok!"

 

Szól az Öreg: – „Szived fáj;

a bűnért büntetés jár;

de jó töredelemre

hajlik az Úr kegyelme.

Tudom, mi az itélet,

öröm a titka néked:

egy éve halt a férjed,

felköltöm még ma, ha kéred."

 

– „Fel? Őt?, Atyám? Hogy? Őt? Te –?

Késő, ne riogass!

Nem, nem! Köztünk örökre

az az iszonyu vas!

Iszonyú volt a büntett,

vállalom, ami büntet,

csak látomást ne többet!

Lemondok vagyonomról,

fogadjon be kolostor,

vad erdő, zord havas…

Atyám, nem keltsd fel őt, ne!

Késő, ne riogass!

Köztünk marad örökre

az az iszonyu vas!"

 

Sóhajt az Öreg mélyen,

könnyet morzsol szemében,

az arcát eltakarja,

reszket a keze, ajka:

– „Menj férjhez, visz a kedved,

a vámpírtól ne rettegj!

A halottak nem élnek,

erős vár az öröklét;

nem jön vissza a férjed,

csak ha te magad kérnéd."

 

– „De békét hogy teremtsek?

Ki veszít el? Ki nyer meg?"

– „Lányom, ne töprengj rajta,

bízd Istenre s a sorsra.

A hajnal harmatában

szedjenek a határban

koszorúba virágot

s tegyenek jelt reájok,

hogy majd, ha választottál,

tudhasd, kihez hajoltál.

Oltári koszorúra,

bízzák sorsuk az Úrra:

amelyikét kezeddel,

annak nevét veszed fel."

 

Örvend a nő erősen,

várja gyors lakodalmát;

nem féli már halottját,

mert úgy döntött szivében,

hogy bármi gyötri-nyomja,

azt hívni sose fogja!

Kezdvén hát megnyugodni,

ahogy be-, ugy rohant ki;

fut haza, meg nem állván,

s a titkát rejtve némán.

Fut, át a réten, az erdőn,

s fut, és megáll a lejtőn,

s áll és figyel és szive töpreng:

valaki kergeti, véli,

folyton suttogva néki;

bár körötte süket csend:

„Én – itt – a férjed – itt…!"

 

S áll és figyel és szive töpreng,

figyel, s pattan, menekűl már,

haja borzad, haja repűl már;

fél hátranézni, körötte

visszhang ismétli nyögve

valaki szavait:

„Én – itt – a férjed – itt…!"

 

De jön már a vasárnap,

eljött napja a násznak.

A hajnal alig ébred,

két ifju tart a rétnek.

Lányok közt halad előre

a nő az esküvőre;

oltárról koszorúját,

az elsőt, veszi szépen,

és körűlhordja, lássák:

– „Liliom, benne, fényes!

Kié ez? Melyiké ez?

Ki lesz, ah, ki a férjem?"

 

Boldogan lép ki az

idősebb fiu; arca

lángol, csattan a tapsa:

– „Az én virágom az!

Szalag a liliomban,

koszorúm közepén,

itt a jel, ide fontam!

Enyém, enyém, enyém!"

 

– „Nem úgy!" – kiált a másik –

„jőjjetek ki a vízig,

megmutatom, hol téptem

virágomat a réten:

sírról, fáknak alatta,

ott szedtem, a patakban,

síron, sír peremén.

Enyém, enyém, enyém!"

 

Tusázva kiabálják

igazuk a vad ifjak,

kard-ki-kard, összecsapnak:

ez a végső remény;

koszorúik dobálják:

– „Enyém, enyém, enyém!"

 

De templomkapu nyilallik,

szél zúg, gyertya kialszik;

árny lép be, hófehérben;

rémlik: nem ismeretlen;

megáll: szivek remegnek

láttán a ferde szemnek.

S szava kél síri hangnak:

– „Az enyém! S te is az vagy!

Adj össze, pap! Síromról

tépték virágaik!

Rossz nő, félj a pokoltól:

férjed, én vagyok itt!

Rossz öcséim, jaj nektek!

Síromon verekedtek?

Elég a harc, a rém!

Bátyátok szól, s a férj:

ti – s a virág – enyém;

s most el mind, vár az éj!"

 

S rendűlt a templom alapja;

kő s vas törik, lazúl;

szakad a boltozat s a

templom a mélybe hull.

Föld hull rá, s réti gyom nő,

a helyén liliom nő,

s úgy nő, olyan magasra,

ahogy ura fekszik alatta.

 

Mickiewicz

 

 

ÜLJ MELLÉM S NYÚJTSD KEZED

Mets ta chaise près de la mienne…

 

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha

felé, hogy mig lángja gyürűz,

lássam finom ujjaidon

hogy lobog át a

régi tűz.

Nézd, nézd, a láng! Ne vedd,

ne vedd le róla a szemed,

mely fénytől soha meg se rebben:

tekinteted még nyiltabb, szebb varázs,

mikor a meg-megvillanó parázs

lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

 

Óh, örömünk mily szép és ifju még,

ha üt az óra és zendít arany zenét

s én hozzád simulok és lassan simogatlak

és a láz lassan kivirágzik,

s mert egyikünk se tudja hűteni,

jó csókomat biztosan vezeti

kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

 

Szeretlek, csábitó, fénylő gyönyörüségem,

hivogató husod édes szédületében,

amely körűlfog és örömébe fogad már!

Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem

és hívó kebled is, ahol fáradt fejem

az őrült perc után, melyet csókodban adtál,

elhelyezkedik a sziveden és pihen.

 

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,

mikor szereteted anyásabban borúl rám

s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,

s amikor, a szilaj vágy tünését kisérve,

már hallom: a nyugodt boldogság közelít,

oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

 

Verhaeren

 

 

KANDALLÓNÁL

 

A tűz húny. Lángját, ingadozva,

mind több árny-gyűrű fogja át.

Kékszárnyú lepke fátyolozza

így a pipacs rőt parazsát.

 

Szemem előtt gyönyörü álmok

sora kél a halk fény alól,

s arcok, fejthetetlen talányok,

néznek a szürke hamuból:

 

régi életem, óriási

menetben, tűnt kéj, néma dac…

Hazudsz, szív! – : hogy tudnád gyalázni

azt, amit oly forrón siratsz?

 

Fet

 

 

TÜKRÖM HIÁBA MONDJA, HOGY ÖREGSZEM

My glass shall not persuade me I am old

 

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,

míg egy vagytok, te meg az ifjuság;

a te ráncaidat kell észrevennem,

hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,

ékes köntösként fedi szivemet,

mely benned él, mint bennem a tiéd;

hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen

én vagyok, nem magamért, de teérted,

úgy hordva szíved, ahogy dajka sem

félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:

nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

 

Shakespeare 22. szonettje

 

 

JOHN ANDERSON, SZIVEM JOHN

John Anderson, my jo, John

 

John Anderson, szivem John,

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szivem.

 

John Anderson, szivem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt vig napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szivem.

 

Burns

 

 

UTOLSÓ SZONETT

Last Sonnet

 

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –

nem a magas ég magányos tüze,

hogy türelmesen a világ fölött

vigyázzam, mint álmatlan remete,

a mozgó tengert, mely papként szelíden

mossa a föld emberi partjait

vagy nézi a friss havat, melynek ingyen

fehérébe hegy s mocsár öltözik –

nem – én kedvesem érő kebelén

vágynék lenni szilárd s változhatatlan,

hogy annak lágy, lélegző melegén

őrködjem örök-édes izgalomban:

azt szeretném, azt hallani, örökkön,

ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.

 

Keats

 

 

NÉZD, ÉLETEM AZ AZ ÉVSZAK

That time of year thou mayst in me behold

 

Nézd, életem az az évszak, amelyben

pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar

fák ágai reszketnek a hidegben:

dúl kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,

mely alkony után sápad nyugaton

s amelyet lassan, feketén beleng

az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,

mely ifjusága hamván haldokol,

mint ravatalon, amelyen kivégzik:

amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,

hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

 

Shakespeare 73. szonettje

 

 

ÓH, MENNYIRE MEGSZÉPÍTI A SZÉPET

O how much more doth beauty beauteous seem

 

Óh, mennyire megszépíti a szépet

az édes dísz, hogy nemes, igazi!

A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes

illattól, amely körűllebegi.

A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,

mint a fajrózsák párfőmös zománca,

s nyáron, ha a bimbók álarca nyílik,

épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.

De mert kincse csak tünő tarkaság,

csak él, s hervad, nem nézi senki sem,

s magába hal. Más az édes virág:

édes párlatba hal át édesen:

s így illatozik, majd, gyönyörü gyermek,

ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

 

Shakespeare 54. szonettje

 

 

NEM ÍROK MÁR SELYEMLAPOKRA

Nicht mehr auf Seidenblatt

 

Nem írok már selyemlapokra

szimetrikus rímeket;

nem rajzolom körül őket

arany ákombákomokkal;

a mozgó porba simúl a betűm:

befödheti szél, de ereje megmarad

s a föld közepéig

lehat a mélybe.

S jön majd a vándor,

a szerelmes. És ahogy

ideér, valami

megrándul a tagjaiban:

„Itt szeretett előttem a nagy szív!

Mesnun volt, a szelíd?

Ferhád, az erős? Dsemil, az örök?

Vagy ama boldog-boldogtalan ezrek

közül valaki?

Szeretett! Úgy szeretek, ahogy ő:

érzem, ki volt!"

Te pedig, Szulejka,

a puha párnán pihensz,

amit neked hímeztem, készitettem.

Rajtad is átüt valami és felébreszt:

„Ő az, ő hív, Hátem!

Hívlak én is, óh Hátem! Hátem!"

 

Goethe

 

 

LÁBNYOMOK

Stapfen

 

Fiatal voltam. Hazavittelek

az erdőn át a szomszéd házba, mely

vendégűl látott. Enyhe köd szitált,

fejedre húztad a csuklyát s szemed

úgy mosolygott felém bizalmasan.

Az ut nedves volt. Talpaid nyomát

jól kirajzolta az erdei föld,

oldalt, ahogy lépegettél. Utad

részleteit magyaráztad. De most,

mondtad, most egy hosszabb következik.

S tréfáltunk, rejtve okosan a gyors

válás arcát, s elbúcsúztunk, a bérc

alatt, ahol az a sok szilfa áll.

Lassan indultam vissza az uton,

édes szépségeden merengve és

riadozásodon, s jókedvüen

remélve, hogy látlak hamarosan.

Boldogan igy lebzselve, még, az út

szélén, az erdő ázott talaján,

ott láttam talpaid körvonalát:

parányi nyom volt csak és illanó,

de a tiéd; te lépő, útrakész,

lombsötét, karcsú tiszta, drága lány!

A nyomok most szembejöttek velem,

ahogy az ösvény hazafele vitt:

te magad keltél lelki szemeim

elé belőlük. Láttam termeted

és kebled gyöngéd rajzú vonalát.

Jöttél s elmentél, szép álomalak.

A nyomok azután halványodtak és

elmosódtak; erősebben esett.

S egyszerre szomorú lett a szivem:

szinte szemem láttára tüntek el

utolsó közös sétánk jelei.

 

Meyer

 

 

HA MAJD MÁSOK…

When men shall find…

 

Ha majd mások már hervadtnak találnak

s te ülsz, tünődve és szomoruan,

és már hiszel tükröd igaz szavának,

mely azt mondja: mindennek vége van;

bennem akkor is friss lesz a sebed,

húnyt tüzednek bennem marad a hője,

s mert tavaszodban úgy szerettelek,

csak hűségem növeli sorsod ősze.

A világ furcsa csodája leszek,

láng leszek, mely az üszkön is lobog:

s egyszerre megérted a szivemet

s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.

Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,

ha majd fehér tél hull sötét hajadra!

 

Samuel Daniel

 

 

ÖREGEDŐ KEZEM…

Avec mes vieilles mains…

 

Öregedő kezem, mig te itt a sötét

tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve

elsimítom hajad s úgy csókolom ma este

nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

 

Óh, áldott béke e gyönyörű esti csendben!

Szemem visszafelé nézi az éveket

és oly tökéletes egyszerre életed,

hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

 

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,

térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol

édes szived dobog, és az ujjaim épp oly

tiszták és szűziek, mint gondolataim.

 

Verhaeren

 

 

AZ LESZ MAJD SZERELMEM, AMI MA ÉN

Against my love shall be as I am now

 

Az lesz majd szerelmem, ami ma én

irígy idő roncsa, nyűtt szemete,

ha vére szárad, s arcára kemény

ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele

elérte már a Kor meredek éjét,

s mind a báj, amin ma uralkodik,

tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,

tovalopva tavasza kincseit.

Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája

élét csorbítva, hogy valamiképp

szerelmem szép varázsát ki ne vágja

az emlékből, ha már az életét.

Szépségét őrzik e sötét betűk,

s ő megosztja örökzöld életük.

 

Shakespeare 63. szonettje

 

 

SZONETT HELÉNÁHOZ

A Héléne

 

Ha majd öreg leszel és este gyertyafénynél

tűz mellett üldögélsz s az orsót pörgeted,

csodálkozva fogod zümmögni rímemet,

hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.

 

Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél

föl ne figyelne, bár szúnyókál reszketeg:

Ronsard! – hallja a szót s folytatja versemet,

melyet neved örök himnuszaként idéztél.

 

Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki

mirtuszlombok alatt kínjait piheni;

te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik

 

s bánja szerelmemet és hogy megtagadott.

Élj hát, higgy nekem és ne várd a holnapot:

rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!

 

Pierre Ronsard

 

 

ÓH, SZŐKE MOHA-RÓZSA…

O toi, Rose moussue

 

Óh, szőke Moha-rózsa, idd be

énekem méhzöngésként füleidbe.

 

Suhanjon feléd tekintetem, mint az éjszaka,

amely suhan, hogy elaltasson arany csillaga!

 

Hadd bűvöljelek el, fohászom oly halk s oly édes,

– mint a zengő harmat, amit a moha alig érez!

 

Ha szivemet akarod, szórakozni, legyen

vérpiros rózsa a fürtjeiden!

 

Ha sírva fakadok, azt akarom, óh, libuskám,

hogy ujjongásnak halld, amit mond szomorú szám,

 

s mikor testem majd éj s koporsó födi be,

végső könnyed legyen szemed még szebb disze,

 

hogy akik élnek még s szépséged nőni látják,

halálomban örök ifjuságod csodálják!

 

Jammes

 

 

NE HIGGY A SZÓNAK…

Ne crois pas à ce qu'on te dit…

 

Ne higgy a szónak, óh, fiatal lány. Ne hidd a

szerelmet, nincs olyan; csak bolond keresi.

A férfi durva, rút, és félénk bájaidra

előbb-utóbb ráúnnak nyers szükségletei.

 

Mindig csak hazudik. Odadob a magánynak,

a konyha s a gyerek gondjait hagyja rád.

S úgy érzed majd, hogy a saját vén ükanyád vagy,

valahányszor lekési este a vacsorát.

 

Ne hidd, hogy létezik szerelem, kicsi lányom:

menj a kertbe, szakad az ég kék zápora,

s a legszebb rózsatő szivében nézd el az

ezüst pókot, amely magában lakik és fon!

 

Jammes

 

 

NEVETNÉL EGY SZEGÉNY ÖRDÖGÖN…

Tu rirais d'un pauvre diable…

 

Nevetnél egy szegény ördögön, ha belédszeretne,

de akár kutyája lennél egy férfinak,

aki fütyűl reád s kegyetlen kinevetne.

Hidd meg, lány, jobb neked az a koldús alak,

aki csupa jóság irántad s türelem.

Aztán ki mondja, hogy ne tudnád ráfonni lágyan

vékony karjaidat a nyakára, csöndesen,

összekulcsolva két kezedet, mint az imában?

 

Ugyan! Ne várd üstökös poéta-zsenidet;

éppúgy nem létezik, akár a muskétások

vagy disztingvált, szőke, orosz hercegek:

igaz szerelmed a földön úgyse találod!

A szegény ördögöt mégis csak kínozod,

mert egykor, csitrinek, úgy mesélték a régi

jutalomkönyvek ó-történetei, hogy

a szép vőlegény a lányt rögtön megigézi.

 

Nézd az öregeket: fehérek, ráncosak,

s valaha bennük is élt sokféle bolondság;

nagy vénák erezik reszketeg ujjukat,

s nem értik, egymásnak mért adogattak rózsát.

Aztán meg, gondolom, mikor a gólya jő,

jobb ha barátias érzés köt össze végképp:

így több szeretetet kap a gyermek – a nő

sokszor a picinyét ölelve csókolja férjét.

 

Jammes

 

 

TITHONUS BOLDOGSÁGA

Assiduae multis odium peperere querelae

 

Meggyűlöltet a sok panasz, a kifogás, a kesergés,

de aki tűr, gyakran megnyeri a sziveket.

Csukd be szemed, hallgass, mondd, hogy nem látod, amit látsz,

s ne szomorítson, ami rettenetes szomorú.

Uristen, mily sors várt volna, ha arcom ezer ránc

lepné már s hajamon ülne havával a tél!

Lám, az öreg Tithonust hogy tudta szeretni a Hajnal,

sohase várta a vént nélküle a közös ágy!

Hogy hazaért kocsiján, paripáit meg se fürösztve,

áldva becézte szegényt mennyei karjaiban.

Messze, az Indusnál, csókolva öreg szeretőjét,

az fájt csak neki, hogy oly hamar ébred a nap!

Reggel az isteneket vádolta, mikor szekerére

szállt, s csak bosszúsan hozta a Földnek a fényt.

Jobban örült annak hogy a kedvese él, noha hervadt,

mint ahogy az fájt, hogy Memnon, a fia, halott.

Isteni nő, mégsem szégyellt az öreggel aludni:

hogy fürdöttek az ősz fürtök a csókjaiban!

Én teneked hűtlen, nem kellek fiatalon sem,

bár jön az estéd már s görbe anyóka leszel.

Vígaszom annyi csupán, hogy a Szerelem istene sokszor

épp azt gyűlöli meg, akit előbb szeretett.

 

Propertius

 

 

HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT

One Day I Wrote her Name upon the Strand

 

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam ujra minden betüjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve

a lány – megfogni a pillanatot,

hisz magam is igy omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölirom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megujúl.

 

Edmund Spenser

 

 

A VÁNDOR AENGUS ÉNEKE

The Song of Wandering Aengus

 

Fejem tüzelt, kimentem a

nagy mogyoróbokrok alá,

egy vesszőt lehántottam és

szamócát kötöttem reá;

s mikor a fehér lepke szállt

s szikráztak lepke csillagok,

a folyóból bogyós botom

egy ezüst pisztrángot fogott.

 

A földre tettem: de mikor

szítani kezdtem a tüzet,

zizzent mellettem valami

és hallottam a nevemet:

a hal tündérré változott,

hajában friss almavirág,

nevemet mondta s elfutott

a levegő fényein át.

 

Öreg vagyok már, jártam a

sivatagban s a dombokon,

de kifürkészem, hova ment,

s kézenfogom, megcsókolom;

s virágok közt járok, s nekem

termi majd örök ég alatt

szép ezüst almáit a hold,

szép arany almáit a nap.

 

Yeats

 

 

MINT KAVICSOS PART FELÉ A HULLÁM

Like as the waves make towards the pebbled shore

 

Mint kavicsos part felé a hullám,

úgy futnak a halálba perceink

és előde helyére benyomulván

küzdelmes láncban mind előre ring.

Az élő mag fürdik a fényözönben,

nő, megérik, de alig volt dicső,

sanda sötét tör glóriája ellen

s amit adott, megrontja az Idő:

lemarja friss hamvadat, ifjuság,

s ráncokat vés a szépség homlokára,

habzsolja létünk kincsét, legjavát,

s nincs amire le ne csapna kaszája.

De bárhogy dúl is vérengző keze,

dalomban te mindig dacolsz vele.

 

Shakespeare 60. szonettje

 

 

HA BRONZ, KŐ S A FÖLD S A NAGY TENGEREK

Since brass, nor stone, nor earth, nor boundless sea

 

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek

hatalmát is bús romlás töri le,

ily dühvel hogyan birkózhatna meg

a szépség halk, sziromnyi ereje?

Óh, hogy állja az Idő, a napok

zord ostromát a mézillatu nyár,

ha érckapuk gőgje is összerogy

s mállik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg

az Idő kincsét az Idő elől?

S ha a szépséget meglopni siet,

gyors lábait mely vas kéz tartja föl?

Egy se!… vagy csoda lesz, s a fekete

tinta neved fénnyel ragyogja be.

 

Shakespeare 65. szonettje

 

 

MÁRVÁNY S KIRÁLYI ARANY OSZLOPOK

Not marble, nor the gilded monuments

 

Márvány s királyi arany oszlopok

nem élik túl hatalmas versemet;

tündöklőbb őreid e verssorok,

mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor

és gyökerestől szaggat házakat

s Mars kardja sujt s gyors tüze ránk omol:

emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irígy

feledésen; babérod üdezöld:

rajtad minden jövendő szeme, míg

végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt,

versem és a szeretők szeme éltet.

 

Shakespeare 55. szonettje

 

 

AZ IDŐ ÉS A SZERELEM

Femina praeferri

 

Oly gyönyörű nem volt egy lány sem, mint te Lycoris:

nincs lány oly gyönyörű, mint amilyen Glycera.

Ő még lesz, ami vagy, de te már, ami ő, soha többé:

téged akartalak és most bizony őt akarom.

 

Martialis

 

 

FÁRADT VAGYOK, RINGASS EL, ÓH, HALÁL

Tired with all these for restful death I cry

 

Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot doktor Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

 

Shakespeare 66. szonettje

 

 

ŐSZI ÉNEK

Chant d'automne

 

1

Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára;

tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa s visszhangosan dördűl a kövezet.

 

Visszajön az egész tél belém: vad robotban

gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,

és mint a lemenő nap a sarki pokolban,

vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

 

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

 

S ugy tetszik, mig ez a kopogás sír alattam,

hogy koporsót szegez itt valahol az ács…

Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van!

A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

 

2

Szeretem hosszu, zöld szemeid ragyogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,

s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,

csak a napot, amely a tengeren ragyog.

 

De azért légy anyám, szeress; hajolj szivemre,

még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;

szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente

vagy őszi glória tűnő életemen.

 

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!

Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,

hadd élvezem, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó szelíd és sárga sugarát!

 

Baudelaire

 

 

HA MEGGONDOLOM

When I consider every thing that grows

 

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid

percig teljes mind, ami nő s virágzik,

s e roppant szinpad csak olyat mutat,

amit titkos csillag-parancs irányít;

ha látom, egy az ember s a növény,

egyazon ég húzza föl s rontja le:

friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,

s kopik daliás emlékezete, –

a múlás eszméje mindig elő-

ragyogtatja legdúsabb tavaszod,

melyben küzd már a romlás s az idő,

hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

s küzdve az idővel, mely elragad,

mert szeretlek, én feltámasztalak.

 

Shakespeare 15. szonettje

 

 

DE MÉRT NEM VÁRJA KÜLÖNB FEGYVERED

But wherefore do not you a mightier way

 

De mért nem várja különb fegyvered

az Időt, ezt a véres zsarnokot?

S romlásodtól mért nem óv üdvösebb

eszköz, mint ezek a száraz dalok?

Boldog óráknak járod ormait;

és sok még parlag kert, sok szűzi vágy

megteremné élő virágaid,

hűbb képeid, mint amit ecset ád:

így az élet rajzolná újra ezt

az életet, melyet külszínre és

belső becsben föltárni ez (a Perc

ónja s az én inas-tollam) kevés.

Ha átadod, megtartod életed;

élned kell: élj, rajz, saját remeked.

 

Shakespeare 16. szonettje

 

 

VÉGSŐ SZERELEM

 

Ha jön az élet alkonya,

lelkünk hány szép babonát melenget…

Ragyogj, ragyogj, búcsúsugara,

esthajnala a végső szerelemnek!

 

Árny nő az égbolt fele-ivén

s már csak nyugaton dereng a csodás nap

várj még, várj még, óh, esti fény,

tarts még, tarts még, édes varázslat!

 

Hűl bár a vér és szinte fagy,

szivemet ma is fiatalnak érzem…

Óh, végső szerelem, te vagy

örömöm és kétségbeesésem!

 

Tyutcsev

 

 

SZERELEM NÉLKÜL

T…j d? b…oj, t… d? terpnÕn

 

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?

Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem

titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!

Tépi mohón fiatal éve virágait a

férfi s a nő… De ha rádnehezűl a siralmas öregkor

s hervad a szépség és rokkan a régi erő,

folyton marja szived táját a hideg keserűség,

kedvtelenül nézed, hogy süt a nap sugara,

gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:

igy veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.

 

Mimnermosz

 

 

HÁTEM

Hatem

 

Fürtök, arca boldogító

bűvkörében tartsatok!

Nektek, drága, barna kígyók,

válaszolni nem tudok.

 

Csak szivem romolhatatlan –

virághímes ifju rét;

ködben és hózivatarban

egész Etna zúg eléd.

 

Mint hajnalpír gyujtod rőtre

azt a komoly szirtfalat,

és még egyszer érzi Hátem

a tavaszt, a tűznyarat.

 

Bort, fiú! Bort ide, még bort!

Ezt a kelyhet Őreá!

Mondja, ha lel egy marék port:

„Értem égett hamuvá!"

 

Goethe

 

 

LÓTUSZVIRÁG

Lotosblume

 

No, mi vagyunk csak aztán

az igazi furcsa pár,

a nőt elfujja a szellő,

s a legény soha talpra nem áll.

 

Nyavalyás cicuska a hölgy és

lovagja beteg kutya,

s úgy sejtem, egyik se szörnyen

egészséges koponya.

 

A nő lótuszvirágnak

álmodja néha magát

s úgy véli a férfi, a sápadt,

hogy ő a holdvilág.

 

Kelyhét kitárja a lótusz

a holdra, kitárja szegény,

de nem élet hull az ölébe,

csupán egy költemény.

 

Heine

 

 

LEVÉL

 

A gyertya ég. Kezem reszketve zárja

végakaratom búcsúsorait.

Elzúgott fölöttem a Kór s a Párka

és sok minden szivembe hasít:

a gyógyulás vig kelyhével kináltál

s (úgy rémlett) szemed frissen ragyogott,

de ágyam fejénél hiába álltál

s hiába volt csókod és mosolyod.

Ég veled most! – Már csak egyet kivánok:

jőjj el hozzám, jőjj utoljára még,

hogy múlásomat édesítse gyászod,

hogy takard el e szem húnyó tüzét,

hogy kezem kezedben hűljön ki!… Várlak;

de – messze vagy! Hangod csak nem felel,

nem melletted ér kínja a halálnak,

a földet nem mellőled hagyom el!

S mikor e levél eljut a kezedbe

s te borús szemmel olvasod… talán

– gyászénekek közt – épp akkor fogad be

engem örök, földalatti hazám!…

De ne sírj: nem vesztesz el, én se téged:

szellemem mindig tefeléd lebeg

s óráin a gondtalan pihenésnek

csókolgatja elzárt szépségedet:

éj lesz, s te hazaérsz a társaságból,

vár szobád, a rejtett ágy, s a magány,

tükrödbe nézel, és átgyúlsz a vágytól,

és amit látsz, nem álom lesz, nem árny,

és kipirúl majd szűzi arcod, érzed

kebleden az idegen szellemet

és hogy fejednél villog egy kisértet

s hang ostromolja ámuló füled.

Tudd meg, hogy én, én leszek az: siromból

zord randevúra én szálltam oda:

igen, a néma föld mindent lerombol,

mégse mindent öl meg sötét daca!…

És mikor szán visz s hull a hó körötted

s röpűl két éjszín lovad és a táj

s szerelemtől részegen áll mögötted

egy szobornéma és komor huszár,

de szivetekbe, mely égne, lobogna,

valami jeges borzadály suhan

s te felsóhajtasz, s ő, bajszát sodorva,

csak bámúl maga elé zordonan,

s hallod a harci érc hangját a kürttel

s az ő homloka sápadt lesz s hideg:

akkor az én őrűlt árnyam merűlt fel

s vetett elétek gyilkos képeket!…

Volna még bennem sok kép, sok regélés,

sok vágy, de húz máris a föld, a por:

érzem, hogy megyek a halál felé és

gyönge kezemből kiesik a toll…

Ég veled! – … Én elrejtőztem a fényben;

szivem láng volt, és sorsom mostoha;

méreg volt, megcsalt minden, amig éltem,

csak a lantom nem hazudott soha.

 

Lermontov

 

 

PIERROT

Pierrot

 

Óh, nem a régi már, nem holdfényes bohém,

ki a kapuk alatt kacagott őseinkre;

jókedve, gyertyaláng, meghalt! s oly búsan int be

hozzánk emléke, mint lobogó, vézna rém.

 

Nézd, itt áll; és mikor villám, vad, hosszu fény

gyúl ki, a szélben úgy lobog szomoru inge,

mint szemfödél! s a száj, óh, néma szája szinte

üvölt, mert marja a féreg, üvölt szegény!

 

Csattogva, mint mikor éji madarak szállnak,

nagy, fehér karjai révülten hadonásznak;

bolond jelükre már senki se válaszol.

 

Foszfortüzű szeme mint két horpadt lyuk ásit,

s púderrel hintve még ijesztőbben világit

vértelen arca és a hegyes hulla-orr.

 

Verlaine

 

 

RÉTIFARKAS

Steppenwolf

 

Rétifarkas, ügetek, ügetek,

a világ hóval tele.

Varjú repűl a nyír felett,

és sehol nyúl, sehol őzike.

Szerelmes vagyok az őzikékbe;

jönne csak egy!

Nincs a világon édesebb,

mint ha enyhűl pracli s fog éhe.

Hogy becéznélek, drágica!

Finom combodba falna az éhem,

piros vér lenne gyönyörüségem,

majd bőgnék egész éjszaka.

Sőt egy nyuszi is áldás lehetne:

be édes ilyenkor a hús, a meleg –

De hát, jaj, minden odalett

amitől derűl sorsomnak a kedve?!

Farkam szürkűl már és kopott,

jó látásom ködösre fordúlt,

szeretett nőm több éve elhúnyt,

ügetek hát, s őzeket álmodok,

ügetek, s nyulak vágyképe köröttem,

süvölt a szél a téli ködben,

torkom tüzét hó borogatja,

viszem árva lelkem a pokolba.

 

Hesse

 

 

REGGEL AZ ÁLARCOSBÁL UTÁN

Morgen nach dem Maskenball

 

Hát, némileg, neked volt igazad.

Buta autód elrobogott a sarkon

s én most itt állok és szívom az ajkam –

Pfuj, de rosszízű a reggeli nap!

 

Még érzem, tíz ujjad őrjöngve tépáz,

még itt lángolsz, tébolyúltan a számon;

aztán, Loló, egyszerűen odébbállsz,

szelíd tyúk, viszed férji rabodat.

Megcsaltatok: aranyat lelni keltem

s még nyelved is elvesztette a nyelvem –

De, némileg, neked van igazad.

 

Némileg hát a legjobbat kivánom:

fordúljatok fel Fiat-kocsitokban

s szaglásszon kutya, téged s a barátom,

két csöndes hullát… Na, még mit akartam?

Tarts meg szivedben! Fenének se kell.

Indulok, haza. Ördög vigye el!

 

Hesse

 

 

HIÁBA ITTAM KI A KONYAKOT…

Vergebens hab ich allen Cognac getrunken…

 

Hiába ittam ki a konyakot, az egészet,

alvásom órányi ha lett!

Lázas szemeim, mint nyitott sebek, égnek,

kárhozottúl éberen fekszem, és olvasom a levelet,

mellyel még tegnap a szeretőm lepett meg.

Átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet,

feldúlom a trocheusok és jambusok gagyogását,

noha szivemben marad Hölderlin, a mély zene,

látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását,

s vakon meredek rád, sors tébolyúlt szeme!

Apám, anyám, a nagy ég bocsássa meg,

hogy tűrtétek születését nyomorúlt fiatoknak!

Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat:

továbbadtam szegény gyermekeimnek az átkot, az életet!

Vér és gyilkosság nélkül ez a bün jóvátehetetlen;

döfd le saját szivedben az ellenségedet!

Hallod a kegyetlen kacagást a véres istenekben?

Üsd le a napot! s mert túlélnek, a fényjeleket!

Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem,

hallom, halántékomban mily gonoszan forr a vérem,

mily kéjesen-mohón kivánja mindig az új kinokat,

a halállal szemben mégis szomorú és gyáva marad.

 

Hesse

 

 

ÖLTÖZÉS KÖZBEN

Bei der Toilette

 

Sok-sok évig nem vonzott a világ,

nem hívott gyönyör a nők piacára,

rendetlenűl s vadon éltem, a fák

testvére, tavak és folyók barátja.

Most egyéb gond tölti estéimet,

nyakkendő, ing, bőr és haj ápolása,

szmokingba búvok, lakkcipőt veszek,

boy hajlong, s csábit a tánctermi lárma.

 

Tűkörben látom, arcom mosolyog –

kicsit őszült, sápadtabb, s komorabb lett,

kicsit ráncosabb, kicsit gonoszabb lett.

E szem s homlok fényt sugárzott s erőt,

arc s ajk vígabb volt s puhább, sose kellett

a jókedvéhez púder és kenőcs.

 

No, öreg fiú, bújj estélyi ingbe,

borotvád jól vitt, fésűld koponyád!

Igyekezeted nyilván hiú: mint e

cécó, idegen néked e világ.

Az erdő egykor ujra visszacsábit,

patak, eső, hegy, csillagok s tavak,

dobod magadról csinos cicomáid

s újra járod régi útjaidat:

ujra csavarogsz, két szemed vidíthat

és ha magányod serlegét kiittad,

erdő födi jeltelen sírodat.

 

Hesse

 

 

SEJTELMEK

Ahnungen

 

Néha fáj, hogy oly megkésve kezdtem

ezt a rétifarkas-sorsot életemben.

Ha ifjabban adom a fejem rá,

örömmé vált volna, gazdagabbá.

Mert, mögötte mind e limlomoknak,

leplek mögött, melyek még omolnak,

határtalan szabadságot érzek,

hűs jövőd, friss üdvöd, messzi Élet;

látom, omlik a nagy fal köröttem,

mely a csillagtértől különít,

s hogy éledek a nagy bűnösökben,

kiknek ki se mondják tetteit,

látom, a nép hogy feszít a fára,

jámbor hogy néz töviskoronámra,

látom, csillag s nap mind közelebb ég

s befogad a világvégtelenség.

 

De ezek a hűs csillagvilágok,

e borzongó csillag-végtelen,

sajnos, mindezek csak drága álmok!

Tényleg sose hagytam el a létnek

bús utcáin a polgári népet:

az Ég nektárát csak meglopom!

Ezért sírok, porban, térdemen,

tanácstalan és kétségbeesve

ezért ülök vezeklőpadon:

hallgatok a lelkiismeretre,

de az ígéjét már nem hiszem.

 

Hesse

 

 

A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA ÖREGSÉGÉBEN

Les Regrets de la belle Heaulmière

dans sa Vieillesse

 

Hallom, hogy kesereg a vén

fegyverkovácsné, azt kivánja,

hogy mint tavasza idején,

bár volna megint ifju lányka:

„Rút vénség alattomos átka,

de hamar meghoztad a vészt!

Ki szán? S ha lettem ilyen árva,

mért ne fogjak magamra kést?

 

Eltűnt szépségem, ifjuságom,

mely diadalt adott nekem

papon, kalmáron és diákon;

mert nem volt egykor senki sem,

kinek (bár másnap bánta) nem

repűlt a pénze, mint a pelyva,

ha neki adtam kegyesen

azt, ami koldusnak se kell ma.

 

Sok férfit elutasitottam

– szánom-bánom ma sírva! – mert

bolondul lelkembe fogadtam

egy szép és ravasz sihedert,

és egész szivem érte vert,

bárhogy hivtak a többiek;

pedig ő folyton ütlegelt

s csak a pénzemért szeretett.

 

Hajamnál fogva ráncigált,

földre tiport, úgy rugdosott.

Szerettem, bármit is csinált,

és ha egy csókot kért, legott

feledtem minden bánatot.

Rühes disznó, hogy falta számat!

Ölelt!… most rossz gebe vagyok;

s az életem? Bűn és gyalázat.

 

Ő meghalt, több mint harminc éve,

s én itt vagyok, vénen, csunyán.

Hogy fáj, a tündér multba nézve,

hogy fáj a most s a hajdanán!

Elnézem, meztelen, sovány

testem mily aszott, fekete,

milyen beteg – és igazán;

majdnem megőrülök bele.

 

Hova lett az ívelt szemöldök?

A sima homlok, szőke haj?

Nagy szememből a huncut ördög

észvesztő incselgése? Jaj,

áll és orr, mely szoborra vall,

s a pici fül, s a többi sorban,

arcom szép vonalaival

ajkaim pirossága hol van?

 

Ékes vállamat hol keressem?

S karcsú karom, finom kezem,

izmos derekam s büszke mellem,

mely valaha oly édesen

ringott becéző kezeken?

S széles csipőmet, s a kemény

combok között a szerelem

házát a kis kert közepén?

 

Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok,

csupasz szemöldök, hűlt szemek,

(pedig hány gazdag esze bomlott,

lesvén kacagó tüzüket!);

orrom ijesztő görbület,

fülem konya és csupa szőr;

arcom fakó, vánnyadt s fityeg

államon, ajkamon a bőr.

 

Ez a véged, emberi szépség!

Kéz és kar sorvad úntalan;

púposra tört a vállam, és két

kiszáradt emlőm odavan;

úgyszintén csípőm, derekam.

A többi, pfújj! Combocska már

a combom és egész magam

vékonyka mint egy pipaszár.

 

Igy siratjuk a régi jó

időket, szegény, vén banyák,

kuporogva, egy-egy rongycsomó,

a gyatra tűznél, mint a fák

kérge s a rőzse ingyen ád.

Kora tűz korán ellobog –

Szépek voltunk és ostobák!

Ez a sorsotok, asszonyok!"

 

Villon

 

 

NE HAGYD HÁT, HOGY TÖRÖLJE

Then let not winter's raggéd hand deface

 

Ne hagyd hát, hogy törölje nyarad a

rongykezű tél, mielőtt szűrve vagy:

édesíts egy fiolát, s míg tova

nem tűnik, rakd át kincsradtáradat.

Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt,

melyért az adós boldogan fizet;

nemzz magad helyett új, második Én-t,

vagy – tízszer jobb! – nemzz egy helyett tizet;

boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,

ha tízszer visszatükröz tíz tükör;

mit nyer veled a sír, ha menni kell?

Itt hagy a jövőnek, noha megöl!

Ne makacskodj; túlszép vagy, semhogy a

sír kincse légy s férgek diadala.

 

Shakespeare 6. szonettje

 

 

TIZENÖT ÉVE, EGY ÉVE

 

Ma tizenöt esztendeje, barátom,

hogy ama drága s végzetes napon

sóhajba gyűlt a lelke – szinte látom –

s egész lénye itt csüggött ajkamon.

 

S egy éve, hogy kifosztott, semmivé tett

a sors, és hogy hallgatva szenvedek

s hogy máris oly szörnyű magányban élek,

amilyenben majd síromban leszek.

 

Tyutcsev

 

 

EGY DÖG

Une charogne

 

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyu dög

 

nyitotta, lábait cédán magasba lökve,

mig izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

 

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

 

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

csaknem elájultál bele.

 

A mocskos has körűl legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

 

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökelt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

 

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

 

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

 

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapúlva

nézett bennünket dühösen,

sóváran nézte a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

 

– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

 

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, husodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

 

De mondd meg, Édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

és őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt kedveseimet!

 

Baudelaire

 

 

IMÁDLAK, MINT AZ ÉJ FEKETE BOLTOZATJÁT…

Je t'adore à l'égal de la voûte nocturne…

 

Imádlak, mint az éj fekete boltozatját,

óh, gyász edénye, óh, fenséges hallgatagság,

csak szivem heviti, szépségem, ha kerűlsz,

csak szivem, éjeim dísze, hogy menekűlsz

s mind gúnyosabban és mind messzebbre taszítasz

attól, mi végtelen, ami kék, ami vígasz.

 

Támadni készülök, s mint dögre kukacok

lábnélküli hada, rohamra indulok,

s szeretlek, óh, te, vad, te, könyörtelen állat:

szépítő fagyodért csak még jobban imádlak!

 

Baudelaire

 

 

RONDÓ A HALÁLRÓL

Mort, j'appelle de ta rigueur

 

Halál, szörnyű a szigorod:

elraboltad a szeretőmet

s szivem vágya mindig feléled,

mert emlékével kínozod.

Sírok, zokogok, sorvadok.

Mit ártott az a lány tenéked,

Halál?

 

Kettőnkben egy szív dobogott;

én is érzem benne a véget

s most, mint élet nélküli élet,

mint festett kép, olyan vagyok,

Halál!

 

Villon

 

 

MERT MEGSZENVEDTEM, IGAZÁN

Car vraiment j'ai souffert beaucoup

 

…Mert megszenvedtem, igazán!

Űzetve, elhagyva tanyám,

mint farkas, amely már kifáradt

s hust és vackot nem lel sehol

s csak ügyetlenkedik, mikor

egy egész falka neki támad.

 

Irigység, Gyűlölet s a Pénz

mind jószimatú véreb, és

gyűrűbe fogott: nincs kimélet.

Hónap hónapra, évre év

tart már ez így: hajsza-ebéd,

iszony-vacsora, bőjti élet!

 

De szülő erdőm réme vár:

nézd, nézd, a végzetes Agár,

a Halál! – Óh, rút fenevadja!

Csaknem megölt már, leszorít,

szivembe veri fogait

és a csatát sohase hagyja!

 

Vérem hull. Óh, lábam amíg

elvonszolom a patakig,

mely szűz erdőmön tovaharsan,

legalább halni hagyjatok,

testvéreim, jó Farkasok,

kiket hugom pusztít, az Asszony…

 

Verlaine

 

 

KÉSEI VISZONTLÁTÁS

K. B.

 

Találkoztunk… S im, régi szárnyak

rögtön hozták a mult egét,

kikeletünk aranykorának

minden éltető melegét.

 

Ahogy késő, őszi derűben

vannak napok s órák, mikor

tavasz szórja ránk bőkezűen

fényét s a boldog ifjukor –

 

most, az egykor bűvöletében,

mely gyujt és megelevenít,

ismét megittasúlva nézem

arca kedves vonásait.

 

Mint évszázadnyi messzeségből

ugy nézem Önt, és álmodom,

s a hang, mely a multból felém tör,

azt mondja: Tegnap s Ma rokon…

 

Itt nemcsak az emlék – az élet

maga szólalt meg, kedvesem:

Önben a régi báj, a lélek,

bennem a régi szerelem!…

 

Tyutcsev

 

 

NE JŐJJ, HA MEGHALOK

Come not, when I am dead

 

Ne jőjj, ha meghalok,

csacska könnyeket sírni síromon.

Bukott fejem mért taposod?

Nem mentetted meg, ne zavard porom!

Elég, ha szél zúg s a lile kiált;

te, menj tovább.

 

Hogy tévedésed volt-e, bűnöd-e,

boldogtalan, mit kérdjem, gyermekem?

Menj férjhez! Én, az idő betege,

a békét keresem.

Menj, gyönge szív, hagyj el, lépj rajtam át:

menj, menj tovább.

 

Tennyson

 

 

HA ESKÜSZIK A NŐ, HOGY HŰ S IGAZ…

When my love swears that she is made of truth

 

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,

hiszek neki, bár tudom, hazudik:

tartson gyereknek, ki nem sejti az

élet s a világ fínom cseleit.

Ifjúnak vél – vélem hiún – noha

tudja, hogy delem mögöttem maradt,

s hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:

igy öljük duplán az egy igazat.

Mért nem vallja be, hogy csak ámit engem?

S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?

Óh, áltatni legjobb a szerelemben,

s a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.

Ezért hazudik nekem, s én neki,

vétkünk a hazugságot élvezi.

 

Shakespeare 138. szonettje

 

 

BÁRMIT TETTÉL, NE BÁNKÓDJ…

No more be grieved at that vhich thou hast done

 

Bármit tettét, ne bánkódj: tüske van

a rózsán, ezüst forrásban iszap;

nap s hold elé felhő és árny suhan

s rút rák él a bimbó selyme alatt.

Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom

s így oldozom önkényed tetteit,

s magam rontva vétkedet magyarázom

s túlzott mentéssel túlzom bűneid:

értelmezem érzékiségedet

(az ügyész véd): szivem im pörbe száll

szivemmel, mert szerelem s gyűlölet

benne oly polgárháborúban áll,

hogy kényszerére keserű bajomnak

cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

 

Shakespeare 35. szonettje

 

 

ÉRZELMES PÁRBESZÉD

Colloque sentimental

 

A vén parkban didereg a magány

s két árnyék suhant át az éjszakán.

 

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,

alig érteni, halkan mit beszélnek.

 

A vén parkban didereg a magány

s multat idéz két boldogtalan árny.

 

– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?

– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

 

– Arcom álmodban ma is megjelen?

Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

 

– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt

csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

 

– És kék az ég s a remény végtelen.

– A remény eltünt, egünk fénytelen.

 

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,

és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

 

Verlaine

 

 

KANDALLÓ ELŐTT

 

Húny a kandalló parazsa;

könnyeimen át nézem a

fáradt tüzet…

Lelkem nem talál szavakat

a multra, olyan lankatag,

olyan beteg.

 

Ami volt – volt-e csakugyan?

S lesz-e mindig; ami ma van?

Nem, nem; csak árny

marad: hull minden és törik,

ahogy gyors örvénybe tünik

év év után.

 

Tűnnek az évek, századok…

Ember, hiába háborogsz,

te, fű s tövis!…

Hervad a vén lomb… De az új,

melytől a nyár megittasúl,

lehull az is.

 

S lesz megint minden, ami volt,

és uj tövist hajt, uj csokort

a rózsafa…

Csak te, szegény, sápadt virág –

téged nem kelt uj ifjuság

többé soha!

 

Letéptelek: ég tudja csak,

mily gyönyör és mily kárhozat

voltál nekem…

Maradj hát szivem vigasza,

míg végsőt nem ver benne a

szent szerelem!

 

Tyutcsev

 

 

A KISÉRTET

Le revenant

 

Mint rőtszemű angyalok árnya,

visszamegyek majd a szobádba

és ágyadhoz csúszom puhán

lidércként minden éjszakán;

 

és mint a holdfény, barna bőröd

selymére hideg csókkal ömlök

s ölellek, mint kígyó, amely

árokban nyujtózik le-fel.

 

Reggel, mikor eltűnik álmod,

helyemet üresnek találod,

üres is estig és hideg.

 

Mások bókolnak, udvarolnak,

legyek én ura tavaszodnak

azzal, hogy megdermesztelek!

 

Baudelaire

 

 

A SÓHAJOK HÍDJA

The Bridge of Sighs

 

Im, egy boldogtalan

élet után

itt fekszik oktalan

ez a leány!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

Ruhája mocskos,

rátapad, lucskos

ingéből víz csepeg

most is a hídra;

vigyétek, emberek,

szánva, ne szidva!

 

Nem kéne turkálni,

sorsában furkálni,

ez itt a vég;

többé nem becstelen,

nem maradt rajta szenny,

csak ami szép.

 

Ha nagyot bukott is,

Éva maradt –

Töröld le, ott is,

ajkán, a sarat.

 

Fésü alól haja

hogy kibomolt!

Emberek óhaja,

szomorú sóhaja

kérdi: ki volt?

 

Apja ki volt? Hol az

anyja? Zokognál,

húga vagy öccse, ha

most vele volnál?

Vagy tán a szíve volt

másé, ki híve volt

s több amazoknál?

 

Jaj, de hát ritka a

szeretet titka, a

krisztusi kincs!

Óh, milyen gyász neki:

itt a sok ház, s neki

otthona nincs.

 

Húga, a bátyja,

nem védte családja,

mint azelőtt;

betölt a nemezis:

kedvese, esze is,

az Isten keze is

elhagyta őt.

 

Hol sürü rendben

ring a vizekben

a lámpafüzér

s paloták sora dobja

fényét a habokra,

ott állt s beragyogta

a hontalan éj.

 

Zord tavaszi szél

riogatta vacogva,

de hívta az éj

s a sötét csatorna:

az élet szörnyűség,

a halál őrültszép!

És visz a vágy –

akárhol, akárhol,

csak itt ne tovább!

 

Leugrott! Őrület!

Vad folyó, jéghideg,

halálos íz –

Ha ugrott, te lökted,

mindig zúg előtted,

gaz férfi! a víz:

nyeld te is, fürödj meg

benne, ha bírsz!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

A halál rabja már

és minden tagja már

merevedik;

nyujtsuk ki rendesen

s te fogd le csendesen

nagy szemeit.

 

Mibe e sárlepett

szem belelát,

aminek tükre lett

a végső rémület:

a túlvilág.

 

Üzte vad láz régen,

megölte gyász, szégyen;

mostoha világnak

árvája, – de már csak

a béke övé.

Kulcsold imára

kezét simán a

szíve fölé!

 

Legyen, égbe ha ér fel,

töredelmes és bús,

s vállalja bünét el

az üdv ura, Jézus!

 

Thomas Hood

 

 

A BÚVÁR

Der Taucher

 

„Ki mer lemerűlni, lovagjaim

s apródaim? Ott a vad ár!

Beledobom arany serlegem, – ím,

elnyelte máris a fekete száj.

Aki felmutatja tűnt kupámat,

az övé: jutalmúl hozta magának."

 

Igy szól a király, s a zord-meredek

szirtről, mely messze ki-

nyúl a habokra, a serleget

az üvöltő végtelenbe veti.

„Hol a hős, kérdem, ki, dacolva veszéllyel,

a bősz tengerbe leszállni merészel?"

 

S lovag és apród körötte mind

hallja és nem felel;

csak nézi, az örvény hogy kering

s a serleg egyiknek se kell.

S harmadszor zeng a királyi szózat:

„Hát senki se vág neki a pokolnak?"

 

De néma minden, ahogy az előbb;

s egy szende fiú kilép

s hetykén a riadt apródok előtt

már oldja-dobja övét, köpenyét,

és férfi és nő szinte büvölve

bámúl a nagyszerü, ifju hősre.

 

S hogy az a szirt peremére lép

s a mélybe alátekint,

a forgatag, amit nyelt az imént,

a vizet bömbölve okádja megint:

az özön mint távoli mennymoraj szól

s habzik föl az éjsötét garatból.

 

És sustorog, árad, forr s dübörög,

mint tűz és víz ha vegyűl,

a tajtékgőz, s az egekre köp

s rohamát ujrázza szűntelenűl,

minthogyha vajúdó gyötrelemmel

új tengert vágyna szűlni a tenger.

 

De végre kiadja dühét, erejét;

s a fehér habkör közepén

lyuk nyílik, ásító szakadék,

feneketlenül és pokolfeketén,

és látni, a sok hullámhegy a kerge

tölcsér viharába hogy zuhog le.

 

Az ifju az égre tekint, mielőtt

fordúl a komor dagály:

iszony sikolt körülötte, de őt

tovasöpörte a förgeteg ár,

és rácsukódik a bátor uszóra

a titkos mély – nyom semmi róla.

 

És csönd van a roppant víz felett

s tompán zúg a szakadék,

s fut a szó és szájról-szájra remeg:

„Hős szív, vezessen-óvjon az ég!"

És tompul a, tompul a messze zúgás

és döng a szivekben az iszonyú gyász.

 

S dobnád le magát a koronát, –

mondván: aki hozza, azé,

s az lesz a király, – lelkemben a vágy

nem nyulna a büszke díj felé.

Mit üvöltve föd a mély, az éji,

jótét lélek soha nem meséli.

 

Hajót eleget – hogy száma sincs! –

leszívtak a zord vizek,

de csak roncs árboc és gerinc

amit a falánk sír fölvetett, –

S már zúdul a, zúdul az ár, fenyegetve

viharként, mind közelebb-közelebbre.

 

És sustorog, árad, forr s dübörög,

mint tűz és víz ha vegyűl,

a tajtékgőz s az egekre köp

s rohamát ujrázza szűntelenűl:

az özön mint távoli mennymoraj szól

bömbölve az éjsötét garatból.

 

De ím, a sötétből kiragyog egy

kar és hát, hófehér,

gyorsan hasítja a vizet

s evező karja most sem alél,

ő az, s a kupát, magasra tartva,

vidáman lengeti büszke balja.

 

És itta a nagy levegőt, a fényt,

és itta az égi Napot.

S a nézők, uj csoda tanuiként,

ujjongtak: „Él! Megvan! Jön, amott!

Nem fogta a bátrat, a ronthatatlant,

nem zúzta össze a vízi barlang!"

 

És jön. Tapsol körülötte a nép,

s az ifju a trón elé

térdel, úgy nyujtja serlegét;

s a király int, gyönyörü lánya felé:

bortól szikrázik a kupa szegélye,

és csordul a búvár szíve, beszéde:

 

„Áldás a királyra! Örüljön, aki

napfényt szív s rózsaeget!

Fagylalnak a mélység rémei

s ne kisértse ember az isteneket

és sohase vágyjék látni a szörnyet,

amit ők kegyes éjbe s iszonyba födtek.

 

„Lesodort az ár villámsebesen –

s egy szirtfogú üreg

mélyéből új tört szembe velem

s a két özön dühe közrevett

s csigaként, forgó kábulatban,

pörgetett ellenállhatatlan.

 

„Ekkor, akihez fordultam, az Úr

szirtként elémbe állt:

belefogóztam, igy élve túl

az örvényt és vele a halált –

s ott volt a kupa, korall-ágra tűzve:

ha fenn nem akad, most is merűlne.

 

„Mert ott lebegett, hegymélyen, alant

még a bibor homály

s bár itt nem rezzent semmi hang,

a pokol torkából borzadály

villogott föl, ahogy suhant a

sok Sárkány lent, Hüllő s Szalamandra.

 

„Feketén nyüzsögtek, szörny-gomolyag,

egymáson át meg át

tövises Ráják, Fűrészhalak

s a torz és rettenetes Kalapács

s tőrös torkát vicsorogva tárta

a tenger hiénája, a Cápa.

 

„S ott csüggtem, s borzasztott a hely:

túl minden földi tanyán,

én, egyetlen érző kebel,

álcák közt: mily iszonyú a magány!

Ott, hova emberi szó le nem hat!

Mily bús sivatag, s a népe milyen vad!

 

„Irtóztam, s valami jött felém,

száz csápoló izület, –

és rámcsap… Rémületemben én

eleresztem a korall-törzsemet;

s már vitt is a féktelen ár hatalma,

de megmentett, ki, föl – a magasba…”

 

Bámúl a király és szól mohón:

„A kupa már a tied,

de ezt a gyürűt is neked adom

s a belefoglalt drágakövet,

ha újra leszállsz és elmeséled

csodáit a tenger legfenekének.”

 

Hallotta a szót a szelídszivü lány

és hízelegve eseng:

„Hagyd kegyetlen játékod, atyám!

Tett ő olyat, amit senki se mert,

és ha szived úgy gyötrődik a titkon,

apródra most lovag pirítson.”

 

A király fölkapja a serleget

s az elmerűl a habon:

„Ha megint felhozza hős kezed,

te leszel legelső lovagom,

s a lány, ki szavát emelte érted,

nőd lesz estére, hites feleséged.”

 

Az ifju szivén átlángol a menny,

szeme villám, vakmerő,

még látja, hogy pirul édesen

s hogy sápad, alél el a gyönyörü nő –

s csak őt, a jutalmat akarja elérni

és zuhan a mélybe, ha halni, ha élni.

 

S morajlik a hullám, s habzik a part

és dördül az új özön;

hű szem lesi, mit hoz és hova tart:

jön az ár és szüntelen ujra jön,

felzúg s lezúg s örök a titka –

az ifjút egy se hozza vissza.

 

Schiller

 

 

A HOMOKÓRA

The Hour-Glass

 

Nézd, az üvegben e kis szürke por

hogyan pereg.

Hinnéd, hogy ember volt valamikor

és szeretett?

Hölgye szemét imádva, mint a fényt,

elhamvadt hiú lepkeként,

és, élve-halva boldogtalan, itt

arra tanít,

hogy sírjában sem nyugszik meg a szív.

 

Ben Jonson

 

 

SZÁMOLVA AZ ÓRAMONDÓ IDŐT…

When I do count the clock that tells the time

 

Számolva az óramondó időt

s látva, szép nap rút éjbe hogy merűl,

hogy kókkad az ibolya nyár előtt,

s ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

s hogy ejti lombját a sok büszke fa,

mely alatt nemrég tikkadt nyáj hüsölt,

s hogy hág kévék ravatalaira

a borzas-ősz szakállú nyári zöld, –

sorsodat nézem, a szépségedét:

útja a romboló időn visz át,

hisz mind búcsúzik az édes, a szép,

s hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

s csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,

hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

 

Shakespeare 12. szonettje

 

 

ÁLOM

 

Átlőtt mellel egy mély völgyben feküdtem,

Dagesztánban. Csakúgy lángolt a dél.

Sebem párolgott kínzó, néma tűzben

s lassan szivárgott belőle a vér.

 

Halódva feküdtem a puszta völgyben,

hol dermedt sziklák közt szinte kigyúl

a sárga homok; ízzó nap fölöttem –

S én aludtam, ájúltan, szótlanúl.

 

És álmodtam. Szép estélyt láttam otthon:

gyertyák vakító fénye, nagy terem,

virágok közt beszélgető csoportok,

– s szép nők emlegettek jókedvüen.

 

De az egyiknek nem tetszett az ünnep,

nem érdekelte dal, tánc, zene, fény,

drága feje mély bánatban lecsüggedt

s gonosz álom dermedezett szivén.

 

Gondolatban egy messzi völgy halottja

előtt állt, kit jól ismert valaha;

hideg vér mart rőt csíkot a homokba

s már alig gőzölt a seb ajaka.

 

Lermontov

 

 

EGY HALOTT NŐHÖZ

Einer Toten

 

Hogy érzem ma hatalmadat!

Szinte pillád éjféli árnya

vetűl fehér papíromra a lámpa

fénye alatt!

Szemed mohón

figyeli készülő dalom.

 

Lényed a lényembe tapad:

itt vagy! Némán néz a fakult arc,

s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz,

az is te vagy:

véred, tiéd,

bár porodat sír őrzi rég.

 

Ha lehelleted ér puhán,

lelkem, mely harcos és kemény lett,

ugy érzi, hogy közben téged is érlelt

lent a magány:

jobban szeretsz,

jobban akarsz, jobban követsz.

 

Családod a sírodra érc-

urnát emelt – hogy elfelejtsen;

közben örökölt s nősült rendületlen;

énbennem élsz!

Sirassalak?

Élsz és szivem melege vagy!

 

Meyer

 

 

CSAK TEMESD EL A LEGDRÁGÁBBAT!

Begrabe nur dein Liebstes!

 

Csak temesd el a legdrágábbat! Élned

kell ezután is; – és a küzdelemben

helyt állva ismét magadra találsz.

– Igy vélték a minap, baráti körben,

ahol zajosra nőtt, dagadt a kedv;

s magam se voltam éppen hallgatag.

Gyöngyözött a bor a kristálypohárban,

halántékunkban kalapált a vér; –

s ekkor a vig zsivajban hirtelen

– nem káprázat, de furcsa – valami

némaságot hallottam messziről;

s egy hang vergődött hozzám, síri-fáradt,

de olyan édes, hogy beleremegtem:

„Mért zajongsz úgy, mikor tudod, hogy alszom!"

 

Storm

 

 

A SZELLEMET MOCSOKBAN TÉKOZOLNI

Th’ expense of spirit in a waste of shame

 

A szellemet mocsokban tékozolni

kéj, amig tesszük; s már előtte kéj,

becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,

vad, állati és hazug szenvedély;

mihelyt élvezted, már csömöre éget;

észbontó inger, s mihelyt megkapod,

észbontó undor, mint lenyelt csalétek,

mely megőrjíti, akit csábitott;

őrjít, ha elérted, s ha csak kivánod;

vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;

próbálva áldás, kipróbáltan átok;

előbb igért üdv, aztán délibáb.

Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja

a mennyországot, mely e pokol útja?

 

Shakespeare 129. szonettje

 

 

SPLENDIDIS LONGUM VALEDICO NUGIS

Splendidis longum valedico nugis

 

Hagyj el, Szerelem, lehúzol a porba,

s te törj különb célokra, szellemem!

Gazdagodj azzal, mit nem fog a rozsda;

a hervadó csak hervadt kéjt terem.

Vond be sugaraid, s alázd erőd

a jó igába, mely fölszabadít;

a felhőn át olyan fény tör feléd,

amely tündöklik és látni tanít.

Óh, arra nézz csak! bölcsőtől a sírig

ne kövessen kis utad mást soha

s gondold meg, hogy botladozni nem illik

annak, ki égbe vágyik s ég fia.

El tőlem, világ! kiismertelek!

Élj s hass te bennem, örök Szeretet!

 

Sir Philip Sidney

 

 

BUDDHA AZ ÉJSZAKAI HÁREMBEN

 

… Félmeztelen hevertek ott, a

zeneszerszámok mellett, hanyatt, arcon,

keresztűl-kasúl, kábultan, ahogy

rájuk csapott az álom, háttal-arccal

egymásra dőlve, összegyűrve-gyúrva,

szakadékba szórt hullák; nyakukon

lánccá feszült a hurkos gyöngysor; izzadt

ruhájuk nyakig csúszott; úgy hevertek,

mint akiket ájulásig botoztak

vagy mint letört és elhervadt virágok.

Némelyik falnak esett, ez az ablak

párkányát fogta, az dermedt halottként

nyult el a padlón; félig vagy egészen

nyitott szájukból a nyál mocska csurgott;

hajukat vad rendetlenség kuszálta,

mint az őrültekét; arcukba fonnyadt

koszorúk dúlt szemete-dísze csüngött;

kar kart ölelt és lábat, összevissza,

és az egyik mosolygott és a másik

a homlokát ráncolta és nyöszörgött.

A szép királyfi elnézte sokáig

az alvókat, s megszólalt: „Az imént még

oly gyönyörűek voltak, úgy kacagtak,

a szivük táncolt, hangjuk, mint a csengő,

s testük rózsa volt, szemük nevető láng!

Milyen mások most! Rútak, undorítók!

Ha ilyenek a nők, hogy lehet akkor

szeretni őket és bízni a húsban?

Hazug szépség ez, mámor, képzelődés,

csak a vágy mérgezi vele a férfi

lelkét és agyát! Ráébredtem az

Igazságra, és itt hagyom örökre

a test s a Látszat csillogó világát!"

 

Asvaghósa

 

 

LÁTVÁN, AZ IDŐ, ZORD KÉZ

When I have seen by Time's fell hand defaced

 

Látván, az Idő, zord kéz, hogy töröl

s temet mult kort s dús-büszke díszt, mely élt;

s dicső tornyokat néha hogy letör,

s hogy percnyi düh rabja az örök érc;

látván, az éhes óceán hogy önt

végig a parti királyságokon,

s szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,

mert rommal nő a tár s tárral a rom;

látván a lét cseretüneteit,

vagy magát a dúlt létet, romlani,

rájöttem, e sok roncs mire tanít:

jön az Idő s szerelmem elviszi.

Fél-halál ez a gondolat, s a kincset

siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

 

Shakespeare 64. szonettje

 

 

AZ ÜDVÖZÜLT LÁNY

The Blessed Damosel

 

Az üdvözült lány kihajolt

az ég aranykapuján;

mély tónál mélyebben ragyogott

komoly, kék szeme rám;

kezében három liliom

s hét csillag volt a haján.

 

Ruhája omlott szabadon,

s nyakán nem diszités

fogta kapocsba, de Mária

fehér rózsája, és

úgy omlott hátra arany haja,

mint érett búzavetés.

 

Hogy ő is az Égi Kar énekese,

egy napnak hitte csak;

még benne káprázott szelíd

szemében az ámulat;

de itthagyott övéinek

tíz év volt ez a nap.

 

(Valakinek tízszer tiz év.

… De  most s itt: ő lehetett,

biztos, hogy ő nézett le – haja

az arcomba esett…

Semmi: csak hull az őszi lomb.

Az év hogy elsiet!)

 

Isten várának bástyafalán

állt, amit ama mély

szakadék fölé emelt az Úr,

amelynek neve Tér;

oly magasan, hogy a nap sugara

oda föl alig ér.

 

Az égben, az éterözön felett,

hídként áll ez a vár;

alatta láng nap s korom éj

mint örök ár-apály

szántja az űrt, lent, lent, hol a föld

kis darazsa körbe jár.

 

És gyűltek uj barátai

az égi lány köré,

szent játék szavait ejtve és

egymás szűztiszta nevét;

s lelkek szálltak mellette, piciny

lángok, Isten felé.

 

De ő kihajolt, otthagyva az

édes varázslatot;

a korlát biztosan áthevűlt,

hisz a szíve rajt dobogott;

és összekulcsolt karjain

aludtak a liliomok.

 

Égből így nézte, az Idő

vad pulzusa hogy dobog át

a világokon; kutató szeme –

a mély örvénybe szállt.

S megszólalt, – ahogy a csillagok

körútja zengi dalát.

 

A nap lement. A görbe hold

pehelyként libegett

az örvénybe, lent, messze; s ő

megszólalt, – ez lehet,

ez a hang muzsikál, ha a csillagok

kezdik hangversenyüket.

 

(Óh, édes! A cinke dalát az imént

nem az ő öröme

suttogta nekem? S mikor a delet

harangszó zengte be,

visszhangos csillagokon nem az ő

léptei jöttek ide?)

 

„Csak feljött volna már! hiszen

feljön!" – mondta a dal. –

„Nem kértük Istent, én idefönt

s ő lent az imáival?

Két szív imája kicsiny erő?

S jöhet valami baj?

 

Fehér ruhát ha ölt, s ha borúl

a fejére glória,

kézen fogom és én vezetem

a fény hullámaiba,

melynek, az Úr színe előtt,

megtisztít folyama.

 

S megyünk az oltárhoz, melyet

tilos érinteni

s melynek lámpáit földi imák

melege élteti;

ott égnek a mieinknek is

meghallgatott szavai.

 

S pihenünk együtt, a misztikus

fa alatt, hol a lomb sürü-mély

s a szív érzi néha, hogy ott a Galamb –

s amelyhez a tolla ér:

hangosan áldva az Ő Nevét

mondja a falevél.

 

S mig ott pihenünk, magam tanitom,

igen, én, a barátomat

uj énekeimre; s a hangja halk

lesz még és el-elakad,

s ő mindig lát s tanúl valamit

minden szünet alatt."

 

(Óh! Együtt, együtt, mondod! Igen,

voltam én veled egy!

De hozzád emeli-e az Úr

örökre a lelkemet,

mely másod azért volt csupán,

mert téged szeretett?)

 

„Együtt" – folytatta a dal – „megyünk

keresni Mária

ligetét s szolgálóit: nevük

egy-egy szimfónia:

Rozalinda, Margit, Gertrudisz,

Magdolna, Cecília.

 

Körben ülnek, fejükön koszorú,

hajuk felkötve lazán:

arannyal hímez lángfehér

ruhákat az öt leány

azoknak, akik, meghalva, most

születtek meg igazán.

 

Ő fél majd, tán, s hallgat; de én,

odahajtva arcomat

arcához, elmondom: szeret!

s nem leszek gyönge vagy

szégyellős, és a drága Anya

mosolyogva fogad,

 

és, kéz a kézben, ő maga visz

Isten elé, ki körűl

glóriás rendek seregei

térdelnek végtelenűl,

s az út sok-sok angyala mind

citerázik vagy hegedűl.

 

És Jézust forrón kéri majd

szivemben a jó remény:

hogy szeressük egymást megint

és lehessünk, miként

egy kicsit a földön, örökre most

együtt mi, ő meg én."

 

Nézett, s figyelt; s nem is nagyon

búsan ezt mondta még:

„De csak, ha jön." Elhallgatott.

S ím, megindult az ég:

angyalseregek! (Láttam mosolyát

s imádkozó szemét.)

 

De a fénycsapat eltünt, útja a

messze szférákba vitt,

s az üdvözült lány az arany

korlátra dőlt, s szelíd

arcát kezébe temette. Sírt.

(Hallottam könnyeit.)

 

Rossetti

 

 

A NÉP KEDVENCEI

Die lieblinge des volkes

 

1

A BAJNOK

Der ringer

 

A karja, csoda és álmélkodás,

jobb csípőjén nyugszik, nap játssza be

erős testét s a babérkoszorút

halántékán; ujjongás hömpölyög

át a tömött sorokon, amikor

végigmegy a zölddel beszórt nagy úton.

Gyerekeiket föltartják magasra

a nők, tanitva, hogy nevét kiáltsák

s pálmaágakat nyujtsanak feléje.

Ő megy, tele talpon, mint az oroszlán,

és komolyan; sivár évek után

egész országa dísze, s meg se látja

a tombolók számát, s hogy szülei

mily büszkén merednek ki a tömegből.

 

2

A HÁRFÁS

Der saitenspieler

 

Ahogy fürtjein fehér koronával,

keskeny vállán a dús palást diszével

s ifjú szemérmében még megremegve

előlépett és lantjába kapott:

láng futott át az öregeken is.

Ahogy bús pírt gyujtott az arcokon,

ahogy aztán meghajolt a szokatlan

tapsok előtt s karcsatok s drága függők

zuhogtak rá: azt nem felejtik el,

amerre csak gyümölcsöt hoz a szent fa.

Buzgón suttognak maguk közt a lányok,

a fiúk mind némán tűrve rajonganak

csillagos éjszakáik héroszáról.

 

Stefan George

 

 

ANYÁM ARCKÉPÉT MEGKAPVA

On Receipt of my Mother's Picture (Részlet)

 

Csak szólni tudnának azok az ajkak!

De sok baj ért, mióta sose hallak!

Az ajkad, – óh látom hű mosolyod,

mely kiskoromban úgy simogatott –

most néma, s mégis szinte szava kél:

„Ne búsulj, édes gyermekem, ne félj!"

Azok a drága, jó, okos szemek

(áldassék a halhatatlan ecset,

mely a zsarnok időtől a halottat

így megőrizte!) most is rám ragyognak.

Ki szent emlékét életre hivod,

óh váratlan vendég, isten hozott,

s mikor arra kérsz, hogy egyszerü versem

a régelhúnyt anyának tisztelegjen,

nemcsak készséggel teszem óhajod,

de boldogan, ahogy ő tanitott:

s míg ez az arc új könnyekre fakaszt,

ábránd sző körém bűbájos vigaszt

s eliziumi álmokba ragad

a pillanat hite, hogy ő te vagy…

 

William Cowper

 

 

AZ ANYA

 

A magzatvíz s az éj, mely sorsom adta

és védett, már nincs sehol, és

a köldökzsinórtól rég elszakadva

s mindentől, ami születés,

 

csak ágyamban kuporogva találok

békét, mely velem egy ütemre ver,

és a véges gondolatban az álmot

új, végtelen ragyogás oltja el.

 

Messzesóvárgó érzések kutatva

a Mindenséget keresik,

csillagsereg röpít valami Napba,

hol az Egyetlenegy lakik,

 

majd visszahullok s éj föd, ahogy egykor

födött a meztelen azúr.

De nem öröm megérkeznem, a csend oly

nehéz s oly zsivaj sulyosúl

 

gyermeki szavaimra, melyek a

vér titkát dadogják reménytelen:

még bennem kisért a halott anya,

kire már nem emlékezem.

 

František Halas

 

 

ÉJFÉLI FAGY

Frost at Midnight

 

A fagy végzi titkos szolgálatát,

szél nem segíti. A bagoly nagyot

rikoltott és – pszt! most megint rikolt.

Házam népe pihen már, s átadott

annak a magánynak, mely a sötétebb

tünődéssel jár: csak gyermekemet

ringatja békén csöndes bölcseje.

Mily nyugalom! végtelen némasága

szinte zavarja már s izgatja az

agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,

s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő

s az élet sok kusza mozdulata

mind álomnéma már! A törpe kék láng

lepihent a parázsra, s nem lobog;

csak a rácson az a kis rezge csillám

reszket tovább is, csak az nyugtalan.

Mozgása a csöndben mintha homályos

rokonszenv volna vélem, aki élek,

és társas lénnyé teszi, s különös

szeszélyei rebbenését a Szellem

szabadon átkölti, hisz mindenütt

saját tükrét s visszhangját keresi

s játéka a Gondolat.

 

Hányszor, óh

hányszor bámultam, jós szemekkel és

hivő lélekkel, az iskolaablak

rácsán túl, az eltűnő idegent!

és, nyitott szemmel, már álmodtam édes

szülőfalumról, s az öreg toronyról:

harangjai, a nép árva zenéje,

átzúgták a forró vásár-napot,

oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört

ébresztett és jövő dolgok tagolt

beszédével ütődött a fülembe!

Igy merengtem, s az ábránd altatót

dalolt, s álom folytatta a mesét!

És igy tünődtem másnap reggel is,

míg szemem, a zord mestert félve, mű-

buzgalommal a ködös könyvbe bámult:

de ha nyilt az ajtó, lopva kinéztem

s mindig megdobbant a szivem, remélve,

hogy végre látom az idegen arcát,

bácsit, nénit, vagy hugomat, ki vélem

játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!

 

Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol

s e mély csöndben szelid lélegzeteddel

betöltöd a kihagyó gondolat

pillanatnyi szüneteléseit,

szépséges picikém, boldog örömtől

reszket a szivem, ha így nézlek és

elgondolom, hogy te más környezetben

milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én

nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,

ahol csak az ég volt szép és a csillag.

De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd

tavaknál, homokparton, vén hegyek

ormai alatt, és felhők alatt,

melyek maguk is partot, tavakat

s hegyormokat mintáznak: látni és

hallani fogod a szép képeket

s az örök nyelv szavait, amelyekkel

Isten öröktől fogva magyarázza

magát mindenben s a mindent magában.

A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya

kérdezni tanítja a szellemed.

 

S igy minden évszak édes lesz neked,

akár június öltözteti zöldbe

a földet, akár vörösbegy dalol

a mohos almafa hópettyes ágán,

mialatt napban párolog a szomszéd

szalmatető; édes lesz az eresz

vize a szél kis szüneteiben,

s akkor is, ha a fagy titkos keze

jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy

némán ragyogjanak a néma holdra.

 

Coleridge

 

 

TÉLEN KORÁN

 

Télen, korán, jegen és havon át,

vékony kabátban iskolába megy,

és otthon este is a könyv felett

gubbaszt, – fázik, de csak tanúl továbbb.

 

Nyáron a marhát legelteti és

Homéroszt viszi a hóna alatt.

Szidják, röhögik a falusiak, –

őrzi a barmot és rájuk se néz.

 

Igy nőtt fel. És a városba jutott.

A tudás drága kertje várja ott,

itt meg a szülők… boldog készülődés…

 

Néha irt: „Apám… oly fáradt vagyok…

végem van… nyomor… mindig dolgozok…"

… És ma aztán elvitte a tüdővész.

 

Jan Kasprowicz

 

 

CSORDÁT ŐRZÖTT

 

Csordát őrzött és járta a határt,

üldögélt a patak fűzfái mellett

és hallgatta, a habok hogy zizegnek,

és hallgatta a lombok moraját.

 

Egyszer elindult. Vett egy hegedűt,

s ha játszott, társai, a szomorú

és hallgatag parasztok, iszonyú

táncba s ivásba kezdtek mindenütt.

 

Hogy mennyit ért? A városban nagy úr

lehetett volna tán, művész, az ifjuság

körülrajongott hőse, szent s örök…

 

De itt minden elsorvad szótlanúl.

Játszott, azután leitta magát…

S rongyokban halt meg egy sövény mögött.

 

Jan Kasprowicz

 

 

EPIPHANIAS

Epiphanias

 

A csillagos három szent király

szeret enni meg inni, de fizetni utál,

van, amit szert, van, amit utál,

szeret enni meg inni, de fizetni utál.

 

A három szent király idejött,

nincs negyedik hármójuk között;

volna csak még egy, aki ideáll,

négy volna a három szent király.

 

Én vagyok a fehér és huh, be szép!

Nappal csodál csak igazán a nép!

De hiába minden speceráj,

nem kap feleséget ez a király.

 

Én pedig a barna, nyurga vagyok,

szoknya mellett ülök és dalolok.

Az én specerájom ezüst meg arany,

szeret is, akinek esze van.

 

Én végül a fekete és a kicsi,

egyszer nekem is juthat valami.

Ennem öröm, innom öröm,

bort és pecsenyét szívvel köszönöm.

 

A három szent király jóbarát,

a fiut keresik meg az anyát;

József jámboran a sarokban áll,

mellette az ökör meg a szamár.

 

Mirrhát hozunk, aranyat hozunk,

tömjént csak a dámáknak adunk;

s ha csúszik a jó bor, a szívderitő,

nem bír hármunkkal hat kefekötő.

 

De mivelhogy itt szép hölgyek-urak

s nem ökrök vannak és szamarak,

ugy látszik, rossz helyen vagyunk,

ezért hát ajánljuk magunk.

 

Goethe

 

 

VÁNDORCIGÁNYOK

Bohémiens en voyage

 

Az égőszemű jósnép tegnap kora reggel

útnak eredt: mohó purdék a megszokott

anyai kebleken, vagy fent az asszonyok

hátán: így vándorol a törzs a sok gyerekkel.

 

A férfiak gyalog, csillogó fegyverekkel,

a kordéknál, ahol a család kuporog;

szemük a nagy eget kémlelve hunyorog

és máris távoli veszélyeket fedez fel.

 

Homokos rejteke mélyéből ha kilát

útjukra a tücsök, megkettőzi dalát;

Cybele szereti őket: tar szikla zengő

 

forrást lövellve dús zöldben s virágban áll

e vándorok előtt, kiket ölelni vár

meghitt hazájuk, a titokzatos jövendő.

 

Baudelaire

 

 

RÉGI ÉS UJ VILÁG

Iam pauca aratro iugera regiae

 

Szántásra már pár hold is alig jut a

királyi villák százaitól, nagyobb

tavak nyújtóznak, mint a Lucrin,

és ha legyőzi az agglegényi

 

platán a szőllős szilt, ibolyás gyepágy

és mirtusz önti illata tengerét

olajkertek helyén, melyekből

még szüretelt az előbbi gazda,

 

és dús babérfák lombterebélye óv

tűző nyilaktól. Ezt soha Romulus

jogrendje s torzonborz Catónké

nem követelte, sem ősi norma.

 

Kicsiny volt akkor még a magánvagyon,

nagy a közösség: mérce sehol se mért

magánlakhoz tág portikuszt, hogy

árnya hüsét odavesse Észak:

 

megvetni vályog- s gyepkalyibát sehol

sem tűrte törvény: ámde parancsa volt,

hogy a várost közpénz diszítse

s templomainkat az uj, fehér kő.

 

Horatius

 

 

A MŰVÉSZET

L'Art

 

Úgy szebb a mű, ha büszke

formáját az erő

kiküzdte:

vers, márvány, drágakő.

 

Ne törj kerékbe, gúzsba,

de szépen, szabadon

járj, Múzsa,

magas koturnuson!

 

Vesd meg a tunya ritmus

csoszogó papucsát,

amit nyúz

a sok-sok lusta láb.

 

Szobrász, törik kezedben

a porladó agyag

s a szellem

különb célokat ad:

 

vésd Karrarát s a ritka,

dus pároszi követ,

a tiszta

kontúrt az őrzi meg,

 

vagy Szirakúza bronzát

használd, melyben a báj

s a zordság

úgy egymásra talál,

 

s végy agátot, ha forró

lelked a mennyei

Apolló

arcélét késziti!

 

Festő, csak akvarelt ne!

A halk szín illanó:

hadd edzze

zománccá a kohó!

 

És kék Szirént se! hagyjuk,

hogyan tekergetik

a farkuk,

címerek szörnyeit!

 

és Angyalt, glóriában,

s a bűnös föld felett

csodásan

tündöklő Jeleket!

 

Minden rom. A müvészet

örök. A többi por.

A népet

túléli a szobor.

 

És a szigoru érem,

mit a paraszt talál

a földben,

egy császárt revelál.

 

Az istenek meghalnak,

de királyi szava

a dalnak

ércnél jobb trombita.

 

Véss, csiszolj, kalapálj hát,

hogy tündér álmaid

kitárják

a kő rab szárnyait.

 

Gautier

 

 

UJJÁSZÜLETÉS

 

Álmosan festi át a lángész

remekét a barbár keze

s a képet a saját silány és

torz rajzával mocskolja be.

 

De évek múltán megfakúlva

pikkelyekben pattog a máz,

s amilyen volt, fölragyog újra

a gyönyörű műalkotás.

 

Lelkünkről így halnak le belső,

megszenvedett botlásai,

s feltámadnak benne az első

szent napok látomásai.

 

Puskin

 

 

„A NYITÁNYOK"-BÓL

Les Préludes (Részlet)

 

Éber fürtjeiből a harmatot kirázva

frissülést hoz az éj az áthevült világra,

hallgatag lába a csöndes hegyekre lép

és álom terül a szememre, mély, sötét:

ilyenkor valaha… De a lelkem ma tétlen,

mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,

vergődve menekűl fáradt vágyaihoz

s magába roskad és lankadatlan szunnyadoz.

 

Hogy nyomja ez a csönd! Óh lira! zsenim álma!

belső zene, szavak szótlan harmóniája,

lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,

mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,

most, amig még lehet, amig dobog a szivem,

jőjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!

És lantom lelke, te lebegő égi láng,

szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

 

Leszáll! már itt lebeg! A hárfa engedelmes

idege átveszi röpke halk ritmusát

s a húrokból kizengve teljes

összhangját éledő lelkembe önti át…

 

Lamartine

 

 

HALLOTTALAK BENNETEKET, ÜNNEPÉLYES-ÉDES ORGONASIPOK

I Heard You Solemn-Sweet Pipes of the Organ

 

Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasípok, amint a múlt vasárnap elmentem a templom előtt,

Őszi szelek, mikor szürkületkor az erdőben jártam, hallottam a magasban, fölöttem, elnyujtott, gyász-sóhajtásaitokat,

Hallottam a tökéletes olasz tenoristát, aki az operaházban énekelt, hallottam a kvartettben a szoprán énekét;

Szerelmem szive! téged is hallottalak, amint valamit sugtál az egyik csuklómnak, amely a fejemnél pihent,

Hallottam, hogy a mult éjjel, a teljes csöndben, folyton kis csen-gettyüket csengetett a fülem alatt az ütered.

 

Whitman

 

 

PRO DOMO

Pro domo

 

Nem akarom boldogítani az emberiséget.

Nem akarok angyalokat tenyészteni.

Nem akarok eget ostromolni.

Művészetet akarok.

 

Utálatos a meztelen sírás.

Utálatos a részeg dadogás.

A táj képe istentelen

a forma nélkül.

 

Minden mozdulat gonosz.

Isten az örök nyugalom.

A halott ragad meg legmélyebben.

A mű legyen merev.

 

A művész egyetlen erénye:

kivárni, hogy férfi legyen.

A siheder játszik és zajong.

A müvészet hallgatag és kemény.

 

Josef Weinheber

 

 

KÖLTÉSZET

 

Úgy jössz, mint a hizelgő május-éj,

derengő éj, dús jázminokkal ingó;

szavaid: illat, jázmin szirma, bimbó;

holdfény vagy, és álom, ezüstfehér;

 

halkan, ahogy éji levél remeg,

halkan szállsz az álmatlan éjszakán át,

úgy suttogod rejtelmes szavak álmát:

halk szavak halk permete fürdetett.

 

De ez kevés! Még kevés! Még kevés!

Ezek a szavak csalnak és hazudnak!

Kapcsolj a szívbe hitet: legyen uj s nagy!

S a karokra szárnyas lelkesedést!

 

Halk szavakra szivünk most nem felel.

Hiú, üres szavak. Hidegek. Üldözz

ütemeddel: verj dobot menetünkhöz!

Szó, légy korbács! Dal, üss! Himnusz, emelj!

 

Van még emberi öröm, igaz arc,

van valahol tündöklő, tiszta élet.

Óh, jőjj el mindennapunk kenyerének!

Állj mellénk s legyen parancsod: a harc!

 

Nem kellenek fehér vestaszüzek,

szent tüzet éj nem fojt. – Légy messzelátszó

jelkép a csatáinkban, büszke zászló,

légy magas fáklya a tömeg felett!

 

Hozz uj hírt igéiddel ajkamon,

taníts égőbb, egyszerűbb énekekre,

nagy és még marcangolóbb szeretetre,

mely nagyobb öröm s nagyobb fájdalom.

 

Ha dalodhoz hárfa kell, legyen új

az a hárfa, s villámot gyújtva gyújtson,

s pattanjanak az erek, mint a húrok,

s feszűljenek, pengjenek, mint a húr.

 

Üssön, üssön mindhalálig a dal,

hogy sötétben kígyó már ne sziszegjen,

van élet valahol, szebb, mint a versben;

s van szeretet. S övé a diadal!

 

S akkor majd a legegyszerűbbeket,

leghalkabb szókat add ajkunkra, Múzsa:

dúlt lobogók helyett hadd koszorúzza

dicső hőseink szent emlékezet.

 

Broniewski

 

 

VERSÍRÁS KÖZBEN, ÉJSZAKA

 

A versírásban türelem

s szeretet fia a siker.

Kedvesem, drágám, kedvesem,

ne felejtsd soha el:

gyermekszülésnél nehezebb

lehántani magunkról a világot,

kezünkbe venni a szivet

és sajtolni belőle a keserűséget, amely

csöpp-csöppre szivárog…

 

Aludj, kedves. Semmit se kivánok.

Semmi se kell.

 

Broniewski

 

 

A TÜNDÉR

Le Sylphe

 

Hipp-hopp, ki vagyok?

A könnyű-mély

illat, mit a szél

idecsapott!

 

Hipp-hopp, ki vagyok?

Szellem? Kaland?

Villant a titok

és elsuhant!

 

Volt – nincs! Agyad

bármennyire bölcs,

én félrevezetlek,

 

hipp-hopp, mialatt

két ing között

csupasz a melled!

 

Valéry

 

 

A CSŐCSELÉK

 

Játszott a költő, elmerengve,

lantján, a lelkes húrokon:

dalolt, s ugy hallgatta a messze

morajt, mellyel a nép figyelte

s kisérte, sandán, konokon.

S igy zugott a szentségtelen nép:

„Minek üres szó és zene?

Furcsálljuk a poéta kedvét:

mire törekszik éneke!

Dalaival kit s mire oktat?

Szabados rajongásra szoktat

és tűnődni álmatagon?

De ha vonzó veszélyt jelent, és

csak, mint szél s hullám, puszta zengés:

ugyan mi benne a haszon?"

 

KÖLTŐ

„Ó hallgass, buta szolganép,

gond rabja, lelki nyomorék,

haszonleső gáncs, ünneprontó!

Föld férge, nem fény fia vagy,

neked csak sulyra szép darab

a belvedere-i Apolló:

szemed benne semmit se lát!

Egy Isten szállt abba a kőbe!

De a nép, a nép persze többre

becsüli főző fazekát."

 

CSŐCSELÉK

„Ha tényleg az Ur kegye küldött,

forditsd javunkra, égi hirnök,

szavaid tisztult erejét:

tisztitsd testvéreink szivét!

Köztünk sok kishitű s gonosz van,

hálátlan, cudar jóban-rosszban,

kiherélt lélek, renyhe agy

és fél-állati indulat.

A bűn bennünket összeroppant;

áldozd fel érettünk magad:

hirdesd a bátor és igaz tant

s követjük utad és szavad."

 

KÖLTŐ

„Takarodjatok, szörnyü vétkek

s szennyek átalkodottjai!

A halk költő nem a tiétek;

sárból dal nem húz soha ki!

Hullátoktól borzad a szellem!

Mit a barmok bűnei ellen

agyatok eddig kitalált:

az ostor, a börtön, a bárd.

S, gazok, mire nem vetemedtek?!

Városotok utcát söpörtet,

ami hasznos és szép dolog:

de ti a papot töritek be,

hogy, oltárt s gyászmisét felejtve,

ő seperje a mocskotok!

Nem a tömeg öröme-gondja,

nem kapzsiság, földi csata –

Magasztalás a költő dolga,

a Lelkesedés s az Ima!"

 

Puskin

 

 

NEM FEJTEM A CSILLAGOK TITKAIT

Not from the stars do I my judgement pluck

 

Nem fejtem a csillagok titkait,

de, úgy tetszik, asztrológus vagyok,

bár nem tudom, mi sors következik,

ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;

s percre nem jóslok, kijelölve mindnek

a maga dühét, záporát, szelét,

vagy hogy mi éri fejedelmeinket,

noha gyakran elém tárja az ég;

nekem a te két szemed (ez a két

állócsillag) adja tudásomat:

együtt pompázik az igaz s a szép,

mihelyt kész leszel őrizni magad;

ha meg nem, a jóslatom végzetes:

véged a szép s igaz múlása lesz.

 

Shakespeare 14. szonettje

 

 

AZ ÉLŐ FÁKLYA

Le flambeau vivant

 

Itt megy előttem ez a fénnyel teli Két Szem

s bizonnyal angyalok delejétől ragyog;

itt megy; gyémánt-tüzét mindig szememben érzem;

isteni ikrek és én is vérük vagyok.

 

Nehéz bűnöket és csapdákat kikerűlve

a Szépség utjain nyomukban haladok;

kiszolgálnak, de én figyelek a jelükre:

élő fáklya, egész lényem a te rabod!

 

Drága Szemek, olyan misztikusan lobogva

égtek, mint délidőn a gyertyák: rőtlenek,

de csodás tüzüket a napfény ki nem oltja;

 

azok a Sírt, ti a Hajnalt ünneplitek;

lelkem uj hajnalát énekelve vezettek,

csillagok, semmi nap nem árthat fényeteknek!

 

Baudelaire

 

 

KUBLA KÁN

Kubla Khan

 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

öleltek napos pázsitfoltokat.

 

De óh, amott a cédrusfödte bércen

a mélybe milyen hasadék szakadt!

Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem

siratja szentebb, iszonyúbb vidéken

elhagyott nő a sápadt hold alatt!

S e szakadékból, forrva, zakatolva,

mintha a föld gyors lélegzete volna,

hatalmas forrás lüktetett elő:

torkából, mint felugró jégeső

vagy mint a pelyvás mag a csép alatt, –

ívben repült a sok nagy szirtdarab:

s táncos sziklákkal együtt így okádta

a folyót a kút örök robbanása.

Öt mérföldet átkanyarogva szállt a

szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,

aztán elérte a barlangokat

s leviharzott a halott óceánba:

s e messzi zajból Kubla ősatyák

szavát hallotta, hadak jóslatát!

 

A kéjpalota nézte sok száz

lenge tornyát a vizen

és egy zene volt a forrás

és a barlang, egy ütem.

Ritka müvészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

 

Ismertem egy lányt valaha,

látomás lehetett:

Abesszinia lánya volt,

Abora hegyéről dalolt

s cimbalmot pengetett.

Zendülne csak szivemben

még egyszer a dala,

oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,

hogy felépíteném csupa

muzsikából azt a szép

fénydómot! a jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,

s „Vigyázzatok!" kiáltana,

„Szeme villám! haja libeg!

Hármas kört reá elébb,

s csukja szemünk szent borzalom,

mert mézen élt, mézharmaton,

s itta a Mennyország tejét!"

 

Coleridge

 

 

A SIXTUSI KÁPOLNÁBAN

In der Sixtina

 

Homályba ködlik fel a kupola,

lent Michelangelo töprengve ül,

izmos kezében nyitott biblia,

kis lámpa fénye lobogja körűl.

 

Mintha vendége volna, hangosan

beszél az éjfélbe valahová,

mintha egy földöntúli hatalom,

majd szinte mintha ember hallaná:

 

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,

ötször formába zártalak vele,

fénylő palásttal borítottalak

s testet adtam neked, mint az Ige.

 

Napoktól mindig új napok felé

repülsz és vad lángvihar a hajad,

festményemen választottad elé

ereszkedel s irgalmas szivü vagy!

 

Hitvány erőm ilyennek alkotott:

s hogy le ne győzzem művészetedet,

gyúrj át képedre – szenvedély vagyok –

gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!

 

Sár adta az első ember anyagát;

az enyém zordabb… Mester, vedd elő,

ami itt kell: jőjjön a kalapács…

Szobrász-Isten, sujts! Én vagyok a kő!"

 

Meyer

 

 

PÁRIZSI ÁLOM

Rêve parisien

 

Constantin Guysnek

 

1

A szörnyü táj, melyhez hasonlót

ember nem látott sohasem,

még reggel is, bár szertefoszlott,

üdíti a képzeletem.

 

Csoda az álom, érthetetlen!

Különös szeszély vezetett

és képemből számkivetettem

a rendetlen növényzetet

 

és, mint zsenimre büszke festő,

élveztem roppant vásznamon,

hogy a víz és érc s a nemes kő

mily részegítő és monoton.

 

Lépcsők és árkádok tolongó

bábele volt e palota,

matt vagy barna aranyban omló

zuhogók s medencék sora;

 

és szakadó nagy vizesések

kristályfüggönyként nehezen

csüngtek alá vakítva részeg

káprázatú érchegyeken.

 

Oszlopok állták körbe, nem fák,

a mélyen alvó tavakat

és vizükben gigászi nimfák

nézték magukat álmatag.

 

Nagy vizek nyultak szerte, kéken,

zöld s rózsa partok közt, ezer

s ezer mérföldnyi messzeségben

s a végtelenben vesztek el:

 

hallatlan drágakövek voltak

s bűvös hullámok: mind csupa

óriás jéglap, egybeolvadt

képek s tükrök káprázata!

 

Gondtalan és néma közönyben

bő-urnás égi Gangeszek

ürítették gyémántözönben

dús örvényekbe kincsüket.

 

Tündérálmaim épitésze,

drágakő-alagúton át

vezettem, szivem örömére,

egy megfékezett óceánt;

 

s minden, még a fekete szín is

villózva égett és hevűlt;

a vizek glóriája Írisz

fénykristályává merevűlt.

 

Egyébként semmi fény felűlről

se alkonyat, se csillagok:

az egész varázstáj belűlről

s egyéni tűzben villogott!

 

És (szörnyű ujság: a szem ittas

s hang nincs egyetlen rezdület!)

e sok mozgó csoda felett az

öröklét csöndje lebegett.

 

2

 

Felnéztem… A fény zsibongott…

S láttam, odúm mily nyomorúlt,

s éreztem, hogy az átkozott gond

tőre megint szivemre sújt;

 

síri szózatával az óra

brutálisan delet ütött,

s a fekete ég gomolyogva

szállt a dermedt világ fölött.

 

Baudelaire

 

 

SZELLEMEK ÉNEKE A VIZEK FÖLÖTT

Gesang der Geister über dem Wasser

 

Az emberi lélek

tükre a víz:

mennyből jön alá,

mennyekbe megy föl

s lekényszerűl

megint a földre,

örök utas.

 

Ha bérc magasából

meredeken

siklik a tiszta sugár,

fellegpuhán

porzik alá

a sima kőre

és mint szivesen fogadott

jövevény

fátyolteregetve

csobog lefelé.

 

De ha szirt mered

zuhanása elé,

haragos zubogással

ugrálva fokonkint

habzik le a mélybe.

 

A sík mederben

halkan fut a völgyi réten át

s a sima tóban

a csillagos ég

gyönyörködik.

 

Szél a hullám

jó szeretője;

szél kavar a mélyből

habzó hegyeket.

 

Emberi lélek,

képmásod a hullám!

Emberi sors,

képmásod a szél!

 

Goethe

 

 

AZ ELVESZETT BOR

Le vin perdu

 

Áldozatúl a semminek

(s már nem tudom, mily ég alatt)

tengerbe zúdítottam egy

pohár drága bort a minap.

 

Ki tékozolt el, folyadék?

Mily parancs vagy intelem?

Bort öntve biztosan sötét

vért ontott keserű kezem.

 

Egy kis rózsás füst elfutotta,

aztán megint úgy ragyogott a

víz, áttetszőn, ahogy szokott…

 

Eltünt a bor, s részeg lett tőle

a mélység… Óh, szörnyei hogy

ugráltak a sós levegőbe!…

 

Valéry

 

 

EGY LÁMPÁRA

Auf eine Lampe

 

Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses

láncaidon lebegve most is diszited

s már-már kiürűlt szoba mennyezetét.

Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany

érc-szalag és borostyánkoszorú övez,

vidám gyermekhad eszterlánca fut körűl.

Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a

komolyság szelleme leng rajta könnyedén –

igazi műremek. Ki törődik vele?

Ime: saját magában üdvözűl a szép.

 

Mörike

 

 

FÖLDI TETSZÉS

Menschenbeifall

 

Nem szent, nem gyönyörűbb most a szivem, mikor

tud szeretni? Miért volt zajosabb a taps,

amikor szilaj és zord

voltam, és fecsegő s üres?

 

Óh, csak a piaci kell a tömegnek, a

szolgának csak az úr, aki belétapos;

az hisz isteniben csak,

aki maga is isteni.

 

Hölderlin

 

 

A KÖLTŐ, A SAJÁT VERSKÖTETÉRE

Sunt bona, sunt quaedam mediocra…(I. 16.)

 

Van jó, van közepes, van rossz is benne elég sok,

Ávituszom. De mutass könyvet, amely nem ilyen.

 

Martialis

 

 

ODYSSEUS

Ulysses

 

Nem sok értelme, hogy henye királyként,

csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,

egy öreg nő oldalán szabjam a

kétes törvényt egy vad népnek, amely

tisztel, és alszik, zabál, és nem ismer.

Utaznom kell, hogy fenékig üritsem

az életet; tudtam mindig örülni,

tudtam szenvedni, másokkal, akik

szerettek, és egymagam; partjainkon,

s mikor az esős Hyadok kavarták

a sötét tengert: nagy lett a nevem;

mert éhes szívvel folyton csavarogva

sokat láttam, embert, városokat,

szokást, tájat, törvényt, kormányokat,

nem akárki voltam,s mindenki tisztelt;

s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók

harcának a szeles Trója porondján.

Része lettem mindannak, ami ért;

de minden tapasztalás látkörén túl

ott tündöklik a be nem járt világ

s szegélye ugy fut, ahogy üldözöm.

Untat várni, elmulni, csiszolatlan

rozsdállva és nem munkában ragyogni!

Csak lenni: még nem élet. Ezer élet

együtt se volna sok, és hogy fogy ez

az egy is! pedig minden óra, mellyel

a nagy csöndet megrablom, valami

uj hír hozója; s szégyen volna néhány

napért raktáron óvni magamat

s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő

csillag, az emberész minden határán

túlra követni vágyik a tudást.

Itt a fiam, jó Telemachusom,

ráhagyom a jogart s a szigetet –

szivem gyermeke, tudja, óvatos

bölcsességgel hogy szelidíti meg

és apránkint hogyan töri bele

a durva népet a hasznosba, jóba.

Hibátlan jellem, a közös kötelmek

világa vonzza, nem hanyag a szív

dolgaiban s illő áldozatot

mutat be házam isteneinek,

ha elmentem. Munkáját végzi. Én is.

Itt az öböl: csattognak a vitorlák:

kint a nagy óceán. Matrózaim,

munkáim s lelkem osztályosai –

kik mindig egyformán örűltetek

napfénynek és viharnak, nyilt szivek

és nyilt koponyák – öregek vagyunk;

de az öregnek is van dolga, rangja;

jöhet még néhány nagy tett, amely illik

azokhoz, akik Istenekkel csatáztak.

A sziklákon már hunyorog a fény:

a nappal sápad: kél lassan a hold:

a mélység zendül. Föl, barátaim,

nincs még túlkéső uj földet keresni.

El a parttól, és hasítsuk a zengő

barázdákat; akarom, hogy repűljünk

túl a napon s túl minden nyugati

csillag fürdőjén, mire meghalok.

Talán lemos az örvény dühe, de

talán a Boldogok Szigete vár,

s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk

az az erő, mely egykor eget és

földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;

sors és idő gyengíthetett, de hős

szivünk együtt ver s kemény hite, hogy

küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

 

Tennyson

 

 

GOETHE-NAP

Goethe-tag

 

Kora hajnalban párás nyárutói

mezőn át mentünk az Ő városába.

Még embertől szabadon állt a lompos

fal s a dísztelen állvány, – földietlen

tiszta volt a nap és csaknem magasztos.

Elértük néma házát; hódolattal

néztünk föl rá s búcsúztunk. Ma, mikor

minden kiált, nem szól üdvözletünk.

 

Pár óra még: a szent hely megcsikordul;

akik tapintanak, hogy higgyenek…

Rikoltó színek lobognak az utcán;

tolong az ünneplő tömeg, amely

szeret diszelegni a Nagy diszében

s pereputtya pajzsát keresi benne –

a leghangosabb hangot hallja csak

s nem ismer lelki magasságokat.

 

Mit tudtok a dús álomról s a dalról,

ti álmélkodók! Kín már a gyerekben,

ki a Falon megy, a Kúthoz hajol;

kín s nyugtalanság az ifjuban; és kín

a férfiban, bánat, melyet mosoly fed.

Ha most, élve s még szebben, megjelennék –

ki tisztelné? fel nem ismert királyként

haladna el soraitok előtt.

 

Tiétek volt, ujjong hozzá a hála –

Igen, ösztöne részesei vagytok,

csak alsóbb minőségben, mint az állat –

És ma csupán a koszos nép ugat…

De nem sejtitek, hogy Ő, aki por lett,

még mindig mily sokat rejt számotokra

s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult

sok minden, amit öröknek neveztek.

 

Stefan George

 

 

NIETZSCHE

Nietzsche

 

Mélysárga felhők húznak át a dombon

s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz

hirnökei… Ez tehát, ez a fal

zárta körűl a Mennydörgőt, aki

por- és füst-ezrek közt egymaga volt?

Lapos dombokra s holt városra innen

küldte végső, tompa villámait

s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj.

 

Lent bambán lohol a tömeg; ne bántsd!

Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak?

Egy darabig még jámbor csönd legyen

s pusztuljon előbb a barom: dicséri

s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt

gőzben, mely Őt megfojtani segített!

S akkor: felragyogsz az idő előtt, mint

a többi vezér, véres koronáddal.

 

Te, Megváltó! s legmegváltatlanabb –

Mily sors és suly nyomott, hogy sohse láttad

a vágyak országának mosolyát?

Nyugalom s építés öröme nélkül

isteneket emeltél, dönteni?

Megölted a legközelebbvalót

magadban, hogy vágyva reszkess utána

és feljajdulj a fájdalmas magányban.

 

Későn jött, aki könyörögve mondta:

Ott már nincs út glecserek s iszonyú

sasok fészkei közt, – most vissza kell

vonúlni a szeretet gyürüjébe…

S ha aztán a szigorú s meggyötört hang

himnuszként zeng kék égbe s ragyogó

zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt

ez az uj lélek, mért nem énekelt!

 

Stefan George

 

 

A TALIZMÁN

 

Hol a tenger veri folyton

szirtjeit a part fölött

s lankadtan húz át a holdon

fátylával az esti köd;

hol egébe földi lányok

karján száll a muzulmán –

csók közt, tündéradomány: ott

lett enyém e talizmán.

 

S szólt a tündér, aki adta:

„Óvd meg! Kincs e talizmán!

Bűvös erő a hatalma,

szívem adja, nem a szám.

Nem jó kór, sír, végzet ellen,

nem győz a tél vad fagyán,

barátom, – a fejedet nem

menti meg e talizmán.

 

Boldog Kelet buja kincse

nem lesz tied általa,

a Próféta hívein se

ad győzelmet birtoka;

messze föld vasát megoldva

Dél s Észak közt száz hazán

át baráti hű karokba

nem röpít e talizmán.

 

De ha rontás csábit, álnok

szem igéz vagy bűvölet

és az éjben, mert kivánod,

száj forr rád, de nem szeret, –

hogy ne érjen méreg és tőr,

uj seb, uj kín, uj sirám:

árulástól s feledéstől

megvéd ez a talizmán!"

 

Puskin

 

 

SZINHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG

All the World's a stage

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

…… Szinház az egész világ,

és színész benne minden férfi és nő;

fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár

életében, melynek hét felvonása

a hét kor. Első a kisded, aki

dajkája karján öklendezik és sír.

Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,

táskás nebuló: csigamódra és

kelletlen mászik iskolába. Mint a

kemence, sóhajt a szerelmes, és

bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.

Jön a párduc-szakállú katona:

cifra szitkok, kényes becsület és

robbanó düh: a buborék hirért

ágyúk torkába bú. És jön a bíró:

kappanon hízott kerek potroh és

szigorú szem és jólápolt szakáll:

bölcseket mond, modern közhelyeket,

s így játssza szerepét. A hatodik kor

papucsos és cingár figura lesz:

orrán ókula, az övében erszény,

aszott combjain tágan lötyög a

jólvasalt dendi-nadrág; férfihangja

gyerekessé kezd visszavékonyodni,

sípol, fütyűl. A végső jelenet,

mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,

megint gyermekség, teljes feledés,

vak, süket, buta megsemmisülés.

 

Shakespeare

 

 

ÓH, JAJ, IGAZ: SOKFELE KÓBOROLTAM…

Alas 'tis true, I have gone here and there

 

Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,

játszottam rongy bohóc-szerepemet,

elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,

ütöttem új vággyal vén sebeket.

Nagyon igaz: félve s morogva néztem

az igazságra; de, egy a hitem,

szivem megifjúlt a sok tévedésben,

s csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.

Mindez múlt már. S örökre esküszöm:

régi barátot próbálni soha

étvágyam új próbákra nem üzöm,

terád vágyom csak, szerelem ura.

Üdvözölj hát, isten után engem,

legtisztább, legszeretőbb kebleden.

 

Shakespeare 110. szonettje

 

 

IMÁDSÁG COTARD MESTERÉRT

Ballade et Oraison

 

Noé apánk, szőlők és borok apja,

és Lót, ki annyit ittál a hegyen,

hogy részegen, mint másokat, becsapva,

leányaidhoz vitt a szerelem

(nem szemrehányás, hogy megemlitem),

s Architriclin, italban te se gyengébb:

fogadjátok, könyörgöm, szivesen

néhai Cotard mester áldott lelkét!

 

Biztos, a ti fátoknak volt a sarja,

hisz ő, bár zsebe lapúlt betegen,

mindig a legjobb nedűket nyakalta!

Király volt ő! Kezéből neki nem

szedhette ki a kupát senkisem.

Pogány murikra restnek sose lelték.

Ne hagyjátok elűzni ridegen

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Sokszor láttam, dülöngve jobbra-balra

hogy totyogott haza öregesen,

fejét egyszer mészárospultba csapta

és daganata nőtt, emlékezem;

éj-nap csak inni: többé nem terem

széles e földön olyan korcsma-vendég;

védjétek hát ti hárman kegyesen

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Ajánlás

 

Herceg, a torka száraz-tüzesen

folyton rikoltott: „Hű, még, a keservét!"

Itassa most örök bor odafenn

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Villon

 

 

AZ UJ VASUT

Die neue Eisenbahn

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást.

Ki bontja sírom márványfalait?

Ki rázza födelét? Föltámadás?

Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke

rántja le mellemről a szalagot,

az Elefánt-rend díszes kék szalagját.

És királyomnak, ötödik Frigyesnek,

jóságos, kegyes uramnak ivorra

festett arcképét, melyet egy derűs

órában ő maga adott nekem,

letépik a szivemről! Nyomorultak!"

 

De a vasúti munkások – az állam

a sírboltot rég kisajátitotta –

nevetnek a vén koponya dühén.

Egyikük a király képét a Szeplős

Lizinek adja, aki a faházban

snapszot árul és ágyhelyeket ad ki,

az meg feltűzi és úgy jelenik meg

a munkásokkal vasárnap a bálon.

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

De hiába. A részeg emberek

felmagasztalják a homokkocsi

lőcsére, ott kiséri a fuvart.

Aztán vad kezek tekéznek vele.

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

De hiába. Megúnják s odadobják

egy döglött macska mellé a szemétbe.

 

A koponya bőg: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

Hiába minden. Első füttyszavával

túlsüvíti az uj vasut.

 

Liliencron

 

 

ÉJSZAKAI UTAZÁS A KÖLNI RAJNA-HIDON ÁT

Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht

 

A gyorsvonat tapogatózik és átveri a homályt.

Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt

szűk tárna, amelybe néha liftnyilások kék ragyogása szakít riadó horizontokat:

gömblámpák tűzköre, tetők, gyárkémények és árad a füst… csak egy-egy pillanat…

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg

egyszerre fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és gyűl… és sűrűsödik.

Szürke házfrontok vázai, meztelenűl, sápadtan derengve, holtan – valaminek jönnie kell! … Óh, itt nehezűl, érzem a sulya, jaj,

agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen, mint tenger, dördűl a talaj:

repülünk, fölemelve, királyian, át az éj-szaggatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák,

és villogó parádéjuk előtt sulyosan hömpölyögnek lefelé a vizek. Diszszázad éji tisztelgésre! tovább!

Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai!

Ragyogó szemek tolonganak, nyüzsögve! Egész addig, ahol vendégüket eleresztik a város végső házai.

És aztán a hosszú magányok. Meztelen partok. Csönd. Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás. És viharok akarata-tüze ráz,

hogy jőjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás.

 

Ernst Stadler

 

 

A BOSZORKÁNYBARLANGBAN

Cavern of Witches

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

ELSŐ BOSZORKÁNY

Macska hármat: nyau, nyau, nyau –

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Rá a sün, hogy: vi-vi-vi –

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Hárpia szólt: „Kezdeni!"

 

ELSŐ BOSZORKÁNY

Üst, üst, gyűlj tele!

Férget, mérget üss bele!

Kő alatt kit harminchárom

éjjel izzaszt hideg álom,

legelőször, buta béka,

te kerülsz be a fazékba!

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Nádi kígyó az övem:

sülj meg, főj meg odabenn;

gőte szeme, egy marok

denevérszőr, gyíkfarok,

siklófulánk, eb foga,

villanyelvű vipera:

bűvös erőd bonthatatlan

bugyborogjon a pokolban.

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Lócsont, sárkány pikkelye,

éji konkoly gyökere,

múmialé iszonya,

cápa sózott uszonya,

vaksötétben letépett

holdfényittas beléndek,

török orr, bak epéje,

pogány zsidó veséje,

cigányasszony zsinegelte

ujszülött kisujja-körme,

ide mind a sűrü löttybe:

tigris bele kell még bele

és szörnyű lesz az ereje.

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Pávián-vér hűtse le

s kész a pokol öröme.

 

HECATE

Bravó! Micsoda szorgalom!

De lesz is érte jutalom. –

Mint a tündér, épp úgy röpűl

a boszorkány az üst körül

és a varázs mind sikerűl!

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Bal hüvelykem bizsereg,

gonosz lélek közeleg.

Lakat hullj le,

te meg bujj be!

 

Shakespeare

 

 

LEVÉL A KIRÁLYHOZ ARRÓL, HOGY MEGLOPTÁK

Épitre au Roi pour avoir été dérobé

 

Igaz mondás, Sire, hogy a balszerencse

sose jön úgy, hogy másik is ne jönne

és harmadik és negyedik vele,

jól tudja ezt az ön nemes szive;

igy jártam én is, nyavalyás, aki

nem vagyok király. S ha megengedi,

elmondom egész sorát az esetnek.

 

Volt egy inasom, jó gascognei szerzet,

hétpróbás lator, részeges, falánk,

soha olyan hamiskártyás zsiványt,

kötélszaga száz lépésnyire áradt,

egyébként legjobb kölyke a világnak…

E derék fickó megneszelte, hogy

ön, Sire, nekem némi pénzt juttatott

s hogy igy tárcámnak daganata nőtt:

felkelt tehát, a szokottnál előbb,

és zsebemből suttyomban kikaparva

az egész tárcát hóna alá csapta,

pénzt és mindent, magától értetődik;

s visszaadni aligha készülődik,

mert azóta nem láttam a szinét.

 

De a csibésznek ez nem volt elég;

ruhatáram legszebb darabjait

is elcsente, s ma úgy öltözködik,

hogy fenséged, ha látja uj diszében,

fényes nappal összetéveszti vélem.

Végül kiment, hogy tetőzze a kárt,

az istállóba; két lovat talált:

a rossz maradhat, felpattan a jobbra,

sarkantyúz s megy. S hogy ne nyúljon a nóta,

mondhatom, volt mindenre gondja bőven,

csupán egyre nem: bucsut venni tőlem.

 

Igy megy, csiklandást érezve nyakán,

mondott inas, Szent Györgyként, a lován,

mig mámorát alussza az ura

és arra ébred, hogy nincs egy vasa.

Az alvó úr, Sire, én voltam, s bizisten,

reggel kissé halálsápadt lehettem,

látva, hogy nincs tisztességes ruhám,

s a mindenit, oda a paripám;

a pénz azonban, mely öntől eredt,

nem lepett meg, hogy most is elveszett:

az ön pénzének, kegyes fejedelmem,

múlhatatlan sorsa, hogy lába keljen.

 

Mindamellet ezt nem azért jelentem,

hogy segítségét kérjem az ügyemben;

nem akarok lenni, mint annyi más,

kinek gondja csak a kincshalmozás;

amíg élnek, csak kunyeráljanak;

én már kezdem szégyelni magamat

s nem akarok folyton csak kapni, kapni.

 

Nem mondom, ha kíván valamit adni,

elfogadom; aki hitelt kinál,

kölcsönvevőt mindig könnyen talál.

Megtérítem, ha tudom, egy napon,

s önnek se lesz rossz üzlet, gondolom.

 

Ezért, hogy semmi hibát ne tegyek,

átadok majd egy záloglevelet,

mit – kamat nélkül – az adós kivált,

mihelyt elégedett lesz a világ;

vagy, ha úgy tetszik, aznap, drága Sire,

amelyen Önt elfelejti a hír.

 

Clément Marot

 

 

SZÜLŐFÖLDEMEN

 

Itt vagyok hát megint, otthonom tájain:

velejükig romlott, garázda őseim

a komolyságot itt tiporták jólakottan

s mint házi zsarnokok fetrengtek a mocsokban,

úgyhogy a nyomorult, megréműlt szolgaság

némán irigyelte az utolsó kutyát;

itt születtem; s bizony, mint elvadult gyerek, már

korán megtudtam, mi a jaj s a gyűlölet, bár

a szeretet mezét hordoztam még gazúl;

itt voltam magam is önkényúr, földesúr;

vétkeim s bűneim itt mérgezték a lelkem,

hogy békétlen legyek, s legyek fékezhetetlen,

s mert gyermek-érzület nem élt bennem soha,

itt merültem a kéj rút mocsaraiba…

Igen, gyermekkorom emlékeit, miket más

édeninek nevez, én, mint akit hideg ráz,

úgy szemlélem, s ma is szégyen gyúl arcomon,

ahogy díszmenetük elém vonúltatom!…

 

Ott sötétlik a park… Ki lehet az a bokrok

mögött? Ah, ismerem e sápadt, beteg arcot!

Tudom, mért sírsz, anyám! Hogy szived mért remeg,

nagyon jól tudom én, s hogy ki sebezte meg

értelmetlenűl és gorombán! Óh, szegény,

később már sohase ringatott a remény:

visszariadtál a harctól és roskatag

viselted túlnehéz rabszolga-sorsodat.

De lelkednek sose halt el a szenvedélye:

be szép s nagyszerü volt lemondó büszkesége

s bár zord tirannusod a sírig kínozott,

megbocsátott neki utolsó sóhajod.

 

S a másik nő, aki némán tűrt a türővel,

s akit épp oly galád sors és gyalázat ért el,

az is… te is halott vagy már, drága hugom!

Hangos pikőröktől s ringyóktól oltalom

volt menekűlnöd a házból: hitvese lettél

egy olyan férfinak, akit sosem szerettél.

Égő kínod anyánk kínjának társa lett.

Aztán ravatalra kerűltél, s oly hideg,

oly büszke s mosolygjó volt arcodon a bánat,

hogy még hóhérod is csak zokogott utánad…

 

Düledezik, s milyen üres a szürke ház!

Nem bőg benne lotyó és szolga és vadász.

S egykor! Ugy nyomasztott, mint lidérces, vad álom:

csak lopott sóhajok szálltak át a szobákon –

ijedten futottam dajkámhoz. Ah, szivem

hogy sírt érte, mennyit és mily keservesen!

Később is mennyiszer gondoltam sírva rája,

hálát s tiszteletet érezve csak iránta!

Ma már nem hat meg az emléke: hisz csupán

kárt és romlást hozott a vigasza reám,

mert bután-jó volt! És a haragom újra éled!…

Úgy van, ifjuságom csak dühöt és bosszut ébreszt

s lelkemben méregként forr az emlékezet!

Ami fiatalon fogott és fékezett,

szörnyű csapás lett; még most is rajtam az átok –

Ah, minden bűnöm a szülőházban csirázott!…

 

Undorral nézek szét – de káröröm derít:

elpusztult a liget, kivágták lúcait,

melyek a hő nyarat ernyőzték; ott a rétek:

perzselten porlanak; nem talál üdülésnek

vizet a patakban a nyáj; a ház pedig

némán s bűneitől törten rogyadozik –

a ház, hol rettegő sóhajokban talált csak

tompa visszhangra a pohárcsengés s a lárma

s hol minden azé volt, a zsarnok férfié,

ki büszkén s szabadon nézett maga köré…

 

Nyekraszov

 

 

HORATIÓHOZ

À Horatio

 

Barátom, a gitár s a toll ideje eltünt,

fuvolák, kabaré, uzsorás aranya,

jókedvű párbajok semmiért s mindaz a

szokvány-vigadozás, amiben tetszelegtünk.

 

Mert nézd, Horatio, nem kell már verekednünk

kártyasvindlik miatt, s kannát zúzni, soha,

barátom, lebujok dísze és iszonya,

ki a szitkokban oly nagy mester vagy felettünk:

 

nézd: Elsenor ködén át jön valaki (óh,

szavamra, nem olyan édes, csodálkozó,

mint Ophelia, az angyalmosolyu gyermek):

 

a szellem, a király! Célt mutat, nézd kezét,

szeme villám, a föld dördűl, amerre elmegy,

s jaj, még ma tenni kell! nincs semmi haladék!

 

Verlaine

 

 

TIMON FELKÖSZÖNTŐJE A LAKOMÁN

May you a better feast never behold

 

– Részlet az „Athéni Timon"-ból –

 

 

Pofabarátok csürhéje, soha

ne láss jobb lakomát! Erényetek

gőz és langyos víz. Búcsúzik Timon:

lemossa a hízelgés ragacsát

s forrón párolgó gazságotokat

szemetekbe fröcsköli. Örök undor

éltessen, édes gyilkosok, mosolygó

herék, ti, nyájas bestiák, szerencse

bohóca, konc-párt, idő legyei,

hopmestere, gőzök, percmutatók!

Ember és állat minden nyavalyája

varasodjék rátok! – Mi? menekülsz?

előbb a gyógyszert: vedd! – Te is! – te is!

Megállj! Nem kölcsön kérek! Én adok pénzt!

Mi az? mind mozog? Ezentúl a bankett

legkedvesebb vendége a bitang lesz!

Dőlj le, Athén! Tűz, gyujtsd fel házam! égesd!

Gyűlölök embert és emberiséget!

 

Shakespeare

 

 

TIMON MEGÁTKOZZA ATHÉNT

Let me look back upon thee. O thou Wall…

 

– Részlet az „Athéni Timon"-ból –

 

 

Hadd nézzek vissza még rád. Óh te fal, ki

farkasokat őrzöl, szakadj a mélybe

s ne védd Athént! Matrónák, hív a bordély!

Törj szülődre, fiú! Rabok s bolondok,

boritsátok fel a tisztes szenátust:

ti vagytok a Tanács! Zsenge szüzesség,

süllyedj mindenki mocskává, szülőd

szemeláttára! Adós, védd a zsákmányt

s fizetésűl ránts kést hitelezőid

torkára! Szolga, lopj! Lapátkezű

gazdád tisztességben rabol a törvény

cégére alatt! Szolgáló, urad

ágyába! úrnőd kint ringyólkodik!

Fürge suhanc, fogd bicegő apád

bélelt mankóját, s verd szét a fejét!

Jámborság, félelem, jog, ima, otthon,

igazság, éji és szomszédi béke,

illem és tudás, munka, forgalom,

rendek és rangok, törvény és szokás,

forduljatok visszára magatokból

s éljen a zűrzavar! Föld minden átka,

halmozd hatalmas, mérges lázaid

Athénra: vesszen! Hideg szélütés,

törd nyomorékká a városatyákat,

amilyen az erkölcsük! Vad gyönyörvágy,

lopózz ifjaink csontja-velejébe,

hogy az erény sodrával szembeszállva

végül csömörbe fuljanak! Fekély s rüh,

vesd be egész Athén husát, s legyen

örök ótvar a termés, a lehellet

ragály, és mint a barátság, csupa

méreg minden érintkezés! Te undok

város, csak csupaszságomat viszem

belőled! Vedd ruhám: megátkozom!

Erdőbe megy Timon: ott emberebb

a fenevad, mint itt az emberek!

Jó Ég, e földön kivül és belül

ronts meg itt mindent könyörtelenűl

s uszitsd mindig növekvő gyülöletben

Timont az emberfaj, kicsiny s nagy ellen!

Ámen.

 

Shakespeare

 

 

A TUNG-KVÁNI ERŐDTISZT

 

Hogy sürög-forog a sok katona!

Erődítik a tung-kváni utat.

Kis várakat bércek magasa véd,

nagyokat vasnál keményebb falak.

„A hunok ellen," magyaráz a tiszt,

„hazánkba barbár többé sose csap!"

Lóról szállunk; ő lelkes, büszke és

a magasságos ormokra mutat:

„Erőd-lánc, felhőszinten! A madár,

még a madár is alattuk marad!

A harc ezután csak elháritás.

Fővárosát ne féltse már nyugat!"

Végigmegyünk a legfőbb pontokon:

szekérszűk minden kapuboltozat.

„A hosszú lándzsa itt nem boldogúl,

egy őrtől itt száz barbár elriad!"

Óh, gyász volt a tao-lin-i csata,

millió hullán híztak a halak!

Inteném is Tung-kván parancsnokát:

„Ne Ko Su-han, – legyen óvatosabb!"

 

Tu Fu

 

 

A GYILKOSSÁG ELŐTT

If it were done when 'tis done

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

Volna csak meg, mikor megvan, szeretném,

hogy hamar meglegyen; ha halál

hálót vethetne a továbbiakra

s kifogná a sikert; ha egy döfés

volna minden, s mindennek vége, itt,

csak itt, ezen a múló zátonyon, –

bánnám a túlvilágot! De ilyenkor

már itt elér a bíró; alig adtuk

a véres leckét, máris visszavág

a tanitóra: a szigorúkezű

igazság velünk itatja ki a

méregpoharat. – Őt itt két jog őrzi;

először: hogy rokonom és uram,

(két nagy tilalom!); s aztán: ő a vendég:

el kéne zárnom előle a gyilkost,

nem hogy magam fenjek rá kést! Meg aztán

ez a Duncan olyan szelíd király volt,

tisztében oly hű, hogy erényei

trombitanyelvű angyalok gyanánt

zúgnak majd vad bosszút a gyilkosára,

s a részvét, mint viharon vágtató

csupasz gyermek, vagy mint a láthatatlan

levegő hátán egy égi kherub,

mindenkinek szemébe kürtöli

a gaztettet, hogy könnybe fúl a szél…

 

Shakespeare

 

 

A TŐRMONOLÓG

Is this a dagger which I see before me…

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

Tőr az, amit ott látok? Markolattal

kínálja magát. Jőjj, hadd kaplak el!

Nem, nem sikerűl. Pedig itt ragyogsz!

Végzetes kép, nem fog fel a tapintás

épúgy, ahogy a látás? Vagy csupán

lelki tőr volnál, üres képzelődés,

melyet a tüzes agyvelő vetít ki?

De hisz itt vagy, oly kézzelfoghatóan,

mint ez, melyet kirántok:

oda mutatsz, ahová megyek és

amit ragadtam, épp olyan a fegyver.

Szemem a többi érzék betege

vagy mindegyiknél különb: egyre látlak

s vért izzad a markolatod s a pengéd,

mely előbb tiszta volt. Nem, nem lehet: csak

a véres munka szoktatja magához

a szememet. – Most halottan hever

a fél föld, és rémképek gyötrik a

függönyös álmot, boszorkahad áldoz

a sápadt Hecaténak, és a csontváz

Halál, melyet felvert óraüvöltő

őre, a farkas, lopakodva,  így

Tarquinius rabló lépteivel

megy, kisértetként, a célja felé.

Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,

mert a köveid is kifecsegik

s megtörik az éj néma iszonyát…

De ő csak él, míg fenyegetem – óh,

a tett tüzére jeget fuj a szó!…

Megyek s megvan: a csengő tettre hív.

Ne halld, Duncan: a hang, mely most sikoltott,

az eget nyitja eléd, vagy a poklot!

 

Shakespeare

 

 

ARANY KÖZÉPSZER

Rectius vives, Licini, neque altum

 

Jobban jársz, Licínusom, ha nem törsz

folyton a nyilt tengerek ostromába

s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a

parti hegyekhez.

 

Akinek szivében arany közép tart

súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant

putri szennye, nem nyomorítja bántó

udvari pompa.

 

Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegőbb robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám.

 

Jót remél a vészben, a jóban ismét

fordulattól tart az előrelátó

szív. Ahogy meghozza a tél haragját

Juppiter, éppúgy

 

űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz

folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor

lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja

mindig Apolló.

 

Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és

légy szilárd; viszont, okosan, magad vond

össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl

büszke vitorlád.

 

Horatius

 

 

INSTANS TYRANNUS

Instans tyrannus

 

1

A pár millióból – több? kevesebb? –

aki felett

uralkodom, valakinek

sikerült kikerülnie a szememet.

 

2

Rácsaptam, persze: lapult bele –

Mi az ereje?

Leszögezte a sulyom s végtelen

kitartó gyűlöletem.

Lapult, és se panasz, se szitok,

csak menekűljön valahogy.

 

3

„Volna különb, volna valaki,

állná, ha kezem megüti!

De porszem! nem látni a lyukat,

ahová beragad!"

S csel indult, ravasz, kifinomúlt,

megleszel, nyomorúlt.

Hiába! Hullt pénz s drágakő:

nem bujt elő.

Vér s hús csak megvész valamitől?

Rózsákba bújt a tőr,

inyenc izek, kenet, illatok – –

Neki jobb a piszok.

 

4

Pereputtya? Ha ez lett volna az út

a szivéhez, anyát-fiút

lefogattam volna könyörtelen!

Nem, nem volt senkije sem.

Néhány millió: üldözni hol egy

barát, akinek

élete-vagyona mutassa, hogy

ura én vagyok?

Sehol! S mosolyoghattam tovább:

biztonságban érzi magát,

ahogy a moly, a serke, a társai,

– hát hogyne: elég pici!

 

5

És még jobban felingerelt,

ahogy elképzeltem, a száj, a levert

arc gondja, félsze, a bamba szemek,

a rémület

s a mulya zavar, a sunyi vágy,

hogy mentse magát.

„Eh!" – törtem ki – „ez a senki rongy

bosszanthat? ez a békaporonty,

ez a patkány ujjat húz velem?

Ez a sérelem!

Tigrisbe rúgok s csúszik elém,

s bámúlna, hogy én

ilyenekkel állok harcra ki!

Nagy lesz a kicsi

ha dühít – ez a dolog veleje!

A varangy, meg én? Pokolba vele.

Ha fél országom érte az ár,

megéri a király!"

 

6

Meghoztam hát haditervemet

s mentem kiirtani emberemet.

Tűzhálóm zárt körben feszűlt

odúja körűl

s dörgő egemmel a föld alatt

összekötve aknáimat,

vártam, vigan, természetes,

hogy most mi lesz.

 

7

S egyszerre… Nos, mi lett vele?

Azt mondtam, hogy „nincs senkije"?

Mondd inkább: pajzzsá nőtt az egész

kék menny föléje és

a pajzs köldöke a Nap maga

s egy kar futott át rajta, a

Föld karja, mely védve borúlt

oda, ahol az a dög lapúlt!

Érted? A bitang – látván: ez a vég –

felugrott s Isten köntösét

ragadta meg az ima kezeivel!

– És én rémültem el!

 

Browning

 

 

VOLT IDŐ…

 

Volt idő: rózsák, fény, röpke iram

vitte, emelte ifjú ünnepünket,

serlegcsengés, melybe dalok vegyültek,

és mi mind együtt ültünk, szorosan.

Gondtalan volt a lélek csacska éhe,

szomja könnyebb s bátrabb az élete

s folyton ittunk a sok józan reményre,

az ifjuságra és csínyjeire.

 

Most más a kép: ahogy év évre szállt,

akárcsak magunk, szelidűlt a vadság,

békűlt, halkúlt, meghiggadt a mulatság,

tompábban cseng az ürülő pohár;

eszmecseréinket kaland sodorta,

ma lazúltabb, búsabb csapat vagyunk

s mind ritkábban tör kacajba a nóta

s mind gyakrabban sóhajtunk s hallgatunk.

 

Eljárt az idő mindnyájunk felett:

ünnep ez is, de huszonötödik már,

a liceum nagy napja! És amint szállt

a kor, hogy cserélődött a sereg!

Negyedszázad zúgatta tova szárnyát!

De csitt, panasz: sors ez, kényszeritő!

Forog az ember körűl a világ, hát

hogy maradhatna mozdulatlan ő?

 

Emlékezzünk, fiúk: messze a mult,

mikor köreit sorsunk egyberótta:

mi mindent, mi mindent láttunk azóta!

A népeket titkos játékok únt

játékszerekként ide-oda csapták;

királyokat emelt s zúzott a trón,

és hol dicsőség, hol dölyf, hol szabadság

vére biborlott az oltárokon.

 

Emlékezzünk: nyílt a liceum, a

cár elénk tárta dísz palotatermét,

s megérkeztünk: várt a sok cári vendég

s Kunyicin üdvözlő szónoklata.

Tizenkettő akkor még nem söpörte

ránk viharát. Nagy nemzetét konok

próbára még nem tette Bonaparte –

még fenyegetőzött s ingadozott.

 

Emlékezzünk: beszéd beszédet ért,

az öcs maradt, bátyja ment búcsut intve,

keserűen tértünk tantermeinkbe,

irigyelve azt, ki a szent ügyért

halni indult… S nép nép után omolt el,

s kart a Gőg elé hazánk bízva tárt,

és Moszkva tüze rőtlött a havon, mely

az ellenség ezredeire várt.

 

Emlékeztek, hogy jött a térdrehullt

Párizsból hozzánk ő, uj Agamemnon?

És hogy fogadtuk, mily lelkesen, itthon!

Hogy milyen nagy, milyen gyönyörü volt!

Szabadság őre és népek barátja!

Emlékeztek, hogy fölzendűlt a csend

s ez a park s itt az élő vizek árja,

melyeknél egy ideig megpihent?

 

S nincs már – e nép megtörte, ez a hon,

azt, ki az ámult Föld nyakára szökkent:

árva szirtjén, feledve, számüzötten

elmult és kialudt Napóleon.

És őrt állt, ébren, Európa, feletted

az uj cár, a hatalmas, szigorú,

s ég s föld között új felhők gyülekeztek

és az orkán…

 

Puskin

 

 

HAJÓK TERHE

Cargoes

 

Ninivei ötsoros a messze Ophirból

haza evez a napfényes Szíriába:

rakománya cédrus,

szantál, elefántcsont,

majmok, édes bor és ezerszinü páva.

 

Büszke spanyol gálya ring a Szoros felől,

pálmazöld partokon trópusi nap éget:

rakománya gyémánt,

smaragd és ametiszt,

topáz és fahéj és nehéz aranyérmek.

 

Piszkos angol hajó, sókérges kéménysor,

dohog a Csatorna vad tavaszi vizén:

rakománya szén, sin,

ólomcsövek, rudak,

tüzifa, vasáru és olcsó cinkedény.

 

Masefield

 

 

AZ EXPRESSZVONAT

Der Blitzzug

 

Zengve iramlik a keleti expressz

fél Európa határain át.

Aki nem úgy rohan, öröme nem lesz?

Csak ha repűl, jut egébe a vágy?

Kattog a, kattog a, kattog a sinek

mámoros érc-erein a vas-ének,

foszlik a bestia farka, a füst,

bömböl a gép, tovavillan a fütty.

 

Futnak a városok, úsznak a tájak,

óra, nap így marad, így suhan el;

völgy hegy után alig int s ime már csak

tünt mese, melyet az álom emel.

Csillagok és nap, uj alkony, a hold kél,

ébred a, közel a boldogitó cél,

szürkület, este, köd… És csupa láz

és csupa mámor a várakozás.

 

Fátyolosan jön az éj, sürü hullám,

Vénusz, az ég szelid őre, ragyog.

Még csak egy óra s eloszlik az utcán,

amit a sors ide összehozott:

börzekirály, katonák, a tanácsnok,

gróf, a poéta, pap, úri családok,

hölgyek-urak elegáns serege

s lánygyerek és pici baba vele.

 

Már a köd iszonyu, démoni tenger,

gyúlnak a gáz rohanó szemei.

Kattog a, kattog a, izzik a tengely –

Vészjel üvölt? Nyöszörög valami?

Kattog a, kattog a… Nem a halál vár

(bomba kezében) az út kanyaránál?

Állni! megállni! csikordul a fék! –

Két vonat egymást vágja szét.

 

Másnap a roncsok, a por, hamu, csont közt

összekeverve mi minden akad:

tőzsdetabella, revolver, a rongy közt,

hajfodor, óra, nyakék, ügyirat,

pénz, gyürü, verskötet: „Angyali Ének",

bicska, noteszlap: „… a mennyei nőnek,"

s végül, elégve, a babakocsi

és belefogva a kis csacsi.

 

Liliencron

 

 

AZ ELŐRE

L'en avant

 

Ablakom párkányára dőlve,

míg idegem mind repes és lobog,

mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre

az éjszakában a mennydörgő vonatok.

Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe.

Ugy rázzák a hidak nagy vaslemezeit,

robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne,

hogy krátert tép-e föl vagy hegyeket szakít.

S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet,

amikor, messze már, a sorsos éj alatt,

a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel

felverik az arany pályaudvarokat.

 

S izmaim, melyeken mindez visszaverődik

s szétterűl, mint zengő idegpalást,

pillanatonkint s megfeszülve közlik

agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást.

A rohanás ijeszt s részegitő hatalma

viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé,

a sebesség tüzes útjaival mutatva

uj hajónyomot a régi szépség felé.

 

Óh! úszni az egész Természet ütemében,

érezni, ős tüze hogy csap szivünkön át!

élni a rengeteg mozgását, és zenében

a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát;

akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban

és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan

képek gyulladjanak,

ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni,

amelyekkel a tér és az ég habzsolói

bevilágítják útjukat!

 

Verhaeren

 

 

HEGYI ZSOLTÁR

Bergpsalm

 

Elszabadúltak a vihar kigyói.

Nagy hullámokban sír a fű, a nád

és nyög partra a tó; hallom zokogni

a sápadtezüst füzesek dalát.

Föl, oda! Ott zúgnak a fenyveserdők,

hadd álljak a bérc kopár magasán:

lássam, hogy dereng távoli hazám,

halljam, hogy zúgnak a fekete felhők.

 

Hová ott fent, ti szürke vándorok?

Bár repülhetnék, mint ti, kavarogva,

hogy e vad vágyat, tompa bánatot

beleöntsem, mint ködöt, a viharba!

Óh hazám! A folyó ezüstje mint

üdvözlet ragyog a kék messzeségből

s a gyermekálmok varázserdejéből

anyám szeme és csókja int.

 

Mit sirsz, vihar? – El innen, könnyes emlék!

A világváros szive lüktet ott!

Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét –

Mit akar itt, féreg, a te kinod?

A vágy ma már nem társtalan menekszik

szivtől szívhez, mint csöndes kis patak;

egy nép keresi most az igazat

s neked a kínok kéje tetszik?

 

Látod, kohók s kürtők fölé kinyúlva

hogy nőnek a füst vastag öklei?

Tiszta álmodra csak nevet a munka!

érezd: ő küzd, míg a mocsok eszi!

A vágy teveled csak szajhálkodott,

bús tűzben csak magad gyönyöre voltál,

öntsd ki erődet, mellyel gazdagodtál,

s megszűnik a bűntudatod!

 

S íme, a város homloka felett rőt

töviskoszorú gyúl, az alkonyat,

aranylegyező űzi el a felhőt

s mint pálmalevél ragyog rád a nap.

Óh világváros szíve, millió hang,

kenyérért lelked éhsége kiált:

uj Megváltó-vér önti el a mát,

dühöd is szeretetet óhajt!

 

A verejték kelyhe átszelleműl,

virágba szökken a robot keresztje!

Nevetsz, vihar? – Köd zúg a nád körűl,

nyög a fenyő, szél kap a köpenyembe:

Ki mámorodból! Részvét, hűlj ki! Már

ne tűrd, hogy érzés rontsa szent erődet!

Szállj le! Vágyadat kövessék a tettek!

Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl! Le! Szállj!

 

Dehmel

 

 

ISMERLEK, HARC…

 

Ismerlek, harc, szeretlek, kard-zene;

fényeitek lelkem rég csalogatták;

szeretlek, háború, véres mulatság,

s kedves vagy nekem, halál szelleme.

Kit a szabadság nem hítt soha harcba

s nem látta szemtől-szembe a halált,

igaz derűre az még nem talált

s nem méltó rá, hogy szép hölgy simogassa.

 

Puskin

 

 

MÉLYTENGERI KÁBELEK

Deep Sea Cables

 

Hajók mállnak fölöttünk; roncsuk porként lebeg

alá az éjbe, ahol csak a vak kígyók derengenek.

Se hang, se visszhang; pusztaság és mélység és vizek;

ott kúsznak a szürke iszapban a csigalepte kábelek.

 

Itt, a világ méhében, itt, a föld bordái között

szó, s emberi szó, ébred és pattogva-repesve zörög,

– vészjel, gyász, üzlet és öröm – a Csöndön valami

hangtalan, lábatlan Erő riad át: szavai

 

felverték az örök Életet: apjuk, az Idő, halott;

lehozták a homályba a fényt, a mélybe a napot.

Csitt! Emberek beszélnek a sivatag iszapon át

s egy új Szó fut közöttük s azt sugja, hogy: „Egy a világ!"

 

Kipling

 

 

NYOLC ÓRA

Eight o'clock

 

Virradt. Ő állt. Kint a torony

kongatta a negyedeket.

Egy, kettő, három, négy. A piacon

gyűlt a tömeg.

 

Percét várva, nehéz bilincsben,

csak állt s számolt. Szivében vad dühök.

Aztán az óra összeszedte minden

erejét, és ütött.

 

A. E. Housman

 

 

BAKONYI BETYÁR

Der Räuber im Bakony

 

A tölgyesben szél dühe dúl.

Az árnyékban betyár lapúl:

lesi, nem jön-e távoli

utas, kocsi.

 

Egyébként kondás. Száz malac

s disznó röfög a fák alatt

s túr-fúr… De szótlan leskel a

haramia.

 

Barna öklében fokosa,

villog, mint az istennyila,

s amire röptében lecsap,

az ott marad.

 

Megkíván egy jó falatot?

Baltája a nyakszirtbe suhog

s egy süldő némán dől vele

a makkra le.

 

S ha embert, pénzest, sújt vasa:

„Annak is piros-meleg a

vére… Én meg" – így háborog –

„szegény vagyok!"

 

Lenau

 

 

KI NEM ÁRT, BÁR VAN BENNE RÁ ERŐ

They that have power to hurt, and will do none

 

Ki nem árt, bár van benne rá erő,

ki nem teszi, mit legjobban mutat,

ki mást megindít s maga, mint a kő,

kísérthetetlen és lassú marad,

méltán örökli az az ég kegyét

s a föld kincseit joggal rendezi,

arcán hordja a gazda s úr jegyét

s a többi mind csak hasznára neki.

A nyár virágát szereti a nyár,

bár csak magáért van, ha él, ha hal,

de érje csak fertőzés és ragály,

szebb lesz nála a legrosszabb paraj:

édes mézet ecetté ront a kontár;

rothadt liliom büdösebb a gyomnál.

 

Shakespeare 94. szonettje

 

 

ÉLEK S HOGY MEDDIG, NEM TUDOM

Ich leb und weiss nit wie lang

 

Élek, s hogy meddig, nem tudom,

meghalok, bár nem akarom,

megyek s egész utam titok:

csoda, hogy jókedvű vagyok.

 

Magister Martinus

 

 

ELTÉKOZOLT IFJUSÁG

Je plains le temps de ma jeunesse

 

– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –

 

 

Siratom ifjuságomat,

melyben oly sokat hergelődtem

s mely, hogy a vénség rámszakad,

elrejtőzött a tünt időkben.

Ellovagolt? Gyalog szökött? Nem!

Jaj, hogyan hát? Ki tudja! Hopp,

csak ugy elrepült észrevétlen

s kincseiből mit sem hagyott.

 

Ő elrepült s itt vagyok én,

gyér tudománnyal, ostobán,

mint áfonya, oly feketén,

s búsan: se pénzem, se tanyám;

sietve megtagad, meg ám,

legutolsó rokonom is:

akinek a zsebe sovány,

ahhoz a vér szava komisz.

 

Pedig nem herdáltam soha

pénzem tivornyákra, se nőkre;

aki gyaláz, nincs igaza:

barátok se szidhatnak érte,

hisz nem éltem az ő zsebükre,

ez igy van, ezt állithatom;

tiszta arcnak tiszta a tükre,

hallgasson hát a rágalom.

 

Szerettem, igaz és szeretnék

ma is: de szivem nyavalyog

s gyomrom, amelyben ritka vendég

a jó vacsora, úgy korog,

hogy nőre nem gondolhatok.

No, de csókol helyettem az,

aki dús; régi nóta, hogy

megy a tánc, ha tele a has.

 

Tanultam volna, óh egek,

ifjuságom bolond korában,

ízlett volna a becsület,

volna most házam, puha ágyam! –

De én? Az iskola megett

csavarogtam, bitang fiú…

Ezt irva, most, majd megreped

a szivem, olyan szomorú…

 

Villon

 

 

HA HOMLOKOD NEGYVEN TÉL OSTROMA

When forty winters shall besiege thy brow

 

Ha homlokod negyven tél ostroma

s szépséged kertjét mély árkok ülik,

ifjúságod, e most csodált ruha,

nyűtt rongy lesz, mely alig ér valamit:

s ha megkérdik, szépséged hova lett,

deli napjaid kincse hova halt,

válasznak saját üreges szemed

emésztő szégyen lesz s roncs diadal.

Felélt szépséged viszont újra nagy

érdem lehetne: „Ime, szép fiam

összegezi s kimenti koromat",

– látnád: tied, ami szép rajta van.

Igy ujulnál, öregen és a véred

melegítene, bár hidegnek érzed.

 

Shakespeare 2. szonettje

 

 

AHOGY ROMLASZ, ÚGY NŐSZ

As fast as thou shalt wane so fast thou grow'st

 

Ahogy romlasz, úgy nősz a tieid

egyikében attól, amit ma vesztesz;

s mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit

visszakapod, mikor tested öreg lesz.

Igy élni szépség, okosság, erő,

másképp vénség, hülő kór, őrület;

hinnénk neked, meghalna az idő:

még hatvan év, s eltünnénk, emberek.

Kit a Természet nem folytatni gyártott,

száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;

téged dúsaknál dúsabban megáldott:

becsüld jótettét, s jóval viszonozd;

pecsétté vésett s megszabta a munkád:

üsd le sokszor s ne hagyd veszni a mintát.

 

Shakespeare 11. szonettje

 

 

AZ ESZMÉNY

L'idéal

 

Ha létünk csak villanás az időben

és visszahozhatatlan napjaink

sora a forgó évvel messzering,

ha minden születik és tovaröppen,

 

lelkem, mért álmodozol börtönödben?

Mért kedveled e földi, szürke színt,

mikor tündöklőbb haza fénye int

és szárnyaid elé nyílik az örök menny?

 

Ott a kincs, melyre minden szellem vágyik,

ott a béke, melyet mindenki áhit,

ott a szerelem, a gyönyör, az álmok,

 

ott, ahol vár a legfelsőbb mennyország,

óh lelkem, ott ősképével ragyog rád

az a szépség, mit e földön imádok.

 

Joachim du Bellay

 

 

A TÜKÖRKÉP

Das Spiegelbild

 

Ha a kristályból a szemed

ködfoltja rámnéz téveteg,

mint üstökös, mely egyre sápad,

s egymást kerűlve két spion,

két lélek, bujkál arcodon,

akkor ijedten suttogom:

Távozz tőlem, idegen árny vagy!

 

Rémálmokból kiszökve, csak

azért jössz, hogy vérembe fagyj

s megőszüljön fekete fürtöm;

de ha tükrömből, kép, melyen

kettős fény játszik kétesen,

kilépnél, nem tudná szivem,

hogy szeressen-e vagy gyülöljön.

 

Csodálnám homlodod, ahol

mint szent trón mögött robotol

a jobbágy gondolatok ezre;

de kisérteties szemed

csaknem megtört, halott-hideg

csilláma elől reszketeg

huznám zsámolyom messze, messze.

 

Ami gyámoltalan gyerek-

ajkad körűl puhán lebeg,

azt eltenném boldog örömnek;

de aztán, amikor a szád

fesziti, röpiti nyilát,

s halk gúny ráng vonásain át,

mint zsandártól, futnék előled.

 

Más vagy! nem én! Más, idegen –

Sarum Mózesként levetem,

s úgy vagyok itt a közeledben:

erő vagy, melyről nem tudok,

nem sejtett kéjek és kinok;

irgalmas ég, hova jutok,

ha csakugyan te alszol bennem!

 

És mégis érzem, rokoni

borzongás hogyan bűvöli

össze az ijesztőt s a vonzót:

ha most kilépnél, Jelenés,

a kristálykörből, melyben élsz,

csak megrezzennék tőled, és

azt hiszem – siratnám a sorsod.

 

Anette von Droste-Hülshoff

 

 

SZOMORÚSÁG

Tristesse

 

Veszve az életem, a kedvem,

erő, barátok, s ami kell;

még a büszkeség is, amely

hinni tanított a zsenimben.

 

Mikor még csak hullt a lepel

az Igazságról, lelkesedtem,

de ahogy magamhoz öleltem,

szivemet undor fogta el.

 

Pedig örökszép az Igazság

és ha nélküle élte napját,

semmit se tud e föld fia.

 

Isten szól, s válasz kél a számon.

Egyetlen kincsem a világon

csak az, hogy sírtam valaha.

 

Musset

 

 

EX UNGUE LEONEM

 

A minap egy verset kanyaritottam;

névtelenűl jött. Másnap egy svihák

betűbérenc, felismerve a tollam,

cikké köpte anonym válaszát.

Nem sikerűlt hát sehogysem a csíny,

se nekem, sem a gaznak, őneki:

elárúltak oroszlánkörmeim,

őt pedig, őt – a hosszú fülei.

 

Puskin

 

 

ÓH, GÚNY MÚZSÁJA…

 

Óh, gúny Múzsája, lángoló, te!

Szatíra! Ne várass tovább:

jőjj, s hozd – ne a lantpuha szót, de

Juvenáliszok ostorát!

Nem a terméketlen utóhad

költőit, éhes másolókat

pécézem, – göthös rímkovács,

nem téged ér ma kín-csapás:

sorsverte költők, béke néktek!

 

……………………………………

 

S tinéktek is, ujságpribékek,

s néktek, mind, jámbor ostobák!

De ti, legalsó alvilág,

elő most ti! Csattog a rím:

csürhétek már vonítva reszket,

és ha valakit kifelejtek,

kérem, szóljanak, uraim!

Óh, hány pofa, fennkölten-undok,

óh, hány dicső, baromi homlok

várja, hogy beleégetem

törölhetetlen bélyegem!…

 

Puskin

 

 

MÉLY TEKINTET

Tiefer Blick

 

Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked,

s elfog az undor és a rémület

s bár légyként rajzik körötted az ember,

néha csak az segít, hogy odaállsz

a tükröd elé: ott végre találsz,

csak ott találsz valakit, aki ismer.

 

Lehetnek barátaid, nőd, fiad,

és talán mégis magányos fa vagy,

mely szeles pusztán dideregve reszket –

s barátoké a napjaid sora

s a nővel alszol minden éjszaka

és lelked szemefénye az a gyermek.

 

De ők alig értik, hogy mit beszélsz,

egy őrült álma, amiről mesélsz,

nem rokona sehogy az életünknek –

örömödhöz mind hűvös, idegen,

szorongásodra részvét nem terem

és kiváncsiságuk is ritka ünnep.

 

Végül nem ismersz magadra te sem,

betanulod a kéz, az arc s a szem

ripacs-játékát s ismétled örökkön –

Néha megzendül benned egy igaz

hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?"…

Ilyen árva is lehetsz még a földön!

 

Anton Wildgans

 

 

VISSZAESÉS

Réversibilité

 

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,

az önvád, szégyen, az unalom, rémület

s a lidérces vad éj, amikor szivedet

mint papírt gyűri és markolássza a romlás?

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

 

Óh, jóság Angyala, tudod, a gyűlölet mi?

S a görcsös ököl, a keserű könny daca,

amikor pokoli sorakozót ver a

Bosszú s erényeink őt rohannak követni?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

 

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,

melyek, a menhelyek fakó kapuinál,

mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,

mozgó ajakkal és tétován meg-megállnak?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

 

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,

s a vénség réme, s az undok kín: hogy csupa

leplezett borzadály a szem hódolata,

amely sokáig és boldogitva imádott?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

 

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,

Dávid a vég előtt tavaszod erejét

kérte volna, büvös tested friss delejét!

Én csak imáidat kérem haló szavammal,

boldogság angyala, óh vidám, fényes angyal!

 

Baudelaire

 

 

A PUSZTULÁS

La Destruction

 

A Démon szüntelen köröttem sompolyog,

tapinthatatlan itt úszkál a levegőben,

beszívom, és ahogy tüze belém lobog,

tilalmas és örök sóvárgást gyujt tüdőmben.

 

S mivel istenem a Művészet, néhanap

varázsát ölti a legszebb nő-alakoknak,

s álszent szükségletek ürügyei alatt

pokolian gonosz bájitalokra szoktat.

 

Igy visz… igy hagyom el Isten tekintetét:

mind messzebbre futok az Unalom sötét

sivatagaiban, roskadozva, zihálva,

 

s mig rút rongyok s nyitott sebek vihara ráz,

leltára díszeit zilált szemembe vágja

gőgösen s véresen a végső Pusztulás!

 

Baudelaire

 

 

ITÉLET

Wo ist die Hand so zart, dass ohne Irren

 

Van kéz, oly finom, hogy biztosan és szép

rendben szétszedi az agy tévedését,

és olyan erős, hogy nem is remeg,

mikor a nyomorultra dob követ?

Ki meri mérni vak dühét a vérnek,

a nem-felejtett szót, az ifju lélek

tolvaját, amely szivós gyökeret

ver bele, s hajt előitéletet?

Te, boldog ember, ki fényben születtél

és jámbor kéz ápolt védence lettél:

tilos itélned, mérleghez ne nyúlj!

hagyd a követ, saját fejedre hull!

 

Anette von Droste-Hülshoff

 

 

CASPARD HAUSER DALOL

Caspard Hauser chante

 

Csak szemeim kincse ragyog

s jöttem velük, bús árva, csendes,

a nagyvárosi emberekhez:

és ők azt mondták, hogy csalok.

 

Húszéves lettem, s valami

szerelem nevű furcsa hőség

szivembe súgta, hogy a nő szép;

de én nem voltam szép neki.

 

Nem ismertem hazát, királyt,

s bár túlságosan bátor se voltam,

hősi halálról álmodoztam;

s nem érdekeltem a halált.

 

Későn jöttem? Korán? Miért?

Mit keresek én e világban?

Meghalok a szomoruságban;

imádkozzatok lelkemért.

 

Verlaine

 

 

SORSOMNAK TITKA VAN…

Ma vie a son secret…

 

Sorsomnak titka van, lelkem aggódva rejti:

perc alatt született, örök-nagy szerelem.

A baj reménytelen: nem tudta, tudja senki,

s aki okozta, az sem sejti maga sem.

 

Óh, nem látja, noha kisérem szüntelen;

magány mindig vele s mindig ily árva lenni;

mit kérni merhetek és kapok tőle: semmi;

s így lesz ez végig, így múlik el életem.

 

Akármilyen finom és érzékeny teremtés,

csak megy mellettem az utcán, és elmereng, és

nem hallja, hogy milyen bús sóhaj követi.

 

Parancsolója a szigoru kötelesség,

s mikor olvassa e verset, tünődve felnéz:

„Vajon ki ez a nő?" – és nem találja ki.

 

Félix Arvers

 

 

DICSŐ PÁR

Nubere vis Prisco…

 

Priscushoz mennél? Igazad van, Paulla: okos vagy.

Priscus tiltakozik? Őneki is van esze!

 

Martialis

 

 

SZIVÜNK ASSZONYA

Herzensdame

 

A sekrestyés a templomból kifutván

rémülten hadarta a zegzug utcán

az asszonyoknak, a plébániának,

hogy a szentkép ajkai nyitva állnak

 

és hogy a szeme, arca fölfelé néz…

Azok siettek az oltár elé, és

bűneikre gondolva leborúltak –

Még az igaz szivek is elszorúltak.

 

Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan…

Csak az az egy, aki fehér ruhában

elsőnek érkezett s kit a csodálat

Hűségnek hiv s szép Szivünk Asszonyának,

 

csak az látta jól, a jel mit jelentett,

választ csak az ő hívásának intett –

Fejet hajtva kék elragadtatásban

ment haza és égi szomoruságban.

 

Stefan George

 

 

A TÜKÖR INT…

Thy glass will show thee how thy beauties wear

 

A tükör int: szépséged színe vesz,

az óra: drága perced elsuhan,

de e fehér könyv elméd őre lesz

s lapjainak ily tanulásga van:

a tükör sok mély ráncában szemed

ásitó sírok seregére lát

s órád árny-keze jelzi, hogy siet

a tolvaj perc az öröklétbe át.

Amit nem tud megőrizni agyad,

bízd ez üres lapokra s egykor itt

úgy látod viszont a fiaidat,

mint szellemed új ismerőseit.

Tégy így, és ha felütöd lapjait,

nyersz vele és könyved gazdagodik.

 

Shakespeare 77. szonettje

 

 

KAKTUSZ

Kaktus

 

Szürke, gyér kő- s téglatörmelék

táplálja tehetetlen epémet.

Egyre sorvad húsomból az élet

és üdvnek vesz egy csöpp trágyalét.

 

Míg tűivel szurdogál a nap,

gyötrelmem, ez az őrült varázsló,

száz rőt tölcsért, száz rőten virágzó,

nagy tölcsért nyit rajtam a parázsló,

gyúpont-éles fényözön alatt.

 

Isten felhő s villám gyors kegyét

teremtette fáinak; de engem

elkerűl: bűnvádnak érzi bennem

a teremtés bizarr ötletét.

 

Tüske tüskén, bütyök, orr,

hogy sorsom beteljesítsem,

így virítok itt szelíden:

saját sziklakertidillem,

mely – akárcsak a pokol!

 

Weinheber

 

 

FEKETEÁRNYÚ GESZTENYE

Schwarzschattende Kastanie

 

Feketeárnyú gesztenye,

szélrázta nyári sátram, a

vízre csüggeszted ágaid,

úgy iszik szomjas leveled,

feketeárnyú gesztenye!

 

A nagy öbölben ijfuság

fürdik, birkózik és kacag

s ragyogó fehér gyerekek

úsznak lombod rácsai között,

feketeárnyú gesztenye!

 

S ha a tópart bealkonyúl

és elzúg az esti hajó,

piros lámpája ideges

villámot vet, s mint összetört

betűk, a rohanó vizen

úgy fut a titkos lángírás,

mig ki nem oltják lombjaid,

feketeárnyú gesztenye!

 

Meyer

 

 

KI VAGY?

 

Száll a nap, jön az éjszaka.

Nyújtja a hegyi árnyakat.

Hamvad a felhők parazsa…

Jön az éjszaka, száll a nap.

 

Mit a bukó nap énnekem,

mit, hogy hideg s zord a homály,

csak te, bűvös kísértetem,

csak te soha tova ne szállj!

 

Suhogj köröttem, égi szárny,

csöndesítsd nyugtalan szivem,

s áldott gyolcs lesz a szürke árny

lenyűgözött, bús lelkemen.

 

Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj

lakosa vagy? Égi követ?

Tündér tán… De tűz, szenvedély,

amilyen asszony csak lehet!

 

Tyutcsev

 

 

NE MONDD, HOGY RAGYOGÓ…

Ne dites pas: la vie est un joyeux festin

 

Ne mondd, hogy ragyogó ünnep a földi lét;

alacsony lélek és agy, mely ennyire lángol.

És főképp azt ne, hogy örök keserűség;

igy csak a túlhamar fáradó gyávaság szól.

 

Nevess, ahogy a lomb üdvözli a tavaszt,

zokogj, mint parton a szél s a tenger siráma,

szenvedd mind, ami kín, élvezd mind a vigaszt;

s mondd, hogy mindez sok és mindez egy álom árnya.

 

Jean Moréas

 

 

VÁNDOR ÉJI DALA

Wanderers Nachtlied

 

1

Der du von dem Himmel bist

 

Égi vendég, ki a bút

és a kínt elcsöndesíted

s aki kétszer nyomorúlt,

kétszeresen felüdíted:

nincs a harcnak most se vége!

ennyi kín és kéj minek?

Drága béke,

jöjj és töltsd be szívemet!

 

2

Über allen Gipfeln

 

Csupa béke minden

orom.

Sóhajnyi szinte

a lombokon

a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.

Várj; a te békéd

sincs messze már.

 

Goethe

 

 

KEDVES FIÚ, MA A TE BIRTOKOD

O thou my lovely boy who in thy power

 

Kedves fiú, ma a te birtokod

az Idő sarlója s a gyors homok:

nőttél, más fogyott; s tükrünkként kigyúlsz:

barátaid hervadnak s te virúlsz.

Ha a Természet (romon nagy király!),

ahogy mégy, mindig visszainvitál,

azért tart, hogy gúnyolhassa veled

az időt, s ölje a gaz perceket.

Félj mégis, óh, kedvence, gyönyöre:

még véd, de nem vagy örök ékszere!

El kell számolnia (bár halogat),

s nyugtát csak úgy kap, hogyha visszaad.

 

Shakespeare 126. szonettje

 

 

ÉG VELED, GŐZ FÜTYÜL…

Adieu, la vapeur siffle, on active le feu

 

Ég veled, gőz fütyül, élesztik a tüzet;

Horgony emelkedik, vagy vonat fut az éjbe;

mindegy! jön-megy a nép: hullám sír: ég veled,

akár kikötsz, akár most mégy a messzeségbe!

 

Kinyílt a rózsa, és kezünk nyúl érte már;

esőz a kerti lomb, egyenkint és kerengve.

Búcsú a születés! és búcsú a halál!

És ahogy az öröm, elszáll a balszerencse.

 

Jean Moréas

 

 

DELLIUSHOZ

Aequam memento rebus in arduis

 

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád,

lelked nyugalmát, és ne örűlj nagyon,

ha mámoros szerencse szédít,

mert a halál fia vagy, barátom,

 

akár bánatban telt el az életed,

akár ünnep volt néha, midőn a kert

füvén, egy szép, csöndes zugolyban,

ittad a lángerejű falernit.

 

Nézd, a sugár lúc és a fehér topoly

baráti árnyát mily közösen veti

s lejtők s dombok közt tétovázva

kis szökevény patak útja bújkál:

 

hozass ide bort, kenetet, illatot,

a tündér rózsa percnyi virágait,

most, míg a pénz, az ifju évek

engedik és a mogorva párkák.

 

Mit összevettél, mindened itt hagyod,

vízmosta villád, házadat, erdeid:

itt hagyod! és a kincshalomnak

örökösöd veszi majd a hasznát!

 

Mindegy, ki vagy, hogy gazdag-e, ősi sarj,

vagy legutolsó koldus az ég alatt,

Orcus egyformán szedi, senkin

nem könyörűlve, a martalékát.

 

Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog

az urna, rendre dobja a száműzés

végső parancsát – és megindúl

az örök útra velünk a sajka.

 

Horatius

 

 

IDŐ, VALÓSÁGOS ÉS KÉPZELT

Time, Real and Imaginary

 

Egy fennsíkon (nem emlékszem a tájra,

de valami szép, tündéri helyen)

strucc-szárnyait vitorlaként kitárva

két szép gyermek fut versenyt, végtelen:

egy fiú meg a húga!

Társát ez már lehúzta,

de csak szalad, és folyton hátranéz,

s a fiút lesi, szálló tünemény,

mert az, jaj, vak szegény:

mindig egyformán rakja lábait

és nem tudja, hogy nyer-e vagy veszit.

 

Coleridge

 

 

FÁRADTSÁG

Langueur

 

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:

jönnek a szőke és roppant barbárhadak

s a Birodalom únt akrosztikont farag

s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.

 

A lélek émelyeg, árvasága kinozza.

Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.

Óh, hogy a lassu szív s a gyenge akarat

nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

 

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!

Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogytak?

Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

 

Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;

csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;

csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság.

 

Verlaine

 

 

RUBÁIYÁT

 

1

Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát

szétverte az Éj csillagtáborát

a Nap, s Kelet Vadásza szórja már

a Szultán Tornyára nyílzáporát.

 

2

Még föl se szállt a hajnali Homály

s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már

egy Hang: „Mért kuksol szomjan kint a nép,

ha a Templom ünnepre készen áll?”

 

3

Kakasszó harsant át a Reggelen

s bekopogtak: „Hé, nyitni odabenn!

Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,

nem jövünk vissza többé sohasem.”

 

4

Itt az Uj Év, a vén Vágy újra forr,

lelkünk Magányban tűnődik, ahol

MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és

Jézus sóhaja száll a Föld alól.

 

5

A rózsás Irám bizony elveszett,

s Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?

Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és

Virág tömi a parti Kerteket.

 

6

S Dávid is hallgat már; de isteni

magas pehlévijén: „Csak bort neki!

csak piros bort!” – csattog a Csalogány

s bíborodnak a Rózsa arcai.

 

7

Gyere, tölts! csapjon Tavasz tüze a

Megbánásod téli ruháira;

rövid Utazás előtt áll a gyors

Idő, s – látod? – röpűl a Madara!

 

8

Élj Naishápurban, Babylon felett,

fanyar vagy édes töltse serleged:

az Élet bora lassan elapad,

az Élet Lombja, hull, hull s eltemet

 

9

Hoz a Ma, mondod, Rózsát eleget;

de a Tegnap Rózsája hova lett?

S e rózsahozó, boldog, ifju Nyár

elviszi Kajkobádot, Dsemshydet.

 

10

Nos, hát vigye! Bánjuk, hogy tűnik el

Nagy Kajkobád, s Kajkhoszrú mit müvel?

Döngesse mellét Zál és Rusztum, és

lakomázzék Hátim – nem érdekel.

 

11

Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,

itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,

itt heverek, heverj mellém Te is

és – Allah áldja trónján Mahmudot!

 

12

Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,

s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat

megzendíted itt a Vadonban, – óh

Pardicsom rögtön a Sivatag!

 

13

Ennek Babér s Borostyán kellene;

annak Malaszt s a Húrik Édene;

söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:

ha messzi Dob szól, ne törődj vele!

 

14

Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!

„Sietek élni” – mondja – „szép Világ,

mert selyem erszényem fölhasad és

a kert Sarába önti Aranyát!”

 

15

Kiknek istenük volt a Sárga Mag,

s aki Aranyát szórni tudta csak,

nem váltak oly Sárrá, hogy érdemes

volna kiásni földi Porukat!

 

16

Meddő a földi Remény; s ha kikel,

a virága is csak múló Siker;

mint Szahara poros arcán a Hó,

tündöklik és – nyom nélkül tűnik el.

 

17

Gondold csak el: e Karavánszerájt,

melynek ajtai Napok s Éjszakák,

hány dicső Szultán lakta már meg, és

ha Perce ütött, hogy ment mind tovább!

 

18

Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík,

hol hős Dsemshyd csengette Kelyheit;

és Báhrám, a Nagy Vadász? – Vadszamár

tombol fölötte, s ő csak aluszik.

 

19

Néha azt hiszem, hogy Caesár szive

vérétől és így a Rózsák szine;

s minden Jácintot, mely Kertünk disze,

egy egykor-drága Kéz ejtett ide.

 

20

S ez az ujzöld Fű, mely itt a Patak

Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad,

s amelyre dőlünk – puhán dőlj reá:

ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!

 

21

Ah, tölts, drágám! az Elmult Kínt s vele

a rém Jövőt Mánkról ez mossa le!

Holnap? – Ej, holnap nem lesz cimborám

csak tán a Tegnap Hét Évezrede.

 

22

Mert hány drága Barátom s Kedvesem

volt Társunk itt a múló Szüreten!

Ittak egy-két Kupát s egymásután

átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.

 

23

S mi, kik vigadunk Poraik felett

s örülünk a Nyár uj díszeinek,

mi is megyünk a Föld Ágya alá,

hogy Ágyat vessünk magunkból – kinek?

 

24

Ah, éljük az Életet – oly kevés! –

mielőtt a miénk is Porba vész

s ott porlad, ahol többé sose vár

se Bor, se Lány, se Lant, – se Ébredés!

 

25

Arra, akit a MA úgy izgatott,

s aki csak les valami HOLNAPOT,

egyformán sujt a Müezzin szava:

„Buták, egyik se segít rajtatok!”

 

26

Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak

értelmezte a Két Világokat,

sutbadobott próféta; szavaik

Gúny játéka, s Por tömi Szájukat.

 

27

Hallgattam én is, ifjan, és sokat,

vitázó Szenteket s Doktorokat;

körűlmagyarázták a Semmit is,

de sose lettem tőlük okosabb.

 

28

És vetettem velük Bölcs Magvakat;

nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;

és minden Aratásom ennyi lett:

„Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab.”

 

29

Jöttem e Mindenségbe, röpke Lélek.

Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.

Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,

csak imbolygok, nem tudva: hova térek.

 

30

Mit? Idelök kéretlen – honnan? – és

kéretlen – hova? – továbbdob a Kéz?

Sok kupa Gőze kell agyadra, mig

e pimasz emlék belőle kivész!

 

31

A Föld közepéből Hét Kapun át

elértem Szaturnusz ős Trónusát;

közben sok Csomót megoldtam; de egy

titok maradt: az Emberi Világ.

 

32

Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett;

volt egy Fátyol, látni nem engedett;

mondták, hogy ÉN meg TE, de azután

a TE meg ÉN elnémult, vége lett.

 

33

Föld nem felelt, sem az Ura után

gyászbíborban zokogó Óceán;

sem a forgó Ég nyilt és tünt ezer

jele az Éj s a Reggel Ujjasán.

 

34

Aztán a TE BENNEM, Az, aki ott

a Fátyol mögött hat, Az csábitott

Lámpást kérni az Éjhez; s ekkor egy

Hang szólt, kívűl: „BENNED ÉN VAK VAGYOK!”

 

35

Sorsom Titkát fürkészve ekkor e

szegény Kancsónak dőltem: tudja-e?

S Ajka ajkamba mormolta: „Mig élsz,

igyál! ha meghalsz, nem iszol sose!”

 

36

Azt hiszem, az Edény, mely tagozott

kortyokkal felelt, egykor élt s ivott;

s mely Csókom most csak tűrte, Ajka, óh,

hány Csókot kaphatott és – adhatott!

 

37

Mert láttam egy Gölöncsért, sebesen

gyúrta nedves Sarát, s emlékezem,

fátyolos hangon felsírt az Agyag:

„Szeliden, Testvér, kérlek, szeliden!”

 

38

S nem maradt-e ránk a váltakozó

Nemzedékeken át valami ó

Rege, hogy az Embert ily telitett

Agyagból formálta az Alkotó?

 

39

És minden csöpp Bor, amely a sivár

Porba loccsanva a Földbe leszáll,

egy bús szemet enyhít, mely ott tüzel

–nagyon mélyen s nagyon régóta már.

 

40

Ahogy tehát Égből-szűrt Italát

a Tulipánban szomjazza a Vágy,

szomjazz oly buzgón te is, míg az Ég

Földhöz nem csap, mint egy üres Kupát.

 

41

Hagyd a vitát, Emberit s Istenit,

vigye szél a Holnap félelmeit;

mint Ciprus, karcsú Pohárnokod:

meritsd a fürtjeibe ujjaid!

 

42

Ha csókod s Borod, mint a Mindenek,

úgy kezdődik s végződik, ne feledd:

az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is

az vagy – s HOLNAP se leszel kevesebb!

 

43

Igy majd, ha jő s parti Tanyádra lel

az Angyal, ki sötétebb Bort kever,

s Kupáját nyújtva Lelked ajkadig

hivja dőzsölni – nem taszítod el.

 

44

Hisz, ha a Lélek nem e Por-ruha

és fölkaphat az Ég Szárnyaira,

nem gyalázat, mondd, nem gyalázat-e

e sár-hullámban nyomorognia?

 

45

Ez csak Sátor: egy Szultán, a Halál

Utját járva, egy napra ide száll,

a Szultán indúl, s a sötét Ferrásh

uj sátrat épít: uj Vendégre vár.

 

46

S ne félj, hogy a Lét velünk elakad;

bő Serlege az örök Szákinak

olyat, mint mi, öntött már millió

Buborékot – és önt még ujakat.

 

47

Ha a Fátyol lehúll Rám és Reád,

soká, óh soká tart még a Világ:

hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,

mint a Tenger egy gyermek Kavicsát.

 

48

Egy Perc Megállás, egyetlen izes

korty az Életből, s íme: a tüzes

Sivatag Lidérc-Karavánja már

hazaér a Semmibe – Óh, siess!

 

49

Szikrányi Léted rápazarlod a

TITOKRA? – óh kutass, láss neki, ma!

Csak egy Hajszál van Jó és Rossz között,

s ki lehet, kérlek, az Élet Ura?

 

50

Csak egy Hajszál van Igaz és Hamis

között: s egyetlen Alfa odavisz

– csak megtaláld a kulcsát – az örök

Kincstárhoz és tán a MESTERHEZ is,

 

51

ki titkon ott van, s Higanyként szalad

a Világ Ereiben, és becsap,

Holdtól Halig mindent játszva, ami

változik s elvész, – míg ő megmarad:

 

52

átvillan az Örök Színpadon és

megint a Homály Függönyébe vész,

mely körülömli a Drámát, mit Ő

maga rendez, játszik és maga néz.

 

53

Mert ha a Föld, MA, mikor Te Te vagy,

elzárja szemed, s nem nyitja makacs

kapuit az Ég – mit gondolsz, mit ad

a HOLNAP, mikor Te már nem Te vagy?

 

54

Ne tékozold az Órát; szomorú

minden Vita, és meddő Háború

jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint

búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.

 

55

Barátaim,jókedvem van nagyon,

egész Házam megint Lakodalom:

elhagytam az Észt, a meddő Banyát,

s a Szőllő Lánya az uj Asszonyom.

 

56

Mert kutattam, mi a FÖL, mi a LE,

néztem, a VAN nincs-e, a NINCS van-e,

vitt mérce, szám, ész de soha Tudás

nem vonzott úgy, mint Kupám feneke.

 

57

„Sokat számoltál, s így lett végre jobb

Naptárod, Éved?” – kérdik. – Ah, dehogy!

csak töröltem a meg-nem-született

Holnapot és a halott Tegnapot.

 

58

Az esti Korcsma-Kapunál, ahol

ültem, nemrég egy sugárzó, komoly

Angyal jött; vállán Korsó; fogta és

felém nyujtotta. S mi volt benne? – Bor.

 

59

A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-

agyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll;

a nagy Bűvész, ki életünk kopott

ólmából Színaranyat kalapál;

 

60

a nagy Mahmud, aki a rémteli

Kínok Csomóit mind kettészeli

s forgószél-kardjával a gyötrelem

gyászhordáit Lelkünkből kiveri.

 

61

Kígyónak szidod, bár Ég gyermeke

a kacskaringós Szőllővenyige?

Ha Áldás, vegyük hasznát; nem igaz?

S ha Átok – hát Ki ültette ide?

 

62

Tagadjam az életet, a Gyönyört,

úgy számolva, hogy ha elnyel a Föld,

Istenibb Bor reménye tölti majd

Kupámat, mely a Porban összetört?

 

63

Óh, szörny, Pokol s Édeni Túlvilág!

De hát az biztos: itt lent nincs tovább.

Egy biztos, és minden más hazudik:

ha nyilt, örökre elnyilt a virág!

 

64

Furcsa – ugye? – hogy a Sok Miriád,

aki átlépte az Éj Kapuját,

nem küld Hirnököt, s mind saját magunk

tudjuk csak meg, milyen ott a Világ.

 

65

A Hivők és Bölcsek – elődeink –

lángoló látomása mese mind:

álmuk megtörve regélgettek a

társaiknak, s elaludtak megint.

 

66

„Szállj, Lelkem,” mondtam, „Eget ostromolj,

s hozz hírt a Mindenség titkairól!”

Lelkem nemsoká megjött s így felelt:

„Én magam vagyok az Ég s a Pokol.”

 

67

Az Ég csak az Elért Vágy álma, és

egy Égő Lélek Árnya az egész

Pokol, az Éjben, amelybe – alig

kelt ki belőle – minden visszavész.

 

68

Mert Fönt, Lent, Kint s Bent csak azt látni, hogy

minden mint bűvös Árnyszinház forog

a Nap-lángú Lámpa körűl, mely az

Éjben a Mester kezében lobog.

 

69

Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat

ide-oda az óriási Sakk

Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt

s a Dobozba egyenkint visszarak.

 

70

Kérdezni a Lapdában nincs erő,

csak száll, ahogy röpíti az Ütő;

de a Játékos, aki földbe sujt,

Ő mindent tud – és csak Ő tud – CSAK Ő!

 

71

A Mozgó Ujj ír, végez, s megy tovább;

s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát

törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,

hogy kiolthassa egyetlen Szavát.

 

72

S az Ég nevű felfordult Kupa,

mely alatt nyüzsög az Élők Hada, –

Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,

tehetetlen minden mozdulata.

 

73

Az Első Mag ezerszer ujra kel,

folyton újul az első Porhüvely;

s az első Hajnal írta le, amit

az Itélet Alkonya olvas el.

 

74

TEGNAP szülte a MA őrületét,

a HOLNAP csöndjét, Kínját vagy Hitét;

igyál! nem tudod, honnan jössz s minek;

igyál! nem tudod, miért s hova mégy.

 

75

Mondom neked: – Mikor fölragyogott

s a Csikó hátán Égre ugratott

börtönéből Parvin és Mushtara:

sors-szabta por- s lélek-vázamban ott

 

76

volt már a Szőllő, nőtt, és karjai

ölelnek most, – gyalázhat a Szufi:

az én rossz ércem Kulcs a Kapuhoz,

amely az ő mérgét csak neveti.

 

77

S tudom: az Egy Igaz Fényt, azt, ami

Jóság mécse, de Düh is, lángteli,

jobb a Korcsmában megsejteni, mint

Templomban végképp elveszíteni.

 

78

Mit?! a dermedt Semmiből öntudatra

azért hívsz, hogy érzékeimre rakd a

Tilos Gyönyör igáját, és Örök

Tűzre vess, ha összetörök alatta?!

 

79

Mit?! sok, szegény, gyámoltalan Fia

Szín-Aranyban törlessze vissza a

rossz réz-kölcsönt, mint nem-kért Adomány

pörölt Adósa? – Óh, gaz uzsora!

 

80

Óh, Te, ki Vándor Utamat remek

kelepcékkel és csapdákkal szeged,

nem látod a Rendelt Rossz tőreit,

és rám tolod Bűnbeesésemet?

 

81

Mocskos Sárból gyúrt Ember a Kezed

s még az Édenbe is Kígyót vetett:

minden Bűnért, mely Arcunk szennyezi,

bocsáss meg Nekünk – ahogy mi Neked!

 

..............................................................

 

KUZA-NÁMA

 

82

Egyszer, hogy a távozó Nap után

odébbállt a bőjtverte Ramazán,

megint a Gölöncsérnél voltam, és

tűnődtem a sok Agyag-figurán.

 

83

Százféle Fajta s Alak, kicsi, nagy,

állt a padlón s a falnál, Fazekak

s Korsók; legtöbb fecsegett; s némelyik

figyelt talán, de csak szótlan maradt.

 

84

S szólt az egyik: – „A köz Sárból, hiszem,

nem azért vettek s mintáztak ilyen

Formává, hogy szétzúzva most megint

Sárba tapossanak könyörtelen!”

 

85

S a másik: – „Láttad, hogy morcos Fiúk

széttörnék édes, mézes Poharuk?

Utólagos dühében, azt hiszem,

tán Az se zúz szét, Aki Maga gyúrt.”

 

86

Pillanatnyi csönd. S egy púpos, beteg

Fazék szólt aztán: – „Miért engemet

csúfoltok? Tán én vagyok az oka,

hogy a Fazekas keze remegett?”

 

87

Mire az egyik, egy Szufi-cserép,

akiből dőlt az izgatott beszéd:

–”Mennyi Agyag! – ki tudja, közülük

ki a Fazekas és ki a Fazék?!”

 

88

S társa folytatta: – „Mondják, Valaki

fenyeget, hogy majd Pokolra veti

elrontott Fazekait – No de hát

jó Cimbora az, nem fog bántani!”

 

89

–”Mit bánom én!” – mormogta ujra egy –

„A sok szótól szomjas vagyok s beteg;

de ha megjött a régi jó Nedű,

azt hiszem, még magamhoz térhetek.”

 

90

Igy beszéltek a Fazekak; a Hold már,

feljött, s bekandikált a kapuboltnál;

ekkor meglökték egymást: – „Föl, fiúk,

zörgő Rúdjára szed mindjárt a Hordár!”

 

..........................................................

 

91

Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém:

Venyigét s Szőllőlombot hints fölém,

moss le Borral, s temess el valami

nem egészen árva Kert közepén,

 

92

hogy Poromból is, a föld és a kő

alól, dús illat csapjon majd elő,

s aki arra jár, essen rabul a

hálójában minden Igazhivő.

 

93

Kiknek úgy hittem, Bálványaimért

e Világban bizony sok Szégyen ért:

Borba fojtották Dicsőségem és

Jóhíremet eladták egy Dalért.

 

94

Bizony, bizony, vádolt sok Bűntudat,

de – józan voltam vádjaik alatt?

S jött, jött a Tavasz, és rózsás keze

széttépte cérna Megbánásomat.

 

95

S bárhogy rászedte a Bor agyamat

s bárhogy lehúzta is Palástomat,

nem tudom, hol kap Szőllősgazda csak

fél-oly Kincset is, mint amilyet ad?

 

96

Viszik tűnő rózsái a Tavaszt!

Zárul a Könyv, zár sok édes panaszt!

S hogy a bokrok közt zengő Csalogány

honnan s hova szállt – ah, ki tudja azt!

 

97

Csak villanna, s jelt, bármily picike,

csak adna jelt a Sivatag Vize,

hogy éledjen az ájuló Utas,

ahogy éled a Rét tiport Füve!

 

98

Csak fogná vissza, amíg lehet, a

Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,

s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz

másképp jegyezzen, – vagy sehogy, soha!

 

99

Konspirálhatnánk csak Ővele mink

ketten, óh Drágám: bizony szív szerint

szétzúznók a Dolgok bús Rendszerét

– s bölcsebben de összeraknók megint!

 

.........................................................

 

100

Az a kelő Hold, mely most ide les,

hányszor nő s fogy még, még hányszor keres

bennünket majd e Kertben – s valaki

többé soha, többé seholse lesz!

 

101

S ha mégy majd, mint a derűs Holdvilág,

a vendég-csillagozta Füvön át,

óh Száki, állj meg a helyemen, és –

– és fordíts földnek egy üres Kupát!

 

TAMÁN SHUD

 

Omár Khájjám

 

 

DAL AZ ÉLETRŐL

Lied vom Leben

 

Uram, rab vagyok, hús vagyok, esendő,

szeretem az asszonyom ágyát,

a tele kupa íze zengve jár át,

nem ragad, Uram, kezemhez a pengő.

 

Látom köröskörűl a nyomort, – tudom, mi van.

Serleg boromban ez a

könyörtelen maradék.

De azért minden teljes óra nékem

igaz gyönyörüség.

Sarok és Sarok közt Teneked is izzik

Egyenlítőd, Uram!

 

Szegénységemből fejedelmien

elláttam nem egy koldusomat,

nemcsak vágyam irtam neki papírra,

olcsón könnyezve, sírva.

De öröm nélkül, Uram, a lelkem árva marad;

legbelül te öröm vagy, Isten.

Ha tévedek, Uram, szólíts el innen,

akárki vagy!

 

Hermann Claudius

 

 

HA RÁDÖBBENEK, HOGY MEGHALHATOK

When I have fears that I may cease to be

 

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,

mielőtt agyam termését behordtam,

mielőtt, mint dús csűrök a magot,

megőrzöm magam tornyos könyhalomban;

 

ha nézem a csillagos éjszaka

arcán a nagy mese jelképeit

s érzem, hogy őket lerajzolni a

varázskezű sors nem soká segít;

 

s ha azt érzem, – te tűnő árny, te szép! –

hogy már nem látlak viszont, s hogy soha

nem önti belém tündér erejét

a gondtalan csók, – akkor, akkor a

 

mindenség partján állok, eltünődve,

s hír s szerelem semmivé omlik össze.

 

Keats

 

 

DE LÉGY NYUGODT

But be contented when that fell arrest

 

De légy nyugodt: ha az a zord parancs

engem könyörtelenűl sírba ránt,

ebben a könyvben lesz még némi rang,

és veled marad emlékem gyanánt.

Ha ezt átnézed, leglelkemet, a

neked szentelt részemet nézed át.

A por csak a port kapja (hisz joga);

jobb részem szellem s az tiéd tovább:

igy hát, ha testem vész, te csak nyüvek

koncát veszted, az élet seprüjét,

egy cenk tőr gyáva prédáját – minek

emlékeznél rá? –: túlhitvány szemét!

A mű kincse: amit tartalma ad,

és az ez itt, s ez teveled marad.

 

Shakespeare 74. szonettje

 

 

A PÁRKÁKHOZ

An die Parzen

 

Csak egy nyarat még, óh, ti Hatalmasok,

s egy őszt az érett dalra, hogy a szivem

az édes játékkal betelve

kész legyen az örök elmulásra!

 

Ha, míg élt, meg nem kapta igaz jogát,

a léleknek csak kín s dac az Orkusz is;

de hogyha egyszer, ami fontos,

ha sikerült, ami szent, a versem:

 

üdvözlégy akkor, Csend, örök Árnyvilág!

Megnyugszom, még ha nem követ is zeném

a föld alá, úgy éltem egyszer,

mint az olymposziak... s mi kell több?

 

Hölderlin

 

 

DÖNGJ, DÖNGJ, DÖNGJ

Break, break, break

 

Döngj, döngj, döngj,

óh tenger, a szirtek alatt!

Bár megszólalna zajló

lelkemben a gondolat.

 

Hogy örűl a halászgyerek és a huga,

az a hancurozó pici lány!

S a hajóslegény, aki ott

dalol a csónakán!

 

Sudár hajók raja fordúl

kikötőbe a domb megett,

de hol van a tűnt kéz melege,

az elszállt hang hova lett?

 

Döngj, döngj, döngj,

óh tenger örök rohama!

Lement napom édes gyönyöre

nem jön már vissza soha.

 

Tennyson

 

 

A VÉG KEZDETE

Beginn des Endes

 

Egy pont csak, alig fájdalom,

csak egy érzés, múló, homályos;

és mégis folyton közbeszól,

és mégis mindig akadályoz.

 

Panaszkodnál, s nem sikerűl,

nincs rá szavad elmagyarázni.

„Semmi!” nyugtatod meg magad,

s hiába, nem tudod lerázni.

 

Oly furcsa, oly más a világ;

hited lassan mind tovaszárnyal;

s végül, végül rájössz, hogy a

halál lőtt sziven a nyilával.

 

Storm

 

 

MATRÓZTEMETÉS

T…j xšnoj ð nauagš

 

Óh, ki lehetsz, matróz? A homokba Leontichos ásta

sírodat, és zokogott, míg temetett, idegen:

a maga balsorsát gyászolta, hisz ő is a tenger

nyugtalan utasa, mint a vihar és a sirály.

 

Kallimakhosz

 

 

A HALOTT MEG A HALAI

'Ex ¡lÕj ¹m…brwton

 

Bevonták a nehéz hálót és ím: a halak közt

egy félig megevett, szomoru hulla feküdt.

De a halásznép nemcsak a földi haszonra tekintett

s így az egész zsákmányt födi a parton e sír.

Ami neked jár, Föld, megkaptad mind: a hiányzó

húsért kárpótol, aki megette, a hal.

 

Hégészipposz

 

 

EST

Abend

 

Az esztendő egy darabja,

egy nap ujra a semmié:

uj deszka a ravatalba,

uj lépés a sír felé.

Igy ömlik be a növő

öröklétbe az idő:

földi útunk sírva járva

így érünk meg a halálra.

 

Günther

 

 

KÚTFELIRAT

Brunnenschrift

 

A föld hűvös vére vagyok,

örök özönlés: igyatok:

forrásom sötéten kicsap

s telezúgja korsótokat.

S közben lelkem így énekel:

nem vizet visztek bennem el;

vándorkedvem sötét varázsa,

örök zuhogásom hivása

csobog nehéz korsóitokban.

Isztok és vágy gyúl bennetek,

mely útra csábít szakadatlan

s nem oltja semmi fergeteg.

Áramló időt ittatok:

a legmélyebb mámor vagyok.

 

Ernst Wilhelm Scholz

 

 

BUCSÚ A VILÁGTÓL

Abschied von der Welt

 

WALTHER

Világ-Asszony, rég kifizettem

a tartozásom: mondja meg

a korcsmárosnak, hogy a könyvben

kaparja ki a nevemet.

Aki tartozik, tegyen róla;

és inkább zsidóhoz megyek, mintsem neki legyek adósa:

hallgat az utolsó napig,

s akkor zálogot követel,

ha rögtön ki nem fizetik.

 

VILÁG

Nincs okod haragudni, Walther,

maradj még nálam egy kicsit,

becsültelek és szeretettel

teljesítettem vágyaid,

amikor valamire kértél;

legrosszabbúl bizony nekem esett, hogy oly szerényen éltél.

Gondold meg, jó volt itt neked,

és nagyon szomorú leszel,

ha végleg elhagysz engemet.

 

WALTHER

Világ-Asszony, soká szoptattál,

válassz el, éppen ideje,

gyönyörű boszorkány, becsaptál,

szemed bűbájjal volt tele.

Míg néztelek és arcod ittam,

csodaszépnek láttalak és jó volt hinni a szavaidban;

de amióta észrevettem,

hogy hátulról mily szörnyü vagy,

csak szidlak, gyalázlak szünetlen.

 

VILÁG

Látom, hiába marasztallak,

de kérlek, tégy meg valamit:

őrizd meg néhány szép napunknak

emlékét és örömeit,

s ha ráérsz, gondolj néha majd rám

 

WALTHER

Ezt még megtenném szívesen, de hát annyi benned az ármány,

s mindenkit mindig fenyeget!

Adjon Isten jó éjszakát:

örök szállásomra megyek.

 

Walther von der Vogelweide

 

 

ÉVRŐL ÉVRE

Jahraus-jahrein

 

Míg teltek holdad napjai,

mint árnyék kísért valaki,

évről évre és szüntelen,

hűs éjben, napos reggelen.

A gyermek szétnéz, s már öreg,

fut az idő, szó elremeg,

és minden folyik és bukik,

makk, mely hull, fa, mely rügyezik,

minden hanyatlik, ház, torony,

és sápad, öröm, fájdalom,

és végül így jársz te is, és

porszem idő volt az egész,

és mire ráeszmélsz igazán,

örök éj vagy és üres árny.

Örök éj? Máris ujra élsz,

hisz a fiadban visszatérsz,

az ujrakezdi útadat,

s munkádat, mely félben maradt,

s fél, örűl, tűnődik s remél

s fiában ismét visszatér; –

s óráját nézve s nesztelen

évről évre és szüntelen,

s mindig készen suhintani,

árnyként követi Valaki.

 

Weinheber

 

 

TEMETÉS

 

Koporsód a deszkákra tették,

könnyez a barátok hada,

kín szorítja mindenki keblét,

megüt az enyészet szaga.

 

Most búcsúztatnak a világtól

hagyományos, okos igék:

előkelő, halk lelkipásztor

ajkán pereg a gyászbeszéd.

 

Az elmúlást mondja, s a többit:

Bűn... Krisztus vére ... Irgalom...

Ki ásít már, ki eltünődik

a választékos szavakon.

 

Fent romolhatatlan magasság

tündöklik, roppant boltozat,

s kék örvényét telecsivogják

a hancúrozó madarak.

 

Tyutcsev

 

 

AZ ÖREG KRONOSHOZ

An Schwager Kronos

 

Hajrá, vén Kronos!

Hagyd a zörgő kocogást!

Völgynek siklik utunk;

undok szédüléssel

émelyit óvakodásod.

Rajta, ha ráz is,

árkon-bokron át

bele a földi zsivajba!

Már megint

uj hegy, fulladó in

kaptat fölfelé!

Rajta, csak ne szuszogj;

küzdve, remélve fölérsz!

 

Fent-lent nagyszerü körré

tágul a messzi világ!

Csúcsról-csúcsra röppen az

örök szellem,

örök élet ihleti.

 

Oldalt árnyékos tető

csalogat

s a küszöbön friss leány

szeme igér üdülést. –

Menj, igyál! – – Lány, nekem is

ilyen gyöngyöző italt,

ilyen biztató szemet!

 

S most le, még sebesebben!

Nézd, merűl a nap!

De mielőtt lemerűl, mielőtt öregen

fojtogat a mocsár köde

s fogatlan hápogó

állkapocs leszek és zötyögő csont,

 

részegíts, végső sugár,

te meg ronts, – habzó szememben

tenger lángol, szédülök,

vakulok, – ronts utasoddal

a Pokol-éj-kapujába!

Fujj kürtödbe, öreg,

csörömpöljön a vad szekér,

hadd hallja meg Orcus a jöttünk

és már a küszöbnél

örvendve fogadjon a Gazda!

 

Goethe

 

 

HOGY NŐ A SOK ÁRNY!...

 

Hogy nő a sok árny! nő s tolongva rajzik,

légies tengerár!

A felhő szélén bágyadtan kialszik

az utolsó sugár.

 

Az éltető, tele fénnyel, erővel,

a lét alá hajolt,

és mint a nappal kísértete, jössz fel

te, sápadtlángu hold.

 

Ugy nézek rád, mint emlékre, amellyel

a tűnt mult hazajár.

Hallgat az erdő, sötétűl a csermely,

feketedik a táj.

 

Amelyen mégy, mind feljebb húzza néma

ösvényedet az ég...

S szótlan önti urnájából az éj a

csillagok özönét.

 

Fet

 

 

EMLÉKEZÉS

Erinnerung

 

Nem borúl rám éjfél borzadálya,

némasága; pár nap óta a szent Szabadság

nevében sem gyilkoltak; mégis olyan

szomorú a lelkem.

 

Drága szél játszik velem;

még alig hullt valami lomb, még nyit a virág,

az ősz jól játssza a tűnt nyarat, de

az én egész lelkem szomorú!

 

Ah, sodor az emlékezés, nem tudok ellenállni,

sírok felé kell néznem, feltépnem a vérző

sebet, – zendűlj, fájdalom szava:

halott barátaim, üdvözöllek!

 

Klopstock

 

 

A SZKÁLD HÁRFÁJA

 

Soká aludtál, szkáld hárfája, te,

hurod sötét zug pora lepte be;

de, megigézve a komor homályt,

alig csillant a hold kék fénye rád,

fölzendűlt benned valami csodás,

lázálomszerú, boldog látomás.

 

Mily életet lehelt beléd a hold?

Ébred, ami szép volt, gyönyörű volt?

Szerelmes lányok szive s ajaka

visszhangzott? Régmúlt gyönyörök dala?

Vagy a lenti kert dús virágait

ma is horzsolják könnyű lábaik?

 

Tyutcsev

 

 

A FIGYELŐK

The Listeners

 

„Van itt valaki?” szólt az Utas,

megverve a holdfényes kaput;

s az erdei fák közt lova csöndesen

legelte a gyér laput:

és madár röppent ki a toronyszobából

az Utas feje felett:

és az – „Van itt valaki?” – most már

másodszor zörgetett.

De senki se jött le elébe; arc a

zöldindás ablakon

nem nézett szürke szemébe, ahogy ott állt

zavartan, hallgatagon.

Csak a remeteház akkori lakói,

figyelő szellemek,

álltak meg, lesve a hangot, amely az emberi

világból érkezett:

csak azok tolongtak a hold sugarában a fekete lépcsőn,

amely a hallba vezet,

s hallgatták, a csöndet az árva Utas szava

hogy ütötte-rázta meg.

És ő érezte, hogy idegenek és a csöndben

értette a válaszukat,

míg lova a sötét gyepet harapta a csillagos

és lombos ég alatt;

mert hirtelen a kapura sujtott s fejét fölvetve így szólt,

most már jó hangosan: –

„Mondjátok meg nekik, hogy eljöttem és nem felelt senki!

hogy megtartottam a szavam!”

De most sem moccantak a figyelők, bár hallották, hogy

visszhangot verve fut

az üres ház árnyain át minden szava annak az egynek,

aki még nem aludt:

csak hallgatták a lábát a kengyelen

s a vas útját a kövön át

és a visszaözönlő csendet, amikor elmentek

a süppedő paták.

 

Walter de la Mare

 

 

A KERTI SZÉK

The Garden Seat

 

Régi zöldje kékre kopott,

négy lába ing, recseg-ropog,

nem bírja tovább, összedűl,

nem bírja tovább, összedűl.

 

Éjjel, mikor fekete a

pipacs, jön az árnyak hada,

elüldögélnek rajta mind,

elüldögélnek rajta mind.

 

Őket még kibirja a szék,

nem árt nekik se tűz, se jég,

könnyűek, mint a levegő,

könnyűek, mint a levegő.

 

Thomas Hardy

 

 

A VÍG HALOTT

Le mort joyeux

 

Valami jó, kövér, csigákkal telt helyen

mély árkot ások a föld puha húmuszába,

hol vén csontjaimat kiteregethetem

s felejtek s aluszom, mint a vízben a cápa.

 

Ne legyen se sirom, se végrendeletem!

S mintsemhogy a világ könnyét kérjem hiába,

inkább hollók raját hívom, elevenen,

hogy csak hasítsanak szennyes hullám husába.

 

Óh férgek! süket és vak barátaim, egy

szabad és víg halott keres benneteket,

élveteg bölcselők, rothadás nemzedéke.

 

Roncsomon át meg át nyugodtan kusszatok,

s mondjátok: várhat-e ujabb kínokra még e

vén, holtak közt kimúlt, lélektelen halott?

 

Baudelaire

 

 

A SÍR ELŐTT

To-morrow, and to-morrow

 

– Részlet a „Macbeth”-ből –

 

 

Holnap és holnap és holnap: tipegve

vánszorog létünk a kimért idő

végső szótagjáig, s tegnapjaink is

csak bolondok útilámpása voltak

a por halálba. Húnyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

szegény ripacs, aki egy óra hosszat

dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű

meséje, zengő tombolás, de semmi

értelme nincs...

 

Shakespeare

 

 

PANASZ

A lament

 

Világ! Élet! Idő!

Vad csúcsod egyre nő,

s hol előbb álltam, a szirt mélybe száll;

visszajön még tavaszod, a dicső?

Soha – óh, soha már!

 

Éj s nappal öröme

elröpűlt; tél dere

ér még szivemhez és a nyár

és a tavasz gyásza, de gyönyöre

soha – óh, soha már!

 

Shelley

 

 

SZONETT A MULANDÓSÁGRÓL

Was sind wir Menschen doch?

 

Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása,

balsors labdája és a kor kis fényjele,

keserű félelem s undokság szintere,

leégett gyertya és friss havak olvadása.

 

Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása.

Ki teste rongyait előbb vetette le

s bekerült a halál roppant könyveibe,

annak emlékeink közt sincs sok maradása.

 

Hiú álmát ahogy elfelejti az agy

s ahogy a parttalan futó víz elapad,

hirünk-nevünk is ugy tünedezik szünetlen.

 

Egy lélegzet a lét, egy másik a halál,

ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll.

Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben.

 

Andreas Gryphius

 

 

KEDVESEINEK ELVESZTÉSÉRŐL

Upon the Loss of his Mistresses

 

Szép, törékeny kedvesem

hány hagyott itt hirtelen:

a gyönyörü Júlia,

Sapphó, szivem asszonya,

Anthea, a hű, szerény,

kinek bőre égi fény,

s Elektra, az édes, és

Myrrha, lant- és dalmüvész,

és Corinna (szelleme

volt mennyei kelleme!),

és Perilla: mindegyik

elment, – csak én vagyok itt,

hogy sirassam őket, és

azt, hogy minden sírba vész.

 

Robert Herrick

 

 

A VÉGSŐ IDŐKBŐL

Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen

 

Élveztem, ami kellemes volt e világban;

rég oda, rég, ami öröm az ifjuságban!

Április, május, június meséi...

Semmi se vagyok, már nem vágyom élni.

 

Hölderlin

 

 

AZ EMBERISÉG HATÁRA

Grenzen der Menschheit

 

Mikor a szentséges

ős Atya

higgadt keze görgő

fellegekből

villámvetésel

áldja a földet,

ruhája szegélyét

csókolom és

borzongó gyermeki

hit a szivem.

 

Mert istenekkel

soha ember össze

ne mérje magát.

Hogyha magasba

száll s koponyája

csillagokat ver,

ingva tapodja

talpa a semmit,

játszva dobálja

a felleg, a szél.

 

De ha biztos

csontja szilárdan

áll a maradandó,

gömbölyü földön,

addig sem ér fel,

hogy vetekedni

a tölgy vagy a szőllő

társa legyen.

 

Miért nem egy az

istenekkel az ember?

Hullámözön árad

lüktetve előttük,

örök folyam:

minket visz a hullám,

buktat a hullám

s elmerülünk.

 

Kis gyürü zárja

életünket,

s nekik maradandó

sok nemzedéket

fűz egybe létük

végnélküli lánca.

 

Goethe

 

 

JAJ, HOVA TŰNTEK AZ ÉVEIM, ÉLETEM?

O weh, wohin verschwunden ist mir Jahr um Jahr?

 

Jaj, hova tüntek az    éveim, életem?

Valóság volt, vagy álom,    ami történt velem?

Amit igaznak hittem,    nem is létezett?

Ugylátszik, hogy álmodtam,    s nem tudtam, mit teszek.

Most, ébredve, szétnézek,    s bizony, idegen

mind, amit ugy ismertem,    akár a tenyerem.

A föld s az emberek,    akik közt növekedtem,

oly idegenek, mintha    hazugság volna minden.

Volt játszótársaim    vének, fáradtak, lusták,

a mező ugaron,    az erdőt letarolták,

csak a viz folyik úgy,    ahogy egykoron,

s ugylátszik, csak a balsors    kisér már utamon.

Bizonytalan köszönt, ki    jól ismert valaha,

már az egész világnak    a romlás az ura.

S ha egy-egy ragyogó,    derűs napot idézek,

hát nyoma sincs, akár a    tengerre mért ütésnek,

nincs, nincs, óh, jaj nekem!

 

Jaj, de siralmasak    ma a fiatalok!

Mit csinálnak a régi,    jókedvű lovagok?

Csak keseregni tudnak:    mi hozta ezt a bajt?

Akárhova tekintek,    sehol egy derüs arc.

Dal, tréfa, játék szintén    csupa szomoruság:

sohse volt ily siralmas    a keresztény világ.

És nézzétek, hogy lógnak    a nők szalagjai;

parasztgunyában járnak    hazánk lovagjai.

Nem-jó hir jött Rómából,    s gyászos üzenetére

jogunk van szomorkodni    s minden örömnek vége.

Egészen felkavar, hogy    – hiszen oly vigan éltünk! –

jókedv helyett ezentúl    sirás legyen a bérünk.

Sajnál a vadmadár is,    gyászunk oly iszonyú sok,

csoda-e hát, hogy én már    egész belepusztúlok?

De hát mit is beszélek,    vén bolond, keseregve?

Ki most keresi üdvét,    már rég elveszitette!

Rég, rég, óh, jaj nekem!

 

Jaj, mindennek hogyan    pusztúl az édese!

Látom, a mézben is    ott lebeg az epe.

Kivül szép a világ,    zöld, piros és fehér,

de belül fekete,    mint a halálos éj.

S akit elcsábitott,    jó, ha vigaszt tanúl:

manapság kis vezeklés    nagy bűntől szabadúl,

erre gondoljatok,    lovagok, nemesek,

kik fénylő sisakot    hordtok és vértekeket

s hozzá vas pajzsot és    szent kardot... Istenem,

volna csak ily csatákra    nekem is érdemem,

bármily szegény vagyok,    dús zsoldot gyüjtenék,

de nem hübéri földet    s aranyat, urakét,

hanem azt az örök    koronát, azt a kincset,

melyet ma a kereszt    vitéze megszerezhet.

Vinne csak utam át    a drága tengeren,

azt dalolnám, hogy „Ihaj!" és    nem azt, hogy „Jaj nekem!".

 

Walther von der Vogelweide

 

 

A HALÁL SZÖRNYÜSÉGE

Si ne suis, bien le considère

 

– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –

 

 

Jól tudom, hogy nem, nem vagyok

angyalok fia, s fejemen

csillagkorona nem ragyog.

Apám meghalt. (Áldott legyen!)

Teste sírkő alatt pihen...

Anyám sír szélén áll, szegény

ő is tudja; s rövidesen

vele megyek, a fia, én.

 

Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,

laikus, gazdag vagy szegény,

fösvény, tékozló, kicsi, nagy,

úr, paraszt, szép, dús, bűn s erény,

nyakfodros, gyönyörű szirén,

csupa ékszer, kincs és sugár,

hiába: e föld kerekén

mindenkit elvisz a halál.

 

Ha Páris, ha Heléna: kell, hogy

kínban haljon meg, aki hal:

lelke és lélegzete elfogy,

szivébe epe mérge mar,

s izzad! S óh, mit izzad ki! Jaj!

S kínja nem talál enyhületre,

mert nincs rokon, vén s fiatal,

ki mindezt vállalná helyette.

 

A sápadt halál szele rázza,

orra megnyúl, ere feszűl,

nyaka duzzad, lehull az álla,

csukló és ideg merevűl.

Óh, női hús, te gyönyörű,

te édes, sima, drága test,

ez vár rád, hogy végre kihűlj?

Ez. Vagy szállj égbe egyenest!

 

Villon

 

 

BALLADA TÜNT IDŐK SZÉP ASSZONYAIRÓL

Ballade des dames du temps jadis

 

Mondjátok, hol van, hova lett

Flóra, a szép nő, Róma fénye?

Archipiada hol lehet

s Thais, vele egy anya vére?

Hol a tapsra, szóra, zenére

tó fölött ébredő Echó

emberfölötti tünde lénye?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Hol van Héloise, akinek

olyan tiszta volt az erénye,

hogy Abélard kést szenvedett

és lett végűl szerzetes érte?

Hol a királynő, kinek kénye

zsákban dobatta a bohó

Buridánt a Szajna vizébe?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Haremburgis? és a remek

Blanche királynő, dalok sziréne,

Nagylábú Berta s a szivek

Allis-a és Beatricé-je,

s Johanna, kit, Rouenban, élve

tűzre vitt az angol bakó:

hová jutott, Szent Szűz, mi végre?

De hol van a tavalyi hó?!

 

Ajánlás

Herceg, ne gondolj napra, évre,

hol vannak ők, ne kérdje szó;

felel a refrén, visszakérdve:

de hol van a tavalyi hó?!

 

Villon

 

 

ÍGY ARCA TŰNT NAPOK RAJZA

Thus is his cheek the map of days outworn

 

Így arca tűnt napok rajza, mikor

úgy élt és halt a szép, mint a virág;

mikor fattyú dísz még nem volt sehol,

vagy nem lakhatta élők homlokát;

mikor halottak arany fürtjeit,

sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,

hogy második főn éljék második

életüket, mint mások öröme.

Benne ama szent antik kor virúl

mely cicomátlan volt, igazi, hű,

mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,

s nem régi dísztől új és gyönyörű;

őrzi is a Természet, mintaképp:

„Nézd, korcs Művészet, mi a régi Szép!"

 

Shakespeare 68. szonettje

 

 

A SZEGÉNY ANYÓKÁK

Les petites Vieilles

 

1

Vén metropoliszok zegzugrengetegében,

hol vonz a borzalom és bűbáj a veszély,

különös lényeket követni hajt szeszélyem,

kikben a mult varázs fáradt emléke él.

 

Egykor szépasszonyok voltak e furcsa szörnyek,

Epónák s Laiszok! – Sok púpos, torz alak;

de megkínzottan is lelkek: szeressük őket!

Lyukas szoknyában és hideg kendők alatt

 

csoszognak, a szelek ostorától remegve,

s míg zord omnibuszok zúgnak köröskörűl,

mint talány- vagy virághimzésű kis ereklye,

szorong hónuk alatt a régi retikül;

 

tipegnek, bábszerű testük fáradtan ing el;

mint sebzett állatok úgy másznak, betegen;

vagy táncolnak, hiszen bennük csüng és csilingel,

szegény csengők, a vad Démon! De bármilyen

 

megtörtek, a szemük friss, éles, mint a fúró,

és ragyok, mint az éj a pocsolyák vizén;

szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló

szeme: csodálkozik mindenen, ami fény.

 

– Megfigyeltétek? az öreg nők deszkasírja,

mint a kislányoké, sokszor oly kicsi már!

Bizarr s megragadó jelképpel igy tanítja

kezdetre-végre a lelket a bölcs Halál,

 

s ahányszor egy ilyen gyönge árnyat kisérget

a nyüzsgő Párizson keresztül a szemem,

úgy érzem, mintha ez a törékeny kisértet

egy új bölcső felé haladna csöndesen;

 

vagy pedig, nézve a sok sánta, béna torzót,

eszem a mértanon töpreng: hányféleképp

kell variálnia az ácsnak a koporsót,

hogy e sok figura mind megkapja helyét.

 

– Szemük kút, millió könny kútja, sose száraz;

tégely, melyben kihűlt érc csillog, árva fény...

Szemük titkaiban delejes bájt talál az,

akit a Kárhozat nevelt föl emlején!

 

 

2

A régi Frascati szerelmes Veszta-lánya;

s Thália szűze, (óh, nevét csak a halott

súgó ismeri már!); s a tékozló, a drága,

kit egykor Tivoli virága boritott:

 

mind-mind megrészegít! de e halk, gyönge vázak

közt nem egy van, kinek gyönyör a gyötrelem:

felvette szárnyait az Önfeláldozásnak

és szólt: „Nagy, büszke Griff, szállj az égbe velem!"

 

Ezt balsorsba saját hazája taszitotta;

azt férje végezte ki: túlsokat szenvedett;

a harmadik: fiát megszenvedő Madonna;

mit elsírtak, folyam vihetné könnyüket!

 

 

3

Hányat követtem, óh, hány szegény öregasszonyt!

Egyik, a többi közt, amikor nyugaton

vérző sebeivel az égre gyúl az alkony,

elgondolkozva ült egy magányos padon,

 

és hallgatta a dús kürtmuzsikát, amellyel

elöntenek egy-egy parkot a katornák

s amely, mikor arany az est s éled az ember,

némi hős-lázt üt a polgársziveken át.

 

S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt,

még itatta ütem és harc és harsona;

szeme, mint a vén sasé, néha kerekre tágúlt;

s szinte babért kivánt nagy márványhomloka!

 

 

4

Jártok, sztoikusan, s nem nyíl panaszra szátok,

élő városaink utcáin tétova,

vérzőszivű anyák, szentek vagy kurtizánok,

s minden száj nevetek idézte valaha!

 

Kik a kecs voltatok s voltatok a dicsőség,

ki tud ma rólatok? Goromba részegek

gunyos ajánlata inzultál még időnként;

s gyáva, komisz kölyök ugrál mögöttetek.

 

Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok

a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok,

s nincs, ki köszöntene, különös, árva sorsok!

öröklétre megért bús emberi romok!

 

De én, ki messziről és gyöngéden vigyázok

s nyugtalan követem tétova léptetek,

egész úgy, mintha csak én volnék az apátok,

én még titkos gyönyört kapok titőletek:

 

látom kifesleni ujonc vágyatok; égi

volt vagy pokoli, én átélem multatok;

sokszorozott szivem minden bűnötök érzi!

minden erényetek lelkemben fölragyog!

 

Roncsok! testvéragyak! örök, rokoni példák!

Estéim ünnepi búcsú fejezi be!

Hol lesztek holnap, óh kilencvenéves Évák,

kiken rajt sulyosúl Isten szörnyű keze?

 

Baudelaire

 

 

II. FÜLÖP MONOLÓGJA

 

Én is csak ember vagyok. Mit csodál

a szemetek? Mi a kincsem, hatalmam?

Mindezt csak kölcsön, használatra kaptam,

ahogy előttem annyi más király.

 

Népek nagy sora és minden határ

békén hódolva virágzik alattam,

de mit ér gyémánt díszem és uralmam,

hogyha áttörhet rajtuk a halál?

 

Nyugszik a Föld, pihen a két Sarok,

mint Atlasz vállán az egek: nevem

s akaratom parancs és tisztelet.

 

Ha kardot fogok s fegyvert ragadok,

reszketés fut át szárazon-vizen...

És én, én a Haláltól reszketek!

 

Lope de Vega

 

 

A HALOTT GYERMEK

Das tote Kind

 

Barátja volt a kert. De azután

elhervadt a kert s elhervadt a lány.

Békén aludtak, őszi takaró

fedte őket, majd közös téli hó.

 

Most észrevétlen felébredt a kert.

A kislány tovább alszik odalent.

„Hol vagy?" – suttogja folyton valami.

Az egész kert csak őt, őt keresi.

 

A kék folyóka felkapaszkodik

s benéz a házba: „Jöjj már egy kicsit!

Hova bujtál? Ne szomorkodj tovább!

Mutasd, milyen az uj nyári ruhád!"

 

Meyer

 

 

ELHÍVTA TŐLÜNK, VISSZACSALTA...

 

Elhívta tőlünk, visszacsalta

szivedet sugaras hazád.

Hogy fájt a nap, a válás napja!

Láttad könnyeim záporát!

Hűlő kezemmel visszatartva

kértelek: maradj, még, tovább,

és lelkemnek, enyhűlni, add a

hosszú, nagy búcsú vigaszát.

 

De te kegyetlenül kitértél

keserű csókjaim elől;

menjek rózsás honodba, kértél,

a száműzetés itt megöl!

Azt mondtad: „Olajfaligetben,

nálunk, örök-kék ég alatt,

viszontlátjuk egymást, szerelmem,

s ajkunk megint összetapad!"

 

Ahol az olajfák felett a

kék ég boltozata remeg

s a víz felett őrt áll a szikla –

ott dobbant végsőt a szived.

Kő és éj borítja sirodban

szépségedet s kínjaidat –

Az a megigért csók is ott van...

Tartozás: várom, hogy megadd!

 

Puskin

 

 

NE MENJ BE

Geh nicht hinein

 

Fent a folyosón az oldalszobában,

hol hirtelen oly nagy lett a magány,

– nem az elsőben, hol ifjú fejét

sápadt kezére hajtva máskor ült,

mialatt szeme a falon merengett,

melyen, trópusi növények között,

nagyszárnyú és nagytalpú állatok

álltak, kitömve, fél-csodák neki

s félig már a tudás rejtelmei,

– nem ott; a szék üres, a sok növény

szomjan csüggeszti szép leveleit;

por hull rá; – nem ott, a szomszédos ajtón

túl, ott, ott, a nagy, homályos teremben

– hősége fullaszt, – a spanyolfalon túl,

ott, az ágyon van valami, – ne menj be!

Idegenül és irtózatosan

néz rád!

Csak néhány órával előbb

szőke feje még ott pihent a párnán;

már megsápadt a kintól, mert az élet

fonala hamar szakad; de szeme

még édesen szólt, és néha mosolygott,

mintha arany messziségekbe nézne.

S egyszerre: éj, és ő egyszerre tudta

– s olyan iszony kiáltott a szivéből,

hogy a tanácstalan részvét az ágynál

ülőket kővé változtatta: örvény

sülyedt vele, feneketlen. – „Segíts,

apám, óh édes apám!" Támolyogva

hadonászott; keze céltalanul nyúlt

az üres levegőbe; egy sikoly még –

és aztán eltünt.

Ott, ahol feküdt,

most valami fekszik, – maradj! Ne menj be!

Idegenűl és irtózatosan

néz rád; és napokig nem élsz, ha láttad.

„És mást, – hiszen szeretted, – egyebet

nem tudsz mondani, semmit?"

Semmi mást.

 

Storm

 

 

DU PERRIER ÚR VÍGASZTALÁSA

Consolation à M. Du Perrier

 

Fájdalmad, du Perrier, örökké tart ezentúl?

S gyötrelmét szavaid,

melyekkel atyai szived a multba indúl,

folyton csak növelik?

 

Lányod balsorsa, kit a sír nagy éjjelébe

zárt a közös halál,

útvesztő lett, s agyad folyton ott jár föl és le

s vissza sose talál?

 

Tudom, tavasza mily álmokra jogosított,

s nem is kisérelem,

igaztalan barát, úgy enyhíteni kínod,

hogy őt kicsinyelem.

 

De hát föld szülte, és itt épp, ami a legszebb,

hal meg leghamarább;

mint rózsa, élte, mit a rózsák sorsa rendelt,

egy napnak hajnalát.

 

Aztán, ha úgy esik, hogy – amiként te kérted –

hosszú élet után

ősz hajjal éri el a közös földi véget,

az más lett volna tán?

 

Azt hiszed, öregen szivesebben fogadta

volna az égi ház,

vagy hogy nem fájna úgy neki a sír hatalma

s a féreg és a gyász?

 

Nem, nem, jó du Perrier-m, ha elnyírja a Párka

test s lélek fonalát,

tűnik rólunk a kor, ha mögöttünk a bárka,

és idő nincs tovább!

 

Légy már bölcs ezután, térj magadhoz a bútól,

mely semmire se visz;

árnyat árnyként szeress, és húnyjon a kihúnyt por

emléke benned is.

 

Igaz, helyes szokás, hogy mikor, összetörve,

fáj a szív és sebes,

keservét a szemek csatornáin kiöntve

könnyebbülést keres.

 

Sőt ha váratlanúl kettétépi a sír azt,

mi egy volt valaha,

barbár s lélektelen, ki nem kér soha vígaszt,

aki nem sír soha.

 

De ha vígasztalan bánatot mint lakat fog

az őr emlékezet,

nem az öngyűlölet dicsősége-e csak, hogy

valakit úgy szeret?

 

Ilyen villámütés belém kétszer csapott már,

egész megbénitott,

s erősebb volt az ész mindig a bánatomnál

s íme: nyugodt vagyok.

 

Nem mintha azokért, kiket föd a sir éje,

nem fájna a szivem,

de ha olyan a seb, hogy nincsen enyhülése,

írt nem kell várni sem.

 

Kegyetlen a halál, mint semmi a világon:

könyörgésre nem ád,

betömi zord fülét és ránk bízza, barátom

hogy sírjunk tovább.

 

A putri pórja az ő adófizetője,

ő ír törvényt, szabályt,

s a rácsos Louvre előtt virrasztó gárda tőle

nem védi a királyt.

 

Rossz módszer, zúgva és lázadozva szünetlen

sírni a volt után;

Isten akaratát akarni az egyetlen

megváltó tudomány.

 

Francois de Malherbe

 

 

EMLÉKEK

Erinnerungen

 

Magányos szoba. Képek a falon:

föld, tenger, évszakok, barát, rokon.

Fiúk s lányok képei. Esti fény

hull be könyvek hátára, s átoson

egy férfi villanó kezén.

Az arc homályban. Tiktak, óra lépked.

A férfi fölnéz s int hallgatagon.

De még vissza se köszönnek a képek

s már ő is képpé sápad a falon.

 

Wilhelm von Scholz

 

 

A VIDÁM KOLDUSOK

The Jolly Beggars

 

RECITATIVO

Hogy az udvart mint denevér

beröpdöste a falevél

és szürkűlt már az est

s zúgott a jeges Boreász

s éreztük, hogy a zuzmarás

kölyök-fagy csípni kezd, –

Cic-Nusinál fél-éjen át

telebőgve a korcsmát

vidám csavargó-társaság:

itta el ringye-rongyát:

dörögve-pörögve

ugy jártak éktelen,

hogy rázta a tánc a

tepsit a tűzhelyen.

 

A tűznél, rőt rongyaiban

s lisztes szütyői közt, vigan

– mellette telt iszákja –

egy hadfi a nőjét ölelte,

ki szesztől és vágytól tüzelve

pillogott vissza rája.

Csók csattant a kócos rimára

időnként, az pedig

tányérként tolta és kinálta

kolduló ajkait:

és cuppant és durrant

a csók, mint ostor és

nagy garral e dallal

pattant fel a vitéz:

 

DAL

Hadisten volt az apám, harcoltam száz csatán,

sebeim kiáltja a szám, akármerre vagyok;

ez itt egy vad szerelem, ezt harc szerezte nekem,

hogy jött a veszedelem franc és pergett a dob.

Tamtara-ratata-tamta-rom,

tamtara-rom!

 

Akkor szagoltam a port, mikor Quebec ostroma folyt

s vér födte s füst a zord ábrámi magaslatot,

s folytattam a dáridót, midőn Santiagót

s Morót leverni szólt indulóra a dob.

Tamtara-ratata-tamta-rom,

tamtara-rom!

 

Legutóbb lebegő ütegekkel Curtis vitt harcba s a tenger.

Bizonyság? Ott veszett el féllábam! Félkarom ott!

De ha hív a hon és ha megérem, hogy Elliot lesz a vezérem,

Odavisz a fa-lábam, a vérem, ha megperdül a dob!

Tamtara-ratata-tamta-rom,

Tamtara-rom!

 

Faláb s kar bár ma nekem s nyomor csak az életem

s szétrongyolt ülepemen nadrág cafata lóg,

oly boldoggá tesz e durva iszák, e palack, meg e kurva,

mint egykor a hadak útja, a vörös mundér meg a dob.

Tamtara-ratata-tamta-rom,

tamtara-rom!

 

S kelljen bár hószinü hajjal dacolnom a téli viharral

fák s sziklák közt, panasz s jaj a számból nem zokog,

és még egy zsákom eladva s egy új üveget szopogatva

Pokol ellen is rohamra megyek én, ha perdül a dob!

Tamtara-ratata-tamta-rom,

tamtara-rom!

 

RECITATIVO

Végzett... S a ház szint szakadt ránk,

olyat dördűlt a kar;

iszkolt is lyukába a patkány

vissza, vén s fiatal;

egy csöpp hedegűs égre zúgta:

„Encore! Ujra a dalt!"

De felállt a katona tyúkja

s elűzte a zsivajt:

 

DAL

Fillérnyi erényem már rég kilyukadt,

de ma is szeretem a csinos fiukat;

anyám valaki dragonyost hisz apámnak,

hát hogyne szeretném az én katonámat!

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

Első szeretőmnek – friss, hetyke legény –

az arca piros volt, a combja kemény;

dobolt, s muzsikája mint a vihar áradt –

Imádtam, imádtam első katonámat!

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

De jött egy öreg pap (bár rozoga test)

s legyőzte a kardot a pénz s a kereszt:

ő félte a poklot, én ezt a világot,

mégis megcsaltam ifjú katonámat.

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

De hamar megúntam a szent szamarat,

férjnek – helyette – egy ezred akadt;

sípnak, dudának, arany alabárdnak, –

menyasszonya lettem minden katonának.

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

De jött a béke és tönkretett,

mig meg nem leltem volt kedvesemet:

rongyait a régi egyenruhának,

ámulva néztem öreg katonámat!

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

Igy élek, – már rég nem fiatal,

de még ma is ízlik a bor meg a dal;

s amig csak bírom emelni kupámat,

a hősömet éltetem, az én katonámat!

Trillali-trallali,

lidi-ladi-lom!

 

RECITATIVO

Bolond Andris meg egy cigánylány

a sarokban ült és nyakalt.

Mit nekik nóta, zene látvány?

Húsuk szinte egymásba falt.

Végűl felállt a vér s szesz ingó

gőzében szegény Vigyori,

hátracuppantott és tilinkó

mellé így kezdett zengeni.

 

DAL

Berúgva bolond csak a bölcs

s ritkán a csibész, barátom:

amiben az inas füle zöld,

az nékem öreg hivatásom.

 

Betűre fogott az anyám

és jártam iskolába:

de nem izlett a tudomány, –

elég a magam butasága!

 

Italért? – Akár a nyakam!

Nőért? – Oda mind a vagyont!

Várhatsz egyebet komolyan

attól, aki sült bolond?

 

Volt rajtam borju-lánc,

mert káromkodva vedeltem;

s a pap is kiprédikált,

hogy egy lányt földre tepertem.

 

De azért ne röhögd haja-kóc

Andrist, hogy a feje üres tök:

király mellett az ilyen bohóc

neve – miniszterelnök!

 

Láttad a pap fintorait?

Hűhózva végzi a tisztjét,

minket lecsepürágóz, de amit

mond, csak kenyérirígység!

 

S most összegezek, hisz a torkom

mint a pokol tüze ég:

ha egymagam iszom, a sorsom

még iszonyúbb hülyeség!

 

RECITATIVO

Felállt most egy nagy draba némber,

Aki már két horgász kezével

erszényt sok zsebből kihalászott

s érte nem egy kútban megázott;

 

felföldi legényt s katasztrófát

siratott, szörnyű akasztófát, –

sóhajtva nyögte szavait

s így idézte Hegyi Janit:

 

DAL

Hegy fia volt a szeretőm,

száz Alföldön, száz sík Mezőn

nem volt szívben párja neki –

Nagy hős voltál Hegyi Jani!

 

KÓRUS

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

Kockás kendő és szoknya, skót,

s kétélű kardja vele vót

hölgyek szivét repeszteni –

Nagy hős voltál, Hegyi Jani!

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

A Tweed s a Spey közt napra-nap

úgy éltünk, mint a nagyurak.

Jöttek a Síkság fiai?

Mindig győztél, Hegyi Jani,

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

Száműzték, túl a Nagy Vizen,

de nem bújt még rügy selymesen

már folytak, szemem könnyei

s öleltelek, Hegyi Jani!

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

Végűl csak lebukott szegény,

vas várta tömlöc fenekén.

Átkom őket ma is veri,

mert felhúztak, Hegyi Jani!

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

Most özvegyként – s ah, csupa könny! –

siratom vesztett gyönyöröm

csak kupám vigasz, ha teli:

rád köszöntöm, Hegyi Jani!

Sej, szép legény volt Hegyi Jani,

Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!

Nem lehet azt kimondani,

milyen hős volt Hegyi Jani!

 

RECITATIVO

Egy törpe nyírettyűst, ki sok

vásárt és marhapiacot

boldogitott már, most (ahogy

fölért a lágyék

környékéig) tűzbe hozott

az özvegy ágyék:

 

szeme kidülledt – keze a

csipején – s néhány la-la-la

után felcsendült a dala,

a kis Apolló

vidám éneke s a csuda

hegedüszóló:

 

DAL

Hadd húzzam végig a kezem,

fölnyúlva, könnyes szemeden,

jőjj velem, légy a kedvesem,

s akkor fütyülünk a világra!

 

KÓRUS

Én ríkatom a hegedűt,

s tudok egy nótát, gyönyörűt,

lánynak, asszonynak nagyszerűt,

azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"

 

Ha ünnep – lagzi, arató –

lesz mindig olyan dáridó,

hogy azt süvölti Gond Apó

maga is: „Fütyülünk a világra!"

Én ríkatom a hegedűt,

s tudok egy nótát, gyönyörűt,

lánynak, asszonynak nagyszerűt,

azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"

 

Vigan rágjuk a csontokat,

hasunk útszélen süti nap,

de ha kedvünk jön rá, nagyokat

fütyülünk, fütyülünk a világra.

Én ríkatom a hegedűt,

s tudok egy nótát, gyönyörűt,

lánynak, asszonynak nagyszerűt,

azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"

 

Csak üdvözíts, óh, égi báj,

és míg a vonóm húrt cibál,

éhség, fagy és semmi se fáj:

fütyülünk, fütyülünk a világra!

Én ríkatom a hegedűt,

s tudok egy nótát, gyönyörűt,

lánynak, asszonynak nagyszerűt,

azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"

 

RECITATIVO

Csakhogy egy bősz üstfloltozót is

éppúgy megnyert a nő:

az szakállon fogta a törpét

s rozsdás tőrt vont elő,

 

esküdözve, hogy rossz bibicként

felnyársalja, hacsak

szive örökre minden érzsét

rögtön meg nem tagad.

 

Rémülten hajolt meg az igric,

a bélhúrkaparó,

s bűnbánatával véget ért az

egész ribillió:

 

fájt még neki, hogy a kolompár

csöcsörészi a nőt,

de mosolyt mímelt, – az meg ily dalt

kezdett hölgye előtt:

 

DAL

Lány, ide süss! – Szakmám az üst,

lyukait operálom:

bármerre mész, ragyog a réz

a keresztény világon.

 

Hívtak a katonák s adtak ruhát

és foglalót, aranyban;

de még idején megszöktem én

s üstfoltozó maradtam!

Hívtak a katonák s adtak ruhát

és foglalót, aranyban;

de még idején megszöktem én

s üstfoltozó maradtam!

 

Mit néked ez a nyafogó figura,

ez a hibrihubri legény?

Különb az ipar szerszámaival

a kormos bőrkötény!

E telt kupa sörére meg a

jó falusi gugyira mondom:

ha pénztelen élnél velem,

sose öblítsem torkom!

E telt kupa sörére meg a

jó falusi gugyira mondom:

ha pénztelen élnél velem,

sose öblítsem torkom!

 

RECITATIVO

A némber arcátlan omolt

a kolompár karjaiba,

aminek egyrészt a szive volt,

másrészt a bor az oka.

Signor Hegedű, a törpe zenész,

pirúlt még egy kicsit,

majd áldását kinálva és

koccintva kivánt nekik

sok sikert aznap éjjel!

 

A csibész Kupidó nyila erre – húss! –

egy nőben ütött sebet,

kit ekkor a tyúkólnál muzsikus

törpénk kezelésbe vett;

de a férj, Homér ivadéka, akit

köszvény gyötört, oda-

bicegett, hogy: „Kuss!" – vagy pedig

csöndben kiontja a

belüket aznap éjjel.

 

Ilyen pofát az isteni

Bacchusz se lát sokat;

marhatták a sors fogai,

dühük nevette csak;

egy vágyat ismert – az örömöt;

egy hiányt – az italt;

gyűlölte magát, ha – nem röhögött;

s muzsája ezt a dalt

ihlette aznap éjjel.

 

DAL

Költő vagyok, – nem urak s papok

kegyence meg mifene;

de mint Homért, követ a nép,

híveim serege.

 

KÓRUS

Hadd egye, he-he-he,

a fenét a fene:

egy nőm odalett, kettő született,

mégse halok bele!

 

Múzsák tava, Kasztilia

nem itat s egyéb mifene:

itt asztalomon, itt a Helikon –

itt pezsg a gyönyör gyönyöre!

Hadd egye, he-he-he,

a fenét a fene:

egy nőm odalett, kettő született,

mégse halok bele!

 

Hódolni hő szerelemmel a nő

csábít s csók és mifene,

de az ég beborúl, ha az asszony az úr

s nem a férfi kemény ereje.

Hadd egye, he-he-he,

a fenét a fene:

egy nőm odalett, kettő született,

mégse halok bele!

 

Vágyunk ma csodás közös lobogás

és szent láz és mifene;

de hogy a légy holnap csip-e még,

nem tudja maga se.

Hadd egye, he-he-he,

a fenét a fene:

egy nőm odalett, kettő született,

mégse halok bele!

 

Becsapott ravaszúl, gazul és pimaszúl

eszük és szivük és mifene,

de azért e kupát rájuk: – Vivát

a ribancok örök serege!

 

KÓRUS

Hadd egye, he-he-he,

a fenét a fene:

ami bennem ég, azértis övék,

– csakazért is! – a vér tüze!

 

RECITATIVO

Dalolt a Bárd – s a korcsma szinte

robbant, a tapstól szétfeszítve...

S hogy megkapja borát,

culát, mindent zálogba csapva

(s ülepét is alig takarva)

bömbölt a társaság;

majd sűrű szóval, mint a zápor,

kérlelték, jó pofák,

hogy szedje elő tarsolyából

azt a jó balladát, –

s a költő a két nő

között dalába kezdvén

már tudta, hogy dörren

majd körben a refrén:

 

DAL

Forr az ital, száll a gőze,

dalra, rongyos koldusok!

Feleselve, körbe-körbe,

dördüljön sok vig torok!

 

KÓRUS

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Mit ér a cím? Mit a pénzed?

S az a híres becsület?

Ma derüs a perc s az élet;

hogyan és hol egyremegy.

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Nappal furfang, cifra szólam

vezetőnk és mesterünk,

s éjjel szalmán, istállóban

csókoljuk a kedvesünk.

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Könnyebben fut át a tájon

a lakájos díszkocsi?

Lát-e tisztes hitves-ágy oly

gyönyört, mint a csűrbeli?

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Mit bánjuk, e tarka földi

szinház hogy fut, ez a lét?

Illemet az féltsen, aki

vesztheti a jóhirét!

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Vándorláda, batyu, zsák-ing,

éljen ez a víg sereg,

s rongyos kölykeink s rimáink!

Kiáltsuk mind: – Éljenek!

 

KÓRUS

Köpj a bíró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

A törvény a gyáva vára,

a templom a papoké!

 

Burns

 

AZ AKASZTOTTAK BALLADÁJA

Ballade des pendus

 

Kik éltek majd utánunk, emberek,

testvéreink, ne szidjatok nagyon;

Isten is inkább megszán titeket,

ha bennetek is él a szánalom.

Im, testünk, melyet hizlaltunk vakon,

itt lóg a fán, öt-hat szomoru hulla,

szétmart, rohadt hús, kötél nyomorultja,

és mi, a csontok, por s hamu leszünk.

Ember, ne röhögj rút gyalázatunkra,

inkább kérd az ég irgalmát nekünk! –

 

Testvér, könyörgünk, meg ne vessetek,

amért az igazság s a hatalom

így elbánt velünk. Nincs mindenkinek

józan esze, jól tudod! S mikoron

most már túl vagyunk minden kínokon:

imádkozz Szűz anyánkhoz ujra s ujra,

hogy Fia kegye tőlünk el ne mulna

s pokol villáma ne sujtsa fejünk.

 

Szitkod elmúlt életünket ne dúlja,

kérd inkább az ég irgalmát nekünk!

Kilúgozott, záporvert tetemek,

feketére száradtunk a napon;

holló kivájt az arcunkból szemet,

szemöldököt, szakállt, most kopaszon

lengünk, és soha egy perc nyugalom:

folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,

ahogy táncunkat a szél dühe fújja;

varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk.

A rossz bukását példánkon tanúlva

kérjétek az ég irgalmát nekünk!

 

Ajánlás

Jézus herceg, nagyúr, ne hagyj magunkra,

ne jussunk a pokollal háborúba

és semmi dolga ne legyen velünk.

S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:

kérjétek az ég irgalmát nekünk!

 

Villon

 

 

A SAINTS INNOCENTS TEMETŐBEN

Icy n'y a ne ris ne jeu

 

– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –

 

 

Itt nincs játék és nincs mulatság.

Mit ér a volt kincs és vagyon,

a henyéltető, faragott ágy,

a túlcsorduló bilikom,

tánc, zene s mind a vigalom,

mit nyujtott óra s pillanat?

Elmúlik a lakodalom,

de a bűn mindig megmarad.

 

Ha szemlélem a hullaházban

a koponyák dúlt tömegét:

hogy tanácsúr volt-e korábban

vagy kincstárőr, vagy mind cseléd

e sok ember: annak jelét

már nem mutatja semmi nyom;

ki püspök és ki póri nép,

azt megmondani nem tudom.

 

És itt vannak a nők, akik

súgtak-búgtak, összehajoltak;

tán királyné volt némelyik,

mások hódoltak s robotoltak;

itt vannak most e csonthalom vad

rendjében össze-vissza mind;

címük és hatalmuk elolvadt.

Van még úr? Van még szolga? Nincs.

 

Meghaltak, ég nyugtassa őket!

Testük penész és rothadék.

Nagyurak voltak, büszke hölgyek,

krém, sajtleves, rizs s mennyi még

táplálta őket töltelék;

porrá morzsolódtak, törődtek,

s itt tánc s kacaj, mind semmiség...

Édes Jézus, oldozd fel őket!

 

Villon

 

 

NE TUDJA MEG GÚNY S GYŰLÖLET...

 

Ne tudja meg gúny s gyűlölet,

mi lakik a szivemben, itt, benn, –

hogy mért sajgott, s kit szeretett,

itélje meg lelkem s az isten.

 

Őket hívom bíráimúl

s részvétük esdem sírva, fájva –

büntessen bűnömért az Ur,

aki gyötrelmem kitalálta!

 

Kaján düh, irígy, ostoba

pletyka engem nem keseríthet:

tombol a tenger ostroma,

de nem rendíti meg a szirtet:

 

a kőszál ég felé szökik,

lábai zúgó árt kavarnak –

nem gyónhatja meg titkait,

csak a villámló zivatarnak!

 

Lermontov

 

 

A JELENSÉGEK RETTENTŐ BIZONYTALANSÁGÁRA

Of the Terrible Doubt of Appearances

 

A jelenségek rettentő bizonytalanságára,

A kételyre, hogy végül is kijátszhatnak bennünket,

Hogy a bizalom és remény végeredményben talán csak az agy spekulációja,

Hogy a személyes élet a síron túl talán csak szép mese,

Hogy a dolgok, melyeket észlelek, az állatok, növények, emberek, hegyek, ragyogó és áramló vizek,

Hogy a nappali és éjszakai égboltozat, a szinek, sűrűségek, ahogyan kétségtelenűl azok), és hogy a tényleges valamit még mögűlük kellene előfürkészni,

(Óh, hányszor csap ki a fulánkjuk, hogy megzavarjon és kigúnyoljon!

Hányszor gondolom, hogy semmit sem tudunk róluk sem én, sem más),

Mert talán annak mutatkoznak előttem, amik (ahogyan kétségtelenűl mutatkoznak csupán) a jelenlegi nézőpontomból, de aztán kiderűlhet (ami egészen könnyen megtörténhet), hogy egyáltalán nem azok, aminek látszanak, vagy hogy egy más nézőpontból egyáltalán semmik; –

Ilyen és efféle aggályaimra különös válaszokat kapok a kedveseimtől, az én drága barátaimtól:

Amikor az, akit szeretek, velem utazik, vagy sokáig mellettem ül és a kezemet fogja,

Amikor a finom, a megfoghatatlan levegő, az érzés, melyet szavak és értelem nem bírnak elkapni, körűlömöl bennünket és áthajol rajtunk,

Akkor kimondatlan és kimondhatatlan bölcsesség súlya tölt el, hallgatok és semmi egyebet nem kivánok,

Nem tudok válaszolni a kérdésre, hogy mik a jelenségek és hogy van-e személyes élet a síron túl,

De közömbösen sétálok, vagy a helyemen üldögélek és elégedett vagyok:

Tökéletesen kielégitett a jóbarátom, aki a kezemet fogja.

 

Whitman

 

 

TIMON SIRFELIRATA

Here lies a wretched corse

 

– Részlet az „Athéni Timon"-ból –

 

 

„Egy rongy test fekszik itt, melyet

rongy lelke elhagyott,

rothadjon meg, aki csak él!

Ne kérdezd, ki vagyok.

Timon vagyok: mindenkivel

együtt utáltalak:

káromkodj vissza rám, bitang,

és hordd el magadat!"

 

Shakespeare

 

 

TIMON AZ ALVILÁGBAN

T…mwn (oÙ g¦r œt' ™ss…), t… toi...

 

Hol rosszabb, Timón: az Alvilágban? a Földön?

„Itt. Többen vagytok idele, mint odafent."

 

Kallimakhosz

 

 

A HÍRHOZÓ

 

Hádeszből, az Alvilágból,

felrepűlt egy kis madárka;

fenn, a fényes Felvilágon,

pihegve megült a gyepen.

S anyák jöttek nagy seregben

s lányok jöttek nagy seregben,

édes mosusz a kezükben

s fehér cukor s amaranth.

És szóltak a kis madárhoz:

– Egyél, igyál, térj magadhoz! –

És kérték a kis madárkát:

– Mondd el, mi van ott, mit láttál

lent a sötét Alvilágban? –

Sírva felelt a madárka:

– „Mit mondjak, nektek, szegények?

Lent a sötét Alvilágban

vad lován a Halál száguld;

legényeket, lányokat húz

üstökükön maga után;

öreg embert, öreg asszonyt

vonszol, karjuk megragadva;

s öve köré, kiket megfojt,

néma csecsemőket aggat."

 

Majkov

 

 

A HALÁLHOZ

Death

 

Halál, ne hencegj; szörnyűnek, erősnek

mondanak, de nem vagy az; mert akit

letiportál, mind csak elköltözik;

és, szegény halál, engemet se ölsz meg.

 

Mennyivel több jó fakad tebelőled,

ha már másod, az álom üdvözít;

mikor a jók hívásod követik,

csontjuk pihen s lelkükkel égbe szöknek.

 

Munkádhoz tőr, harc, kórok mérge kell;

uraid: sors, királyok, háborúk;

mák és bájital, mint te, éppen úgy,

sőt jobban altat; mit pöffeszkedel?

 

Rövid álmunk öröklét kezdete,

s nem lesz halál; csak egy fog halni: te.

 

John Donne

 

 

PÉLDÁZATOK

Paraboles

 

Uram, ma, butaság s vad dühök idején

áldalak, amiért kereszténynek születtem,

de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,

tisztult bátorságot s erőt is önts belém:

 

erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,

mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,

s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen

gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:

 

s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,

a szamár, mely Vele a városba vonult,

s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.

 

Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:

e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,

ő az alázatos, munkás egyszerüség.

 

Verlaine

 

 

MAGÁNYOS PÁRBESZÉD

Einsame Zwiesprache

 

Haragszol, ha kérdem, vagy-e

nélkülem? és mi vagy?

Létem hatnapi munkád érdeme;

tiéd bennem: egy gondolat.

 

Hiszen egy másik gondolattal

talán kiirtalak:

sorompónk és kötelékünk

egymásban megszakad.

 

Lám, te pihentél, befejezve

velem a művedet.

Bennem téged ma is épít

a vágyó szeretet.

 

S nálam csak azért vagy erősebb,

azért sokkal nagyobb,

mert bennem több a szeretetvágy,

mint én vagyok.

 

Weinheber

 

 

A „RÓZSAFÜZÉR"-BŐL

Pour le petit garçon qui meurt près de sa mère

 

Haldoklás

Amért van kisfiú, ki meghal anyja mellett,

míg más gyerekek az udvaron táncra kelnek;

s van sebesült madár, aki csodálkozik,

hogy szárnya hirtelen úgy vérzik s leesik;

s mert van, aki rajong s éhezik, szomjazik:

Üdvözlégy, Mária!

 

Megostoroztatás

Lányokért, akiket összever részeg apjuk,

s a szamárért, melyen gonosz láb nagyokat rúg,

amiért szenvedő ártatlant megaláznak,

amiért eladott szüzek pucéron állnak,

fiuért, ki előtt édesanyát gyaláznak:

Üdvözlégy, Mária!

 

Töviskoszoruzás

A koldusért, kinek nem volt más koronája,

csak a szárnyas darázs, a gyümölcsök barátja,

se más jogara, mint a bot a kutyák ellen,

a költőért, kinek mindig elérhetetlen

vágyaktól vérzik a homloka nagy sebekben:

Üdvözlégy, Mária!

 

Keresztvitel

Az anyóért, kit a batyu sose kimélt,

s ki fölsír: „Istenem!" A boldogtalanért,

ki nem támaszkodik emberi szánalomra,

mint a Kereszt Fia kyrénei Simonra;

a lóért, mely kidől a kocsijába fogva:

Üdvözlégy, Mária!

 

Megfeszíttetés

Négy égtájért, mely megfeszíti a Világot,

mindazokért, kiket égetnek testi vágyak,

minazért, akinek keze nincs, lába nincs,

operáltért, aki nyögi a kést s a kínt,

az igazért, kit a nép gyilkosnak tekint:

Üdvözlégy, Mária!

 

Jammes

 

 

LEGENDA A SZOBÁBAN

Stubenlegende

 

Uristen a szobámba lép,

Körötte fényglória ég.

Mellém jön. Nézi, mit irok.

Krikszkraksz. Csöndesen mosolyog.

Elfordúl. Keze szeliden

végigleng képen, könyveken.

Megsimitja a zongorát,

A húrokon zengés fut át.

Furcsa dallamok csengenek.

Beethoven maszkja megremeg.

Nem sok, de azért nagy a jel.

Játszó kisfiam fölfigyel.

Az anyja szinte megijed.

Szobánk zúgó szél tölti meg.

Tágúlnak, nőnek a falak.

Angyalszárnyakkal legyező

szent sejtelem a levegő.

Ekkor a gyerek felkacag,

kakukkolva, úgy ahogyan

szokott, nyersen és hangosan. –

S megint csak a

perc otthona,

család és krikszkraksz a szoba.

 

Hermann Claudius

 

 

ISTEN

Gott

 

A legkisebb dolgokban is

ott látom felséged hatalmát,

kezednek intésére friss

forrást fakasztanak a sziklák,

egy szavadra fény születik

s a tenger lecsendesedik;

parancsodra a vízre láng csap;

intesz, s megáll utján a nap,

vad mélységek tátonganak

s eget-földet összedobálnak.

 

Günther

 

 

AZ IMA

 

Mikor már nem birom tovább

a gyötrelmeimet,

hang csendül a gyászomon át,

mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő

és összhang és zene,

az éggel összebékítő

szépség költészete.

 

S a kétely sziklája nehéz

szivemről legörög:

hiszek, és majdnem sírok, és...

És úgy megkönnyebbülök!

 

Lermontov

 

 

IMA AZÉRT, HOGY A SZAMARAKKAL MEHESSEN A PARADICSOMBA

Prière pour aller au Paradis avec les ânes

 

Add meg, Uram, hogy oly napon szólítson el az ég,

amikor porzik az ünnepi vidék.

Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami

kedvemrevaló utat választani

a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.

Fogom majd botomat, megyek az országútra,

s igy szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:

Francis Jammes vagyok és az égbe indulok,

mert a Jó Isten a poklot nem ismeri.

S folytatom: Jőjjetek, kék ég barátai,

kik csak fületekkel hessentitek, szegények,

szelid állatok, a bőgölyt, botot s a méhet...

 

Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet,

hiszen úgy szeretem, amikor fejüket

lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe

téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve.

 

Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre

s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve,

vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit,

púpos kannák előtt roskadozó csacsik,

tömlőhasú, terhes nőstények, rogyadozók,

s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg

kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket

kimarnak és körülülnek makacs legyek.

Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben.

S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen

a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús

fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús,

és add meg, hogy a lelkek édenében égi

vized fölé hajolva, olyan legyek én is,

mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket

az örök szeretet tükrében nézegetik.

 

Jammes

 

 

HIT ÉS REMÉNY ENYHÍTI BENNED...

 

Hit és remény enyhíti benned

az elválás fájdalmait.

Azt mondod: „Van egy másik élet!"

S boldog biztonság lelkesít.

 

De engem – hagyj! Hajszolt zarándok,

kimerűlt tűrés vagyok én!

Szived két hazát érdemelt ki –

nekem egy is sok, az enyém.

 

Ha máris buktat rövid útam,

miért vonzzon a végtelen?

Nem ad békét az ég s az egykor –

Megadja a föld s a jelen!

 

Ami volt, mindent eltemettem,

nem hív uj jövő fátyola:

földbe kerűl, ami a földé,

s a sír nem ad vissza soha!

 

Lermontov

 

 

A VISZONTLÁTÁS

Das Wiedersehen

 

A világűr elvihetett,

nem visz el az idő.

Aki túl van a hetvenen,

az már teveled él.

 

Rég látom sírod, Meta, s a

hársat, mely rajta zúg;

virágait rám szórva az

zúg majd fölöttem is.

 

Nem, nem! Árnyam lesz az csupán,

amire szirma hull,

ahogy neked is árnyadat

borítja csak virág.

 

S megnyílik majd a túlvilág,

mely neked rég hazád;

és mosolygunk a hársra, mely

sirunkat hűsiti;

 

és... Óh, de nekem még titok,

ami neked nem az;

bár lelkemen máris ezer

sejtelem villan át;

 

gyönyört s reményt hoz szárnyain

a piros alkonyat,

s érzem, mélyen és boldogan,

hogy lesz föltámadás!

 

Klopstock

 

 

BEFEJEZÉS

The Conclusion

 

Öröm? ifjúság? szeretet?

Mindenünk elszedi a vén

Idő, és csak porral fizet,

amikor sírunk éjjelén

zarándokútunk véget ér

és eltakar a néma éj.

De a sírból, mely ránk borúl,

hiszem, hogy feltámaszt az Úr.

 

Sir Walter Raleigh

 

 

AZ ÉJHEZ

To Night

 

Rejtelmes Éj! amikor ősapánk

meghallotta az égtől nevedet,

nem féltette a drága keretet,

mely ráborúlt fény és azúr gyanánt?

De lemerűlt a nagy nyugati láng

s a harmat üvegfüggönye megett,

jött Heszperusz s az égi seregek,

s ím, egyszerre hogy megnőtt a világ!

Ki gondolhatta, hogy oly rengeteg

homályt födnek, Nap, a sugaraid,

s hogy, mig elénk társz rovart és füvet,

fényed annyi csillagra megvakít?

Mért rém a halál az ember szivének?

Ha a Fény csalhat, miért ne az Élet?

 

Joseph Blanco White

 

 

HARMINC PÁRVERS AZ „ARKANGYALI VÁNDOR"-BÓL

 

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,

semmi és valami, kis pont és kör vagyok.

 

Nem forgat semmi, te magad vagy a kerék,

mely magát hajtja és nem pihent soha még.

 

Isten csak van; nem ugy szeret és nem ugy él,

ahogy a szó a föld dolgairól beszél.

 

A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,

nem tud magáról és nem kérdez s nem vitázik.

 

Mindez játék, mit az istenség szava éltet:

saját magának ő gondolta ki a létet.

 

Mondják, mindene van, s koldus neki az ember:

jó, de hát mit akar az én szegény szivemmel?

 

Én nem őkivüle, ő nem énkivülem:

én a fénye vagyok, ő meg az én diszem.

 

Isten bennem a tűz, fényt őrá én vetek,

nem vagyunk legbelűl egészen közösek?

 

Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem,

ha megsemmisülök, velem pusztúl az isten.

 

Csak én s te, mi vagyunk, és ha mi nem leszünk,

isten nem isten és minden elvész velünk.

 

Megállj! Hova rohansz? Tebenned van a menny,

másutt meg nem leled az istent sohasem.

 

Mindent a Nap röpít csillagtáncban föl és le,

aki nem érzi, nem tartozik az Egészbe.

 

Ugy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény

az egész istenség szintelen tengerén!

 

Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más, –

s íme, ő nem akar, ő örök hallgatás.

 

A rózsa, melyre most külső szemed esik,

öröktől fogva az istenben is virít.

 

Szeretni munka: ne csupán szeressetek,

legyetek, mint Urunk, maga a szeretet.

 

A teremtmények az örök szó hangjai,

durván és szeliden mind magát zengeti.

 

Isten szava „Igen", az ördögé a: „Nem",

igy aztán nem lehet istennel Egy s Igen.

 

Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna,

töprengene, s amit nem szabad, ingadozna.

 

Isten nem működik s nem pihen; egyszerű:

a műve pihenés s a pihenése: mű.

 

Azt hiszed, óh szegény ember, hogy szavad a

hangtalan istenség igazi himnusza?

 

Ember, mig vágyod az Istent a hit tüzében,

addig az ereje még nem járt át egészen.

 

Ember, légy lényegi: jön a világhalál,

vész a véletlen és a lényeg, az megáll.

 

Az istenhez a szív egyszerüen benyit;

ész és szellem soká vár, míg beengedik.

 

Hogy fárad a bolond, – tízszerte nemesebb

a bölcs munkája: csönd, figyelés, szeretet.

 

Istenben minden egy: a szent, mikor iszik,

éppugy tetszik neki, mint ha imádkozik.

 

Egy menyasszonyi csók istennek több lehet,

mint a sok munka, mely napszámért sírba megy.

 

Itt istenben folyok, mint az idő ere,

ott már én vagyok az örök üdv tengere!

 

Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod,

istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.

 

Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek,

menj és légy magad az Irás, magad a Lényeg.

 

Angelus Silesius

 

 

JERTEK, MONDJA KRISZTUS, A HŐS

Christ, der Held

 

Jertek, mondja Krisztus, a hős,

utánam, keresztények.

Világot tagad az erős

s nem csábitja az élet:

ha kereszt nyom, ha tüske sért,

csak kövessétek a vezért.

 

Én fény vagyok, ti a csapat,

világítok az éjben;

ki engem követ, nem marad,

nem imbolyog sötétben;

én ut vagyok, ezt az utat

járják a tiszták, igazak.

 

Nehéz út? Elől haladok

és mellettetek állok;

magam is fegyvert ragadok,

míg mind harcba nem álltok:

rossz vitéz, ki egyre csak áll,

bár tábornoka messze már!

 

Ki lelkét megnyerni hiszi,

nélkülem elveszíti;

ki érettem lehelli ki,

örök fénnyel diszíti;

ki keresztjével nem követ,

nem érdemel meg engemet.

 

Kövessük hát a Jó Urat

szives bizodalommal,

vívjunk meg keresztünk alatt

bátran a fájdalommal:

az ég csak a küzdőnek ád

örök életet s koronát!

 

Angelus Silesius

 

 

URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT

O mon Dieu, vous m'avez blessé d'amour

 

Uram, szerelmed megsebesitett

s még mindig remeg élő sebem ajka,

Uram, szerelmed megsebesitett.

 

Uram, megrázott szent irtózatod

s még bennem jár a villám mennydörögve,

Uram, megrázott szent irtózatod.

 

Uram, tudom, hogy minden más silány,

és dicsőséged belém költözött már,

Uram, tudom, hogy minden más silány.

 

Márts meg borodnak hullámaiba

s gyurj össze asztalod szent kenyerével,

márts meg borodnak hullámaiban.

 

Vedd véremet, mely ki nem ontatott,

s húsom, mely méltatlan a szenvedésre,

vedd véremet, mely ki nem ontatott.

 

Vedd homlokom, mely csak pirúlni tud,

hogy szent lábaid zsámolya lehessen,

vedd homlokom, mely csak pirúlni tud.

 

Vedd kezemet, mely sose dolgozott

s most kéri égő parazsad s a tömjént,

vedd kezemet, mely sose dolgozott.

 

Vedd szivemet, mely gőgben dobogott

s most a Golgota tövisére vágyik,

vedd szivemet, mely gőgben dobogott.

 

Vedd lábamat, e léha utazók

irgalmad hivására futni készek,

vedd lábamat, e léha utazót.

 

Vedd hangom is: e csúf, hazug zsivaj

a bűnbánat önvádjait dadogja,

vedd hangom is, e csúf, hazug zsivajt.

 

Vedd szememet, tévelygés csillagát,

hogy az ima könnyében megvakuljon,

vedd szememet, tévelygés csillagát.

 

Óh, Kegyelem s Áldozás istene,

hálátlanságom kútja iszonyú mély,

óh, Kegyelem s Áldozás istene.

 

Rémületnek s Szentségnek istene,

óh, jaj, bűnömet, e fekete örvényt,

Rémületnek s Szentségnek istene,

 

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,

tudatlanságomat és rettegésem,

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.

 

Te mindezt tudod, óh, s azt is tudod,

hogy nincs nálam szegényebb a világon,

Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,

 

de amim van, azt most Neked ajánlom.

 

Verlaine

 

 

AZ ESTE HIDEGÉBEN

In the Cool of the Evening

 

Azt hittem, Ő hív. Nem hallottad? Egy

hang, egy kis hang. Kiváncsi fülemet

repeső zajok etetik, s a fa

csak susog, susog, susog, és ez a

sok susogás végűl már mennydörögve

csap szét. Lapúlj szorosabban a földre,

az árny mély, s tán elkerűl a Szeme:

 

morzsák vagyunk, s az Ő Tekintete,

mely csillagok fenségéhez szokott,

vackunk felett talán csak átlobog:

óh, szörnyű! még fent a nap, s íme, mi

csupaszok vagyunk: észreveheti

a bújó szégyent, s felállunk szavára,

rettegve, lángban... Óh, este homálya!

De talán nem jön... Hogy? figyelj! ki szólt? vagy –

Itt van! lapúlj még jobban... Ádám, hol vagy?

 

James Stephens

 

 

AZ ANTIKRISZTUS

Der widerchrist

 

„Ott áll a hegyen; jön a ligeten át;

láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát

a halottak is értik a sírban."

 

Tudnák csak, éjszaka, hogy kacagok;

megjött az időm; és kész a horog

és telik a, roskad a háló.

 

A bölcs, a bolond rohan, árad a nép,

fákat kiszakítva, tiporva vetést

tör utat diadalmenetemnek.

 

Mindent, mit az ég csak igért, megadok;

hajszál a csalás, de ki látja, mikor

érzékeitek veri vakság?

 

Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett

a Könnyüt; arany ez a sár, s tietek

ez az uj zamat, illat, e fűszer –

 

és amit a nagy próféta se mert,

megmondom a titkot: a munka helyett

hogyan éltet a kész, ami megvan?

 

A Férgek Ura ma hazát alapít;

kincs s pálma az övé; s ha van maradék:

pokolba a lázadozókkal!

 

Ujjongtok az ördögi Látszat előtt,

pazarolva a vért, meg az ősi velőt,

s a nyomort csak a vég szeme látja.

 

Nyalod akkor üres vályúimat, óh,

futsz, csorda!... De lángol az udvar, az ól,

s megdördül a kürt, az itélet.

 

Stefan George

 

 

UTAZÁS A HARZ-HEGYSÉGBEN

Die Harzreise

 

PROLÓGUS

 

Frakkok, fehér kézelők... Hogy

villog térd alatt a selymük!...

Sima bókok,... ölelések –

ah, csak szív is volna bennük!

 

Csak volna szív a kebelben,

s szerelem és vér a szívben –

Ah, megöl a tettetett kín

csengő-bongó rímeikben!

 

Megyek én, föl, a hegyekbe,

hol a meghitt kunyhók állnak,

szabadon fuj ott a szellő,

keblem ott szabadon árad.

 

Megyek én, föl, a hegyekbe,

hol a sudár lúc sötétlik,

csermely csobog, vadmadár zeng

s büszke felhő zúg az égig.

 

Agyő, termek, hölgyek, urak

simasága, üres, álnok!

Megyek én, föl, a hegyekbe,

onnan kacagok le rátok!

 

 

IDILL A HEGYEN

 

1

Fent a hegyen áll a kunyhó

öreg bányász otthona,

körülötte zöld fenyő zúg

s arany a hold sugara.

 

A kunyhóban nagy karosszék,

csoda-furcsán faragott;

boldog, aki benne ülhet,

s az a boldog én vagyok!

 

A kislány a zsámolyán ül,

és térdemre könyököl;

ajka bibor rózsa, szeme,

mint kék csillag, tündököl.

 

És a két kék csillag oly nagy,

mint a menny, ugy néz reám,

s hamiskásan csügg a hószín

ujj a rózsa bíborán.

 

Nem, most nem lát meg az anyja:

mást figyel, a rokkazajt;

apja pedig citeráján

nótát kísér, régi dalt.

 

S halkan a kicsike, hangját

fojtva, egyre csak susog;

pedig elég sok, amit már

titkaiból rám bizott.

 

„De hogy a nagynéni meghalt,

a goslari „Veterán” –

fogadóba se mehettünk,

pedig jó volt, szép, vidám.

 

Itt viszont oly árva minden,

oly hideg a rengeteg,

és amig csak tart a tél, a

hó egészen betemet.

 

Gyerekmódra ijedős lány

vagyok, folyton félek a

manóktól, kik a hegyekben

járnak-kelnek éjszaka."

 

S elhallgat a drága gyermek,

saját szava rémiti,

és két szemét betakarják

pici, fehér kezei.

 

S felzúg odakint a fenyves,

bent a rokka kereke,

s közbezümmög az öreg dal,

a citerás éneke:

 

„Ne féld, drága gyermek, ártó

manók s árnyak tetteit!

Rád, szép gyermek, éj-nap égi

angyalsereg őrködik!"

 

2

A fenyő zöld ujja koppan

az alacsony ablakon,

s szobánkba a hallgatag hold

arany fénye beoson.

 

A szülők halk horkolását

átszűri a deszkarés;

de bennünket üdvözítve

ébren tart a csevegés.

 

„Hogy az égbe sok imád szállt,

hinnem egyre nehezebb;

ajkad körűl az a rángás,

imától az nem ered.

 

Az a hideg, csúnya rángás

meg-megüt, de azután

árnyat üzni két szemedből

jámbor derű süt reám.

 

Azt is kétlem, hogy hihetnél,

ahogyan a tiszta tud –

Mondd: hiszed az Isten-Atyát,

a Szentlelket s a Fiút?"

 

„Ah, kislányom, anyám karján

játszva, piciny fiu még,

hittem már az IstenAtya

bölcs, hatalmas erejét.

 

Az ő műve ez a szép föld

s rajta a szép emberek,

ő mérte ki, napok, holdak

s csillagok hogy lengjenek.

 

Aztán, nőve, hogy világom

mind kevésbé lett hamis,

értő ésszel, s lelkesen, már

hittem a Fiúban is;

 

a szerelmes Fiúban, ki

maga volt a szeretet,

s kit jutalmul, mint szokás, a

nép végül megfeszitett.

 

Most, felnőve, hogy út és könyv

annyi tömi már fejem,

szivem mélye mondja, hogy a

Szent Lélek az Istenem.

 

Ő tette a fő-csodákat,

de tesz majd még főbbeket,

kényúrvárat összezúzott

s szolga-jármot eleget.

 

Ősi jogot ujit, oltja

életünk sok lángsebét,

egyenlő lett minden ember,

egy, nemesi sarjadék.

 

Riogatja a homályt és

az agy képzelt rémeit,

mely szerelmet s jót kajánul

éj-nap torzzá nyomorít.

 

Kiválasztott jó lovagot

jó páncélban ezeret,

s lánggal a szivükbe lobbant,

hogy érette küzdjenek.

 

Villognak a drága kardok:

a hős zászló fenn lobog!

Vágyol látni, drága lánykám,

ilyen büszke lovagot?

 

Nézz rám bátran, gyermekem, míg

csókom ajkadon lobog,

mert magam is a Szent Lélek

ilyen lovagja vagyok!"

 

3

Fedik már a néma holdat

a fenyő zöld ágai,

s lángját lámpánk a szobában

alig-alig élteti.

 

De mind szebb a fény, mit az én

két csillagom kékje szór,

s parázslik a piros rózsa

és a kedves lányka szól:

 

„Szalonnánkat, kenyerünket

sunyi törpék eleszik,

este őrzi még a szekrény,

reggelre mind eltünik.

 

Sunyi törpék a tejünket

lefölözik, a fazék

födetlenűl ásít, és a

macskáé a maradék.

 

És a macska – az boszorkány,

mert viharban kiszökik

és az omló rém-toronyhoz

gyüjti hegyi társait.

 

Vár állt egykor ott: mulatság,

fegyverek, bál, rózsalánc,

lovag-, apród- s hölgyvilágot

forgatott a fáklyatánc.

 

De a várat és lakóit

átok verte, rossz varázs:

rombadőlt és benne most csak

uhu s denevér tanyáz.

 

De az én jó nénikém még

úgy tudta: csak mondja ki

kellő helyen s éjidőben

a kellő szót valaki,

 

a vár rögtön ujraépül,

vén termein fény fut át,

s ujra táncba kezd a régi

lovag-, apród- s hölgyvilág;

 

s aki azt a szót kimondta,

az lesz vár és nép ura,

dob s harsona hódol ifju

fenségének: glória!"

 

Igy ébred a meseerdő,

így idézi rózsaszáj,

szemek kéklő csillagától

szikrázik a mesetáj.

 

Arany gyűrűt csavar aztán

kezemre a drága haj,

szép nevet kap minden ujjam –

s végül elül csók s kacaj.

 

S oly meghitten néz reám a

csöndes szívek otthona;

szekrény s asztal – mintha rég már

láttam volna valaha.

 

Tik-tak: jámbor és baráti

hang az óra a falon,

s zendül a halk húr, magától –

ülök... szinte álmodom...

 

Itt a kellő óra és hely,

itt van, súgja valami,

s érzem, ajkam öntudatlan

a kellő szót mondja ki.

 

„Gyermekem, nézd, kint dereng már,

és az éjfél megremeg!

jobban zúg a lúc s a csermely

s ébredez a szürke hegy.

 

Citeraszót s törpe dalt szűr

a föld, minden rése zsong,

s virágözön ömlik, árad,

mint tavasz, vad és bolond; –

 

szirmok, büszke csodaszirmok,

tarka csodalevelek

illatoznak, hajladoznak,

izgatottak, kéjesek.

 

Rózsa gyúl a tömkelegből,

s vörös lángként kilobog,

liliomok törnek égig,

karcsú kristályoszlopok.

 

S izzó vágyban s nap gyanánt száz

csillag néz le mindenütt,

s liliomok roppant kelyhét

csorditja fényözönük.

 

De mi magunk, drága gyermek,

még jobban átváltozunk;

selyem-, arany- s fáklyalángtól

káprázik a mámorunk.

 

Tebelőled hercegnő lett,

kunyhónk várrá vedlik át,

s köröttünk víg táncba kezd a

lovag-, apród- s hölgyvilág.

 

Én meg, én vagyok a szíved

és a vár s a nép ura;

dob s harsona hódol ifjú

fenségemnek: glória!"

 

Heine

 

 

A MAGVETŐ

 

Sarjadj, Szabadság! – bevetettem

a sivatagot. Csillagok

ragyogtak még, és szennyezetlen

kézzel csak szórtam a magot,

a dús életet. S ím, egyetlen

virág se kelt: hiába minden,

a buta sors nem változott...

Tengjetek tovább, földi csordák,

tűrt barmok, csak legeljetek!

Mit a népeknek a szabadság?

Ollót s taglót rád, vak tömeg!

Ostor, és hogy tessék a rabság,

csengős iga a címered!

 

Puskin

 

 

PROMETHEUS

Prometheus

 

Vond az eget, Zeus, fellegek

páráiba

s gyakorold erőd, mint a bogáncsot

nyakazó fiú,

tölgyeken és hegyormokon, –

e földet, az én

földemet meg nem ingatod,

s kunyhómat, nem a te müved,

se tűzhelyemet,

melynek parazsáért

irigyelsz.

 

Nem tudok koldusabbat a

Nap alatt nálatok, Istenek!

Sóhaj imák

s oltárok adója

tengeti siralmas

fenségteket,

s koplalnátok, ne volna gyermek

s koldus

a remény bolondja mind.

 

Gyerekkoromban,

nem jutva se té, se tova,

tévelygő szemem a Nap felé

fordult, minthogyha ott valahol

volna fül, hallani panaszom,

s szív, mint az enyém,

megszánni a szorongatottat.

 

Ki segített

a titánok dölyfös dühe ellen?

Ki mentett meg a haláltól,

rabszolgaságtól?

Nem magad végeztél-e mindent

szenttüzü szív?

S izzott, ifjan s becsapva

jóságod hálája Neki,

aki csak alszik ott fent?

 

Én, tiszteljelek? Miért?

Enyhítetted kínját valaha

a roskadónak?

Törölted könnyét valaha

a rettegőnek?

Nem kalapált-e férfivá a

mindenható Idő

s az örök Végzet,

mindkettőnk ura?

 

Azt hitted talán,

meggyűlölöm az életet,

sivatagba futok,

mert álmaim

virága nem mind lett gyümölcs?

 

Itt ülök, embert gyúrok,

a magam képe szerint,

fajtát, hogy a másom legyen:

sirjon, nyomorogjon,

élvezzen, örűljön –

és rád se nézzen,

mint én!

 

Goethe

 

 

A TEREMTÉS HIMNUSZA

 

Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

 

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel;

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

 

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt;

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

 

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

 

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul; és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

 

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

 

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja Ő se?

 

Rigvéda

 

 

HIMNUSZ A NAP-ISTENHEZ

 

Sámás, óh isteni Nap,

amikor a nagy hegyből kilépsz,

 

amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,

amikor az ég és a föld határa mögűl kilépsz,

 

eléd borúl a többi isten,

óh, Sámás, isteni Nap!

 

Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,

elpusztitod a gonoszt fent és alant.

 

Tüzed hálóba fogja a földet,

a bércek ormát sugarasra gyujtod.

 

Lángban tündöklik a négy világrész,

minden országot beborit rémületes fényed.

 

Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe

és sugaraidat látják a tenger szörnyei.

 

Ujjongva fogadnak az emberek,

óh, Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.

 

Segíted fáradságos útján a vándort,

bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.

 

Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból,

és hurkodból nem menekűl a gonosztevő.

 

Leleplezed a bűnöst,

aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.

 

Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadúlhat,

s még az apja sem segíthet rajta a biró előtt.

 

Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,

tetszik Sámásnak és hosszu életű lesz földön.

 

Alázattal, térdreborúlva, könyörögve és imádva,

hangos szóval hív téged a szükölködő.

 

A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga

mind tehozzád küldi vezeklő imáját.

 

Akinek rokona távol, akinek városa messze,

a szörnyü pusztákon eléd borúl a pásztor.

 

A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,

tehozzád könyörög veszélyes utjain a karaván, óh Sámás!

 

A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,

tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!

 

A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,

a rejtőző madarász hozzád könyörög.

 

A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,

aki a pusztába vette be magát, hozzád könyörög.

 

A kóbor halott, az eltévedt kisértet,

hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.

 

Aki térdre borúl, megszenteled azt,

aki hódol neked, meghallgatod imáját.

 

Alázatosan dicsérik a nevedet

és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!

 

Babilóniai vallásos ének

 

 

A MINDENSÉG LÁTOMÁSA

A Bhagavad-gítá XI. éneke

 

Ardsúna könyörgésére Vaszudéva feltárja fokféle istensége arcát (1-14. versszak). Ardsúna rémülten meghajlik előtte, leírja az isteni látomást és himnusszal köszönti a Legfelsőbb Lényt (15-46. versszak). Vaszudéva ezután újra előbbi alakjában jelenik meg mint Krisna (47-55. versszak).

 

ARDSÚNA SZÓLT

1.         Minthogy az én-fölötti Én legfőbb rejtelmét kedvemért

            föltárta jóságos kegyed, minden tévelygés elhagyott.

2.         Hallottam, óh Lótusz-szemű, hogy ami van, hogy születik

            és hogy múlik el, mig a te fenséged sohse változik;

3.         s most, amilyennek alakod leirtad, Uraknak Ura,

úgy szeretnélek látni, szent Forma, te legfelsőbb Erő.

4.         Ha lehetőnek gondolod tehát, hogy megláthassalak,

            jelenj meg nékem, Áhitat Ura, mint Örökkévaló.

 

AZ ÚR SZÓLT

5.         Lásd meg hát, Pritha gyermeke, száz és ezer alakomat,

            melyben mint égi szövevény lüktetnek formák és szinek.

6.         Az Aditjákat, Vazukat, Rudrákat, az Aszvinokat

            s a Marutákat, lásd a sok uj csodát, Bharaták fia.

7.         Lásd együtt bennem az egész világot, ami mozog és

            nem mozog, s amit még akarsz, lásd meg, óh varkocsos vezér.

8.         De mert ez a te szemed az én fényemet nem bírja ki,

            égi szemet adok neked: nézz s lásd a Parancsok Urát.

 

SZANDSÁJA SZÓLT

9.         Igy szólt és megjelent Hari, a Parancsok legfőbb ura,

            mint legfőbb isten, megjelent, óh nagy király, a hős előtt.

10.       Sok szája volt és sok szeme és varázslatos arca sok,

            isteni díszek, isteni fegyverek röpködték körűl.

11.       Isteni koszorúk, ruhák fedték, isteni illatok,

            csupa csoda, mindenfelé egyszerre zúgó áradás.

12.       Mintha az égen hirtelen ezer nap robbant volna ki,

            úgy gyult s csapott mindenfelé az irtózatos ragyogás.

13.       És akkor ott az istenek istenének testében és

            gyönyörű rendben az egész világot látta Ardsúna,

14.       elámult, teste reszketett, haja borzadva égnek állt,

            s fejét lehajtva, két kezét összekulcsolva így beszélt:

 

ARDSÚNA SZÓLT

15.       Minden istent együtt látok tebenned,

            óh Isten, és minden lényt, aki csak volt,

            lótusz-trónján az Ur Bhrahmánt és körötte

            a nagy szenteket és az ég kigyóit.

16.       Látom, sok karod, hasad, szemed, arcod

            mindenfelé hogy nő a végtelenbe,

            nincs kezdet és vég, nincs közép tebenned,

            Mindenség Ura, formák ős kovácsa!

17.       Buzogány, diszkosz, diadém az éked,

            tömör fény-hegy vagy: saját szétnyilalló

            ragyogásod káprázatába rejtve

            tüzben és napban izzol, Mérhetetlen.

18.       Tudás egyetlen méltó tárgya, legfőbb

            tornya a mindenségnek, ronthatatlan,

            örök törvények örök őre vagy te,

            az ős-szellemre ismerek tebenned.

19.       Nincs vég, nincs kezdet végtelen erődben,

            te, végtelen kar, te nap-szem, te hold-szem,

            nyilt szád lángoló áldozati oltár,

            tüzeddel fűtöd az egész világot.

20.       Mi ég és föld közt van, csordulni töltöd,

            csordultig minden táját az egeknek,

            és elborzad ez a hármas világ, ha

            nagy szív, meglátja tested szörny csodáját.

21.       Nézd, az istenek serege feléd tart,

            mind könyörög és reszketve magasztal.

            Üdv! – kiáltják a boldogok s a szentek

            s körülzengenek bő himnuszaikkal.

22.       A Rudrák, Vazuk, Aditják, a Szádhják,

            az Aszvinok, Maruták, Aszurák és

            a Gandarvák, Tündérek és Üdvözültek

            tengernyi népe csodálva tekint rád.

23.       Nézi sok szemed, szád, sok karod és sok

            lábad, hasad és emlőd és fogakkal

            szörnyű torkodat, téged, óriási test,

            s reszket a világ és reszketek én is.

24.       Mert látva, hogy az égig érsz, ezer színt

            váltasz és szád kinyílik s a szemed láng,

            gyökeréig vacogni kezd a lelkem,

            félek, óh Vishnu, s megolvad a lábam.

25.       Fogakkal szörnyű sok szádat ha látom,

            mely, mint a végitélet tüze, lángol,

            eltűnik az ég s az öröm, kegyelmezz,

            istenek ura, mindenség lakása!

26.       És Dhritarastra fiai, királyok

            és hősök hosszú sora, Bishma, Dróna,

            a Kocsivezető fiával és a

            mi harcosainkkal s vezéreinkkel

27.       együtt mind, nézd, a csapdádba rohannak,

            a te villámló torkodba rohannak:

            sok fennakadt máris a fogaid közt,

            onnan lógnak ki szétroncsolt fejükkel.

28.       Ahogy tenger felé fut a hatalmas

            folyamok vize, úgy hömpölyg e földi

            emberfolyam, úgy rohannak a hősök,

            úgy buknak a szád égő kapujába.

29.       Ahogy láng felé pusztulni az éji

            lepkék örvénye szédült-sebesen száll,

            torkodon át szédült-sebes sodorban

            szállnak alá a romlásba a népek.

30.       Tűz-nyelved minden világot benyal már,

            minden világot beszürcsölsz magadba,

            az egész mindenséget átragyogják

            irtózatos sugaraid, óh Vishnu!

31.       Beszélj, ki vagy, te rettentő jelenség?

            Hódolat neked, Fő Isten; kegyelmezz!

            Az Első Lény vagy, az vagy, az lehetsz csak,

            de nem értem, mit csinálsz s mért csinálod!

 

AZ ÚR SZÓLT

32.       Az idő vagyok, mely mindent lerombol,

            azért születtem, hogy irtsam a létet.

            Tenélküled is meghalnak a hősök,

            akik ott a tulsó seregben állnak.

33.       Föl hát! Tedd neved naggyá és dicsővé!

            Romlásukból építsd föl birodalmad!

            Átadattak általam a halálnak,

            te csak eszköz vagy, óh balkezü íjász!

34.       Öld meg Drónát, Bishmát és Dsajadráthát

            és Karnát és a többit, öld meg őket,

            én már megöltem, öld meg, öld meg őket!

            Ne reszkess, indulj! győzni fogsz a harcban!

 

SZANDSÁJA SZÓLT

35.       Hallván szavait a Hosszúhajúnak,

            a diadémos vezér összeborzadt

            s rémült kezeit imára emelve

            és meghajolva igy kezdett dadogni:

 

ARDSÚNA SZÓLT

36.       Hódoló néped, óh Nagyhaju, joggal

            érzi gyönyörét az odaadásnak,

            szörnyedve hátrál előtted a démon

            s a tudás vendégei leborúlnak.

37.       S mért ne borúlnának eléd, te, Nagy Szív,

            Első Alkotó, Brahmának is őse,

            egek ege, mindenség háza vagy te,

            végső valóság, a lét és a nemlét.

38.       Az Első Isten, az Ősatya vagy te,

            te vagy legfőbb Kincstára a világnak;

            a tudó s a tudás s a Fő Magasság,

            veled töltekezik a végtelen tér.

39.       Szél vagy, jáma, tűz, hold, lények királya,

            az Ős Úr őse-ura az időben,

            hódolat neked, hódolat ezerszer,

            hódolat megint és hódolat újra.

40.       Hódolat szemközt, és hátad mögött, és

            köröskörűl, mert benned és a Minden.

            Erőd örök, magvad romolhatatlan,

            mindent te táplálsz, mert te vagy a Minden.

41.       Ha barátomnak tartva tévedésből

            úgy szólítottalak, hogy „Krisna", „Bajtárs"

            vagy hogy „Jádava", s nem sejtve hatalmad,

            tolakodó voltam s meggondolatlan,

42.       vagy ha megbántottalak tréfa közben,

            járva-kelve, asztalnál vagy pihenve,

            mások előtt vagy akár csak magunk közt:

            bocsáss meg nekem, örök bűntelenség!

43.       Apja e mozgó s nem mozgó világnak,

            mester, kit nem tisztelhetünk eléggé,

            nincs másod sehol, – e hármas világban

            ki mérkőzhetne véled, Mérhetetlen?

44.       Engedelmesen és porba borulva

            kérem irgalmad, hódolat királya,

            kímélj, mint fiát az apa, barát a

            barátot s mint a szerető a kedvest.

45.       Ujjongok, látva, amit soha senki,

            mégis iszonyat rengeti az elmém,

            öltsd vissza régi alakod, nagy isten,

            irgalom ura, tartálya a Létnek.

46.       Diadémmal, diszkosszal, buzogánnyal

            szeretnélek, mint eddig, látni téged,

            öltözz megint négykaru alakodba,

            ezerkaru, Egyetemes Alakzat!

 

AZ ÚR SZÓLT

47.       Erőm s kegyelmem föltárta szemednek,

            Ardsúna, lényem legfőbb látomását,

            az ős mindenség örök ragyogását,

            amit előtted még senki se látott.

48.       Se jótettekkel, sem áldozatokkal,

            sem Védákkal vagy önsanyargatással

            soha ember kivüled el nem éri,

            hogy lássa, amit láttál, Kuru herceg.

49.       Képem, ez a rettentő égi látvány,

            tested-lelked ne rázza dulja többé,

            ne félj tovább, derüljön föl az elméd,

            és láss olyannak, amilyennek ismersz.

 

SZANDSÁJA SZÓLT

50.       Miután igy válaszolt, Vasudéva

            fölvette ujra előbbi alakját,

            és kinjait a rémült Ardsunának

            elcsöndesítette a szelid Isten.

 

ARDSÚNA SZÓLT

51.       Óh népek riadalma, hogy megint szelid vagy s emberi,

            eszmélni kezdek és aki voltam, már én is az vagyok.

 

AZ ÚR SZÓLT

52.       Amit láttál, nagyon nehéz meglátni igaz lényemet,

            szakadatlan vágyik reá az istenek serege is.

53.       Sem jótettek, sem áldozat, sem a Védák szent könyvei,

            sem semmi önsanyargatás föl nem tár engem senkinek.

54.       De aki igazán imád és átadja magát nekem,

            az meglát és hozzám talál, óh hadak réme, Ardsúa.

55.       Ki végzi, amit rendelek, s eltépi értem kapcsait,

            s nem gyűlöl semmit, ami él, az, fiam, egyesűl velem.

 

Így végzi a XI. Tanítást, melynek „a Mindenség

Látomása" a címe, a dicső Krisna s Ardsúna

párbeszédben az Odaadás Parancsának,

a Brahma tudományának könyve,

a szentséges

a Bhagavad-gítá.

 

 

TITHONUS

Tithonus

 

Jaj nekem! jaj! fák sorvadnak, kidőlnek,

a felhők földre sírják terhüket,

ember földet szánt s alatta pihen

és nyárra nyár jön és meghal a hattyú.

Engem emészt csak a könyörtelen

halhatatlanság: lassan hervadok

itt, karjaid közt, a világ határán,

őszhajú árny, álomként járva be

Kelet örökcsend tereit, a szálló

ködöket s a hajnal fénycsarnokát.

 

Jaj nekem! mert, ősz árny, de férfi egykor –

szépségében s mint választottad, (óh

mert te választottad ki,) oly dicső,

hogy már istennek gondolta magát,

– én, én kértelek: ,Hadd éljek örökké.'

Te kegyesen megadtad, mosolyogva,

mint a dús, ki nem bánja, hogyan ad.

De zord Hóráid bosszús műve célt ért:

sujtottak, megrontottak, összetörtek

és bár meg nem ölhettek, nyomorékon

kell itt laknom az örök ifjusággal,

örök vénségnek örök ifjusággal,

s ami voltam, mint hamu. Vígasz-e

még a szerelmed? Felettünk ezüst

vezetőd, a csillag, ma is remegve

tekint szemedbe, mely könnyezve néz

gyötrődésem! Vedd vissza, amit adtál:

s hadd menjek; mért vágyjék az emberek

gyönge fajától különbözni ember,

vagy túljutni a végzeten, amely

mindent lezárna, úgy, ahogy a legjobb?

 

A felhőt halk szél ellegyezi; ott van,

lent, a sötét világ, ahol születtem.

Megint indúl a rejtelmes sugár

fényhomlokodról, tiszta vállaidról

s kebledről, melyben ujult szív dobog.

Arcod már átpirúl a ködön, édes

szemed felém izzik; de mielőtt

elvakítja a csillagokat és a

vad lovakat, melyek igád könyörgik,

menj, rázd ki dúlt sörényükből az éjt

s gyújtsd tűzpelyhekké a szürkületet.

 

Lásd! igy szépűlsz te mindig, hangtalan,

aztán, nekem választ nem adva, elmégy

s csak könnyeid maradnak arcomon.

 

Mért ijesztesz mindig a könnyeiddel?

Reszkessetek, hogy igaz, amire még a

föld tanitott? ,Maguk az istenek sem

vehetik vissza ajándékukat.'

 

Jaj nekem! jaj! valamikor be más

szívvel és szemmel szoktam volt csodálni

– ha ugyan én csodáltam – a körötted

felragyogó vonalakat; a napfény

gyűrűibe átgyúló fürtöket:

veled változtam én is: vérem azzal

a tűzzel tüzelt, mely bíborba vonta

jelenlétedet és kapuidat

s közben szám és arcom harmatmeleg

csókok verték, félig nyílt májusi

bimbóknál édesebbek, és a csókos

ajkakról valami olyan vad-édes

dal suttogott, amilyennel Apolló

köszöntötte Trója köd-tornyait.

 

Ne tarts örökké itt, Keleteden:

vérünk ezután hogy tud keveredni?

Hidegen füröszt rózsás árnyad, a

fényed hideg, s hideg rossz lábam is

sugárküszöbödön, ha száll a köd

a lenti sötét világról, amely

meghalni-bíró, boldog emberek

és még boldogabb halottak lakása.

Szabadíts fel és adj vissza a földnek

te mindent látsz, látod majd síromat:

szépséged minden reggel megujúl;

én, sárban sár, felejtem égi várad

s ezüst kocsid, amelyen visszatérsz.

 

Tennyson

 

 

EGY ÉS MINDEN

Eins und Alles

 

A végtelenben felmerűlni

kész az egyén megsemmisűlni;

ott elmúlik minden csömör.

Sóvár akarat, vágy, igénnyel

terhes küzdés, szigoru kényszer

helyett a nemlét nagy gyönyör.

 

Világlélek, hass át lobogva!

A Világszellemmel birokra

tőled kap erőnk szent jogot:

szállunk, baráti Szellemekkel,

vezérlő legfőbb mesterekkel,

Ahhoz, ki mindent alkotott.

 

S a teremtést ujjáteremtve,

mert másképp holttá merevedne,

épít a Tett örök keze;

és ami nem volt, tündökölve

lesz most az ég uj napja, földje;

pihenés nincs sehol sose.

 

Hasson hát, alkosson a munka,

kiforrva s tovább alakúlva;

perc szünet is csalóka kép.

Az Örök Láng ég, futva, küzdve;

mert minden csak megsemmisülve

őrizheti meg életét.

 

Goethe

 

 

A „SZÖVETSÉG CSILLAGÁBÓL"

Der stern des bundes

 

Die ihr die wilden...

 

Sötét s vad idők, – mondja hazugúl

szabad, okos és szelíd korotok:

pedig azokban kínpad, zord halál,

fintor s őrület mind Istent akart.

Káromlók, csak ti irtjátok ki Őt!

bálványotok nem az Ő képe-mása,

neve édes, szörnyű, mint egy se volt,

s legjobb kincsetekkel etetitek.

A ti utatok! – mondjátok, s hideg

önkivületben mind ugy nyargalásztok

hogy az Isten piros vére helyett a

bálvány gennye ring hitvány eretekben.

 

*

 

Ihr baut verbrechende...

 

Épitkeztek, s bűn a határ, a méret.

„A nagy lehet nagyobb is!" – de alap, léc,

támasz már nem segít... a mű inog.

S hogy az ész kifogy, felsirtok az égre:

„Mit tegyünk, hogy az omlás meg ne fojtson,

hogy ki ne szívja agyunkat az agyrém?"

Az nevet: késő gyógyulni megállni!

Tizezret sujt majd a szent őrület,

tizezret visz el még a szent ragály,

tizezreket a szent háború.

 

*

 

Einer stand auf...

 

Jött Egy, ki mint villám s acél, vadúl

feltépte a szakadékot, s a tábort

kettéosztotta és Itt lett az Ott...

Őrültek vagytok! – üvöltötte, addig

s oly erővel, hogy torka megrepedt,

S ti? Bölcsek, balgák, talmik s igazak,

ugy éreztétek, hogy semmi se történt...

Csak tárgyaltok, nevettek, sokasodtok.

Az Intő elment... A semmi zúgó

kerekét már meg nem állítja senki.

 

*

 

Bangt nicht vor rissen...

 

Ne riasszon szakadás, seb, törés, heg;

össze is rak a varázs, hogyha szétszed.

Minden, mint volt, szép és ép lesz megint,

csak uj a lélek, mely benne kering.

Minek neve van, pusztulásra vár,

ez üres héj, az csorba kard ma már:

a felhasználtak s a visszavetettek...

Koszorút ide s trónt a Névtelennek!

 

Stefan George

 

 

VAGYOK AZ EGY S VAGYOK A KETTŐ

Ich bin der Eine und bin Beide

 

Vagyok az Egy s vagyok a Kettő

vagyok a hüvely és a tőr,

vagyok a szülő és a nemző,

vagyok a hóhér s akit öl,

vagyok a kép s vagyok a látás,

vagyok az íjj és a nyila,

vagyok az oltár s az imádás,

vagyok a tűz s vagyok a fa,

vagyok a szegény és a gazdag,

vagyok a lényeg és a váz,

vagyok a jel és tudás az agynak,

vég vagyok én és indulás

 

Stefan George

 

 

KATÓLIKUSOK ÉS HUGENOTTÁK

Les Discours des Misères de ce Temps

 

– Részletek a „Beszélgetések"-ből, melyeket korának nyomorúságairól IX. Károly királyhoz és Medici Katalin királynőhöz írt a költő –

 

Asszonyom, ólom vagy fa volnék, igazán,

ha, ámbár francia föld a szülőhazám,

nem mondanám el a jövőnek, hogy mi poklát

szenvedi a bűnnek máma Franciaország.

Acélpapiron és vastollal akarom

hirdetni végig a késő századokon,

hogy saját fiai rabúl ejtik, kifosztják

és gyalázatosan halálba hogy tapossák.

...............................................................

De Béze, hallgasd meg a szavamat, kérve kérlek,

s bár a személyemet most bolondnak itéled,

ha tudsz majd józanul látni valamikor,

érveim hallva tán másképp nyilatkozol.

A föld iránt, melyet ma ártó fegyverekkel

rontassz, zsandárruhás, rabló ujhitüekkel...,

térjen vissza beléd a fiú töredelme

s háláld meg, amivel táplált egykor szerelme:

vondd vissza hadaid: nyelje el borzadó

vizével fegyverük s vértjük a Genfi tó.

Ne hirdess itt is bősz Jó-Hírt és harci virtust,

füsttől megfeketűlt s pisztolyos-kezü Krisztust,

ki mint egy Mohamed jár-kél s kinek gonosz

ökle kést forgat, mely embervértől piros.

Ez nem kell az égnek;

nem a fejedelemnek:

ez csalétek csupán, és zendülésbe kerget

országot s népet, mely mikor szavad kiált,

szabadságához nem akar többé királyt.

.............................................................

Az biztos, hogyha nem volna erős hitem,

amellyel telitett az égi kegyelem,

most, látva vallásunk romlását, veszedelmét,

szégyellném, hogy fejem érintette keresztség,

hogy szivem valaha keresztény lehetett,

s lennék pogány, miként az első emberek...

......................................................................

De a mi megváltó szent Jézus Krisztusunk

mélyre véste hitét lelkembe, jó Urunk,

és ezt másért, ujért én már föl nem cserélem,

halnom kellene bár kegyetlen szenvedésben;

uj tanaik engem sehogyse vonzanak

s jobb nekem követnem igaz atyáimat:

azt hiszem, az égben boldog édent talál mind,

pedig nem követte soha Bézát, se Kálvint...

......................................................................

Nem, nem, nem akarom, hogy egykor majd akárki

bolond hugenottát véljen bennem találni;

sehogy se szeretem a sok ot-végü szót:

gót, cagot, austrogót, vizigót s hugenót!

Mint pestist, gyűlölöm őket, hogyne, hiszen csak

elprédálják a nagy francia birodalmat...

Fölesküdt katonák, talpasok népe, ti,

Bellona sarjai, Mars erős fiai,

kiknek friss virtusa Galliának szép virága,

ne féljetek, hogy az erdők sok zöldje, ága

egy-egy hugenotta, vagy hogy fegyveresen

titánként kelnek-ki a szántóföldeken;

a német rohamot se kell félni, az orkánt,

s e bősz rájter-hadat, mit egy francia hoz ránk;

nem szűlte őket vas és semmiféle kő:

szivük rettenthető, húsuk átdöfhető...

Most erős dárda kell, éles kard, büszke penge,

erős kéz, tiszta szív, s páncél, keményre edzve,

karra jó pajzs, mellre biztos vért-darabok,

jó ólom, jó por és jó tűz, jó pisztolyok,

jó sisak a fejen, s főképp oly harcos arca,

mely az ellenfelet rögvest agyonriasztja.

Harcotok – nem, miként egykoron, – katonák,

nem királyok földjét viszi egyre tovább;

megsértett Istenünk bosszúállói vagytok:

az Ő dicsősége ad kezetekbe kardot...!

 

Ronsard

 

 

A NAGY FRANCIA FORRADALOMBAN

D'un roi facile et bon corrupteurs détrônés

 

– Részlet a „Labdajáték-terem"-ből –

 

 

11

...Egy könnyű s jó király bukott rontói, csak

nevessetek; az ár özönlik.

Nevessetek, de a vulkánba zárt harag

tombol. Lenéztétek a soká lánc alatt

tartott oroszlánok erőit?

Nos, fölébredt a nép. A nép a hatalom.

S mindenütt győz. Az önkényuralom,

bronz-szájú szörny, hiába edzi harcra

húszezer karját, száz szemét

s lőportömte gyomrát, mely bömbölve hasadna:

érzi, hogy süpped s fut a föld alatta;

s meghal: rárogyva zúzza szét

száz lángvető torony, fal s bástya, mely vakítva

állt átkos homloka körűl.

Zsigereiben felszakítva

robban szét a Bastille pokla, és úgy repűl,

lélektelen por és bűnök gyásztörmeléke;

s e nagy sírból, büszkén és győzhetetlenűl

tör, fénypáncélzatában, égre,

 

12

a szép Szabadság. A villám hármat dörög,

s gyors kezéből hosszan aláfoly

a trikolor. Szava elzeng a Lét fölött:

Diadal! Hangjára, mely isteni-örök

és embert tud gyúrni a sárból,

összerezzent a Föld. Dobta gyászfátyolát.

Büszke remény gyújtotta mosolyát

az emberfaj ajkán. Éj-bástyák sora omlott.

Sápadt arcukról távoli

zsarnokok riadtan kapták kezük a trónok

ingásában fejükhöz, megcsuszamlott

diadémjukat tartani.

Tűzlehelletétől úgy oszlik az a néhány

zsoldos, ki földünkre hatolt,

mint a hó a hegyek taréján;

s az ellen vasa, mely sáncaink réme volt,

mint amire üveglencsék lángfénye kúszik,

ím, szemünk láttára olvad és szertefoly

s menekűlni a sírba búvik...

 

Chénier

 

 

1830 JÚLIUS 30

 

Lehettél volna szent király.

De nem! Más vonzott: rabigád

készűlt néped nyakára már...

Nem tudtad, kik a franciák!

Trónt is sújt törvény s földi vád:

az hirdette ki végedet:

futás közben a koronád

elhagyta reszkető fejed.

 

S fellángolt a szörnyű csata

s szellemként járt a hős tömeg

előtt a szabadság zászlaja.

S egy hang szólt csak, egyetlenegy,

És Párizst vér mocskolta s éj!

Zsarnok, hogy fizetsz majd neki,

ha számadásra hív a vér,

a polgártársi, emberi?

 

Ha majd a végső harsona

a kék boltot repesztve szól,

amikor majd megnyílnak a

sírok és feltámad a por,

mikor a nagy bíró keze

fölemeli a mérleget:

hajad égre nem borzad-e,

nem reszket-e majd a kezed?!

 

Ostoba! Mit hoz az a nap,

ha már most szégyen vagy csupán,

Pokol gúnytárgya, te, riadt,

te, sors-rászedte, buta árny?!

Halhatatlan seb kínoz, öl,

s te szemlesütve könyörögsz,

de a véres had rádüvölt:

Ott a bünös! Ott a bünös!

 

Lermontov

 

 

JÚLIUS 10-ÉN

 

Büszkék, ti, felkeltetek ujra,

hallván: a haza ujra hí;

és ujra dőltek, sírba hullva,

az önkényúr vas fiai

Ujra felröppent a véres szabadság

zászlaja, a zord győzelem jele,

a szabadság választottja; – s a vadság,

a bősz Szuvarov állt szemközt vele.

 

Lermontov

 

 

A HALOTTAKHOZ

An die Toten

 

Ha egykor e nép majd     gyalázata végén

ledobja nyakáról      a kényur igáját

és csak becsületvágy      ég a zsigerében:

roppant temetőink      szentélyein akkor

fellüktet a vérjel…      Az egeken akkor

hadak dübörögnek     s átzúg a mezőn az

iszonyok iszonya      a harmadik orkán:

a régi halottak!

 

Ha egykor e népnek      a gyáva bukásban

eszébe jut ujra     mi volt s mire küldték:

megnyilik előtte      ugyhogy beleborzong

az isteni intés...      Kar tiszteleg akkor

s száj zengi a méltót,      az érdemet... Akkor

majd igazi jellel      csattog fel a szélben

legfőbb lobogónk és      úgy hódol a büszke

Hősök Seregének!

 

Stefan George

 

 

A KÖLTŐ A ZŰRZAVAR KORÁBAN

Der dichter in zeiten der wirren

 

A költő, mondják, csendesebb korokban,

szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng

és szépíti a munkás köznapot.

De ha vihart forralnak a bajok

s hangos pőröllyel kopogtat a sors,

mint zord érc zeng s nem értik a szavát...

Ha mindenkit vakság vert, ő, a látnok,

hiába hirdeti, hogy jön a vész,

felverheti Kasszandraként a házat,

a tömeg őrjöng s egy kell csak neki:

a ló, a ló! s rohan a pusztulásba.

Sikolthat a jós, hogy haragszik a

törzs istene s hogy üget már Aszúr

a választott népet rabláncra fűzni:

a bölcs Tanács másképpen értesült,

nevet a jóson, börtönbe veti.

Ha a Szent Várost ostrom övezi

és polgár és katona összecsap

s bent egymást ölik papok s fejedelmek

egy seprünyélért, míg kint már a legfőbb

bástya megdől: ő sóhajt s nincs szava.

Mikor aztán tűzzel-vassal beront

a hódító s férfit-nőt leigáz,

az egyik rész a saját bűneit

tajtékzó dühvel a másikra tolja

s a nyomortörte másik a ripők

győztes morzsáiért tülekszik és

kurjongó táncba kábul s nyalja a

lábat, mely rúg s tipor, – Ő érzi csak

a teljes nyomort és gyalázatot.

 

Menj föl megint hegyi szellemeidhez

s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd

e gyászból! – szól egy aggastyán... Minek

ide mennyei hang, ha nincs fül a

leglaposabb élcére sem? minek

ide szellem, ha nincs más közös ösztön,

csak a vályúé? s egymást szidva minden

céh csak a maga lékelt csónakát

ajánlja a zátonyon, s üdvözülni

kacatát gyarapítja? régi bűnből

fecseg új építést az okos is

és int: zsugorodj féreggé, hogy a

vihar kiméljen, villám meg ne lásson...

 

Az élők egész mai törzse annyit

tévelygett már, hogy a bálványait,

amelyek porba verték, valahányszor

hazudnak, ujra tömjénezni fogja:

elfeledte léte legfőbb parancsát,

ami alkatát biztosítja, nem hisz

Kormányzóban és Vezekeltetőben,

furfanngal akar sorsából kibujni.

Törjék az ugart még zordabb ekék,

nyomják az eget még sürübb ködök...

A sötét éjből a leghalványabb

kék is csak akkor tűz a Maiakra,

ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog

és a romlás ellen fegyverkezik –

ha lerázza a fakult lobogók

vörös, kék vagy fekete rongyait

és éj-nap csak a Vecsernyére gondol.

 

A Költő pedig őrzi a velőt és

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken

s életet gyujt; ősök könyveiből

ő hozza a biztos igéretet:

a legfőbb cél választottjaira

sok sivatag vár még, hogy a világot

megváltsa egykor e földrész szive...

S mikor a kínban e végső remény is

kihunyni fenyeget: ő sejti már

a derüsebb jövőt. Ő tudja, hogy

híg ábrándoktól, csömörös piactól

s a csillogás mérgétől szüzen, aljas

évek tüzében acélozva itt az

új nemzedék, mely embert és dolgot újra

igaz mértékkel mér, szép és komoly,

idegen előtt büszke, magahívő:

nem jár pökhendi gőg szirtjein s az

ál-testvériség sekély mocsarában,

kiköpte a langyosat, s álmodó

és türelmes munkából megszüli

az egyetlent, aki segít, a Férfit...

Az majd láncot tör, rendet söpör a

romokra, hazaveri a bitangot

az örök jogba, hol a nagy megint nagy,

úr az úr, parancs a parancs, igaz

jelképet tűz a népi lobogóra:

a hajnal szörnyű vészjelei közt

az éber nappal művéhez vezet

s megalapítja az Uj Birodalmat.

 

Stefan George

 

 

FRANCIAORSZÁGHOZ

À la France

 

Pártodon senki. Az összhag kész. „Köszönet!"

– int bizonyos Gladstone s hóhérodra nevet.

Ez leköp: neve Grant; és Bancroft, az a másik,

az gyaláz; itt egy pap, ott egy bíró kiválik

a tömegből, egy-egy apostol, katona

s népszónok, Délnek ez, az Északnak fia,

de omló véred mind élvezi, s nincsen egy se,

ki rád ne köpné a dühét, Megfeszitettre.

Jaj! Mije voltál Te a népeknek? Aki

sírt, vígasztalta jó szavad, az isteni:

„Öröm és Béke!" S azt mondtad: „Hit! Fény! Okosság!"

S „Légy hős, Amerika, s te szabad, Görögország!"

Nagy volt Itália? „Akarom, az maradj

tovább is!" Ennek a véred, dús aranyad

jutott amannak, és fényed mindannyiuknak;

védted az emberi jogot, és szórtad-adtad

példáját mindennek, mi önfeláldozás.

Mint a teli barom, ha kész az itatás,

kincsed élvezve úgy tértek vissza az ólba

az emberek, Te, nagy nővér, harcok tudósa,

Te ki voltál vihar és voltál védelem!

Hálátlanság, örök bélyeg a kicsiken!

Nem baj; mind vak reád. Nyüzsgő seregük ott volt

és gúnyolt, amikor nagyságod összeomlott,

és minden kalapács-ütésen nevetett,

mely, vérben s csupaszon, bitódra szegezett.

Szánalmuk fiaid, hogy anyjuk vagy, siratja,

s hogy arcuk keserű szégyen festi pirosra.

Fő bánatuk az, hogy nem ért el a halál,

noha homlokodon éj lett a fénysugár;

májadat az árnyak zord sasa eszi; versenyt

tagadnak meg; s ím, a martalóc-fejedelmek

örömét, mint egykor a des Adrets mohó

falkáját, tapsolja a világ... – Ah, be jó,

be jó volna, ha most, mártír Franciaország,

nem volnék francia, s ugy állhatnék tehozzád,

temelléd, hirdetve, hogy Te vagy, roncs a fán,

egyetlen szerelmem, hazám és glóriám!

 

Victor Hugo

 

 

DE PROFUNDIS

De Profundis

 

A lövészárok fenekéről

feléd nyúl a kezünk, Uram,

lelkünk kiszáradt, oda van,

nézz le ránk irgalmad egéből!

 

Testünk is nyomorult, igaz,

de még nyomorultabb a lelkünk.

Itt dúl viharával felettünk

a víz és a tűz és a vas.

 

Látod, mily mocskosak, tépettek

vagyunk, elnyűttek, s igazán...

De mért mondja ki ezt a szám?

Tudod te titkát a sziveknek!

 

Oly reménytelenek vagyunk

s még mindig oly messze a béke,

hogy néha már – kötelesség-e

kitartani? – ingadozunk.

 

Világosítsd meg gyengeségünk,

erősítsd meg a sziveket,

tünjék el kétely s rémület;

óh add vissza lelkesedésünk!

 

S aki mind a sárban feküdt

és homokban, Halottainknak

adj kimondhatatlan nyugalmat,

Úristen! van rá érdemük!

 

Jean-Marc Bernard

 

 

A MARNEI-I CSATA

Schlacht an der Marne

 

Lassan mozogni kezdenek a kövek és beszélni.

Zöld érccé dermed a fű. Messze hadoszlopokat

falnak az erdők alacsony, sürü rejtekei.

Repedni fenyeget az ég, a mészfehér titok.

Két kolosszális óra gördűl-kopik pillanatokká.

Puffad az üres láthatár.

 

Szivem nagy, két haza fér bele: francia-német.

Minden lövedék engem fúr át.

Az üteg, oroszlán,

hatszor belehördűl a tájba. Üvölt a gránát.

Csönd. Távol a gyalogsági tűz bugyborog,

napokon át, heteken át.

 

Wilhelm Klemm

 

 

A HALOTT KATONA

 

Elterült vére köpenyén.

Rémülete letépte maszkját.

Titok nyit kialudt szemén.

 

Nem érti, mi köti, mi fogja

Itatja gonosztejü csillag.

Fogai közt dudva mocska.

 

Záporozó szellemek

verik arcát s kaszabolják

összevissza az eget.

 

Isten képéről leszárnyal

néha mint sugár a lelke, –

és ő fölnevet rá férges mosolyával.

 

František Halas

 

 

EGY HARCTÉREN

 

A vérből, mely itt folyamként szakadt,

az életből, mely itt gyilkolva tombolt –

mert az idő minden mást összerombolt:

mindössze néhány vén sírdomb maradt.

 

Felettük itt-ott tölgy emelkedik:

itt pompáznak, dúsak, gyönyörü-zöldek,

terebélyesek – nem érdekli őket,

kinek porát dúlják gyökereik.

 

A Természet semmit s tud a multról,

kísértet-időnk idegen neki,

s zavaros árny kél előtte agyunkból,

hogy nem is vagyunk, csak az álmai.

 

Hasztalan harcok s hősök múlnak el,

s ő fiainak végső házat épít:

befogadja nagy sírjába, amely

elnyel mindent és mindent összebékít.

 

Tyutcsev

 

 

A SIRON TÚL

’H ·' ØpÕ soˆ Car…daj

 

Sír, te födöd Charidas porait? – „Ha Arimma fiáról

szólsz, azt én födöm." – Óh, cimbora, jó Charidas,

milyen az életetek? – „Örök éjszaka." – Visszafelé út?

„Nincs sehová." – Plútó? – „Dajkamesék." – Iszonyú.

„Ez az igazság. Fáj? Hazudok, ha örűlsz neki: itt lent

egy garasért gyönyörű tehenet ád a paraszt!"

 

Kallimakhosz

 

 

A HALÁL

 

Virágszép álmok tolongtak körűl.

Mélyen aludtam; s fölébredtem: és

ébredésem is álom volt csupán.

Azt hittem, széttört a képek sora

és hogy erőm lerázta a varázst,

de kettős volt a képzelet csalása

(föltéve, hogy csak képzelet teremti

az uj világot, melyből megvetően

tekintünk le a földi siralomra).

Ugy éreztem, a fagykezű halál

megdermeszti lassan a véremet.

Sohasem érzett, fájó remegéssel,

ritkán, de erősen vert a szivem.

A test, mely tudta, hogy közel a vég,

késleltette a lélek röppenését,

az meg bosszúsan figyelt egykori

társára, s így ingerűlt szemrehányás

rontotta a búcsú pillanatát.

Remény s önvád közt imbolyogva két

élettől vált külön a szellemem

s idegennek érezte mindakettőt.

Egy kétség gyötört csak, viharosan,

végső kétség! Nem értettem, hogyan

érezhet egyszerre mennyei üdvöt

és mélységes fájdalmat valaki

távol a földtől, ahol tudatos

életem volt, élet, határtalan,

ahol mohón törtem önismeretre,

ahol annyit vesztettem és szerettem,

szerettem, ezzel a testtel, amely

nélkűl sohase kellett szerelem.

Igy tűnődtem; és elájúltam; és

hirtelen magamhoz tértem megint.

Éltem; de nem volt semmi földi tárgy

köröttem, s szellemem elhagyta már

a kétely kínja és a szüntelen

aggódás jövőm s halálom miatt.

Oly tiszta volt minden, oly érthető,

és annyira nem bántott semmi kérdés,

mintha ott lettem volna ujra, ott,

ahol éltem, a régismert világban,

és röptömben csak a súly alig-érzett

emléke súgta az agyamba, hogy

egy időre számkivetett a föld.

 

Ekkor a végtelenben, viharok

visszhangjai közt idegen kezek

egy könyvet ütöttek föl hirtelen.

Minden oldalán irás állt, de én

csak a saját, iszonyú sorsomat

néztem, a nagy, véráztatta betűket:

„Testtelen szellem, térj vissza a földre!"

A könyv eltűnt s körülöttem csak a

kék ég feszűlt siváran, üresen;

sem angyal, sem pokol szelleme nem

szántotta szárnyával a néma éthert;

csak a bágyadtfényű bolygók keringtek

s szórták félig-hamvadt szikráikat.

 

Olvastam végzetemet és remegtem.

Vissza kell mennem a földre megint,

látni a gonosz eredményt, amit

ifjúságom gonosz vetése termett?

Tanuja leszek az emberi kínnak,

titkolt bánat hitvány okainak

s tudok majd eszközt az örömre és

mégsem tanithatom szegényeket? ...

Mindegy, legyen; le hát a Földre, le! ...

A legelső, amit megláttam, egy

sír volt, büszke, pompás mauzóleumban,

s a kriptában a holttestem feküdt.

Kedvem támadt megnézni magamat

s beléptem az ívbolt éje alá.

Hosszú koporsóban rothadt a hullám.

Itt egy-egy csontot láttam, csupaszon,

amott kék hús romló rongyai csüngtek

és alvadt vértől dagadó erek.

Kétségbeejtő borzadály fogott el.

Nyílt hasamban már nyüzsögtek a férgek

s mohón rágták a hulla eledelt.

Szemem üregéből egy sárga féreg

furakodott át hasadt koponyámba,

és minden görbülése lázas, izzó

fájdalommal csavarta szívemet.

Láttam pusztulását a hű barátnak,

egyetlen és végső barátomét,

ki lelkemnek oly soká társa volt

s örömöt és bút megosztott vele.

Próbáltam védelmezni; de hiába!

A hús puffadt, méreg itatta át,

undok gomolyban nyüzsögtek a pondrók,

az étek maradékán marakodtak,

úgy szívták a bőr bűzös nedveit...

Csak csont villogott még; eltűnt az is

s már csak penészem őrizte a sír.

 

Odahajoltam porához, remélve,

hogy lehelletem áthevíti és

életet gyújt belé az életem.

Óh, mennyi földi mámort odaadtam

volna, ha hamvam csak egyetlenegy

pillanatra átmelegíthetem!

De, jaj, az ős parancs szerint hideg

maradt az, hideg, mint a megvetés...

Ekkor vad szitkot mondtak ajkaim

a szüleimre s az emberiségre.

Gyaláztam Istent, amiért halhatatlan,

őrjöngtem és borzadtam az imától,

meg akartam átkozni az eget,

s hangom elcsuklott – s ébren voltam ujra.

 

Lermontov

 

 

AJÁNLÁS

Envoy

 

Ha kész lesz minden földi kép s üres lesz mind a tubus

és meghal a legöregebb szin és a legifjabb kritikus,

megpihenünk, – ránk fér!... Pihenünk néhány évezredig,

aztán a Jó Munkások Ura megint dolgozni hív.

 

És aki derék volt, üdvözűl: arany szék jut neki,

világ-nagy vásznát üstökösök ecsetével keni,

valódi szent lesz a modele, Péter, Pál, Mária,

és minden ülés ezer év s a kéz nem fárad el soha.

 

S az Úré lesz a dicséret és az Úré a kifogás

s nem érdekel senkit sem a pénz, sem a hír, se semmi más,

s örülni, külön csillagán, úgy fest majd mind a lélek,

ahogyan látja a dolgokat Istenért, aki a Lényeg.

 

Kipling

 

 

A JÜ-HUA PALOTA

 

Patak bujkál, fenyőt zúgat a szél,

tört cserepek közt patkánynép zörög.

Mi állt itt? Fejedelmi palota?

Romjainál roppant szirt: égbe döf!

Sötét termekben kék lidérc inog.

Rossz utakon itt-ott bús víz csörög.

Fuvolahalk a természet szava;

hars színein mind több az őszi pötty.

Porladnak a festett, síri babák,

a szép hölgyek habteste sárga föld.

Aranyhintaik eltűntek: egy-egy

kő-ló idézi csak a múlt időt.

Bánatosan dőlök a gyepre, dal

zeng ajkamon – Óh, csak a könny örök:

ha múlik minden, élhet-e soká

a vándor a vándor dolgok között?

 

Tu Fu

 

 

MEGDICSŐÜLÉS

Non usitata, nec tenui ferar

 

Szárny visz, szokatlan s nem kicsi, létemet

kettőzve, s a fény tengere, dalnokot:

nem vonz a föld s városra várost

átrepülök, magasan fölötte

 

irígyeimnek; én, noha csak szegény

ősök szülöttje, én, akit édesen

szólítsz, Maecenas, nem halok meg

s nem köt a Styx vize és bilincse.

 

Lábamra már-már hártya keményedik,

fehér hattyúvá változik a fejem,

toll kezd puhán s pehely kiütni

végig a vállamon, ujjaim közt.

 

Jobban, mint Daedalus fia, Ícarus,

látom majd, gátját hogy veri Bosporus,

s – zengő madár – a getul ormot

és a hyperboreus mezőket.

 

Tud s emleget majd Colchis, a kardjaink

titokban félő dák, meg a távoli

gelón, a már művelt ibér és

aki vizét a Rhodánnak issza.

 

Nem kell karének a hiu sír körűl,

se könny, se rút jajj a temetésemen:

díszt adna bár, hogy sírsz utánam,

hagyd a fölösleges és üres gyászt!

 

Horatius

 

 

ÓH, HAZÁM, SZÜLŐHAZÁM

 

Óh, hazám, szülőhazám!

Paták dobogása!

Farkasok lent; fent pedig

sasok víjjogása!

 

Hahó, végtelen hazám!

Hahó, fenyveserdők!

Fülemile-dalos éj!

Orkán! Sztyeppe! Felhők!

 

A. K. Tolsztoj

 

 

A HALOTTAK KÓRUSA

Chor der Toten

 

Nagyobb had a sír hada, mint a tiétek,

akik ma a földön, a tengeren éltek!

Az törte, – mi törtük az ősi ugart ott,

ahol kasza villan, ahol ti arattok,

és mind, ami vég, ami kezdet a multban,

forrásra találva a napra kibuggyan,

s a régi szivek dühe, vágya szünetlen

lüktetve viharzik a földi erekben,

és ami szabályt, igazat, kitaláltunk,

irányt ma is az mutat, a mi világunk,

s ha vers, szobor és zene vívja csatáját,

a miénk ragyogva kiküzdi a pálmát,

most is csalogatnak az emberi célok –

Térdre, ha népüket öntik a sírok!

 

Meyer

 

 

LYNCEUS, A TORONYŐR

Lynceus, der Türmer

 

– Részlet a „Faust II”-ből –

 

 

„Nézz!" .– mondta sorsom;

„Láss!" – szólt a parancs.

Szent őrhely a tornyom

s szép minden alant.

Érdekel, amit csak

mutat a világ,

a hold meg a csillag,

az őz meg a fák.

Akármire nézek,

mind isteni dísz,

és ahogy az élet,

tetszem magam is.

Boldog szem, amit csak

láttál, az a Mű,

jó s rossz, ugy, ahogy van,

mégis gyönyörű!

 

Goethe

 

 

A KERESŐK

The Seekers

 

Pénz, asszony, édes otthon s barátság nem a miénk,

nem ismerjük csak az útakat s a lángoló reményt.

 

A nyugalom s a béke nem a mi lelkünk otthona,

városokat keresünk, melyeket nem érünk el soha.

 

Vigaszt ránk s társainkra az ég sose harmatoz,

titkos szépség a célunk, amelyet látni tilos.

 

Csak az út a miénk, meg a hajnal, nap, szél, esős határ,

őrtűz és csillagok, álom, s az út, mely egyre vár.

 

Keressük az isten városát, hol a szépség lakik,

s köröttünk síri harang zúg s piac acsarkodik.

 

Az arany város nincs sehol s a sugárzó emberek,

csak a bánatnak van városa s benne gyász ténfereg.

 

Megyünk a poros úton, mig le nem száll a nap,

a világ végére tetőket rajzol az alkonyat.

 

Megyünk reggeltől estig, míg ki nem alszik a fény,

a szent várost keressük, túl az ég peremén.

 

Pénz, asszony, áldott otthon s barátság nem a miénk,

nem ismerjük csak az útakat s a lángoló reményt.

 

Masefield

 

 

A ZENE HATALMA

I am never merry...

 

– Részlet a „Velencei kalmár"-ból –

 

 

JESSICA

Sose vagyok víg édes zeneszónál.

 

LORENZO

S azért nem, mert a szellemed figyel:

nézz csak egy szilaj és jókedvü ménest

vagy egy csapat be nem tört, friss csikót,

mind tombol, ugrál, őrjöng, nyiharász,

ahogy forrongó vére tüzeli;

de zendüljön véletlen trombita

vagy halljanak bármilyen muzsikát,

meglásd, hogy sorra mind megállanak

s vad szemük szeliden mereng az édes

zene hatalmán: kő, víz s fa a költő

szerint ezért ment ugy Orpheus után;

mert nincs oly dühös, nyers és bamba lény, hogy

át ne formálná kissé a zene.

Az az ember, akiben nincs zene

s akire édes összhang sohse hat,

gyanus, hogy megcsal, kirabol, elárul:

lelke mozgása nehéz, mint az éj,

érzése sötét, mint az Erebus:

ilyennek ne higgy. – Hallgasd a zenét!

 

Shakespeare

 

 

EGY HOLDFOGYATKOZÁSKOR

At a Lunar Eclipse

 

Hová árnynak a nap rajzolta fel,

a Holdon, Föld, egyszínűen mozog

északtól délig hajló profilod

s zavarhatatlan szépségben ivel.

 

Te vagy e szimetria? Higgyem el?

Ugy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy

vessem össze e nyugodt homlokot

a kontinensek gyötrelmeivel?

 

A roppant Emberiség ennyi csak?

Kis folt? S Isten sok nagy célja vele

csak azt a körszeletet tölti be?

 

Csillagléptékben csak ennyi a lét,

népek csatái, versengő agyak,

s hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?

 

Thomas Hardy

 

 

AZ ELVESZETT PARADICSOM

 

ELSŐ KÖNYV

 

Book I: Of Man's fist disobedience, and the fruit

 

Tartalom

 

Az első ének először röviden előadja az egész tárgyat, az Ember engedetlenségét s ezt követően a Paradicsom elvesztését, melybe helyezve volt; aztán érinti bukásának első okát, a Kígyót, vagyis inkább a Sátánt a Kígyóban, aki, mert Isten ellen fellázadt és Angyaloknak sok légióját a maga oldalára vonta, a Legfőbb által kiűzetett az Égből és a nagy Mélységbe levettetett. Érintvén ezt a harcot, a Költemény sietve a dolgok közepébe vág; bemutatja Sátánt a Pokolba vetett Angyalaival. Amit itt nem úgy ír le, mint a Középpontban fekvőt (mert Menny és Föld ekkor még feltételezhetően nem volt megalkotva s bizonyos, hogy nem volt megátkozva), hanem mint a külső sötétségnek egy helyét, melyet leghelyesebb Khaosznak nevezni. Itt feküszik Sátán az Angyalaival az égő tavon, villámsújtottan, ájultan; egy idő múltán azonban magához tér kábultságából. Megszólítja azt, aki rendre és méltóságban legközelebb fekszik hozzá; értekeznek nyomorú bukásukról. Sátán felébreszti valamennyi légióját, amely mindaddig éppoly lesújtottan feküdt; azok fölkelnek; létszámuk, csatarendjük és fő-vezetőik megneveztetnek ama bálványok szerint, melyek Kanaánban s a szomszédos országokban később ismeretesekké váltak. Sátán beszédet intéz hozzájuk; megerősíti őket reményükben, hogy visszanyerhetik az Eget; végül pedig egy új világról és még teremtendő lényeknek új fajtájáról beszél nekik, amelyről régi jövendölés avagy rege szól a Mennyben. Mert hogy Angyalok már jóval a látható teremtés előtt léteztek, az sok régi Egyházatyának véleménye volt. Hogy e jövendölés igazságát kifürkésszék és hogy ebben a tekintetben mit határozzanak, teljes Zsinatot indítványoz. Mit terveznek ezután a szövetségesei? Pandemonium, Sátán palotája, pillanat alatt felépül és kiemelkedik a Mélységből: a pokolbeli Fő-rendek ott ülnek össze tanácskozásra.

 

Az Ember törvényszegését, az elsőt,

s a tiltott Fa gyümölcsét, mely halállal

mérgezte létünk, s kínt szűlt, elveszítve

Édent, míg csak, megváltván, egy nagyobb

Ember vissza nem nyerte üdv-hazánkat, –

zengd, Égi Múzsa: Hóreb s Szinai

titkos ormán te ihletted a pásztort,

ki a választott népnek legelőször

hirdette, Ég s Föld hogyan tört ki egykor

10   a Kháoszból: vagy, ha jobban szereted

Sziont s Szilva vizét, mely egész az

Úr jóshelyénél csörög, akkor onnan

hívlak, hogy segítsd vakmerő dalom,

mert nem közepes szárnyon Helikonnak

fölébe tör, s oly céllal, amilyenre

próza vagy vers még nem vállalkozott.

S főképp te, Szellem, kinek templomoknál

becsűltebb az egyenes, tiszta szív,

te oktass, te mindent tudsz, te jelen

20   voltál, kezdettől; roppant szárnyaiddal

költő galambként ülted meg az Űrt,

s termővé tetted: mi bennem sötét,

világosítsd, mi lenti, óvd, emeld;

hogy tárgyam magasán védhessem az

Örök Gondviselést és igazoljam

emberek előtt Isten útjait.

Kezdd ott (hisz tőled se Menny, se Pokol-Mély

mit sem rejt), kezdd ott: Menny oly nagy kegyeltjét,

ős szüleinket boldog helyzetükben

30   mi ok vehette rá, hogy Alkotójuk

– egy tilalmon túl világ urai –

elhagyják s megszegjék akaratát.

Ki vitte őket e rút lázadásba?

A pokoli Kígyó; bosszú- s irígység-

sarkalta csellel az Emberiség

Anyját az szedte rá, mikor kiverte

dölyfe a Mennyből egész pártütő

angyalhadával, melynek erejéből

s társai fölé tűzve glóriáját

40   a Legfőbbet is elérni remélte,

ha dacol véle; s becsvágyában Isten

trónja s egyeduralma ellen oly

szentségtelen csatába, büszke harcba

kezdett, s hiába. A Végső Erő

szörnyű vész s láng közt cikázva fejest

dobta feneketlen romlásba az

étheri égből; lakjék büntető

tűzben s adamant láncokban Aki

fegyvert mert fogni a Mindenhatóra.

50              Időközt, mely halandó embereknek

éjt s napot mér, szörnyhadával kilencet

feküdt, verten, a tűz-árba terítve,

zúzva, bár halhatatlan. S még nagyobb

büntetés várt rá, mert most a veszített

boldogság s az örök kín tudata

gyötri; fájdalmas szeme szétcikáz:

roppant bánat volt benne s döbbenet,

dermedt gőggé s gyűlöletté kövűlve.

Angyalszeme egyszerre összefogja

60   a rémes, vad, sivatag helyzetet:

nagy kohóként lángolt köröskörűl –

az iszonyu börtön; de lángja nem fényt

árasztott, inkább látható sötétet,

megmutatva a jaj képét, a gyász

tájait, gyötört árnyakat, ahol nincs

béke s nyugalom, s nincs ott a remény,

a mindenütt ott-lévő; csak örök kin

háborog, és tűz, elemészthetetlen

és örökégő kénláng özöne.

70   E helyet adta az Örök Igazság

a lázadóknak, börtön-részükűl,

a külső sötétségben, három oly

távra Istentől s Menny fényeitől,

mint a központ a legmesszibb saroktól.

Óh, be más hely, mint ahonnan lebuktak!

Itt bukása társait viharos tűz

tengerébe s orkánjaiba veszve

már látja is; melléje odafetreng

első cinkosa bűnben-hatalomban,

80   az első, akit jóval utóbb Belzebubként

ismert Judea. És a Fő-Gonosz,

kit most Sátánnak hív a Menny, merész

szóval így törte meg a szörnyü csöndet:

„Ha Az vagy, – de, óh, hogy elbukva! be

más most, mint mikor fénylő üdv-hazánkban

égi sugármezben túltündököltél

annyi tündöklőt: ha Az, akihez

kölcsönös frigy, közös terv s eszme kapcsolt

s azonos hit s kockázat a Dicső

90   Vállalkozásban, s nemrég azonos

romlásba a nyomor: amily magasból

látod hulltunk s amily mélységbe, úgy

nőtt, Ő, a Villámló: s addig ki tudta

ama zord Kar erejét? De sem azt, sem

a Győztes Erő jövendő dühét

nem bántam meg: s nem változik, noha

külső fényem változott, az az érc hit,

mely ütközni vitt a Legfőbbel és

100  hadba hívta fegyveres Szellemek

számlálhatatlan népét, kik az Ő

jogarát merték nem szeretni, s engem

választva a Menny síkjain hatalmuk

szörny-hatalmával kétes harcba dobták

s megrázták trónját. Mit, vesztett csata?

Nem minden veszett: a hős akarat

s bosszu-cél, a nem-szűnő gyűlölet

a bátorság, mely nem hódol s nem enged:

s mi másban áll a veretlen erő?

110  E glóriát dühe, hatalma tőlem

ki nem csikarja. Leborúlni, térden

kérni kegyelmét, erejét imádni,

Őt, ki e kartól nemrég birodalmát

inogni látta – ez volna nyomor;

ez volna szégyen, s gyalázat, sötétebb,

mint a bukás: mert isteni erőnk

s láng-lényünk a sors nem olthatja ki;

mert most, nem rosszabb fegyverben, e nagy

csatán okúlva, és óvatosabban,

120  több siker reményében dönthetünk:

csel vagy erőszak engesztelhetetlen

és örök harcban hogy zaklassa nagy

ellenfelünket, ki ma diadalban

ujjong, mint Menny magányos zsarnoka."

Igy szólt a Pártos Angyal, noha kínban

s kérkedve bár, belűl kétségbeesve;

s vakmerő Társa ekképp válaszolt:

„Óh Herceg, Ura sok Trónos Erőnek,

mely zászlód alatt harcba vitte a

130  Szeráfokat, s rémek közt rémületlen

veszélyeztette Menny örök Királyát,

főhatalmát próbára téve, hogy: Sors

tartja-e fenn, vagy Erő, vagy Szerencse?

Nagyon jól látom s fájlalom a romlást,

mely szomorú gyásszal s rút vereséggel

elvette Egünk, s hős Hadunkat ily zord

ronccsá zúzva ily mélyre dobta, már

amennyiben Istenek s Égi Lények

megronthatók: mert győzhetetlen a

140  Lélek s a Szellem, s erőnk visszatér,

kihúnyt bár minden glóriánk s ha üdvünk

elnyelte is e végtelen nyomor.

De hátha Győzőnk (kit Mindenhatónak

kényszerülök hinni, mert oly erőt, mint

a miénk, nem zuzhatott össze gyarlóbb,)

erőnk s szellemünk teljét csak erősen

szenvednünk tűri, s kínunkat viselni,

hogy kibírhassuk bosszuló haragját,

vagy hogy, harc jogán rabja, még nagyobb

150  szolgálatára legyünk, bármi dolgát

megtéve, itt a Pokol tűz-szivében,

vagy amit csak e vak Mélyben reánk biz;

mit ér tehát, hogy – érzésre – erőnk

fogyatkozatlan, s hogy létünk örök,

ha örök bünhődés a végzetünk?"

Gyors szóval felelt rá a Fő-Gonosz:

„Bukott Kherub, hitvány az, aki gyenge,

ha tettben, ha tűrésben; biztosítlak:

jót tenni sose lesz feladatunk, de

160  mindig rosszat: egyetlen gyönyörünk; mert

ez dacol magas szándékával Annak,

akinek ellenállunk. Bölcsessége –

ha gazságunkból jót próbál kihozni,

a mi dolgunk: hogy célját rontsuk és

még a jóból is gonoszat csiholjunk;

ez sokszor sikerűlhet, és talán,

ha nem tévedek, fáj majd Neki, mert

elhajlítja céljuktól terveit.

De nézd: dühös legyőzőnk visszahivta

170  a bosszú és megtorlás hadait

a Menny kapuihoz; a kén utánunk

lőtt jégvihara lecsöndesitette

a tűz-árt, melyre, az Égből zuhanva,

idehulltunk; s a rőt villámmal és

vad dühvel szárnyas mennykő bizonyára

elszórta minden nyilát s nem üvölt

többé a tág, végtelen űrön át.

Használjuk az alkalmat, adja bár gőg

vagy ellenfelünk jóllakott haragja.

180  Látod azt a zord, kietlen vadont,

a szomoruság fény-üres világát,

melyet csak e sok fakó láng remeg be

rémesen, és sápadtan? Igyekezzünk

e tolongó tűz-árból oda; ott

pihenünk, ha lehet itt pihenés;

és, szétszórt seregeink összegyűjtve,

nézzük meg: Ellenfelünk ezután hogy

zaklathatjuk leginkább, veszteségünk

hogy pótolhatjuk, hogy törünk ki szörnyű

190  helyzetünkből, mit segít a remény; s ha

nem, mit sugall a kétségbeesés."

Szomszéd társához Sátán így beszélt,

fejét s szikrázó szemeit magasra

emelve a hullámból; többi része

messze nyúlt, víz-szint, hosszan s szélesen

lebegve, sok lánc földként, óriásként,

mint a regék nagy rémei, Titán, vagy

a Föld Fiai, akik Zeusra törtek,

Briareos, vagy Typhon, kit az ősi

200  Tarsusnál rejt barlangja, s Leviáthán,

a vízi barom, kit Isten a tenger

úszói közt legnagyobbnak teremtett:

ezt, míg a norvég habon szendereg,

olykor szigetnek nézi valamely

éj-lepte sajkás, s – matróz-száj szerint –

horgonyát a pikkelyeibe ütve

szélmentes oldalán tanyáz, mig a

tengert éj lepi s feltartja a várt fényt.

Hosszan így nyúlt el a Fő-Gonosz, az

210  égő tóra láncolva; ám se kelni,

de még fölnézni sem bírt volna, ha

a mindent-kormányzó Ég engedelme

rá nem hagyja sötét terveire,

hogy újított bűneivel maga

gyűjtse fejére a kárhozatot, míg

másokat rontani tör, s hogy dühöngve

lássa: minden gaz terve mennyire

csak végtelen jót s üdvöt szűl s kegyelmet

az Embernek, kit megcsalt; rá pedig

220  hármas szégyent hoz, bosszút s haragot.

Roppant testével ki is kél azonnal

a tóból; s láng, kettécsapva, ejti

szúró nyelveit, s hullámmá simúlva

iszonyú völgyet hagy a közepén.

Ő meg, szárnyát bontva magasba csap,

rádől a szürke levegőre, mely

érzi szokatlan terhét: majd leszáll a

száraz földön, – ha föld az, ami folyton

ég, szilárd tűzzel, ahogy cseppfolyóssal

230  a tó; és színre olyan, mint mikor

Pelorusról sziklát csavar le és visz

a földalatti szél; vagy mint bezúzott

oldalával a dörgő Aetna, melynek

gyúlékony a bele, tüzet fogva, lávás

dühvel fölcsap, segíti a szelet

s füsttel s bűzzel lepi végig a perzselt

tájat: talpát ily nyugvóhelyre tette

a boldogtalan láb. Társa követte,

s dicsekedtek, hogy istenek gyanánt

240  hagyták el Styxet, saját erejükből,

s nem, mert tűrte a Legfőbb Hatalom.

„Ez hát a táj, a föld, a klima", mondta

a bukott Arkangyal, „ez az a székhely,

melyre Egünk cserélnünk kell, e gyászra

az égi fényt? Legyen; hisz aki most

Önkényur lett, kedvére dönt, mi hogy

lesz jó: legjobb legmesszibb Tőle, kit

ész Társaival egy szintre s erőszak

még feljebb vitt. Búcsúzom, Szent Mezők

250  örök öröme! Üdv, borzalmak! üdv,

szörny Alvilág! s te, legmélyebb Pokol,

fogadd be uj gazdádat; szellemén

tér és idő nem hozhat változást.

Saját világa a szív, önmagában

Eget Pokollá tehet s Poklot Éggé,

mit számít, hogy: hol, ha én én vagyok,

s mit, hogy mi, ha nem kisebb Nála, kit

mennyköve megnövelt? Itt legalább

szabadok leszünk; itt nem épitett

260  irígy Mindenható, s nem űz ki: itt

biztos hazánk lesz, s uralkodni, ugy

vélem, méltó cél a Pokolban is:

jobb itt a trón, mint a rabság a Mennyben.

De hát mért hagyjuk hű barátainkat,

bukásunk társait s részeseit,

kábúltan ott a feledés taván,

s mért nem hívjuk, hogy osszák meg velünk bús

lakunkat, vagy hogy lássák: uj, közös

harc árán mit ad vissza még a Menny, vagy

270  mit veszthetünk még többet a Pokolban?"

Igy beszélt Sátán, s Belzebub felelt:

„Vezére ama tündöklő Hadaknak,

melyeket csak a Legfőbb sújthatott le,

ha hangod hallják, bajban s félelemben

reményük élő zálogát, mely annyit

zendűlt feléjük vad vészben, dühöngő

csaták legélén, minden támadásnál

biztos jeleként: bizonyára rögtön

újúl erejük s harckedvük, habár most

280  a tűz-tavon hányódnak, elterűlve,

ahogy nemrég mi, kábúlt döbbenetben. –

Alig szólott igy, már a főbb Gonosz

a part felé ment; éther-anyagú

nagy, nehéz pajzsát, mint tömör korongot

hátára vetve. A széles kör ugy

csüngött a vállán, mint a Hold tekéje,

mikor látcsövén szemléli a toszkán

tudós esténként Fiesole ormán

290  a Val d'Arnóban, ha uj földet, hegyet

s folyót vágy látni a rücskös golyón.

Dárdája, melyhez a norvég hegyekben

vágott roppant fenyő, vezérhajók

főfő-árboca, pálca volna csak,

támogatta, mialatt ingva ment

az égő márgán; nem, mint valaha,

a Menny azúrján: és vad sebeket mart

rá az izzó, tüzboltos levegő.

De tűrte, míg oda nem ért a láng-

300  tenger partjára; s hívta légióit,

angyal-alkatokat, kik ájulatban

feküdtek ott, sűrűn, mint őszi lomb, mely

Vallambrosa patakjait borítja

etrur árnyak ívboltjai alatt; s mint

a vízreszórt sás, mikor Orion vad

vihara a Vörös Tenger vizébe

ölte Busirist s memphiszi hadát,

amiért az hitszegő gyűlölettel

üldözte Goshen lakóit, kik az

310  ép partról nézték a sok vízi hullát

s tört harckocsi-kereket: ezek is,

roncs és szemét, így födték vastagon, rút

változásuktól döbbenten, az árt.

Kiáltott Sátán, s visszhangzott szavára

a mély Pokol: „Fejedelmek, Urak,

Harcosok, csokra Mennynek, tieteknek

egykor, ma veszítettnek, – sújthat ily bús

sors Örök Lelkeket? Vagy a ti fáradt

erőtök kereste a pihenőt

320  a harc után, hívén, hogy szenderegni

oly jó itt, mint a Menny völgyeiben?

Vagy eskü köt, ily silánnyá omolva

imádni Őt, a Győztest, aki szétszórt

fegyvereink s zászlaink közt mocsárban

fetrengeni lát Kherubot s Szeráfot,

míg, gyors szolgái, megsejtvén előnyük,

ránkcsapva, csüggedtekre, sárba nem

tipornak s lánc-mennykövekkel e Mélység

legfenekére oda nem szögeznek?

330  Föl! Keljetek! Vagy vesszetek örökre!"

Azok hallották, szégyenkeztek, és föl-

ugrottak, s szárnyra, mint őrök, kiket

rettegett tisztjük alva lelt, riadnak

és mozdúlnak, bár még alig ocsúdtak;

észlelni se szűntek gyötrelmüket,

mely rájuk tapadt, s érezni a zord kínt;

de engedtek Tábornokuk szavának,

számlálhatatlan nép. Mint mikor Ámrám

fia, Egyiptom rossz napjaiban,

340  a parton, bővös botjával, Kelet

szelében sáskák szurokfellegét

ringatta elő, éjbe födni földjét

a Nílusnak s a gonosz Fáraónak:

rossz Angyaloknak oly tömege rajzott

a Pokol tetőboltjai alatt,

a fenti, lenti s környező tüzek közt;

mig, adott jelre, dárdáját emelvén

nagy szultánjuk, és röptüknek irányt

intve, egyenest alá nem suhannak

350  s meg nem töltik a szilárd kén-lapályt:

tömeg milyet sosem öntött a népes

Észak fagyos ágyéka a Dunán vagy

Rajnán át, mikor barbár fiai

özönként dőltek Délnek, s szertecsaptak

Gibraltártól a homok Lybiáig.

Minden század s raj hadnagya s vezére

rögtön odasiet, ahol vitéz

Parancsnokuk állt; istenszerü lények,

s emberentúliak, hercegi rangok

360  s erők, akiknek trónja volt a Mennyben;

bár nevükről a Menny lajstroma nem tud

többé: lázadó mind kiirtatott-

olttatott az Élet könyveiből;

s uj nevet Éva fiai között csak

akkor kaptak, mikor, Isten magas

türelméből, Embert kisérteni

a Földet járták, s hazug csellel az

Emberiség nagy részét Alkotója

ellen csalták, és az Ő láthatatlan

370  dicsfényét tarka s arany pompa közt

Állatképpé cseréltették vele,

hogy léha szertartásokban nem egyszer

Ördögöt imádjon Isten gyanánt:

sok nevükkel, sok bálványukkal akkor

ismerkedett meg a pogány világ.

Mondd Muzsa, sorra: ha elsők, ha végsők,

hogy ébredtek tűz-ágyuk szenderéből

Uruk szavára, rang szerint s egyenkint

hogy mentek elébe a puszta parton,

380  míg a vegyes nép távolabb szorongott.

Kezdték azok, akik a mély Pokolból,

zsákmányért Földre jőve, székük Isten

székéhez merték állítani, később

oltárához oltáruk, messzi népek

imádott istenei, s állni merték

a Kherubok közt Szionon ülő

Jehova mennydörgését, sőt nem egyszer

szentélyébe is bevitték saját

förtelmüket; ocsmányul meggyalázták

390  szent szertartását, nagy ünnepeit,

s fényével éjük dacolni merészelt.

Moloch az első: emberáldozat

vére keni be, szörny-királyt, s szülők

könnye, bár hars kürt s dob fojtja siró

jaját fiaiknak, kiket a bálvány

zord tüze elemészt. Rabbában és

vizes mezein az ammoniták

imádták, és Argobban és Bazánban,

fel a messzi Arnonig. De neki

400  kevés e pökhendi nép: templomát

– Salamon bölcs szivét rászedve – Isten

templomával szemközt kapta ama

Gyalázat Hegyén, s ligetéül a

szép Hinnon-völgyet, melynek neve így lett

Tophet s fekete Gyehenna: Pokol.

Majd Chemos jött, Moáb fiainak

buja szörnye: Aroertól Nebóig

minden övé, Abarin déli szikje

s Hezebon s a szőlős Szibma virág-

410  völgyén túl Szeon földje, Horonáim,

és Eleále az Aszfalt-mocsárig.

Sittim óta Peor a neve: ott

vette fajtalanságra, s vitte bajba,

a Nilustól hazatérő zsidókat;

de tovább csaptak kéjes orgiái

egész a Botrány Hegyéig, a gyilkos

Moloch ligetéig, kéj és düh együtt;

míg szen Joseás Pokolba nem űzte.

Velük jöttek azok, kiknek az ős

420  Euphratestős s syr-egyptomi

határfolyóig összefoglaló

neve Baalim és Ashtaroth – azok

férfiak, ezek nők. Mert szellemek,

tetszésük szerint egy- vagy kétneműek:

tiszta lényük oly szelíd s keveretlen,

nincs tagok s csuklók bilincsébe kötve

s csontok törékeny vázán se pihen,

mint a nehéz hus; így, bármily – fény-, homály-,

nagy vagy kicsiny – alakot öltsenek,

430  elérhetik légies céljukat,

a szeretet vagy bosszú tetteit;

a zsidó nép gyakran elhagyta értük

élő Erejét s az Ur igazi

oltárát, mélyen hajlongva az Állat-

Istenek előtt; feje épp ezért

hullt harcban éppoly mélyre nyomorult

dárdák előtt is. Velük egy csapatban

jött Astoreth, hold-szarvas Ég-királynő,

kit Astarténak hív Phoenicia:

440  ragyogó arcát holdfényben dalokkal

s esküvel zengték Szidon szűzei,

de Szionéi is, hol háza a

Botrány-Hegyen állt: az a nőbolond

király emelte, akinek egyébként

nagy szíve, szép pogány nők rabja, rút

bálványokat imádott. Thammuz is jött,

akinek sebe Lebanonra csalta

nyarankint a syr lányokat, hogy édes

dalban sirassák egész nap, mikor

450  szülő bércéről a szelíd Adónis

– mint hitték – Thammúz évenkint ujúló

véréből rőten a tengerbe fut:

e szív-rege Sion lányait is

fertőzte: tanu templomi buja

kedvükre Ezékiel, amikor

látnoki szeme végignézte Juda

sötét eretnekségét. Aki most jött,

az méltón sírta, hogy baromi képét

s kezét-fejét a rab frigyláda hogy

460  összezúzta temploma küszöbén,

hol, hiveit pirítva, felborúlt:

ez Dagon volt, tengeri szörny, felűl –

ember, lent hal; temploma fennen állt

mégis Azotusban, s rettegte a

palesztin part és Gath és Ascalon

és Accaron s a gazai határ.

Őt Rimmon követte; gyönyörü széke

szép Damascus volt, két kristály-folyó,

Pharphar s Abbana termő partjain;

470  ő is felkelt Isten temploma ellen:

egy leprást vesztett egykor s egy királyt nyert,

Ahast, részeg győzőjét, s rábeszélte,

hogy Isten oltárát, szétzúzva, syr

divatúra cserélje, s undok égő

áldozatokkal tisztelje előbb

levert isteneit. Aztán egész raj

jelent meg, ős, hires nevek, Osiris,

Isis, Orus és a kiséretük:

rémalakban s varázslattal ők

480  szedték rá Egyiptom fanatikus

papjait, hogy ne is ember-, de állat-

formák kóbor isteneit imádják.

Kölcsön-aranyból az órebi borjút

e ragály mintáztatta a zsidókkal,

s Danban s Bethelben kettőzte e bünt a

rebellis király, ki füvész bikában

látta Jehovát: az egyiptomi

távozás éjén együtt vesztek első-

szülöttje s minden bőgő istene.

490  Végül jött Beliál; fajtalanabb

Szellem nem hullt a Mennyből, se mohóbb, a

bűnt a bűnért szeretni. Templom őt

nem tisztelte, s oltárfüst; de ki zsufolt

nála több kéjt – mikor maga a pap lett

atheista, mint Éli fiai –

Isten házába, és erőszakot?

Udvaroknak is ura, s palotáknak,

s fényűző városoknak, ahol a

legmagasabb tornyokon túlcsap a

500  tivornyazaj, bűn s rontás; és ha éj száll

az utcákra, bor s aljas szemtelenség

gyúl Beliál kóbor fiaiban:

tanuk Szodoma utcái, s az éj

Gibeáhban, mikor baráti ház

kizárt egy nőt, hogy nagyobb rossz ne essék.

Rangban s erőben ez volt a vezérkar.

A többi, híres bár, sok szót kivánna:

a jón istenek – Javán népe istent

hitt bennük, bár ifjabbakat magasztalt

510  szüleiknél, Égnél s Földnél: Titán, Ég

elsőszülöttje, szörny-sarjaival, kit

levert öccse, Saturnus, ahogy ezt

fia, Rheatól, Zeus, a még erősebb:

így lett úr a bitorló. Kréta s Ída

volt első trónjuk, s később a havas

Olympuson lettek legfőbb Egüknek

– a Közép-Levegőnek – urai;

s Delphi bércének, s Dodonának és a

dór földnek; míg mások az Adrián át

520  Saturnusszal Hesperus és a Kelták

földjére és Thuléba menekűltek.

Ezek mind, s még több, jöttek, rajban; a

szemük levert s tört, bár gyúl benne némi

öröm csilláma, látván, hogy Vezérük

nem esett kétségbe s hogy ők maguk

túlvészelték vesztüket. Arca színe

kétesre hűlt. De szokott büszkeségét

összeszedve, nagy szavakkal, a fenség

látszatával, nem tényével, emelte

530  halk hitüket, és űzte rettegésük;

majd gyors parancsa: kürtök s harsonák

hadi zengése emelje magasra

hatalmas zászlaját. E büszke tisztet

Azazel igényelte, nagy kherub:

rögtön göngyölte ragyogó nyeléről

a felségjelvényt, mely, magasba szökve,

fénymeteorként csatázott a széllel,

rajta gyöngyök, trofeák, s dus aranyban

domború szeráfcímer; ezalatt

540  zengő érc fújta folyton harcdalát

s oly riadóba riadt az egész had,

hogy a Pokol ürege belerendűlt

s megréműlt kint a Kháosz és az ős Éj.

Egy pillanat, s tízezer lobogó

szökkent magasba a homályban és

ringatta Kelet színeit; velük

dárdaerdő, tömött sisak-özön

s zárt pajzsok sűrű rendje, mérhetetlen

mélyen tagozva. Igy, teljes falanxban,

550  mozogtak, a síp s a fuvola dór

dalaira, melyek a harci kedv

legnemesebb magasára emelték

az ókor hőseit és düh helyett

megfontolt erélyt gyújtottak, halálban

is megvetni rút hátrálást s futást,

s volt erejük ünnepi ihletéssel

zavart oldozni és elűzni gondot,

bút, kételyt, gyászt, szorongást s kínt halandó

s halhatatlan lelkekből. Egyesűlt

560  erőt lehelve, és egy célban, így

mentek, némán: lágy sípszó enyhitette

talpuk kínját az izzó úton; és most,

frontba érve, megállnak, fegyverek

ragyogó s roppant, mély arcvonala,

ős hadrendben, dárdásan, pajzsosan,

várván, hatalmas Főnökük milyen

parancsot ad ki. Tapasztalt szemét az

átdöfi a fegyveres sorokon

s máris mindent lát, – beosztásukat,

570  arcukat s isteni termetüket;

és számbaveszi őket. S szíve most

dölyftől dagad, edződik erejében

s ujjong; mert amióta ember él,

nem volt még had, mely, ezzel összemérve,

többet érne, mint ama darvak űzte

törpe-gyalogság: egyesűlne bár

Phlegra hős sarja, s mind a hősi faj,

mely Thébánál s Trójánál, istenektől

segítve küzdött; s akiket csak említ

580  Uther fiának mondája s regénye,

a brit és az armorik lovagok,

s mind, keresztény s hitetlen, aki lándsát

tört Montalban, Aspramon s Damascus

vagy Marokkó s Trebizond terein;

s kiket Bizerta küldött Afrikából,

Nagy Károly s zászlóssura mind

elesett Fontarabbia előtt.

Földöntúli hősök bár, rettegett

vezérük nézték. Tartásban, alakban

590  büszkén nőtt Az a társai fölé,

s toronyként állt; még nem vesztette minden

ős fényét, s szemre nem volt kevesebb,

mint bukott Arkangyal, dicsfénye csak

vakításában sápadt: amilyen

a frissen-kelt Nap, ha sugara-nyírtan

néz át az ég-alj ködén, vagy ha tompa

csorbúltságban a Hold mögűl veti

rontását a fél Földre, s változás

rémét a riadt királyokra. Törtebb

600  fényében is túlragyogta hadát; s bár

arcán mély villám-hegek árka és

sápasztó gond ült, homlokán töretlen

bátorság és meggondolt büszkeség,

bosszúra váró. Szeme vad, de önvád

s fájdalom jeleitől volt nehéz, hogy

bűntársait, vagy inkább követőit,

igy látta (másképp, mint a régi üdvben),

az ő vétkéért, szellemmilliókat,

menny-vesztve, az örök Fényből kizárva,

610  az ő pártütéséért: hervadott

dicsfényükben, de hűen: mint mikor

ég tüze sújt tölgyerdőt s hegyi fenyvest,

s a sok délceg fej tarlottan, de áll

a szétdult pusztán. Aztán szólni készült,

mire azok, kettős soraikat

kétszárnyt megtörve, vezéreivel

félkörbe zárják, némán és figyelve.

Háromszor kezdett neki; s noha dacban,

háromszor fakadt sírva, ahogy angyal

620  sírhat; majd így tört ki könnyes szava:

„Óh, örök Lelkek, Erők, Tömegek, csak

a Legfőbbnél kisebbek; – s az a harc se

volt dicstelen, bár eredménye zord, mint

e hely mutatja, s e zord változás,

mely szóra is szörnyü. De félhetett-e

ész, jóserő, képzelet, mult s jelen

tudásának bármily mélysége, hogy

Istenek ily egyesűlt Hada, ily

tábor valaha visszaverhető?

630  Mert elbuktunk bár, ki hiheti, hogy

e hős légiók, melyeket elűzve

kiürűlt a Menny, felocsúdva nem tud

ős-hona birtokába visszatörni?

Tanum a Menny minden seregei,

hogy hibás terv vagy rettegett veszély

zúzta-e szét reményünk. Nem. A Menny

zsarnoka, ki addig szilárdan ült

trónján, amelyet régi dics, szokás

s közérzés tartott fenn s aki királyként

640  pompázott, de titkolta erejét:

Az kisértett kisérletünkre, Az

vert le. Láttuk hatalmát, s a magunkét:

se ki nem hivjuk, se nem rettegünk, ha

Ő hív uj harcra; most legjobb födötten

vívnunk, csellel s csalással, azt, amit

erő nem ért el: így megtudja végre,

hogy aki erőszakkal győzi le,

csak félig győzte le ellenfelét.

A Tér foganhat uj Világokat;

650  régi teremtő szándékát gyakorta

hírlelte a Menny, s hogy oly fajt helyez majd

oda, melyet különös kegye az

Ég Fiaival egy rangra emel.

Próbára bár, tán oda csapjon első

kitörésünk, oda vagy máshová;

mert e Pokol-kút sose zárhat égi

Szellemeket, és a Mélység se födhet

éjébe soká. De érlelje tervünk

teljes Tanács. Békére nincs remény; mert

660  ki gondol megadásra? Harc tehát, nyílt

vagy rejtett harc: erről kell döntenünk."

Szólt; s szavát helyeselni millió

lángkard repült föl a nagy kherubok

oldaláról; gyors fényük messzi körben

átgyúlt a Poklon. Nagy-fennen dühöngtek

a Legfőbb ellen; majd, fegyvert ragadva,

csatadalt vertek csengő pajzsukon:

így zúgták dacuk a Mennybolt felé.

Nem messze nagy hegy állt ott, rémes orma

670  tüzet s gomoly füstöt hányt; többi részén

csillámló kéreg födte, bizonyos

jelként arra, hogy ércet rejt a méhe,

kén-terméket. Gyors röppenéssel ott

termett egy erős brigád: mint mikor

árokhúzó és sáncverő utászok

futnak,ásóval és csákánnyal, a

királyi tábor előtt. A vezérük

Mammon volt, Mammon, legalsóbb az égi

bukottak közűl: szeme s esze már ott

680  csak le irányúlt, mert jobban csodálta,

amin járt, a Menny arany padlatát, mint

bármi szent vagy boldog képet, amely

üdvözűlt szem öröme. Ember is

őáltala sugalltan tört először

a központra s dúlta szentségtelen

kézzel Földanyánk belét kincsekért,

amelyek jobb, ha rejtve! Gyors hada

széles sebet nyitott a hegybe és

aranybordákat ásott ki. Csoda,

690  hogy kincs nő a Pokolban? Drága méreg,

az a hely legméltóbb rád! S ti, kik ugy

rajongtok muló dolgokért, csodálva

Bábel s Memphis urainak müvét,

tanúljátok meg: hir, erő s müvészet

legfőbb emlékein hogy túltesz az

aljas szellemhad, s egy óra alatt,

mindazon, mit egy öltő miriád kéz

szünetlen munkájával alig ér el!

A síkhoz közel, kádakban, melyekbe

700  folyékony tűz zsilipelt ereit

vezette a tó, egy másik tömeg

bűvészmód forralta a sűrü ércet,

fajtánkint, s a kincs-salakot fölözve.

Egy harmadik már minták tömegét

vájta a földbe s a láng-katlanokból

csodás csöveken telitette őket:

ahogy orgonák egész síp-sorába

egyszerre fúj lelket a fújtató.

S a földből íme roppant épület

710  emelkedett föl, páraként, szelíd

hangok s édes zengések közepett,

templomszerü: pilaszter-sor övezte

s dór oszlopok; fölöttük mindenütt

arany architráv; a friz se hiányzott,

s a párkányzat s a dombormű-diszek;

a tető vert arany. Se Babylon,

se nagy Kairó minden glóriája

nem tisztelte ily fénnyel istenét,

Belust s Szerapiszt, s ily trónnal királyát,

720  mikor Egyiptom és Asszyria

versengett kincsben s fényüzésben. Orma

kevélyen nyúlt fel, s biztosan; s ahogy

nyilt a kapuk érc-szárnya, a csiszolt

padlózat fölött tág termek sora

tárúlt, messze, be: boltos mennyezetről,

varázsfonálon, égő fáklya- és

csillaglámpa-füzérek, melyeket

nafta s asphaltus táplált, tündököltek,

akár egy égről. A mohó tömeg

730  tódult, bámúlt, s ez a művét, az a

művészt dicsérte: ismerték kezét

már a Menny sok torony-épületéről,

hol jogaras Angyalok fejedelmi

székhelye volt, kiket Legfőbb Királyuk

emelt oda föl, hierarchiája

dicső Rendjeinek uraiul.

S Hellasban sem volt neve ismeretlen

vagy dísztelen; Ausonia lakói

Mulcibernek nevezték, elregélve,

740  hogy hullt alá, mikor a haragos Zeusz

egy nyári nap átvetette a kristály-

falon: reggeltől délig, déltül a

harmatos estig esett, mig a Nappal

együtt, hullócsillagként, a zenitről

Lemnosra ért, az aegei szigetre.

Igy mondják, tévesen; mert már előbb

lehullt, a pártütőkkel; s nem segített

rajta sok égi tornya; semmi gépe

nem mentette meg: fejest dobatott, mint

750  serény hada: építsen a Pokolban!

Ezalatt szárnyas hírnökök, királyuk

parancsára, kürtszó s félelmetes

szertartás mellett, közlik a sereggel:

hogy Pandemoniumban, Sátán és

nagyjai fő-várában ünnepi

tanácskozás lesz. Mindegyik csapatból

s falnx-ezredből meghívást kapott, rang

vagy választás szerint, a legkiválóbb;

s már mentek, százak, ezrek, tömegektől

760  kisérve. Minden bejárat, kapu

s előcsarnok megtelt, s főleg a tág hall –

bár mint a porond, hol hős lovagok

száguldanak fegyverben, és a Szultán

előtt halálos vagy játék-csatára

hivják ki Pánim legjobb daliáit:

főleg az rajzott, földön s levegőben

úgy söpörte a zúgó szárnyverés.

Ahogy a méhek, tavasszal, ha a

Nap a Bikán nyargal, a kas körűl

770  kiröpítik ifjaik sokadalmát,

s friss harmatban s virágok közt cikáznak

vagy a simított deszkán, szalmaváruk

balzsamlepte kültelkén föl- s lejárva

tárgyalják államügyeiket: úgy

nyüzsgött a légi tábor; majd – csodás kép! –

ki csak imént termetre verni látszott

a Föld óriás fiait, adott

jelre morzsánál morzsább törpeként

tolongott mind a szűk térben, miként a

780  pygmeus-faj túl a Hinduk Hegyén; vagy

mint tündérek, kiknek éjféli táncát

vízparton, erdőszélen látja vagy

látni álmodja egy késett paraszt

(mig fölötte tanuként ül a Hold s a

Föld felé hajtja halvány kocsiját)

víg tánc s méz-zene bűvöli s szivében

együtt dobog gyönyör és félelem.

A testtelen Szellemek óriás

alakjuk így vonták parányivá,

790  s bár számuk tenger, könnyedén mozogtak

a Pokol-Várban. Messze bent pedig,

tulajdon, eredeti méretükben,

titkos konklávé, zárt, meghitt magány,

a nagy Szeráf-Lordok s Kherubok ültek,

ezer félisten, arany székeken,

tömött rendben. Rövid csönd; névsor; aztán

megkezdődött a nagy tanácskozás.

 

Milton

 

 

TARTALOM

 

Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez

Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez

Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez

 

ELSŐ KÖNYV

Goethe: Proemion

Baudelaire: Fölemelkedés

Whitman: Hallom Amerika dalát

Horatius: Torquatushoz

Tyutcsev: Tavaszi vizek

Horatius: Sestiushoz

Tyutcsev: Az első lomb

Goethe: Valami halk gyermeki bánat

Tyutcsev: Hó fehérlett

Hofmannsthal: Koratavasz

Tyutcsev: Még bánatos a föld

Stefan George: Búsak, ahol találkozunk

Baudelaire: Kapcsolatok

Charles d'Orléans: Rondó

Dietmar von Aist: Ahi! Már közel az idő

Tyutcsev: Tavaszi vihar

Lyly: A tavasz köszöntése

Tyutcsev: Jégtáblák

Goethe: Ganymedes

Meyer: Tavaszi utazás

W. H. Davies: Mikor még

Tyutcsev: Reggel a hegyekben

Liliencron: Március

A. A. Fet: Kikelet

James Stephens: Áprilisi eső

Heine: A csoda-májusban

Heine: Könnyeimből virágok

W. H. Davies: Májusi reggel

Angol népdal: Kakukk-nóta

Goethe: A tavon

Robert Browning: Hazagondolás idegenből

Goethe: Husvéti séta (A Faust-ból)

Mileta Jakšić: „Vigabbat!"

Lenau: Tavasz

František Halas: Ősz a tavaszban

Shakespeare: Erdei dal (Az Ahogy tetszik-ből)

Goethe: Talált kincs

Shakespeare: Így szidtam a túlbuzgó ibolyát (99. szonett)

Shakespeare: A számüzöttek boldogsága (Az Ahogy tetszik-ből)

Tyutcsev: Este

Hölderlin: Reggel

Jammes: Csupa locspocs az út

Tyutcsev: Napkelte

Yeats: Innisfree

Tyutcsev: Nyári est

Tennyson: Tündérország kürtjei

Leopold Staff: Gyerekkori emlék

Verlaine: Falusi vecsernye

Stefan George: Júliusi bánat

Tyutcsev: Kelet szürkűlt

Verlaine: Allegória

Verlaine: Párizsi vázlat

Tyutcsev: A Duna

Wordsworth: A Westminster hidon

Tyutcsev: Nyári vihar előtt

Tyutcsev: Bűvös éjszaka

Anette von Droste-Hülshoff: A pacsirta

Tyutcsev: Dél

Wordsworth: A kakukkhoz

Verlaine: Hogy ragyog a tető felett

Po Csü-ji: Kormányhivatalnok nézi az aratókat

Jammes: Jean de Noarrieu nézi a lányokat (Részlet)

Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Liliencron: Szép júniusok

Majkov: Az éj hangjai

Robert Herrick: Mért siettek úgy, nárciszok?

Shakespeare: Az órák, melyek halk remekbe fogták (5. szonett)

Hans Carossa: Titkos táj

Shelley: A felhő

Horatius: Bandusia forrásához

Tu Fu: Li úr egy nyári napon meglátogat

Tyutcsev: A tenger zenéje

Goethe: Mohamed éneke

Tyutcsev: Nizza

Tyutcsev: Álom a tengeren

Goethe: Tengeri utazás

Tyutcsev: A tenger paripái

Mickiewicz: A zarándok (A Krími szonettek-ből)

Shakespeare: Mily gonddal zártam, útra kelve (48. szonett)

Mickiewicz: Vihar (A Krími szonettek-ből)

Goethe: Szélcsend a tengeren

Whitman: Kabinos tengeri hajókon

Tyutcsev: Hullám és gondolat

Ronsard: A Gastine-i erdő favágói ellen

Mickiewicz: A litván őserdőben (Részlet a Pan Tadeusz-ból)

Tyutcsev: Erdőégés

Stefan George: A domb, melyen sétálunk

Maria Konopnicka: Fűzfa

Verlaine: Pásztoróra

Tyutcsev: Nyári éjfél…

Stefan George: A szép arckép

Tyutcsev: A szivárvány

Wordsworth: Egy pillangóhoz

Verlaine: Érzelmes séta

Lenau: Gyászos ég

Tyutcsev: Éji hangok

Tyutcsev: Körül szőlőhegyek…

Jammes: Hol vagy, sziget

Majkov: Nyári eső

Meyer: Az éj neszei

Tyutcsev: Olasz villa

Tyutcsev: Róma, éjjel

Hans Carossa: A régi kút

A. K. Tolsztoj: A kútnál

Stefan George: Jőjj a holtnakhitt parkba

Tyutcsev: Úton

Stefan George: Ne késs elfogni

Verlaine: Ragyog a jó remény

La Fontaine: A nap és a szél

Stefan George: Tájkép

Hölderlin: Az élet felén

Shakespeare: Csak ne kérkedj, Idő (123. szonett)

Baudelaire: Tájkép

Whitman: Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át

Verlaine: Éjszakai kép

Tu Fu: Kunyhóm körűl

Baudelaire: Esti szürkület

Liliencron: Egy pályaudvaron

Storm: A város

G. Heym: A városok démonai

Gautier: A Sierra Nevadában

Tyutcsev: Kora ősszel…

Tyutcsev: Őszülő erdő

J. P. Polonszkij: Este

Baudelaire: Romantikus naplemente

Jammes: Darvak húztak…

Baudelaire: Köd és eső

Verlaine: Őszi dal

Tyutcsev: Mint egy őrült kacaja

Georg Trakl: Tündöklő ősz

TyutcsevÍ: A cárszkojeszelói kert

Jammes: A hideg por tölcsért rak

Leopold Staff: Humoreszk

Dehmel: Fenyegető kilátás

Shelley: Sorok

Tyutcsev: A befagyott Néva fölött

Verlaine: A kürt szava az erdő fele csap

Tyutcsev: Falevelek

Shakespeare: Téli dal (Az Ahogy tetszik-ből)

Tyutcsev: Téli erdő

Tyutcsev: Decemberi reggel

Georg Trakl: Téli este

Lenau: Téli éjszaka

Shelley: Dal

Tu Fu: A Hó-Császár-Erőd

Horatius: Nézd a Soractét!

Publilius Syrus: Szentenciák

Tyutcsev: Jégkéreg alatt

Stefan George: A sziget ura

Martialis: Egy borostyánkőbe zárt méhre

Baudelaire: A baglyok

Baudelaire: A macskák

Harold Monro: A cica tejet kap

Harold Monro: Máj a cicáknak

William Cowper: A csiga

Rupert Brooke: A halak

Leconte de Liste: Az elefántok

Coleridge: Rege a vén tengerészről

Puskin: Sötét felhő repűl…

Tyutcsev: A hattyú

Meyer: Keringő sirályok

Tyutcsev: A keselyű

Byron: Felirat egy ujfoundlandi kutya siremlékére

Blake: A tigris

Rilke: A párduc

Thomas Gray: Egy elkényeztetett cicáról, mely az aranyhalas medencébe fult

Baudelaire: A macska

La Fontaine: A farkas és a bárány

La Fontaine: A szarvas, aki a vízben nézegeti magát

La Fontaine: A patkány és az osztriga

La Fontaine: Oroszlánné temetése

Krilov: Az Egér meg a Patkány

Krilov: A Remete és a Medve

Krilov: A Kandúr és a Szakács

Krilov: A Méh és a Legyek

Krilov: A Légy meg a Méh

Krilov: A Kis Doboz

Krilov: A Farkas és a Bárány

Krilov: A Majmok

Krilov: A Hazug

Krilov: Kutyabarátság

Ismeretlen francia költő: Szent Eulália kantilénájából

Középkori német dal: Utiáldás

Müncheni Kódex: Én tied, te enyém

Shakespeare: A gyönyörűt szaporítani vágyunk (1. szonett)

Német népdal: Méháldás

Német népdal: Gyönyörűszép a liget

Német népdal: Lenne enyém

Német népdal: Csak egy kislány van…

Német népdal: Szerelmi dal

Ismeretlen német költő: Tudok egy kislányt

Német népdal: Alszom, kelek…

Ismeretlen német költő: Ha szeretek, szenvedek

Ismeretlen német költő: Mikor két szerelmes

Shakespeare: Nézz tükrödbe... (3. szonett)

Sir Walter Raleigh: A szótlan szerelmes

Shakespeare: Ha nincsen uj (59. szonett)

Theokritosz: Szirakúzai nők az Adónis-ünnepen

Alfrad de Vigny: Római hölgy fürdője

Shakespeare: Hogy hirdessem illendőn (39. szonett)

Horatius: Chloéhoz

Lyly: Erosz és a kedves

Ovidius: Beszélgetés a cirkuszban

Whitman: Egy órányi őrület és gyönyör

Shakespeare: Ámor-mintázta ajka (145. szonett)

Stefan George: Mezőisten szomorusága

Ibükosz: Tavasz és szerelem

Dietmar von Aist: A magas hársfa tetején

Reimar úr, az öreg: Szerelem mozgolódik bennem

A Kürenbergi: Szép sólymocskát neveltem

Shakespeare: Frigy köti a szememet-szívemet (47. szonett)

Puskin: A dalnok

Shakespeare: Ki Zene vagy, mért bús a zene néked? (8. szonett)

Marlowe: A szenvedélyes pásztor a kedveséhez

Shakespeare: Lecsukva lát legjobban a szemem (43. szonett)

Slowacki: Kozák lány dala

Thomas Lodge: Rozalinda madrigálja

Dietmar von Aist: Ugy érzem, ezer éve már

Tyutcsev: Galambszürke árnyak…

Lord Lyttelton: Mondd, szivem, ez a szerelem?

Goethe: Cupido

Shakespeare: Tüzét letéve aludt Kupidó (153. szonett)

Shakespeare: Aludt a szerelem kis istene (154. szonett)

Burns: Ha a kedves volna az a…

Heine: Salamon

Stefan George: Ismeretlen dalnok boldogtalan modorában

Shakespeare: Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok (80. szonett)

Ismeretlen német költő: Ki látni akar két eleven kútat

Ismeretlen német költő: Szerelmes lány panasza

Shakespeare: Rabod lévén, más dolgom mi legyen (57. szonett)

Shakespeare: De komor tél volt (97. szonett)

Shakespeare: Távol telt tőled tavaszom (98. szonett)

Masefield: Szépség

Shakespeare: Dal (Az Ahogy tetszik-ből)

J. P. Polonszkij: A csók

Sir Philip Sidney: Üzlet

Shakespeare: Az enyém nem olyan, mint a Múzsa (21. szonett)

Robert Herrick: Júlia ruháira

Robert Herrick: Rendetlen szépség

Középkori diáknóta: Félre könyvek, doktrinák!

Shakespeare: Könnytől félted tán egy özvegy szemét (9. szonett)

Heine: A fiatalokhoz

Goethe: Óh, mennyi érzék!

Shakespeare: Szemem a festőt játszotta (24. szonett)

Goethe: Elmerűlve

Majkov: Félénk szerelem

Burns: Valakiért

Shakespeare: Mint tökéletlen szinész a szinen (23. szonett)

Robert Greene: Faunia

Robert Herrick: Karperec: Júliának

Shakespeare: Hányszor, Zeném (128. szonett)

Robert Greene: Óh, ha dalol

Hugo: Mert minden földi lélek

Shakespeare: Szívedbe gyűlt, kincstárba (31. szonett)

Shakespeare: Mondjon legtöbbet (84. szonett)

Uriel Meteor: Lepke

Goethe: Ő volt, szeme, szája, ő

Shakespeare: Ugy vagyok, mint a gazdag… (52. szonett)

Anakreon: Erósz, mint kovács

Shakespeare: Szerelmem lordja, kihez érdemed (26. szonett)

Goethe: Lidához

Yeats: A költő az ég köntösére vágyik

Shakespeare: Az vagy nekem, mi testnek a kenyér (75. szonett)

Goethe: Ezer alakba rejtőzhetsz

Shakespeare: Mily lényeg formált (53. szonett)

Shakespeare: Lánynak festette maga a Teremtés… (20. szonett)

Storm: Óh édes semmittevés

Baudelaire: Himnusz

Shakespeare: Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás (105. szonett)

Heinrich von Kleis: Jupiter és Alkmene (Amphitryon, II. felv. 5. jel.)

Puskin: A bahcsiszeráji szökőkút

Mickiewicz: Bahcsiszeráj (A Krími szonettek-ből)

Mickiewicz: Bahcsiszeráji éjszaka (A Krími szonettek-ből)

Mickiewicz: A hárem sírjai (A Krími szonettek-ből)

Stefan George: A nyárnak az őszbe kacag most

Goethe: Őszi érzés

Shakespeare: Ujitsd erődet, édes szerelem (56. szonett)

Byron: A Szépség lányai közt nincs

Shakespeare: Hogy lesz egykor versemnek hitele (17. szonett)

Shakespeare: Mondjam: társad (18. szonett)

Shakespeare: Falánk Idő, nyűdd (19. szonett)

Byron: Ahogy itt jár-kél

Verlaine: Green

Storm: Fiatal szerelem

Mörike: Kisértés

Mörike: Tréfa

Heine: A drága család

Rimbaud: Komédia három csókban

Shakespeare: Ments isten, ki raboddá tett (58. szonett)

Stefan George: Föl s le járunk

Verlaine: Kagylók

Baudelaire: Messze innen

Lermontov: Egy fiatal grúz nőhöz

Mörike: Elutazás

Baudelaire: Útrahívás

Shakespeare: Villik rajzanak körül (135. szonett)

Shakespeare: Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély (136. szonett)

Goethe: A kedves közelléte

Hölderlin: Este

A Kürenbergi: Ez a csillag a sötétben

Shakespeare: Bűnét tudni gyermek a szerelem (151. szonett)

Bión: Esthajnalcsillag

Verlaine: A naiv fiuk

La Fontaine: A fiatal özvegy

Verlaine: Holdfény

Heine: Izlett a tea…

Propertius: Cynthia Baiaeban

Shakespeare: Ez szid: kár, hogy ifjú (96. szonett)

Uhland: Úton a kedveshez

Browning: Éjszakai találkozó

Browning: Hajnali bucsuzás

Shakespeare: Hű lelkek násza (116. szonett)

Thomas Moore: A májusi hold

Verlaine: A hold a fák közt

Rilke: Szerelmi dal

Ismeretlen német költő: Lefeküdtél, kedvesem

Shakespeare: Kimerűlt utas, esem édes ágyba… (27. szonett)

Burns: Falusi randevu

Shakespeare: Ahogy rokkant apának öröm (37. szonett)

Shakespeare: Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya (38. szonett)

Goethe: Éjszakai gondolatok

Sir Philip Sidney: Az álmatlan szerető

Tennyson: Fordulj keletnek, drága föld

Tennyson: Nyári éj

Shakespeare: Akár én írom fejfádat (81. szonett)

Verlaine: Barátnők a balkonon

Shakespeare: Ha szerelmem érdek gyermeke volna (124. szonett)

Uhland: Ökörnyál

Goethe: Hadd sírjak!

Yeats: Lent a füzkertek alján…

Samuel Daniel: Gondbűvölő álom…

Tu Fu: Fiatal feleség panasza

Shakespeare: Ne volna testem nehéz hús (44. szonett)

Shakespeare: Két társuk, tisztító tűz s lenge lég (45. szonett)

Heine: Csak ne kérdezd

Chénier: Gyötrelmes éj

Shakespeare: Jaj a szívnek (133. szonett)

Meleagrosz: Szombati szerelem

Meleagrosz: Tölts, és mondd a nevét

Camões: Remény, mit remélsz?

Shakespeare: Te, vak bolond, Szerelem (137. szonett)

Burns: Még egy csók…

Shakespeare: Bizony, jobb, ha utunk most elszakad (36. szonett)

Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől

Lermontov: Megegyezés

Meyer: Az eltemetett sziv

Catullus: Szerelem és gyűlölet

Catullus: Catullus, büszke légy!

Catullus: Lányhűség

Catullus: Rabság betege

Shakespeare: Óh, ne mondd szivem hamisnak (109. szonett)

Racine: Pyrrhus sikraszáll Andromaché gyermekéért (Részlet az Andromaché-ból)

Racine: Andromaché bejelenti, hogy elfogadja Pyrrhus kezét (Részlet az Andromaché-ból)

Racine: Hermioné szakit Pyrhusszal (Részlet az Andromaché-ból)

Racine: Hermioné Pyrrhus megöletésén töpreng (Részlet az Andromaché-ból)
De Régnier: Racine, napi munkája végén

Verlaine: Óh lelkem, mennyi bánat ért

Heine: Az éj esős, viharzó…

Dehmel: Nyomasztó légkör

Lermontov: Hagyj, ne fürkéssz…

Sir Philip Sidney: Óh, Hold, be búsan…

Shakespeare: Óh, pörlekedj a Szerencsével értem (111. szonett)

Heine: Ősz halk szele

Swinburne: Egy nap meg egy éj

Heine: Förtelmes idő

Rimbaud: Álom, télire

Shakespeare: Mint ha étvágyát fokozni keres (118. szonett)

Szmirnenszki: Feketekávé

Shakespeare: Lelkem, hogy te vagy koronája (114. szonett)

Baudelaire: A méreg

Meleagrosz: Takarodj!

Shakespeare: Szirén-könnyek mily italait ittam! (119. szonett)

Goethe: Charlotte von Steinhoz

Shakespeare: Jobb rossznak lenni (121. szonett)

Molière: Párizsi férjek (Részlet a Nők Iskolájá-ból)

Molière: Ostoba feleség előnye(Részlet a Nők Iskolájá-ból)

Molière: A bajusz mint főhatalom (Részlet a Nők Iskolájá-ból)

Molière: A szarv: nem legfőbb rém! (Részlet a Nők Iskolájá-ból)

Molière: A szarv előnye (Részlet a Nők Iskolájá-ból)

Browning: Elhúnyt nőm, a hercegnő

Shakespeare: Ha túléled ama boldog napot (32. szonett)

Tyutcsev: Bosszúság és féltékenység

Tyutcsev: Egy nő panasza

Shakespeare: Az önzés bűne szállta meg szemem (62. szonett)

Tyutcsev: Micsoda nyár!

Shakespeare: Ha kedved jön lenézni (88. szonett)

Baudelaire: Az önkínzó

Shakespeare: Ha a merengés édes ünnepén (30. szonett)

Goethe: Az az undok szipirtyó

Goethe: A szenvedély trilógiája

Wertherhez

Marienbadi elégia

Megbékülés

Mickiewicz: A liliom

Verhaeren: Ülj mellém s nyújtsd kezed

A. A. Fet: Kandallónál

Shakespeare: Tükröm hiába mondja, hogy öregszem (22. szonett)

Burns: John Anderson, szivem, John

Keats: Utolsó szonett

Shakespeare: Nézd, életem az az évszak (73. szonett)

Shakespeare:Óh, mennyire megszépíti a szépet (54. szonett)

Goethe: Nem írok már selyemlapokra

Meyer: Lábnyomok

Samuel Daniel: Ha majd mások…

Verhaeren: Öregedő kezem…

Shakespeare: Az lesz majd szerelmem, ami ma én (63. szonett)

Ronsard: Szonett Helénához

Jammes: Oh, szőke moha-rózsa

Jammes: Ne higgy a szónak…

Jammes: Nevetnél egy szegény ördögön…

Propertius: Tithonus boldogsága

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

Yeats: A vándor Aengus éneke

Shakespeare: Mint a kavicsos part felé a hullám (60. szonett)

Shakespeare: Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek (65. szonett)

Shakespeare: Márvány s királyi arany oszlopok (55. szonett)

Martialis: Az idő és a szerelem

Shakespeare: Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál (66. szonett)

Baudelaire: Őszi ének

Shakespeare: Ha meggondolom (15. szonett)

Shakespeare: De mért nem várja különb fegyvered (16. szonett)

Tyutcsev: Végső szerelem

Mimnermosz: Szerelem nélkül

Goethe: Hátem

Heine: Lótuszvirág

Lermontov: Levél

Verlaine: Pierrot

Hesse: Rétifarkas

Hesse: Reggel az álarcosbál után

Hesse: Hiába ittam ki a konyakot…

Hesse: Öltözés közben

Hesse: Sejtelmek

Villon: A szép fegyverkovácsné panasza öregségében

Shakespeare: Ne hagyd hát, hogy törölje (6. szonett)

Tyutcsev: Tizenöt éve, egy éve

Baudelaire: Egy dög

Baudelaire: Imádlak, mint az éj fekete boltozatját…

Villon: Rondó a halálról

Verlaine: Mert megszenvedtem, igazán

Tyutcsev: Kései viszontlátás

Tennyson: Ne jőjj, ha meghalok

Shakespeare: Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz… (138. szonett)

Shakespeare: Bármit tettél, ne bánkódj… (35. szonett)

Verlaine: Érzelmes párbeszéd

Tyutcsev: Kandalló előtt

Baudelaire: A kisértet

Thomas Hood: A Sóhajok hídja

Schiller: A búvár

Ben Jonson: A homokóra

Shakespeare: Számolva az óramondó időt… (12. szonett)

Lermontov: Álom

Meyer: Egy halott nőhöz

Storm: Csak temesd el a legdrágábbat!

Shakespeare: A szellemet mocsokban tékozolni (129. szonett)

Sir Philip Sidney: Splendidis longum valedico nugis

Asvaghósa: Buddha az éjszakai háremben

Shakespeare: Látván, az Idő, zord kéz (64. szonett)

Rossetti: Az üdvözült lány

Stefan George: A nép kedvencei

A bajnok

A hárfás

William Cowper: Anyám arcképét megkapva (Részlet)

František Halas: Az anya

Coleridge: Éjféli fagy

Jan Kasprowicz: Télen korán

Jan Kasprowicz: Csordát őrzött

Goethe: Epiphanias

Baudelaire: Vándorcigányok

Horatius: Régi és új világ

Gautier: A művészet

Puskin: Ujjászületés

Lamartine: A „Nyitányok"-ból (Részlet)

Whitman: Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasípok

Weinheber: Pro domo

Broniewski: Költészet

Broniewski: Versírás közben, éjszaka

Valéry: A tündér

Puskin: A csőcselék

Shakespeare: Nem fejtem a csillagok titkait (14. szonett)

Baudelaire: Az élő fáklya

Coleridge: Kubla kán

Meyer: A Sixtusi kápolnában

Baudelaire: Párizsi álom

Goethe: Szellemek éneke a vizek fölött

Valéry: Az elveszett bor

Mörike: Egy lámpára

Hölderlin: Földi tetszés

Martialis: A költő, a saját verskötetére

Tennyson: Odysseus

Stefan George: Goethe-nap

Stefan George: Nietzsche

Puskin: A talizmán

Shakespeare: Szinház az egész világ (Részlet az Ahogy tetszik-ből)

Shakespeare: Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam… (110. szonett)

Villon: Imádság Cotard mesterért

Liliencron: Az uj vasut

Ernst Stadler: Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át

Shakespeare: A Boszorkánybarlangban (Részlet a Macbeth-ből)

Clément Marot: Levél a királyhoz arról, hogy meglopták

Nyekraszov: Szülőföldemen

Verlaine: Horatióhoz

Shakespeare: Timon felköszöntője a lakomán (Részlet az Athéni Timon-ból)

Shakespeare: Timon megátkozza Athént (Részlet az Athéni Timon-ból)

Tu Fu: A Tung-Kváni erődtiszt

Shakespeare: A gyilkosság előtt (Részlet a Macbeth-ből)

Shakespeare: A tőrmonológ (Részlet a Macbeth-ből)

Horatius: Arany középszer

Browning: Instans Tyrannus

Puskin: Volt idő…

Masefield: Hajók terhe

Liliencron: Az expresszvonat

Verhaeren: Az előre

Dehmel: Hegyi zsoltár

Puskin: Ismerlek, harc…

Kipling: Mélytengeri kábelek

A. E. Housman: Nyolc óra

Lenau: Bakonyi betyár

Shakespeare: Ki nem árt, bár van benne rá erő (94. szonett)

Magister Martinus: Élek s hogy meddig, nem tudom

Villon: Eltékozolt ifjuság (Részlet a Nagy Testámentum-ból)

Shakespeare: Ha homlokod negyven tél ostroma (2. szonett)

Shakespeare: Ahogy romlasz, úgy nősz (11. szonett)

Joachim du Bellay: Az eszmény

Annette von Droste-Hülshoff: A tükörkép

Musset: Szomorúság

Puskin: Ex ungue leonem

Puskin: Óh, gúny Múzsája…

Anton Wildgans: Mély tekintet

Baudelaire: Visszaesés

Baudelaire: A pusztulás

Annette von Droste-Hülshoff: Itélet

Verlaine: Caspard Hauser dalol

Félix Arvers: Sorsomnak titka van…

Martialis: Dicső pár

Stefan George: Szivünk asszonya

Shakespeare: A tükör int… (77. szonett)

Weinheber: Kaktusz

Meyer: Feketeárnyú gesztenye

Tyutcsev: Ki vagy?

Jean Moréas: Ne mondd, hogy ragyogó…

Goethe: Vándor éji dala

Shakespeare: Kedves fiú, ma a te birtokod (126. szonett)

Jean Moréas: Ég veled, gőz fütyül…

Horatius: Delliushoz

Coleridge: Idő, valóságos és képzelt

Verlaine: Fáradtság

Omár Khájjám: Rubáiyát

Hermann Claudius: Dal az életről

Keats: Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok

Shakespeare: De légy nyugodt (74. szonett)

Hölderlin: A párkákhoz

Tennyson: Döngj, döngj, döngj

Strom: A vég kezdete

Kallimakhosz: Matróztemetés

Hégészipposz: A halott meg a halai

Günther: Est

Ernst Wilhelm Scholz: Kútfelirat

Walther von der Vogelweide: Bucsú a világtól

Weinheber: Évről évre

Tyutcsev: Temetés

Goethe: Az öreg Kronoshoz

A. A. Fet: Hogy nő a sok árny!…

Klopstock: Emlékezés

Tyutcsev: A szkáld hárfája

Walter de la Mare: A figyelők

Hardy: A kerti szék

Baudelaire: A víg halott

Shakespeare: A sír előtt (Részlet a Macbeth-ből)

Shelley: Panasz

Andreas Gryphius: Szonett a mulandóságról

Robert Herrick: Kedveseinek elvesztéséről

Hölderlin: A végső időkből

Goethe: Az emberiség határa

Walther von der Vogelweide: Jaj, hova tűntek az éveim, életem?

Villon: A halál szörnyüsége (Részlet a Nagy Testámentum-ból)

Villon: Ballada tünt idők szép asszonyairól

Shakespeare: Így arca tűnt napok rajza (68. szonett)

Baudelaire: A szegény anyókák

Lope de Vega: II. Fülöp monológja

Meyer: A halott gyermek

Puskin: Elhívta tőlünk, visszacsalta…

Storm: Ne menj be

François de Malherbe: Du Perrier ur vígasztalása

Wilhelm von Scholz: Emlékek

Burns: A vidám koldusok

Villon: Az akasztottak balladája

Villon: A Saints Innocents temetőben (Részlet a Nagy Testámentum-ból)

Lermontov: Ne tudja meg gúny s gyűlölet…

Whitman: A jelenségek rettentő bizonytalanságára

Shakespeare: Timon sirfelirata (Részlet az Athéni Timon-ból)

Kallimakhosz: Timon az alvilágban

Majkov: A hírhozó

John Donne: A halálhoz

Verlaine: Példázatok

Weinheber: Magányos párbeszéd

Jammes: A „Rózsafüzér"-ből

Hermann Claudius: Legenda a szobában

Günther: Isten

Lermontov: Az ima

Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba

Lermontov: Hit és remény enyhíti benned…

Klopstock: A viszontlátás

Sir Walter Raleigh: Befejezés

Joseph Blanco White: Az Éjhez

Angelus Silesius: Harminc párvers az „Arkangyali Vándor"-ból

Angelus Silesius: Jertek, mondja Krisztus, a hős

Verlaine: Uram, szerelmed megsebesített

James Stephens: Az este hidegében

Stefan George: Az Antikrisztus

Heine: Utazás a Harz-hegységben

Puskin: A magvető

Goethe: Prometheus

Rigvéda: A teremtés himnusza

Babilóniai vallásos ének: Himnusz a Nap-istenhez

Bhagavad-gítá: A mindenség látomása (XI. ének)

Tennyson: Tithonus

Goethe: Egy és minden

Stefan George: A „Szövetség csillagából"

Stefan George: Vagyok az Egy s vagyok a Kettő

Ronsard: Katólikusok és hugenották

Chénier: A nagy francia forradalomban (Részlet a Labdajáték-terem-ből)

Lermontov: 1830 július 30

Lermontov: Július 10-én

Stefan George: A halottakhoz

Stefan George: A költő a zűrzavar korában

Hugo: Franciaországhoz

Jean-Marc Bernard: De profundis

Wilhelm Klemm: A marne-i csata

František Halas: A halott katona

Tyutcsev: Egy harctéren

Kallimakhosz: A siron túl

Lermontov: A halál

Kipling: Ajánlás

Tu Fu: A Jü-Hua Palota

Horatius: Megdicsőülés

A. K. Tolsztoj: Óh, hazám, szülőhazám

Meyer: Halottak kórusa

Goethe: Lynceus, a toronyőr (Részlet a Faust II.-ből)

Masefield: A keresők

Shakespeare: A zene hatalma (Részlet a Velencei kalmár-ból)

Hardy: Egy holdfogyatkozáskor

Milton: Az elveszett paradicsom (Első könyv)

 

 

 

MÁSODIK KÖTET

 

 

 

MARADANDÓSÁG A VÁLTOZÁSBAN

Dauer im Wechsel

 

Maradna, ah, csak egy órát

ez a zsenge áradat!

De már szirmot záporoz rád

röptében a langy nyugat.

Örűljek a zöldnek ujra,

mely árnyával üditett?

Hull az őszben megfakúlva

és szétszórják a szelek.

 

Ha gyümölcs kell, gyorsan, bátran

nyúljon érte a kezed!

Ez itt érik, s már nyomában

csiráznak a többiek;

drága völgyed minden felhő-

szakadással változik,

és kétszer a tovalejtő

vízben ember nem uszik.

 

S nézd magadat! Ami nemrég

kő volt, örök szirt-darab,

mindig más-más szemmel szemlélsz

palotákat, falakat.

Hol az ajak, mely a csókban

máskor gyógyulást talált,

és amely a szirtbozótban

zergét játszott, hol a láb?

 

A szelíd és dolgos ujjak,

a mozgékony, könnyü kéz,

a tagozott alakúlat

eltünt, más lett az egész.

S ami, helyére nyomulván,

most viseli nevedet,

úgy érkezett, mint egy hullám,

s az elemhez úgy siet.

 

Kezdet és Vég halhatatlan

egység, fond csak össze, fond!

Röppenj tova, még gyorsabban,

mint ők, te a tárgyakon!

Hogy örök a Vers hatalma,

hála érte, köszönet:

tartalmát a szíved adja

s a formát a szellemed.

 

Goethe

 

 

A KÖLTÉSZET

 

Viharon, mennydörgésen át,

mikor éj s tenger vív csatát,

ég s föld vad fényét túlragyogva

lépsz trónodról leszállva, a

Föld fiához, Ég Asszonya,

s azúrszemeddel mosolyogva,

megfékezni, a dult habokra

öntöd a béke olaját.

 

Tyutcsev

 

 

INVOKÁCIÓ A TERMÉSZETHEZ

Earth, Ocean, Air, beloved brotherhood!

 

– Az Alastor nyitánya –

 

 

Föld, Tenger, Ég, drága testvéreim!

ha szent Anyánk oltott lelkembe némi

gyermeki hálát, hogy szerelmetek

érezze, s viszonozza az enyém,

ha a harmatos reggel, a szagos dél

s az est, s dicső szolgáival az alkony

s a büszke éjfél csengő hallgatása,

ha az ősz halk sóhaja a tar erdőn

és szürke füvön, s dúlt bokron a tél

hóruhája s dermedt jégkoronái,

ha első csókját adva a tavasz

pihegő kéje kedves volt nekem,

ha szép madarat, rovart, szelid őzt

– tudatosan sohase bántva – mint

rokont szerettem, akkor, drága lelkek,

most se csökkenjék szokott kegyetek!

Megfejthetetlen Létünk anyja, ihlesd

ünnepélyes dalom, hisz én örökké

szerettelek, s csak téged; árnyadat

figyeltem, és sötét lépéseid,

s szivem mindig mély misztériumod

mélységébe néz. Háltam hullaházban

és koporsókon, ahol döghalál

számlálja tőled-rabolt trófeáit,

s reméltem, a makacs kérdésre, hogy

mi vagy s mi tied, valami magányos

szellem, hirnököd, majd csak elmeséli,

mik is vagyunk. Magányos némaságban,

mikor saját csöndjétől zsong az éj,

megcsalt s elbúsúlt alkimistaként,

ki egy sötét reményre tette sorsát,

gyakran kevertem átratlan szerelmem

fürkész pillantásokkal, szörny-igékkel,

mig könnyeim és félénk csókjaim

varázsukkal rá nem vették az éjt, hogy

feltárja titkaid: s bár legbelül

szentélyed nem nyilt még elém soha,

elég közölhetetlen álom és

derengő kép s mély, déli gondolat

fénylett föl bennem, hogy most mozdulatlan

és boldogan, mint rég-ottfeledett lant

valahol egy rejtelmes, árva templom

elhagyott dómja alatt fölakasztva

várjam lehelleted, örök Anyánk, s hogy

dalom visszazengje a szélmorajt,

erdők és tengerek mozgásait,

az élők szavát, éj s nap egybeszőtt

himnuszait s az ember mély szivét...

 

Shelley

 

 

ÜDV, SZENT FÉNY!

Hail, Holy Light

 

– Elveszett paradicsom, III. 1-55. –

 

 

Üdv, Szent Fény, Menny elsőszülötte, ki

az Örökkel vagy egy-örök sugár:

nem bűn, hogy így nevezlek? Mert ha Isten

fény, s kezdettől megközelíthetetlen

fényben lakozott, benned lakozott,

ős fény-láng-lényeg fénylő árama.

Vagy jobb neved: Tiszta Éther-Özön,

melynek forrása titok? Nap előtt,

Menny előtt megvoltál, s Isten szava

palástként terített a Végtelen

torz üreiből nyert mély és sötét

vizek kikelő világa fölé.

Most vakmerőbb szárny visz, megint, feléd;

a styxi mocsárból szöktem, s noha

soká ott fogott az árny, mialatt

a végső és közép sötéten át –

suhanva nem-orpheusi húrokon

Káoszt zengtem s az örök Éjszakát,

mert égi Múzsám szállni biztatott

a fekete örvénybe, s föl megint

a zord uton: épen talállak, él,

érzem, királyi lámpád; de te már

nem jössz soha e szembe, mely forog, de

nem leli szúró sugarad s a hajnalt;

oly sűrű, tiszta csepp oltotta ki

s fátyolozza két gömbjét. Mégse szűnök,

szent dal bűvöltje, ott bolyongani,

hol szűz forrás, árnyas barlang s napos domb

körűl a Múzsák tanyáznak; de főleg

téged kereslek, éjszaka, Szion,

s virágos két csermelyed, mely csobogva

mossa szent lábaid; s eszembe jut

néha sorsom másik két részese

(hírnevüknek volnék bár részese!),

vak Thamyris és vak Maeonides,

s a két ős jós, Phineus s Tiresias.

Ilyenkor minden gondolatom önként

ütembe csendűl; az éber madár is

este dalol s legsűrűbb árny alatt

zengi az éjt. Az évvel visszatérnek

az évszakok, de hozzám soha már

a nap, az édes este, vagy a reggel,

tavaszi virág, nyári rózsa, nyáj,

csorda, vagy az isteni ember-arc;

ehelyett felhő és örök homály

vesz körül, a nép vidám útjai

tilosak, s az ész szép könyve fehér

lap csak: lemosta róla műveit

a természet, s az egyetlen nyilás

elzár előlem minden tudományt.

Ragyogj bent annál szebben, Égi Fény,

gyujtsd át a lélek minden erejét,

ültess szemeket belé, űzd el a

ködöt róla, hogy lássak és beszéljek

dolgokat, miket nem lát földi szem.

 

Milton

 

 

ELKISÉRTEM VEJ FENG-ET, MIKOR KORMÁNYBIZTOSNAK LANG-CSOU-BA MENT

 

Az ország sorsa még mindig nehéz.

Még nem csitúlt el a nagy förgeteg.

Valahány vidék, mind sír és jajong.

Tiz éve küzd s eszik a hadsereg.

Harácsol és nyúz a sok hivatal,

ermbereiben nincs könyörület.

Mennyi gazság! Pedig az kéne, hogy

a bölcs becsülje az erényeket.

Vej úr, te, sok ősz s tavasz ura még,

tudásod mély, jó az itéleted,

tisztán húzod a törvény vonalát

s örűlsz, ha a mérőléc egyenes:

merj tenni! Veszítsék előtted a

szipolyok minden tekintélyüket!

Segíteni csak akkor tudsz, ha a

fáinkról a sok féreg lepereg.

Itt a Nagy Folyam. Törlöm könnyeim.

Búsan néznek ránk a magas egek.

Menj, létesíts jó közigazgatást:

gyógyítod vele fájó szivemet!

 

Tu Fu

 

 

 

VARÁZSOS MULT MUZSÁJA...

 

Varázsos mult muzsája, könnyesen

merengő, szelid szemed ujra látom:

a tudattalan vágy éveiben

gyakran idézett első ifjuságom

s te megjelentél, mellénykés, öreg

anyóka, az aranyló, esti csöndben,

rám szögezted kerek pápaszemed

s megcsörgetted a csörgettyűt fölöttem,

s ott virrasztottál a fél-éjen át

s dudoló dalod mindig megigézett

s párnám alá tetted a fuvolát

s benne a lelket, halk varázs-zenédet.

S hogy a gyermekkor álma megszökött,

mint fiúnak, legénynek is szerettél:

te voltál első a muzsák között,

mindig hivtalak s mindig megjelentél.

De hogy megváltozott az alakod!

Már nem anyóka voltál: győzhetetlen

mosolyod tündér csoda lett, s szemedben

mindenható szerelem lobogott!

Lepled, mindig lecsúszva jobbra-balra,

friss karcsuságod alighogy takarta,

arcod köré virágos hajfonat

özönlött alá illatos keretnek

s tündöklő, sárga gyöngyei alatt

remegő vágyban gyulladt ki a kebled.

 

Puskin

 

 

BÁR MAGADÉ VOLNÁL!

O that you were your self, but love you are

 

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,

addig lehetsz csak, míg földünk lakod:

készülj gyorsan közelgő véged ellen

és add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök

virágzás csak, mert, bár tested kihűl,

ujjászületnél s édes gyönyöröd

édes sarj nyerné egykor örökűl.

Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,

ha hű gond megjavíthatja, mire

felzúg a tél viharos szele, vagy

a halál örök, fagysivár dühe?

Óh, csak a pazar. Drágám, volt apád;

Hadd mondja ezt a fiad terád!

 

Shakespeare 13. szonettje

 

 

HA, VESZTVE NÉP ÉS SZERENCSE KEGYÉT

When in disgrace with Fortune and men's eyes

 

Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,

árvultan sírok kivert voltomon,

és zaklatlak, hiába, süket Ég,

s nézem magam és sorsom átkozom,

s irígylem a reménykedőbbeket,

különbeket és tapsoltabbakat,

ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,

s fő-kéjem öröme is szikra csak:

akkor, magam már-már megvetve, rád

gondolok, – s lelkem (mint a hajnali

pacsirta, mely a föld árnyain át

kitör) az ég kapuit zengeti;

mert édes emléked is annyit ér,

hogy balsorsom sem adnám trónokért.

 

Shakespeare 29. szonettje

 

 

AZ ANGYAL

 

Isten szelid angyala zengve suhant;

s ragyogva figyelte a dalt,

a végtelen éj ütemes gyönyörét

a hold meg a csillagos ég.

 

A bűntelen üdvöt, a tiszta hazát

s az Ur örök akaratát

hirdette-köszönte szárnyaló

imával az ének, a szó.

 

S karján gyermeket ringatott

az angyal, és zokogott;

s átjárta, szövegtelen, a fiatal

kis lelket a mennyei dal.

 

Az a lélek itt csak szenvedett:

szeme üdvöt, eget keresett,

s számára az angyali dalt sohase

pótolta földi zene.

 

Lermontov

 

 

 

ELITÉLT KÖNYV FELIRATA

Épigraphe pour un livre condamné

 

Békés, idilli olvasóm, te,

józan s naiv erény fia,

hagyd ezt a könyvet: orgia,

bánat s balsors csap benne össze.

 

Ha nem volt lelked nevelője

Sátán, az agy vén cinkosa,

hagyd; ez neked hisztéria –

vagy semmit sem értesz belőle.

 

De ha – csak túlzásba ne ess! –

mersz örvényekbe nézni, szállni,

olvass, hogy érts és megszeress;

 

kiváncsi lélek, aki fájsz, ki

vesztett édened kutatod,

sajnálj!... Ha nem, légy átkozott!

 

Baudelaire

 

 

EBBEN A SÓVÁR ÉS TŰNŐDŐ PILLANATBAN

This Moment Yearning and Thoughtful

 

Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban, amint egymagam üldögélek,

úgy tetszik nekem, hogy más országokban más emberek sóvárognak és tűnődnek,

úgy tetszik, odalátok hozzájuk és látom őket szerte Németországban, Itáliában, Franciaországban, Spanyolországban,

vagy messze, messze, Kinában, vagy Oroszországban, vagy Japánban, amint idegen nyelveken beszélnek,

és úgy tetszik, ha megismerhetném őket, kapcsolódni tudnék hozzájuk, ahogy a saját honfitársaimhoz kapcsolódom,

óh, tudom, testvérek lennénk és szeretők,

tudom, boldog lennék velük.

 

Whitman

 

 

AZ ÉLET SZEKERÉN

 

Megrakják néha roskadásig,

de a kocsi vígan repűl:

a vén Idő ül a bakon

és hajt, hajt istentelenűl.

 

Reggel beszállunk, nyaktörésre

készen, szivünk csakugy röpít;

félre lustaság, óvatosság:

„Hajts," – kiáltjuk – „az istenit!"

 

Délre alábbhagy a buzgóság,

a vad iram félholtra ráz;

nézzük a lejtőt, omladékot:

„Lassan!" – kiáltjuk – „hé, vigyázz!"

 

Estére végre megnyugodna

az összezötykölt társaság,

s próbál a vackán elaludni...

De a kocsis csak hajt tovább.

 

Puskin

 

 

MINDENEK MÚLÁSA

All that's past

 

Nagyon öreg az erdő;

s ha március szelén

pattantja bimbait

a kökény,

szépségük oly öreg –

Óh, tudod-e, mily

vad századokba nyílik

vissza a gólyahír?

 

Nagyon öreg a patak;

s a csörge víz, amely

azúr egek hidegen alvó

bérceiről indul el,

annyit jött-ment, tapasztalt

volt-nincs utakon,

hogy minden cseppje bölcs,

mint Salamon.

 

Nagyon öreg az ember;

álmaink édeni

meséivel Éva üzen

s a csalogányai;

életünk: susogó pillanat

s ha napunk elköszönt,

amaranth-mezőt terít szét

az álom és a csönd.

 

Walter de la Mare

 

 

TE AKAROD, HOGY KÉPED NYITVA TARTSA

Is it thy will, thy image should keep open

 

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa

a fáradt éjszakán nehéz szemem?

Te kívánod, hogy szenderem rabolva,

gúnyos árnyaid játsszanak velem?

Szellemed küldöd messziről utánam,

hogy tetteimet fürkészd és elég

züllést és szégyent találj a barátban,

féltékenységed célját s jogcímét?

Óh, nem; szeretsz, de annyira nem; álom

csak a saját szivem miatt kerűl;

saját hű szívem zaklat: érte játszom

virrasztót, őt téve meg őrödűl.

Álmom én itt, te máshol veszted el,

tőlem messze, másokhoz túlközel.

 

Shakespeare 61. szonettje

 

 

FÁROSZOK

Les Phares

 

Rubens, Lethe-folyam, kertje a renyheségnek,

friss hús ágya, ahol szeretni nem lehet,

s amelyet szüntelen pezsdít mégis az élet,

mint a tengert az ár, vagy a szél az eget;

 

Leonardó, sötét mély csodák tükre, melyben

édes, titokzatos, angyalmosolyu nők

tűnnek föl, mialatt köröttük árny-keretben

a tájat gleccserek zárják le és fenyők;

 

Rembrandt, egyetlenegy nagy feszülettel ékes

és folyton suttogó, szomorú ispotály,

ahol a könny s ima is mocskos és sötét lesz

és ahová vadul tör egy téli sugár;

 

Michelangelo, köd, gigászokkal keverten

Krisztusok rajzanak benne, s hős szellemek

szállnak föl, állva, kik ujjuk a szürkületben

kinyujtva tépdesik halotti leplüket;

 

verekedők dühe, faun-pimaszság: sziveddel

betyárok közt is a szépség titkaira

leltél, nagyszerü gőg, törékeny, sárga ember,

Puget, gályarabok bús, császári ura;

 

Watteau, e karnevál, amelyben annyi szív száll,

tündöklik és kering lobogó lepkeként,

friss, könnyü díszletek közt ezer büszke csillár

önti a bálra az őrületet s a fényt;

 

Goya, lidérc, mely az éj titkait tanítja,

boszorkányszombatok főzött fötuszait,

vén nőt tükre előtt, s meztelen lányt, amint a

Démont kisérteni harisnyát igazít;

 

Delacroix, rőt vértó, melyet zöld fenyves árnyal

kisérteties és gonosz angyal-tanya,

hol bosszus ég alatt harsonák raja szárnyal,

mint Weber különös, elfojtott sóhaja; –

 

mind-mind ez a szitok, e káromlás, e kínból

kitörő mámor és könny, jaj és Te Deum

visszhangként zeng felénk millió labirintból,

emberszivekre szent, isteni ópium.

 

Millió őrszemen futó hang, égi hullám,

millió szócsövön küldött rendelkezés;

fárosz, mely fellobog millió citadellán,

vadász-hallali, mely a rengetegbe vész!

 

Mert ez, Uram, a fő-bizonyosság, mely erőnkről

s tisztünkről s emberi méltóságról beszél,

e forró zokogás, mely korról-korra, hömpölyg,

s egykor Örök Időd partjain halni tér!

 

Baudelaire

 

 

TASSO A BÖRTÖNBEN

Sur „Le Tasse en prison" d' Eugène Delacroix

 

(Delacroix festménye)

 

Rongyosan, betegen, a pincében, ahol

görcsös lába tekercs kéziraton tipor,

szeme lángborzadály: a költő nézi, méri

az örvény lépcsejét, mely a lelkét igézi.

 

Ami körötte zeng, a képtelen s bizarr

felé csábitja a sok harsogó kacaj;

Kétely öleli és mint ezernyelvű zsongás

beszél hozzá a rút, nevetséges Szorongás.

 

E szörnyű, dögletes börtönbe zárt zseni,

s e sok szörny, váz, sikoly, amelynek rémei

uszított falkaként örvénylenek le rája,

 

Tasso, ki ráeszmél zárkája iszonyára,

a te jelképed, óh lélek, te álmodó,

akit négy fala közt összetör a Való!

 

Baudelaire

 

 

ELÁRVULTAN

Vereinsamt

 

Varjak. Hahó!

Mind város felé kavarog!

Indúl a hó –

Örűlj, ha van még otthonod!

 

Szived szorong,

s bámulsz, vissza, rég, s mily merőn!

Kellett, bolond,

világgá futnod télidőn?

 

A nagy világ

jégsivatagok kapuja!

Kire, mi rád,

az szakad, nem áll meg soha.

 

Köd s fagy lep el,

téli országút átka vár;

füst vagy, amely

mind hidegebb egekbe száll.

 

Zúgd, varju, mondd

zord sivatag-madár-imád! –

Ásd, rejtsd, bolond,

vérző szived jég s gúny alá!

 

Varjak. Hahó!

Mind város felé kavarog:

Indúl a hó –

Jaj neked, ha nincs otthonod!

 

Nietzsche

 

 

HAZÁMHOZ

An mein Vaterland

 

De messze, messze vagy, hazám,

de rég elhagytalak!

Tünt ifjuságom vagy talán:

nem látom arcodat!

 

Rád gondolok, ugy nézek a

habzó tengerre ki,

s fájó álmom az éjszaka

zugása keveri.

 

De ha jól odafigyelek,

szinte öröm fog el:

meghitten csak ideremeg

tőled valami jel.

 

Ugy érzem, halk szeled suhog

szent tölgyeid között

s elfujják a gondolatok

a percrabló időt.

 

Hegyipatakod zengeti

itt a parti dagályt,

hangja vádol s a távoli

barát után kiált.

 

Idehallatszik nyájaid

kolompja s visszacsal

és halkan és elhalva itt

zeng az alpesi dal.

 

Lomb közt fütty, síp, madár zenél,

sóhajat, sír a berek,

azt sugja minden falevél,

hogy: ne felejtselek! –

 

A folyónál, határodon,

mikor bucsuzva át-

ölelte fájdalmas karom

utolsó, néma fád,

 

s éreztem, könnyem hogy csorog

kérgére csöndesen,

örök hűséget fogadott

irántad a szivem.

 

Óh, otthoni szivek! – Feléd

visz sóvár bánatom! –

És forrón szakad a sötét

tengerbe könny-adóm.

 

Lenau

 

 

EGYÉNT ÉNEKELEK

One's-self I Sing, a Simple Separate Person

 

Egyént énekelek, egy egyszerű, különálló személyt,

mégis a Demokratikus szót használom, az En-Masse szót.

 

Tetőtől talpig fiziológiáról énekelek;

sem a fiziognómia egymagában, sem az agy egymagában nem érték a Múzsa számára, én azt mondom: sokkal nagyobb érték a teljes Alkat;

a Nőstényi elemet éppúgy énekelem, mint a Himet.

 

Az Életet, amely végtelen szenvedély, lüktetés és erő,

jókedvűen és készen a legszabadabb tettre az isteni törvények alatt,

a Modern Embert énekelem.

 

Whitman

 

 

AZ OLVASÓHOZ

An den Leser

 

Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh, Ember!

Ha néger vagy, ha akrobata, vagy ha még az anyaöl mélye őriz,

ha cselédnótád zeng az udvaron át, ha tutajod vezeted az alkonyatban,

ha katona vagy, vagy aviatikus, csupa kitartás és bátorság.

 

Te is hordtál gyerekkorodban zöldszalagos puskát a válladon?

Mikor elsült, hozzákötött vessző repült ki a csövéből.

Embertársam, mikor emlékeinkről énekelek,

ne légy kemény és oldódj könnyekké velem együtt!

 

Mert én minden sorsokat végigcsináltam. Tudom,

mit éreznek a fürdőzenekarok magányos hárfásnői,

mit éreznek idegen családi körben a félénk guvernántok,

mit éreznek a debütánsok, amikor remegve odaállnak a súgólyuk elé.

 

Éltem erdőkben, voltam vasúti tisztviselő,

ültem pénztárkönyvek fölé görnyedve, és szolgáltam ki türelmetlen vendégeket.

Álltam, fűtőként, kazánok előtt, arcomon a láng rikító visszfénye,

és ettem mint kuli hulladékot és konyhai maradékot.

 

A tied vagyok hát, és mindenkié!

Ne tiltakozz, kérlek, ellenem!

Óh, bár hozná úgy egyszer a jószerencse,

hogy, testvér, egymás karjaiba hullunk!

 

Franz Werfel

 

 

NE CSUKJÁTOK BE A KAPUITOKAT

Shut not Your Doors

 

Ne csukjátok be előttem a kapuitokat, büszke könyvtárak,

hiszen épp azt hozom, ami hiányzott zsúfolt polcaitokról, noha a legszükségesebb volt.

A háborúból kerültem elő, csináltam egy könyvet.

Semmik a szavai, a jelentése azonban: minden.

Egyedülálló könyv, nincs köze egyéb könyvekhez és nem érezheti át az értelem,

de minden lapjáról soha ki-nem-mondott titkok borzonganak felétek.

 

Whitman

 

 

A SÍK TÁJ ELOMLÓ...

Dans l'interminable

 

A sík táj elomló

unalomban ásít

s homokként világít

a bizonytalan hó.

 

Fénytelen borong a

rézveretes égbolt;

mintha kelne, halna,

bujdokol a vén hold.

 

Mint fekete felhők

lebegnek a ködben

szürke messzi körben

a tölgyek, az erdők.

 

Fénytelen borong a

rézveretes égbolt;

mintha kelne, halna,

bujdokol a vén hold.

 

Varjak, kehesek, rossz

farkasok, soványak,

észak szele vágtat:

mi lesz veletek most?

 

A sík táj elomló

unalomban ásít

s homokként világít

a bizonytalan hó.

 

Verlaine

 

 

FÚJJ, ÉSZAKI SZÉL!

Blow, Northern Wind

 

Tudok egy lányt, drága, jó,

kunyhójában ragyogó,

szinte imádkoztató.

Tűri simitásom!

Van lány itt is, drága mind,

szép is, jó is vér szerint,

de őneki párja nincs

sehol a világon.

Fújj, északi szél!

Fújd ide, kit szivem kér!

Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

 

Haja hosszú, haja lenge,

arca elfér tenyerembe,

rózsa, mirtusszal keverve:

kunyhóbeli, víg madár.

Szép, nagy szeme soha könnyben

még Krisztus is a kereszten

mosolyog rá, ha a szentem

főkötőben arra jár.

Fújj, északi szél!

Fújd ide, kit szivem kér!

Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

 

Két szeme úgy süt felém,

mint éjszaka lámpafény;

bőre fehér tünemény.

Szép a drága szívem!

Karcsú nyaka hajladozik,

vállát, karját nézegetik,

összeteszi szép ujjait.

Add nekem Úristen!

Fújj, északi szél!

Fújd ide, kit szivem kér!

Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

 

Mi ő? Jóságnak korállja,

becsületnek rubintkája,

tisztaságnak ő kristálya,

szépségnek varázslata.

Bőkezűség liliomja,

ügyesség legszebb virága,

édesség napraforgója,

hűségnek úrasszonya.

Fújj, északi szél!

Fújd ide, kit szivem kér!

Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

 

Szerelméért emésztődöm,

szerelme miatt vesződöm,

szerelméért nincsen üdvöm,

s vagyok halavány,

szerelméről álmodok én,

szerelméért virrasztok én:

szerelméért gyászolok én:

nem ismerne senki rám.

Fújj, északi szél!

Fújd ide, kit szivem kér!

Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!

 

Angol népdal 1300 körül

 

 

HOGY A VILÁG NE KÉRDJE

O lest the world should task you to recite

 

Hogy a világ ne kérdje szüntelen:

mi érdemem volt arra, hogy szeress

még holtan is, felejts el, kedvesem,

hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.

Hogy kegyes hazugsággal valamit

emelj, az kéne, hogy tetézve rakd

rám, halottra, a kevés díszt, amit

a fukar igazság önként megad.

Hogy ne lássék hamisnak hű szived

amiatt, hogy szeretve túldicsér,

földeljék el velem a nevemet,

s akkor szégyen egyikünket sem ér.

Mert szégyen rám, amit versbe szedek,

s rád, hogy silány művem is szereted.

 

Shakespeare 72. szonettje

 

 

A GYERMEK TÉLI JÁTÉKAI

And in the frosty season, when the sun

 

– A Prelude-ból –

 

 

... És fagy idején, mikor szállt a nap

s a szürkületben, több mérföldnyire,

átgyultak a házak ablakai,

hiába intettek: boldog idő

volt ez mindnyájunk számára – nekem

mámor ideje! Tisztán s hangosan

csendült a harang, – én büszkén s vadúl

száguldoztam, mint fürge paripa,

mely nem is gondol haza. Vas-cipőnk

közös játékban és suhanva vitt

a sima jégen: vadászatot és

erdőt játszottunk: utánoztuk a

kürtszót, a falkát, az űzött nyulat.

Röpdöstünk a hidegben és homályban.

S hang nem maradt rest: torkunkkal vigan

feleseltek a domboldalak; a

lombtalan fák s minden jeges orom

vasként csendült; lármánkra idegen

s bánatos hang is felelt, távoli

hegyeké; s míg tisztán szikráztak a

keleti csillagok, nyugat felé

tovahalt az est narancs-szín ege...

 

Wordsworth

 

 

A TÉL SZÉPSÉGE

Winter's Beauty

 

Ugye, szép a tavasz, mikor

rügy születik s madár dalol?

S ha daluk némul, szép, ugye,

nyáron a méh- s virág-zene?

És nem szép, ha elmult a nyár,

hogy a levél, lehullva már,

cipőnk orránál kavarog

vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt:

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a galy,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépited,

nagy virággá te épited

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a galyakra millió

kis fehér kesztyűt húz a hó.

 

W. H. Davies

 

 

A HÓVIHAR

The Snow-Storm

 

Az ég minden trombitái jelezték

s most itt a hó: örvényként lebeg a

rétek fölött: megőszült levegő

fed dombot, erdőt, folyót és eget

s a kert alján elrejti a majort.

Szán és utas elakad, a futár

rostokol, nincs barát, a háziak

a fénylő tűznél ülnek: börtönük

lett a vihar, a tomboló magány.

 

Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!

Láthatatlan bányájából, amely

fehér téglákat ont, a vad müvész

dőlttornyú bástyákat rak szél iránt

minden fa, sövény és ajtó köré;

siettetve fantasztikus müvét

az Ezerkezü semmibe se vesz

számot s arányt. Ketrecre, kutyaólra

tréfás pároszi koszorut akaszt;

hattyu-formát kap a rejtett tövis;

faltól-falig betemeti az ösvényt

– nyöghet a gazda! – és a kapunál

toronykuppal tetőzi remekét.

Mikor ideje letelt s már övé

az egész világ, hipp-hopp, eltünik,

s ha kél a nap, az elképedt Müvészet

utánozhatja, lassan és kövenkint,

az őrült szél egy-éji alkotását,

a hó bolondos építményeit.

 

Emerson

 

 

TÉLI ESTE

 

Felhő felhőt gyúrva jajgat,

szélörvény és hóvihar...

Hang üvölt fel – mintha farkas!

Hang sír – tán gyermeki jaj?

Zsupatetőnkben kotor ökle,

megdördűl a rossz falon;

s mintha vándorkéz zörögne

az alacsony ablakon.

 

Édes dajkám, ifjuságom

barátnője, tiszta szív,

igyunk! Tűnjön a vad álom!

A bor éltet és vidít!

A madarat énekeld el,

amely uj hazát kapott,

s a lányt, aki kora reggel

a patakhoz ballagott.

 

Mord sötétség ült be hozzánk,

a szobánkba, s keserít...

Anyó, drága, kis anyókám,

szólalj meg, mondj valamit!

A komor szél kurrogása

altatott el, jó öreg?

Vagy a rokka zurrogása

hozta szelíd szendered?

 

Felhő felhőt gyúrva jajgat,

szélörvény és hóvihar...

Hang üvölt fel – mintha farkas!

Hang sír – tán gyermeki jaj?

Drága dajkám, ifjuságom

barátnője, tiszta szív,

igyunk! Tünjön a vad álom;

a bor éltet s földerít!!

 

Puskin

 

 

TÉLI UTAZÁS

 

Fáradtan ragyogva játszik

a felhőn a holdsugár,

bús, hideg fényében ázik

és búsul a néma táj.

 

Trojkám repül a derengő

éjszakában a havon...

Egyhangúan cseng a csengő...

Bóbiskolok, álmodom.

 

És nótára gyujt a jámscsik.

Óh, hazai, szép dalok!...

Boldogságról szól az egyik,

a másik meg sír, zokog.

 

Tűz seholse! Mindenütt csak

hó és árny és szürkület;

közelednek, maradoznak

a csíkos mérföldkövek.

 

Megyünk... Nina, holnap, óh, már

holnap látlak, kedvesem:

ülünk majd a kandallónál,

szivünk csordult szerelem.

 

S ha az óra éjfelet ver

nagylustán és a megúnt

vendégsereg végre elmegy –

mi még együtt maradunk!...

 

Visz a szán... Bókol a jámscsik

a bakon. Hallgat a táj.

Fáradtan ragyogva játszik

a felhőn a holdsugár.

 

Puskin

 

 

TÉLI TŰZ

Winter Fire

 

Hideg s üres a levegő –

nem bujt ki ágyából a nap:

hortyog a fejére huzott

nagy, szürke takaró alatt.

 

Az egyszavú, nagy madarak

s a gyönyörűdalú kicsik

mind hallgatnak: nyelvük helyett

ma fürge szárnyuk dolgozik.

 

Rőt indiánná bűvölöm

az éj-arcú, néger Szenet:

táncoljon s lövöldözzön a

kéménybe a fejem felett!

 

W. H. Davies

 

 

MEZTELEN ÜLSZ MAJD...

Tu seras nue dans le salon...

 

Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,

mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,

s a rózsaszín tűznél, két lábad egymásra dobva,

hallgatod a telet.

 

Én eléd borulok, térded átölelem.

És elmosolyodol, legkarcsúbb fűzfa-ág,

s fejem édes csipődre hajtva, édes,

sirni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

 

Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,

s mikor a melledet csókolom, majd oda

nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a

nyakadat, édes.

 

Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű, öreg-

asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,

pirulva felpattansz, és törékeny kezed

előveszi szürke ruhádat.

 

S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik

és zendül az inga rekedt szava,

elefántcsontszagú két lábad belecsúszik

kis, fekete tokjaiba.

 

Jammes

 

 

GYILKOS CSATÁT VÍV SZEMEM ÉS SZIVEM

Mine eye and heart are at a mortal war

 

Gyilkos csatát vív szemem és szivem:

hogy osszák meg látásod birtokát?

Szivemet képedtől tiltja a szem

s ez vitatja amannak a jogát:

úgy tudja, hogy ő őrzi alakod

(kristály-szem sose-járta rejtekén),

mig a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy

te csak őbenne élsz, szép tünemény.

A pörben ítélni gondolatok

esküdtszéke, a szív jobbágyai,

ült össze, s az végre döntést hozott,

hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,

ekképp: szememé külsőd, azt szeresse,

s szivem joga szived belső szerelme.

 

Shakespeare 46. szonettje

 

 

SOHASE LÁTTAM

I never saw that you did painting need

 

Sohase láttam, hogy festékre van

szükséged, s igy nem is festettelek;

úgy tudtam (véltem tudni) magasan

állsz egy költő szűk adója felett:

bóbiskoltam hát a dicséretedben,

hogy, amig élsz, te mutasd meg, magad,

tollával mily gyönge a mai szellem,

ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.

Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,

pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,

mert mások, éltetve, ölték a szépet,

mikor én, tétlen, hallgattam csupán.

Több élet él szép szemed fél egében,

mint amennyi két költőd énekében.

 

Shakespeare 83. szonettje

 

 

CSÓK

Der Kuss

 

Kezet csókol a tisztelet,

a barátság homlokot,

arcot az öröm, a tetszés,

szájat a boldog szerelem;

Csukott szemet az epedés,

tenyeret a remegő vágy,

kart, nyakat a megkivánás;

minden mást az őrület!

 

Grillparzer

 

 

A HÓLÉ MÁR LEFOLYT

 

A hólé már lefolyt. Párolog a

földből a tavasz, mámor, könnyü dallam.

A villanydróton a fecskék sora

ugy lármázik, hogy az kibírhatatlan!

 

A lenge fű csupa harmatsugár;

minden fán ezer friss-zöld lombkaraj zúg.

És a fölsarjadt őszi búza már

nyakig födi a fehércsőrü varjút.

 

Szergej Szmirnov

 

 

MIÓTA FEKSZEM

 

Mióta fekszem ilyen betegen?

Sok nehéz napja, száz alighanem.

Szolgálóm mind gyógyfüvek túdora,

nem ugatja már a doktort a kutya.

 

Penész lepi pincém palackjait;

csízem függönye por, foszladozik.

Hogy birom majd, ha dalt s uj fényt fakaszt,

ágyból nézni a gyönyörű tavaszt?

 

Po Csü-ji

 

 

BÚCSÚ A TÉLI KÁLYHÁTÓL

 

Ötödnapja, hogy megjött a tavasz,

a táj oly szagos, ízes, sugaras!

A fehér nap naponta melegebb,

roskadnak a kék-szürke fellegek;

az utolsó jégcsap peng s eltörik;

uj rügy szökkenti fák friss gallyait.

Fényt áraszt minden, reményt és vigaszt,

nem csupán én szeretem a tavaszt.

Virág kell? Megyek, le, a ház mögé.

Napozni? Ki, a veranda elé.

Az embernek mégis fáj a szive:

eltünök, mint kályhám piros tüze!

 

Po Csü-ji

 

 

MÁRCIUS

März

 

Havazott ujra, mert még

nincs itt az ideje,

hogy szemünket szines rét,

száz virággal szines rét

örömmel töltse be.

 

Ez a tavasz ravasz még

s a langyos fényözön;

a fecske is becsap még,

a fecske is becsap még.

Miért? Egymaga jön!

 

Élvezzelek magamban,

korai napsugár?

Ha velem a galambom,

ha velem a galambom,

azonnal itt a nyár.

 

Goethe

 

 

A TÉL MEG A TAVASZ

 

Mért ne morogna a tél?

Kitelt az ideje!

Házára tör a tavasz

s kergeti kifele.

 

Siserehadként űzi

minden a vén apót.

Az égből a pacsirta

zengi a riadót.

 

Dúl-fúl az öreg, átkoz

fényt, napot, meleget

s a friss tavasz csak annál

hangosabban nevet.

 

Hopp, kap fel az öreg most

egy jó marék havat,

s a golyóval az édes

kölyök képébe csap:

 

de az elfogja a lapdát

s belemosakodik

és gúnyos arca csak még

rózsásabban virít.

 

Tyutcsev

 

 

A TAVASZHOZ

To Spring

 

Óh harmatosfürtü, ég angyala,

a reggel tiszta ablakain át

tekints nyugati szigetünkre, mely

kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

 

A hegyek beszélik s a figyelő

völgyek hallják; vágyó szemünk a te

tündöklő sátrad lesik: gyere már

s tedd tájainkra szentelt lábodat.

 

Jöjj kelet dombjairól, s szeleink

hadd csókolják illatos köntösöd;

lehelleted hív; szórd gyöngyeidet

földünkre, melyet szerelmed emészt.

 

Óh ékesítsék drága ujjaid;

verje keblét csókod zápora; tedd

arany koronád bus fejére, hisz

szerény kontyát teérted tűzte fel!

 

Blake

 

 

MÁJUSI DAL

Mailied

 

Olvad a hó,

tavaszodó

fákon az ág közt

rügy és virág közt

víg cinkefütty

zeng mindenütt.

 

Zöld a határ,

álljon a bál,

szép lány meg asszony,

legény mulasson,

zöld a határ,

álljon a bál.

 

Ki tudja, mily

közel a sír?

Rózsája dalnak,

vidám tavasznak

lehull, ha nyíl

elénk a sír.

 

Föl, ifju nép,

város, vidék!

Örülni adta

a szent tavaszt a

kegyelmes ég:

Föl, ifju nép!

 

Hölty

 

 

HAZUGSÁG, AMIT TOLLAM EGYKOR ÍRT

Those lines that I before have writ do lie

 

Hazugság, amit tollam egykor írt,

az is, hogy nem tudlak szeretni jobban;

de agyam okot képzelni se bírt,

hogy telt lángom majd még fénylőbbre lobban.

De, látva az ezercselű időről,

hogy esküt repeszt, király szavait

töri, szépséget cserz, vas-tervet őröl

s érc-lelkeket elbizonytalanít:

ah, a zsarnok időt rettegve, mért is:

ne mondtam volna: „Most delel a vágy!",

mikor a férc is acél volt s a kétes

holnapért megkoronáztam a mát?

Gyerek a szerelem; hiba tehát

kész felnőttnek mondani a babát.

 

Shakespeare 115. szonettje

 

 

ESKÜSZÖM, NEM A SZEMEMMEL SZERETLEK

In faith I do not love thee with mine eyes

 

Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,

hisz az tudja, hibád mily rengeteg;

szivemnek jó, mit gúnyos társa megvet,

a látvány ellenére az szeret.

Fülemnek nem élvezet a dalod,

s a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid

cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy

érzéki lakomára csak te hídd:

de öt szellemem, öt érzék, ki nem ment

szolgaságából egy bolond szivet,

mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,

ki gőgöd rajba és jobbágya lett.

De annyiban üdvnek érzem e bajt,

hogy az büntet meg, aki bűnre csalt.

 

Shakespeare 141. szonettje

 

 

MÁJUSI ÉJSZAKA

Mainacht

 

Bokrok rácsa mögűl míg idenéz s ezüst

fényt önt álmatag a fűre az éji hold

s zendűl a csalogánydal,

búsan bolygok a berken át.

 

Boldog vagy, csalogány, fuvolatorku, kis

dalnok: kedvesed a fészkeden ül veled

és férjének ezerszám

adja hitvesi csókjait.

 

Lombok árnya alatt gerlicepár gügyög,

szíve drága gyönyör! Másfele fordulok:

a sűrű s a homály vonz

s árva könny csurog arcomon.

 

Óh, hajnalsugaras kép, mikor érlek el

téged, aki borús lelkem előtt ragyogsz?...

S arcomon tüzesebben

reszket végig az árva könny.

 

Hölty

 

 

KORAI KIKELET

Frühzeitiger Frühling

 

Kikelet, itt vagy?

Ilyen korán?

Ujra vidíthat

fény, sürü árny?

 

Völgy, liget? Óh hogy

csörg a patak!

Ezek a dombok?

Ez az a pad?

 

Ég tüze! friss kék!

Bérc, ragyogó!

Hal nyüzsög ismét:

arany a tó.

 

Lomb köze tarka

szárnysuhogás:

mennyei kardal

zeng, fuvoláz.

 

Nyílik a bimbó

a nap elé,

zümmög a ringó

szirmon a méh.

 

Mozdulat, illat

kél, remegő,

izgat és altat

a levegő.

 

Ujra – mi lobban?

Rezzen a szél,

s bár a bokorban

máris alél,

 

láng üti, boldog

tűz a szivem:

Oszd meg e sok jót,

Múzsa, velem!

 

Tegnap még sírtam,

s ma nevetek?

Húgaim, itt van,

akit szeretek!

 

Goethe

 

 

TÜZEL A NAP

 

Tüzel a nap, tócsák ragyognak,

mosolyog, ujjong a világ;

zúgva, repesve mosakodnak

az ég kék vizében a fák.

 

Daloló fák! Vizek, kigyúlva!

A levegő lankad, eped.

Csoda mámor pezsdíti újra

a túláradó életet.

 

De e gyönyörű, fékevesztett

csodánál gyönyörűbb csoda

szenvedő és elfáradt lelked

meghatott, gyöngéd mosolya.

 

Tyutcsev

 

 

MEGINT ÁGYBAN

Western Wind when Wilt thou Blow

 

Jössz-e megint, hűs permeteg,

Jössz-e nyugat szelén?

Óh, Krisztus, volna karomban Ő,

s megint ágyamban én!

 

Ismeretlen angol költő XVI. század

 

 

TAVASZ

 

Legyen sorsunk bármily garázda

s a csalárdság s a szenvedés,

és homlokunk csupa barázda

s szivünkben száz meg száz a kés,

bármi a gúny, mely ránk sarat vet

s gyötrődjék bárhogy az igaz,

minden gonoszból mi marad meg,

ha beköszönt az uj tavasz?

 

A tavasz nem tudja, mit árt, mit

használ lelki fény, lelki árny;

szeme halhatatlan sugárzik,

egyetlen ránc sincs homlokán.

Ha itt az ideje, leröppen

s magával hozza az eget,

ragyogó, üdvözűlt közönyben,

szabadon, mint az istenek.

 

Sziromzáporként hull a földre

s friss, mint az első kikelet;

hogy más tavasz is járt előtte,

nem tudja... Vándor fellegek

gazdag nyája kószál a szélben:

mind övé ez az égi had

s nyomukban sem látja a régen

elviritott virágokat.

 

Nem elmultért sóhajt a rózsa

és sír éjjel a csalogány,

illatos könnyét nem halottra

szórja a Hajnal... Nincs a fán

levél, melyet valami réműlt

perc tép le, halálfélelem:

parttalan óceán a létük

s öröklétük a jelen.

 

Rászednek érzékeid, ember,

véletlenek játéka, te,

dőlj hát, feltámadni, a tenger

éltető örvényeibe!

Mártsd bús szived a tavasz éter-

özönébe, hogy ujra friss

s egy légy a nagy, isteni léttel,

még ha csak pillanatra is!

 

Tyutcsev

 

 

FRANCIS JAMMES

Francis Jammes

 

Esett. Az ég fél szeme könny,

a másik fényözön;

ugrik a

tóba a béka, s a hosszu nádon

világoskék huszárdolmányban

– fején lángbóbita –

mint a friss hajnal őre áll

a szép halászmadár.

Francis Jammes, fenn vagy már? Csupa visszhang

a világ. A piros nyuszik

törlik, a drágák,

bajuszukról az eső gyöngyeit;

odébb meg a csipás, öreg szamár

próbálja elérni a pitypang

arany virágát:

Francis Jammes, Francis Jammes, fenn vagy már?

 

Ahány öszvércsengő, mind tündérdallamot

csenget

nehéz botok

kisérete mellett;

ahány cipőt csak gyártott az orthezi varga,

mind itt kopog a kövön erre-arra;

ah! ily reggelt exotikus rokonok

álmaira pazarolni nagy-nagy kár:

Francis Jammes, Francis Jammes, fenn vagy már?

 

Tristan Klingsor

 

 

TAVASSZAL ÉNEKELVE ILYENFÉLE CSOKROKAT SZEDEK

These I Singing in Spring

 

Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek a szerelmeseknek,

(mert ki értené meg a szerelmeseket és minden bánatukat és örömüket, ha nem én?

És ki lehetne a bajtársiasság költője, ha nem én?)

Csokorszedés közben áthaladok a kerten, a világon, de nemsokára tuljutok a kapun,

már a tóparton haladok, már belegázolok egy kicsit, nem félek a nedvességtől,

már a keritésnél és a cölöpöknél vagyok, ahol a mezőkről halomba dobálták az öreg köveket,

(vadvirág és vadszőlő és gyom veri át a halmazukat és félig ellepi őket, tulmegyek rajtuk),

messzire, messzire, az erdőbe, vagy pedig csavargok, később, nyáridőn, mielőtt valami határozott célra szánnám el magamat,

magányosan, tüdőmbe szíva a földszagot és időnként meg-megállva csöndben.

Eleinte azt hittem: egyedűl vagyok, rövidesen azonban egész csapat gyűl körém, –

egyesek mellettem sétálnak, és mások mögöttem, és ismét mások átölelik a karjaimat vagy a nyakamat:

drága, halott vagy élő barátok szellemei ők, egyre sűrűbben rajzanak körém, egész csapat már, körűlvesznek,

én pedig virágokat szedve és osztogatva, dalolva sétálok velük,

itt is, ott is letépek valamit emlékűl, oda dobom annak aki a közelemben van,

itt orgonát és fenyőgallyat hozzá,

amott a zsebemből valami mohát szedve elő, melyeket egy fiatal tölgyről szedtem Floridában, ahol mélyen alácsüngött a fáról,

ismét másutt néhány szegfűt, vagy babérágat, és egy maroknyi zsályát,

itt meg azt, amit most húzok ki a vízből, belegázolva a tó szélébe.

(Óh, legutóbb itt láttam a barátomat, aki gyöngéden szeret és nemsokára visszajön, hogy soha többé el ne hagyjon,

és ez, óh, ez lesz ezentúl a barátság jele, ez a kálmus-gyökér,

ezt osszátok szét magatok között, fiúk! egyikőtök se adja vissza!)

és jávorfa-ágakat és egy ág vadnarancsot és vadgesztenyét,

és szederindákat és szilvafavirágot és az aromás cédrust;

ezeket osztottam szét, mialatt szellemek sűrű felhője rajzott köröttem,

vándorlás közben, rámutatva vagy megérintve egyiket-másikat, amint haladtam, vagy könnyedén odadobva nekik az ajándékomat,

mindegyiknek külön jelezve, hogy mi az övé, mindegyiküknek adva valamit;

amit azonban a tóparton a vízből húztam ki, azt megtartom magamnak, –

azt is elajándékozom majd, de csak olyanoknak, akik annyira tudnak szeretni, amennyire én.

 

Whitman

 

 

BÜSZKE DALNOKOK

Proud Songsters

 

Rigó zeng, az alkony zenésze,

pinty füttyög, párosan, egyedűl,

s ahogy sötétedik, csalogány

sikongat

s csattog, büszkén s időtlenűl,

a szálló éj mögűl.

E sok ujdon madár egy éve

(ha kettőt mondok, tulnagy idő)

nem volt se rigó, se csalogány,

se pinty, csak

néhány dekányi levegő,

s föld, és mag, és eső.

 

Hardy

 

 

PÁRBESZÉD A NÁDASBAN

Zwiegespräch im schilfe

 

Délszender után, amikor legszebb dalaim sikerűlnek

s zizegő levelek aranyán pirosan csavarúl a folyondár

s karikázva a bokrokat ily remegő ragyogás szövi egybe,

mért buksz föl elém örömömre leselgve ma is a habokból?

 

– Mert ez az az óra, evezni mikor viaszos liliom közt

s ladikszerüen terülő levelekre pihennem olyan jó;

testem vakitó sugarakkal ölelik a fenti világok...

 

Gyere, hadd mutatom, gyere, nézd, milyen édesek erre a partok.

 

– Nincs semmi közös a szivünkben; ijedne a tó s a virág, ha

szőrös, fekete karod e puha váll gyönyörére fonódnék.

 

Menj máshova játszani hát; ez a föld, ez a táj a mi fajtánk

ős birtoka, így tudom én s ugyanígy az apám s nagyapám is.

 

– Mi viszont örök ura vagyunk, mi, haláltalanok s csodaszépek...

 

Ez a kés, (ugy-e látod?), amely a vizes galyakat fuvolává

hámozza-faragja, tövig szalad iszonyodó kebelembe

és átüti a szivemet; lehanyatlom az alkonyi nappal.

 

– Nem teheted azt; mert csak bosszantana, hogy sürü vérrel

zavarod, amit úgy szeretek, e vizek ragyogó, sima tükrét.

 

Stefan George

 

 

A JÖVŐ ELLEN, HA JÖN OLY JÖVŐ

Against that time (if ever that time come)

 

A jövő ellen, ha jön oly jövő,

hogy hibáimtól arcod komorúl,

s szerelmed, fukarodva, kitünő

szempontok szerint számolni tanúl;

a jövő ellen, ha mégy, idegen,

s szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,

s hagyva multját benned a szerelem

érett kimértséggé komolyodik;

e jövő ellen sáncot verek és

értékem tudatába költözöm,

s magam fogok magamra kezet és

a te jogodat védi majd pöröm:

szigorú jog, koldúst, elhagynod engem,

fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.

 

Shakespeare 49. szonettje

 

 

FRISS ERDEI ZÖLDÖN ÁT

Mein Wagen rollet langsam

 

Friss erdei zöldön át visz

lassan a postakocsim,

virágzó völgyeken át, hol

szikrázik a nap meg a szín.

 

Ülök, merengek, édes

lánykámról álmodozom.

S bókolva három árnykép

köszön be az ablakon.

 

A három alak csupa gyáva

gúny, ugrál, fintorog,

s ködörvénnyé kavarodva

vihog és tovasuhog.

 

Heine

 

 

HA ARANY TENGERÉT...

 

Ha arany tengerét elém önti a búza

s a hűs nyires a szél halk dalát figyeli;

ha fülledt dél elől a zizge lombba bújva

a szilva csak piros kis orrát dugja ki;

 

ha harmatosan és illatosan ragyogva

s meglopva az est vagy a hajnal sugarát

ezüstösen a mély árnyból kibontakozva

fürtös fejével rám köszön a gyöngyvirág:

 

ha a hideg patak a szakadékon által

bujkál és kanyarog és szüntelen kisér

és lélekzsongató, titokzatos szavával

messze hazájáról legendákat mesél:

 

akkor nyíló szivem már nem fekete börtön

s arcom felejti a ráncot, szemem a kínt,

akkor Istent látom az égben, és megint

hiszem: van boldogság a földön!

 

Lermontov

 

 

FALUSI MAGÁNY

Though clock...

 

Az éj

múltát óra nem figyeli;

ha kél

a nap: kakasom hirdeti.

 

Van egy

cselédem, Prew, jó lány nagyon:

szeret,

s őrzi kevéske vagyonom.

 

Van egy

tyúkom, s mindig jelentkezik,

ha meg-

tojta fehér tojásait.

 

Libám

féltékeny füllel őrködik,

s van ám

gágogás, ha vész közelít!

 

Miként

árvát, nevelem barikám,

szegényt

nemrég hagyta az anyja rám.

 

Cica

játszik a házban: jó kövér,

hisz a

padláson nyüzsög az egér.

 

Ide

vehetjük végül a kutyám:

vele

teljes a falusi magány:

 

mikor

velük játszom, szivem nem ég:

ahol

nincs gond, szép az egyszerüség.

 

Herrick

 

 

HANGOK A LÁP FÖLÖTT

Overheard on a Salt Marsh

 

Nimfa, nimfa, miből van a gyöngyöd?

Zöld üvegből, manó; mért nézed úgy?

Add ide.

Nem.

Add nekem. Add ide.

Nem.

Akkor hajnalig bömbölök,

jajgatok érte a nád között.

Mért tetszik úgy oly hirtelen?

Szebb, mint a víz, a hold, a hinár,

szebb, mint a szél puha éneke:

szebb az ember szép lányainál

ezüstgyűrűd zöld gyöngyüvege.

A holdból loptam, éj idején.

Add már, no, meghalok érte.

Nem.

Akkor hát bőgök a láp fenekén:

zöld üveggyöngyödet szeretem.

Add nekem. Add ide.

Nem.

 

Harold Monro

 

 

A SZUNGARI MOCSARAK

 

Dörögve suhan veled a repülőgép –

és sehol alattad a föld, a szokott:

zsombék, mocsarak, csupa tó a mezőség,

csupa láp, tocsogó, sürü pára, nyirok.

 

Csenevész füvek... Inog a, susog a káka;

bíbic zokog, élete gyötri szegényt;

gém néz – bizonyára begyében a béka –

az égre saját hieroglifeként.

 

Feneketlen iszap. Mocsarak. Tocsogók. Láp.

Zöld, sárga, piros ködök alkonyata.

Repűlni sem élvezet itt... De – gyalogság?!

Hogy hatolt át itt a baka?!

 

Pjotr Komarov

 

 

FRISS CSERESZNYE

Cherry-Ripe

 

Édeni arcán hómezű

liliom nyit, s rózsa, piros;

gyümölcse sok és jóizű,

de a cseresznyéje tilos,

míg nem röppen elő a szó,

hogy friss cseresznye kapható!

 

A gyümölcs, melyben keleti

gyöngyök kettős sora nevet,

rózsabimbó, hóval teli;

de gróf se, herceg se vehet

belőle, mig nem zeng a szó,

hogy friss cseresznye kapható!

 

Két szent őrangyal a szeme,

szemöldöke feszűlt ideg

s gyilkos nyilával sújtja le

a támadó szemet-kezet,

mely nem vár, mig zendűl a szó,

hogy friss cseresznye kapható.

 

Th. Campion

 

 

VALAHA NEM TETSZETT A FEKETE

In the old age black was not counted fair

 

Valaha nem tetszett a fekete,

s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;

most meg az a Szépség örököse

s gúnyolt korcsként pirúl a szőke Szép.

A természetet minden lopja ma

s rútat kendőzés kölcsön-máza föd;

nincs a szépnek szent neve, otthona:

pogányként él vagy éppen számüzött.

Ezért hollófekete a szemed

és szemöldököd, Urnőm: a miatt

hord gyászt, aki nem-szépnek született,

s mint szép, most a teremtés gúnyja csak;

de úgy gyászol, bánata olyan ék,

hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!

 

Shakespeare 127. szonettje

 

 

KELET ARANYBAN

The East in Gold

 

Néha valahogy csoda a világ,

mint egy májusi nap szűz hajnala.

Előbb – „Kukuriku!" – mint zöld tanyák

órája, zendült a kakas szava,

 

aztán tizezer madár csipogott,

hogy azt hittem, egy angyal jön s arany

magvakat hoz, de még nem szórja, s ők

ezért visongnak olyan boldogan.

 

A vad zsivaj elverte álmomat,

jártam hát egyet zöld honukon át;

s akkor megláttam, kis nyelvük miért

ujjongott úgy – Kelet aranyban állt.

 

W. H. Davies

 

 

RÁÉRÉS

Leisure

 

Mit ér annak az élete,

aki nem bámészkodhat sose?

 

Ki nem mereng, bokrok tövén,

hosszan, mint a juh vagy a tehén.

 

Nem nézi fák mókusait,

hogy rejtik a fűbe makkjaik.

 

Nem ér rá látni a patak

tükrén a nappali csillagokat.

 

S fordulni, ha villan a Szép,

s figyelni, hogy táncol, ha lép.

 

S kivárni, boldog ajkaira

hogy gyúl át szeme mosolya.

 

Koldus annak az élete,

aki nem bámészkodhat sose.

 

W. H. Davies

 

 

BERÚGTAK A RIGÓK…

Die Amseln haben...

 

Berúgtak a rigók a naptól,

minden kertből sütnek a dalaik,

rigófészek a szív, valamennyi,

és csupa kert a szív, valamennyi,

s ujra virít.

 

Nagy szárnyai nőnek a földnek

s uj tollakat kap minden álom,

madár az ember, valamennyi,

s fészket rak az égben, a kékben.

 

Zöld tolongás a fák beszéde,

énekük zúg az isteni naphoz,

fényben fürdik a lélek, valamennyi,

s lángot vet valamennyi tócsa:

a tavasz a tüzet és vizet

szeretetben összehozza.

 

Max Dauthendey

 

 

A FALU DELEL

Le village à midi...

 

A falu delel. Az arany légy föl s le szállva

dong az ökrök szarva közt.

Ha van benne örömöd,

hát gyere, kimegyünk az egyhangú határba.

 

Hallod?... A kakas... A harang... A páva szól...

S a szamár is, messze, messze...

Feketén cikáz a fecske.

Szalagként vonul a távoli nyárfasor.

 

A moh-ette kút! Szivattyúja zörög, még

mindig zörög, szaporán,

mert az aranyhaju lány

ezüst eső alá tartja fekete vödrét.

 

A lány megy, s korsaja, ahogy lép, fiatal

arany fején csöndesen ring,

a fején, amely olyan, mint

barackvirágokon napozó méhe-raj.

 

S itt a piac, a kék egekbe a sok ódon

tető kék párát vetít;

és a lusta fák alig,

alig mozdulnak a remegő horizonton.

 

Jammes

 

 

LEVÉL MARIA GISBORNE-HOZ

Letter to Maria Gisborne (Részlet)

 

...Tárgyra térek:

nézzen csak ki az éjbe egy kicsit.

Mint vízzel a szivacs, töltekezik

a holdfénnyel az űr, a végtelen –

Mit lát? – Szép, elénk tárúlva, a Menny,

akár rábízza az éjfélt a leszállt

hold az arany csillagokra, akár

hágja, sápadtan, a kék magaslatot;

akár felhőket visz a forditott

mélység fölött a vándor szél, s fakó

csillag búvik át rajtuk, suhanó: –

mindez mindenütt szép. – De, mondja, mást

mit lát? Koszos bérkocsiállomást,

– bús falat s rajta politikai

züllöttségünk fehér krixkraxait;

vagy még rosszabbat: ringyó támolyog,

szidva őrét, üzlete átkozott

társát: nyomorultak perpatvarát

kell hallgatnia szerenád gyanánt,

vagy lánghaj Icit, amint Jancsinak

suttog kimondhatatlan dolgokat.

 

Énelőttem: zöld lomb-káosz, s gyümölcs,

sötét üregek körűl, le a törzs

és ág dús gyökeréig – harmatát

issza álmában a csukott virág;

a vágatlan búza nem rezzen a

szendergő levegőben; tétova

körökben amott szárnyas csillagok,

fénybogarak örök tánca ragyog,

halványan a holdfényben; ha pedig

sötét fák alatt, mind egy-egy szelíd

meteor, kis nap, mely elkóborolt

a tejut ezüstös tájairól; –

messzi egy legény hars nótája száll,

távolság hangfogózza; s egy madár

zeng még, nem lehet fülemile, de

ki mástól telik ily édes zene

ily későn? – s aztán teljes némaság –

Mit választ? Londont vagy Itáliát?...

 

Shelley

 

 

AZ ARATÓ KORCSMA

The Harvest Home

 

Az Arató a legjobb korcsma;

püspök urunk is izibe

kolduslányt csókolna sörétől

és gunyát cserélne vele.

 

Az Arató nagyszerü egy hely,

legjobban ott ereszt a csap;

s különb sört – fejem rá! – az égben

maga a fő-angyal se kap.

 

Kurázsi van abban a sörben:

vén Dani még alig szeszelt

s „Hé!", intett a marokszedőknek

s egy eleven békát lenyelt.

 

Érti gusztusomat a gazda,

a nő a javát adja föl;

mégis, amit ő mér, a lányuk,

az aztán – istenuccse – Sör!

 

W. H. Davies

 

 

KELLETLENŰL, VONAKODVA

 

Kelletlenűl, vonakodva

festi tűz-csíkját a nap,

Ni! – inog a felleg orma

s a föld egyre komorabb!

 

Fülledt szellő szárnya lebben;

mind közelebb mennydörög!

A viharban még zöldebben

villognak a zöld mezők.

 

Ostrom alatt a magasság;

gyul a villám kék ere;

a fekete felleg alját

vakitó fény szegi be.

 

Indul a sok lomha csöpp, és

mind sürübb port ver az út,

mind vadabb, zordabb a dörgés,

mellyel az ég földre zúg.

 

A nap, roppant szikrát lőve,

küldi végső sugarát,

és egyszerre tűzözönbe

merűl a döbbent világ.

 

Tyutcsev

 

 

A CSIBÉSZ

The Villain

 

Mig szemük csillag-öröme

felhőt aranyozott;

s mind topogott, boci, bari,

izgulva, mert szopott;

mig száz boldog madár dalolt

s bajnak sehol nyoma se volt –

hátranéztem, s láttam: a szél,

nem messze, a csibész,

arany hajánál húzta a

sötét erdőbe a vetést.

 

W. H. Davies

 

 

TÉRDIG HOMOK

 

Térdig homok. A kocsi nyögve

halad. A nap múlik tunyán.

A fenyők kusza árnya egybe-

folyik az út két oldalán.

 

Sötét az erdő. A bozót oly

sivár! S annyi zord hangja kél!

Zsákmányra les minden bokorból

a százszemű állat, az éj.

 

Tyutcsev

 

 

ESŐ UTÁN

 

Már áttör a kék! Gyémántzuhatag

az erdei fa;

habosan szakad a

mélybe és ujjong a fürge patak.

Hallod, mily vigan zengenek

a sziklák közt a gyors vizek?

Rossz csínyjeit felejtve Pán

boldogan tűri fején és nyakán

a vízözönt

s a harsogó mederbe állva

tapsolva, kiabálva

mulat magán.

 

Vrchlicky

 

 

SZOMJÚ FEJED...

 

Szomjú fejed minek ejted,

fűz, a friss patak fölé?

Mohó ajkakként esengnek

leveleid, úgy epednek

az iramló víz felé.

 

Patak fölött ágad ezre

hasztalan vár és remeg...

Fut a hullám, fut, csevegve,

fut, a napfényt visszaverve,

de téged csak kinevet.

 

Tyutcsev

 

 

LORELEY

Ich weiss nicht, was soll es bedeuten

 

Nem értem, a dal mit idéz föl,

s hogy oly bús mért vagyok:

egy régi, régi regétől

nem szabadúlhatok.

 

Már hűvös az este; a Rajna

nyugodtan folydogál;

a hegycsúcs lángsugarasra

gyult alkonypírban áll.

 

Ott fent ül – ékszere csillog –

a leggyönyörűbb leány;

aranyhaja messzire villog

arany fésűje nyomán.

 

Aranyban aranylik a fésű,

s közben a lány dalol;

hatalmas zengedezésű

varázs kél ajkairól.

 

A hajósnak a kis ladikban

szive fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak!

 

Végül ladikot s ladikost a

mélységbe nyel – úgye? – az ár...

S hogy ez így lett, ő okozta

dalával, a Loreley.

 

Heine

 

 

MILY SZEMET RAKOTT

O me! what eyes hath love put in my head

 

Mily szemet rakott fejembe szerelmem,

hogy nem jól jelzi, amit összeszed,

vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem,

hogy elrontja az igaz képeket?

Ha szép, ami úgy üdíti szemem,

mért véli a világ, hogy nem való?

Ha nem szép, jól mondja a szerelem,

hogy szeme rosszabb, mint máséi! Óh,

mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,

ha könny s virrasztás veti rá ködét?

Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,

a nap se lát, míg nem derül az ég.

Álnok szerelem, könnyed megvakít:

tiszta szem látná bűnös foltjaid!

 

Shakespeare 148. szonett

 

 

DÚLT A VIHAR

 

Dúlt a vihar, de kifáradt,

mint az ólom, áll az áradt

víz, oly sürü, oly nehéz.

Mozdulatlan tompaságán

a bukó nap mint szivárvány

gyúl és tüzbe-lángba vész. –

 

Szikraözönt vet az égre,

arany rózsát piros vérbe, –

de már hűlnek színei.

Hallgat a vad ár; felette

sápadtan lebeg az este

s koszorúját tépdesi.

 

Tyutcsev

 

 

TOVAZÚGOTT A VIHAR…

 

Tovazúgott a vihar. Füstölög

a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.

Az erős ágak friss zöldje fölött

remegő kék csík csavarog az égre.

 

De már éled az erdő, a csalit,

dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny;

s nagy ívével nekitámaszkodik

a zöld égnek a tündöklő szivárvány.

 

Tyutcsev

 

 

ZÚGNAK AZ ERDŐK

 

Zúgnak az erdők... A dombon, a völgyben

lombjuk alig rezzentik a fák:

zubbonyukban, tavaszi-nyári zöldben,

sort állnak, mint szemlén a katonák.

 

Utas, kérdezd kincsüket! Hogy mijük van?!

Azt felelik, hogy: hűséges szivük...

Mint a katonák, friss-zöld zubbonyukban

mezőt, vetést őriznek mindenütt.

 

Pjotr Komarov

 

 

A TÖLGYFA

 

Az ártéren, hol tavaszi víz ring,

őrszemként áll: őrzi a rozsot.

Nem csoda – olyan a makkja mind, mint

a tölténytárban a patronok.

 

Pjotr Komarov

 

 

NYÁRIDŐN

 

Nyáridőn – tudsz-e szebb varázst

a viharnál, melynek haragja

zúgva, gomolygva megrohanja

a gyanútlan kék ragyogást?

Az öreg fákra jobbra-balra

úgy dördül villámaival,

hogy – ágra ág és gallyra gally –

nyög s ráng az erdő birodalma.

 

Láthatatlan lábak alatt

görnyedezve az óriás fák

mintha most nyögnék, sírva, ádáz

kínban végső búcsújukat.

De madarak víg füttye zendűl

a gyors riadóba; inog, alél

a legelső sárga levél,

és megborzong, és földre perdül.

 

Tyutcsev

 

 

DÉLI ÖBÖL

Südliche bucht

 

Zöld szirteken dús kertek integetnek,

hol virágokra kék hullám repes föl

s korai enyhe és izzó szelektől

pattogzik érc-gúzsa a Megkötöttnek.

 

Hegyek szikráznak mélylila egekbe –

itt zafirbarlang árnya csábit; ott a

dicsőült messzeségbe fut a flotta...

Egy borzam Őt ifjúvá üditette,

 

s most csipők táncát nézve csak a titkolt

nevet, csak azt sóhajtja, mondja, zengi...

S hogy a varázskör ereje belengi,

mint bor s méz, tenger és templomi sírbolt,

 

köréje álom-megnyugvás csukódik...

s ő dalban és ciprustól áldva néma

jéghonát s szirt müvét felejti, és a

biboröblök közt lassan felocsúdik.

 

Stefan George

 

 

HAJNALI FÉNY

 

A városban, hol laktunk, te meg én,

kerti napraforgó nézett felém,

s a szomjas darvak, ha ébredt a fény,

át-átkrúgattak szenderünk ködén.

 

Aztán a nyikorgó, ezer szekér!...

Álmos kocsis morgott, nyüzsgött a tér;

mezítláb jött a halász, ideért:

vedre csörgött, szakálla, mint a dér.

 

S mind ragyogóbb az égi kupola;

kék hamvat villantott a topolya;

poszméh- és darázsszárnyon rét hímpora

dőlt a határból s arany méz szaga...

 

Mentünk a kertbe. Zsongott, tündökölt

titkos munkában egész nap a föld;

bogár birkózott, fecske legyet ölt,

harcos hangyahad ut határba tört.

 

...Elfújt mindent a szél, rég tovafújt:

a kert mentő emlékbe vonúlt,

mint az első vágy... A sok hang kihúnyt,

de lelkem még zendítit azt a húrt!

 

S boldog tán azért vagyok, mert az a

város megvan ma is, a halk Oka

partján, álmaim régi városa:

mezők kék csöndje rajta a ruha.

 

Pavel Subin

 

 

MIT ÉRNE BALDACHINT TÁRNOM

Were't aught to me I bore the canopy

 

Mit érne baldachint tárnom föléd,

külső dísszel külső hódolatot,

vagy raknom az öröklét talpkövét,

mely múlóbb, mint a parlag s a romok?

Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma

híve lassan a túlnagy kamaton? – :

jó étkét édes ízért tékozolta,

szemén át tünt el a koldus haszon.

Hódolat hadd legyek én a szivedben,

amit áldozok, szegény, de szabad:

nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,

s kettős cserével érted engem ad.

El, bujtó suttogás! a tiszta lélek

ostromod tetőpontján ráz le téged.

 

Shakespeare 125. szonettje

 

 

A FELHŐ

 

Elmult a vihar, derül ujra hegy, erdő.

Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?

Hol fekete árnyad a völgyre borúl,

a legragyogóbb nap is elkomorúl.

 

Az imént fenyegetve vad éji sötétben

szórtad villámod a viharos égen,

haragod zengett, és záporod

mezőt, ligetet végigbotozott.

 

El innen! Elég! Derül ujra hegy, erdő,

repülj a viharral, bús, kései felhő!

Szellő fut a lomb közt, csókos, csodafriss,

elűzi még az emlékedet is!

 

Puskin

 

 

NOD

Nod

 

Az esti úton, a rózsa-szürke

alkonyban nyája megett,

ráncosan és harmatosan

ballag Nod, az öreg.

 

Aranygyapjasan ring előtte

a zsongó áradat,

előre, Nod cserénye felé,

melyen még ragyog a nap.

 

Zöldel a galagonyasövény,

nyuszi jön, két lábra áll;

s csicseregve rajzik hazafelé

az égjáró madár.

 

Juha több, mint a vadrózsa délben,

de ha száll az éjszaka,

Megyvagyunk mind! – jelenti Álmos,

a vaksi, vén kutya.

 

Álomország lankái hívják

s a feledés itala,

csillagkapu alatt cseng a kolomp:

„Haza, haza, haza."

 

Walter de la Mare

 

 

ESTI HANGOK

Stimmen des Abends

 

Fojtott zenék esti permete pásztáz;

már ébred a

nádban az isten: szól a némaság száz

kis kórusa.

 

Benőtt sánc-árok sásain a lusta

szellő neszel

s ezüstbe-hangolt fák ágai közt a

tücsök reszel.

 

Nyugodt szökőkút erősíti, tompa

könnyei szép

egyensulyában mozdulatlan ontva,

ős ütemét.

 

S mire egy-kékbe sötétül a felhő

s az esti pír,

fölcsattog a csalogányban az első

teljes idill.

 

Werner Bergengruen

 

 

DENEVÉREK

Bats

 

Este, ezen a terraszon,

mikor a nap, Pisán túl, Carrara hegyein túl,

megy nyugatról, s a világ meglepődik...

 

mikor homályban van Firenze fáradt virága a környező

barna dombok izzása alatt...

 

mikor a Ponte Vecchio alól

zöld fény lép be, szemközt a folyóval, nyugati pír,

szemközt a homályos Arno áramával...

 

tekints föl, és repülő dolgokat látsz

a nappal és az éjszaka között;

fecskéket, melyek fekete fonállal egymáshoz varrják az árnyakat.

 

Kör csap alá, és gyors parabola a hídívek alatt,

ahol átüt a fény;

mintha valami gyorsan sarkán fordulna a levegőben,

és vízbe merül.

 

S azt gondolod, hogy:

„Ilyen későn is röpködnek a fecskék?"

 

Hurkol a sötét légi-élet,

de elvéti a tiszta hurkot...

Rángás, cincogás, rugalmas iszony menekűl

és csipkézett szárnyak az ég felé,

mint egy kesztyű, mint egy fekete kesztyű, amelyet feldobtak a fénybe

s amely visszaesik.

Dehogy fecskék!

Denevérek!

A fecskék elmentek.

 

Egy intő pillanatban a Ponte Veccionál a fecskék

átengedik a teret a denevéreknek...

Őrségváltás.

 

Denevérek, és borzadály ujjai az ember fejbőrén,

amint fölöttünk csaponganak a denevérek!

Őrűlten repűlnek.

 

Pipistrello!

Feketén sípolnak egy végtelen-pici duda-sípon.

Kis gomolyagokként röpködnek a levegőben, és olyan meghatároz-

hatatlan a hangjuk, olyan vadúl bosszúvágyó;

 

szárnyaik, mint egy-egy esernyődarab.

 

Denevérek!

 

Állatok, melyek aludni öreg rongyokként felakasztják magukat;

és pedig, undorítóan, fejjel lefelé.

Fejjel lefelé felakasztva csüngnek, mint undorító, öreg rongyok sorai;

és nyöszörögnek álmukban.

Denevérek!

 

A kínaiak szemében a boldogság jelképe a denevér.

 

Az enyémben nem!

 

D. H. Lawrence

 

 

FŰBEN

Im Grase

 

Édes béke, te, a füvön,

édes kábulat, illatok,

mély özön, mély, ittas özön,

mikor a felhő párolog,

mikor édes gerlekacaj

lengi körűl a bús fejet

s mint hárs-szirmok a sírra, a

drága hang susogva pereg.

 

S mikor a szív halottai

kelnek, a hullák benne, és

halkan remeg a pilla s az

ajak lélekzeni kész,

mind a halott s ami kéj s ami mult,

mind, amit omladék temet,

mint harangok a szélben, úgy

cseng és csengeti lelkedet.

 

Óra, te, gyorsabb, mint a sugár,

mely a tó gyászára esik,

mint a huzó madár dala,

mely a magasból gyöngyözik,

mint a bogár villáma, mely

a nap ösvényén átsiet,

mint a szorító kéz melege,

mely utolszor fogja kezed.

 

Nekem azonban, Ég, csak ezt,

csak ezt, de mindig: mindenik

égbetörő szabad dalért

lelket, mely vele költözik,

minden fakó sugár köré

szegélyűl szivárványomat,

minden hő kézbe kezemet

s minden gyönyörhöz álmomat.

 

Annette von Droste-Hülshoff

 

 

KÍGYÓ

Snake

 

Egy kigyó jött a vizes vályumhoz

egy forró, forró napon (én csak pizsamát vettem a hőség miatt),

ott akart inni.

 

A nagy, sötét szentjánoskenyérfa mély, különös-szagú árnyékában

mentem lefelé korsómmal a lépcsőn

és várnom kellett, állnom és várakoznom kellett, mert hisz ő érkezett előbb az itatóhoz.

 

A földsánc egyik repedéséből nyult le a homályba

és sárgásbarna ernyedtségét enyhén hasasodva húzta alá, át a kő-vályu szélén,

és torkát ráfektette a kőfenékre,

és ahol a csapból parányi fénycsöppekben csepegett a víz,

egyenes szájával beszörpölte,

egyenes inyén át nyugodtan itta ernyedt, hosszú testébe,

szótlanul.

 

Valaki megelőzött a vályumnál,

és én, ahogy a későbben-érkezetthez illik, vártam.

 

Ivás közben felemelte a fejét, ahogy a marha szokta,

és rám nézett, bizonytalanul, ahogy az ivó marha szokott,

és kétágú nyelvét kivillantotta egy pillanatra az ajkai közül, és tünődött egy pillanatig,

és lehajolt és ivott még egy kicsit,

és föld-barna volt, földes-aranyszin a föld égő beleitől

a sziciliai juliusi napon, háttérben a füstölgő Etna.

 

Neveltetésem hangja azt mondta bennem,

hogy meg kell ölnöm,

mert Sziciliában a fekete, fekete kigyók ártatlanok, az aranyszinüek mérgesek.

És más hangok azt sugták: Ha férfi volnál,

botot fognál és agyonütnéd, pokolba vele.

 

De valljam be, mennyire tetszett,

mennyire boldog voltam, hogy idejött, nyugodtan, vendég gyanánt, inni, a viztartályomhoz,

és hogy békésen, kielégülve, köszönetet se mondva,

visszamegy a föld égő beleibe?

 

Gyávaság volt, hogy nem mertem agyonütni?

Elfajzottság volt, hogy beszélgetni kivántam vele?

Alázat volt, hogy megtiszteltetést éreztem?

Csakugyan megtiszteltetést éreztem.

 

És mégis, azok a hangok:

Ha nem félnél tőle, megölnéd.

 

És csakugyan féltem, nagyon féltem,

de, épp ezért, még jobban megtisztelt,

hogy vendégszeretetemet kereste

és kijött a titokzatos föld sötét kapujából.

 

Mikor eleget ivott,

felemelte a fejét álmodozva, mint aki berugott,

hosszú, fekete nyelvének villás éjszakáját rávillantotta a levegőre,

mintja a száját nyalta volna,

és szétnézett, mint egy isten, semmit se látva, körben, a levegőbe,

és lassan megforditotta a fejét,

és lassan, nagyon lassan, mint akit háromszoros álom övez,

gyürükbe húzta lassu hosszuságát

és visszakuszott fal-homlokzatom tört szegélyére.

 

És ahogy bedugta a fejét abba a rettenetes lyukba,

és ahogyan lassan, kigyó-könnyedén felhuzódott a vállaival, és beljebb ment,

engem valami borzadály fogott el attól, hogy visszahúzódik abba az iszonyu, fekete lyukba,

szántszándékkal bemegy a feketeségbe, és lassankint egészen behuzódik,

valami tiltakozásféle, most, hogy háttal volt felém.

 

Körülnéztem, letettem a korsómet,

felkaptam egy tuskót,

és hozzácsattantottam a vizes vályuhoz.

 

Gondolom, nem érte,

de kilógó része méltatlan sietségben, hirtelen összerándult,

villámként csavarodott, és eltünt,

be a fekete lyukba, a mellvéd föld-ajku repedésébe,

amelyre a feszült, néma délben bűvölten tapadt a szemem.

 

És rögtön megbántam.

Milyen hitvány, gondoltam, milyen közönséges, milyen aljas cselekedet!

Megvetettem magamat és förtelmes emberi neveltetésem hangjait,

és kivántam, hogy jöjjön vissza a kigyóm.

 

Mert ujra királynak láttam,

számüzött királynak az alvilágban, koronázatlannak,

akit most uj koronázás illet.

 

Igy történt, hogy elpackáztam a dolgomat

az élet egyik nagyurával.

És vezekelnem kell valamiért;

az albatroszra gondoltam,

annyi baj!

 

D. H. Lawrence

 

 

TÁJKÉP I.

Landschaft I.: Des jahres wilde glorie durchläuft

 

Az év vad dicsfényén végigfut a

bús lélek, mely, délben, egy rengeteg

erdőbe tévedt, ahol permeteg

sáfrány hull, rozsda és lomb bíbora.

 

Széles foltokban esőz a csalit

egy forrásra, mely sima s fekete,

s ahol már a homály zord jegyese,

egy hűvös-szemű fiú őrködik...

 

És a magányon át nesztelenűl

gyúl ágról-ágra és süllyed kusza,

nehéz sárgába az est aranya –

Majd sötét lombba sötét pára ül.

 

Éj-árnyak, bolyhos prém, nyújtózkodók,

ölelnek egy vérző tövisfalat;

sebzett kéz tapogatja az utat...

Bár szenderülne végre a bozót!...

 

Dúlt szürkén ekkor félénk fény tör át

s újra derengni kezd a félhomály.

Széles gyeppel nyúlik egy sziklaszál...

De az ibolyás réten karcsu fák

 

dárdás törzsei állnak sorfalat;

az ívelt kék ezüstösen ragyog;

nedves szél emel langyos illatot...

Nyilt tengerre virágok hullanak.

 

Stefan George

 

 

HEGYI NYÁRBAN

 

Legyezőm libeg, ingem kinyitottam,

zöld fenyvek alatt fekszem tunyán.

Sapkámat egy kiálló szirtre dobtam;

szél cirógatja tar koponyám.

 

Li Taj-po

 

 

VELENCE

Venedig

 

A hidon álltam a

minap a barna éjben.

Ének zendült messziről:

arany cseppek esője futott

végig a remegő vizen.

Gondolák, fények, zene –

részeg ringás vitt ki a homályba...

 

Lelkem tündöklő gyönyöre

láthatatlan ujjak alatt

titokzatos gondola-dalt

dalolt, repeső cimbalom.

– Hallgatta valaki?...

 

Nietzsche

 

 

A SZIRTFAL

Die Felswand

 

Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal.

A szem meghátrál. Aztán tehetetlen

tévelyeg rajta: hol találna támaszt?

Ott! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint

vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen,

kőbevájt fokok: út! micsoda munka!

Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat:

egy vándor kúszik fénybe és magasba!

A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat.

Keres. Már meglátta a teljes ösvényt,

s íme – barátként csalogat a szirtfal.

 

Meyer

 

 

MAGASSÁG

 

Bár fészkem én a völgybe raktam,

néha mégis elfog a vágy

érezni az élő magasban

az ormok légáramlatát:

óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent

a széljárta, friss csúcsokat

s hogy szeretne eldobni mindent,

ami földi és fojtogat!

 

Elnézem, mily nagy, mily örökszép

tornyok, tömegek, oszlopok –

üdítő harmat és hüvösség,

mi róluk hozzánk lesuhog.

S mikor jegükön szűzi fények

kettőzik a nap záporát,

égi angyalok lába lépked

a szikrázó gleccseren át.

 

Tyutcsev

 

 

TIROLI SZÁLLODÁBAN

Im Tiroler Wirtshaus

 

A kakas kezdi: a

kútszivattyuvízesés

mellett kukorékol, és

aztán, mint orgona,

 

– brumm! – visszhangzón bőditi

deszkafalam oldalához

zengőbarna, vadvirágos

bánatát a búboci.

 

Aztán ajtók, ablakok;

aztán, mintha csöppnyi vízzel,

az első fény szemen spriccel.

 

Pattanok,

s a csíkos dunyha mély álmából – uccu, hopp! –

mély bakkancsomba huppanok.

 

Georg Britting

 

 

AZ EGET KOMOR ÉJBE VONJÁK...

 

Az eget komor éjbe vonják

köröskörűl a fellegek –

Semmi gondolat, semmi zordság:

a táj csak álom, bús, rideg.

Halk fény lobban, tétova fény, a

felhő ormán, reszket s vakít –

Tán a levegő süketnéma

démonai tárgyalnak így.

 

És mintha jelre – messzi körben

gyors villám vonaglik elő

s felragyog rikító vörösben

erdőszél, folyó és mező.

Csönd ujra... S várva, sorsa mit hoz,

figyel a világ – mintha épp

most, e percben, valami titkos

tervben döntött volna az ég.

 

Tyutcsev

 

 

ALPOK

 

Azúr-éjben havas ormok

rémlenek a ködön át –

tekintetük jege fojtó

borzadályként néz reád.

Zordan, némán szendereg mind,

egy-egy bukott, régi cár,

s varázs köti lelkedet, míg

pirkadni nem kezd a táj.

 

De amikor, mint vörös seb,

izzik Kelet hajnala,

megcsillan a legidősebb

bérc fején a korona.

Csúcsról csúcsra fény csap által,

gyújtva fenti-lenti kört. –

És tündöklő koronákkal

támad fel a messzi föld.

 

Tyutcsev

 

 

ALPESI SZOROS

Alpenpass

 

Sok völgy kanyara hozott fel ide,

nem vágyom többé már semerre se.

 

A láthatár szegélyén édes árny,

Itália int, egykori hazám,

 

északról meg egy másik drága táj,

a hidegebb föld, hol a házam áll.

 

Szomorúan kószálnak szemeim

dél iránt, ifjúságom kertjein,

 

s kalaplengetve köszöntöm északot,

mely a vándornak megnyugvást adott.

 

És a szivembe égő kín hasít:

óh, nincs nekem hazám sem ott, sem itt!

 

Hesse

 

 

ÖRÜLÖK, HOGY BÁNTOTTÁL VALAHA

That you were once unkind befriends me now

 

Örülök, hogy bántottál valaha,

s akkori kínom még úgy bennem él,

hogy vétkem tán földre is sujtana,

hisz az inam nem érc s nem vert acél.

Mert ha gőgöm úgy sujtott, ahogy engem

a tied, akkor megjártad a poklot,

s mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,

hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.

Ó, bár leglelkembe idézte volna

kínunk éje, mi a valódi seb,

s ahogy te, hamar vittem volna azt a

szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!

Régi botlásod váltság most szememben:

téged enyém, oldjon a tied engem.

 

Shakespeare 120. szonettje

 

 

A MAGÁNYHOZ

 

Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe

a forró köznapok elől;

be jó, ha tiszta hűsöd végtelene, szinte

kristályként, körűltündököl!

 

Gondolatban kilépek gondolataimból:

mint a hab, mely játszva zsong, oly

puha mind: üde bölcsőd áldva ringat,

s ha csak percekre is, altat.

 

Te vagy az elemem: óh, mért hűt ki az ár nagy

mélysége? mért borúl mint alkony az agyamra!

És mért kell szüntelen, mint a halnak, madárnak,

 

feltörnöm a magasba, levegőre, napra?...

Fenn frisseség hiányzik, ahogy a meleg lenn:

örök száműzött vagyok mindakét elemben!...

 

Mickiewicz

 

 

A GLECCSEREK

 

Lángol a dél lehellete.

Tüze gyujtva-tikkasztva forral.

Göndör kis párákkal tele

füstöl a fekete hegyoldal.

 

A rezgő lombon át a nyár

csak árny-csipke-darabokat szór.

Altatót zengenek a nyáj

vándor csengői a magasból.

 

Acéltükörként tündökölve

kéklik a tó a szirt alatt

s vigan, bizakodva csörög le

tarka kövein a patak.

 

És míg félálomba-gyönyörbe

kábultan, balzsamittasan

hanyatlik a lejtő a völgybe,

ahová a szellő suhan:

 

a világ fölött, egy-egy isten,

gleccserek orma tornyosúl –

Jéghomlokukat fényözönben

fürdeti az örök azúr.

 

Tyutcsev

 

 

ZÖLDÜL A SÁS, ÓH!

Green Grow the Rashes, O

 

KAR

Zöldül a sás, óh!

Zöldül a sás, óh!

Életem csak lányok között,

csak köztük volt csodás, óh!

 

Gond van és bú mindenfele,

minden óra csapás, óh!

Mit ér a férfi élete,

ha nem dévajkodás, óh!

 

Szerencsét űz a földi szív

s fut tőle a szerencse, óh!

S mire vagyont szerez a gond,

már nincs öröme benne, óh!

 

De ha kedvesem ölelem

s csöndes az alkonyóra, óh!

A föld fia s száz bánata

mehet mind a pokolba, óh!

 

Húzgálod finnyás orrodat;

te, morcos, vén szamár, óh!

Bölcs Salamon jól tudta, hogy

létünk dísze a lány, óh!

 

Ádámot inas gyúrta, de

Évát mester-tudás, óh!

A természet művén a nő

a diadalmi zászló!

 

KAR

Zöldül a sás, óh!

Zöldül a sás, óh!

Életem csak lányok között,

csak köztük volt csodás, óh!

 

Burns

 

 

A ZÖLD VÍZ PARTJÁN

Au bord de l'eau verte...

 

A zöld víz partján ezer szöcske szökken,

mászik, vagy árva

kínban kapaszkodik, föl, föl, a gyönge

répavirágra.

 

A langyos vízben fehér halcsapat

húz a fekete

fák alján: fény s árny az esti patak

remegő vize.

 

Két szarka csörren és indul, sebes

szárnyára kapva,

és leszáll, messze, egy virághimes

szénakazalra.

 

Három paraszt ül, lapot olvas, őrzi

teheneit,

gereblyéjük nyelét rég lesikálták

érdes tenyereik.

 

A víz felett szúnyogok tánca száll

helyben maradva:

mind föl-le cikáz, ki-be, jobbra-balra,

s a raj csak áll.

 

Én meg a rétet vesszőzöm, tünődve,

s ki tudja: mért;

és repül a pitypang pelyhe, amerre

viszi a szél.

 

Jammes

 

 

HAZÁM

 

Szeretem a hazám; nem ahogy kötelesség,

s nem a nyugodt ész tanácsa szerint.

Se vérből fakadó dicsőség,

se biztonság, melyből büszke nyugalom int,

se feltárt ősidők szentséges borzadálya

nem ringat soha oly élő álmodozásba.

De szeretem – nem is tudom, miért –

végtelen steppéi nagy hallgatását,

a roppant erdők zúgó jajgatását,

a folyók áradó tavaszi tengerét;

szeretek utazni éji parasztszekéren

a puha homokon a vén pusztákon át;

bozót közt, szomorú falvakból a sötétben

barátian köszönt a csöndes mécsvilág;

szeretem a tarlótűz füstjét,

az esti szekérvárakat,

dombon a nyirfák halk ezüstjét,

ahogy a szélben ringanak;

nézem a sok ablakcirádát,

gyönyörködve, mint nem sokan,

a nagy zsuptetők ferde hátát,

a csűrt, mely szinig tele van;

és ha leszáll az ünnepeste,

éjfélig bámulom a vad,

részeg zsivaj és duda mellett

a döngő paraszt-táncokat.

 

Lermontov

 

 

A KÖLTŐ ÉS OROSZORSZÁG

 

Hullám a költő, s tengerár

Oroszország: víz-hegyeit

ha kavarja a messzi táj,

ő is vele zavarodik.

 

S mert nagy népnek idege a

költő, saját legrejtekebb

mélyét érzi legyőzve, ha

a szabadság legyőzetett.

 

J. P. Polonszkij

 

 

ÖKREIM, TI, JÓ IGÁSOK

 

Ökreim, ti, jó igások,

erdő szélén forrást látok,

rét is van itt, nem legelte

csorda; kasza nem járt benne.

 

Itt lesz ma a pihenőtök,

ha legeltek, ha kérődztök,

ügyelek én mindig rátok,

s közben szedem a virágot.

 

Tarka virág nyit ezerszám,

nyírfakéreg lesz a pártám,

arra fűzöm, körbe fonva,

úgy kötöm a homlokomra.

 

Leány, legény, el mind tőlem,

pártám egy se kérje tőlem,

magam kötöm, magam fonom,

hordani is magam fogom.

 

Tegnap is volt pártám, ilyen,

soká fáj még érte szívem:

kérték, én meg odaadtam,

hej, pedig nem is akartam!

 

Dolgos ökreim, tiétek

a forrás, az édes élet,

a rét, melyen csorda nem járt,

a rét, melyben vas nem tett kárt.

 

Jan Kochanowski

 

 

SZABADSÁG

– Az 1861-es jobbágyfelszabadítás hírére –

 

Anyám, Haza Földje, te, drága vidék,

nem jártalak ily vígan soha még.

 

Csecsemőt ha látok anyai keblen,

boldog repeséssel dobban a mellem:

 

„Jókor jöttél a világra, fiú,

a te jövőd már nem szomorú!

 

Magad ura, senkire sem vigyázva,

magad lehetsz sorsod kovácsa.

 

Ha tetszik, szántod a földedet,

s ha bírod, sasként az eget!"

 

Ah, álom mindez... Az emberi szellem

van olyan ravasz, hogy a jó ügy ellen

 

ki tudjon eszelni őröket,

uj hálókat és tőröket...

 

Mindegy!... Mégis kisebb a rabság...

Higgy hát, Múzsa, s hurrá, Szabadság!

 

Nyekraszov

 

 

EMLÉKSZEL?...

 

Emlékszel? Derengett az alkony.

Búcsúztunk. Csönd, körben, a parton.

S dördűlt az esti ágyuszó!

Figyeltünk. Lassan kialudtak

utolsó szikrái a napnak,

köd ringott, puha takaró,

és a lövés visszhangja messze

elhalt, a hullámsírba veszve.

 

Ha (mert oly nehéz volt a nap)

szivemben vad vágy villan és ég,

járom az üres partokat

s várom az ágyu dörrenését.

S ahogy a visszhang száll s ahogy

elnyeli ég s víz puha mélye,

felzokogok: – Mikor halok

vissza, mint ő, én is az éjbe?!

 

Lermontov

 

 

KÖRFORGÁS

Revolution

 

Fut nyugatnak a homály kereke,

kelet sugárzászlaja felnyomúl,

rémek s csontvázak lidérc-serege

a reggel arany özönébe fúl.

 

De tengerek s kontinensek fölött

a Föld áttolta előlünk a két

Indiára nagy éj-kúpját, örök

árnya hold-metsző bohóc-süvegét.

 

Nézd, zeniten a nap; cseng-bong a dél,

harangjátékkal ünnepli a fényt.

Most elhallgat, s a földalatti éj

átment nadiron, s kúszni kezd felénk.

 

A. E. Housman

 

 

MISZTIKUS ALKONYAT

Crépuscule du soir mystique

 

Az Emlék s az Alkony a láthatáron

piroslik, messze, hol tűzbe csap át

a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon

hátrál s kitárúl, mint ingó csodák

függönye, melyen sok gonosz virág

– tulipán, liliom, dália, mák –

kavarja a himzést s az illatáron

beteg párázatoknak langyos álom-

ízét ontja, mérgek nehéz szagát

– tulipán, liliom, dália, mák

parfőmjét – hogy érzékeimbe szálljon

s ájúlt agyamban lángoljon tovább

az Emlék s az Alkony a láthatáron.

 

Verlaine

 

 

MEZŐSÉG RÓMA ELŐTT

Feld vor Rom

 

Magaslatról mértük az esti tájat,

felragyogó romjait a világnak,

itt most üres, zord mezőség körít;

borzong a kép, búsít és elszorít.

 

De fölhalmozott pompa és felejtett

nagy sírbolt dicső oszloproncsa mellett

kevésbé sírtunk? s utódod mi, te,

koronák éke, népek gyönyöre?

 

Búcsúzva érezzük: hogy vesse, irtsa,

a szorongót a föld, a büszke, tiltja...

Nézd! az örök kapu, felhőn gyúlva ki,

s egy fátyol vér- s ibolyaráncai

 

a lanka fájó zöldjén átlebegve,

Frascati fakóbban simúl a hegyre...

Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább,

az aszfodélosz árnyliliomát.

 

Stefan George

 

 

A TUDOMÁNYHOZ

To Science

 

Vén Idő lánya, Tudás, anyahű, –

fürkész szemed mindent bont, széthasít!

Mért téped a költő szivét, keselyű,

kinek nehéz tények a szárnyaid?

Hogy szeresse és tisztelje bölcs agyad

sóvár lelke, ha nem hagyod az ég

kincsei közt kutatni, noha nagy

szárnyai láng gyanánt röpítenék?

Nem vetted el Diána kocsiját?

Nem ligetét Dryásztól, hogy a felhők

fölött keressen boldogabb hazát?

Nem raboltad el a tóból a Sellőt,

rétről a Tündért, s tőlem a nyarat,

nyaram álmát a tamariszk alatt?

 

Poe

 

 

VOLT EGY FIÚ

There was a boy...

 

Volt egy fiú; jól ismertétek, óh

Winander szirtjei s szigetei;

– este, mikor, kelve-nyugodva, az

első csillagok mozdultak a dombok

szegélyén, gyakran állt a csillogó

tó partján, vagy nagy fáitok alatt,

s ujjait kulcsolva, két tenyerét

összetapasztva s szájához emelve

keze hangszerén huhogott a halk

baglyok felé, remélve, hogy azok

felelnek neki. – És feleltek is

a vízi völgyön át, huhogva, és

elnyujtottan, s remegő hurrogással,

és rikácsolva, s a visszhang vigan

ujrázott és ujrázott; boldogító

hangverseny! S ha szünet következett

s kárbaveszett minden művészete:

akkor, időnkint, még figyelt a nagy

csöndben, a rezzenő meglepetés

egészen a szivéig vitte a

hegyipatak hangját; vagy a látható

tér hatolt bele észrevétlen, az

ünnepélyes látvány, a szirtek és

erdők, és az a bizonytalan ég

a kék tó mozdulatlan kebelén.

 

Ezt a fiút elvitték, messze; és

meghalt, korán; alig mult tizenegy.

Gyönyörű a völgy, ahol született

s élt: a falusi iskola felett

egy sziklás lejtőn áll a temető;

s ha nyár-estéken utam arra vitt,

azt hiszem, jó félóra is lehet

a sok perc, amit ott töltöttem, némán, –

nézve a sírt, amelyben feküszik.

 

Wordsworth

 

 

SZEPTEMBER

Septembre

 

Szeptember hava, mondják a tudósok, akik

kockás sapkában a szelet méregetik,

a Mérleg jegyében áll.

Ilyenkor a hajó mind rettenetesen ugrál

a tengeren. Aequinoctium, mondják a könyvek.

Sőt láttam egyet, amely Paradoxonok-at idézett,

ekliptikákat, zodiákuszokat és apályokat

a szeptemberi Föld magyarázatára.

 

Nagyszerű költészet ez, és én, a szobámban,

a papíron, fehér és fekete köröket láttam,

csillagzsúfolt szalagokkal és sugarakkal.

És ez Kolumbus Kristófot juttatja eszembe

a fenséges bolondot, aki ment, vakon, maga elé:

a gonosz király börtönbe vetette,

mivel a féltékenységnek hálátlanság a szülötte.

 

Most pedig e hónap állatait énekelem,

bár azonosak a többiekéivel, úgy hiszem,

de nem említem, csak a legfőbbeket,

hiszen a költők drágálják a papirt.

Múzsa! Ihless és segíts, hogy az egyszerü síp,

mellyel e vizek partján kisérletezem,

megnyerje költő barátaimat, a verseny elnökeit.

 

A nagyfülű szamár lehajtja fejét.

A tehetős paraszt nadrágot ad reá,

mert Szeptember havát darazsak koronázzák,

melyek a lugasok fürtjeit aranyozzák

s elszállnak s megszúrják szegény csacsikat.

 

A kakas tündököl s gyorsan nyeregbe kap,

a tyúk hátára, hogy legyen elég tojás.

Már akkor ébred, mikor a nagy varázs

újra feljön, a Nap, s a reggeli ködön áthat

s fenséggel tölti be a zengő, messzi tájat.

 

Az ökör, ókori ünnepek járuléka,

lassú, de nagyszerű százféle házi célra.

Látni szelíd fejét, bő nyak-lebernyegét:

az árnyas istállót elhagyja s trágyafödte

combokkal indul a kék-ezüst messzeség

felé, és rózsaszín bocik futnak előtte.

 

Más állat: a tavon mozdulatlan lebeg

a kék szitakötő egy tört nádszál felett.

A kecske, durva szőr, bütykök, hegyes szakáll:

a porlepett, öreg árok partjainál

vésős fogával a vadszőlőt legeli.

 

A pásztor előtt vannak a juhok,

róluk az mondható mindíg, hogy havazott.

Őrük, a kutya, nagyon izgatott,

folyton ugrál; a juhász karjában pedig ott

látni, mint rongyot, egy újszülött kis barit,

melyet az anyja még vérezve nyalogat.

 

A disznó: a tanyák trágyadombján röfög

és szaglász valami krumplihéjak között.

Nevetséges bizony, s undok, de mennyire,

mégsem akadályozhat meg benne senki se,

hogy meg ne borzadjak, amikor ledöfik

és hallom, hogy löki éles sikolyait

szegény, vérző nyaka, melyet egy dúvad elvág,

s mikor szemét lehunyja s ormányát véresen

rángatva az embertől könyörületre vár,

hisz lélek s irgalom csak abban van – ugyebár?

 

A sürgönydrótokon ülnek a fecskepárok,

láttukra szerelemről álmodnak a szűzlányok.

Szamár, disznó, ökör, bocik s a többi: hányszor

elnéztem őket az orthezi vásáron,

mikor a szeptemberi alkony, a csárdákra komorúlva,

a messzi palatetőket s az üvegeket kigyujtja.

Az árny vitatkozó hangoktól nyüzsgve mozgott.

Hegyes villájukkal megnőttek a parasztok.

Sárfröcskölt szekerek rázkódtak, csikorogtak.

Kaszások egy kövön új kaszával kopogtak.

Pásztorok próbálták kolompjuk rekedt hangját.

Fügeszagú, nehéz puttonyokat cipeltek

éjféli présházakba.

 

S ilyenkor könnyesen

gondoltam arra e szeptember-esteken,

hogy az égben ott a Jó Isten; hogy holnap, holnapután

el kell hagynom az én csöndes, kicsi szobám;

s hogy oda kell majd mennem, ahol a cselédek

s a tiszták vannak, de nem dölyfösen,

mint egy Kolumbus Kristóf, át az elemeken,

hanem egész szeliden és egészen egyszerüen,

ahogy ezt a verset írtam, s kezet nyujtva csendesen

a szüleimnek, mint mikor még egész kicsi voltam

és szaladnom kellett, ha menni akartam,

s mikor sírvafakadtam, óh Istenem! nem tudva, miért,

és nem tudva, kin, és nem tudva, hogy mi ért.

 

Mit ér hát Szeptember flórája, faunája?

Mit ér tél, tavasz és nyár és ősz váltakozása?

Mit ér, ha vetnek, és mit a mandulafák,

a barackfák meg a sápadt cseresznyefák?

Mit ér minden termés a jövendő tavaszra?

Mit ér a petrezselyem és a borbolya magva,

az elrakott zeller s a keserű saláta,

ha meg kell halni?

 

Jártam lészen a földön,

és rám mondják majd, hogy szkeptikus voltam és költő,

mert nevetnem kellett a zokogástól,

mert rájöttem: az Isten olyan nagy,

hogy nevetve kell előtte megvetnünk magunkat.

 

Óh Múzsa! csendesítsd fájdalmas szivem. És ha

poromból szeptemberi szöllőknek tartozéka

lesz egykor, szivemet töltsd át egy ragyogó

arany fürtbe, amilyet szeret a gyors rigó.

 

S még valamit: egy lány, egy napon, arra menve,

tépje le azt a fürtöt és egye meg, nevetve,

s ne tudja, hogy az az én örökszép szivem.

Egye meg, s mondja a barátnőinek: Szeptember

az idén sokat törődött e dús ámbra-szemekkel,

megettem, jólesett, édes volt, tiszta bor.

 

És most, barátaim, tirajtatok a sor,

elő a sípokat, ti, széplány-bűvölők.

Én távozom: hisz a kék mirtuszok mögött,

mint madárcsivogás, már hangzik lágy zenétek.

Ami nem Szeptember, zengje most azt az ének.

 

Jammes

 

 

HOL VAGY, MÚZSÁM

Where art thou Muse that thou forget'st so long

 

Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká

felejti azt, aki minden erőd?

Szent dühöd méltatlanra száll alá,

s te fakulsz, hogy a hitványt fénybe sződd?

Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy

zengj, és pótold sok mulasztásodat,

zengj a fülnek, mely becsüli dalod

s tolladnak tárgyat és szellemet ad.

Föl, rest Múzsa, légy a szép arc birája:

látsz kedvesemén akár egy redőt?

S ha látsz, légy a hanyatlás szatirája

s gúnyolj mindenütt roncsot és Időt.

Tedd hiressé őt, mielőtt levágja

az idő görbe kése és kaszája.

 

Shakespeare 100. szonettje

 

 

RENYHE MÚZSA

O truant Muse what shall be thy amends

 

Renyhe Múzsa, hogy pótold a mulasztást,

fested-e már az Igazat a Szépben?

Kedvesemé a Szépség s az Igazság;

ahogy te is: rangodra ez az érdem.

Felelj, Múzsa! Vagy – mondod – színigaznak

nem kell szinezés, mert szinével egy?

A szép nem ón műve, de igaz alkat,

s legjobb a legjobb, ha nem kevered?

Mert nem szorul rád, maradj néma? – Ne

mentsd így csönded; hisz neked van erőd,

hogy aranyos sírt túléless vele

és őt ragyogtasd minden kor előtt!

Muzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,

hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.

 

Shakespeare 101. szonettje

 

 

A LÉGY

The Fly

 

Kis legyecske,

játszi nyarad

összetört buta

kezem alatt.

 

Nem vagyok én is

légy, mint te, szegény?

S nem vagy te ember,

akárcsak én?

 

Nekem is izlik

a tánc, dal, a méz,

mig le nem üt

egy vaksi kéz.

 

Ha a tudat élet

és sugár

és a tudat

hiánya halál:

 

akkor én boldog

légy vagyok,

akár élek,

akár halok.

 

Blake

 

 

A SZÉP ŐSZI ESTÉKBEN…

 

A szép őszi estékben valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó, borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsufénye –

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

 

Tyutcsev

 

 

NEM ÖREGEDSZ SZEMEMBEN, SZÉP BARÁTOM...

To me fair friend you never can be old

 

Nem öregedsz szememben, szép barátom:

amilyennek először láttalak,

ma is oly szép vagy: fagyával a fákról

három tél szórt le három dús nyarat,

három szép tavaszt kevert sárga őszbe

a gyors idő, balzsamos április

háromszor lett vad, juniusi hő, s te

ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.

Pedig suhan a szépség, észrevétlen,

ahogy óralapon a mutató:

arcod színe is, mely látszatra tétlen,

illan, s talán az én szemem csaló.

Ezt félve, halld, jövendő távola:

előtted meghalt a szépség nyara!

 

Shakespeare 104. szonettje

 

 

ŐSZI TÁJ

 

Sugarait, melyek, szétszórva, ma

alig törtek át a földön, milyen

fényárba zsúfolta, s estére hogy

bearanyozta nyugatot a nap!

Ahova néztünk, minden színarany volt.

Arany volt a halászlak ablakában,

az csüngött a fákról, sürű esőben

folyva alá, szőkén a nyír alatt

s bíborban a juhar ágairól.

Az folyt a folyón, sürűn, vastagon.

Attól tündökölt a tarka hegyoldal

halványsárgától narancsvörösig,

és fent az őszi felhők keretében

topázoktól izzott a csöndes ég.

Csónakunk partot ért, s mikor kiszálltunk,

lábunk alatt zizegett az avar,

és hasadó vadgesztenye mutatta

barna ruhájából arany szivét.

Erős lombszaggal telt a levegő

s remegett, mintha most csendűlne ki

benne végső, sápadt nyomaival

az a sok álom, vágy, csók, eskü, szó,

melytől a szelid májusban s a forró

juniusban annyi szív összedobbant.

A parton a halász aranyhajú

gyermekei játszadoztak, mezítláb,

nagy szemükben kék nefelejcseit

raktározta télire az idő;

kettő egy borult ladikkal vesződött,

a többi meg a rőt avart dobálta

és kacagva futkározott a parton.

 

Vrchlicky

 

 

ERDEI TEMETÉS

Cornelia's Song: „Call for the Robin-redbreast and the Wren"

 

Hívd Vörösbegyet és Fülemilét:

ők a ligetet járják mindig

s lombbal, virággal telehintik

a magányban elhaltak tetemét.

Hivd a mezei Egeret,

Hangyát, Vakondot is: emeljenek

melengető dombot rá, védve jól

a pompázó sírok rablóitól,

s távoltartva a Farkast, a kegyetlent,

ki kikaparja a földből az embert.

 

J. Webster

 

 

AZ ŐSZ

Der Herbst

 

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!

Menekűlj! menekűlj! –

A nap lassan lopakodik

a hegyre fel

és minden lépésnél pihen.

 

Hogy meghervadt a világ!

Lankadt húrokon

dalol a szél:

elszállt a remény –

azt siratja.

 

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!

Menekűlj! menekűlj!

Óh, fa gyümölcse,

remegsz, lehullsz?

Milyen titokra tanított

az éj,

hogy jeges borzadály lepi

arcodat, bíbor-arcodat?

 

Hallgatsz, nem felelsz?

Ki beszél még? – –

 

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!

Menekűlj! menekűlj!

„Én nem vagyok szép,

– mondja a csillagvirág –

de szeretem az embert,

vigasztalom az embert –

hadd lásson még most is virágokat,

hajoljon utánam,

ah! és szakitson le –

szemében akkor

valami régi gyúl,

valami nálam-szebb emléke gyúl:

– azt látom, azt – és úgy halok meg."

 

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!

Menekűlj! menekűlj!

 

Nietzsche

 

 

AZ ŐSZ

L'automne

 

Üdvözlégy maradék zöld koronádban, erdő!

Üdvözlégy, sárguló lomb a dúlt pázsiton!

Utolsó szép napok! A természet kesergő

gyászát testvérien keresi bánatom.

 

Álmodozva rovom a magányos, kis ösvényt;

jólesik látni a fény végső sugarát,

e sápadó napot, mely csak gyengén s időnként

nyilaz lábam elé a sötét fákon át.

 

Igen, amikor így haldoklik már az élet,

fátyolos szemei még jobban vonzanak;

barát búcsúja ez, mosoly ez, lepecsételt

ajkakról még felénk nevető pillanat.

 

Igy, minden láthatárt már-már elhagyni készen

és siratva, hogy úgy szűnik múlt és remény,

még visszafordulok és sóvárogva nézem

sok kincsét, mely soha nem lehetett enyém.

 

Föld, Nap, s te, völgy, világ, óh, édes, drága élet,

könnyem kicsordul a sír szélén értetek:

mily gyönyörű a nap a haldokló szemének!

Mily illatos a szél, mily tiszták az egek!

 

Óh, hogy üríteném fenékig most a kelyhet,

melybe nektárt s epét kevert egy égi kéz:

ha adhatta sötét italát életemnek,

ki tudja, tán maradt alján egy csöppnyi méz!

 

Tán még várt volna, tán várt is a visszatérő

boldogság, melynek a reménye elveszett!

S akadt volna talán egy megértést igérő

lélek a sok között, akit nem ismerek!...

 

Illatát a virág a szélnek adva hull le;

fénynek, életnek ily búcsúszóval felel:

Meghalok!... – S mikor ő, én is, végsőt lehellve,

zengő és bánatos sóhajban múlok el.

 

Lamartine

 

 

ŐSZUTÓ VELENCÉBEN

Spätherbst in Venedig

 

A város többé nem kóbor csalétek,

mely, ahogy nap napra kél, egyre fog.

Üvegesebben csendűlnek felétek

a paloták. A kertekből halott

 

bábúkként lóg, fejest s halomba döntve,

a nyár. A mélységből pedig

parancs nyúl föl, vén erdő-vázak ökle:

mintha a tengernagynak hajnalig

 

kettőznie kéne gályáit az éber

arzenálban, hogy az első selyem

szellőt már töltse kátrányos izével

 

flottájának, mely, evezve-tolongva,

majd, zászlait a kelő napba bontva,

megindúl, fénylőn és végzetesen.

 

Rilke

 

 

ŐSZ A KANÁRI SZIGETEKEN

L'Automne des Canaries

 

Igazán csak e völgy- s e dombsor, e vidék

ismeri Bacchus és Pomóna glóriáját;

e földet az egek ezer kinccsel megáldták,

e táj Észak szelét sosem érezte még.

 

Itt barack, muskotály és dinnyék és fügék

koronázzák e nagy istent, a bor barátját;

s pálmák, a győzelem jelvényei, kinálják

roskadó ágaik mézízű szüretét.

 

Az édesbelü nád nem lápok s vízi partok,

de sziklák dísze és nagy ligeteket alkot

s úgy küldi menny felé csurranó aranyát.

 

Érett gyümölcsöt és aznap bimbóözönt lel

a narancsfán a szem: itt egész éven át

keveredik a nyár és a tavasz az ősszel.

 

Saint-Amant

 

 

AZ ŐSZHÖZ

To Autumn

 

Óh, Ősz, gyümölcstől roskadó, te, fürt

vérétől maszatos, várj, ülj ide,

árnyas tetőm alá; pihenj, s kisérd

víg dalaiddal ujdon furulyám

s táncra perdűlnek az év lányai!

Zengd a virágok s a szüret dalát.

 

„Karcsú bimbó Napra tárja kecsét,

szerelem csiklandozza ereit,

füzér bókol a reggel homlokán

s lehabzik a gyors est fény-homlokán,

míg a kincses nyár tovább gajdol és

tollas felhő virít feje körűl.

 

Szellemraj dőzsöl gyümölcsillaton,

tündérszárnyú öröm kóborol a

kertben vagy a fákra ül s énekel."

Igy dalolt az Ősz; majd felkelt, körűl-

övezte magát, s elszállt, a hegyek

mögé. De arany terhe itt maradt.

 

Blake

 

 

ŐSZI NAPFÉNY

 

Szeretem ragyogásod, őszi nap,

mikor széttéped a felhők s a köd

fátyolát és fakuló sugarad

megcsillan a szélrázta fákon, a

porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy,

nagy tündöklés: búcsúzó heved a

cserbenhagyott szerelem bánatát

és titkait idézi. A tüzed

nem hidegebb, de a természetet

s mindazt, ami érzett, gondolkodott,

nem melegítik át a fényeid.

Szivemet se. Él benne a parázs,

csak félreismerték az emberek:

most már nem gyujtja szemem sugarát

és nem izzik föl sápadt arcomon.

De hát miért gyötörje megint

gúny s kétely a boldogtalan szivet?

 

Lermontov

 

 

JÖVENDŐ KÖLTŐK

Poets to Come

 

Jövendő költők! szónokok, jövendő énekesek, muzsikusok!

Nem a ma dolga, hogy igazoljon és hogy megmondja, miért vagyok itt,

ti azonban, uj nemzedék, amely már itt születtél, te, atlétának-való, földünkön-álló, nagyobb, mint bármelyik elődöd,

Ti álljatok mellém! Mert tinektek kell megadnotok a létjogosultságomat!

 

Én magam csak egy-két szóval jelzem a jövőt,

én csak egy pillanatra lépek elő, csak azért, hogy megindítsam a kerekeket, és sietve visszatűnök a homályba.

 

Olyan ember vagyok, aki ide-oda kóborol, de sehol végleg meg nem áll, véletlenűl rátok tekint és aztán elforditja az arcát,

olyan, aki rátok bizza, hogy bizonyítsatok és értelmezzetek,

és tőletek várja a fő-dolgokat.

 

Whitman

 

 

VAN ÚJ AZ AGYBAN, AMIT TOLL LEÍRHAT

What's in the brain that ink may character

 

Van új az agyban, amit toll leírhat

s mintádra nem formált hű szellemem?

Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy

benned a kincs s bennem a szerelem?

Nincs, édes fiú, ahogy pap misézik,

mondom mégis az örök szöveget:

én s te: nem látom réginek a régit:

mint először volt, oly szent szép neved.

Friss díszében az örök szerelem

nem méri az évek súlyát, porát,

nem hisz az arc sorsos redőiben

s ifjú apródnak tudja vén korát.

Mert vágya rügyét látja ma is ott,

hol idő s külszín csak romot hagyott.

 

Shakespeare 108. szonettje

 

 

AGYAM REJTI AJÁNDÉKOD

Thy gift, thy tables, are within my brain

 

Agyam rejti ajándékod, a naplót,

s az őr emlékezet irja tele,

hiú dolgok rangjánál maradandóbb,

mely nem múlik el soha, sohase;

vagy legalább a Természet parancsa

míg élni megtűr agyat és szivet

s részét belőled míg mind át nem adja

a rágó feledésnek: él hired!

Nem kell, hogy szerelmed jelekbe öntsem,

s kicsi is neked az a foglalat:

túladtam hát rajta, s abban a könyvben

bízom, mely téged jobban befogad.

Eszközzel őrizni emlékedet

az volna, hogy elfelejtettelek.

 

Shakespeare 122. szonettje

 

 

BÁRMI REZZEN

Of a' the Airts

 

Bármi rezzen, a nyugati

szél a legédesebb,

hisz arra él a szép leány,

az, akit szeretek:

 

csörgedező víz fut elő

s ott zúg a rengeteg;

és én mégis éj-nap csak őt

látom, jó Jean-emet.

 

A harmatos virágban őt

nézem, mily szép, üde:

hangját trillázza a madár

s a szellők éneke:

 

rügy s bimbó mind ami hasad

bokron s rét s víz felett

s a fütty mind őt juttatja csak

eszembe, Jean-emet!

 

Burns

 

 

SZABAD SZELLEM

Freisinn

 

Nektek sátrat, nekem meg a nyergem!

Ti kunyhókban a hazai telken!

Én vigan a messziségbe vágok:

fölöttem csak a csillagvilágok!

 

*

 

Kirakta szárazon-vizen

csillaggal az eget,

hogy gyönyörködve szüntelen

fölfele nézzetek.

 

Goethe

 

 

ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ

Ode to the West Wind

 

1

 

Vad Nyugati Szél, ősz sóhaja, te,

ki az avart, zord bűvész, láthatatlan

jelenléteddel sárga, fekete,

 

sápadt s lázvörös, pestis-verte hadban

kisértetekként égig röpited;

ki a szárnyas jövőt ezernyi magban

 

téli ágyába hordod, hogy hideg

sírba taposva dermedezzen ott,

míg kürtjét az álmodó föld felett

 

meg nem zendíti tavasz-kék Hugod,

ki bimbó-nyájat terel a napon

s hegynek-völgynek színt ad és illatot;

 

vad Szellem, vándor örök utakon,

te, romboló s megőrző: Halld dalom!

 

2

 

Áramod a mozgó menny magasában

földünk lombja, száz roncs felhő fedi

Ég s Tenger dúlt bokrairól cibáltan,

 

villám s eső hozói: úgy lepi

tömegük hullámod kék felszinét,

mint ragyogó, repeső fürtjei

 

egy ránktörő menádnak: a sötét

láthatártól a zenitig lobog

viharsörénye! Gyászdal, te, az év,

 

a haldokló év köré gomolyog

az omló éj, s ez a nagy, síri dóm

a te hatalmad, hisz te boltozod

 

föl páráid tömören, vastagon,

s mint zápor, tűz s jég zúgsz le: Halld dalom!

 

3

 

Ki megtörted, ahol pihent, a kék

Közép-Tengernek Baiae öble mellett

kristályhabzsongta nyári szenderét

 

ama tajtékszigetnél, s tornyot, ezret,

láttál, s álmodó antik palotát,

ahogy azúrmohásan ott remegnek

 

a teltebb, vízi napban, és virág-

csodát, melyre nincs szó; te, ki előtt

az Atlantika roppant síkja tág

 

szakadékokká nyílik, mialatt

lent, mélyen, a vak szirmok s iszapon

nőtt sápadt erdők tudják hangodat,

 

tudják, s kitől őszülő borzalom

rázza őket s halál: Óh, halld dalom!

 

4

 

Volnék lomb, hogy vihess utadra; vagy

volnék gyors felhő, veled szállanék;

hullám, pihegnék hatalmad alatt,

 

átvéve hajtó erődet, csak épp

nem oly szabadon, mint te, Féktelen! –

vagy ha csak ujra gyermek, s játszanék,

 

veled robogva át az egeken,

mint mikor még, hogy legyőzlek, a hit

alig volt álom: volnék az, ma nem

 

únnád imám keserű szavait.

Óh, vigy, avart, felhőt, tenger vizét!

Lebuktam, vérzem, száz tüske hasít!

 

Balsors nyom valakit, nagy nehezék,

aki rokonod: dac, s vágy, s büszkeség.

 

5

 

Legyek hárfád, miként a rengeteg:
mit bánt, ha hull rólam is a levél!

Roppant dallamod biztosan kiszed

 

még mindkettőből néhány őszi, mély

hangot, búsan-édeset. Légy te a

lelkem, vad Lélek! Légy: én! szenvedély!

 

Szálljon veled eszméim avara

a világba: ujat zsendítsenek;

s versemnek, amely szent varázsima,

 

tűzhelyéről szórd szét igéimet,

hamut s szikrát, ahol csak ember él!

Légy ajkamon az alvó föld felett

 

egy jóslat trombitája! Óh, te, Szél,

messze a Tavasz, ha már jön a Tél?

 

Shelley

 

 

TÉKOZLÓ BÁJ, MÉRT PAZARLOD

Unthrifty loveliness why dost thou spend

 

Tékozló báj, mért pazarlod saját

gyönyörödre szépséged örökét?

A természet csak kölcsönöket ád,

s mert bőkezű, csak bőkezűt segít.

Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a

bőséggel, melyet továbbadnod adtak?

Kamattalan uzsorás, ekkora

pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

Mert magaddal kalmárkodva csupán,

megcsalod magad felől szép magad;

s ha hív a természet, a sír után

mily tűrhető számadásod marad?

Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;

használva: él, és hagyatékod őre.

 

Shakespeare 4. szonettje

 

 

HIVOGATÓ VENUSHOZ

O Venus, regina Cnidi Paphique

 

Óh, Venus, Cnídos s Paphos égi hölgye,

hagyd el ékes Cyprusod és repűlj át

tömjénnel hívó Glycerán varázs-szép

földi lakába!

 

A tüzes Fiú, övük oldva mind a

Gráciák, mind-mind ide, és a Nimfák

és a nélküled komor Ifjuság is.

Mercuriusszal!

 

Horatius

 

 

CSILLAGOK

'Astšraj e„saqre‹j, 'Ast¾r ™mÒj

 

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,

két szemedet nézném csillagom ezreivel.

 

Platon

 

 

ÉDES

`HdÝ qšrouj diyînti ciën potÒn, ¹dÝ d? naÚtaij

 

Édes a szomjasnak a havas ital; édes a télből

enyhe zefir szárnyán szállni a tavasz elé;

mégsincs semmi oly édes, mint amikor szerelemben

összefonódott párt rejt a közös takaró.

 

Aszklépiadész

 

 

OLY ZSARNOK VAGY, IGY IS

Thou art as tyrannous, so as thou art

 

Oly zsarnok vagy, igy is, mint akiket

szépségük dölyfössé kegyetlenít;

mert jól tudod, legfőbb, legékesebb

ékszerének szivem téged tekint.

De van, aki megnéz s azt mondja, hogy

aligha fog arcodért hullni könny;

s hogy cáfoljam, oly bátor nem vagyok,

bár, titkon, szépségedre esküszöm.

S esküm igazát bizonyítani

csak rád gondolok; és, tolongva, hű

könnyek, sóhajok sírják, hogy ami

fekete rajtad, nekem gyönyörű.

Csak a tetteidben vagy fekete,

s úgy látszik, ez a vádak gyökere.

 

Shakespeare 131. szonettje

 

 

LESBIÁHOZ

Vivamus, mea Lesbia, atque amemus

 

Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;

hadd zsörtöljenek a mogorva vének:

nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!

A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:

bennünket, ha kihúnytunk, semmi többé

föl nem ver soha örök éjszakánkból.

Csókot ezret előbb, utána százat,

s ezret másikat adj, és ujra százat,

ezret ujra utána, s ujra százat,

s ezrek ezre ha csattan már a szánkon,

belezavarodunk a számolásba,

s jobb ha nem sejti az irígy gonosz, hogy

ennyi csók is létezik a világon.

 

Catullus

 

 

LESBIA VEREBE

Passer, deliciae meae puellae

 

Kedvesem gyönyöre, veréb, te, kedves

játszótársa, kit a keblén melenget,

kinek ujja-hegyét csókolni nyújtja

s akit iszonyu csőr-csatákra bőszít,

mikor, vágyaim őre, tudja isten

mily vad szórakozások vígaszával

űzni vágyik a bánatát s hiszem, hogy

enyhit csakugyan égő szive lázán:

játszhatnék veled éppugy én is, óh, bár

könnyitném vele bús szivem keservét!

 

Catullus

 

 

ÓH, NE KÍVÁND, HOGY VÉDJEM IS

O call not me to justify the wrong

 

Óh, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,

mellyel hidegséged lelkemre tör;

ha a nyelved tőr, szemedet ne forgasd:

erő, légy erős, s ne álnokul ölj.

Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha

épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;

mért kacérúl sebzel, ha rozoga

páncélomon át szivembe hasíthatsz?

Menthetnélek; ah, jól tudja a kedves,

mennyire gyűlöl szép tekintete,

s szeme arcomról, íme, tovarepdes,

hogy haragja mást nyilazzon tele;

de már fél-halott vagyok s ezt se bírom:

végezz ki a szemeddel: oltsd ki kínom.

 

Shakespeare 139. szonettje

 

 

FAUST MEGLÁTJA HELÉNÁT

Was this the face that launched a thousand ships?

 

– Részlet a „Faust"-ból –

 

 

– Ez az arc dobott tengerre ezer

hajót s törte le Trója tornyait?

Édes Heléna, egy csókod: öröklét! –

Ajka kiszívta lelkem! ott repül!

Jőjj, Heléna, add vissza lelkemet.

Itt fogok lakni, hisz ajkad a Menny,

és salak minden, ami nem Heléna.

Páris leszek, s döngesse kezedért

most Wittenbergát Trója ostroma:

összecsapok a hitvány Menelaus-szal,

sisakforgómon a te színeid:

és megsebzem, meg, Achillest a sarkán

s ugy térek vissza ajkaidhoz. Óh,

szebb vagy az esti csillagnál, amely

ezer társa fényébe öltözik:

tündöklőbb, mint a láng Zeusz, amikor

megjelent a bús Szemele előtt:

kedvesebb, mint az Ég Ura a kéjes

Arethúza azúr karjai közt:

senki már, – te leszel a kedvesem!

(Utána indul)

 

Marlowe

 

 

NI, HOGY KERGETI

Lo as a careful huswife runs to catch

 

Ni, hogy kergeti tollas szökevényét

a féltő háziasszony! Leteszi

kicsinyét, szalad, és lelke egy éhség,

hogy utólérje, ami kell neki,

míg az otthagyott gyermek őutána

fut, sírva, kinek minden gondja csak

az üldözendő és csöppet se bánja

szegény fiút, akit megrikat.

Igy futsz az után, ami menekűl,

s igy én, kicsinyed, jó hátul, utánad.

De, ha vágyad elfognod sikerűl,

térj vissza, csókolj meg, s mondd, hogy anyám vagy,

s imám lesz: akaratod meglegyen,

csak jőjj s csöndesítsd zokogó szivem.

 

Shakespeare 143. szonettje

 

 

BERTA SZEMEI

Les Yeux de Berthe

 

Különbek vagytok a leghíresebb szemeknél,

lánykám szép szemei: valami jó, csodás

árad belőletek, éjszakai varázs!

Nézzetek rám, szemek, borúlj szememre, szent éj!

 

Lánykám nagy szemei, drága árkánumok,

mágikus üregek mása vagytok, melyekben

kábító-altató árnyak közt ismeretlen

kincsek bizonytalan hulláma kavarog!

 

Lánykám, szeme sötét, mély és nagy – a tiednek

testvére, örök Éj, s mint a tiéd, ragyog!

Tüze a Szerelem s a Hit: gondolatok,

melyek szűz-kéjesen a mélyében pezsegnek.

 

Baudelaire

 

 

URNŐM SZEME NEM NAP

My mistress' eyes are nothing like the sun

 

Urnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt

ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.

Fehér a hó? Az ő keble sötét.

Drót a haj? A haja fekete drót.

Láttam rózsát, fehéret s pirosat,

de az ő arcán bizony sohase;

s némely párfőm gyönyöre csábosabb,

mint amilyen urnőm lehellete.

Szivesen hallgatom, – de tudom, a

muzsikaszó sokkal zengzetesebb;

istennőt járni nem láttam soha, –

az én urnőm a földön jár, ha megy;

mégis ér annyit nekem, mint akit

hazug hasonlat mennyekbe röpít.

 

Shakespeare 130. szonettje

 

 

SZEMEID SZERETEM

Thine eyes I love, and they as pitying me

 

Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,

tudván, hogy megvet s úgy gyötör szived,

feketébe öltöztek, s most kinomra

mint édes gyász vetik részvétüket.

S bizony, nem illik a nap ifju vére

jobban kelet szürke orcáihoz,

s az a telt csillag, komoly nyugat őre,

esténkre féloly dicsfényt sem poroz,

mint amennyire arcod dísze két

gyászoló szemed. Óh, gyászolna így

szived is, hisz a gyász teneked ék!...

Hordd mindenütt a részvét színeit,

s megesküszöm: a szépség fekete,

s rút, akinek nem tied a szine.

 

Shakespeare 132. szonettje

 

 

SZERELMI DAL

Minnelied

 

Gyönyörűszép idő,

mikor az április, megérve,

immár májusba vegyűl!

Ég és föld repeső

öröm és minden párban élve

jár vagy úszik vagy repűl.

Árva hát én hogy legyek?

Én csak azzal nem vagyok egyedűl,

aki lakja szívemet

s akinek íze,

drága méze

mindig számba gyűl.

 

Óh, nő, jó s égi, Te!

Mit az Ur teremtett, szivedhez

képest mind silány.

A szerelem hive

előtt neved annyira kedves,

hogy különbet nem kiván.

Volna még ily kelleme

másnak, azt hinném, jó nekem a rossz.

Ám a nő teste s neve

mennyei-tiszta

akkor is, ha

gyakran megkinoz.

 

Csacska férfi vagyok:

hol hagyhattam szemem, beszédem,

hogy, lám, úgy elgyávulok

és szólni nem tudok

és a kedvesem közelében

egészen elnémulok?

Mikor szólni kell,

amit tudok, se tudom sehogyan,

aztán szégyenpír fut el,

bár, mikor elmék,

rögtön esmég

megjön a szavam.

 

De mit is mondanék?

Hisz egyetlen szava letorkol

hetykén, hogy: „Nem akarom!"

Búnak ez nem elég?

Aki ennyit se bir a rosszból,

nem éri azt sok haszon!

Inkább lesem hát tovább

és ezután is szolgája leszek

s ha parancsot arra ád,

a messzi Bábel

Tornyáig el-

– el én! – elmegyek!

 

Fürdesse őt, amíg

csak tudja, áldással, a kedvest,

a nyár: bőség, dús öröm!

Mi szemnek jólesik

és szivet simogatni nem rest,

öntözze ezer öröm!

Ami zöld bimbó meg ág,

esőzzön rá s minden harmat vele

s lóhere, lomb, fű s virág

és ami szárnyal,

a madárdal

üdvösséges gyönyöre!

 

Szája, rózsaszirom,

s tündöklő fénye a szemeknek,

s teste, az édes erő,

mint gyakor hatalom,

szivem mélyéig megremegtet.

Gondolj erre, drága nő!

Könnyítsd nehéz bánatom

és nyújtsd felém, nyújtsd már a kezedet:

ne sírjak soká s nagyon.

Gondolj rám, lelkem,

rendületlen,

s oldozd terhemet!

 

Gottfried von Strassburg

 

 

BŰNÖM: SZERELMEM

Love is my sin, and thy dear virtue hate

 

Bűnöm: szerelmem; s hogy gyűlölsz: erényed;

bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:

óh, mérd csak helyzetemhez a tiédet,

s nem lelsz okot, megróni; vagy, ha lelsz, nem

a te ajkadról, mely bíbor diszét

már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,

s volt szivek hamis frigyein pecsét

s kamat-élősdi mások ágya-kincsén.

Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy

vágyad, mint szemem, téged, másokat les,

ültess irgalmat a szivedbe, hogy

irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.

Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,

s akkor tán a saját példád tagad meg.

 

Shakespeare 142. szonettje

 

 

SZERELMEM, BÁR GYENGÜLT LÁTSZATRA

My love is strengthened though more weak in seeming

 

Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt;

csak modora változott, ő soha;

árú az érzés, melynek nagy becsét

folyton zengi a tulajdonosa.

Uj volt szerelmünk, s még csak tavaszán,

hogy annyit köszöntötte a dalom:

így csattog nyárelőn a csalogány

s elhallgat az érettebb napokon;

nem mintha nem volna oly szép a nyár,

mint mikor a gyászdalt leste az éj,

de vad zenéje kertünk terhe már

s mézét veszti a túlgyakori kéj.

Kihagyok hát, mint a fülemile:

fél dalom, hogy fárasztalak vele.

 

Shakespeare 102. szonettje

 

 

AH! BE HITVÁNY, AMIT MÚZSÁM ELÉR

Alack what poverty my muse brings forth

 

Ah! be hitvány, amit Múzsám elér,

hogy, mikor ily cél hívja rímeit,

a puszta tárgy magában többet ér,

mint ha dícséretembe öltözik!

Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében!

Nézz tükrödbe, s amely megjelenik,

az arc legyőzi lankadt leleményem

s fakó versemmel csak megszégyenít.

Nem volna bűn, emelni vágyva, csak

rontani szépségét a tartalomnak?

Hisz kimeríti minden vágyamat,

hogy, szépség s szellem, neked udvaroljak,

s versemnél mégis sokkal többet érsz el,

kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.

 

Shakespeare 103. szonettje

 

 

A JÓREGGELT!

The Good-morrow

 

Míg nem szerettük egymást, te meg én,

mit müveltünk? Vén csecsemőt, anyánk

táplált, vidéki gyönyörök tején?

Vagy tán horkoltunk, hétalvók gyanánt?

Ugy van. De akkor a kéj mind mese!

Aki szép nőt vágyam elért, a te

árnyad volt mind csupán, álmod előlege.

 

S most jóreggelt, ébredő lelkeink!

Félve nézitek egymást; mert a vágy

minden más vágyat tilt s bűnnek tekint,

s mindenütté bűvöl egy kis szobát.

Tengerjáró lessen uj földeket;

utazzék más térkép-hazák felett:

mi legyünk a világ, kettős birtokban egy.

 

Arcom szemedben, enyémben tied,

s mindkettő tiszta, hű szivet mutat: –

hol találhatunk jobb félgömböket?

Se zord Észak bennük, se köd Nyugat!

Ami meghal, nem jól keveredett;

ha két szerelmünk egy, és így szeret,

nem gyengülhet soha, nem halhat soha meg.

 

John Donne

 

 

A TIZEDIK PARANCSOLAT

 

„Ne kivánd a szomszédodét" –

szól a parancsod. De, Uram, jaj,

én sokszor nem birok magammal

s szivem kegyentlen kínban ég.

Felebarátom semmi kincse

nem vonz, ház, kert, falu miatt

nem mar becstelen indulat –

minderre hidegen tekintek;

barmát, szolgáját is konok

békével nézem; de ha aztán

szolgálóját, a szép parasztlányt

látom... Atyám, gyönge vagyok!

S ha van asszonya, drága, friss, szép

hús-vér-angyal, földi varázs,

akkor, óh Uram, megbocsáss,

de csupa bűn vagyok, irígység!

Ki fékezheti a szivet,

ha fellobog a szenvedélye?

Ki nem tör az ég gyönyörére,

a szépségért ki nem eped?

Fájok, elöntenek a könnyek,

de tartom szentséges szavad:

elhallgatom vágyaimat,

bár sóvár titkaim megölnek!

 

Puskin

 

 

AZT MONDOD, KEGYETLEN

Canst thou O cruel, say I love thee not

 

Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?

Hisz magam ellen pártodat fogom!

Nem terád gondolok, míg önfeledten

vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?

Gyülölőidet nem együtt gunyoljuk?

S akit megvetsz, barátom lehet-e?

S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút

magamon úgy, hogy jajdulok bele?

Milyen érdemem becsülöm, amely

ne volna, bármire, büszke rabod?

Hibád is imádttal tölti el

lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!

De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,

olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

 

Shakespeare 149. szonettje

 

 

A SZERETŐ HIBÁI

L'amour, pour l'ordinaire, est peu fait à ces lois

 

– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –

 

 

A szív, általában, nem ilyen vágyban ég:

a szerelmes férfi dicséri kedvesét;

semmi rosszat nem lát benne szenvedélye.

Ahogy van, szép neki hívének drága lénye:

tökéletességnek látszanak vétkei,

s a hibát kedvező nevekkel illeti.

Jázminszirom, mondja a sápadt-beteg arcra;

az ördögszínüre, hogy eszemadta barna;

a sovány karcsu és könnyed és elegáns;

a kövér daliatermetű, impozáns;

aki tisztátalan és bájaiban olcsó,

az mesterkéletlen: egyszerüsége vonzó;

a torony; istennő, a méltóság maga;

a törpe sűritett mennyország, pötty csoda;

a gőgös homlokát fenséggel koronázzák;

a ravasz szellemes; a buta csupa jóság;

az örök kereplő kedély és értelem;

a kuka csupa báj, tisztes illedelem.

Így szereti a szív, ha átgyújtja a hőség,

hibáival együtt szeretni szeretőjét.

 

Molière

 

 

PRAXITELÉS KYPRISE

KÚprij t¦n KÚprin

 

Látván Kypris a knidosi Kyprist, szól mosolyogva:

„Ej, ej, hol látott Praxitelés csupaszon?"

 

Platon

 

 

VISZONTLÁTÁS ÉS BÚCSÚ

Wilkommen und Abschied

 

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!

Szinte vágyat előz a tett.

A föld már ringott, esteledve,

s éj függönyözte a hegyet;

mint föltornyosult óriás, állt

a tölgy, a ködruhás király,

s száz fekete szemével strázsált

az erdőszélen a homály.

 

Felhődombról nézett a hold, csak

sanditva, párái mögűl,

puhaszárnyú szelek lobogtak,

sikongtak a fülem körűl;

az éj ezer szörnyet teremtett,

de kedvem friss volt és vidám:

milyen tüze gyulladt szivemnek!

ereimben micsoda láng!

 

És láttalak, és már felém folyt

tekinteted édes tüze:

szivem egészen a tiéd volt

s ajkam minden lehellete.

A drága arcra rózsa, illat

s az egész tavasz odagyűlt,

és csók várt – istenek! – amit csak

reméltem, érdemtelenűl!

 

De ah, a nap kél, máris itt a

búcsú a fájó hajnalon:

milyen mámor a csókjaidban!

szemedben milyen fájdalom!

Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy

szemedből a könny hogy ömöl:

mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy

szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

 

Goethe

 

 

DE NEHEZEN HALADOK ÚTAMON

How heavy do I journey on the way

 

De nehezen haladok útamon,

tudva, hogy a célban, ha ott leszek,

gúnyosan mondja majd a nyugalom:

„Ennyi mérföldre van a kedvesed!"

Csügged kínomtól és csak vánszorog

az állat, mely visz; a bú nagy teher!

Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy

nem siet ura, hisz tőled megy el.

Sarkantyút mérgem hasztalan merít

oldalába, hogy kibuggyan a vér,

válasza engem, ha nyög s fölnyerít,

jobban sért, mint őt az éles acél;

mert hangjára folyton agyamba döbben:

elől bánatom van, s üdvöm mögöttem.

 

Shakespeare 50. szonettje

 

 

IGY MENTHETI SZÍVEM ROSSZ LOVAMAT

Thus can my love excuse the slow offence

 

Igy mentheti szívem rossz lovamat

lassú bűnéért, ha tőled igyekszem:

mért száguldjon onnan, ahol te vagy?

Majd visszafelé! addig mért siessen?

De, óh, mi menti majd akkor szegényt, ha

kellő gyorsan semmi iram se száll,

ha sarkantyúznám a szelet is, és a

szárnyas viharra azt mondom, hogy áll?

Vágyammal nem lesz versenyezni ló:

a vágy, a legteljesebb szerelem

nyerít majd, nem rest hús, de vágtató:

s a paripát így menti a szivem:

minthogy tőled kelletlen baktatott csak,

szágudok majd én feléd, – ő kocoghat.

 

Shakespeare 51. szonettje

 

 

REGGELI LÁTOMÁS

Déjà la nuit en son parc amassait

 

Már cserényébe gyűjtötte sereg

fényét az Éj, csillagok kósza nyáját

s meghajszolta négy sötét paripáját,

mellyel zord barlangjába visszamegy;

 

már pirúlt az ég India felett,

és a Hajnal szőke fürtjei rázták

még ezernyi gyöngyöcskéjük csodáját,

hogy felékesítsék a réteket;

 

mikor Nyugatról fény gyúlt s csengve áradt,

s zöld partodon, óh Loire-om, egy leánynak

láttam feltűnni élő csillagát.

 

Ámult a nappal: Mi az? Uj Auróra?

És szégyenében kettős pírba vonta

Anzsu-hazámat s Kelet-Indiát.

 

Du Bellay

 

 

ESTE AZ ÉDENBEN

„Paradise Lost": Sweet is the breath of Morn

(Éva, Ádámhoz)

 

... Édes a Reggel bűvös szele a

korai madárdallal; s ha a Nap

a harmatszikrás fűre és virágra

s gyümölcsre, e gyönyörü földre rá-

tűzi első sugarát; langy esőtől

illatos a termő rét; s édesen

jön a szelid est; majd a néma Éj

s ünnepélyes madara; s ez a szép Hold

s csillagudvara, az Ég gyöngyei; –

de sem a Reggel szele a kelő

madárdallal; sem a gyönyörü földre

tűző Nap; sem a harmatgyöngy virág

s fű és gyümölcs; sem az esőszagú rét;

sem a szelid est; sem a néma Éj

ünnepélyes madara, sem a holdas-

csillagos táj nem édes – nélküled...

 

Milton

 

 

FÉRFI-NÓTA

arról, hogy a nők csupán árnyékaik nekik

„Song": That Women are but Men's Shadows

 

Kergess árnyat, és fut előled;

fuss színleg, és rögtön követ;

udvarolj, s fordul szive tőled;

hagyd el, s ő udvarol neked.

Nem igaz-e hát, e szerint,

hogy a nők csak árnyékaink?

 

Árnyak reggel s este nőnek,

délben kurták, vagy nincsenek:

ha mi gyengék, akkor erősek,

ha mi nagyok, ők kicsinyek.

Nem igaz-e hát, eszerint,

hogy a nők csak árnyékaink?

 

Ben Jonson

 

 

MÁS TÉL

 

Látom magunkat a friss hóban: telhetetlen

játszottunk, fagyban is jókedvű gyerekek.

Meg-megpacskolt a tél, aztán, a szürkületben,

mankójával be – a tűzhelyhez – kergetett;

arcod hogy ragyogott, és szemedben a kékség,

mikor a kályha rád dobta rőt fényeit!

Boldogan hallgattuk a vén dajka meséjét:

„Volt egyszer... egy Jancsi... buta, de... csupa szív!"

 

Hol van már az a tél?!... Oda a tavasz éke,

oda a drága nyár!... Ősz jön, s hóförgeteg...

Más télnek közelít felénk komor sötétje,

gonosz a szeme és mankója fenyeget.

Hol az öreg anyó? Rég behorpadt a sírja,

nem mozdúl, nem beszél, és nem látja, milyen

bánatosan tapadsz most a keblemre, mintha

azt figyelnéd, hogy mit mesél még a szivem.

Ah, szemednek e szív még látja régi kékjét,

s alig tudja visszatartani könnyeit...

Ugy suttogom neked a vén dajka meséjét:

„Volt egyszer... egy Jancsi... buta, de... csupa szív."

 

J. P. Polonszkij

 

 

TÉL

Winter

 

Erdő halk rejteke.

Hó, még óvatosabb.

Legárvább őzike.

Kiáltok, mi riad?

A visszhang könnyü lépte

a fájó fák alatt

most sajdúl, visszaérve,

a szivem közepébe.

Az erdő megrobajlott.

A hó semmit se hallott.

Őzike messze jár.

Kiáltottam. Be kár!

 

Theodor Däubler

 

 

ELSŐ HÓ

Erster Schnee

 

Ezüstszürke háttérből karcsu őz

jön, téli fák alatt,

az erdőn, és puhán

lépegetve, mig itt-ott elidőz,

óvatosan vizsgálja a havat.

 

S te jutsz eszembe, gyönyörű leány.

 

Morgenstern

 

 

TÉLI ÉJSZAKÁK

Winter Nights

 

Most téli éjszakák

nyújtják óráikat;

tornyokra viharát

szóró felleg szakad.

Rakd meg jól a tüzet,

csordúljon a kupa

s zendüljön éneked,

égi harmónia.

Fogadjad kedvesed

viaszláng, ifjuság,

s űzze bor, negéd s maszkabál szemed

ólmos varázslatát.

 

Most ontsa szavait

a fiú meg a lány,

sok szép tiltakozik,

de látszatra csupán.

Kiki más jót javall:

ezt szép tánca teszi,

azt, hogy lágyan szaval,

amazt rejtvényei.

Édes a nyár, igaz,

de a tél is barát:

játék minden csók, de kurtítja az

unalmas éjszakát.

 

Th. Camion

 

 

AZ ÖV TANÁCSA

`ErmiÒnV piqanÍ

 

Játszottam a minap az ügyes-szavu Hermionével;

szép, himzett öve volt, tarka virágkoszorú

rajta, s arany felirat: „Szeress mindig, de ne sírj, ha

látod, hogy másnak fekszem a karjaiban!"

 

Aszklépiadész

 

 

MOST HÁT BEVALLOTTAM

So now I have confessed that he is thine

 

Most hát bevallottam, hogy ő tied,

és én önkényed záloga vagyok;

én veszhetek, de másik énemet

vigaszomra, ugye, visszaadod?

Nem, nem adod; s ő nem vágyik reá,

te, mohó, és ő, jósággal teli:

csak kezesként s értem irta alá

a kötvényt, mely ily erősen köti.

Szépséged biztos rabját akarod,

uzsorás vagy, ki csak haszonra ád;

értem járt közben s te lefoglalod:

saját hibámból vész el a barát.

Elveszett máris: mindkettőnk rabod;

s teljes túsz ő, s szabad mégsem vagyok.

 

Shakespeare 134. szonettje

 

 

UGY FOGOK ÉLNI, HŰNEK TARTVA TÉGED

So shall I live, supposing thou art true

 

Ugy fogok élni, hűnek tartva téged,

mint rászedett férj: így szerelmes arcod,

noha változtál, megjátssza hüséged:

szemed rajtam csügg, míg szived csatangol.

Tekintetedbe nem fér gyűlölet,

így abból nem tudom meg árulásod;

sok szem körűl elmondják a szivek

álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:

de te ugy gyúrattál, hogy arcodat

ne lakja más, csak édes szerelem

s bármit tesz benned szív vagy gondolat,

szemed szava csak édesség legyen.

Éva almája leszel, Gyönyörűség,

ha külsőd nem tölti mézizü hűség.

 

Shakespeare 93. szonettje

 

 

A SZÁMŰZÖTT BÚCSÚJA RÓMÁTÓL

Cum subit illius tristissima noctis imago

(Tristia, I. 3.)

 

Képeivel ha körűllebeg ujra a szívfacsaró éj,

az az utolsó éj római búcsum előtt,

s ujra eszembe jut a sok kedves, amit veszitettem,

két szomorú szememet most is elönti a könny.

Vártuk a virradatot, melyen császári parancsra

el kellett hagynom földedet, Ausonia,

és nem volt sem idő, sem erő, készűlni az útra:

tétlen zsibbadtság ülte meg a szivemet.

Hogy szolgám ki legyen, ki kisérje a számkivetettet,

semmi se volt fontos, pénz, ruha és ami kell.

Oly kábúlt voltam, mint akit az Ég tüze sújtott

s nincs tudatánál még: él, de nem érzi, hogy él.

Ám, mikor ezt a ködöt maga a bánat tovaűzte

s végűl feltámadt lassan a lelkierőm,

próbáltam pár szót intézni a régi barátok

bús csapatához, mely hirtelen oly kicsi lett.

Síró férjét még síróbban ölelte a hű nő

és nemes arcát csak verte a záporeső.

Lányom uton volt épp, távol, valahol Libyában

s hírt adnunk neki már nem lehetett sehogyan.

Bárhova néztél, csak sóhajt láttál, zokogó gyászt,

és hangos temető volt valamennyi szoba;

férfi, gyerek, nő, mind úgy sírt, minthogyha siromnál –

Házamnak minden szöglete, zegzuga könny.

Hogyha szerény példát nem tör szét büszke hasonlat,

ily látványt nyújtott Trója, midőn elesett.

Elnyugodott a beszéd, el már a kutyák ugatása

s menny magasán röppent éji batáron a Hold.

Rajta pihent a szemem, majd a Capitólium ormán,

mely közelével sem védte meg otthonomat:

„Istenek, oltárunk szomszédai," tört ki fohászom,

„s templom, amit többé már sose lát ez a szem,

vesztett Isteneim, a quirínusi város Erői,

végső hódolatát küldi felétek imám.

Bár későn, seb után, ragadok pajzsot: legalább most

tartsátok távol tőlem a gyűlöletet;

tárjátok botlásom az isteni férfi elé, mert

másképp még bűnnek véli a puszta hibát:

tudjon meg mindent, aki sújt, az is, úgy, ahogyan ti,

hogyha megenyhül az Ég, nem lehetek nyomorúlt!"

Igy kérleltem a Fentieket, hosszabban az asszony,

bár vad sírógörcs rázta-kuszálta szavát,

majd, odarogyva a Lárok elé, dúlt haj s remegő ajk,

csókjait esztelenűl szórta a hűlt hamuba,

házunk szellemeit híván s pazarolva fülükbe

a siratott férjért semmibevett szavait.

Nem volt már haladék, tiltotta az elrohanó éj,

fordította a Nagy Medve csillagait.

Mit tegyek? Itt tartott szép földünk drága szerelme,

ám a telő éj már hozta a számüzetést.

Ah, hányszor rászóltam egy-egy sietőre: „Mi hajt úgy?

Gondold meg, honnét? és ne felejtsd a hová-t!"

Ah, hányszor mondtam hazugúl, hogy megvan az óra,

mely alkalmas lesz kezdeni bús utamat!

Háromszor lépett küszöbömre a késlekedő láb

s háromszor hátrált: cinkosom, a szivemé.

Sok mindent mondtam még sokszor, a búcsu után is,

végső csókjaimat osztva s ujítva korán,

s ismétlek – magam áltatom – egyszer adott utasítást,

látva a sok tárgyat, mely szivem öröme volt.

Végűl: „ Mért sietek? Rómából és Scythiába

kényszerülök: duplán jogos a késedelem!

Az élő feleség, élőnek, tiltva örökre

s éppugy a ház s házam tagjai, édeseim.

S társaim, óh, vele egy-lelkek, testvéri fiúk, ti!

Theseus hűségét érzi baráti szivünk!

Ide, szivemre, amíg lehet! Óh, s tán már soha többé!

Kész nyereség minden perc, ami még adatik!"

Csakhogy nincs haladék; a szavak megakadnak a számon;

amit elérek, még sírva szivemre vonom.

Míg foly a szó meg a könny, kelt a tündökletes ég nagy

boltján a Hajnal csillaga, végzetemé.

Ugy válok, minthogyha kitépnék tagjaimat s egy

része a testemnek válna a társaitól.

Igy fájt Mettus, akit széttéptek az esküszegése

megtorlásáúl Hostilius lovai.

Most tört csak ki enyéimből a panasz meg a sírás,

bánkódó öklük verte csupasz szivüket:

most omlott igazán az utas vállára a hitves

s fuldokló szavait összekuszálta a jaj:

„Nem rabol el hatalom; ha te mégy, megyek én is, együtt a

számkivetett férjjel számkivetett feleség.

Nyitva az út: nekem is jut hely végén a világnak.

Nem leszek én nagy súly a menekűlt tutaján.

Téged a nagy császár űz messzire most a hazától:

császár bennem a szív, a szivemet követem!"

Igy próbálta elérni, amit próbált azelőtt is,

s csak nehezen hajlott a közös érdek előtt.

Indúltam, – ha ugyan nem vittek, mint ravatalról, –

durva, borostás arc dúlt hajam árnya alatt.

Fájdalmában nőm, mint írták, szinte megőrült

és ájúltan esett össze a ház közepén.

Hogy felocsúdott és – még benne a sír fagya – felkelt

a porból, melynek mocska hajába ragadt,

majd a saját sorsán zokogott, majd az üres otthon

gyászán s folyton csak sírta a férje nevét;

ugy sirt, mintha leányunk holttestét s az enyémet

látná, hogy hamvad porba a máglya tüzén,

s halni akart, mondván: a halálba felejtkezik; aztán

élve maradt mégis, védeni érdekemet.

Éljen! s mentse urát – miután így hozta a végzet –

éljen, a számkivetett híve s örök vigasza!

 

Ovidius

 

 

EGY TUBÁKOLÓ SZÉPHEZ

 

Mit?! Ámor rózsái után

s az előkelő tulipán,

a barka, jázmin s liliom helyett,

mely eddig ugy hatott szivedre

és oly büszkén diszitette

hófehér márványkebledet:

mit látok, tündéri Clyméne?!

Hogy vonz a divat mindent bűvkörébe!

Nem szirmok mámora részegít ezután,

hanem a szagnélküli dudva,

melynek levelét porrázúzta

a kontár tudomány!

Csak tömjön Göttinga copfos, kiszáradt,

nyavalyás professzora, mialatt

penészes latint szőrszálhasogat

a katedrán, csak tömjön orra tág, nagy

szaglócsöveibe burnótkupacokat;

átzüllött éj után, amikor ismét

a hajnali nyakolajat

nyeli korhely torka, a vad

dragonyos, bajszát pödörgetve, csak

fujja tajtékpipája füstjét;

s a hatvanéves, álszent, rozoga,

ráncos, pletykás, töpörödött, erénydús

madárijesztő, Ámor szüze, Vénusz

ismeretlen-nemű obsitosa

teájához a cukrot kaparászva

csak mártsa, mártsa

orrát a csiklandós dohányba –

de te, óh, drága!... Óh mennyei nő,

bárcsak volnék a tubákod! Szelencéd

mélyéből szivem két ujjal kivennéd,

és megszagolnál, mintha rózsa lennék,

én pedig, óh, én istenülnék,

s lehullnék, csúsznék – kéjek kéje! – a

mellfodrodra, az ingedre, oda,

sőt talán... Óh, hallgass el, csacska lélek:

a rajongás bajt hoz reám!

Gyűlöl a vak, fekete végzet:

jaj nekem, nem vagyok dohány!

 

Puskin

 

 

ORSINO HERCEG OLIVIÁRÓL ÁBRÁNDOZIK

If music be the food of love, play on

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

ORSINO HERCEG

Ha szivünk tápláléka a zene:

csak rajta! még! Töltsetek torkig, úgy,

hogy csömörödjék s haljon el az étvágy. –

Azt a húrt megint! – Haldokolva hullt

édes hangja, s úgy csókolta fülem,

mint ibolyaágyat a lenge Dél,

mely illatot lop és ad. – Nem; elég!

nem olyan édes már, mint az imént volt.

Be gyors, friss vagy, szerelem szelleme:

akár a tenger, mindent befogadsz,

de nem hatolhat beléd semmi, légyen

hatalom bár, vagy szárnyaló magasság,

hogy értékét veszítve ne merűljön

egy perc alatt! A szív oly képzeletdus,

hogy szerelme maga a képzelet.

 

CURIO

Vadászat, Uram – ?

 

HERCEG

Mire, Curio?

 

CURIO

Szarvasra.

 

HERCEG

A legkülönbre, akim van!

Óh, mikor megláttam Oliviát

(dicsőült körötte a levegő!)

magam változtam szarvassá, s azóta

vágyaim, mint vad, kegyetlen kopók,

folyton üldöznek.

(Bálint jön)

Mi hír tőle, róla?

 

BÁLINT

Bocsánat, hercegem, – nem fogadott.

Csak komornája hozta válaszát:

míg el nem lángol hét nyár, az egek

maguk sem látják arcát leplezetlen;

apácaként elfátyolozva jár

s szeme savával naponta körűl-

öntözi szobáját; s mindezt azért,

hogy szeretete balzsamfrissen óvja

halott bátyja bús emlékezetét.

 

HERCEG

Óh, mily érzékeny alkat az a szív,

ha bátyjának is ily hévvel adóz;

hogy szeret majd, ha a gazdag arany nyíl

kiirtja az érzelmek seregét,

mely benne él: ha szív, máj, agy dicső

trónját, jelleme kincseit, egyetlen

király nyeri meg és foglalja el! –

Virágoknak vár édes ágya... menjünk:

lugasban még dúsabban nyit szerelmünk.

(Mind el.)

 

Shakespeare

 

 

A BOHÓC DALA A MULANDÓSÁGRÓL

O mistress mine, where are you roaming?

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

Óh, drága, állj meg, kár szaladnod,

óh, halld a nótám: hű galambod

dala földről égbe kel.

Várni? lesni? Soha többé:

az este a szeretőké:

tudja minden siheder!

 

Mi a csók? Ma! Sose holnap!

Ma nevetsz, hát ma karollak!

Kétes álom a világ.

Halogatva hűl a kedved.

Csókot, édes, huszonegyet, –

mert röpűl az ifjuság!...

 

Shakespeare

 

 

NÉPDAL AZ UDVARBAN A SZOMORÚ SZERELEMRŐL

Give me some music. Now, good morrow, friends

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

HERCEG

Valami zenét! – Jó reggelt, urak!

De azt a dalt csak, jó Cesariom, a

tegnapesti, egyszerű régi dalt:

csakugyan enyhítette kínomat, –

és jobban, mint örvénylábú korunk

röpke zenéje, cikornyás beszéde.

Csak egy szakaszát még!... Keritsd elő most

a bohócot; addig szóljon – a dallam!

(Curio el, zeneszó)

Jőjj, fiam... Majd, ha szerelmes leszel,

gondolj rám édes kínjaid között;

mert társam minden igaz szerető:

állhatatlan mindenben és csapongó,

csak abban nem, hogy szüntelen idézi

a szeretett lényt. – Hogy tetszett a dal?

 

VIOLA (apródruhában)

Igaz visszhangot kelt ott, ahol a

szerelem trónol.

 

HERCEG

Mesteri szavak!

Életemet rá, hogy – bár ifju vagy –

lested már kedvesed kegyét; igaz?

 

VIOLA

Egy kicsit. Mikor voltál oly kegyes...

 

HERCEG

Milyen lány volt?

 

VIOLA

Arc-színe a tiéd.

 

HERCEG

Akkor nem méltó rád. Milyen korú?

 

VIOLA

Olyasforma, mint te, uram.

 

HERCEG

Az égre! Túlvén!... Válasszon a nő

idősebbet magánál, úgy simúl rá,

úgy tart egyensúlyt a férje szivében:

mert vonzalmaink, bárhogyan dicsekszünk,

ingatagabbak, bizonytalanabbak,

sóvárabbak, múlóbbak, lebegőbbek,

mint a nők vágya.

 

VIOLA

Úgy van, hercegem.

 

HERCEG

Fiatalabb legyen hát a leánykád,

másképp csakhamar cserbenhagy a szív;

mert virág a nő; rózsaként virúl,

de mihelyt nyílt, szép szirma már lehull!

 

VIOLA

Azok bizony; s jaj, hogy azok: be kár,

hogy teljes pompázásuk – a halál!

(Curio visszajön, vele a bohóc.)

 

HERCEG

Gyere, fickó; a tegnapesti dalt! –

Figyelj rá, fiam: szép és egyszerű;

napfényben fonó és kötő menyecskék,

csonttűikkel csipkét ütő leányok

dalolják, karban, – bizony; együgyű

s ártatlan szerelemről enyeleg,

akár a régi kor.

 

BOHÓC

Kész vagy, uram?

 

HERCEG

Kész. Kérlek, énekelj.

(Zene megszólal.)

 

BOHÓC

Gyere már, te halál, hívj:

fölibém, sürü lomb, temető!

Ne dobogj, ne dobogj, szív:

öl a lány, akinek szive kő!

Tiszafa hintse a fehér

síri leplet;

szív nem volt még ily hű: azért

temetnek.

 

Ne felejts, ne felejts, kék, –

ne borítsd be sötét siromat;

könnyek ne köszöntsék

poraim, se baráti szavak:

hogy ezer jajjal a beteg

sziv ne sírjon

hű szerető ne lelje meg

a sírom!

 

Shakespeare

 

 

A HERCEG ÉS VIOLA A NŐK SZERELMÉRŐL

Once more, Cesario

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

HERCEG

...Jőjj, Cesario,

keresd fel azt a szívtelen királynőt;

mondd meg: szivem nemesebb a világnál;

nagy birtokai – sár: nem érdekelnek;

s amit a szerencse ráhalmozott,

mondd meg: nekem, mint a szerencse, ingó;

az én lelkem az a királyi gyöngy

vonzza, mellyel az élet őt díszíti.

 

VIOLA (Cesarioként, apródruhában)

 

S ha mégse bír szeretni?

 

HERCEG

Képtelen válasz!

 

VIOLA

Ő képes reá...

Képzelj egy hölgyet – van is tán! – aki

téged szeret, éppoly fájón, ahogy te

Oliviát; s te nem tudnád szeretni:

– ha közlöd vele: szavad képtelenség?

 

HERCEG

Nő keble oly viharverést,

amilyet énbennem kavar a vágy,

nem bír el; nincs oly hatalmas szive,

hogy ennyit tartson, hogy ennyit befogadjon!

Az ő szerelmük csak inyenckedés,

inyük sóvár, nem a zsigerük,

s túlteltség, émely s hányás jár vele;

de az enyém oly éhes, mint a tenger,

s éppannyit megemészt. Hogy engemet nő

hogyan szerethet, ne mérd az enyémhez

Olivia iránt!

 

VIOLA

De én tudom...

 

HERCEG

Mit tudsz te?!

 

VIOLA

Nagyon jól, hogy nő férfit hogy szerethet:

szivük csakúgy hű, ahogy a miénk!

 

Shakespeare

 

 

A BOLOND GÚNYDALA MALVOLIÓHOZ

I am gone, Sire

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

Megyek én, komám,

jövök én, komám,

mindent a kezedre játszva,

mint hajdani

deszkák vigyori

figurája, a Bűn, a Pojáca.

 

Fa-kard a kezemben,

az Ördög előttem;

„Ah-há!" – rikoltja a szám,

bolond feje tök;

körmére ütök:

„Jóccakát, apukám!"

 

Shakespeare

 

 

A HERCEG BOSSZÚT AKAR ÁLLNI OLIVIÁN

Why should I not, had I the heart to do it

 

– Részlet a „Vízkereszt"-ből –

 

 

HERCEG

Mért ne ölném meg – (hagyná csak szivem!) –

mint a halni-kész egyiptomi tolvaj,

azt, akit szeretett?! – A düh, ha félt,

néha már szinte nemes... Halld tehát:

mert hűségemet semmibe veszed

és mert kissé már ismerem az eszközt,

mely a szivedben helyemből kitúr,

maradj élve, te, márványkeblü zsarnok;

de kedvencedet, kit, tudom, szeretsz,

s aki, esküszöm, drága nekem is,

elragadom gőgös szemed elől,

amelyben az úr helyett trónon ő ül.

Gyere, fiú; ádáz tervem megérett

s legkedvesebb bárányom szúrja le,

mert hollószivü gerlét sújt vele.

 

VIOLA

És én önként, boldogan pusztulok:

ha neked jó, ezerszer meghalok.

 

Shakespeare

 

 

A MEGBÜNTETETT PSYCHÉ ÁMORT VÁRJA AZ ALVILÁGBAN

Effroyables replis des oudes infernales...

 

– Részlet a „Psyché" c. mithológiai táncjátékból –

 

 

Rémes örvényei a pokoli haboknak,

sötét palota, te, Megaera udvara

óh, három éji Fúria,

táj, hol Ixionok s Tantaluszok zokognak, –

e gyötrelmek között, amelyek sose fogynak,

ismertetek-e valaha

szivet, mint az enyém, és szenvedőt, nagyobbat,

mint én vagyok, kit itt tart Vénusz bosszuja?

Nyoma sincs benne enyhülésnek,

s mióta rabjaként e borzalomban élek,

mióta rám olyan dühvel acsarkodik

ahhoz, hogy bírjam kínom, bár csak így,

nem egy szív kellett, nem egy élet

megtennem a parancsait.

S mindez még öröm is lehetne,

ha, gyűlölete sok átkának közepette,

egyetlen percre bár, láthatná a szemem

édes, imádott kedvesem!

Nevét se mondom ki; túlsokat kérve túlsok

bűnnel terhes máris a szám:

méltatlan rá; s bármily sok csapás hull reám,

mind közűl az a leglesújtóbb,

az a percről-percre ismétlődő halál,

hogy lelkem rá hiába vár!

Ha most is harag dúlja-bántja,

bánat sose volna oly nagy, mint az enyém,

de esnék meg szive a szíven, mely imádja,

minden gyötrelmemet elfujná a remény.

Ah, Sors, ha csöndesűlt jogos keserüsége,

tűnik keservem kínja mind:

hogy érzéketlenűl sujtson az anya mérge,

elég ha fia rámtekint.

Nem, nem kételkedem: lelk mélyében őriz,

látja, mit szenvedek, s szenved, akárcsak én;

ami csak fáj, mind sujtja őt is

és önkéntes parancs a részvét a szivén.

Vénusszal dacolva, dacolva a bünömmel,

Ámor a gyámolom, Ő oltalmaz, emel fel

a száz veszély között, mely folyton ostromol:

olyan gyöngéd ma is, mint volt, a szerelemben,

s gondoskodik róla, hogy uj életre keltsen,

ha meghalok, mindannyiszor.

De mit akarhat az, a két árny

aki e komor táj derengő szakadékán

keresztűl felém közelít?...

Cleomene, Agenor, magukat látom itt?

 

Molière

 

 

SZERELMEMRŐL

 

Szerelmemről ezt mondhatom csak:

felejtettem, hogy vagyok, élek,

feláldozom a teljes énem,

s tizezer lelkem hogyha volna,

mind odaszórnám elibéd.

 

Szerelmemről ezt mondhatom csak:

a hüsége rendithetetlen.

Sorakozzék elém a földnek

minden legfőbb gyönyörüsége,

meg se rezzent: én tégedet, csak

tégedet látlak, s valamennyi

más kép szétfoszlik nyomtalan,

Medsun vagyok, aki, az őrült,

Perzsiáért, Arábiáért,

a virágzó Földért s a mennybolt

minden szikrázó csillagáért

nem adta az édes Leilát.

 

Fenyegessen szivemre vont vas,

dőljön ezer sebből a vérem,

üssék le fejem, a bolondot!

Nem távozom a küszöbödről,

nem engedem a szörnyü kardnak

a drágakövet, az egyetlent,

mely az enyém: igaz szerelmem –

jeges, dermedt kezemmel is

szorítalak még, büszke gyöngy!

 

Háfiz

 

 

EGY A TISZTEM

 

Szeretni, mindig, végtelen!

Egy a tisztem, a szerelem.

 

Ha meghallgat a drága lány,

ha kinevet könyörtelen,

 

ha tüskebozótba taszít,

ha selyemágyra dől velem:

 

céltalan és mértéktelen

egy a tisztem, a szerelem.

 

Háfiz

 

 

HÁFIZHOZ

An Hafis

 

Az tesz naggyá, hogy szünnöd nem lehet,

s hogy sose kezdel, az a végzeted.

A forgó ég mása csak énekednek,

mindig egy benne a vég és a kezdet,

s amit a közép nagy hulláma hord

az, ami még lesz s már eleve volt.

 

Zengő forrása gyönyörnek s daloknak,

hullámaid számolatlan szakadnak.

Örökké csókrakész ajak,

zuhohása szent muzsikának:

a torok örök szomja vagy,

jó szív, amely boldogan árad.

 

Ég s föld szakadhat a fejünkre,

Háfiz, csak bírjam versenyem

teveled! Kínon és kéjeken

osztozzunk testvériesen!

Úgy szeretni s ugy inni, mint te,

az lesz glóriám, életem.

 

S most zengj, Dal! szivem tüze, gyúlladj!

Te vagy öregebb, te vagy újabb.

 

Goethe

 

 

VALLJA NÉP, A RAB S A GYŐZŐ

Volk und Knecht und Überwinder

 

SZULEJKA

Vallja nép, a rab s a győző,

mindenütt azt vallja rég,

hogy az ember kincse fő-fő

üdve a személyiség.

 

Édes élet minden élet,

míg megőrzöd magadat;

s minden se veszteséged,

csak maradj az, ami vagy.

 

HÁTEM

Meglehet! igy vélik; én nem,

engem más hit vesz körűl:

számomra a földi éden

Szulejkában egyesűl.

 

Mig magát rám pazarolja,

kincsnek érzem magamat;

de ha tőlem elhajolna,

megölne egy pillanat.

 

Hátem nincs. Nincs? Dehogy: új van!

Sorsom átlényegülés:

éledek a szép fiúban,

akit a lány most becéz.

 

Igy leszek, ha nem épp rabbi,

(ily rang nekem mégse jár),

de Firduszi, Motanabbi,

mindenesetre király.

 

Goethe

 

 

UJ DÍSZTŐL DALOM MÉRT OLY TAR?

Why is my verse so barren of new pride?

 

Uj dísztől dalom mért oly tar? Dicső

hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?

Mért nem sandítok, ahogy az idő,

uj módszerekre, ritka ötvözetre?

S ötletem mindig a tegnapival

födve miért ismétlek egyre csak,

hisz minden szó szinte nevemre vall,

mutatva, honnan s hogy jött, az utat?

Óh, drágám, én mindig rólad irok,

versem ti vagytok, te s a szerelem;

még jó, ha vén szókra uj mezt huzok,

a már adottat adva szüntelen:

mert ahogy a nap régi s uj naponta,

szerelmem, amit mondott, ujra mondja.

 

Shakespeare 76. szonettje

 

 

HA NÉZEM A MULT KRÓNIKÁIBAN

When in the chronicle of wasted time

 

Ha nézem a mult krónikáiban

drága hősök s holt dámák képeit

s hogy a szép, ó rím szépségittasan

gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:

az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc

e dús tárlata mind arra mutat,

hogy az antik toll oly szépet akart

festeni, mint amilyen ma te vagy.

Korunkról jósolt tehát toll s ecset

s rólad, te, előzetes látomás,

és mert csak sejtő szem idézhetett,

dicsőítésed nem teljes varázs.

És mi, kiknek megadatott ma élni?

Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.

 

Shakespeare 106. szonettje

 

 

SE SAJÁT RÉMEM, SEM A NAGYVILÁG

Not mine own fears, nor the prophetic soul

 

Se saját rémem, sem a nagy világ

jós lelke, mely a jövőt kémleli,

nem jelzi szerelmem lejáratát,

mint büntetést, mit törvény szabna ki.

A földi Hold megélte elfogyását,

s nevetnek már a búsúlt augurok;

mi kétes volt, erői koronázzák,

s a béke örök pálmaként ragyog.

Most, hogy balzsamot permetez a kor,

frissűl szerelmem, s hátrál a Halál:

bamba s néma hordákra rátipor,

de szegény rímem győzve ellenáll,

s akkor is őrzi emléked, mikor

érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.

 

Shakespeare 107. szonettje

 

 

SZERELEM

Love

 

Minden gondolat, vágy s gyönyör

s ami e porhüvelyben ég,

szolgaként mind csak szítja a

Szerelem szent tüzét.

 

Merengve sokszor s boldogan,

átélem az édes időt,

az órát a hegyoldalon

a torony-rom előtt.

 

Lopózva a színen a Hold

halkúlt az est fényeiben;

s ott volt Genovévám is! ott!

én üdvöm! én szivem!

 

A bajnokhoz, a vén Lovag

kőszobrához támaszkodott;

ott állt, s rám figyelt, míg a fény

tűnt és maradozott.

 

Még alig tudta, mi a bú

– Genovévám, szivem! – alig!

Legjobb öröme, ha dalom

kiváltja könnyeit.

 

Én szelíd s bánatos zenét

pengettem, balladát daloltam –

és regét, mely jó hátteret

kapott a zord romokban.

 

Futó pír lepte, mig figyelt,

szemét lesütve, kecsesen;

mert jól tudta, hogy szüntelen

arcán csügg a szemem.

 

Elmondtam: élt itt egy Lovag,

pajzán láng-jel, s tíz éven át

hogy szolgálta hűségesen

e föld úrasszonyát.

 

Elmondtam: mennyi kínja volt,

s óh, a mély és halk hang, melyet

más szerelme csalt ki, saját

szivem tolmácsa lett.

 

Futó pír lepte, míg figyelt,

szemét lesütve, kecsesen,

s megbocsátva, hogy túlmohón

csüggött arcán szemem!

 

De, elmondván a megvetést,

melytől a bátor s szép Lovag

megőrűlt, úgyhogy nyugovást

nem lelt se éj, se nap;

 

s hogy, néha, barlangból, vagy az

erdőből, melyre árny borúl,

vagy zöld s napos tisztáson át

jött és váratlanúl

 

arcába nézett, néha, egy

szép angyal, tündöklő alak,

s hogy azt ördögnek látta a

szerencsétlen Lovag;

 

s hogy, alig tudva, mit csinál,

halálnál rosszabbtól, galád

merénylettől mentette meg

e föld úrasszonyát;

 

s hogy térdét fogva sírt a nő

s hiába hogy becézte – és

akarta: múljék róla az

észbontó megvetés;

 

s barlangban hogy ápolta; és

hogy múlt végűl az őrület,

mikor már haldokolt a hős

a rőt avar felett;

 

s hogy végső szava... De, a dal

leggyöngédebb részébe kapva,

tört hangom s a lant szünete

hallgatóm egész fölkavarta!

 

Mind dúlta gyanútlan szivét,

amit lélek érez s a test:

a zene, a komor rege,

a dús, balzsamos est,

 

s remény, s reménygyújtó iszony,

átláthatatlan zűrzavar

s a rég titkolt halk vágy, melyet

elfojtott s rég akart!

 

Sírt, szánakozva s boldogan,

s pirúlt, vágyva s szemérmesen,

s mint álmodott moraj ha szól,

suttogta a nevem,

 

keble zihált, – menni akart,

sejtvén, szememben mi ragyog, –

s egyszerre ijedten felém

repűlt s felzokogott.

 

A karja félig átölelt,

átölelt karja szeliden, –

fejét hátradobta, s szeme

csüggött a szememen.

 

Szerelem volt ez s félelem

s szégyenkezés egyszerre, hogy

jobban érzem, mint láthatom,

a szíve hogy dobog.

 

Mondtam: Nyugodj meg; s lett nyugodt.

Ajka szüz-bűszkén ajkamon!

Genovéva így lett enyém,

tündér menyasszonyom.

 

Coleridge

 

 

SUDÁR CÉDRUSSÁ SERDŰLTÉL...

 

Sudár cédrussá, lengeteg fűzzé serdűltél, kisleány.

Elcsavartad a fejemet és sajog a szivem, te, lány!

 

Tavaszi Nap lettél, pedig szende Holdat vártam csupán;

az élet fénye maga vagy, szemünk csak téged les, te, lány.

 

Pirúlsz? Eldugod arcodat? Tükröd nem hirdeti talán,

hogy mily szép vagy, mily gyönyörű, mily varázslatos, büszke lány!

 

Én, Ljutfi, tudom titkodat: a Hajnal első sugarán

csillag röppent le... Te vagy az, te, szépszavú tündérleány!

 

Ljutfi

 

 

LEILA LEVELE

 

– Részlet a Leila és Medsnun c. elbeszélő költeményből –

 

 

(Az előzmények szerint Medsnun, egy arab törzsfőnök fia, szerelmes Leilába. Szülei, hogy hozzá nem illő kedvesétől elszakítsák, zarándokútra küldik Mekkába. Medsnun azonban nem oda megy, hanem a sivatagban telepszik le. Szerelmi fájdalmában elhanyagolja magát, költő lesz, sokáig csak verseket ír. Később rátalál Nofel, egy másik törzs főnöke. Nagyon meghatja a fiatalok szerelme, és hadat üzen Medsnun törzsének, hogy a szülőket engedékenységre kényszerítse. Leilát emiatt az apja meg akarja ölni, a törzsben pedig azt híresztelik, hogy kedvese már hűtlen lett hozzá. Ekkor írja meg Leila a levelét.)

 

„A mindenható Teremtő nevében!

Az ő tüzétől izzik szenvedélyem!

 

Akit a vágy itat, e szörnyü szesz,

megőrűl, s a szerelem bűne ez.

 

A rózsa leplét Miatta zilálja

úgy össze a szív félénk csalogánya.

 

Lánghalálba röpke mámorukat

Miatta oltják lepkék, bogarak.

 

Gyöngyös eszméim előbb hánykolódtak,

majd rendbe, e levélbe igazodtak.

 

Én, a beteg Leila, így érem el

a dúlt Medsnunt, ki távol van s közel.

 

Lelkem lehelltem e fájó irásba,

kinai rajznak ilyen a talánya.

 

Hazádtól messze léted be sivár!

Hogy élsz meg ott, te, tűzben szalmaszál?

 

Hogy emésztett a szerelem irántam!

Ajkadnak ajkam még sose kináltam!

 

Bús fejedet most el sem takarod,

ha kőzáport zúdít rád bánatod!

 

Hamuként szállva a tüzben, mely áthat,

rózsának mondod száz nyelvét a lángnak!

 

Átdöfött kardjával a szenvedés,

mégis énrólam kezdtél dalba, és

 

a Mindenséget felverted jajoddal,

százezer el nem múló sóhajoddal!

 

Őrület verte láncba lábadat,

dühös áspis övezi derekad.

 

Gizgaz, hajadban, tövis, mint a tenger,

óh, szedd ki lassan, gyöngéd türelemmel!

 

Fejed búbján fészkelő madarak, –

ki rebbenti tova a rajukat?

 

Porsivatagnak lepi mocska arcod, –

akad-e hű kéz, hogy lemossa arcod?

 

Testedből mennyi vért szivárog el!

Ki tisztogatja sós könnyeivel?

 

Tüske meredez mindenütt belőled, –

szempilla-tűvel ki szedi ki őket?

 

Szédület inog az agyadon át, –

de aki rád vigyáz, hol a barát?

 

Sietsz, futsz, zihálsz, arcod színe sápad

s nincs más kisérőd, csak fekete árnyad.

 

Kunyhó-romokba húzódsz, és csak a

bagoly huhog feletted éjszaka.

 

Vadállatok kóbor csapata les rád

és farkasok égő szeme a gyertyád.

 

Hamuvá égsz kínod lángjaiban, –

de a lángra földet szórni ki van?

 

Hol ágy kell, követ s homokot találtál;

ahol csésze, – aszú gyomot találtál!

 

Mondják – s vajon igaz-e a beszéd? – :

legyek lepik el szemed üregét!

 

Komor gyász a beborult ég feletted...

Óh, hogy szeretném megosztani terhed!

 

Szeretném, hogy szeresselek hiven,

szeretném, hogy szived szivem legyen,

 

hogy a föld ne legyen más, csak kopár rom,

hogy csak mi ketten legyünk a világon,

 

hogy boldogság övezze életünk,

s ne féljünk, ha egymáshoz sietünk!

 

Te, kinél pokol senkibe se gyűlt több,

mellettem, óh, hogy meglelnéd az üdvöt!

 

Igaz hűség fonná rád karomat

s örök barátom lenne a nyakad!

 

Fejed párnája lenne puha vállam

s szempilláid simogatnák az állam!

 

Arcod, melyről ragyog az értelem,

pihenőt lelne puha keblemen!

 

És teljesűlne ajkad szomju álma:

lelkemet szíva tapadna a számra!

 

Ha árnyaddá válhatnék, hogy szeretném:

egész nap az útaidat követném!

 

De mit tegyek? Magam is rab vagyok,

végzetemen nem változtathatok!

 

Te, bár betege vagy a szenvedélynek,

férfi vagy mégis, és szolgád az élet;

 

ahová vágyol, odavisz utad,

elibéd csak tövisek állanak!

 

Mehetsz, hegynek föl, futhatsz le, a völgybe,

a szoknya alja téged nem kötöz le!

 

De engem nehéz béklyók sora fog,

bilincseimtől nem szabadulok!

 

Óh, nekem tilos elhagynom a házat,

és félelem köt s szégyen és gyalázat!

 

Bárhogy töröm a láncom, marad egy

és az visszatart: a lánybecsület!

 

A bűn férfi-köröknek büszke éke,

de az erény – a nő keserüsége!

 

Nagy teher a nők sorsa mindenütt,

sírba nyom, hogyha nincs becsületük!

 

Ha fátylát a mi bimbónk szétszakasztja,

örökre bünteti az ég haragja!

 

Nem mondom, hogy a kínom jobban ég;

csak azt mondom: épp úgy, mint a tiéd.

 

Te sóhajtasz és láng a sóhajod,

én lángolok és nem sóhajthatok!

 

Bánat miattam szived bár sok érte,

te számíthatsz Nofál-ra a vezérre.

 

Táboroz az és máris fenyeget:

rettegésbe döntötte népemet.

 

Atyám meg akart ölni büntetésűl,

s én áldottam végzetem, bármi készűl,

 

mert rád gondoltam: Ah, akármi vár,

teérted mindig kedves a halál!...

 

Ugy emlegetnek, mint Nofál barátját,

sóváran lesed, mondják, a leányát.

 

Azt mondják: pár nap se telik bele

és te örökre egybekelsz vele.

 

Kisérje utatok a jószerencse!

Esküszöm! Bár nem hiszem egy szavuk se!

 

De ha forrón kívánod bájait,

boldogságod engem is boldogít!

 

Én láttam azt a lányt! Tudom, mily édes,

mily karcsú, mily szép, másokhoz mily szivélyes,

 

s mondjanak rá bármit az emberek,

énnekem derék s gyöngéd lelkület!

 

Bármit tesztek, óvjon az Ég kegyelme!

Allah áldása szálljon frigyetekre!

 

Kérlek, ha egyesültök majd a nászban,

s te vele játszol, gyönyörben s vidáman,

 

boldog házadban, szivem, ne felejts el:

légy igazságos – sohase felejts el!"

 

Aliser Navoj

 

 

FÉLÉNK KEDVESÉHEZ

To his coy mistress

 

Volnánk úr téren és időn,

hogy félsz, úrnőm, nem lenne bűn.

Megnéznők, hogy töltsük s miképp

szerelmünk hosszú ünnepét.

Te a Gangesznél gyűjtenél

rubint: én itt, a Humer-nél

sirnék. Tíz évvel az Özön

előtt kezdődnék gyönyöröm,

s te visszavetnéd hódolód,

míg meg nem térnek a zsidók;

növény-szerelmem lassudad

túlnőne birodalmakat;

száz évig szemlélném remek

homlokod, s dícsérném szemed;

két-két százig a kebleid

s a többit harminc ezerig,

korokra osztva testedet,

s a végső nyitná csak szived.

Mert, úrnőm, bájod érdemét

nem adnám alább semmiképp.

 

De hallom a hátam mögött

a szárnyas-szekerű Időt,

s előttünk terjeszkedik a

zord öröklét sivataga.

Szépséged elvész, sírodon

nem zeng dalom, és akkoron

féreghad tapasztalja meg

nagymultú szüzességedet,

s porba hull rangod mámora

és az én vágyam hamuba:

jó kis különszoba a sír,

de csont csókolni sose bír.

 

Igy hát, mig bőröd hajnali

harmatként ifju szín fedi,

s míg minden porcikádon át

élő tűzként lobog a vágy,

gyuljon bennünk a büszke láng

és, szerelmes sólymok gyanánt,

inkább égjünk el iziben,

mintsemhogy tönkre ő tegyen.

Tapadjon egy iszonyú hő-

gomolyba bennünk íz s erő

s csikarjuk ki a kéj javát

az élet vas-rácsain át;

meg nem állithatjuk Napunk,

de, igy, mi pörgetjük, magunk.

 

Marvell

 

 

EGY ÖVRE

On a Girdle

 

Ami őt ölelte, a pánt

most homlokomat fogja át;

s tehetné csak, mit karom, a

király trónját adná oda!

 

Mennyem szélső szférája volt,

mi szép gímem zárkája volt;

kínom, üdvöm, vágyam, szivem

e körben mozgott szüntelen.

 

szűk öv csak! Mégis benne élt,

mind, ami jó, mind, ami szép!

Több, amit zárt e kis szalag,

mint amit körüljár a Nap!

 

Waller

 

 

A SZERELEM FILOZÓFIÁJA

Love's Philosophy

 

Forrás folyóba ömlik,

folyó az óceánba;

az egeknek folyton özönlik

vegyülő suhogása;

magány sehol; isteni jel

s rend, hogy minden tünemény

keveredjék valamivel –

Mért ne veled én?

 

A hegy csókolva tör égbe,

habot hab ölel, szorit, átfog;

egymást ringatva, becézve

hajlonganak a virágok;

a földet a nap sugara,

a hold a tengereket:

minden csókol... – S te soha

engemet?

 

Shelley

 

 

SZÉGYEN! MONDD, HOGY NINCS

For shame deny that thou bear'st love to any

 

Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,

te, ki magadhoz oly könnyelmü vagy;

vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:

annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,

hogy folyton lázadsz magad ellen is,

csak rombolod a szép épületet,

bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

Óh, változz, s lelkem veled változik!

Szeretetnél szebben lakjék a düh?

Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,

vagy legalább magadhoz jószivü;

nemzz utódot, szivem is kér, – hadd éljen

szépséged tovább benned s a tiédben.

 

Shakespeare 10. szonettje

 

 

BUJÓCSKA

 

Mint rendesen, ott a gitár, a helyén:

ablakban a szegfü- s a rózsacsokor;

padlón ragyog a kora-alkonyi fény:

itt, itt a szobánk!... De a lány maga hol?

 

Hol késik a drága, a huncut, a szép?

Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?

Érzem közelének igaz gyönyörét:

vele ittasul, üdvözül a levegő!

 

A rózsa bibor tüze még biborabb.

A szegfü kacér – ugye, rejt valamit?

Tudom én, ki pirúl el a pírja alatt!

Tudom én, a szirom kivel illatozik!

 

Pendűlt a gitár szive? Tán ideged

csókolta a drót zizegő aranyát?

Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,

s amit érez, imádva dalolja tovább!

 

Hogy izzik a porszem, a nap sugarán,

be kedves a tánca, be friss, be derűs!

Két szem mosolyos ragyogása e láng:

az részegit engem is, isteni tűz!

 

Kis lepke repűl be, sugár, tünemény,

ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...

A szivemre, hamar, gyönyörű jövevény:

rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!

 

Tyutcsev

 

 

MIELŐTT MÉG TOVATŰNNÉL

Avant que tu ne t'en ailles

 

Mielőtt még tovatűnnél,

hajnalcsillag, halavány,

– Mennyi fürj kél:

csak úgy zeng a timián! –

 

Fordulj felém: telesírta

szemem a boldog remény;

– A pacsirta

égbe száll és jön a fény. –

 

Fordítsd felém szent azúrba

sápadó tekinteted;

– Zsong a búza,

zsong a kalászrengeteg. –

 

S lelkem villantsd tova némán,

villantsd – messze, messzire!

– Gyúl a szénán,

gyúl a harmat öröme. –

 

A kedves álmába hosszan

csókold bele csókomat...

– Gyorsan, gyorsan,

mert aranyban itt a Nap!

 

Verlaine

 

 

KIT SZERETNEK A NŐK?

 

Az asszonynép kit szeret?

Ki nyeri el kegyüket?

Aki szivük ismeri,

aki velük volt kicsi,

akinek a szava méz,

aki ifju és merész,

aki kezd és célba fut,

aki parancsolni tud,

aki, ha szól, szellemes,

aki hallgat s jellemes,

aki vágyak követe,

akinek lát a szeme,

akit más és legkivált

barátnő is megkivánt,

aki szomzséd, régi, jó,

aki rokon, uj s bohó,

aki szinházakba jár,

akit vonz a zöld határ,

aki jókedvűen ad,

aki hős és elragad,

aki úr a sors felett,

aki hirben, pénzben, észben

vagy szépségben, ölelésben

lefőzi a férjüket.

 

Vátszjájana

 

 

BEATRICE

La Béatrice

 

Egy nap, lombtalan és salakos, agyonégett

tájon, felverve vad jajommal a vidéket,

míg agyam csöndesen köszörűlte riadt

tőrré szivemen a gondolataimat,

azt láttam, hogy derűs délből alálebegve

egy gyászos, viharos felhő száll a fejemre,

felhő, melyen egész raj démon, összegyűrt

arcú, becstelen és kiváncsi törpe ült.

Ahogy járókelők egy bolondra merednek,

hidegen s gonoszúl rögtön szemügyre vettek

s láttam jeleiket, kacsintásaikat,

s hallottam, mit beszélt a kuncogó csapat:

 

– „Nézzük csak, nézzük e torzképet, ezt a drága

eszelőst, ki magát bús Hamlet-pózba vágja:

a haja lobog és a szeme szomorú.

Nem reped meg a szív, hogy e jámbor fiú,

e koldus, e facér és agyafúrt pojáca,

csak mert szerepét bravúrosan lejátssza, –

meg akar hatni az emberi szenvedés

dalával patakot, sast, füvet, tücsköt, – és

bár e vén műfaj a mi saját kenyerünk is,

tirádás kínjait elüvölti nekünk is?"

 

Büszkeségem, amely magas, mint a hegyek,

s felhők, démonok és röhej fölött lebeg,

fenséges fejemet elfordithatta volna

tőlük, egyszerüen; de szennyükbe sodorva

– gazság, melytől a Nap nem tud megingani! –

ott állt gyémántszemű királynőm is, aki

velük kacagta vad nyomorom árvaságát

s néha még csókkal is illette társaságát.

 

Baudelaire

 

 

FECSKE-DAL

Tay toy, babillarde Arondelle

 

Elhallgatsz rögtön, locska Fecske?

Kitépem, kerűlj csak kezembe,

ki én a szárnytollaidat;

vagy kivágom késsel a nyelved:

mit kell reggel úgy csicseregned

és telezúgnod agyamat?

 

Ott a kéményem, ott a házam,

dalolj rajt egész nap vidáman,

s este, s éjjel, nótázz, fütyűlj.

De, hogy végre álom dereng rám,

ne verj föl reggel: szép Cassandrám

ne vidd el karjaim közűl!

 

Ronsard

 

 

ÉLETÚNTSÁG

OÙk e‡m' oÙd' ™tšwn dÚo k' e‡kosi

 

Huszonkétéves se vagyok és már unok élni.

Óh, Eroszok, mi e kín, mi ez a vad lobogás?

Haljak bele, mi lesz a szórakozásotok? Őrült

kockázás, játék, mint azelőtt, gyerekes.

 

Aszklépiadész

 

 

NOVELLA LEVELEKBEN

Novelle in Briefen

 

1

Kedvesem, a házasságom koporsó,

benne gyalázat, szégyen s éj körít.

Láttam arcodat (ah, az álom oly jó!),

lángoló hajad s arcod élni hív!

Óh, érezd, hogy tesz tönkre itt az olcsó

gyötrődés, amely célhoz nem segít.

Mint ez a levél... Legyen lángba-omló!

Pernyéje húny már. S megint éj borít.

 

2

S megint éj borít. Halkan kiosontam

hálónk küszübén, ingó talpakon.

Ő, testem-lelkem tolvaja, nyugodtan

alszik: neki ez a ház nyugalom.

Én parazsat gyűjtök fejemre, onnan,

amit gyűlölök... Ah, vég, messzi rom!

Tán könnyít a bibliában lapoznom,

hogy múljék a rossz. Tovább nem birom.

 

3

A biblia már nem segít, szegény nőt.

De, mint fuldoklónak a szalmaszál,

mig írok, adhatsz támaszt, némi végsőt.

Óh, kit nem szennyez messziség, homály,

kisérd te a keserű útra térőt!

Szivem, ezerszer átlőtt szita, fáj.

Érted ég bennem minden pici vércsöpp.

Nem élek, csak lebegek, visz az ár.

 

4

S megint éj. Roskaszt testem gyöngesége.

Sietnem kell elsírni panaszom.

Meddig tartóztat áhítata-kéje

e zord monológoknak? Nem tudom.

Érzem, szivem hogy zúzza szenvedélye.

Kevés már, hogy titokban suttogom.

Arcodért bosszút kér romlásom éje.

Ő fekszik s alszik. Lesz még holnapom?

 

5

Szép voltál, mint az álom, mint az élet,

amelyet élnem meg nem adatott.

Rád vártam – s most két hűvös ajkat érzek

remegve: a homlokom csókolod.

Végtelen tárúl elébed a lélek,

végtelen csókom hajadra lobog.

Ölök vele? Ő fekszik s alszik. Én meg

hangod csodája felé indulok.

 

6

Ereimet felvágtam. Soraimhoz

végső nyugalom ad végső erőt.

Nem vacogtat a tett, nem már a nyirkos

félelem: ami most jön, már örök.

Ő fekszik s alszik. Sok volt, sok, a kín s rossz!

Hűl a börtön a szökő rab mögött.

Megyek az ismeretlen Harmadikhoz.

A nagy szenvedélybe menekülök.

 

Weinheber

 

 

A SZIKLA

 

Éjszakára pici arany felhő

szállt a roppant szikla kebelére,

s ahogy ébredt a hajnali szellő,

visszaröppent a sugaras égbe.

 

Harmatos nyomát az ölelésnek

még sokáig őrizte a vén szirt:

ráncos szeme a semmibe révedt

s némán sajgott zord kő-szive, és sírt.

 

Lermontov

 

 

A TÁJ AZ ABLAKOK KERETÉBEN

Le paysage dans le cadre des portières

 

A táj az ablakok keretében bolondúl

szalad hátrafelé, s a tűnő lombokon túl

mezők sora, patak, égbolt s buzavetés

vágódik vissza a szilaj örvénybe, és

sok nyurga táviró-oszlop: huzaluk ingó

névaláirás és különös kacskaringó.

 

Vízgőz s szénfüst szaga, sustorog a kazán;

csörgés, mintha ezer láncravert vad titán

üvöltene, akit csattogva ver a korbács;

és hirtelen egy-egy elnyúlt bagolyrikoltás.

 

Mit bánom én e szörny lármát? Szememben itt

az édes látomás, mely bűvöl és derít,

az édes hang tovább biztat, susogva, halkan,

s Neve, szép, nemes és csengő Neve a zajban

tovább zeng bennem: itt ring, forog szüntelen

a durva ércvagon ütemén, édesen!

 

Verlaine

 

 

A VISZTULA

 

1

 

Mikor a sárgarigó...

 

Mikor a sárgarigó belerikkant

a tájba, hogy: „Kell-e dió, fiú?"

mikor minden fa csupa fütty, csupa visszhang,

mikor indul a fű-kasza-háború,

mikor szél játszik a Visztula bokraival,

bennem is fölcsap a dal.

 

Reggel óta zeng már az égben

a pacsirta – Szemed keresi –

Bárányfelhők a tiszta kékben;

s lent egy ős város falai,

 

öregebbek, mint az emlékezet:

vár, dóm, raktárak, bennük gabona...

Halkul, távolodik, de egyre szebb

köröttük sok kóbor utam nyoma...

 

A Visztula-parton egyre nyit

a tavaszi orgonatenger, –

s úgy, hogy nem könnyezik,

nem élhet az ember.

 

2

 

A Visztula mentén születtem...

 

A Visztula mentén születtem,

hallom mind, ami zúg itt és susog,

minden madarat ismerek a ligetben,

ismerek minden halk zugot.

 

Ha nap süt, ha vihar kerekedik,

mind ismerem, értem.

A vihar felhőkkel verekedik,

akár az én zenémben.

 

Mindez mint gondolatnyi fátyol

ring alá futó álmaimra.

És vers születik a Visztuláról. –

Lehet, hogy a madárdal írta?

 

3

 

Óriás fák, tölgyek és jávorok...

 

Óriás fák, tölgyek és jávorok;

és zizeg a nyírfazene.

Egyedül tünődöm, barangolok –

Hallgatózom – s nem hallik semmi se.

 

Csak a kutyák ugatnak, messze, itt-ott,

lármájuktól megnő a csend.

Július van... Májusban is így volt...

Csönd van. Hallgatom, mit jelent.

 

Megyek. Hűs fűzfa-árny

hivogat. Lefekszem.

S akkor talán

elkészül a versem.

 

A kutyák elaludtak. A tovahalt

zaj lassan már őt altatja, a csöndet.

Kedves, ennél az életnél ne akarj

soha különbet.

 

4

 

Rezzent a nyárfa...

 

Rezzent a nyárfa: veréb

surrant bele.

Ringott, ingott, de aztán

megállt vele.

 

Rezzent az agyam: egy csöpp

bánat hullott reá.

Ringott, ingott utána

és vele még soká.

 

Meg se rezzent a halál: ez a gyors

élet sokat úgysem ád.

De ringat, ingat, ingat

a szomoruság.

 

Broniewski

 

 

A VERÉB HALÁLÁRA

Lugete, o Veneres Cupidinesque

 

Sirjatok, gyász Vénuszok és Kupídók,

Vénusz hívei szerte a világon!

Meghalt, meg, a veréb, gyönyörü lánykám

legfőbb gyönyörüsége, a veréb, mely

drágább volt neki, mint a szeme fénye:

édes volt, csupa méz, s ismerte édes

urnőjét, ahogy a leány az anyját,

s el nem ment maga soha asszonyától,

de folyton körülötte ugrabugrált

s csak hozzá csipogott, ölébe, vissza.

Most meg megy a szegény az árnyak útján,

honnan senki se fordul vissza, mondják.

Átkozlak, gonosz Alvilág, vad Orkusz,

aki elnyeled, ami édes és szép:

oly szép volt az a csöppség, s elraboltad!

Óh gaztett, gonosz! óh szegény madárkánk!

Te vagy az oka, hogy a drága lánynak

rőtre sírt szemeit ma könny dagasztja!

 

Catullus

 

 

EGY DÉLUTÁN...

L' après-midi...

 

Egy délután, vasárnap, amikor

meleg van s a szöllő nagy szeme szinte forr,

szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki,

nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,

hol teregetve áll a friss fehérnemű.

Szanaszét az udvaron és a kút körül

kis csibék futnának – és egy szép fiatal lány

venne még részt a ház családi vacsoráján.

Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk

cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.

Utána feketét innánk, mindhárman, aztán

szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk

s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.

„Bemegyek" mondaná a néni, s: „Maradjatok!"

És mi csókolóznánk hosszan összetapadnánk

piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.

Aztán zendülne az estharang – s erre még

szorosabban simulnánk egymáshoz, ő meg én.

 

Jammes

 

 

SZEGÉNY VÁROS

Szentpétervár

 

Szegény város, te, te gazdag,

karcsú pompa, paloták,

halványzöld ég: sivatag vagy,

gránit, jég és butaság.

Mégis vonzol, mert ahol te –

ismerek ott valakit:

ott egy kis láb siet, ott egy

aranyos fej álmodik!

 

Puskin

 

 

ELHAGYTALAK, S SZEMEM LELKEMBE NÉZ

Since I left you, mine eye is in my mind

 

Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;

s ami azóta mondja, hol az út,

félig szolgál, félig vakságba vész:

látni látszik, de tényleg kialudt;

mert nem adja át a szívnek, amit

elkap madarat, rózsát s egyebet;

gyors tárgyai nem hatnak lélekig

s a maga képeit sem őrzi meg;

mert lásson bár gyönyörűt, undokat,

mézédes varázst vagy otromba szörnyet,

hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,

éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.

Csordultig veled, többre képtelen:

igy tesz hűtlenné túlhű szellemem.

 

Shakespeare 113. szonettje

 

 

KANDALLÓ S ESTI FÉNY...

Le foyer, la lueur étroite de la lampe

 

Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben;

felkönyökölni és álmodni, elbüvölten;

egymásba mélyedő szemek szent mosolya;

a könyv becsukva és gőzölög a tea;

érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;

a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már

a mennyegzői árny s az édes-édes éj, –

annyi halogatás után a szenvedély

óh hogy kergeti már lelkem a messzi vágyhoz:

únja a heteket s minden napot megátkoz!

 

Verlaine

 

 

ÉJSZAKA

 

Sápadt rózsapírban húny az alkony;

csillagokat nyit az esti ég;

a nyíresben fülemile csattog;

széna lebbenti lehelletét.

 

Tudom, kedves, lelked gondja hol jár,

tudom szíved örök panaszát,

nem is kérem, hogy tettetni próbálj

s hazug mosoly mímeljen a szád.

 

Meghasad a szíved, s írja nincsen,

nem süt csillag éjébe sose;

sírj, szabadon, zokogj, drága kincsem,

míg csak dalol a fülemile,

 

a zengő kín, a gyönyörrel áldott,

amely magát könnyé oldja szét:

sírj, sírj, lelkem, nem hallja sirásod

senki más, csak a csillagos ég.

 

A. K. Tolsztoj

 

 

HOGY Ő TIED, NEMCSAK AZT FÁJLALOM

That thou hast her it is not all my grief

 

Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom,

pedig megmondhatom, nagyon szerettem;

hogy te övé, az a fő-bánatom,

az szúrt sokkal mélyebbre a szivemben.

Drága kínzóim, ekképp mentegetlek: –

te szereted, tudván, szeretem én is;

s a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg,

barátom csókját tűrve, mely enyém is.

Elvesztlek? A nő kapja veszteségem.

Őt vesztettem? Barátom lelte meg!

Egymást nyerik, ha pusztúl dupla tétem,

s ők értem rakják rám keresztemet:

de ez gyönyör; barátom velem egy;

bús kéj! a lány így csak engem szeret.

 

Shakespeare 42. szonettje

 

 

AH, MÉRT MOST ÉL Ő

Ah wherefore with infection should he live

 

Ah, mért most él ő, e ragályban itt,

létével mentve a gazt, a pogányt,

míg általa a bűn emelkedik

s társaságával díszíti magát?!

Tolvaj ecsetnek adjanak csinált

látszatot arca élő szinei?

Szegény szépség mit keres imitált

árny-rózsát, ha az övé igazi?

Mért most? Itt a természet csődje: fürge

erein nem süt át, hisz pang, a vér;

egész kincstára ő: sokakra büszke,

de ma csak az ő betétjein él.

Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:

mily dús volt e nyomorult vég előtt!

 

Shakespeare 67. szonettje

 

 

RÓZSÁKKAL TELNE ÉS...

La maison serait pleine des roses

 

Rózsákkal telne és darázzsal a verandánk.

Délután hallanánk a kis templom harangját;

s a szőllő átsütött drágaköve nyugodtan

aludna szinte a könnyü árnyban s a napban.

Hogy szeretnélek ott! Huszonnégy évemet

neked adnám, s szivem, s tréfás szellememet,

költészetem fehér rózsáit, s büszkeségem.

De hát nem láttalak, s talán meg se születtél.

Csak azt tudom: ha már meglennél s valahol

itt élnél, ahol én, a végtelen mezőkön,

a szőke méhek alatt nevetve csókolóznánk

a kis patak partján s lehajolna a lomb ránk.

Nem hallatszana más, csak a nap melege.

Füledre árnyat mogyoróbokor ejtene.

Aztán megszünne a nevetés, ajkam-ajkad

csókokkal mondaná el az elmondhatatlant;

s pirosló szádon megtalálnám a friss ég,

a szőke fürt, a piros rózsa s a darazsak ízét.

 

Jammes

 

 

MODOROSSÁG ÉS TERMÉSZETESSÉG

 

– Részletek az „Embergyűlölő"-ből –

 

 

1

 

ORONTE SZONETTJE

L'espoir, il est vrai, nous soulage

 

Vigasztal a remény, valóban,

S a bánathoz képest öröm;

De, Philis, bármi haszna hol van

Ha utána semmi se jön?!

 

Nőtt-nőtt az ígérete folyton;

De itt a több a kevesebb:

Szivélyességben ne buzogjon,

Ki csak reménnyel hiteget!

 

Hogyha örök várakozásban

Egyre szítanom kell a vágyam,

Az a halál előlege.

 

Philis, kegyét kivánni szűnök;

Minden reménytől kiürűlök,

Annyi reménnyel tölt tele!

 

2

 

FRANCIA NÉPDAL A XVII. SZÁZADBÓL

Si le Roi m'avait donné

 

Szólna Henrik, a király:

Párizst adom néked,

de cserébe csere jár,

add a szeretődet –

Szólnék: Henrik, jó király,

a nagy Párizs túlkis ár,

Túlkis ár megkapni, hej,

az én szeretőmet!

 

Molière

 

 

GASZKONYI BORDAL

Passant par Paris

 

Hogy Párizson át,

butykos a kezembe',

három cimborám

súgta a fülembe:

Jó, jó, jó!

Jó bor altató!...

Majd felébreszt egy viganó!

 

„Vigyázz, leütik

kezedről a rózsád!"

Üsse – bánom én?! –

ha ki érti módját!

Jó, jó, jó!

Jó bor altató!...

Majd csak ébreszt egy viganó!

 

Szive bimbaját

nyílónak találtam.

Három éven át

mindig vele háltam.

Jó, jó, jó!

Jó bor altató!...

Majd csak ébreszt egy viganó!

 

Csipkés párna jü,

tiszta lepedő várt.

Három gyerekünk

derék kapitány már!

Jó, jó, jó!

Jó bor altató!...

Felébreszt még egy viganó!

 

Bordeaux-ban egyik,

másik La Rochelle-ben,

Párizst szereti

harmadik a nőkben...

Jó, jó, jó!

Jó bor altató!...

Ébresszen egy szép viganó!

 

Francia népdal a XVIII. sz.-ból

 

 

MÚZSÁMÚL ANNYIT INVOKÁLTALAK

So oft have I invoked thee for my muse

 

Múzsámul annyit invokáltalak

és erőd oly szépen megsegített,

hogy utánoznak, s védelmed alatt

más pennák is ontják verseiket.

Szemed, melytől a néma dalra kap

s égbe röppen a tunya butaság,

a tanult szárnynak ujabb tollakat

s a bájnak kétszeres fenséget ád.

De legbüszkébb az én munkámra légy,

mert te nemzetted s tőled születik;

stilusban javitod csak más müvét

és éked művészetet ékesít.

Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,

nehéz agyam égjáró tudománya.

 

Shakespeare 78. szonettje

 

 

MIG MÁS, HOGY SEGÍTSD

Whilst I alone did call upon thy aid

 

Mig más, hogy segítsd, nem fordult feléd,

verseimé volt minden gráciád,

de romlik édes zeném, s most helyét

beteg Múzsám másnak engedi át.

Tudom, szivem méltóbb munkára vár

s tollra édes tartalmad; de mikor

költőd rólad valamit kitalál,

csak rád költi, amit tőled rabol.

Erényt említ; s honnan lopta szavát?

Magatartásodtól! Szépséget ad;

s arcodon lelte: bármit mond reád,

a dicséret élő lelke te vagy.

Ne köszöngesd hát, amit emleget,

hisz bármit nyújt, te magad fizeted.

 

Shakespeare 79. szonettje

 

 

NYÁR LESZ TEHÁT...

Donc, ce sera...

 

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:

örömöm édes cinkosa, a roppant

napfény, a selymek közt még szabadabban

kiemeli drága szépségedet;

 

a kék ég, a hullámzó, büszke sátor,

alásuhog és csókjaival ér

homlokunkra, mely forró lesz s fehér

a boldogságtól és várakozástól;

 

s ha jön az este, langyos szél susog,

fátylaid játékosan megsuhognak,

s baráti mosolyát a csillagoknak,

együtt nézzük majd, ifju házasok.

 

Verlaine

 

 

MÚZSÁM NÉMÚLTAN VONÚL VISSZA

My tongue-tied muse in manners holds her still

 

Múzsám némúltan vonúl vissza, míg

magasztalásod, gazdag hódolat,

arany tollal tárolja betüit:

kilenc Múzsa csiszolja szavukat.

Más jó szókat ír, én jót gondolok,

s – bamba sekrestyés – Ámen-t zenditek

minden himnusznál, mellyel hivatott

elmék műgondja áldja nevedet.

Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér,

s szivem minden ünneplést megtetőz,

de csak lelkemben, amely érted él

s (bár szóban lassú) mindenkit előz.

Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem,

nekem igaz, gondolathalk beszédem.

 

Shakespeare 85. szonettje

 

 

ESZMÉNY

L' Idéal

 

E sok korcs báj, amely máris vitrinbe bujhat,

haszontalan korunk hitvány termékei,

e tipegő bokák, e kasztanyettes ujjak

sose tudják szivem kielégiteni.

 

Gavarni fesse csak sápkóros figuráit:

édesen csevegve a kecses, hórházi nyáj,

de úgy e halovány rózsák közt nem világít

egy se, mint az enyém, a vörös ideál.

 

Örvénylő szivemet te vonzod, diadalmas

lélek, Lady Macbeth, gaztettre is hatalmas,

Aischylos álma, mely zord északon virít;

 

vagy akár te, nagy Éj, Michelangelo lánya,

ki furcsa pózban és békén heversz, kitárva

titáni ajkakhoz mintázott bájaid.

 

Baudelaire

 

 

ENNEK GŐGJE A RANG, ANNAK AZ ÉSZ

Some glory in their birth, some in their skill

 

Ennek gőgje a rang, annak az ész,

soknak erős teste, vagy birtoka,

vagy cifra köntös, korcs divatmü, és

másoknak agár, sólyom, paripa;

s minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben

a lélek legjobban gyönyörködik;

de nem ilyet mér az én mérlegem, nem:

mindent egyetlen fő-jóvá javít:

szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,

ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,

sólymoknál és lovaknál többet ér:

veled mindenkinél büszkébb vagyok;

csak egyben koldus: mindent elvehetsz

s ezzel legkoldussabbá tehetsz.

 

Shakespeare 91. szonettje

 

 

JÓ ANNAK ...

 

Jó annak, akit a sors kegye azzal áld, hogy

sokszor és hosszan lehet veled,

akinek szellemét lobbantja tiszta lángod,

aki megérti szivedet!

De jaj annak, aki csak egy órára láthat,

amely oly hamar odavan:

szivében szüntelen sír a vágy, hogy utánad

szárnyaljon – szárnytalan!

 

J. P. Polonszkij

 

 

MIVELHOGY NŐ A FÉNY

Puisque l'aube grandit...

 

Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,

mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény

fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,

mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,

 

vége most, vége a gyászos gondolatoknak,

vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a

szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak

a léleknélküli szellem diadala.

 

El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz

s buta ember miatt, aki belénk botol;

el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos!

el veled, feledést hazudó alkohol!

 

Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör

ujra a fény s áthat éjsötét kínomon,

az első és örök szerelem szent kegyéből

csak a jóságot és a mosolyt akarom,

 

azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve,

s általad, kéz, melyben kezem remegni fog,

hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje

bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;

 

igen, büszkén s csöndben akarom róni végűl

s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit,

vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül:

ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.

 

És mert könnyebb, ha zeng, a lassu út s az élet,

egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem,

hogy Őneki se lesz ellenére az ének;

s más Éden igazán nem kell többé nekem.

 

Verlaine

 

 

SZÜRKE ÉJ A TENGEREN

Graue Nacht liegt auf dem Meere

 

Szürke éj a tengeren; fény

gyúl az apró csillagokban.

Néha elbődül a hullám,

zengve hosszan, vontatottan.

 

Észak öreg szele és a

vizek tánca sose fárad:

mint orgona sípja, ugrál,

mint orgona sípja, árad.

 

Félpogány és félkeresztény

ez a játék, ez az ének,

fel-felcsap az égig: örvend

a csillagok örömének.

 

És a csillagözön egyre növekedve és kövéren

nap-seregként vad gyönyörben

rajzik-izzik a nagy égen.

 

Őrült dalaik a lenti

zeneörvénybe kavarják;

nap-csalogányok köröznek:

zeng a tündöklő magasság.

 

S tenger és ég csattog és zúg,

együtt viharzik a széllel,

s érzem, szívem hogy telik meg

óriások gyönyörével.

 

Heine

 

 

TÖREDÉK

 

Derengő éj födi Grúzia halmait.

Lágyan csörgedez az Aragva.

Fájok; de fájdalmam sugaras és szelíd:

Te töltöd be, áldva, ragyogva,

Te, csak Te!... Bánatom csitúltan szendereg,

nem maradt benne tüske semmi;

s megint lángol a szív, megint szeret, szeret,

óh, hisz mást se tud, csak szeretni!

 

Puskin

 

 

MÉRT BIZTATTÁL, HOGY SZÉP LESZ

Why didst thou promise such a beauteous day

 

Mért biztattál, hogy szép lesz, derü, fény

a nap, s hogy a köpenyem se vigyem?

Mocskos felhő gombolyodott fölém

s rothadt gőz győzött tündökléseden!

Nem elég, hogy áttörd a felleget

viharvert arcom fölszárítani:

mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,

de nem tünnek el undok hegei?

Szégyened nem orvosa bánatomnak!

Bánhatod: csak enyém a veszteség!

Gyenge vigasz a sértő jaja annak,

akiben a sértés fájdalma ég!

De ah! szerelmed könnye gyöngyözik:

igazgyönggyel fizeti bűneid!

 

Shakespeare 34. szonettje

 

 

HOGY SZERETLEK?

How do I love thee?

 

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretlek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyiltan, ahogy férfi küzd a jogért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem! – s isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

 

Barrett-Browning

 

 

HAJLONGÓ GESZTENYELOMBOK

 

Megyek... Tovaúszik alólam a föld...

Csak föl-le, ti, gesztenyelombok!

Őt várom, a kedves, a drága gyönyört:

bókot neki, gesztenyelombok!

 

Be gyors ma az alkony! Az éj be sötét!

Óh, fasori gesztenyelombok,

halljátok-e végre a lépte neszét?

Utat neki, gesztenyelombok!

 

A nesz tovahalt... Kiürűlt a világ...

Fáj valami, gesztenyelombok!

De azért csak hivd, hivd, százezer ág:

csak föl-le, ti, gesztenyelombok!

 

Szilva Kaputikján

 

 

LILI PARKJA

Lili's Park

 

Nincs tarkább menazséria,

mint amilyet az én Lilim szerzett magának!

Akad ott mindenféle csuda állat,

és Ő se tudja, hogy került oda.

Óh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak,

nyirbált szárnyukkal hogy robognak,

főleg szegény princek, akik

sose hűthetik szivük sebeit.

 

„Hogy is mondtad a tündért? Lilinek?"

Hálát az Égnek, ha nem ismered!

 

Mily lárma repes és rikácsol,

mikor a kapuba kiáll

és kezében az etető kosár!

Minden hogy csipog, hogy kodácsol!

Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi,

hirtelen megelevenednek:

egész nyájak teremnek

lábainál, még a tó halai

is fölcsobbantják kandi fejüket:

ő pedig szórja a szemet,

és a szeme – isteneket büvölne,

hát még bestiát! Hogyne lenne

zenebona, kipkedés-kapkodás,

háton-fejen-csipkedés-csapkodás:

mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik

és rebben, üt-vág, lapul és furakszik,

s mindezt egy kis száraz kenyérért,

mely a szép kézből jobban izlik a

népnek, mint az ambrózia.

 

De hát a szeme, s az a hang,

ha kiált, hogy: Pipi! pipi! –

Vénusz fogatáról a két galamb,

s a hiú páva, még az is,

és Jupiter trónjáról a sas is,

esküszöm, mind jönnének, a bolondok,

ha hallanák azt az isteni hangot.

 

Mert azzal erdeje éjéből ketrecébe

egy medvét, egy borzas bocsot,

egy neveletlent is becsábitott,

hogy igézett népét növelje véle,

mert azt is megigézte –

persze, csupán egy bizonyos fokig!

Be szép volt, s ah! be jó,

látszólag! Vérem adtam volna, hogy

öntözze virágait.

 

„Adtam volna? Ki mondja ezt? Te?"

Hát jó, urak, színt vallok: Itt a medve!

Egy csipkekötény megfogott,

selyemszálon nyalom a lábait.

De hogy mindez hogy s mint esett,

azt majd máskor mondom el én;

ma túlontúl forr az epém.

 

Mert, hah! ahogy állok a sarkon, ott,

hallván messziről azt a gágogást,

a ribilliót, hápogást,

megfordulok

és brummogok

s csörtetve messzebb cammogok

és fordulok

és brummogok

és még messzebbre cammogok,

s végül mégiscsak visszaindulok.

 

S akkor egyszerre égig csapva tombol

bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból,

belső természetem vadúl:

Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl!

Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró?

Sörtém borzad: az én nyakamra nem való

ilyen iga!

Gúnyol a nyírt fa, menekülök a

boulingreentől, a kecsesen

kaszált pázsiton majd hanyattesem

s a puszpáng vigyorogva néz.

Utam legsűrűbb bozótokba vész,

rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak,

minden palánkon átugorjak.

S nem birok mászni, ugrani:

rontás ólmoz le, fűszál-

fonadék, csipke-bűbáj.

Agyongyötröm magam, és mikor kínteli

testem a mű-kaszkádok

alatt lerogy s félholtan hempereg, –

ah, nem hallják keservemet,

csak a porcellán oreádok.

 

És ekkor, ah! mily édes áram,

mily üdv pezsdűl minden tagomon át:

Ő az, Ő énekel a lugasában!

Hallom hát ujra, hallom a dalát;

az ég lángolni kezd s virúl.

Ah, vajjon nekem – ? Talpra hát:

rohanok hozzá, bokor dől, lapúl,

szétrebben a bozót, nyílnak az ágak,

és ím – ott fekszik lábánál az állat.

 

Ő ránéz: „Szörnyeteg; s bolondos!

medvének kicsit nyám-nyám,

pulinak kicsit hám-hám;

göcsörtös, nyers, bozontos."

Közben sétál a vad háton a kis talp:

a medvére menny száll alá.

Hét érzéke mind gyúlva csikland!

Ő meg – közönnyel néz reá.

Csókolom sarkát, cipőjét nyalom,

vigyázva roppant finoman;

s lassan törleszkedem, és fölóvakodom

a térdéig – Ő, ha jó napja van,

tűri, s a fülem körül kotorász

s megpaskolja keményen a nyakam.

Kurrogok, uj lét kéje ráz!

De máris rámszól, s édes gúny a hangja:

Allons tout deux! eh la menotte! – mondja –

Et faites Serviteur,

comme un joli Seigneur.

Igy babrál ki velem a kacagó lány!

S a rászedett bolond örűl,

de mihelyt haszontalankodni próbál,

a póráz rögtön megfeszűl.

 

De balzsam-tüze is van: soha mézet

nem izleltél még, amilyen

a tégelye, melyből, ha néha ébred

benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének

egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken,

és rögtön elfut és magamra hagy,

s én ilyenkor, mint aki rab,

bár feloldták, csak lesem, megbüvölve,

megyek, hozzá, s félek, s futok előle –

Ő meg kínjára-gyönyörére bízza

a kergűlt szegényt; sőt, hah! néha nyitva

hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme

sarkából bandzsít rám, hogy szököm-e.

 

Én meg! – Óh, nagy Ég, ha segíthetsz,

hogy törjön e bűbáj, e suta ketrec,

örök hálát zeng érte szám s tüdőm!

Ha viszont nem, ha nem segít az Isten,

izmaim én se hiába feszítem:

Kitörök! Ki! Még van erőm!

 

Goethe

 

 

NYÁRI ÉJ

 

Suttogás; csönd; szók, jelekkel;

fülemile-dal;

holdezüst fák, csacska csermely;

álmodó moraj;

 

fényegyúlt éj, fényetűnt éj;

árnyak mindenütt;

édes arcon néma tündér-

játék: tiszta üdv;

 

rózsafelhő, – bíbor égbolt, –

szikrázó öröm; –

boldog könnyek, ölelés, csók –

s hajnal, lángözön!

 

A. A. Fet

 

 

LANKADT KÉJ LELKESEDÉSE

C'est l'extase langoureuse...

 

Lankadt kéj lelkesedése,

szerelem szenderedése,

erdők hűs árnya neszez,

ölelő szellők suhannak,

lombja közt szürke galyaknak

kis hangok kórusa ez.

 

Óh, törékeny, friss zsibongás!

Susog, csivog, csupa zsongás,

ezer édes hangja gyúl:

hajlongó fű sikolyának

mondanád, s kavics zajának,

mely a víz alatt gurúl.

 

S mely álmodva sír felettünk,

ez a lélek a mi lelkünk,

miénk, ugye, ez a jaj?

Az enyém és a tiéd? Mondd! –

A langy égbe belőlük zsong

e szerény s halk esti dal?

 

Verlaine

 

 

HÁBOROGVA, LEGBELŰL

Aestuans intrinsecus…

 

Háborogva, legbelűl

düh és csupa szégyen

a szivemhez igy beszél

nagy keserüségem:

könnyű anyag, szaporán

kell lebegnem, égnem,

vagyok, mint a falevél,

hányódom a szélben.

 

Mert bár régi, jó tanács

és tisztes sajátság,

hogy a bölcs sziklán-hegyen

építi a házát,

én, bolond, olyan vagyok,

mint a víz, mely átvág

partjain és százfelé

hömpölygeti árját.

 

Sodródom is, ahogy a

csónak, evezőtlen,

mint madár, mely úttalan

száll a levegőben,

pattan rólam zár, bilincs,

pattan énelőttem,

egyre jobban süllyedek

a betyárfertőben.

 

Nehéz dolog énnekem

a komoly agy és szív,

de ízlik mind, amit a

tréfa méze készít;

Vénus szava szent parancs,

csábít, emel, épít,

Vénusé, ki nem szeret

soha gyáva férfit.

 

Az ifjúság útja a

széles út a földön;

csakúgy ragad rám a bűn,

erényem nem őrzöm;

üdvöm helyett én biz a

gyönyörrel törődöm:

lelki halott, féltem és

ápolom a bőröm.

 

Érsek atyám, kegyes úr,

szived megbocsásson:

jó halállal halok így,

kínját vígan állom:

a szép nőt, bár megsebez,

mindenütt kivánom,

s ha test nem, hát gondolat

segít vele hálnom.

 

Győzni a természeten

majdnem lehetetlen;

lányt, ha látok, tiszta hogy

maradjon a lelkem?

 

Ifjú vagyok, a kemény

törvényt fáj követnem,

mikor forr a könnyü vér

gyönyörvágya bennem.

 

Tűzre téve ki hiszi,

hogy épp ő nem ég meg?

Páviában szűzi hogy

maradjon a lélek?

Mint vadász, jár Vénus ott

s ő int a legénynek,

édes arca rabul ejt,

szemei igéznek.

 

Vinnék ma Hippolytust

a víg Páviába,

nem lenne Hippolytus

holnapra az árva:

Vénus ágya fele tér

minden út iránya;

sok a bástya ott, de nincs

egy se Szűzi Bástya.

 

Másodszor a kártya is

nagy pont bűneimben.

De mikor az asztalon

ott hagyom az ingem

s fázó testem vad dühök

tüze fűti ingyen:

versem akkor remekel

legjobban a rímben.

 

Harmadiknak emlitem

a korcsmát: ezerszám

dallal rá a glóriát

akkor is csak zengd, szám,

ha angyali kórus ül

a mestergerendán

és fölöttem sírja, hogy

„Requiem aeternam"

 

Én korcsmában akarok

meghalni, s komiszság

lenne, hogy búcsúkupám

számról leszakitsák;

vígabb lesz az angyali

dal is ott és tisztább,

hogy: „Fogadd be, kegyes ég,

ezt a jó borisszát!"

 

Gyúl a lélek mécse, csak

bor töltse, hevítse, –

nektár kell, hogy a szivet

egekig röpítse,

édesebb énnekem a

korcsma-kripta kincse,

mint amit vízzel kever

az érseki pince.

 

Menekűl a nép elől

némelyik poéta,

sutba ül, nem kell neki

hejehuja, séta:

könyv s gond nyüvi s a magány

egyéb tartozéka,

de amit az agya szűl,

mégis csak pocsék a'!

 

Nőre nem néz, éhezik

közülük sok: únja

s félve nézi, hogy zsibong

a piac s az utca;

halhatatlan művekért

vájkálnak magukba:

öli őket szorgalom,

megöli a munka.

 

Ki-ki tudja, hogy neki

mi jó, szívszerinti;

én példáúl nem birok,

ha bőjtölök, írni;

lefőz minden siheder,

mikor nincs mit inni;

éhkopp és szomj gyász nekem,

mégpediglen síri.

 

Ki-ki tudja, hogy neki

mi lesz és mi volt jó:

ösztökélni ihletem

nekem csak a bor jó,

ámde adja aranyát

a csaplár s a hordó:

a legjobbtól lesz csak a

költő szive forró.

 

Amilyen bort ihatok,

olyan lesz a versem

s nem telik ki semmi jó

tőlem, míg nem ettem.

Bőjti nap nem száll a szó,

csak kényszeredetten:

ha iszom, Ovidius

elmarad mögöttem.

 

Bizony, horkol ihletem

vagy nagyokat ásít,

míg hasam föl nem dagad

szinte torkig, állig;

de ha emeletemen

Bacchus ur tanyázik,

Phoebus is jön s kezdi méz-

ajkának csodáit.

 

Gyónásom a bűneim,

íme, sorra vette,

szolgáid is ezeket

vetik a szememre;

maga ellen vádat igy

nem emelne egy se,

bár mulatni, úgy hiszem,

mindnek volna kedve.

 

Jelenlétében kegyes

érsek nagyuramnak,

ki az Ur szava szerint

ítél és igazgat,

vesse rám kövét, szegény

költőre, de az csak,

ki tisztának érzi a

lelkét és igaznak.

 

Magam ellen, ami csak

volt, elmondtam, íme,

és kihánytam a gonosz

mérget, mely telíte.

Borzaszt régi életem

s uj ut vonz, uj íge:

ember arcba lát csupán,

Jupiter a szívbe.

 

Bűneimet gyűlölöm,

vágyom az erényre,

töltse be uj lelkem uj

szellem égi fénye.

Tiszta tejre vágyik az

ujszülöttnek ínye:

szívem többé ne legyen

hiúság edénye.

 

Könyörgök, Köln nagyura,

ne add ki az útam!

Irgalmazz famulusod

szivének az Urban;

ne vesszen a vezeklő

bűnben, nyomorúltan:

parancsaid követem

híven – ámen, úgy van.

 

Hódolok neked, kimélj

és ne haragudj rám;

kímél nyájat a vadak

ura is, oroszlán.

S ti, föld fejedelmei,

felém mosolyogván,

védjetek, mert sulyos az

én mostani órám!

 

Minthogy híred az egész

világot bezengi

s amit mond, a dics s a dísz

való valamennyi:

balgaság volna a jó

szint ujra szinezni

és a felsarjadt vetést

mégegyszer bevetni.

 

Csábitott a büszke kép,

amit fest a fáma,

s jöttem, nem szerénytelen

csak szavalni vágyva:

méltass gazdag gráciád

ömlő harmatára, –

jótettednek, nagyuram,

megtérül az ára.

 

Nézz szét: udvarod nekem

adhat-e helyet még;

mint íródeák, nagyon

hiszem, megfelelnék;

bármikor ha bármilyen

munkát tervez elméd,

diktálj, és lesz tollnokod,

maga az ügyesség.

 

Szükséged ha erre nincs,

más, amire kérlek:

légy irgalmas védnöke

bennem a szegénynek;

mint mást, szorít engem is

bu és baj temérdek:

ajándékod sorsomat

bár enyhítené meg!

 

Lám, kevésbe, jó Atyám,

sokat összefogtam,

lévén műveltség jele

a mérték a szóban,

most, jelt adva mintegy a

tapsra, mely kirobban,

zárom rímeimet a

mondanivalómban.

 

Archipoeta

 

 

VÁDOLJ AZZAL, HOGY FUKARON FIZETTEM

Accuse me thus, that I have scanted all

 

Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem

mindazt, ami jóságod viszonozta;

hogy édes szivedet nem emlegettem,

pedig mind több lánc köt hozzá naponta;

hogy idegen lelkekkel csavarogtam

s tékozoltam drágán-vett birtokod;

s minden szelet a vitorlámba fogtam,

mely szemedtől legmesszebb vontatott.

Ródd fel sok botlásom, önfejüségem,

s tetézze gyanud igaz bűnömet;

végy célba a haragoddal egészen,

csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.

Mert fellebbezek: Mért kellett a bűnöm?

Hogy szíved érc-erénye kiderűljön!

 

Shakespeare 117. szonettje

 

 

HALLOD A BORBOLYÁS KERTEN ÁT...

Écoute dans le jardin...

 

Hallod a borbolyás kerten át

a barackfáról a pirók dalát?

 

Dala, mint a tó, tiszta, szép,

benne remeg és fürdik az ég.

 

Szivem csak fáj, sírva, zokogva,

bár akadt több, s egy tán ma is – bolondja.

 

Az első halott. Halott a második;

– s nem tudom, hol jár a harmadik.

 

De van még egy kedvese, a mostani:

édes, mint a hold sugarai...

 

Ma délután meglátogatom,

sétálunk majd a városi utakon...

 

Vajjon villák közt? furcsa kerteket

járunk be? fénylő városrészeket?

 

Rózsák, babér, vasrácsok, zárt kapu:

mintha titokra volna mind tanu.

 

Ah! volnék gazdag, rögtön oda

költöznénk, én és Amaryllia.

 

Amarylliának hivom. Én, tulok!

Nem, nem vagyok az. Poéta vagyok.

 

Úgy gondolod, nem szomorú, ha

húszéves valaki és poéta?

 

Tárcámból csak tíz frank került elő

s két sou, hogy lőport vegyek. Dühitő.

 

E tényből viszont az következik,

hogy Amaryllia magamért szeret.

 

Se a Mercure-nél, sem az Ermitage-nál

nincs fizetésem, se senki másnál.

 

De ő igazi Amaryllia,

s mint én, épp oly kemény koponya.

 

Ötven frank kéne, hogy boldogok legyünk.

Van szivünk; s legyen mindenünk?!

 

Lehet, ha Rothschild megszólítaná,

hogy: „Gyere csak..." – azt mondaná:

 

„Fügét magának, öregem,

én a barátom szeretem..."

 

És ha Rothschild azt felelné: „Ki hát a

boldog izé... Az... Ki az a... poéta?":

 

ő rávágná: „Francis Jammes úr!"

De ebben is lenne valami szomorú:

 

úgy vélem, Rothschild nem is sejtené,

hogy ez a név kié.

 

Jammes

 

 

EGY LUTHERÁNUS TEMPLOMBAN

 

Lutheránusok, szép, nekem igen szép

a ti szertartásotok: a fehér

templomfal, a magasztos ünnepély,

az egyszerű rend s igazi nemesség.

 

De nem látjátok: a lélek varázsa

hogy foszlik egyre? Ideje letelt!

Nem hagyta el a küszöbötöket,

de puszta már és szinte kong a háza.

 

Még itt van, még nem állt át a Világhoz,

nem csukta be, távozván, ajtait,

de az órája kondúlt... Szív, imádkozz:

végső fohászát mormolja a Hit!

 

Tyutcsev

 

 

VIDÁM TEMPLOM

 

Öreg templom a dombon

Ánn néhány százada –

Most baglyokra hagyott rom

És denevértanya.

 

Bárója becsukta halála

Előtt a kapuját –

Nem rebbenti harangszó

A torony galambraját.

 

Börtönben búslakodnak

A szentek, angyalok.

Pedig arcukra a mester

Jókedvet faragott.

 

A főoltáron Antal,

A szent, a glóriás –

Ájtatos, de heves, mint

Egy garbonciás.

 

Féllába szinte ugrik,

Ajakán mosoly ül.

S hogy az állványokról le ne csússzék,

Botjára nehezül.

 

Mellette öreg Mikulás áll.

Arany bot, görbe kéz;

Süvege: fehér torony; nagy

Szakálla: vízesés.

 

Szent Péter a sarokban

Szörny kulcsát emeli;

Ki elébe mer állni,

Tán menten leüti,

 

Hős táncra perdül amott egy

Vén fráter – fürge láb! –:

És mintha a bűnt búbozná,

Úgy tartja merőkanalát.

 

Szárnyrepesve suhognak

A merev fa-angyalok

És úgy ölelik egymást,

Hogy az Isten mosolyog.

 

És mikor az alkonyi napfény

Beizzik az ablakon,

Eget ver a mulatság:

Csodaszép, mondhatom!

 

Mózesnek két irígy szarv

Díszíti homlokát

És erre az Öreg Isten

Is elneveti magát.

 

– Emberszabású szentek,

Ti, zarándokok, égiek,

Nagyon világi, földi

A természetetek!

 

Nagy utazók vagytok ti,

Mindenfele vinne a vágy,

Hogy derűs arcotoktól

Derüljön a világ!

 

Utaznátok ti! örökké!

Vidítva az embereket!

Egy kicsit el-elpityizálni

Se volna bűn veletek...

 

Kovačič

 

 

EGY HOLLANDI UTÁN

Nach einem Holländer

 

Gyöngéd kis képet fest a mester, és

hátradől és elnézi csöndesen.

Kopognak. „Tessék." Flamand úr s vele

egy tűzrőlpattant, cicomás leány:

arca szinte kicsattan, oly piros.

Suhogó selymek, ékszerragyogás.

„Sietnénk, drága mester. Egy derék

csibész ellopja a gyermekemet.

Holnap esküsznek. Fesse le a lányom!"

„Rögtön, uram, csak egy ecsetvonást."

A két vendég az állványnál terem:

finom lányfej szendereg a fehér

párnán. A mester könnyü keze még

feltűzi a sápadt homlokra a

virágfüzér legégőbb bimbaját.

„Model után?" „Model után. A lányom.

Tegnap temették. Kezdhetjük, uram."

 

Meyer

 

 

KETTEN A CAMPAGNÁN

Two in the Campagna

 

Gyúl-e, mint bennem, most, hogy a

szellemünk száll, s mi, kézbe-kéz,

a fűbe dültünk, gyúl-e ma

benned is a kép: Róma és

a Május hajnala?

 

Engem, engem rég ostromol

egy rím-sóvár érzés (ahogy

utunkon a tréfás gomoly,

a pókháló) csábitva, hogy

„eressz" és „érj utól".

 

Segíts megfogni! Legelőbb

a sárga ánizst hagyta el,

mely, magba futva már, kinőtt

a falból s egy rom-sírt ölel;

aztán odébb szökött

 

a kis lila kehelyre: ott,

vakon tiporva édenünk,

öt zöld bogár dőzsölt; s ahogy

a lanka jött, már mindenütt

itt volt. Megvan? Fogod?

 

A Campagna toll-tengere,

mindenütt a pelyhes gyapot!

Csönd, s mámor, béke gyönyöre,

örök légáram – a halott

Róma kisértete.

 

Az a Tenyészet! végtelen

tartam s kép: játék-csoda mind!

ős-csupasz virágok! milyen

Szabadság, ha alátekint

tornyairól a Menny!

 

Hogy? Tűnjék, galambom, riadt

lelkünk szemérme: meztelen

fekszik a föld az ég alatt!

Hogy lehetne a szerelem

ura az akarat?

 

Akarnám, hogy légy mindenem,

te, ki ennyi vagy, s több soha.

Félig-egy magaddal s velem!

Hol a baj? mi a seb oka,

ha kell hogy seb legyen?

 

Akarnám akaratodat,

szemedet, verő szivemet

a szived mellé, inni nagy

lelked forrását, – én s te: egy

gyönyör és kárhozat.

 

S nem. Vágy emel, rád simulok,

s vége. Arcod, lelked kigyúl,

csókunk egy láng, – beléd halok

s szeretlek mondhatatlanúl,

s a jó perc ellobog.

 

Máris hova szállt a szivem

abból a percből? Lengeni

tud csak, pehelyként, végtelen,

a szellők szárnyán? s nem köti

csillagkegy sohasem?

 

S épp, mikor úgy gyúlt már a hit!

Hol az a szál? Megint oda?

Vén trükk! De látok valamit –

Végtelen mámort, s benne a

véges vágy kínjait.

 

Browning

 

 

VEDD, KEDVESEIM, KEDVES, VEDD

Take all my loves, my love, yea take them all

 

Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:

amid már volt, ahhoz mit adnak ők?

Több szív, amely hű szív volna, szivem, nincs:

enyém tied volt már e több előtt!

Ha kedvesem kedvemért akarod,

nem hibáztatlak: szerelmemet éled;

de nem tetszik, ha magadat csalod

s mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.

Elnézem rablásod, szép tolvajom,

bár viszed minden szegénységemet;

de, tudja a szív, nagyobb fájdalom

a szív sebe, mint a nyilt gyűlölet.

Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,

kínozz, ölj: ellenségek nem leszünk.

 

Shakespeare 40. szonettje

 

 

A SZERELEM GYÖTRELMEI

Si aperçois le grand danger

 

– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –

 

 

Látom a nagy veszélyt, ami

a szerelmes férfira csap...

De rámtámadhat valaki,

mondván: „Hallod-e, buta vagy,

ha – bár rossz nőkről szól szavad –

így rágalmazod a szerelmet

a sok ravasz csalás miatt,

amit e szajhák elkövetnek.

 

A nőt, aki pénzért szeret,

nem szeretik, csak óraszámra;

nevet, hogyha sír a zsebed,

csókját mindenkinek kinálja,

csak a prédát, azt lesi-várja,

míg az úri nő jó s nemes,

s az igazi férfit, hiába,

ez érdekli, más nem, csak ez."

Hogyha tehát ezt mondanák,

az ilyen érv nem győzne meg,

mert, ha jól értem, hova vág,

azt ajánlja, hogy: emberek,

csak tiszta nőt szeressetek!

– De hát a kis fehércselédek,

akiket én emlegetek,

egykor nem becsületben éltek?

 

De bizony abban. Gáncstalan

volt mind és tiszta. Mert e hölgyek

eleinte csak finoman

és bizony csak egyet szerettek,

mielőtt elbecstelenedtek,

kinek mi jutott, pap, diák,

oltani a testi szerelmet,

mely jobban éget, mint a rák.

 

Vagy nyiltan szeretőik voltak,

– így rendelte a kor szokása.

Lopva, megbújva csókolóztak,

ahol őket senki se látta;

de új vágy jött a régi vágyra

és aki egyet szeretett,

cserben hagyta, mert úgy találta,

hogy jobb, ha mindenkit szeret.

 

Mi űzte-űzi erre őket?

Nem vádolok, – de azt hiszem,

hogy maga a női természet,

mely csupa tűz és szerelem.

Más rigmus erre nem terem,

csak a példaszó, mit közszájon

forgat Troyes, Saint-Omer, Lille, Reims,

az, hogy: hat bika több, mint három.

 

A szeretők megugranak,

és meglépnek a hölgyikék,

Ámor ilyen jutalmat ad:

a csók bármily édesen ég,

hazug a hit, csal a hüség.

„Fegyver, kutya és szerelem":

– jól mondja a példabeszéd –

„egy öröm és száz gyötrelem!"

 

Villon

 

 

MONDD, HOGY AZÉRT HAGYTÁL EL

Say that thou didst forsake me for some fault

 

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,

s a sértést rögtön menti rab eszem;

mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;

érveid ellen nem védekezem.

Hogy sujtasz rám, félannyira se bánt

a változás ürügye (kedvesem),

mint ahogy én sujtom magam! Kivánd,

s nem ismerlek meg, s leszek idegen:

nem kísérem útjaid, ajakam

édes neved magába temeti,

hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam

s régi vonzalmunk ne fecsegje ki.

Harcot fogadok érted magam ellen,

akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

 

Shakespeare 89. szonettje

 

 

ÚRFI

Cotille, bellus homo es: dicunt hoc, Cotile, multi

 

Cotilus úrifiú: himnuszt zeng rólad a város.

Cotilusom! De mi is, mondd csak, az úrifiú?

„Urifiú az, akit minden nap fésül a fodrász,

az, akiből dől a balzsam, a lenge fahéj,

az, aki nílusi és hispán dalokat dudorászgat,

szőrtelenített kart lenget, ütemre, puhán,

akit egész nap elül szép hölgyek közt a fotelben,

titkot súg valamely fülbe, hol itt, hol amott,

drága levélkéket firkál, vagy, kapva, felolvas,

s hogy hozzáérnek, félti vasalt köpenyét,

tudja, ki kit szeret és ki hova ugrik fel az este,

s embernek-lónak apja-nagyapja nevét..."

Mit mondasz, igazán? Ez a, hát ez a senki az úrfi –?

Cotilusom, bonyolult lélek az úrifiú!

 

Martialis

 

 

UGY VAN, NEM VAGY MÚZSÁM ARÁJA

I grant thou wert not married to my muse

 

Ugy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd

hát bátran az ajánló szavakat,

melyekkel a költőid udvarolnak,

szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy.

Tudásban szép, akár arc-színre, – ha

dicséretnek az én szómat kevesled,

friss veretűl magadra ebben a

haladó korban új díszt kell keresned.

Keress is, drágám. De ha gyönyörű

stiljük túlédes fényét veti rád,

igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű

szóval mit tudott az igaz barát;

s hogy dús ecsetük nem illik, csak a

vértelen archoz; tenálad: hiba.

 

Shakespeare 82. szonettje

 

 

A SACRÉ COEUR INTÉZETBE...

Elle va à la pension

 

A Sacré Coeur intézetbe jár.

Szép, fehér lány. Vakációkor

kis kocsin érkezik, ringva bókol

fölötte az ág és csakúgy virít a nyár.

 

Lassan jön le a dombról, homokfutója

kicsi és öreg. Nem túlsok a pénze,

és félszázaddal ezelőtti, derék, tisztességes,

jókedvű családok jutnak eszembe róla.

 

Az akkori diáklányok jutnak eszembe: rokokó-

nevű lányok, piros, olajbarna, zöldes

könyvek szereplői, igen, a jutalomkönyvek

nevei, ovális rajz, és cím, aranyban ragyogó:

 

Clara d'Ellébeuse, Éléonore Derval,

Victoire d'Étremont, Laura de la Vallée,

Lia Faucheresse, Blanche de Percival,

Rose de Liméreuil és Sylvie Laboulaye.

 

És emlékeimen e vakációs diáklányok képe száll át,

még jövedelemzett a családi birtok, és ők

zöld almát és avas mogyorót rágcsálva nézték

az aranyrácsos, friss, fekete parkban a pávát.

 

Ezek a házak adtak a vendégszeretetre.

Sok fogásból állt a vacsora és mindenki nevetett.

A verandáról szem kilátott a kerti gyepre

s ha szállt a nap, felragyogott az ablaküveg.

 

S később a szép diáklányt egy csinos fiúhoz adták:

nagyon szép lány volt, pipacs és liliom keveréke;

nevetett, mikor az ágyban csípőn csókolta a férje.

És lett sok gyerekük, értették a módját.

 

Jammes

 

 

ÓH, SZÉP, BARNA SZEM, ÓH, LÁNG-SÓHAJOK

O beaux yeux bruns ô regars destournez

 

Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok,

óh, búvó lesek, óh, könny néma fénye,

óh, sötét éjek füstbement reménye,

óh, hiába megtérő nappalok!

 

óh, bús panasz, óh, vágyak, makacsok,

óh, vesztett idő, óh, kín lebegése,

óh, ezer csapda ezer gyilka, kése,

óh, végzetem parancsa, szörny bajok!

 

Óh, kacaj, homlok, fürt, kéz, ujj, kar! Óh,

síró lant, brácsa, és hang és vonó!

Mennyi láng, egy nőt fölgyújtani véle!

 

Sajnállak, hogy – bár fáklyád rengeteg

helyen perzselt szivembe sebeket –

terád egy szikra se pattant belőle.

 

Louise Labé

 

 

CSÓKOLJ MÉG, CSÓKOLJ, CSÓKOLJ, EGYRE TÖBBET

Baise m'encor, rebaise-moy et baise

 

Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet;

és öntsd csókodba minden ízedet;

és öntsd csókodba minden tüzedet,

és négyet kapsz, parázsnál égetőbbet.

 

Óh, panaszkodol? Nesze hát, nyugodj meg,

tíz másikkal csorditom mézüket.

Törje ez a csókcserés élvezet

boldog útját a féktelen gyönyörnek.

 

Életünk így lesz kétszer kétszeres:

kiki maga s a maga párja lesz.

Hadd legyek, édes, őrült olykor-olykor:

 

émelyít, betegít a fegyelem

s nem örülök igazán sohasem

csak ha valahogy kitörök magamból.

 

Louise Labé

 

 

ÉLEK, HALOK; ÉGEK, MEGFÚLOK...

Je vis, je meurs; je me brule et me noye

 

Élek, halok; égek, megfúlok; oly láz

vacogtat, hogy tüze süt hidegének;

túlsima nekem s túlédes az élet;

örömök ráznak, miket bánat ujráz.

 

Könny az arcom és kacaj és mosolygás;

gyönyörömben rohannak meg a rémek;

a kincs, mely villant, máris semmivé lett:

zöldelek és ősz sárga fagya forráz.

 

Igy vezet, rossz lidércként, a Szerelmem;

s ha azt hiszem: kín több már nem jöhet,

egyszerre csönd lesz, teljes béke bennem.

 

Aztán, mikor már-már biztos a mennyem

s a vágyott perc magasán lebegek,

szeszélye régi gyászomba temet.

 

Louise Labé

 

 

KÖLCSÖNKÉRT SZONETT

Idolo del mio cuor, nume adorato

 

– Vers a „Hazug"-ból –

 

 

Szivem szentsége, bálványa, te, angyal,

lelkem gyötrődik, hallgat és szeret.

Szemem könnyel telik, a szám panasszal:

félek, az ég másnak adja kezed.

 

Nem kérkedem se kincsekkel, se ranggal,

nemes név, nagy cím sose díszitett;

szerény sorsom nem kecsegtet, csak azzal,

amit szorgos munkával keresek.

 

Más ég szűlt s nevelt, szép lombárd vidéken.

Az szól, aki soká fájt s hallgatott.

Gyakorta láthatsz szíved közelében,

 

de városodban csak érted vagyok.

Rosaurám, most tudod a szenvedésem,

s egy nap majd a nevem is megtudod.

 

Goldoni

 

 

SPLEEN

Spleen

 

Rózsáink tüze majd kicsattant

s repkényünk mind fekete volt.

 

Ne mozdulj, drága, meg ne moccanj,

mert a lelkemre gyanu ront.

 

Egünk túlkék volt és túlédes,

a tenger túlzöld és túlderűs.

 

Félek... hogy... ami esedékes:

hogy egyszer csak elmenekűlsz!

 

Gyötör a nehéz napsugár is

magyalon s puszpánglevelen,

 

és a végtelen láthatár is,

s minden, csak – sajnos! – csak te nem.

 

Verlaine

 

 

HŐ NYÁR

 

Nyári felhő füstölög,

és szikrázva, mint megolvadt

acéltükör, hömpölyög

nehéz vize a folyónak...

 

Percről percre nő a hő;

tölgyek alatt néma árnyak.

Szinte izzik rét s mező,

mézük illat-tava árad.

 

Gyönyörű nap!... Századok

örök rendben kergetőznek:

tündökölnek a folyók,

lihegnek a szomju földek.

 

Tyutcsev

 

 

A FAUN

Le faune

 

Egy vén faun, piros terrakotta,

kacag a zöld gyep közepén:

gyász jön – s úgylátszik, ő a jósa –

derűnkre, melyben, te meg én,

 

bús zarándokok, vágyakozva

idecsábúltunk könnyedén,

az üdvbe, mely vígan forogva

repűl tova a lantzenén.

 

Verlaine

 

 

VIDÉKI HÁZ

 

Hosszú a nap s nyugodt: oly kimeríthetetlen,

mint a szivem, amely szivednek őre lett:

itt sohsem-apadó tengerár a szerelmem.

 

Innen messze a gond s a gondtermő világ,

üdítő záporok egybemosnak a fákkal

s a tóval, melyben az ég tükrözi magát.

 

A lelkem csupa méz, lelkem csupa aróma,

mint méh, ha hazatér, illatok részege,

gyantás, dús ligetek vándora, hirhozója.

 

Délben a rekkenő nyárban, ablakait

sorra nyitja a ház s ugy issza, issza, issza

az özönlő azúrt: édesen fürdetik

 

a rétek, timián s szamóca szaga szálldos,

friss széna és fenyők és tölgyek fűszere,

a gyönyör, amire úgy sóvárog a város.

 

Föld? én? s te? – Valami eleven kötelék,

érzem, egymásba zár, s istenbe: óh, felejtsük

a gondok s emberek becstelen tömegét!

 

Eliszaveta Bagrjana

 

 

A FÁJÓ PÁRIZS

Le Spleen de Paris

 

Kis költemények prózában

Arsène Houssaye-nek

 

Kedves barátom, küldök önnek egy kis művet: igazságosan nem lehetne rámondani, hogy se farka nincs, se feje, mert, ellenkezőleg, egyszerre csupa fej és csupa farok, váltakozva és kölcsönösen. Gondolja meg, kérem, ez a szerkezet micsoda kényelmet nyújt valamennyiünknek, önnek, nekem és az olvasónak. Kettévághatjuk, ahol akarjuk, én az álmodozásomat, ön a kéziratot, az olvasó az olvasmányát; mert ennek az utóbbinak berzenkedő akaratát nem kötöm hozzá egy fölösleges bonyodalom végeérhetetlen fonalához. Emeljen ki egy csigolyát, és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség nélkül újra egybeforr. Szabdalja diribre-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél. Abban a reményben, hogy e csonkok egyikében-másikában lesz elég életerő, hogy tetszeni tudjon és elszórakoztassa, vagyok bátor az egész kígyót önnek ajánlani.

Tartozom egy kis vallomással. Legalább huszadszor lapozva Aloysius Bertrand híres Gaspard de la Nuit-jét (oly könyvnek pedig, melyet ismerünk, ön, én és néhány barátunk, nincs-e meg minden jogcíme rá, hogy híresnek mondjuk?), az az ötletem támadt, hogy megpróbálok valami hasonlót, és hogy a modern élet, vagy inkább egy modern és elvontabb élet leírásánál alkalmazni próbálom azt a módszert, melyet a régi, oly idegenszerűen pittoreszk élet festésénél ő használt.

Ki az közülünk, aki nagyratörő napjaiban, nem álmodott egy ütem és rím nélkül muzsikáló, költői próza csodájáról, amely elég hajlékony és eléggé szaggatott, hogy hozzásimuljon a lélek lírai mozdulataihoz, a merengés hullámzásához, a tudat cikázásaihoz?

Főképp a részvétel a nagyvárosok iszonyú forgatagában és keresztül-kasul szövődő, megszámlálhatatlan vonatkozásuk szüli ezt a zaklató ábrándot. Ön, maga, kedves barátom, nem kísérelte-e meg szintén sanzon-ban érzékeltetni az Üveges csikorgó kiáltását és lírai prózában kifejezni mindazt a kietlen sugallatot, amit az utcai köd legfelső rétegein át egész a padlásszobákig felküld ez a kiáltás?

Őszintén szólva azonban tartok tőle, hogy irigységem nem járt szerencsével. Mihelyt nekiláttam a munkának, észrevettem, hogy nemcsak messze elmaradtam titokzatos és tündöklő mintaképem mögött, hanem azt is, hogy tőle sajátságosan eltérő valamit hoztam létre (ha ugyan ráillik efféle dologra a valami elnevezés); a véletlen eredmény kétségtelenül büszkévé tenne bárki mást kívülem; engem azonban csak mélységesen megalázni képes: az én szellemem számára ugyanis a költő legnagyobb dicsősége, ha pontosan azt valósítja meg, amit tervezett.

Igaz híve

C. B.

 

1

AZ IDEGEN

L'Etranger

 

– Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?

– Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.

– Barátaidat?

– A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése.

– Hazádat?

– Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.

– A szépséget?

– Szívesen szeretném; csak lenne istennő és halhatatlan.

– Az aranyat?

– Gyűlölöm, ahogy te Istent gyűlölöd.

– Mit szeretsz hát, különös idegen?

– Szeretem a felhőket... A vonuló felhőket... ott, messze... a csodálatos felhőket.

 

2

AZ ÖREGASSZONY KÉTSÉGBEESÉSE

Le Desespoir de la vieille

 

A töpörödött nénike teljesen földerült, megpillantván a bájos gyermeket, akit mindenki ünnepelt, akinek mindenki tetszeni akart; a szép babát, aki éppoly törékeny volt, mint ő, a kis öreg, s akinek se foga nem volt, se haja, akárcsak őneki.

Közeledett hozzá, mosolyogni akart rá, és hízelegni.

A gyermek azonban rémülten hadonászott az ellen, hogy a rozoga öreg becézgesse, és telesivalkodta az egész szobát.

A jó öreg ekkor visszahúzódott örök magányába, egy szögletben sírdogált, és így szólt magában: „Ah! mi szerencsétlen vénasszonyok, már az ártatlanoknak tetszeni is lejárt az időnk; és irtózatot keltünk a kisgyermekekben, akiket szeretni akarunk!"

 

3

A MŰVÉSZ HITVALLÁSA

Le Confiteor de l'Artiste

 

Be átható az őszi napok alkonya! Ah! oly átható, hogy szinte fájdalmas! mert vannak bizonyos gyönyörteljes érzések, melyeknek határozatlansága nem zárja ki a feszültségüket; és nincs hegyesebb fullánk, mint a Végtelené.

Micsoda élvezet az ég és a tenger mérhetetlenébe merülni a tekintetünkkel! Magány, csönd hasonlíthatatlanúl tiszta azúr! piciny vitorla borzong a láthatáron: gyógyíthatatlan létemet másolja a picinységével és elszigeteltségével; a tengerár egyhangú dallama – mindez énáltalam gondolkodik vagy én gondolkodom általa (mert az álmodozás fenségébe csakhamar belevész az én!); gondolkodnak, mondom, de zeneileg és festőileg, nincs bennük szőrszálhasogatás, nincs szillogizmus, nincs dedukció.

Mindegy, belőlem indulnak-e ki ezek a gondolatok, vagy a dolgokból csapnak-e elő, csakhamar túlerőssé fokozódik a feszültségük. A gyönyör energiája rosszúllétet és tényleges szenvedést kelt. Túlizgatott idegeim már csak éles és fájdalmas remegéseket közvetítenek.

És most megdöbbent az égbolt mélysége; elkeserít a ragyogása. A tenger érzéketlensége, a látvány mozdulatlansága fellázit... Ah! Szenvednünk kell örökké, vagy örökké menekülnünk a szép elől? Természet, könyörtelen boszorkány, te, mindig győzedelmes vetélytárs, eressz! Ne kísértsd tovább a vágyaimat és gőgömet! A szép tanulmányozása párviadal: a művész réműlten felkiált, mielőtt legyőznék.

 

4

TRÉFAMESTER

Un plaisant

 

Robbanva érkezett az újév: sár és hó förgetege, keresztül-kasul ezernyi fogat, játékszerek és bonbonok ragyogása, nyüzsgő sóvárgás és kétségbeesés, egy világváros hivatalos őrjöngése, mely a legelszántabb magányos embernek is zavarba ejtheti az agyát.

E zűrzavar és zenebona közepette egy fürge csacsi ügetett; ostoros, tohonya kocsis hajszolta.

Mikor a szamár éppen befordulni készült egy járdasarkon, egy kicsípett úr, kesztyűben, lakkcipősen, kegyetlenűl felnyakkendőzve és vadonatúj öltözete börtönében, szertartásosan meghajolt a szerény állat előtt, kalapot emelt neki, és így szólt: „Boldog újévet kívánok Önnek!" – aztán nyegle fintorral visszafordult nem tudom miféle cimborái felé, mintegy tapsukat kérve az önteltséghez.

A szamár nem látta a cicomás tréfagyártót, és buzgón tovább kocogott, oda, ahová a kötelessége szólította.

Engem viszont hirtelen mérhetetlen düh fogott el e pompázatos hülye iránt, aki számomra szinte maga volt a testetöltött francia szellemesség.

 

5

A KETTŐS SZOBA

La Chambre double

 

Ez a szoba álomhoz hasonlít, ez a szoba igazán szellemi; könnyű rózsaszín és kék árnyalja benne a megrekedt levegőt.

A lelket itt renyheség fürdeti, melynek megbánás és sóvárgás adja az aromáját. – Valami alkonyi egyveleg ez, kékes és rózsás egyveleg; a gyönyör álma napfogyatkozáskor.

A bútorok alakja megnyúlt, elomlott, lelankadt. A bútorok olyanok, mintha álmodnának; mintha lélekkel lennének megáldva, mint a növények és az ásványok. Néma nyelven szólnak a szövetek, akár a virágok, akár az égbolt, akár a naplementék.

A falakat nem gyalázza semmi artisztikum. A tiszta álomhoz, az elemezetlen érzéshez mérten istenkáromlás a határozott művészet, a tényleges művészet. Itt mindenben az összhang kellő világossága és gyönyörteljes homálya.

Valami végtelenűl választékos illat, melynek leheletkönnyű pára keveredik az üdeségébe, úszik ebben a levegőben: melegházi érzések ringatják a szendergő szellemet.

A muszlin dúsan esőzik az ablakok előtt és az ágy előtt; havazó zuhatagokban omlik alá. Ezen az ágyon nyújtózik a Bálványkép, az álmok királyasszonya. De hogyan van itt? Ki hozta ide? mily bűvös hatalom helyezte erre a trónjára a merengésnek és a kéjnek? Mit számít? itt van! ráismerek!

Lám, itt a szemei: lángjuk áthatol a szürkületen; itt a finom és félelmes tükröcskék, rájuk ismerek rémes kajánságukról! Vonzzák, legyűrik, elnyelik tekintetét az esztelen férfinak, aki bennük szemlélődik. Én gyakran tanulmányoztam e két fekete csillagot, a kíváncsiság és a csodálat parancsnokait.

Milyen jóságos szellemnek vagyok adósa, hogy így környez titok, csönd, béke és illat? Óh, micsoda üdvösség! annak, amit általában életnek nevezünk, még legboldogabb kitárulkozásában sincs semmi köze a fensőbb élethez, amellyel most megismerkedtem és amelynek percről percre, pillanatról pillanatra ízlelem a gyönyörét!

Nem! nincs többé perc, nincs többé pillanat! Az idő eltűnt; itt maga az öröklét uralkodik, gyönyörök örökléte!

Az ajtón azonban súlyos, félelmes ütés dördült, és úgy éreztem, mint hogyha, akár valami pokoli álomban, kapával gyomron döftek volna.

Aztán egy Kísértet lépett be. Bizonyára poroszló, aki a törvény nevében megkínozni jön; valami szemtelen ágyas, aki a nyomorúságáról jajveszékel, s életem fájdalmaihoz fűzi élete hétköznapiságát; vagy épp kifutófiúját küldte egy lapszerkesztő, aki a kézirat folytatását sürgeti.

A paradicsomi szoba, a bálványkép, az álmok királynője, a Sylphide, miként a nagy René mondta, az egész bűvölet tovarebbent a durva zajra, melyet a Kísértet csapott.

Borzalom! emlékszem! emlékszem! Igen! ez az odú, az örök unalomnak ez a tanyája, bizony ez az enyém. Itt a buta, porlepett, ütött-szögletű bútorok; a lángja-nincs, parazsa-nincs kandalló, csupa köpés és mocsok; a szomorú ablakok: üvegük porába barázdákat vont az eső, az összehuzigált vagy befejezetlen kéziratok; a naptár: ceruzavonás jelzi benne a baljós dátumokat!

És a túlvilági illatnak, melyből tökéletessé vált érzékenységgel szívtam a mámort, valami büdös dohányszag foglalta el a helyét, s valami émelyítő penésszel keveredik. Avas kétségbeesést szív be most itt az ember.

Ebben a szűk, de oly csömörtelt világban egyetlenegy tárgy mosolyog csak felém ismerősen, az ópiumos fiola; öreg és irtózatos barátnő, s mint minden barátnő, jaj, hízelgéssel és árulással tömény.

Ó! igen! visszatért az Idő, korlátlan hatalomként uralkodik megint az Idő; és az undok aggastyánnal együtt visszatért teljes kísérete, a sok Emlék, Megbánás, a Görcsök, a Félelmek és a Szorongások, a Lidérc, a Harag és az Idegbaj.

Mondhatom, élesebb most és ünnepélyesebb a másodpercek hangsúlya, és amint előszökken az ingaórából, valamennyi ezt mondja: „Én vagyok az Élet, az elviselhetetlen, a könyörtelen Élet!"

Egyetlenegy Másodperc van csak az emberi életben, melynek jó hírt jelenteni, a jó hírt jelenteni a küldetése, s attól is megmagyarázhatatlanul fél mindegyikünk.

Úgy van! az Idő uralkodik; újra berendezkedett brutális diktatúrájával. És, mintha ökör volnék, bökdös kétágú ösztökéjével: „Hé, no! fajankó! Izzadj csak, rabszolga! Élj csak, kárhozott!"

 

6

KI-KI A MAGA AGYRÉMÉT

Chacun sa chimère

 

Nagy, szürke ég alatt, nagy, poros síkságon, ahol se út, se fű, sem egyetlen bogáncs vagy csalán, férficsapattal találkoztam. Görnyedten meneteltek.

Mindegyik egy-egy rettentő Chimaerát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése.

A szörnyeteg állat azonban nem lomha teher volt; ellenkezőleg: erős és ruganyos izmaival átfonta-szorította a gazdáját; két hatalmas karmával belecsimpaszkodott, mint egy hátasló szügyébe; mesébeillő feje pedig fölébe nyúlt az ember homlokának, mint ama dermesztő sisakok egyike, melyekkel a harcosok valaha növelni akarták ellenfelük rémületét.

Megszólítottam az egyik embert, és érdeklődtem, hova mennek. Azt felelte, hogy nem tud semmit, sem ő, sem a többi társa; de hogy nyilván mennek valahová, miután leküzdhetetlen szükségként hajtja őket a menetelés vágya.

Érdekes megemlíteni: nyilvánvalóan egyik utast sem ingerelte a nyakán lógó és hátba kapaszkodó, kegyetlen állat, valamennyien mintegy a saját kiegészítő részüknek tekintették. A sok fájdalmas és komoly arcon nyoma sem volt kétségbeesésnek; az ég kupolája alatt, mely éppoly kínosan-unott volt, mint a föld, melynek porába mélyen belesüppedt a lábuk, tovább haladtak, azoknak lemondó kifejezésével az arcukon, akik örök reménykedésre ítéltettek.

És a menet tovavonult mellettem, és ahol bolygónk gömbfelülete elbúvik a kíváncsi emberi tekintetek elől, beleveszett a láthatár atmoszférájába.

Néhány percig makacson még erőltettem e rejtély megfejtését: hamarosan rámszakadt azonban az ellenállhatatlan Közöny, éspedig nyomasztóbb teherként, mint rájuk a maguk nyomasztó Chimérája.

 

7

A BOLOND ÉS A VÉNUSZ-SZOBOR

Le Fou et la Vénus

 

Be csodálatos nap! A nagy park ájuldozik a nap égő szeme alatt, mint a Szerelem rabságában az ifjúság.

Semmi nesz nem jelzi a dolgok egyetemes önkívületét; a vizek maguk is mintha elaludtak volna. Néma orgia ez, nagyon más, mint az emberi ünnepségek.

Azt mondhatnók, hogy egyre fokozódó fény ragyogtatja fel a tárgyakat; az izgatott virágokat perzseli a vágy, hogy színenergiájuk versenyezzen az ég azúrjával, és a láthatóvá vált illatokat párázatként emeli a nap felé a hőség.

Az egyetemes ujjongás közepette mindamellett láttam egy lesújtott lényt.

Egy kolosszális Vénusz lábainál egy mesterséges bolond – amaz önkéntes bohócok egyike, akiknek királyokat nevettetni a feladata, valahányszor elfogja őket a Lelkifurdalás vagy az Unalom – a maga rikító és nevetséges öltözetében, haja csupa kunkor tincs és csörgettyű, a talapzathoz teljesen hozzátapadva, könnytelt szemét a halhatatlan Istennőre emeli.

És szemei ezt mondják: – „a legutolsó és legmagányosabb ember vagyok, árvája a szerelemnek és barátságnak, s e tekintetben bizony sokkal nyomorultabb, mint a legtökéletlenebb állat. Mindazonáltal én is arra születtem, hogy megértsem és érezzem a halhatatlan Szépséget! Ah! Istennő! Könyörülj szomorúságomon és őrjöngésemen!

A könyörtelen Vénusz azonban márványszemeivel, nem tudom hová, a messziségbe néz.

 

8

A KUTYA ÉS AZ ILLATSZERES ÜVEG

Le Chien et le Flacon

 

„Szép kutyám, jó kutyám, kedves kutyuskám, gyere közelébb és szívd be ezt a pompás parfőmöt: a város legjobb illatszerészénél vásároltam."

És a kutya, farkát csóválva, ami, gondolom, a nevetés és a mosoly megfelelő jele ezeknél a szegény teremtéseknél, közeledik és nedves orrát kíváncsian a kidugaszolt üveghez nyújtja, aztán egyszerre rémülten hátrál, és mintegy szemrehányóan ugat rám.

– „Ah! nyomorult eb, kínáltalak volna egy csomó ürülékkel, gyönyörködve szagoltad és talán bekaptad volna. Lám, méltatlan társa szomorú életemnek, olyan vagy te is, mint a közönség; mindig csak gondosan válogatott mocskot szabad elébe rakni: az ínyenc illatok dühbe gurítják."

 

9

A ROSSZ ÜVEGES

Le Mauvais Vitrier

 

Vannak pusztán szemlélődő és cselekvésre tökéletesen alkalmatlan természetek, akik, rejtelmes és ismeretlen ösztönzésre, néha mégis oly tettrekészek, hogy a gyorsaságukat maguk sem feltételeznék.

Aki, tartva tőle, hogy szomorú hír várja a házmesterénél, egy álló óra hosszat gyáván ólálkodik a kapuja körül és nem mer belépni, aki két hétig bontatlanúl őrzi a levelét, vagy csak félév múltán szánja rá magát egy esztendeje szükséges intézkedés megtételére, időnkint úgy érzi, hogy ellenállhatatlan erő löki a cselekvés felé, ahogy nyilat az íj idege. A moralista és az orvos, aki mindenttudónak hírleli magát, képtelen megmagyarázni, honnan gyűl egyszerre ilyen bolond tetterő ezekbe a henye és kéjes lelkekbe, és hogy akik a legegyszerűbb és legszükségesebb feladatokat képtelenek elvégezni, egy bizonyos pillanatban hogyan szerzik a fényűző bátorságot a legképtelenebb, sőt gyakran a legveszedelmesebb cselekedetek végrehajtására.

Egy barátom, a legártalmatlanabb álmodozó, aki valaha élt, felgyújtott egyszer egy erdőt, csak azért, mint mondta, hogy lássa, igazán oly könnyedén terjed-e a tűz, ahogy általában állítják. Tízszer egymásután csődöt mondott a kísérlete; tizenegyedszerre viszont túlságosan jól sikerült.

Egy másik kész volna szivarra gyújtani egy lőporoshordó mellett, hogy tudja, hogy megkísértse a végzetet, hogy bizonyítékot kényszerítsen ki magának az energiájáról, hogy adja a játékosat, hogy megismerje a szorongás gyönyörűségét, semmiért, csak, mert ráér.

Az erélynek ez a fajtája unalomból és álmodozásból fakad; és akikben ilyen konokul nyilatkozik meg, általában, mint mondtam, a legközönyösebb és legábrándosabb lelkek.

Egy harmadik, aki annyira félénk, hogy még férfiak előtt is lesüti a szemét, annyira félénk, hogy minden nyomorúságos kis akaraterejét össze kell szednie, mikor egy kávéházba beteszi a lábát, vagy egy színházi pénztár elé lép, ahol Minos, Aiakos és Rhadamanthys fenségébe öltözve látja a jegyszedőket, képes volna nyakába ugrani egy öreg embernek, aki mellette megy, s elragadtatva megcsókolni a bámuló tömeg szemeláttára.

Miért? Mert, mert... ellenállhatatlanul rokonszenvesnek találja azt az arcot? Talán azért; jogosabb azonban a föltevés, hogy maga sem tudja, miért.

Magam nem egyszer voltam áldozata ilyen válságoknak és rohamoknak: felhatalmaznak a hitre, hogy gonosz démonok lopakodnak belénk és tudtunkon kívül velünk valósíttatják meg legképtelenebb ötleteiket.

Mogorván, szomorúan keltem egy reggel, fáradtan a semmittevéstől, s úgy éreztem, valami ösztökélt, hogy hajtsak végre valami nagy dolgot, valami ragyogó cselekedetet; és ablakot nyitottam, ó, jaj!

(Figyeljék meg, kérem, a misztifikálás szelleme, mely egyik-másik emberben nem valamely munka vagy számítás eredménye, hanem véletlen sugallaté, már a vágy hevénél fogva is nagymértékben részese ennek a szeszélynek, mely az orvosok szerint hisztériás, azok szerint viszont, akik az orvosoknál kissé mélyebben gondolkoznak, sátáni eredetű: ez sodor bennünket ellenállhatatlanul egész sor veszedelmes vagy illetlen cselekedetben.)

Az első ember, akit megpillantottam az utcán, egy üveges volt. Fülsértő, éles kiáltása a nehéz és szennyes párizsi levegőn át az egész ablakomig fölhatolt. Egyébként sehogysem tudnám kibogozni, a szegény embert meglátva miért fogott el valami éppoly hirtelen, mint zsarnoki gyűlölet.

„– Hé! hé! – kiáltottam neki, hogy jöjjön fel. Közben nem minden öröm nélkül gondoltam rá, hogy mivel a szoba a hatodik emeleten, a lépcső pedig szűk, az embernek nyilván némi fáradságába kerül, míg felvergődik, és hogy törékeny árujának nem egy helyén beveri majd a sarkát.

Végre megjelent: én kíváncsian átvizsgáltam minden üvegét és így szóltam: – „Hogyhogy? színes üveg nincs? nincs rózsaszín, piros, kék ablaküvege, bűvös üvege, paradicsomi üvege? Arcátlan egy alak! Itt merészkedik sétálni a szegény városnegyedekben, és még csak olyan ablaka sincs, amelyik szépnek mutatja az életet?" És sietve taszigáltam a lépcső felé, ahol zsörtölődve botladozott lefelé.

Kimentem az erkélyre, megragadtam egy kis virágcserepet, s mikor az ember újra előtünt a kapualjból, hadigépemet függőlegesen ráejtettem háti szekrényének a hátulsó szegélyére; s mikor a dobás feldöntötte, s ő a hátával végül a teljes vándorvagyonkáját összezúzta – úgy csörömpölt az egész, mint egy kristálypalota, melybe villám ütött.

Én meg, ittasan az őrületemtől, dühöngve orditottam le rá: „Mutassa szépnek! mutassa szépnek!"

Az ilyen ideges tréfák nem veszélytelenek, s gyakran alaposan rájuk fizet az ember.

Mit számít azonban az örök kárhozat annak, aki egyetlen pillanatban megtalálta a végtelen gyönyört?

 

10

HAJNALI EGYKOR

A une heure du matin

 

Végre! egyedűl! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni.

Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron. Úgy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat, és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól.

Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot;) nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: „Ez a lap a becsületes emberek pártján áll", ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam ugyanilyen arányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásároltam volna: az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötéltáncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Vénustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: – „Talán jól tenné, ha Z... úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk"; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérdés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánlólevelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak?

Elégedetlenűl mindennel és elégedetlenűl magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram-Istenem, add kegyelmedet, hogy írhassak még néhány szép verset, amellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.

 

11

A VADNŐ ÉS A KIS ÉDES

La Femme sauvage et la petite-maîtresse

 

„Csakugyan, drágám, maga mérhetetlenűl és irgalmatlanúl fáraszt, hallaná valaki a sóhajait, azt hihetné, hogy jobban szenved, mint a hatvanesztendős, kalászböngésző nők és mint az öreg koldusasszonyok, akik kenyérhajat gyűjtenek a kocsmaajtók előtt.

„Ha legalább lelkifurdalást fejeznének ki a sóhajai, az valamicskét a becsületére válnék; de a túltelített jólétről és a sorvasztó nyugalomról tanúskodnak. Aztán meg, magából csakúgy szakad a haszontalan szóáradat: – >>Szeressen nagyon! annyira szükségem van rá! Vigasztaljon ezzel, hízelegjen azzal!<< Tudja, mit? Megpróbálom kigyógyítani magát; talán találunk eszközt rá, két krajcárért, a vásáron, s még messzire se kell mennünk.

„Szemléljük meg jól, kérem, ezt a szilárd vasketrecet: kárhozottként bömbölve és a rácsokat rázva, akár egy száműzöttségén kétségbeesett orángután, majd a tigris köröző ugrásait, majd pedig a jegesmedve bárgyú himbálódzását utánozva, még pedig tökéletesen, itt hánykolódik ez a bozontos szörnyeteg, melynek az alakja elég bizonytalanul emlékeztet a magáéra.

„Ez a szörnyeteg azok közé az állatok közé tartozik, amelyeket általában úgy hívnak, hogy >>angyalom!<< – vagyis egy nő. A másik szörnyeteg, az, amelyik torkaszakadtából üvölt, s botot tart a kezében, egy férj. Láncraverte törvényes feleségét, mint egy állatot, és vasárnapokon a külvárosokban mutogatja, magától értetődik, hogy hatósági engedéllyel.

„Figyeljen jól! Látja, a nő milyen falánkan marcangolja (ami talán nem is színlelés!) az élő nyulakat és csipogó szárnyasokat, melyeket az idomítója odavet neki. – >>Hopp<< mondja a férfi, >>több nap, mint kolbász!<< és e bölcs szavakkal egyidejűleg elragadja tőle a zsákmányt, melynek kifordult belei egy pillanatra ott csüngenek a vadállat – akarom mondani: a nő – fogai között.

„Hopp! egy kemény botütésre hogy megjuházik a bestia! mert rettentően sóvár szemeit az elszedett ételre szögezi. Nagy Isten! a bot nem színházi bot, hallotta, mekkorát csattant a hús, pedig hamis szőrbunda borítja? És most a szeme is kidagad a fejéből, a nő most természetesen bömböl. Egész teste szikrázik a dühtől, mint a vas, mikor kalapálják.

„Ilyen hitvesi szokásai vannak Éva és Ádám e két leszármazottjának, kezeid művének, ó, Istenem! Ez a nő kétségtelenül boldogtalan, bár végeredményben, talán, nem ismeretlenek előtte a dicsőség csiklándó gyönyörei. Vannak gyógyíthatatlanabb boldogtalanságok és kárpótlásnélküliek. Abban a világban azonban, amelybe ő vettetett, soha még csak eszébe sem juthatott, hogy nő egyéb sorsot érdemel.

„S most térjünk át ránk, mi kettőnkre, kényes drágaságom! Miután láttam a poklokat, melyekkel népes a világ, mit kíván: mit tartsak a maga csinos pokláról, a magáéról, aki éppoly puha szöveteken pihen, amilyen a bőre, a magáéról, aki csak főtt húst eszik, és akinek részére ügyes inas szeleteli a falatokat?

„És mit jelenthet nekem az a sok parányi sóhaj, amely a maga illatos keblét dagasztja, tagbaszakadt kokettem? És mindaz a könyvből-szedett sok kényeskedés, és a fáradhatatlan mélabú, amely nem szánalmat, hanem egészen más érzést sugall a nézőnek? Néha csakugyan kedvem volna megtanítani magát rá, hogy mi az igazi boldogtalanság.

„Amikor, szép gyönyörűségem, így látja magát az ember – lábai a sárban, és könnypárnás szemével az égre tekintve, mintha királyt kérne a magasságból – amikor így látja magát az ember, alighanem fiatal békának hiszi, amely az eszményhez fohászkodik. Ha megveti a tuskót (ami, miként jól tudja, most én vagyok), óvakodjék a darutól, mert az majd elkapja, bekapja és lenyeli, ahogy kedve jön!

Akármennyire költő vagyok, annyira hülye nem vagyok, mint gondolni szeretné, és ha túlsokat terhemre lesz a kényeskedő pityergésével, úgy bánok majd magával, mintha vadnő lenne, vagy pedig kidobom az ablakon, mint egy üres palackot.

 

12

A TÖMEG

Les Foules

 

Nem adatott mindenkinek, hogy megmártózhassék a sokaság fürdejében: a tömeget élvezni művészet; és, az emberi faj rovására, csak az tobzódhat így az életerőben, akibe már bölcsejében belélehelte egy tündér, hogy vonzódjék a maskarádéhoz és az álarchoz, gyűlölje az otthonát, és hogy szenvedélye legyen az unatkozás.

Sokaság, magányosság: azonos és cserélhető fogalmak a teremtő és termékeny költő szótárában. Aki nem képes benépesíteni a magányát, az a sürgő-forgó tömegben sem lehet egyedűl.

A költőnek megvan az a páratlan előnye, hogy tetszése szerint behatol bármely személyiségbe, ahogy a bolygó lelkek, melyek testet keresnek. Egyesegyedül őneki; üres minden; és ha bizonyos helyek látszólag csukva maradnak előtte, az csak azért van, mert nem tartja érdemesnek, hogy odalátogasson.

A sétáló, aki magányosan tűnődik, sajátságos mámort szív ebből az egyetemes közösségből. Aki könnyen házasodik a tömeggel, az jól ismeri a lázas örömöket, melyeket örökre elveszít az önző, aki csukva van, mint egy koffer, és a rest, aki puhányként magába vonúl. A költő sajátjaként vesz igénybe minden hivatást, minden örömöt és minden nyomorúságot, mellyel az alkalom kínálja.

Amit az emberek szerelemnek mondanak, nagyon kicsi, nagyon szűkkörű és nagyon gyenge ahhoz a mondhatatlan orgiához, a léleknek ahhoz a szent prostitúciójához képest, amely a maga teljességében adja magát, költészetét és szeretetét, annak, ami váratlanul jelentkezik, az ismeretlennek, amely elhalad előtte.

Akár csak ostoba gőgjük alázásául is jó megtanítani néha a világ boldogait, hogy vannak magasabbrendű, nagyobb és finomultabb boldogságok, mint amilyen az övék. Valamit kétségtelenül ismernek ebből a titokzatos mámorból a gyarmatok alapítói, a népek pásztorai, a világ végére számkivetett misszionárius papok; és a nagy család kebelében, melyet a géniuszuk teremtett, néha alighanem nevetniük kell azokon, akik siránkoznak hányatott sorsukon és szűzies életükön.

 

13

AZ ÖZVEGYEK

Les Veuves

 

Vauvenargues említi, hogy vannak a közkertekben fasorok, melyeket főképp a csalódott becsvágy, a sikertelen feltalálók, a dicsőség bukottjai, a megtört szívek látogatnak, az a sok viharzó és zárkózott lélek, amelyben még morajlanak egy zivatar végső sóhajtásai, lelkek, amelyek messze elhúzódnak a vidámak és semmittevők szemtelen pillantásai elől. Ezek az árnyas menhelyek az élet nyomorékjainak találkahelyei.

Mohó találgatásait főképp ezek felé a helyek felé irányozza oly előszeretettel a költő és a filozófus. Ott biztos táplálékra lel. Mert ha van hely, melyet nem méltatnak látogatásukra, az, miként céloztam már rá, az elsősorban a gazdagok szórakozása. Az üres forgatag semmiképpen sem vonzza őket. Ellenállhatatlanul csábítja viszont mindaz, ami gyönge, szétdúlt, megszomorított, árva.

Tapasztalt szem ott sohasem csalódik. Ezekben a merev vagy lesújtott vonásokban, ezekben a beesett és elhomályosodott vagy a harc végső villámaival ragyogó szemekben, e sok-sok és mély redőben, a túllassú vagy túlságosan szaggatott írásban rögtön számtalan legendáját betűzi a megcsalt szerelemnek, a fel-nem-ismert önfeláldozásnak, a viszonzatlan erőfeszítésnek, az alázatosan, némán tűrt éhségnek és fázásnak.

Megfigyelték néha ezeken a magányos padokon az özvegyeket, a szegény özvegyasszonyokat? Legyenek gyászban vagy nem, könnyű rájuk ismerni! A szegény ember gyászából különben mindig hiányzik valami: nincs bennük összhang, s az még szívtépőbbé teszi. Az a gyász fukarkodni kényszerűl a fájdalmával. A gazdag ember teljes pompában hordja a magáét.

Melyik a szomorúbb és elszomorítóbb özvegy: vajon az, aki kisgyermeket vezet a kezénél fogva, amellyel lehetetlen megosztania az ábrándjait, vagy aki teljesen egymaga van? Nem tudom... Megtörtént, hogy hosszú órákon át követtem egy ilyenféle, lesújtott öregasszonyt; mereven, kiegyenesedve haladt, kopott kis kendőjébe burkolózva, és egész lényén sztoikus büszkeség ömlött el.

A tökéletes magány nyilván egy öreg agglegény szokásaira kárhoztatta, és magatartásának férfias jellege valami titokzatos ingert adott a szigorának. Nem tudom, melyik nyomorúlt kávéházban és mit reggelizett. Követtem egy olvasóterembe; és sokáig lestem, élénk szemei, melyeket egykor könnyek égettek, szeszélyes és hatalmas érdeklődéssel hogyan fürkészték az újságok híreit.

Végül, délután, bűbájos ég alatt, olyan ég alatt, melyből seregestől rajzanak alá a bánatok és az emlékek, félreült egy sétakert zugába, hogy, a tömegtől messze, végighallgasson egy hangversenyt, amilyenekkel katonabandák ajándékozzák meg a párizsi népet.

Ennek az ártatlan néninek (vagy ennek a megtisztult öregasszonynak) bizonyára ez a maga kis dorbézolása, a maga jólmegérdemelt vigasza egy olyan nehéz nap után, mely barát nélkül, társalgás és öröm nélkül, meghitt ember nélkül telik el, amilyennel az Isten, talán sok-sok esztendeje már! évenként háromszázhatvanötször meglátogatja.

Még egy:

Sose bírom megállni, hogy ne vessek egy, ha nem is egyetemesen rokonszenvező, de legalább kíváncsi tekintetet a páriáknak arra a tömegére, amely egy nyilvános hangverseny kerítése körül szorong. A zenekar az ünnep, a diadal vagy az öröm énekeit harsogja az éjszakába. Tükrös uszályok ragyogása; pillantások kereszteződnek, a ráérők, a semmittevéstől fáradtan a derekukat riszálják, s mímelik, hogy közönyösen szürcsölik a muzsikát. Itt minden gazdag és boldog; itt minden a gondtalanságot és az élet élvezetét árasztja és leheli; minden, csak annak a tömegnek a látványa nem, amely a külső rácsnak dől s ingyen, a szél szeszélye szerint, el-elkapja a zene egy foszlányát, és a belső, szikrázó kemencét bámúlja.

A gazdagok örömének ez a visszfénye mindig érdekes látvány a szegény ember szeme mélyén. Aznap azonban a zubbonyos és kartonos népség közepette egy olyan lényt pillantottam meg, amelynek nemessége kiáltó ellentétben állt a környező teljes hétköznapisággal.

Magas, fenséges nő volt, s egész tartásában annyira nemes, hogy nem emlékszem, láttam-e párját a múlt arisztokratikus szépségei közt. Egész személyiségéből a büszke erény illata áradt. Szomorú és megsoványodott arca tökéletes összhangban állott a mély gyásszal, mely födte. Miként a csőcselék, melybe vegyült s amelyet nem látott, ő is sóvár szemmel nézte a tündöklő világot, és fejét csendesen ingatva, figyelt.

Különös kép! Biztos, mondtam magamban, hogy ez a szegénység, ha ugyan szegénység, nem kényszerűl piszkos zsugoriskodásra; ilyen nemes arc garancia rá. Mért marad hát önként olyan környezetben, amelytől annyira feltűnően elüt?

De amint kíváncsian elhaladtam mellette, úgy véltem, rájöttem a dolog magyarázatára. A nemes özvegy egy gyermeket vezetett a kezénél fogva, aki, mint ő maga, szintén feketében járt; bármily mérsékelt volt is a beléptidíj, az a díj elégséges volt a kicsike valamely szükségletének, vagy még inkább, fölöslegének, egy játékszerének a fedezésére.

És ez a nő gyalog megy majd haza, töprengve és álmodozva, egyedűl, mindig egyedűl; mert a gyermek lármás, önző, nincs benne kímélet és nincs benne türelem; és mégcsak nem is tud, ahogy a valódi állat, ahogy a kutya és a macska, bizalmasa lenni magányos fájdalmaknak.

 

14

A VÉN KOMÉDIÁS

Le vieux Saltimbanque

 

Mindenfelé leheveredett, szétáradt, mulatott a nép a munkaszüneti napon. Azoknak az ünnepségeknek az egyike volt, amelyekre régóta számítanak a komédiások, a szemfényvesztők, a medvetáncoltatók és a vándor árusok, hogy ellensúlyozza az esztendő rossz üzletmenetét.

Úgy érzem, ilyen napokon mindent elfelejt a nép, felejti a fájdalmat és a munkát; hasonlatossá válik a gyermekekhez. A kicsinyeknek szünet ez a dátum: huszonnégy órára elnapolja az iskola borzadályát. A nagyoknak fegyverszünet az élet gonosztévő hatalmaival, haladék az egyetemes versenyben és küzdelemben.

Még a világfi és a szellemi munkával foglalkozó ember is nehezen szabadul e népi örömünnep hatása alól. Akaratlanúl beszippantja a maga részét a gondtalanságnak ebből a légköréből. Ami engem illet, én, mint valódi párizsi, sohasem mulasztom el végignézni a sok bódét, amelyek úgy felcicomázkodnak az ilyen ünnepi évfordulókra.

Csakugyan félelmes konkurrenciát csaptak egymásnak: rikoltoztak, bőgtek, üvöltöztek. Kiáltások keveredtek, rezek robbantak, rakéták dörrentek. A vörösfarkú Pojácák és a Fajankók fintorgatták szél-, eső- és napbarnította-durvította arcukat; hatásukban biztos komédiások biztonságával röpítgették tréfáikat és elménckedéseiket, melyeknek olyan magvas és nehézkes volt a komikuma, mint a Molière-é. A díjbirkózók, mint megannyi homlok- és koponyanélküli orángután, roppant tagjaikkal méltóságteljesen pöffeszkedtek trikóikban, melyeket erre az alkalomra előző este kimostak. A táncosnők, szépek, mint a tündérek, vagy hercegkisasszonyok, szökelltek és ugrabugrándoztak a lámpák fényében, melyek teliszikrázták a szoknyáikat.

Minden csupa fény, por, ricsaj, csupa öröm és lárma; némelyek pazaroltak, mások nyertek, és mindkét fél egyformán jókedvű volt. A gyermekek anyjuk szoknyájába csimpaszkodtak, hogy kikunyoráljanak néhány cukorrudacskát, vagy apjuk vállára másztak, hogy jobban láthassák valamelyik szemfényvesztőt, aki olyan káprázatosan dolgozott, mint egy isten. És, miden más szagot elnyomva, mindenütt ott terjengett a lacikonyhák illata, amely mintegy tömjénfüstje az ilyen ünnepnek.

Végül a barakksor legszélén, mintha szégyenében száműzte volna magát mindebből a ragyogásból, egy szegény komédiást, egy görbedt, roskatag, tönkrement emberi roncsot pillantottam meg, amint bódéja cölöpéhez támaszkodott; a bódé nyomorúságosabb volt, mint amilyen a legbárgyúbb vademberé lehet; két csöpögő és füstölgő gyertyavég, még mindig túlságosan jól megvilágította az ínségét.

Mindenütt az öröm, a nyereség, a korhelykedés; mindenütt a holnapok biztos kenyere; mindenütt az életkedv eszeveszett kirobbanása. Itt a föltétlen nyomor, az a nyomor, amely, hogy tetőzze borzadályát, még cicomázkodott is, nevetséges rongyaival, melyekbe nem a művészet, hanem sokkal inkább a szükség csempészte bele az ellentétet. És a szerencsétlen ember nem nevetett! Nem sírt, nem táncolt, nem hadonászott, nem kiabált, nem énekelt se vidám nótát, se szomorút, nem könyörgött. Néma volt és mozdulatlan. Félreállt, lemondott. Az ő sorsa már elintéztetett.

De milyen mélységes, milyen felejthetetlen volt a tekintete, amint ott járt a sokadalmon és a fényeken, melyeknek özönlő hulláma megállt pár lépésnyire az ő visszataszító nyomorúsága előtt! Éreztem, hogy a hisztéria rettentő keze szorongatja torkomat, s úgy tetszett, látásomat elhomályosítják a lázadó könnyek, amelyek nem akarnak kicsordulni.

Mit tegyek? Mire volna jó megkérdezni a boldogtalantól: miféle csodát mutathat ebben a bűzölgő homályban, e mögött a szétrongyolt függöny mögött? A dolog úgy áll, hogy nem is merészkedtem; és, még ha nevetnének is félénkségem okán, bevallom: féltem, hogy megalázom vele. Végre, épp mikor elhatároztam, hogy távozóban némi pénzt csúsztatok valahová a deszkájára, remélve, hogy kitalálja szándékomat, a visszahúzódó emberáradat, amit nem tudom milyen zavar mozgatott meg, messze elsodort tőle.

És amikor a jelenség bűvöletében visszafordultam, elemezni kívántam hirtelen fájdalmamat, és így szóltam magamban: Az öreg író képét láttam ott, aki túlélte a nemzedékét, melyet tüneményesen szórakoztatott; az öreg költőét, akinek nincsenek barátai, nincs se családja, se gyermeke; akit lealacsonyított a nyomora és a közönség hálátlansága, és akinek a bódéjába többé nem akar belépni a feledékeny világ!

 

15

A KALÁCS

La Gâteau

 

Utaztam. A vidék, melyen jártam, lenyűgözően nagy és előkelő volt. Valami abban a pillanatban kétségtelenül a lelkembe hatolt belőle. Gondolataim oly könnyedén röpűltek, mint a levegő; a közönséges szenvedélyek, amilyen a profán gyűlölet és szeretet, most oly távoliaknak tűntek föl, mint a felhők, melyek lábaim alatt, a szakadékok mélyén vonultak tova; lelkem oly mérhetetlennek és oly tisztának tetszett, mint az ég kupolája, amely körém borúlt; a földi dolgok emléke csak szűrten és halkúltan ért szívemhez, ahogyan az észlelhetetlen állatok csengettyűhangja amelyek messze, nagyon messze, egy másik hegy lejtőjén vonúltak. A mozdulatlan kis tavon, mely fekete volt a saját mérhetetlen mélységétől, néha egy felhő árnya suhant át, mint egy égberöpülő légi óriás köpenyének a tükörképe. És, emlékszem rá, ez az ünnepélyes és ritka érzés, melyet egy nagy, tökéletesen hangtalan mozgás idézett elő, félelemmel vegyes örömöt ébresztett bennem. Röviden: hála az elragadóan szép környezetnek, amely övezett, tökéletes békében éreztem magamat saját magammal és a világegyetemmel, sőt azt hiszem, hogy tökéletesen üdvözült állapotomban, mert minden földi bajról teljesen megfeledkeztem, többé már a hírlapokat sem tartottam olyan nevetségeseknek, a hírlapokat, melyek azt állítják, hogy az ember jónak született; – ekkor azonban, újítván követeléseit a gyógyíthatatlan anyag, arra gondoltam, hogy ellensúlyozom és enyhítem a fáradtságot és étvágyamat, amit ez a hosszú hegymászás okozott. Előhúztam zsebemből egy nagy darab kenyeret, egy bőrpoharat és egy palack bizonyosfajta elixirt, melyet a gyógyszerészek azidőtájt a túristáknak árultak, hogy alkalomadtán hólével vegyítsék.

Nyugodtan szeltem a kenyeremet, amikor valami halk neszre fel kellett pillantanom. Egy rongyos, fekete, borzas kis leány állt előttem; beesett és könyörgő szeme szinte elnyelte a kenyérdarabot. És hallottam, hogy halk és rekedt hangon ezt a szót sóhajtotta: kalács! Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, a nevet hallván, mellyel csaknem fehér kenyeremet nyilván megtisztelni kívánta, és levágtam egy jókora karéjt, és odanyújtottam neki. Lassan közeledett, és közben szemét le nem vette sóvárgása tárgyáról; aztán, a szeletet elkapva, gyorsan visszaugrott, mintha félt volna, hogy kínálásom nem őszinte vagy hogy talán már megbántam.

Ugyanebben a pillanatban azoban hanyattdöntötte egy másik kis vadember: nem tudom, honnan kerűlt elő, és oly tökéletesen hasonlított az elsőre, hogy az ikertestvérének lehetett volna tartani. Együtt hemperegtek a földön, csatázva a drága zsákmányért, és nyilván egyikük sem akarta testvérének áldozni a felét. Az első nekikeseredve üstökön ragadta a másodikat; az pedig amannak a fülébe harapott, és remek paraszt-káromkodás közepette kiköpött belőle egy véres darabkát. A kalács jogos tulajdonosa kis karmait bitorló szemébe igyekezett süllyeszteni; az viszont minden erejét arra fordította, hogy félkezével megfojtsa ellenfelét, míg a másikkal a maga zsebébe igyekezett csúsztatni a csata díját. A legyőzöttnek azonban új erőt adott a kétségbeesés: felegyenesedett és fejével a másik gyomrának rohanva földre terítette a győztest. Minek vázoljam tovább az undok küzdelmet, amely valóságban tovább tartott, mint amennyit gyermeki erejük ígérni látszott? A kalács pillanatonkint kézről kézre és zsebből zsebbe vándorolt; csakhogy, jaj, a térfogatát is változtatta! és mikor végre, kimerülten, lihegve és vérezve abbahagyták a küzdelmet, mert nem bírták folytatni, akkorára, igazat szólva, már nem volt többé hadizsákmány; a kenyérdarab eltűnt, akkora morzsákká töredezett, amekkorák a homokszemek, melyekkel elvegyűlt.

Ez a jelenet elkomorította előttem a tájat, és a csöndes öröm, melyben, míg észre nem vettem ezeket az emberkéket, a lelkem gyönyörködött, tökéletesen eltűnt; elég sokáig szomorú maradtam miatta, szüntelenül mondogatva magamban: „Van hát egy nagyszerű ország, ahol kalácsnak hívják a kenyeret, s ahol az oly ritka csemege, hogy szabályos testvérgyilkosságot és háborút képes szítani."

 

16

AZ ÓRA

L'Horloge

 

A kínaiak látják az időt a macskák szemében.

Egy nap egy hittérítő, Nanking környékén sétálva, észrevette, hogy otthon felejtette az óráját, és megkérdezte egy kisfiútól, hogy mennyi az idő.

A mennyei Birodalom csibésze eleinte tétovázott; aztán eszébe jutott valami és így felelt: „Mindjárt megmondom." Pár pillanat múlva visszatért, nagy macskát tartott a karjaiban, és belenézve, mint mondani szokás, a szeme fehérjébe, habozás nélkül kijelentette: „Még nincs egészen dél." Ami úgy is volt.

Ami engem illet, ha én szép Micikéhez hajolok, akinek olyan találó a neve, aki egyszerre nemének dísze és szellememnek illata, akkor, akár éjjel, akár nappal, akár teljes fényben, akár árnyas félhomályban, ezeknek az imádatraméltó szemeknek a mélyén mindig pontosan látom az időt, mindig ugyanazt a mérhetetlen, ünnepélyes órát, amely nagy, mint a tér, és nem oszlik se percekre, se másodpercekre – a mozdulatlan időt, melynek nincsenek jelei a számlapokon és amely mégis könnyű, mint egy sóhaj és gyors mint egy szemrebbenés.

És ha valami alkalmatlan látogató megzavarna, mikor e gyönyörűséges számlapon pihen a tekintetem, ha egy udvariatlan és türelmetlen Géniusz, valami rosszkorjött Démon így szólna hozzám: „Mit nézel olyan odaadóan? Mit kutatsz a szemében ennek a teremtésnek? Az időt, az órát, látod benne, te, tékozló és semmittevő halandó" – habozás nélkül felelném: „Igen, az órát látom; az örökkévalóságot mutatja!"

Nem dicséretes madrigál ez, asszonyom, és nem éppoly fellengző, amilyen ön saját maga? Biztosíthatom, annyi örömöt okozott megmunkálnom ezt az igényteljes bókot, hogy semmit sem kérek érte viszonzásúl.

 

17

A FELE-VILÁG EGY HAJSÁTORBAN

Un hémisphére dans une chevelure

 

Hadd szívjam be, hosszan, hosszan, a hajad illatát, hadd mártsam bele teljesen az arcomat, mint forrás vizébe a szomjazó, és hadd lengessem meg a fürtjeidet, mint illatos zsebkendőt; emlékeket szórok velük a levegőbe.

Csak tudhatnád mindazt, amit látok! mindazt, amit érzek! mindazt, amit hallok a hajadban! Az én lelkem az illaton utazik, ahogy másoké a muzsikán.

Egész álomvilágot zár magába a hajad: tele van árbocokkal és vitorlákkal; nagy tengereket zár magába, kalandos szelei kedves égtájak felé sodornak, ahol kékebb és mélyebb a menny, ahol gyümölcs, lomb és emberi bőr illatosítja a levegőt.

Kikötőt látok a hajad tengerében: mélabús dalokkal és minden nemzet erős fiaival nyüzsög, és mindenféle alakú hajókkal – finom és bonyolult építményük fölrajzolódik a végtelen égre, ahonnan örök forróság dől.

Simogató hajadban újraélem a hosszú órákat, melyeket egy kabinban töltöttem, egy pamlagon, egy szép hajóban: virágcserepek és üde párolóedények közepette észrevehetetlenűl ringatta az időt a kikötő hullámzása.

Hajad égő tűzhelyében dohányszagot szívok, mely ópiummal és cukorral keveredik; hajad éjszakájában újra fölragyog előttem a trópusi azúr végtelene; hajaddal-pelyhes tengerpartokon a kátrány, a mosusz és a kókuszolaj illatkeveréke részegít.

Hadd harapjam, soká, súlyos és fekete fürtjeidet. Amikor rugalmas és lázadó hajadat harapdálom, úgy érzem: emlékeket eszem.

 

18

ÚTRAHÍVÁS

L'Invitation au voyage

 

Van egy nagyszerű ország, Eldorádó, mint mondják, s régi álmom, hogy felkeressem egy régi barátnőmmel. Különös ország, a mi Északunk köde borítja, s a Nyugat Keletének, Európa Kínájának nevezhetnők, annyira szabadon csapong benne a forró és szeszélyes képzelet, oly türelmesen és makacson feldíszítette ügyes és finom növényzetével.

Igazi Eldorádó, ahol minden szép, gazdag, nyugodt, becsületes; ahol a fényűzés annak örül, hogy a rendben tükröződik; ahol kövéren és édesen szívjuk be az életet; ahonnan a rendetlenséget, a zavargást és a meglepetést kirekesztették; ahol a boldogság a csönddel lépett frigyre; ahol a könyhaművészet is költői, egyszerre bőséges és izgató; ahol minden tereád hasonlít, drága angyalom.

Ismered a lázas betegséget, amely a mi hideg nyomorúságunkban hatalmába kerít bennünket, ismered a honvágyat az ismeretlenbe, a szorongó kíváncsiságot? Ez a föld terád hasonlít, minden szép, gazdag, nyugodt és becsületes benne, a képzelet egy nyugati Kínát épített és díszített föl benne, édes az életet beszívni benne, a boldogság a csönddel lépett frigyre benne. Oda kell menned, élni, oda kell menned, meghalni!

Igen, oda kell menned lélegzeni, álmodni és az érzés végtelenébe nyújtani az órákat. Egy muzsikus megírta a Felhívást a keringőre; ki komponálja meg a Felhívást az utazásra, hogy felajánlhassuk a szeretett nőnek, választott húgunknak?

Igen, ebben a légkörben jó volna élni – ott, messze, ahol a meglassúlt órákban több a gondolat, ahol a toronyórák mélyebb és jelentősebb ünnepélyességgel kondítják a boldogságot.

Tündöklő faburkolat-táblákon vagy aranyozott és komorpompájú bőrökön hallgatag festmények élnek, boldogok, nyugodtak és mélyek, mint alkotóművészeik lelke. A naplementék fénye, melyek oly gazdagon színezik az ebédlőt vagy a szalont, szép anyagokon vagy dúsan mintázott, magas ablakokon szűrődik át, melyeket sok mezőre oszt az ólom. A bútorok súlyosak, érdekesek, furcsák, sok rajtuk és bennük a zár s a titkos fiók, miként a túlfinomult lelkekben. A tükrök, a fémek, a szövetek, az ötvös- és fajánsz-művészet néma és rejtelmes szimfóniát zengenek a szemnek; és minden tárgyból, minden zugolyból, a fiókok és a kelmék ráncaiból különös illat csap elő, valami szumátrai viszontlátásra, amely olyan, mint a lakás lelke.

Igazi Eldorádó, mondom neked, ott minden gazdag, tiszta és tündöklő, mint egy szép lelkiismeret, mint egy pompás konyhafelszerelés, mint egy ragyogó ötvösműhely, mint egy színdús ékszerbolt! Oda áramlanak a világ kincsei, mint egy olyan, dolgos ember házába, aki az egész világon jól keresett. Különleges ország, annyival magasabbrendű a többinél, amennyivel a Művészet fölötte áll a Természetnek, amelyet újjáalakít az álmaival, amelyet korrigál, megszépít, átdolgoz.

Mit keresnek, mit keresnek még a műkertészet alkimistái, hogy folyton kijjebb tolják boldogságuk határait? Csak tűzzenek ki hatvanezer és százezer forintos díjakat annak, aki megoldja becsvágyó problémáikat! Én, én már megtaláltam a magam fekete tulipánját és kék dáliámat.

Hasonlíthatatlan virág, újrameglelt tulipán, allegorikus dália, ugye, itt kellene, ebben a szép, nyugodt és álmodó országban kellene élnünk és virúlnunk? Nem a saját analógiád kerete várna ott, és – hogy a misztikusok nyelvén szóljak – nem a tulajdon correspondenciádban tükröződnél-e ott?

Álmok! mindig álmok! és mennél becsvágyóbb és finomúltabb a lélek, az álmok annál jobban távolítják a lehetségestől. Mindenki magában hordja a maga természetes ópium-adagját, amely szüntelenűl kiválasztódik és megújúl, és születésünktől a halálunkig, vajon hány órát számolunk, amelyet tényleges öröm, amelyet sikeres és határozott cselekvés töltött be? Sohase fogunk ott élni, sohase fogunk annak a képnek a keretében elmúlni, melyet a szellemem festett, a képben, amely tereád hasonlít?

Ezek a kincsek, ezek a bútorok, ez a fényűzés, ez a rend, ezek az illatok, ezek a csodálatos virágok: ez te vagy. És te vagy még: ezek a nagy folyók és csöndes csatornák. És ezek a kincsektömte óriáshajók, melyeket szállítanak, s amelyekről a matrózmunka egyhangú dalai szállnak föl, ezek az én gondolataim: a kebleden alusznak vagy ringatóznak. Te vezeted őket, szelíden, a tenger felé, amely maga a Végtelen, miközben tündöklő szép lelked az ég minden mélységét tükrözi, – és mikor, fáradtan a szüntelen hullámveréstől és torkig tömve Kelet kincseivel, megtérnek a honi kikötőbe, ezek megint csak az én gondolataim, amint gazdagodva visszatérnek hozzád a végtelenből.

 

19

A SZEGÉNY FIÚ JÁTÉKSZERE

Le Joujou de pauvre

 

Egy ártatlan kedvtelésnek szeretném megrajzolni a képét. Olyan kevés a szórakozás, amely nem bűnös!

Ha reggel azzal az eltökélt szándékkal távozol hazúlról, hogy az országutakon kóborolj, töltsd meg a zsebeidet krajcáros kis találmányokkal – amilyen a zsinóron rángatott Paprikajancsi, a két kovács, aki az üllőt veri, a lovas és a lova, melynek síp a farka – és a csapszékek mentén, a fák tövében ajándékozd meg velük az ismeretlen és szegény gyermekeket, akikkel találkozol. Meglátod, milyen szertelenűl nagyra nyílik a szemük! Eleinte nem merik elfogadni; kételkednek a boldogságukban. Aztán mohón elkapják az ajándékot, és elfutnak, mint a macskák, amelyek tőled távol akarják megenni a falatot, amelyet nekik adtál; megtanulták ugyanis, hogy ne bízzanak az emberben.

Egy vasrácsos, nagy kertben, melynek végén napsütötte, szép, fehér kastély ragyogott, szép és üde fiúcska állt az úton, olyasféle falusias ruhába öltöztetve, amelyben annyi a kacérság.

A fényűzés, a gondtalanság és a gazdagság szokott látványa annyira megcsinosítja ezeket a gyermekeket, hogy az ember azt hihetné, egészen más tésztából gyúrták őket, mint a középosztály vagy a szegénység gyermekeit.

Mellette csodálatos játékszer feküdt a füvön, vadonatúj, akár a gazdája, lakkfényű, aranyozott, bíbor ruhába dugott báb, és dísztollak és színes üveggyöngyök borították. A gyermek azonban nem törődött kedvenc játékával, hanem valami egyébre tapadt a szeme.

Kívűl a rácskerítésen, az országúton, bogáncs és csalán között, egy másik gyermek állt, piszkos, csenevész, kormos, egy azok közül a pária-rajkók közűl, akiknek elfogulatlan szem felfedezheti a szépségét, ha megtisztítja a nyomor visszataszító patinájától, ahogyan a műértő szeme megsejti az eszményi festményt a kocsilakk alatt.

Ezen a jelképes rácson keresztűl, amely két világot választ el, az országutat és a kastélyt, a szegény gyermek a maga játékszerét mutatta a gazdag gyereknek, az meg sóváran nézte, mint ritka és ismeretlen tárgyat. A játék pedig, melyet a kis szutykos folyton bökdösött, rázott és ingerelt drótrácsos dobozában, nos, az egy eleven patkány volt! A szülők, nyilván takarékosságból, közvetlenűl az életből szerezték be.

És a két gyermek testvérien összenevetett, és a fogsoruk egyforma fehér volt.

 

20

A TÜNDÉREK ADOMÁNYAI

Les Dons des Feés

 

Nagygyűlést tartottak a Tündérek, hogy nekilássanak szétosztani ajándékaikat az újszülöttek közt, akik az utolsó huszonnégy órában világra jöttek.

A Végzetnek ez a sok antik és szeszélyes Húga, ez a sok Anyja örömnek és fájdalomnak, nagyon különbözött egymástól: némelyiknek sötét és mogorva volt az arca, másoké gúnyorosan csintatalan, s voltak, fiatal korosztályok, akik eddig is mindig fiatalok, és mások, öregek, akik kezdettől fogva öregek voltak.

Mindazok az apák, akik hisznek a Tündérekben, eljöttek és mind karján hozta újszülött gyermekét.

Az Adományok, Tehetségek, szerencsés Véletlenek, a legyőzhetetlen Körűlmények felhalmozódtak a bírói szék körűl, mint díjkiosztáskor a jutalmak az emelvényen. A különös itt az volt, hogy az Adományok nem valami erőfeszítést jutalmaztak, hanem épp fordítva, mind kegy volt valakinek, aki még nem élt, kegy, amely meghatároztatta a kitüntetett sorsát, s éppúgy lehetett boldogtalanságának, mint boldogságának a forrása.

A szegény Tündérek nagyon szorgoskodtak; mert a kérelmezők tömege nagy volt s mert a közbülső világ, az, amely az emberek és Isten között áll, éppúgy alá van vetve, akárcsak mi, az Időnek és végefogyhatatlanul sok ivadéka, a Napok, Órák, Percek és Másodpercek rémuralmának.

Őszintén szólva, annyira elképedtek, mint egy miniszter egy-egy kihallgatási napon, vagy mint az Irgalomhegyi hivatalnokok, mikor valamely nemzeti ünnep ingyenes zálogkiváltásra jogosít. Sőt, azt hiszem, éppoly türelmetlenül nézegették a toronyóra mutatóját, mint az emberi bírák, akik reggel óta üléseznek és óhatatlanul az ebédről, a családjukról és kedves papucsaikról ábrándoznak.

Ha a természetfölötti igazságszolgáltatásban akad némi elhamarkodottság és vakszerencse, ne csodálkozzunk, ha ugyanaz az emberi igazságszolgáltatásban is előfordul néha. Ilyen esetben mi magunk is igazságtalan bírák volnánk.

Néhány baklövést is elkövettek aznap, amin igazán meg lehetne rökönyödni, ha a Tündéreknek a bölcsesség és nem inkább a szeszély lenne megkülönböztető, örök jellemvonása.

Így azt a képességet, hogy valaki delejesen képes legyen vonzani a szerencsét, egy nagyon gazdag család egyetlen örökösének ítélték, aki, nem lévén megáldva semmi könyörületességi érzékkel, sem bármiféle sóvárgással az élet legszemmelláthatóbb javai iránt, később szükségképpen csodamód belegabalyodott a millióiba.

Így adták a Szépség és a versíró Hatalom szeretetét egy sötét koldus fiának: az apja, tényleges kőtörő, semmiképpen sem tudta fejleszteni szánalomraméltó csemetéjének a tehetségét vagy kielégíteni a szükségleteit.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy az ilyen ünnepélyes esetekben a szétosztás ellen az ember nem emelhet szót és hogy minden ajándék visszautasíthatatlan.

Valamennyi Tündér felemelkedett; azt hitték, véget ért keserves feladatuk; mert már egyetlen ajándék sem volt, semmiféle adomány, amit oda lehetett volna vetni ennek az egész emberi zsibvásárnak; ekkor azonban egy jámbor alak, azt hiszem, egy szegény kis boltos, felkelt, és szivárványköd-ruhájánál fogva megragadva azt a Tündért, aki épp a kezeügyébe esett, így kiáltott rá:

„Hé! asszonyom! megfeledkezik rólunk! Az én kicsikém is itt van! Azt hiszi, semmiért jöttem?"

A Tündér zavarba jöhetett; mert már semmi sem maradt. Idejében eszébe jutott azonban egy törvény, melyet jól ismernek, bár ritkán alkalmaznak a természetfölötti világban, ahol ezek az érinthetetlen istenségek, az ember barátai lakoznak, akik gyakran kénytelenek alkalmazkodni az emberi szenvedélyekhez, már tudniillik a Tündérek, Gnómok, a Szalamandrák, a Szilfidek, a Szilfek, a Sellők, az Undinok és Undinék – arra a törvényre célzok, amely megengedi a Tündéreknek, hogy olyan esetekben, amilyen ez volt, vagyis hogyha elfogyott minden nyereménytárgy, gondolhassanak még egy, kivételes és kiegészítő ajándékra, föltéve persze, hogy az illető Tündérnek van elegendő képzelete az adományt rögtön megteremteni.

A jó Tündér tehát, rangjához méltó biztonsággal, így válaszolt: „Fiadat megajándékozom... megajándékozom azzal, hogy tudjon tetszeni!"

„De hát hogyan tessék? tessék...? miért tessék?" – kérdezte csökönyösen a kis szatócs; kétségtelenül azok közé a túlgyakori töprengők közé tartozott ugyanis, akik képtelenek fölemelkedni az Abszurdum logikájához.

„Hát csak mert! Hát csak, mert!" – felelt a Tündér és mérgesen hátatfordított neki; és kísérőtársaihoz csatlakozva azt mondta nekik: „Mit szóltok ehhez a hiú kis franciához, aki mindent érteni akar, és miután megkapta fiának a legjobb ajándékot, még kérdezgetni merészel, és vitatja a vitathatatlant?"

 

21

A KISÉRTÉSEK VAGY EROSZ, PLUTUSZ ÉS A DICSŐSÉG

Les Tentations ou Eros, Plutus et la Glorie

 

Két gőgös Sátán és egy nem kevésbé rendkívüli Asszonyördög a múlt éjszaka feljött azon a rejtélyes lépcsőn, melyen át a Pokol rohamozza az alvó ember gyöngeségét, és titokban vele érintkezik. És megjöttek és diadalmasan elém álltak, feszítve, akár egy dobogón. Kénköves ragyogást árasztott a három személyiség, és így kivált az éjszaka átlátszatlan mélységéből. Olyan büszke és parancsoló volt a külsejük, hogy eleinte valódi Isteneknek gondoltam mindhármukat.

Az első Sátán arca kevert nemiségre vallott, és testének vonalaiban is megvolt a régi Bacchusok puhasága. Szép, sóvár, homályos és határozatlanszínű szemei ibolyához voltak hasonlatosak, melyen még rajt vannak a zivatar nehéz könnyei; félignyílt ajka forró füstölőkhöz, melyekből egy illatszertár jószaga lengedez; és valahányszor lélegzett, pézsmaillatú, röpdöső rovarok ragyogtak fel izzó leheletében.

Bíbor tunikája köré egy csillogó kígyó tekeredett öv gyanánt, amely, fejét emelve, vágyóan fordította feléje parázs szemeit. Erről az eleven övről, baljóslatú folyadékokkal telt fiolákkal váltakozva, csillogó kések és sebészeti eszközök csüngtek. Jobbjában egy másik üvegcsét tartott, melynek ragyogó vörös volt a tartalma, címkéjén pedig ezek a bizarr szavak álltak: „Igyátok, ez az én vérem, tökéletes szíverősítő"; balkezében pedig hegedűt, mely bizonyára arra szolgált, hogy örömeit és fájdalmait elzengje, és hogy boszorkányszombat-éjszakákon járványos őrületét terjessze vele.

Finom bokáiról egy eltépett aranylánc néhány gyűrűje lógott, és mikor a feszélyezettség, amely ebből eredt, rákényszerítette, hogy letekintsen a földre, öntelten nézegette a patáit, melyek csiszoltan tündököltek, akár a jólmegmunkált kövek.

Rám emelte vigasztalanul fájdalmas szemét, melyből alattomos mámor áradt, és éneklő hangon így szólt: „Ha akarod, ha akarod, a lelkek urává teszlek, és mestere leszel az élő anyagnak, jobban, mint az agyagnak a szobrász; és megismered a szüntelenújuló gyönyört, hogy kilépsz magadból és másokba felejtkezel, és hogy más lelkeket vonzol, annyira, hogy elegyűlnek a tiéddel."

És én így feleltem neki: „Rendkívül köszönöm! nem tudok mit kezdeni azzal a silány ember-árúval, amely nyilván nem ér többet, mint szegény magam. Van ugyan szégyellnivalóm, ha visszagondolok magamra, én mégsem akarok felejteni semmit; és ha nem ismernélek is, vén szörnyeteg, titokzatos késgyűjteményed, gyanús fioláid, a láncok, melyek lábaidat béklyózzák, jelképeikkel elég érthetően feltárják barátságod kényelmetlenségeit. Tartsd meg ajándékaidat."

A második Sátánnak sem ilyen tragikus és ugyanakkor mosolygó külseje nem volt, sem ilyen szép, behízelgő modora, sem ilyen finom és illatos szépsége. Hatalmastermetű ember volt, szemnélküli és nagy arcú, nehéz potroha mélyen a combjára lógott, és egész bőrét rajz és aranyozás borította, mintegy tetoválásszerűen, kis, mozgó figurák tömege, amely az egyetemes nyomorúság számtalan változatát mutatta be. Voltak rajta girhes emberkék, akik jószántukból felakasztották magukat egy szögre; voltak sovány, torz kis gnómok, esdeklő szemük még reszkető kezüknél is szívrehatóbban kérte az alamizsnát; s voltak aztán idős anyák, akik sorvadt emlőikbe kapaszkodó, idétlen szülötteiket tartották a karjukon. És volt még rajta sok egyéb.

A kövér Sátán öklével óriás hasára ütött: hosszan visszhangzó érc-csörgés zendűlt belőle, amely számtalan emberi hang egyesült és bizonytalan nyöszörgésében végződött. A jelenés pedig nevetett, szégyentelenűl mutatva rossz fogait, s iszonyú, buta nevetéssel, ahogy minden országban szokták bizonyos emberek, ha túlságosan jól ebédeltek.

És ez így szólt hozzám: „Neked adhatom azt, ami mindent tartalmaz, mindent megér, mindent pótol." És szörnyűséges hasára ütött, melynek zengő visszhangja magyarázat volt otromba beszédjéhez.

Undorodva elfordúltam, és így feleltem: „Ahhoz, hogy örüljek, nincs szükségem senkinek a nyomorúságára; én nem akarok olyan gazdagságot, amelyet az a sok boldogtalanság szomorít, amit a bőröd kárpitrajza bemutat."

Ami az Ördögasszonyt illeti, hazudnék, ha nem vallanám meg, hogy első látásra valami bizarr bájt találtam benne. Hogy ezt a bájt meghatározzam” semmihez sem hasonlíthatnám inkább, mint azoknak a nagyon szép asszonyoknak a varázsához, akik már hanyatlanak, de nem öregszenek tovább, és akiknek szépsége a romok átható bűvöletét őrzi. Arckifejezése egyszerre parancsoló és hanyag volt és szemében, bár kék karikák övezték, lenyűgöző erő lakott. Legjobban hangjának a titokzatossága lepett meg: a legélvezetesebb kontraltók emlékét találtam benne s kissé azoknak a torkoknak a rekedtségét, melyeket szüntelenűl locsol a pálinka.

„Akarod ismerni a hatalmamat?" – kérdezte bűvös és paradox hangján az ál-istennő. – „Hallgass ide!"

És ekkor egy gigászi trombitát illesztett szájához, trombitát, melyet, mint egy tilinkót, a világegyetem minden hírlapjának a címei lengtek körűl, szalagokként, s ezen a trombitán a nevemet kiáltotta, amely így százezer mennydörgés robajával hömpölygött az űrön át, és, mikor megismételte a legtávolabbi bolygó echója, visszatért hozzám.

„Ördögbe!" – mondtam, félig legyőzve, „ez aztán nagyszerű!" Jobban szemügyre véve azonban a csábító Asszony-Sátánt, úgy rémlett, hogy ráismerek: már láttam koccintani néhány gazfickó ismerősömmel; a rekedt rézhang pedig egy prostituált trombita nem-is-tudom-miféle emlékét hozta fülembe.

Így hát teljes megvetésemmel válaszoltam: „Takarodj! Nem arra születtem, hogy feleségül vegyem a szeretőjét bizonyos alakoknak, akiket nem kívánok megnevezni."

Ilyen bátor visszautasításra bizony jogosan lehettem büszke. De, sajnos, felébredtem, és minden erőm elhagyott. „Csakugyan" – mondtam magamban – „csakugyan mély álom nyomhatott, hogy ilyen skrupulusaim támadtak. Ah! jöhetnének csak vissza, mikor ébren vagyok, nem lennék annyira kényes!"

És hangosan szólítottam őket, könyörögve a bocsánatukért, és fölajánlottam, hogy gyalázzanak meg, ahányszor csak kegyük kiérdemléséhez szükséges; de nyilván nagyon megsérthettem őket, mert sohase tértek vissza.

 

22

ESTI SZÜRKÜLET

Le Crépuscule du Soir

 

Zárul a nap. Nagy enyhülés szállja meg a boldogtalan szellemeket, melyeket kimerített a napi munka; és gondolataik most a szürkület gyöngéd és határozatlan színeibe öltöznek.

A hegytetőről, az áttetsző esti felhőkön keresztűl, mégis nagy üvöltés hallatszik az erkélyemig, zagyva kiabálások tömege, melyet gyászos összhanggá alakít a messziség, harmóniává, amilyen a tengerdagályé vagy az ébredő viharé.

Kik azok a boldogtalanok, akiket nem nyugtat el az este, és akik, akár a baglyok, boszorkányszombati jeladásnak veszik az éjszaka érkezését? Ez a baljóslatú huhogás a fekete kórházból jön, amely fent ül a hegytetőn; s esténkint, miközben, pipázva és elnézegetve a nyugalmat s a házak-borzolta roppant völgyet, melyeknek minden ablaka azt mondja, hogy: „Most itt a béke, itt a családi öröm!" – ámuló gondolataimat, ha fentről fú a szél, elringathatom a pokol harmóniájának ezen az utánzatán.

A szürkület felizgatja a bolondokat. – Emlékszem, volt két barátom, az alkonyat valósággal megbetegítette őket. Az egyik ilyenkor megtagadott minden baráti és udvariassági kapcsolatot, és akibe belebotlott, azt úgy bántalmazta, akár egy vadember. Láttam, egy vendéglősnek egyszer fejéhez vágott egy kitűnő csirkesültet, mert nem tudom miféle sértő hieroglifet vélt látni benne. Az este, mély gyönyörök előfutára, számára a legízesebb dolgokat megrontotta.

A másik, becsvágyainak sérűltje, ahogy mind lejjebb szállt a nap, úgy lett fanyarabb, komorabb, kötekedőbb. Nappal még engedékeny és emberbaráti, estére kérlelhetetlenné vált. És nemcsak másokkal szemben: saját magára is dühöngve acsargott alkonyati rögeszméje.

Az első őrűltként halt meg: még a feleségére és a gyermekére sem ismert rá; a másik valami szüntelen rosszúllét nyugtalanságát hordozza magában, és ha elhalmoznák mindazzal a kitüntetéssel, amit csak adományozhatnak köztársaságok és uralkodók, úgy hiszem, imaginárius érdemrendekre gyújtana benne égő sóvárgást az alkony. Az éjszaka, mely ezekbe a lelkekbe a sötétséget öntötte át, az enyémben fényt szokott gyújtani, és bár gyakran látjuk, hogy ugyanaz az ok két ellentétes hatást hoz létre, engem mindig zavar és ijeszt ez a jelenség.

Ó, éjszaka! ó, frissítő, nagy sötétség! Számomra belső ünnepnek a jeladása vagy, a megszabadulás vagy a szorongástól. A puszták magányában, egy főváros kőlabirintusában a Szabadság istennőjének tűzijátéka vagytok ti, felszikrázó csillagok, lámpák föllobbanása!

Szürkület, be édes vagy és be gyöngéd! A rózsaszín fények, melyek mint a haldokló nappal vonúlnak még a láthatáron, mielőtt ráborúlna a győzelmes éjszaka, a gázlámpák sötétvörös foltjai az alkony végső dicsfényében, a nehéz függönyök, melyeket láthatatlan kéz von ide a messzi Keletről: mind-mind azoknak a bonyolúlt érzéseknek a jelképei, melyek az élet ünnepélyes órái során az emberi szívben birkóznak.

Táncosnők csodaruhájának is mondhatnánk, melyen áttetsző és sötét tüll sejteti a tündöklő szoknya tompúlt ragyogását, ahogyan a sötét jelenen átcsillog a gyönyörteli múlt; és a remegő arany- és ezüstcsillagok, melyek telehintik, a képzelet szikráit jelképezik: csak az Éjszaka mélységes gyászában gyúlladnak ki.

 

23

A MAGÁNY

La Solitude

 

Azt mondja nekem egy emberbarát újságíró, hogy a magány nem tesz jót az embernek; és tétele támogatására, mint minden hitetlen, az Egyházatyák szavait idézi.

Tudom, hogy a Démon szereti a sivár helyeket látogatni, s hogy a gyilkosság és a bujaság szelleme csodálatosan felgyúl a magányban. Lehetséges azonban, hogy ez a magány csupán a tétlen és csapongó lélekre veszedelmes, amely szenvedélyeivel és rémlátomásaival népesíti be.

Bizonyos, hogy egy szószátyárt, akinek legfőbb gyönyörűsége szószékről vagy egy tribün magasáról beszélni a dühöngő őrültség veszélye fenyegetne Robinson szigetén. Én nem kívánom Crusoé bátor erényét az újságírómtól, arra azonban kérem, hogy ne helyezze vád alá a magány és a titokzatosság szerelmeseit.

A mi bohócmód fecsegő fajtánkban akadnak, akik kevesebb tiltakozással vállalnák a halálbüntetést, ha megengedtetnék nekik, hogy nagy szónoklatot vágjanak ki a vérpad tetejéről, s ha nem kellene attól tartaniuk, hogy Santerre dobosai alkalmatlan időben kettévágják a szavukat.

Nem sajnálom őket, mert úgy sejtem, szónoki ömlengéseikkel olyan gyönyörökhöz jutnak, amilyenekhez mások a csönd és a magukbaszállás révén; azonban megvetem őket.

Főképp azt kívánom, hogy az én átkozott hírlapíróm hagyjon a saját kedvem szerint szórakoznom. „Ön tehát sohase érzi szükségesnek" – mondja nekem fölöttébb apostoli orrhangon –, „hogy megossza az örömeit?" Nézzék csak, milyen kifinomúlt irigység! Tudja, hogy megvetem az örömeit, az enyéimbe akar hát befurakodni az undok ünneprontó!

„Milyen nagy szerencsétlenség, ha valaki nem bír egyedül lenni!..." – mondja valahol La Bruyère, mintegy rápirítani akarván mindazokra, akik a tömegbe kívánnak belefelejtkezni, kétségtelenül attól tartva, hogy nem tudnák elviselni saját magukat.

„Majdnem minden bajunk abból ered, hogy nem tudtunk megmaradni a szobánkban" – mondja egy másik bölcs, azt hiszem, Pascal, ekképpen hívogatva az elmélyedés cellájába mindazokat az elbolondítottakat, akik a boldogságukat a lótás-futásban keresik, s abban a prostitúcióban, amelyet testvérinek mondhatnék, ha századom szép nyelvén akarnék beszélni.

 

24

A TERVEK

Les Projets

 

Egy elhagyott, nagy parkban sétálva, így szólt magában: „Milyen szép lenne, ha, bonyolult és pompázatos gálaöltözékben, egy szép este színjátékában, lefelé haladna egy palota márványlépcsein, előtte széles pázsit és vízmedencék! Mert természettől fogva olyan, mint egy hercegnő."

Később, egy utcán haladva, megállt egy kis műkereskedés rézmetszetei előtt, és, kartonkeretben olyan nyomatot találva, amely délszaki tájat ábrázolt, így tűnődött: „Nem! drága életét nem a palotában szeretném a magaménak. Ott nem lennénk odahaza. Azokon az aranypettyes falakon különben sem akadna hely, ahová felakaszthatnám arcképét; azokban az ünnepélyes csarnokokban sehol egyetlen meghitt sarok. Határozottan itt kellene laknunk, hogy megvalósuljon életem álma."

És, tekintetével még a metszet részleteit elemezve, így folytatta a gondolatát: „Szép faházikó a tengerparton, körötte a sok bizarr és csillogó fa, melynek elfelejtettem a nevét... részegítő, meghatározhatatlan illat a levegőben... a kis házban átható rózsa- és mosusz-párfőm... odébb, parányi birtokunk mögött, árbocok hegye, melyeket a hullámverés ringat... köröttünk, a függönyök-szűrte, rózsás ragyogásban, a szoba, melyet friss gyékények és kábító virágok díszítenek és nehéz és sötétfájú, ritka, portugál-rokokó székek (melyekben oly nyugodtan heverne, miközben legyezik s ő enyhén ópiumos cigarettát szív!), a verandán túl pedig fényittas madarak zenebonája és tereferélő négerlánykák... és, éjszaka, hogy álmaimat kísérje, a muzsikáló fák panaszos dala, a mélabús filao-k! Úgy van, csakugyan ez az a díszlet, amelyet kerestem. Mi közöm nekem a palotához?"

És, még távolabb, amint egy nagy fasorban haladt, csinos vendégfogadót pillantott meg, ahol két nevető fej hajolt ki egy tarkafüggönyös, vidám ablak keretéből. És akkor hirtelen így szólt magában: „Nagy csavargó lehet az én gondolatom, hogy olyan messzi keresi azt, ami ilyen közel van. Az öröm és a boldogság az első fogadóban van, amely utunkba esik. A véletlen örömökkel teli vendégfogadójában. Nagy tűz, rikító kőedények, tűrhető vacsora, fanyar bor, nagyon széles ágy, kissé durva, de friss ágynemű; mi jobb ennél?"

És magányosan visszaérkezve otthonába, abban az órában, mikor a külső élet zsivaja nem fojtja el többé a bölcsesség durúzsolását, így szólt magában: „Ma, álmomban, három lakóhelyem volt, mindegyikben egyformán tudtam örülni. Mit kényszerítsem helyváltoztatásra a testemet, ha a lelkem ilyen könnyedén utazik? És mire jó megvalósítani a terveinket, mikor tervezni önmagában is kielégítő öröm?"

 

25

A SZÉP DOROTTYA

La Belle Dorothée

 

Roskadozik a város a nap függőleges és rettentő fényében; a fövény vakít és a tenger tükrösen ragyog. A kábult világ gyáván elernyed és déli pihenőt tart, pihenőt, amely a jóízű halálnak egy fajtája: az alvó, félig éberen, annak a gyönyörét ízlelgeti benne, hogy megsemmisűl.

Dorottya azonban, aki erős és büszke, mint a nap, megy az elhagyott utcán, egyetlen élőlény ebben az órában a mérhetetlen azúr alatt, és ragyogó és fekete foltot üt a fénybe.

Megy, hatalmas csípőin puhán himbálja keskeny felsőtestét. Tapadó, világos-rózsaszín selyem ruhája élesen metszi sötét bőrét, és pontos szobrász-mintában mutatja karcsú derekát, ívelt hátát és hegyes melleit.

Piros napernyője megszűri a fényt, és sötét arcára veti reflexe vérszínét.

Óriási, csaknem kék sörényének a súlya hátrahúzza finom fejét, s diadalmas és lomha jelleget ad neki. Kecses fülében halkan csörrennek nehéz fülbevalói.

A tengeri szellő néha föllibbenti lobogó szoknyája csücskét, és megmutatja ragyogó és pompás lábszárait; s lábafeje, mely Európában múzeumokban őrzött márványistennők lábához hasonlít, hűségesen belerajzolja alakját a finom homokba. Mert Dorottya olyan bámulatosan kacér, hogy a csodálatkeltés öröme legyőzi benne a felszabadított nő büszkeségét, és, noha szabad ember, mezítláb jár.

Így megy az útján, csupa harmónia és életöröm, fehér mosolyát mosolyogva, mintha valahol, messzi a térben, tükröt látna, amely a járását és szépségét veri vissza.

Ebben az órában, amelyben még a kutyák is fájdalmasan nyöszörögnek, annyira marja őket a nap, vajon miféle fontos ok viszi sétára így a lusta Dorottyát, aki szép és hideg, mint a bronz?

Miért hagyta el kacérúl berendezett s virágokkal és gyékényszőnyegekkel olcsó pénzen oly tökéletes budoárrá alakított kunyhaját; ahol úgy szereti, ha fésűlködik, ha dohányzik, ha legyezteti vagy ha nézegeti magát nagy toll-legyezőkbe foglalt tükrében, mialatt a tenger, amely száz lépésnyire onnan veri a fövényt, hatalmas és egyhangú kíséretet szolgáltat bizonytalan merengéseihez, s mialatt a vasfazék, melyben rizses és sáfrányos rákragu fő, az udvar végéből izgató illatát küldi feléje?

Talán találkája van egy fiatal katonatiszttel, aki, messze tengerpartokon, barátaitól hallott mesélni a híres Dorottyáról. Ő, az egyszerű teremtés, kétségtelenűl kérlelni fogja, hogy írja le neki az operabált, és meg fogja kérdezni, hogy oda is elmehetne-e az ember mezítláb, mint a vasárnapi táncokra, ahol még az öreg kaffer-asszonyok is berúgnak és őrjöngenek örömükben; aztán meg, hogy a párizsi szép nők mind szebbek-e, mint ő?

Dorottyát mindenki csodálja és becézi; ő pedig tökéletesen boldog lenne, ha nem volna kénytelen piasztert piaszterre rakni, hogy visszaváltsa kis húgát, aki tizenegyéves és már érett, és olyan szép! Kétségtelenül eléri célját a szép Dorottya; a gyermek gazdája olyan kapzsi, túlkapzsi ahhoz, hogy egyéb szépséget is megértsen, mint a tallérokét.

 

26

A SZEGÉNYEK SZEMEI

Les Yeux des pauvres

 

Ah! azt kérdezi, miért gyűlölöm ma? Kétségtelenűl könnyebb lesz megértenie, mint nekem megmagyaráznom; mert maga, azt hiszem, legszebb példája a női érzéketlenségnek, amellyel csak találkozni lehet.

Együtt töltöttünk egy hosszú napot, amely nekem rövidnek tűnt föl. Fogadalmat tettünk, hogy megosztjuk minden gondolatunkat, és hogy két lelkünk ezentúl egyet alkot; – ebben az álomban egyébként nincs semmi eredeti, legfeljebb az, hogy bár mindenki álmodott róla, senki sem valósította meg.

Este, kissé fáradtan, maga le akart ülni egy új kávéház teraszán, egy új körút sarkán: még egészen tele volt maltertörmelékkel, de már diadalmasan mutatta befejezetlen pompáját. A kávéház szikrázott. A gáz maga egy bemutatóelőadás minden hevével tündökölt, és teljes erejével ragyogtatta a vakítóan fehér falakat, a tükrök káprázatos lapjait, a karcsú oszlopok és párkánydíszek aranyát, a pufókképű apródokat, akiket pórázas kutyák rángattak, a hölgyeket, akik az öklükön ülő sólyomra mosolyogtak, a nimfákat és istennőket, akik gyümölcsöt vittek a fejükön, a pástétomokat és vadpecsenyét, a Hébéket és Ganymedeseket, akik karjukat kinyújtva kis amforákban à bavarois tejkrémet vagy kétszínű fagylalt-obeliszkeket kínáltak; ragyogtatta tehát, a falánkság szolgálatába állítva, a teljes történelmet és a teljes mitológiát.

Szemközt velünk, az úttesten, egy negyven év körűli, fáradtarcú, szürkülő-szakállú derék ember állt, egyik keze egy kisfiút vezetett, a másik karján pedig egy csöppség ült, túlgyönge még ahhoz, hogy járni tudjon. A férfi a dajka szerepét töltötte be, és esti levegőzésre vitte a gyermekeit. Mind rongyokban. Ez a három arc rendkívül komoly volt, és ez a hat szem az új kávéházat nézte egyforma ámulatban; ámulatukat azonban különbözőképpen árnyalták az éveik.

Az apa szemei ezt mondták: „Milyen szép! milyen szép! Azt hinné az ember, a szegények minden aranya idegyűlt ezekre a falakra." – A kisfiú szemei: „Milyen szép! milyen szép! de ebbe a házba csak azok léphetnek be, akik nem olyanok, mint mi." – Ami a legkisebbik szemeit illeti, túlontúl hatott rájuk a bűvölet: valami együgyű és mély örömön kívűl egyebet nem tudtak kifejezni.

A sanzonköltők azt mondják, hogy az öröm javítja a lelket és lágyítja a szívet. A sanzonnak ezen az estén, rám vonatkozólag, igaza volt. Ez a szem-család nem csupán elérzékenyített, de kissé szégyenkeztem is a poharaink és a palackjaink miatt, melyek nagyobbak voltak a szomjúságunknál. Tekintetemet a magáé felé irányítottam, drága szerelmem, hogy olvassam benne a saját gondolatomat; belemerűltem a szemeibe, melyek oly szépek és oly bizarrul édesek, a maga zöld szemeibe, melyekben a Szeszély lakik és amelyeket a Hold ihlet, s ekkor maga így szólt hozzám: „Tűrhetetlenek ezek az emberek, akkorára nyitják a szemüket, mint a nagykapu! Nem kérhetné meg a főpincért, hogy távolítsa el őket?"

Ennyire nehéz érteni egymást, drága angyalom, és ennyire közölhetetlen a gondolat még azok közt is, akik szeretik egymást!

 

27

EGY HŐSI HALÁL

Une Mort héroïque

 

Fancioulle csodálatos komikus-színész volt, és úgyszólván barátai közé tartozott a fejedelemnek. De azokat az embereket, akik hivatásszerűen szolgálják a mulattatást, végzetesen vonzzák a komoly dolgok, és, bár furcsa esetnek tűnhet föl, hogy a haza és a szabadság eszméi zsarnokian hatalmukba kerítsék egy bohóc agyát, Fancioulle egy napon tagjává szerződött egy összeesküvésnek, melyet néhány elégedetlen nemes szőtt.

Mindenütt akadnak jó emberek, készséges besúgói a hatalom előtt azoknak az epebajos egyéneknek, akik uralkodókat készűlnek elcsapni, és, anélkül, hogy megkérdeznék, fel akarnak forgatni valamely társadalmat. A kérdéses urakat elfogták, ahogyan Fancioulle-t is, és számítani lehetett biztos halálukra.

Készséggel elhiszem, hogy a Fejedelemnek csaknem fájt a rebellisek közt találni kedvenc komédiását. A Fejedelem ugyanis sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint bármelyik más; szertelen érzékenysége azonban sok esetben valamennyi rangtársánál kegyetlenebbé és zsarnokibbá tette. Mint szenvedélyes szerelmese a szépművészeteknek, s egyébként kitűnő műértő, csakugyan telhetetlen volt a gyönyörűségeiben. Eléggé közömbös lévén az emberek és az erkölcs iránt, s ő maga igazi művész, egyetlen veszedelmes ellenséget ismert csupán, az Unalmat, és azok a különös erőfeszítések, melyeket e világzsarnok elkerűlésére és legyőzésére tett, egy szigorú történetíró részéről bizonyára megszerezték volna neki „a szörnyeteg" melléknevet, ha országában bármi egyébnek engedélyezte volna a megírását, ami nem egyesegyedül a gyönyörűségére törekedett, vagy pedig a bámulatbaejtésre, ami az élvezet egyik legkifinomúltabb formája. Ennek a Fejedelemnek az volt a nagy szerencsétlensége, hogy sohasem rendelkezett akkora cselekvési térrel, amennyit a lángelméje megkívánt. Vannak ifjú Nérók, akiket megfullasztanak túlszűk határaik, és akiknek nevét és jóakaratát sohasem ismerik meg jövendő századok. A meggondolatlan gondviselés ennek nagyobb tehetséget adott, mint amilyen Birodalmat.

Egyszerre csak híre futott, hogy az uralkodó meg kíván kegyelmezni valamennyi összeesküvőnek; és a hír eredete egy bejelentés volt valami nagy színielőadásról, melyen Fancioulle-nak egyik legfőbb és legjobb szerepében kellett föllépnie, és az előadáson, mondta a hír, az elítélt nemesek is résztvesznek; ami, tették hozzá a felületes szellemek, nyilvánvaló jele a megsértett Fejedelem nemes szándékainak.

Egy természeténél és elveinél fogva különc ember részéről minden lehetséges volt, még az erény is, még a kegyelem is, különösen, ha váratlan örömöket remélhetett tőlük. Azok előtt azonban, akik, mint én, mélyebben behatoltak a különös és beteg lélek mélységeibe, végtelenűl valószínűbb volt, hogy a Fejedelem egy halálraítélt ember színészi tehetségét akarta kiértékelni. Fel akarta használni az alkalmat, hogy főbenjáró érdekességű élettani kísérletet hajtson végre, és kifürkéssze, egy művésznek mily határig változtatja meg vagy módosítja szokott képességeit a különleges helyzet, amelyben van; volt-e, ráadásúl, valami többé-kevésbé határozott szándéka lelkében a kegyelemnek? Ezt a pontot sohasem lehetett földeríteni.

Mikor végre megjött a nagy nap, minden pompáját kifejtette ez a kis udvar, és, hacsak nem látta az ember, nehéz lenne felfogni mindazt, amit egy kis Állam kiváltságos osztálya, a maga korlátozott segélyforrásaival, egy igazi ünnepség alkalmára, ragyogásban kifejthet. S az ünnepség kétszeresen az volt, egyrészt a feltárúlt fényűzés bűvölete, másrészt a hozzáfűződő erkölcsi és titokzatos érdekesség miatt.

Fancioulle úr főképp a néma vagy szófukar szerepekben excellált, s gyakorta ezek a legfontosabbak azokban a tündérdrámákban, melyeknek az élet rejtélyét jelképesen bemutatni a céljuk. Könnyeden és tökéletesen fesztelenűl lépett a színre, s ez fokozta a megenyhűlés és kegyelem gondolatát a nemesi nézőközönségben.

Mikor azt mondjuk egy színészre, hogy: „Ez jó színész," a kifejezés, melyet használunk, magában foglalja, hogy az ábrázolt személyiség alatt még fölismerhető a színész, vagyis a művészet, az erőfeszítés, az akarat. Már most, ha az egyéniség tekintetében, melyet kifejezni feladata, valamely színésznek sikerűlt odáig jutnia, amik az ókor legjobb, csodálatosan átlelkesített szobrai, vagyis élő, járó, néző alkotások a szépség általános és zavaros fogalmához mérten, akkor az bizonyára egyedülálló eset és egészen váratlan teljesítmény. Fancioulle-nak ezen az estén tökéletesen eszményi volt az alakítása, úgyhogy lehetetlen volt olyasvalaminek tartani, ami nem él, nem lehetséges, nem valóságos. Ez a bohóc jött, ment, nevetett, sírt, vonaglott, elpusztíthatatlan dicsfény övezte a fejét, dicsfény, láthatatlan mindenkinek, de énnekem látható, amelyben különös amalgámban vegyűltek a Művészet sugarai és a Mártír glóriája. Nem tudom, miféle különleges varázzsal az istenit és természetfölöttit vitte bele még a leghóbortosabb mókázásba is. Tollam reszket és állandósult meghatottság könnyei szöknek a szemeimbe, mialatt leírni igyekszem önöknek ezt a felejthetetlen estélyt. Fancioulle döntően, cáfolhatatlanúl bebizonyította számomra, hogy a Művészet mámora minden egyéb részegségnél jobban el tudja födni az örvény irtózatát; hogy a zseni akár a sír szélén olyan örömmel képes játszani a komédiát, hogy az eltakarja előle a sírt; hogy mindenestől belevész a paradicsomba, amely kizárja a sír és pusztulás minden gondolatát.

Bármilyen fásúlt és léha volt is ez az egész közönség, rövidesen a művész mindenható uralma alá került. Senki sem gondolt többé halálra, gyászra, kínszenvedésre. Mindenki nyugodtan átengedte magát annak a fokozott gyönyörűségnek, amit valamely élő műremek látása kelt. A kirobbanó öröm és csodálat több ízben folyamatos mennydörgés erejével rázta meg az épület boltozatait. Maga a Fejedelem is elragadtatva vegyítette udvarának tapsába a magáét.

Látnoki szem számára azonban mégsem volt zavartalan a Fejedelem elragadtatása. Zsarnoki hatalmában érezte legyőzve magát? megalázva a művészetében, hogy rémíteni tudja a szívet és dermeszteni a szellemet? kijátszottnak a reményeiben és pórúljártnak a várakozásaiban? Efféle, nem pontosan indokolt, de nem föltétlenül indokolatlan gyanúk hasogatták az eszemet, miközben a Fejedelem arcát figyeltem, melynek szüntelenűl újabb sápadtság borúlt szokott sápadtságára, ahogyan hó rakódik a hóra. Ajkai mind keményebben összezárúltak, és szemeit olyan belső tűz lobogtatta, amilyen a féltékenységé és a haragé, még akkor is, amikor tüntetően tapsolt öreg barátja tehetségének, a különös komédiásnak, aki oly jól komédiázott a halállal. Egy bizonyos pillanatban láttam, hogy Őfelsége egy kis apródhoz hajolt, aki mögötte ült és valamit a fülébe súgott. A csinos gyermek huncut arcán mosoly ragyogott át; aztán gyorsan elhagyta a fejedelmi páholyt, mint akinek sürgős megbízást kell teljesítenie.

Néhány perccel később éles, hosszú fütty szakította félbe Fancioulle-t egyik legjobb pillanatában, s egyszerre minden fülbe és szívbe belehasított. És a teremnek arról a részéről, ahonnan ez a váratlan rosszallás felhangzott, fojtottan nevetve egy gyermek rohant ki a folyosóra.

Fancioulle, összerázkódva, álmából ébredve, először lehunyta a szemét, majd szinte rögtön újra felnyitotta, óriási tágra nyitotta, aztán a szája nyílt meg, mintha levegő után kapkodna görcsösen, kissé előre-, kissé hátratántorodott, aztán szörnyethalva összeesett a deszkákon.

A kardgyors fütty csakugyan a hóhért játszotta ki? Sejtette cselfogása emberölő, teljes hatását maga a Fejedelem? Szabadságunkban áll kételkedni benne. Sajnálta kedves és utánozhatatlan Fancioulle-ját? Kellemes és jogos hinni róla.

A bűnös nemesemberek utoljára élveztek komédia-előadást. Ugyanazon az éjszakán töröltettek az életből.

Azóta több, különféle országokban méltán kedvelt színész vendégszerepelt az ***-i udvar előtt; de egyikük sem tudta elérni Fancioulle csodálatos tehetségét, s a megbecsülésnek sem emelkedett ugyanolyan magaslatára.

 

28

A HAMIS PÉNZ

La Fausse Monnaie

 

Mikor eltávoztunk a dohányboltból, barátom gondosan szétválogatta a pénzét; mellényének bal zsebébe csúsztatta a kis aranypénzeit; a jobboldaliba a kis ezüstpénzeket; nadrágja bal zsebébe egy csomó nagy rézpénzt, és a jobboldaliba végűl egy kétfrankos ezüstpénzt, amelyet különösen megvizsgált.

„Sajátságos és aprólékos elosztás" – mondtam magamban.

Szembe jött velünk egy szegény ember, reszketve nyújtotta felénk a sapkáját. – Nem ismerek semmi nyugtalanítóbbat e könyörgő szemek néma ékesszólásánál; érző és a tekintetben olvasni tudó ember számára annyi benne az alázat, annyi a szemrehányás! Találtam benne valamit, ami közel áll ahhoz a bonyolult érzelmi mélységhez, melyet korbácsolt kutyáknak a könnyei mutatnak.

Barátom alamizsnája sokkal jelentősebb volt az enyémnél, és én így szóltam hozzá: „Igaza van; az öröm után, melyet az kelt bennünk, hogy ámulatba ejtettek, az ámulatkeltésé a legnagyobb." – „A hamis pénz volt" felelte csöndesen, mintegy magyarázkodva a bőkezűségéért.

Az én nyomorúlt agyamban viszont, amely folyton szeret talányokkal bíbelődni (micsoda fárasztó tehetséggel ajándékozott meg a természet!), hirtelen az a gondolat ötlött fel, hogy barátom eljárása csak azzal menthető, ha elfogta a vágy, hogy eseményt kavarjon fel egy szegény ördög életében, sőt talán, hogy megismerje a különféle – gyászos vagy egyéb – következményeket, melyeket egy kolduskézbe került hamis pénzdarab okozhat. Vajon nem sokszorozódhat-e meg igazi pénzben? nem viheti-e akár börtönbe is a gazdáját? Egy kocsmáros, egy pék talán lefogathatja, mint pénzhamisítót vagy mint hamis pénz terjesztőjét. A hamis pénz éppen úgy talán néhány napi gazdagság csírája lehet egy szegény kis spekuláns kezében. Így járta útját a képzeletem, szárnyakat kölcsönözve barátom szellemének és minden lehetséges következményt levonva minden lehetséges föltevésből.

Barátom azonban hirtelen félbeszakította tűnődésemet, amennyiben visszatért saját szavaimra: „Igaz, igazad van; nincs édesebb öröm, mint meglepni valakit azzal, hogy többet adunk neki, mint amennyit remélt."

Erősen a szemébe néztem, és elképedve láttam, hogy szemei kétségbevonhatatlanul csillogtak. S ekkor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy egyszerre akart jótékonykodni és jó üzletet csinálni; megnyerni negyven krajcárt, és hozzá Isten szívét; gazdaságosan bezsebelni a paradicsomot; végül pedig ingyenes bizonyítványt arról, hogy milyen jószívű. Szinte megbocsátottam volna neki a bűnös élvezetet, amelyre az imént képesnek gondoltam; furcsának, nagyon sajátságosnak tartottam volna, hogy szegények kompromittálásával szórakozik; de azt sohase fogom megbocsátani neki, hogy olyan ostobán számított. Sohasem menthető, hogy valaki gonosz, de valami érdem van benne, ha az ember tudja, hogy az; és a legjóvátehetetlenebb bűn: butaságból tenni rosszat.

 

29

A NAGYLELKŰ JÁTÉKOS

Le Joueur généreux

 

Tegnap, a körút embertömegében, egy titokzatos Lény érintését éreztem, akit mindig vágytam megismerni, s akire rögtön ráismertem, noha még sohase láttam. Nyilván őbenne is hasonló vágy élt irányomban, mert, amint elhaladt előttem, jelentősen rám hunyorított, és én sietve engedelmeskedtem az intésének. Figyelmesen követtem, és nemsokára egy káprázatos földalatti helyiségbe szálltam alá mögötte, s ott olyan fényűzés tárúlt elém, amilyenre Párizs egyetlen előkelő lakása sem nyújthat megközelítő példát. Furcsának találtam, hogy annyiszor elhaladtam e varázslatos búvóhely előtt, anélkül, hogy észrevettem volna a bejáratát. Bent üde, bár mámorító volt a levegő, szinte egy pillanat alatt feledtette az élet minden unott borzalmát: valami komor üdvösséget szívott magába az ember, olyasfélét, amilyet a lótuszevőknek kellett érezniök, mikor, az örökös délután tündöklésében, kikötöttek az elvarázsolt szigeten, és, dallamos vízesések bágyasztó hangja mellett, érezni kezdték, miképpen születik meg bennük a vágy, hogy soha többé ne lássák viszont hazai istenszobraikat, asszonyaikat és gyermekeiket, és hogy soha többé ne hajózzanak ki a hullámverő tengerre.

Különösarcú férfiak és nők voltak jelen, végzetes szépség jegyei az arcukon, s az volt az érzésem, mintha láttam volna már őket olyan korokban és olyan országokban, amelyekre képtelen voltam pontosan emlékezni; és ezek az arcok inkább testvéri rokonszenvet sugalltak, nem pedig félelmet, amilyet az ismeretlen látása rendszerint ébreszt. Ha meghatározni próbálnám valamiképpen tekintetük sajátságos kifejezését, azt mondanám, hogy még sohase láttam szemeket, melyekben erőteljesebben szikrázott volna a borzadály az unalomtól ész az életérzés halhatatlan sóvárgása.

Házigazdám és én, mikor leültünk, már régi és tökéletes barátok voltunk. Mértéktelenűl ettünk, és ittunk rá mindenféle márkájú, rendkívüli bort, és ami nem kevésbé rendkívüli, órák múlva sem éreztem ittasabbnak magamat, mint ő. Közben a játék, ez az emberfölötti élvezet, meg-megszakított sűrű italáldozatunkat, és meg kell mondanom, hogy játszottam, és sorozatos játszmában hősi könnyedséggel és gondtalansággal elveszítettem a lelkemet. A lélek oly tapinthatatlan valami, gyakran oly haszontalan és néha olyan kényelmetlen, hogy ez a veszteség még annyi izgalmat sem okozott, mintha séta közben egy névjegyemet veszítettem volna el.

Kényelmesen elszívtunk néhány szivart, melynek hasonlíthatatlan íze és illata ismeretlen országok és üdvösségek honvágyát keltette a lélekben, és, e sok gyönyörtől részegen s mintegy valami bizalmassági rohamban, amely kísérőmnek láthatóan nem volt ellenére, megragadtam egy csordultig teli serleget, és vakmerően ráköszöntöttem: „Halhatatlan egészségedre, vén Kecskebak!"

A világegyetemről is csevegtünk, a teremtésről és jövendő pusztulásáról; századunk nagy eszméjéről, vagyis a haladásról és a tökéletesedéséről, és, általában, az emberi elfogultság valamennyi formájáról. E téma tekintetében Őfensége nem fogyott ki a könnyed és cáfolhatatlan ungorkodásból, és olyan kellemes modorban és a mókázásban annyi nyugalommal nyilatkozott, hogy annak az emberiség leghíresebb csevegőiben senkinél sem találtam mását. Kifejtette előttem a különféle bölcseleti rendszerek képtelenségét, mely mindmáig hatalmukba kerítették az emberi agyat, sőt arra méltatott, hogy bizalmasan közöljön velem néhány alapelvet; hasznosságukat és tulajdonjogukat azonban illetlenség volna bárkivel megosztani. Semmiképpen nem panaszkodott a rossz hírnév miatt, melynek a világ minden táját örvend, biztosított, hogy ő, igenis ő a legérdekeltebb személy a babona szétzúzása tekintetében, és megvallotta, hogy saját hatalma felől egyetlenegyszer voltak csak aggályai, mégpedig aznap, mikor hallotta, hogy egy prédikátor, aki finomabb elme volt a kortársainál, így kiáltott fel a szószéken: „Kedves testvéreim, sose felejtsétek, valahányszor a világosság terjedését halljátok magasztalni, hogy az ördög legremekebb fortélya: elhitetni veletek, hogy nem létezik!"

E híres szónok emléke, természetesen az akadémiák témájára terelte a beszélgetésünket, és különös cimborám határozottan kijelentette: sok esetben viszolyog attól, hogy megihlesse a pedagógusok tollát, szavát és lelkiismeretét, és hogy, láthatatlanul ugyan, de majdnem mindig személyesen résztvesz minden akadémiai ülésen.

Felbátorodva ennyi jóságon, híreket kérdeztem tőle Istenről, és hogy látta-e mostanában. Bizonyos szomorúság-árnyalta gondtalansággal válaszolt: „Amikor találkozunk, köszöntjük egymást, mint két öreg dzsentlemen, akikből a velünkszületett udvariasság sem tudja teljesen kiirtani régi gyűlölködéseink emlékét."

Kétséges, adatott-e valaha Őfelsége egyszerű halandónak ilyen hosszú kihallgatást, és én féltem visszaélni a kegyével. Végül, mikor a borzongó hajnal már megsápasztotta az ablaküvegeket, ez a híres személyiség, akit annyi költő megénekelt, és akit annyi filozófus szolgált, mert hiszen tudtukon kívül mind az ő dicsőségén munkálkodik, így szólt hozzám: „Azt akarom, hogy jó emléke maradjon rólam, és be akarom bizonyítani, hogy Én, akire annyi rosszat mondanak, néha jó ördög vagyok – hogy egyik közkeletű szólásformájukat használjam. Kárpótlásul azért, hogy jóvátehetetlenűl elveszítette a lelkét, magának adom azt a Képet, amit nyert volna, ha önnek kedvez a sors, vagyis a lehetőséget arra, hogy egész életében enyhíteni tudja és legyőzni az Unalom bizarr érzését, amely minden betegségüknek és minden siralmas haladásuknak a forrása. Sohasem fog vágyat formálni, melynek segítségére ne legyek a megvalósításában; uralkodni fog a magához hasonló közönséges embereken; hízelgés, sőt imádat veszi majd körül; ezüst, arany, gyémántok, tündéri paloták járúlnak elébe, kérve, hogy fogadja el őket, anélkül, hogy saját maga bármit is tenne az elnyerésükért; annyiszor cserél hazát és lakóhelyet, ahányszor a képzelet parancsolja; gyönyöröktől részegűl, anélkül, hogy belefáradna, elbűvölő országokban, ahol mindig meleg van és ahol a nők olyan illatosak, mint a virágok – et caetera, et caetera..." – tette hozzá és felállt és barátságosan mosolyogva elbocsátott.

Ne féltem volna megalázkodni akkora gyülekezet előtt, szívesen lábához borultam volna ennek a nemeslelkű játékosnak, hogy megköszönjem hallatlan bőkezűségét, de, amint elhagytam, lassanként visszaszállt keblembe a gyógyíthatatlan bizalmatlanság; nem merészeltem hinni többé ilyen csodálatos boldogságban, és, lefekvés közben, együgyű szokásom maradékaképpen elmondva még az imát, félálomban ismételgettem: „Istenem! Uram! Istenem! add, hogy az ördög megtartsa a szavát!"

 

30

A KÖTÉL

La Corde

Éduard Manet-nak

 

„Illúzióink száma – mondta a barátom –, talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény. Ha van nyilvánvaló, közönséges, mindig változatlan jelenség, melynek természete felől lehetetlen csalódni, az anyai szeretet az. Anyát anyai szeretet nélkűl elképzelni éppoly nehéz, mint fényt hő nélkűl; nem tökéletesen jogosult-e tehát az anyai szeretetnek tulajdonítanunk egy anya minden egyes szavát és cselekedetét, amely a gyermekére vonatkozik? Hallgassa meg mégis ezt a kis történetet: sajátságosan megtévesztett benne a legtermészetesebb illúzió. Festő-mivoltom ösztönöz, hogy jól megfigyeljem az arcokat, az arcok jellegét, melyek utamba kerűlnek, és tudod, mekkora élvezetet nyújt nekünk ez a képesség, élőbbé és jelentőségteljesebbé teszi szemünkben az életet, mint a többi embernek. A külső városnegyedben, ahol lakom, és ahol még füves, nagy térségek választják el az épületeket, gyakran megfigyeltem egy gyermeket, akinek szenvedélyes és huncut arckifejezése kezdettől fogva valamennyinél jobban megragadott. Többször ült nekem, és majd cigányrajkóvá, majd angyallá, majd mitológiabeli Ámorrá alakítottam. Vele vitettem a csavargó hegedűjét, a Kinszenvedés Töviskoronáját és Szögeit és Eros fáklyáját. A kis csibész bohó természete végűl olyan élénk örömöt váltott ki belőlem, hogy egy nap megkértem a szüleit, akik szegény emberek voltak, engedjék át nekem, s megígértem, hogy jól fogom öltöztetni, adok neki valami pénzt, és minden dolga csak az lesz, hogy tisztogassa az ecseteimet és intézze egy s más megbízásomat. A gyermek, mikor kimosdattam, elbájoló volt, és az élet, mely nálam várt rá, paradicsomnak tetszett előtte, ahhoz képest, amelyet az apai odúban folytatott volna. Meg kell azonban mondanom, hogy ez a derék emberke néhányszor megdöbbentett koraérett szomorúságának különös rohamaival és hogy hamarosan mértéktelen vonzódást mutatott a cukor és a likőrök iránt; annyira, hogy egy nap, mikor számos intelmem ellenére megint efféle tolvajláson értem, megfenyegettem, hogy visszaküldöm a szüleihez. Aztán elmentem és ügyeim elég sokáig távoltartottak hazúlról.

Mekkora volt azonban a rémületem és megdöbbenésem, mikor hazaérve, az első, ami szemembe ötlött, az én derék emberkém, csintalan élettársam volt: felakasztotta magát a szekrény deszkaoldalára! Lába csaknem a padlóig leért; egy szék, melyet nyilván félrerúgott, felborúlva mellette feküdt; feje görcsösen rácsuklott a fél vállára; puffadt arca és ijesztően-dermedten tágranyílt szemei először az élet illúzióját keltették bennem. Leakasztani nem ment olyan könnyen, mint hinnéd. Már nagyon merev volt, én pedig megmagyarázhatatlanúl idegenkedtem attól, hogy durván a földre ejtsem. Félkarommal átölelve, teljesen tartanom kellett, a másikkal pedig vágnom a kötelet. De mikor ez megtörtént, még nem volt vége mindennek, a kis szörnyeteg nagyon vékony zsineget használt, s az mélyen belevágódott a húsába. Úgyhogy most a duzzadmány két buggyanó része közt egy kisollóval meg kellett keresni a hurkot, hogy a nyakát kiszabadíthassam belőle.

Elfelejtettem mondani, hogy hangosan kiáltoztam segítségért; de valamennyi szomszédom távol maradt a segélynyújtástól, híven e tekintetben a civilizált ember szokásához, aki – nem tudom, miért – akasztottaknak sohasem akar beavatkozni a dolgába. Végűl jött egy orvos, és kijelentette, hogy a gyermek több órája halott. Később, mikor vetkőztetni kellett, hogy szemfedőbe burkoljuk, a hullamerevség már úgy előrehaladt, hogy, miután lehetetlen volt hajlítani a tagjait, szaggatnunk és vagdalnunk kellett a ruháit, hogy eltávolítsuk róla.

A rendőrfelügyelő, akinek, természetesen, be kellett jelentenem az esetet, ferdén nézett rám, és azt mondta: „No, ez aztán gyanús!" – kétségtelenűl attól a belegyökerezett vágytól és hivatali szokástól indíttatva, hogy, ha ártatlanban, ha vétkesben, mindenesetre félelmet keltsen.

Hátra volt még egy végső feladat; a puszta gondolata is rettentő szorongást váltott ki belőlem: értesítenem kellett a szülőket. Lábaim nem akartak odavinni. Végre összeszedtem a bátorságomat. De, nagy bámulatomra, az anya érzéketlen maradt, egyetlen könny sem csurrant ki a szeme szögletén. Ezt az idegenszerű jelenséget magának a borzadálynak tulajdonítottam, melyet éreznie kellett, és eszembe jutott az ismert mondás: „Legszörnyűbb fájdalom a néma fájdalom." Ami az apát illeti, megelégedett azzal, hogy fél-állatias, félig révedező arccal ennyit mondott: „Végeredményben talán jobb így; mindenképpen rosszúl végezte volna!"

Miközben a test kiterítve feküdt a díványomon, és én egy szolgálólány segédletével az utolsó előkészületeket tettem, belépett a műterembe az anyja. Fiának a holttestét kívánja látni, mondta. Igazán nem akadályozhattam meg, hogy bele ne ittasodjék a fájdalmába: nem tagadhattam meg tőle ezt a végső és komor vígaszt. Azután arra kért, mutassam meg a helyet, ahol a csemetéje felakasztotta magát. „Ó! ne! asszonyom" – válaszoltam –, „nagyon rosszúl hatna magára!" És ahogy szemeim, szinte akaratlanul, a gyászos szekrény felé fordúltak, borzadály- és harag-keverte undorral vettem észre a szöget a szekrény oldalában: még rajta lógott egy jókora darab kötél. Gyorsan odaugrottam, hogy letépjem a szerencsétlenségnek ezt az utolsó nyomát, s amint épp ki akartam dobni az ablakon, a szegény asszony megragadta a karomat, és ellenállhatatlan hangon kiáltotta: „Ó uram! hagyja ezt nekem! kérem! könyörgök!" Kétségbeesése, úgy tetszett, nyilván annyira eszét vette, hogy most gyöngéd szeretet lobbant benne fia halálának az eszköze iránt: meg akarta őrizni, mint borzalmas és drága ereklyét. – És kitépte kezemből a szeget és a zsinórt.

Végre! végre! mindenen túljutottunk. Számomra nem maradt más hátra, mint a szokottnál is erőteljesebben visszatérni a munkához, hogy így fokozatosan elűzzem a kis tetemet, mely agyam tekervényeiben kísértett és melynek lidérce egyre gyötört nagy szemeivel. Másnap azonban egész csomó levelet kaptam: néhányat a bérlőtársaimtól, akikkel egy házban lakom; másokat a szomszédos házakból; egyet az első emeletről, egy másikat a másodikról; egy továbbit a harmadikról; és így tovább; némelyek fél-humoros stílusban, látszólagos tréfa alá igyekezvén rejteni a kérelem komolyságát; mások esetlen-arcátlanúl és tele helyesírási hibákkal; de valamennyi ugyanazt a célt kívánta elérni, vagyis megkapni tőlem egy darabját a gyászos és szerencsehozó kötélnek. Az aláírók közt, meg kell mondanom több volt a nő, mint a férfi; de, higgye meg, egy sem tartozott az alja és közönséges néposztályhoz. A leveleket megőriztem.

És ekkor hirtelen világosság gyúlt agyamban, és rájöttem, miért ragaszkodott az anya oly erősen ahhoz, hogy elragadja tőlem a zsineget, és hogy miféle üzlet révén akart vígasztalódni."

 

31

A HIVATÁSOK

Les Vocations

 

Egy szép kertben, ahol szinte gyönyörködve időztek az őszi nap sugarai, már zöldes ég alatt, melyen mint utazó kontinensek lebegtek az aranyfelhők, négy szép gyermek, négy fiú beszélgetett; nyilván belefáradtak a játékaikba.

Az egyik így szólt: „Tegnap színházba vittek. Nagy és szomorú palotákban, melynek mélyén a tenger és az égbolt látszik, férfiak és nők, komolyak és szomorúak is, de sokkal szebbek, és sokkal jobban öltözöttek, mint akiket mindenfelé látunk, éneklő hangon beszélgetnek. Fenyegetik egymást, könyörögnek, kétségbeesnek, és kezüket gyakran ráteszik egy övükbe-szúrt tőrre. Ah! az nagyon szép! A nők sokkal szebbek és sokkal méltóságteljesebbek, mint akik hozzánk járnak, és, bár karikás, nagy szemük és lángoló arcuk félelmes külsőt ad nekik, az ember szeretni kénytelen őket: fél, sírni van kedve és mégis jól érzi magát... Meg aztán, ami még különösebb, nekünk is kedvünk támad, hogy ugyanígy öltözködjünk, ugyanazt mondjuk és tegyük és ugyanolyan hangon beszéljünk..."

A négy gyermek közül az egyik néhány pillanat óta nem hallgatott a pajtására, és csodálatos-mereven az ég egy pontját figyelte, most hirtelen közbeszólt: „Nézzétek, nézzétek csak, ott, messze... Látjátok Őt? Azon az árva, kis felhőn ül, azon a tűz-színű kis fellegen, amely lassan vonul tovább. Ő is, azt mondhatná az ember, Ő is ránk néz."

„De hát kicsoda?" – kérdezte a többi.

„Isten" – hangsúlyozta válaszát teljes meggyőződéssel a fiú. – „Ah! már nagyon messze van! Mindjárt eltűnik. Biztosan utazik, minden országot felkeres. Nini, rögtön elhalad a fasor mögött, mely csaknem a láthatáron van... és aláereszkedik a templomtorony mögött. Ah! már nem látni!" – És a gyermek sokáig arrafelé fordulva maradt, a föld és ég választóvonalára szegezte szemeit, melyekben az elragadtatás és bánat kifejezhetetlen kifejezése villogott.

„Folyton butáskodik, micsoda alak, a Jóistenével, akit csak ő tud látni!" – mondta ekkor a harmadik. Kis termete különös élénkségről és életerőről tanúskodott. – „Én azt, én majd azt mesélem el, hogyan esett meg velem olyasmi, ami tiveletek soha, és az érdekesebb egy kicsit, mint a ti színházatok és fellegetek. – Pár nappal ezelőtt a szüleim magukkal vittek utazni, és, mivel a vendégfogadóban, ahol megszálltunk, nem jutott ágy mindnyájunknak, úgy döntöttek, hogy én majd együtt alszom a nevelőkisasszonyommal." – Közelebb vonta a pajtásait és halkabban folytatta. – „Furcsa dolog ám, az bizony, ha nem egymaga hál az ember, hanem egy ágyban, a sötétben, a nevelőnőjével. Mivel nem aludtam el, azzal szórakoztam, hogy, míg ő aludt, a karját, a nyakát, meg a vállait simogattam. Sokkal kövérebb a karja és a nyaka, mint minden más nőnek, és a bőre olyan fínom, olyan fínom, mintha levélpapír vagy selyempapír lenne. Annyira élveztem a cirógatást, hogy még sokáig folytattam volna, de féltem; először is attól, hogy felébresztem – nem is tudom, mitől. Aztán belefúrtam a fejemet a hajába, amely a hátáig leért és olyan sűrű volt, mint egy sörény és olyan jószagú, bizisten, mint a kerti virágok ilyenkor. Próbáljatok meg úgy tenni, ahogy én, és majd meglátjátok!"

E csodálatos kinyilatkoztatás ifjú szerzőjének két szeme kimeredt, valami kábulattól, amit még mindig érzett, és a nyugvó nap sugarai, amint átsiklottak borzas haján, mintha a szenvedélynek valami kénköves aureoláját gyújtották volna vörös fürtjei köré. Könnyen sejthető volt: ez a fiú nem arra fogja pazarolni az életét, hogy a felhők közt keresse az Istenséget, és hogy másutt sűrűn rá fog majd találni.

Végűl megszólalt a negyedik: „Tudjátok, hogy az én otthonom igen kevéssé mulatságos; engem soha nem visznek színházba; a gyámom túlságosan fösvény; Isten nem törődik velem, meg azzal, hogy unatkozom, és szép kisasszonyom sincs, aki kényeztetne. Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenes, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok. Nos, hát jó! a legutóbbi vásáron a szomszéd faluban, láttam három embert, aki úgy él, ahogyan én szeretnék élni. Ti, többiek, nem figyeltetek rájuk. Szép szál férfi volt mind a három, csaknem fekete mind és nagyon büszke, bár rongyos, és az arckifejezésük arra vallott, hogy nincs szükségük senkire. Nagy, komor szemük tüzesen felragyogott, miközben muzsikáltak; a muzsikájuk olyan meglepő, hogy az ember egyszer táncolni vágyik tőle, máskor sírni, vagy egyszerre mindkettők kívánja, és szinte megbolondulnánk, ha sokáig szólna. Az egyik, miközben vonóját végighúzta a hegedűn, nyilván valami bánatát mesélte le, és a másik, apró kalapácsát ugráltatva egy kis cimbalom húrjain, amely szíjon csüngött a nyakáról, szinte mulatott szomszédja siralmán, míg a harmadik időnkint rendkívüli hévvel rázta a csörgettyűit. Annyira elégedettek voltak magukkal, hogy vad zenéjüket akkor is folytatták, amikor a tömeg már elszéledt. Végül összeszedték a filléreiket, hátukra dobták cókmókjukat és elmentek. Én tudni akartam, hol laknak, messziről követtem hát őket, egészen az erdő széléig, és csak ott jöttem rá, hogy nem laknak sehol sem.

Akkor az egyik muzsikus így szólt: „Üssünk sátrat?"

– „Á! dehogy!" – felelt a másik –, „olyan szép éjszaka van!"

A harmadik összerámolta a bevételt: „Ezek a népek, itt, nem érzik a zenét, és medvemód táncolnak a nőik. Szerencsére egy hónapon belül Ausztriában leszünk, ott szeretetreméltóbb a lakosság."

„Talán okosabb volna Spanyolország felé indulni, mert az évszak már nagyon előrehaladt; meneküljünk az esőzések elől; áztatni a torkunkat is elég" – mondta az egyik társa.

Miként látjátok, jól megjegyeztem mindent. Aztán mindegyikük megivott egy bögre pálinkát, és elaludtak; arccal a csillagok felé. Eleinte kedvem lett volna kérni őket, hogy vigyenek magukkal, és tanítsanak meg játszani a hangszereiken; de nem mertem; bizonyára azért nem, mert nehéz dolog az embernek bármire elhatároznia magát, aztán meg azért is, mert féltem, hogy még a francia határ előtt hazazsuppolnak."

A mérsékelt érdeklődés a három másik pajtás arcán, azt a gyanút keltette bennem, hogy ez a fiú máris meg nem értett férfi. Figyelmesen szemléltem; tekintetében és a homlokán valahogy ott volt a végzetes koraérettség, amely általában elidegeníti a rokonszenvet, és amely, nem tudom miért, felkeltette az enyémet, annyira, hogy egy pillanatra az a különös gondolatom támadt: van talán egy fivérem, akiről magam sem tudok.

A nap lement. Berendezkedett az ünnepélyes éjszaka. A gyermekek szétváltak, és mindegyikük, anélkül, hogy tudták volna, ment, a körülmények és a véletlenek szerint, érlelni a sorsát, botránkoztatni a hozzátartozóit és átengedni magát a dicsőség vagy a gyalázat vonzásának.

 

32

A THYRSUS

Le Thyrse

Liszt Ferencnek

 

Mi a thyrsus? Lelki és költői értelemben szent jelkép papok vagy papnők kezében, annak az istenségnek az ünnepén, akinek tolmácsai és szolgálói. Fizikailag azonban csak egy bot, egy csupasz bot, komlórúd, vagy szőlőkaró, száraz, kemény és egyenes. E bot körül, szeszélyes kunkorgásokban, indák és virágok játszanak és bolondoznak, ezek girbe-gurbán, és szökevények módjára, azok lehajoltan mint harangok vagy felborúlt kupák. És a vonalaknak és színeknek ebből a gyöngéd vagy harsány szövevényéből csodálatos dicsfény árad. Nem azt mondhatnók-e, hogy a görbe vonal és a spirális az egyenes vonalnak udvarol és azt táncolja körűl néma imádatban? Nem azt mondhatnók, hogy ez a sok fínom párta, ez a sok kehely, megannyi illat- és színrobbanás, misztikus fandangót jár a hieratikus bot körűl? És mégis, melyik oktalan halandó merészelné eldönteni, hogy vajon a virágok és venyigék készültek-e a bot számára, vagy hogy a bot nem ürügy-e csupán bemutatni a szőlőindák és a virágok szépségét? A thyrsus az ön bámulatos kettősségét ábrázolja, hatalmas és tisztelt mester, drága bacchánsa a titokzatos és szenvedélyes Szépnek. Soha nimfa, akit végsőkig őrjített a győzhetetlen Bacchus, nem rázta olyan erővel és annyi szeszéllyel tomboló társainak feje fölött a Thyrsusát, mint ahogy ön lengeti zsenijét testvéreinek a szíve fölött. – A bot: az ön akarata, egyenes, erős és rendíthetetlen; a virágok: az ön szeszélyes képzeletének a sétája az akarata körűl; a női elem végzi vele káprázatos piruettjeit a hím körül. Egyenes vonal és arabeszkvonal; szándék és kifejezés; az akarat merevsége, a szó hajlékonysága; a cél egysége, az eszközök változatossága: mindenható és osztatlan elegye a lángelmének – melyik lélekbúvárban lesz elég elveteműlt bátorság, hogy megosszon és különválasszon benneteket?

Drága Liszt, a ködökön át, a folyókon túl, túl a városokon, melyekben az ön dicsőségét zengik a zongorák, ahol az ön bölcsességét terjesztik a nyomdagépek, akárhol legyen is, az örökváros tündöklésében, vagy álmodó tájak ködében, melyeket Gambrinus vigasztal, miközben ön az öröm vagy a mondhatatlan fájdalom énekeit zengi vagy mélységes töprengéseit bízza papírra, énekese az örökkévaló Gyönyörnek és Szorongásnak, filozófus, költő és művész, köszöntöm a halhatatlanságban!

 

33

RÚGJATOK BE!

Enivrez-vous!

 

Rúgjatok be, szakadatlanúl. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szűntelenűl.

Csakhogy mivel? Borral, költészettel, vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be.

És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: „Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenűl! Borral, költészettel, vagy erénnyel, ahogy tetszik."

 

34

MÁR!

Déjà!

 

Sugarasan vagy borúsan, századszor szökkent elő már a nap a tenger mérhetetlen kádjából, melynek csak alig látszanak a szélei; szikrázva vagy komoran, százszor alámerült mérhetetlen esti fürdejébe. Sok-sok napja szemlélhettük az égbolt másik oldalát, és betűzhettük az antipódusok mennyei ábécéjét. És valahány utas, mind sóhajtozott és mind zsörtölt. Fájdalmukat mintha végsőkig fokozta volna a szárazföld közeledése. „Mikor lehet már" – mondták – „úgy aludnunk, hogy nem himbál a hullám, s nem ráz a szél, amely hangosabban hortyog, mint mi? Mikor ehetjük a húsunkat úgy, hogy ne sózza a gyalázatos elem, amely visz bennünket? Mikor emészthetünk megint mozdulatlan karosszékben?"

Egyesek az otthonukra gondoltak: hűtlen és gonosz feleségükre vágyakoztak, sivalkodó csemetéikre. Valamennyien olyan bolondjai voltak a hiányzó szárazföldnek, hogy, azt hiszem, nagyobb elragadtatással mentek volna legelni, mint az állatok.

Végre partot jeleztek, és, ahogy közeledtünk hozzá, láttuk, hogy nagyszerű, káprázatos a föld. Úgy tetszett, határozatlan morajlásban az élet muzsikája csap fel onnan, és hogy ezek a mindenféle zöldben dús partok több mérföldnyire ontják a virágok és gyümölcsök bűvös illatát.

Mindenki rögtön földerűlt, mindenki lemondott a rosszkedvéről. Elfelejtettek minden civakodást, minden kölcsönös sérelem megbocsátást nyert, kitűzött párbajok törlődtek az emlékezetből, és minden gyűlölködés elszállt, mint a füst.

Csak én voltam szomorú, megfoghatatlanúl szomorú. Mint pap, akitől elrabolták az istenséget, nem bírtam szívettépő keserűség nélkül elszakadni a tengertől, amely oly szörnyűségesen csábító, a tengertől, amely maga borzalmas egyszerűségében oly végtelenül változatos, és amely a játékaival, szokásaival, haragjával és mosolyával mintha magába foglalná és képviselné minden szeszélyét, halálvergődését és elragadtatását mindazok lelkének, akik valaha éltek és élnek és élni fognak!

Búcsút mondva e hasonlíthatatlan szépségnek, halálosan levertnek éreztem magamat; és ezért volt, hogy amikor minden útitársam azt mondta: „Végre!" – én csak felkiáltani tudtam, hogy: „Már!"

Pedig ez volt a föld, a föld a maga zsivajával, szenvedélyeivel, kényelmével, ünnepeivel; ígéretteljes, gazdag és nagyszerű föld: rejtelmes rózsa- és mosuszillatot küldött, és szerelmes morajlásban dobta felénk az élet muzsikáját.

 

35

AZ ABLAKOK

Les Fenêtres

 

Aki kívülről néz be egy nyitott ablakon, sohasem lát annyit, mint aki csukott ablakot néz. Nincs mélyebb, titokzatosabb, termékenyebb, homályosabb és káprázatosabb dolog, mint egy gyertyafényes ablak. Amit napvilágnál láthatunk, mindig kevésbé érdekes, mint ami egy ablaktábla mögött történik. Abban a fekete vagy ragyogó lyukban él az élet, álmodik az élet, szenved az élet.

A tetők hullámain túl egy érett, már ráncos, szegény asszonyt pillantottam meg: mindig valami fölé hajlik, és nem jár ki sohasem. Arcából, ruhájából, mozgásából, csaknem semmiből újra felépítettem a nő történetét, vagy inkább a legendáját, és néha sírva elmesélem magamnak.

Lett volna szegény és öreg férfi, az övét éppoly könnyen felépítettem volna.

És lefekszem, büszkén, hogy úgy éltem és szenvedtem másokban, ahogy saját magamban.

Talán azt mondják rám: „Biztos vagy benne, hogy ez a legenda az igazi?" Mit érdekel, hogy mi lehet a rajtamkívüli valóság, ha segített élnem, éreznem, hogy vagyok és hogy mi vagyok?

 

36

AZ ÁBRÁZOLÁS VÁGYA

Le Désir de peindre

 

Az ember talán boldogtalan, de boldog a művész, akit a vágy gyötör!

Ég bennem a sóvárgás, lefesteni Azt, aki oly ritkán jelent meg előttem, és aki csakhamar tovatűnt, mint valamely fájlalt szépség az utas mögött, aki tovarobog az éjszakában. Milyen rég oda már a jelenés!

Szép nő, és több, mint szép. Meglepő. A fekete özönlik benne: és amire ihlet, mind éjszakai és mélységes. Két barlang a szeme, a titok csillámlik bennük, határozatlanúl, és a tekintete villámként gyújt: robbanás a sötétségben.

Fekete naphoz hasonlíthatnám, ha lehetne képzelni fekete csillagot, mely fényt és boldogságot áraszt. De még inkább a hold jut az ember eszébe róluk, a hold, amely kétségtelenül rajta hagyta félelmes varázsát; nem az idillek fehér holdja, amely hűvös feleséghez hasonlít; hanem a baljós és részegítő hold, melyet rohanó felhők tükröznek egy viharos és dúlt éjszaka hátterében; nem a békés és titoktartó hold, mely a tiszta emberek álmát látogatja, de az égről tovasodort, legyőzött és lázadó hold, melyet a goromba thesszáliai boszorkányok táncra kényszerítenek a borzadó füvön!

Kis homloka mögött szívós akarat és zsákmány szerelme lakik. E nyugtalanító arc mélyén azonban, amelyen a mozgékony orrcimpák az ismeretlent és a lehetetlent szimatolják, kifejezhetetlen kecsesen csattan fel egy nagy, piros és fehér s hozzá elragadó száj kacagása: ez a száj egy tűzhányótalajon nyíló, büszke virágcsoda álmát idézi.

Vannak nők, akik vágyat sugallnak, hogy legyőzzük és élvezzük őket; ez a nő viszont sóvárgást kelt, hogy lassan kimúljunk a tekintete alatt.

 

37

A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI

Les Bienfaits de la lune

 

A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsőben aludtál, és így szólt magában: „Ez a gyermek tetszik nekem."

És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenűl átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.

Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillogó méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondolkozott és azt mondta: „Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát: a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!

És szeretni fognak az én szerelmeseim és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."

És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.

 

38

MELYIK AZ IGAZI?

Laquelle est la vraie?

 

Ismertem egy bizonyos Benedictát: eszményiséggel telítette maga körül a levegőt, és szemei csakúgy árasztották a nagyságnak, a szépségnek, a dicsőségnek a vágyát, és mindazét, ami hitet ad a hallhatatlanságban.

Ez a csodálatos lány azonban túlszép volt ahhoz, hogy sokáig éljen; meg is halt, néhány nappal azután, hogy megismerkedtünk; és én magam temettem el, egy olyan napon, amelyen a tavasz még a temetőkben is meglengette a tömjénfüstölőjét. Én temettem el, jól bezárva egy koporsóba, melynek a fája illatos volt és romolhatatlan, amilyenek az indiai ládák.

És amint szemeim a helyre tapadtak, amely a kincsemet födte, hirtelen egy kis alakot pillantottam meg, amely sajátságosan hasonlított az elhúnytra, és amely hisztériás és furcsa hévvel toporzékolt a friss hantokon, és fölkacagva kiáltotta: „Én vagyok az igazi Benedicta! Én vagyok az a hírhedt söpredék! És büntetésűl, amiért olyan őrült és vak vagy, szeretni fogsz, olyanként, amilyen vagyok!"

Én azonban dühöngve válaszoltam: „Nem! nem! nem!" És hogy nyomatékot adjak a tiltakozásomnak, akkorát dobbantottam, hogy lábam szára térdig a friss sírba süppedt, és én, mint tőrbeesett farkas, és talán örökre, vermébe ragadtam az ideálnak.

 

39

TELIVÉR

Un cheval de race

 

Nagyon csúnya nő. Mégis elragadó!

Az Idő és a Szerelem rajta hagyta karmai bélyegét és kegyetlenűl megtanította, minden perc és minden csók mennyit visz magával az ifjúságból és üdeségből.

Igazán csúnya nő; hangya, pók, sőt felőlem akár csontváz; egyúttal azonban gyógyital, varázs-szer, boszorkányság! röviden: felséges teremtés.

Az Idő sem járása pezsgő összhangját nem tudta megtörni, sem termete mondhatatlan eleganciáját. A Szerelem nem változtatott lehelete gyermeki kellemén; és az Idő semmit sem ritkította dús sörényét, amelyből rőtvadak illatával árad a francia Dél minden ördöngős életereje: Nîmes, Aix, Arles, Avignon, Narbonne, Toulouse, napfényáldotta városok, szerelmesek és elbűvölők!

Az Idő és a Szerelem alaposan megmarta, de hiába; fiús keblének meghatározhatatlan, de örök bája semmivel sem csökkent.

Elhasznált talán, de nem fáradt; és mindig hősies, azok a legnemesebb telivérek jutnak eszünkbe róla, melyeket akkor is fölismer az igazi szakértő szeme, ha egy bérkocsi vagy nehéz társzekér elé fogták őket.

Aztán meg oly szelíd és oly tüzes! Úgy szeret, ahogyan ősszel szeretnek; a közelítő tél szinte új tüzet gyújt szívében, és szolgálatkész szenvedélyében soha sincs semmi fárasztó.

 

40

A TÜKÖR

Le Miroir

 

Belép egy förtelmesen rút ember és a tükörben nézi magát.

– „Miért néz a tükörbe, mikor úgyis csak kellemetlen, amit lát?"

A förtelmesen rút ember válasza: – „Uram, 89 halhatatlan alapelvei szerint jogilag minden ember egyenlő; van tehát jogom a tükörben magamat nézni; hogy kellemes-e a látvány vagy kellemetlen, az csak énrám tartozik."

Ami a józan észt illeti, kétségtelenül nekem volt igazam; a törvény szempontjából viszont nem tévedett.

 

41

A KIKÖTŐ

Le Port

 

Kikötőben tartózkodni elragadó időtöltés olyan léleknek, amely belefáradt az élet küzdelmeibe. Az égbolt nagy íve, a felhők mozgó architektúrája, a tenger változó színei, a világítótornyok fel-fellobbanó fénye olyan prizma, amely csodálatosan szórakoztatja a szemet, anélkül, hogy bármikor lankasztaná. A hajók lendületes formái, szövevényes kötélzete és vitorlázata, melyre harmónikusan átrezeg a tengerár, szüntelen ébren tartja a lélekben az érzéket az ütem és a szépség iránt. És aztán, ami a legfőbb: annak, akiben már nincs se kíváncsiság, se becsvágy, valami rejtelmes és arisztokratikus gyönyört nyújt, a kilátón heverészve vagy a mólóra könyökölve elnézni sok-sok mozdulatát a távozóknak és az érkezőknek, azoknak a mozdulatait, akiknek van még erejük akarni és vágyuk utazni vagy meggazdagodni.

 

42

SZERETŐK ARCKÉPEI

Portraits des maîtresses

 

Egy úriszobában, vagyis egy elegáns kártyabarlang dohányzójában, négy férfi füstölt és ivott. Nem voltak határozottan fiatalok, sem öregek, sem szépek, sem csúnyák; de, fiatal vagy öreg, mind magán viselte az öröm veteránjainak azt a félreismerhetetlen jellegét, azt a leírhatatlan nem-tudom-mit, azt a hideg és gúnyos szomorúságot, amely világosan mondja: „Sokat éltünk, és most keressük, amit még szerethetnénk és becsülhetnénk."

Egyikük a nőkre terelte a társalgást. Filozófikusabb lett volna egyáltalán nem beszélni erről a témáról; de vannak szellemes emberek, akik, ha ittak, nem vetik meg a köznapi mondanivalókat. Akkor úgy hallgatja az ember a beszélőt, mintha tánczenét hallgatna.

– Minden férfinak – mondta ez az úr – megvolt a maga Chérubin-korszaka: az a korszak ez, melyben az ember, driádok híján, undor nélkül derékon öleli a tölgyfát. A szerelemnek ez az első fokozata. A második fokon az ember válogatni kezd. Aki képes mérlegelni, az már hanyatlik. Ekkor határozottan a szépséget keressük. Ami engem illet, uraim, én dicsekszem azzal, hogy már régen elérkeztem a harmadik fok válságos korszakába, mikor egymagában még a szépség sem elégít ki, ha nem fűszerezi a párfőm, a kikészítés, etcaetera. Sőt megvallom, hogy néha, mint ismeretlen boldogságra, egy bizonyos negyedik fokra sóvárgok, melyet a föltétlen nyugalom jellemez. De egész életem során, kivéve a Chérubin-korszakot, mindenki másnál érzékenyebb voltam a nők ernyesztő ostobasága, izgató képszerűsége iránt. Amit az állatokban mindenekfölött szeretek, az az őszinteségük. Ítéljék meg hát, mennyire kellett szenvednem, a legutóbbi barátnőm miatt.

Egy herceg törvénytelen gyermeke volt. Hogy szép, az magától értetődik; másképp miért vettem volna magamhoz? Ezt a kiváló tulajdonságát azonban megrontotta az ízléstelen és undok nagyravágyás. Olyan nő volt, aki mindig a férfit akarta adni. „Maga nem férfi! Ah! ha én férfi volnék! Kettőnk közűl én vagyok a férfi!" Ez a tűrhetetlen refrén hagyta el folyton az ajkát, melyről én csak elröppenő dalokat szerettem volna hallani. Ha egy könyvről, egy költeményről, egy operáról kicsúszott a számon valami csodálat: „Azt hiszi tán, ez valami nagyon erős?" – vágta rá rögtön; – „ennyit ért maga az erőhöz?" És érvelni kezdett.

Egy szép napon rávetette magát a kémiára; annyira, hogy ettől kezdve üvegálarcot találtam az ajkam meg az övé között. Ráadásúl: csupa kényeskedés. Ha néha kissé túlszerelmesen értem hozzá, összerándult, mint egy megbántott mimóza..."

– Mi lett a vége? – kérdezte valaki a három közül.

– Isten – folytatta a beszélő – magába a bajba rejtette az orvosságot. Egy nap ezt az eszményi erőre éhes Minervát bizalmas kettesben találtam az inasommal, éspedig olyan helyzetben, amely néma visszavonulásra kötelezett, másképp kénytelenek lettek volna elpirúlni. Este, kifizetvén hátralékos bérüket, mindkettőnek kiadtam az útját.

– Ami engem illet – szólalt meg újra, aki közbevágott –, én csak magamra panaszkodhatom. A boldogság beköltözött hozzám, és én nem ismertem föl. A végzet, a közelmúltban, megajándékozott a föld legszelídebb, legalázatosabb és legodaadóbb nőjének örömével, aki mindig készséges volt! éspedig rajongás nélkűl! „Szivesen, mert magának kellemes." Ez volt a rendszeres válasza. Ha megbotoznák ezt a falat, vagy ezt a kanapét, több sóhajt csalnának ki belőle, mint amennyit barátnőm kebléből a legdühöngőbb szerelmi rohamok kicsaltak. Esztendei együttélésünk után megvallotta, hogy sohasem ismerte a gyönyört. Elment a kedvem ettől az egyenlőtlen párviadaltól, és ez a hasonlíthatatlan lány férjhez ment. Később szeszélyem támadt viszontlátni, és ő, megmutatva hat szép gyermekét, így szólt hozzám: „Hát, kedves barátom! a hitves olyan szűz még, amilyen a barátnője volt". Ebben a teremtésben nem változott semmi. Néha sajnálom: feleségül kellett volna vennem.

A többiek elnevették magukat, és most a harmadikra kerűlt sor:

– Uraim, én ismertem élvezeteket, melyeket önök talán elhanyagoltak. A szerelem komikumáról akarok szólni, éspedig olyan komikumról, amely nem zárja ki a csodálatot. Legutóbbi barátnőmet jobban bámultam, mint amennyire önök gondolom, gyűlölni vagy szeretni tudják a magukét. És mindenki úgy csodálta, ahogy én. Ha beléptünk egy étterembe, pár perc múlva mindenki megfeledkezett az evésről, hogy őt nézze. Maguk a pincérek és a pénztároshölgy is megkapták ezt a járványos elragadtatást, annyira, hogy felejtették a kötelességüket. Röviden, egy ideig egy eleven csodával éltem bizalmas kettesben. Ő evett, rágott, őrölt, habzsolt, falt, de a világ legkönnyedebb és leggondtalanabb arckifejezésével. Így aztán sokáig önkívületben tartott. Bizonyos szelíd, merengő, angolos és regényes módon tudta mondani, hogy: „Éhes vagyok!" És éjjel-nappal ismételte ezeket a szavakat, miközben a világ legbájosabb fogait villantotta rám, amelyek elérzékenyítettek és ugyanakkor mulattatták volna önöket. – Vagyont szerezhettem volna, ha vásárokon mutogatom, mint nagyevő szörnyeteget. Jól tápláltam; és mégis elhagyott... – „Nyilván egy élelmiszerszállítóért?" – Olyasféle az illető, hivatalnok az intendatúrán; az valami csalafinta úton-módon talán majd szállítja ennek a szegény gyermeknek néhány baka napi porcióját. Legalább is ez volt a föltevésem.

– Én – szólalt meg a negyedik – kegyetlen szenvedéseket álltam ki, annak az ellenkezője miatt, amit általában szemére vetnek az önző nősténynek. Én illetlenségnek találom, uraim, túlszerencsés halandók, hogy panaszkodnak a barátnőik tökéletlenségei miatt!

A kijelentést nagyon komolyan tette egy kellemes és higgadt, csaknem paposarcú férfi, akinek azonban, sajnos, világossszürkén ragyogtak a szemei, szemek, melyeknek a tekintete azt mondta: „Akarom!", vagy „Kell!", vagy éppen: „Sohasem bocsátok meg!"

– Ha egy ideges ember, amilyennek magát ismerem, G..., vagy erélytelen és könnyelmű, amilyenek maguk ketten K... és J..., mondom, ha önök kerűltek volna össze egy bizonyos nőismerősömmel, megszöktek vagy belehaltak volna. Én túléltem, mint látják. Képzeljenek egy emberi lényt, aki képtelen érzelmi vagy számítási hibát elkövetni; képzeljenek egy emésztő jellemderűt; komédiázás és rajongás nélküli odaadást; gyöngédséget gyöngeség nélkül, erélyt, erőszakosság nélkül. Szerelmem története végtelen utazáshoz hasonlít valami szédítően egyhangú, tiszta és tükörsima felületen, amely a saját lelkiismeretem gúnyos pontosságával verte vissza minden érzésemet és mozdulatomat, úgyhogy egyetlen esztelen gesztust vagy érzést sem engedhettem meg magamnak anélkül, hogy rögtön észre ne vegyem elválhatatlan kísértetem néma szemrehányását. Valami gyámságnak tűnt föl előttem a szerelem. Hány butaság elkövetésében akadályozott meg, amelyet sajnálok, hogy el nem követtem! Mennyi adósságot fizettem meg akaratom ellenére! Megfosztott mindattól a jótéteménytől, melyhez személyes bolondságom hozzájuttatott volna. Hideg és áttörhetetlen szabályossággal útját állta minden szeszélyemnek. S ami tetőfoka a szörnyűségnek, a veszély elmúltával nem követelt hálát. Hányszor visszatartottam magamat, hogy a torkának ne ugorjak és rá ne kiáltsak: „Légy hát tökéletlen, te, nyomorúlt!" Évekig csodáltam, a szivem torkig gyűlölettel. Végűl aztán, nem én haltam bele!

– Ah! – mondták a többiek – a nő tehát meghalt?

– Meg! a dolog nem mehetett így tovább. Fojtó lidérc lett számomra a szerelem. Győzni vagy meghalni, ahogy a Politika mondja, ez elé az alternatíva elé állított a végzet! Egy este egy erdőben... egy mocsár partján... mélabús séta után, mely alatt az ég nyugalmát tükrözték a szemei, s az én szívem ugy vert, mint a pokol...

– Micsoda!

– Hogyan!

– Mit akar mondani?

– Elkerülhetetlen volt. Túlságosan méltányos vagyok ahhoz, hogy megüssek, sértsek, vagy hogy kidobjak egy kifogástalan inast. Ezt az érzést azonban össze kellett hangolnom a borzadállyal, amit az a teremtés ébresztett bennem; meg kellett szabadúlnom tőle, anélkül, hogy tiszteletlen lettem volna iránta; mondják meg: mi egyebet tehettem vele, miután tökéletes volt.

A három barát bizonytalan és enyhén hülye tekintettel nézett a negyedikre, mintha azt színlelné, hogy nem érti, és ezzel mintegy hallgatólag elismerve, hogy, ami őket illeti, ők nem lettek volna képesek ilyen kegyetlen cselekedetre, noha egyébként kielégítően indokoltnak találták.

Aztán új palackokat rendeltek, hogy öljék az időt, melynek oly szívós az élete, és hogy gyorsítsák az életet, amely oly lassan múlik.

 

43

A GÁLÁNS LÖVÉSZ

Le Galant Tireur

 

Ahogy a hintó áthaladt a ligeten, a férfi megállította egy lövölde közelében; néhány lövést, mondta, örömest leadna, hogy ölje az Időt. Ölni ezt a szörnyeteget: nem legszokványosabb és nem legjogosabb foglalkozása-e ez mindenkinek? – És udvariasan kezét nyújtotta a drága, gyönyörűséges és gyalázatos nőnek, a rejtélyes asszonynak, akinek annyi kéjjel, annyi fájdalommal, és talán lángelméjének jókora részével is adósa.

Néhány golyó a kitűzött céltól messze csapott be; sőt az egyik a tetőbe fúródott; s ahogy a bűbájos teremtés, férje ügyetlenségén mulatva, bolondúl fölkacagott, a férfi ingerülten feléje fordult és így szólt: „Figyelje meg azt a bábút, ott, jobb felől, olyan fenn hordja az orrát és olyan fennkölt pofát vág. Nos, drága angyal, elképzelem, hogy az maga." És szemét lehúnyta és meghúzta a ravaszt. A bábut egyszerűen lenyakazta a golyó.

A férfi akkor meghajolt kedves, gyönyörűséges, gyalázatos asszonya, kikerűlhetetlen és könyörtelen Múzsája felé, és tiszteletteljesen kezet csókolva hozzátette: „Ah! drága angyalom, mennyire köszönöm magának az ügyességemet!"

 

44

A LEVES ÉS A FELHŐK

La Soupe et les nuages

 

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkotott az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlanságnak. És szemlélődésembe merűlve így szóltam magamban: – „mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöldszemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme."

Egyszerre alaposan hátbavágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: – „Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?"

 

45

A LÖVÖLDE ÉS A TEMETő

Le Tir et la cimetière

 

Kilátás a temetőre. Kocsma. „Sajátos cégér – mondta magában sétáló barátunk –, de határozottan szomjgerjesztő. Ennek a csapszéknek a gazdája bizonyára tudja méltányolni Horatiust és Epikuros költő-tanítványait. Talán még a régi egyiptomiak mélységes kifinomúltságát is ismeri, akiknek csontváz vagy az élet kurtaságának egyéb jelképe nélkül sohasem rendeztek ünnepi lakomát."

És belépett, a sírokkal szemközt megivott egy pohár sört és elszívott lassan egy szivart. Aztán kedve támadt lemenni a temetőbe, melynek füve oly magas és oly csábító volt, és ahol olyan dús napfény tündökölt.

Csakugyan: úgy őrjöngött ott a fény és a meleg, mintha a pusztulás-hízlalta csodálatos virágszőnyegen teljes hosszában hengergőzött volna a részeg nap. Az élet mérhetetlen szorongása – a végtelen kicsinyek élete – töltötte meg a levegőt, s zúgását szabályos időközökben egy szomszédos lövölde puskalövéseinek ropogása szakította félbe: úgy durrantak, mint pezsgődugók robbanása egy hangfogós szimfónia morajában.

Akkor, az agyforraló napfényben és a Halál égő parfőmjeinek légkörében, a sírdomb alól, amelyre leült, egy hang suttogását hallotta. És az a hang így beszélt: „Átok a céltábláitokra és a karabélyaitokra, ti, zavargó élők, akik oly kevéssé törődtök az elhúnytakkal és isteni pihenésükkel! Átok a nagyravágyásotokra, átok a számításaitokra, türelmetlen halandók, akik a gyilkolás művészetét tanulni jártok ide, a Halál szentélye mellé! Tudnátok, milyen könnyű elnyerni a díjat, milyen könnyű célba találni, és hogy mennyire semmiség minden, kivéve a Halált, nem fáradnátok annyit, dolgos élők, ti, és kevésbé gyakran zavarnátok azoknak az álmát, akik már rég elérték a Célt, egyetlen igazi célját az undok életnek."

 

46

AZ ELVESZETT DICSFÉNY

Perte d'auréole

 

– Nahát! Ön itt, kedves uram? Ön, ilyen rosszhírű helyen! Ön, aki kvintesszenciákat iszik! Ön, aki ambróziát eszik! Ez aztán csakugyan meglep.

– Kedves barátom, tudja, mennyire félek a lovaktól meg a kocsiktól. Mikor az imént nagysietve átjöttem a körúton és ide-odaugráltam a sárban, át azon a mozgó káoszon, ahol a halál egyszerre vágtat felénk minden oldalról, egy hirtelen mozdulatra az aureolám lecsúszott a fejemről, és bele a kövezet sarába. Nem volt bátorságom fölkapni: kevésbé találtam kellemetlennek, hogy elveszítsem a jelvényeimet, mint azt, hogy összetöressem a csontjaimat. Aztán meg, mondtam magamban, valamire minden balszerencse jó. Most incognito utazhatom, elkövethetek aljasságokat, és belemerülhetek a kicsapongásba, akár az egyszerű halandó. És íme, itt vagyok, éppúgy, miként látja, ahogyan ön!

– Falragaszokon legalább kerestetnie kellene azt a dicsfényt, vagy rendőrségileg nyomoztatni utána.

– Jut eszembe! dehogy! Jól érzem magam itt. – Egyedül ön ismert fel. Egyébként is úntat a méltóság. Aztán meg mulattat elgondolni, hogy egy rossz költő majd felveszi és szemérmetlenűl a fejére tűzi. Boldoggá tenni valakit: micsoda élvezet! és főleg ha majd nevethetek a boldogon! Gondoljon X-re vagy Z-re! Hű! milyen mulatságos lesz!

 

47

BONCKÉS KISASSZONY

Mademoiselle Bistouri

 

Mikor a villogó gázlámpák alatt elérkeztem a külváros szélére, éreztem, hogy kar siklott simán a karom alá, s egy hang a fülembe súgta: „Maga orvos, uram."

Felnéztem; magas, jólmegtermett lány volt, szeme rendkívül nyílt, arcán könnyű festék; haját és főkötője szalagjait együtt lobogtatta a szél.

– Nem, nem vagyok orvos. Eresszen utamra. – Dehogynem az! Maga orvos. Látom én jól. Jőjjön el hozzám. Nagyon jól fogja érezni magát; no, jőjjön. – Szívesen elmegyek, de majd később, az orvos után; az ördögbe!... – Ah! Ah! – mondta a lány, tovább csimpaszkodva a karomba és fölkacagva: – tréfás egy orvos maga, ismerek néhányat a fajtájából. Jöjjön.

Szenvedélyesen szeretem a titkot, mert mindig reménykedem, hogy megfejtem. Hagytam hát, hogy magával vigyen a kísérőm, vagy inkább ez a nem-remélt talány.

Mellőzöm a nyomorúságos odú leírását; több régi, jólismert francia költőben megtalálható. A falon azonban – oly részlet, melyet Régnier nem vett észre – két-három híres orvos arcképe függött.

Micsoda kényeztetésben részesűltem! Nagy tűz, meleg bor, szivarok; miközben ezekkel a jó dolgokkal kínált, és maga is szivarra gyújtott, a hóbortos teremtés hozzám fordúlt: „Érezze otthon magát, barátom, helyezkedjék kényelembe. Ez majd eszébe juttatja a kórházat és ifjúsága szép idejét. – Ah! ni! ezt az ősz hajat meg hol szerezte? Nem ilyen volt, nem is olyan régen, amikor bentlakó segédorvosa volt L.-nek. Emlékszem, súlyos műtéteknél maga asszisztenskedett neki. Az aztán szeret szabdalni, nyesni, vágni, az az ember. Mindig maga nyújtotta neki a műszereket, a fonalakat és a szivacsokat. És, a műtét végén, órájára pillantva, büszkén mondta: „Öt perc, uraim!" – Ó, én mindenüvé eljárok. Jól ismerem ezeket az Urakat.

Pár perccel később, tegezve, tovább fújta a nótáját, és így szólt: „Orvos vagy te, kandúrkám?"

Az érthetetlen refrén talpra ugratott. – „Nem vagyok!” – kiáltottam dühöngve.

– „Akkor hát sebész?”

– „Nem! nem! legfeljebb azért, hogy lekanyarítsam a fejedet! Sz... b... i..., te b... k...!”

– „Várj” – kezdte újra –, „mindjárt meglátod.”

Egy szekrényből papírcsomót húzott elő: az egész nem volt egyéb, mint korunk kiváló orvosainak arcképgyűjteménye, Maurin kőnyomatai, évekig díszelegtek a Voltaire-rakpart kirakataiban.

– „Nesze; ráismersz?”

– „Rá! ez X. Egyébként a név ott van alatta. De ismerem személyesen.”

– „Tudtam jól! Nesze! ez itt Z..., aki, X-ről beszélve azt mondta a tanfolyamán: »Ez a szörnyeteg arcán hordja a lelke feketeségét!« Csak mert a másik valami kérdésben nem osztotta a nézetét. Hogy nevettek rajta akkoriban a fakultáson! Emlékszel rá? – Nesze, itt van K..., aki besúgta a kormánynak a felkelőket, akiket a kórházban ápolt. Ez a zendülések idején történt. Olyan szép férfi hogy lehet olyan szívtelen? – Ez meg ott W..., híres angol orvos; egyszer Párizsba utaztában csíptem fel; egészen lányos az arca, ugye?”

És mikor egy madzaggal átkötött csomaghoz nyúltam, amely szintén a kerek asztalkán hevert; „Várj egy kicsit!” – mondta, az ott a kórház bentlakó segédorvosai, ez a köteg a kintlakó orvosok."

És legyezőalakban szétnyitott egy csomó fényképet, amely mind sokkal fiatalabb arcot ábrázolt.

– „Ha megint eljössz, megajándékozol az arcképeddel, ugye, drágám?”

– „De hát” – feleltem, szintén saját rögeszmémet követve –, „miért tartasz engem orvosnak?”

– „Mert olyan kedves vagy és olyan jó a nőkhöz.”

– „Különös logika!” – mondtam magamban.

– „Ó! Én ebben nemigen tévedek; sokat ismerek közülük. Annyira szerettem ezeket az urakat, hogy, bár nem vagyok beteg, elmegyek néha hozzájuk, csak azért, hogy lássam őket. Némelyik hidegen mondja: »Maga egyáltalán nem beteg.« Mások viszont megértenek; mert kacérkodom velük.”

– „És ha nem értenek meg?”

– „Hát, ha haszontalanúl zavartam őket, akkor otthagyok tíz frankot a kandallón. – Olyan jó férfiak, oly kedvesek! – Felfedeztem az Irgalmasok-nál egy kis alorvost, olyan szép, mint egy angyal, és olyan udvarias! és annyit dolgozik, szegény fiú! Mondják a kollégái, hogy egy vasa sincs, a szülei szegények, semmit sem küldhetnek neki. ez biztatott. Utóvégre elég szép nő vagyok, habár nem túlságosan fiatal. Azt mondtam neki: Látogass meg, látogass meg gyakran. Velem ne feszélyezd magad; nekem nem kell pénz. De bizonyára megérted, hogy ezt igen körülményesen adtam tudtára, nem ilyen nyersen mondtam meg neki; drága gyermek, féltem, hogy megalázom! – No de! hinnéd-e, hogy van még egy különös vágyam, amit nem merek megmondani neki? – Szeretném, ha a műszertáskájával és orvosi köpenyében jönne el, sőt úgy, hogy egy kis vér is legyen rajta!”

Nagyon őszinte arccal mondta mindezt, mintha egy érzékeny szívű férfi azt mondaná egy színésznőnek, akit szeret: „Abban a kosztümben szeretnélek látni, melyet a híres szerepedben viseltél."

Én makacsul folytattam a magamét: „Vissza tudsz emlékezni arra az időre és alkalomra, mikor ez a különös szenvedély támadt benned?"

Nehezen bírtam megértetni magamat; végre sikerült. De akkor nagyon szomorúan, sőt, amennyire emlékszem, félretekintve válaszolt: „Nem tudom... nem emlékszem!"

Milyen furcsaságokat nem talál az ember egy nagyvárosban, ha tud sétálni és látni! Ártatlan szörnyetegekkel nyüzsög az élet. – Uram, Istenem! te, a Teremtő, te, a Mester; te, aki alkottad a Törvényt és a Szabadságot; te, a király, aki megtűrsz, a bíró, aki megbocsátasz; te, aki tele vagy indítékokkal és okokkal és aki késhegynyi gyógyszer gyanánt talán azért oltottad szellemembe a vonzódást a borzadályhoz, hogy megtérítsd a szívemet, Uram, könyörülj, könyörülj a bolond férfiakon és nőkön! Ó, Teremtő! létezhetnek szörnyek Annak a szemében, aki egyesegyedül tudja, miért léteznek, hogy váltak azzá és miképpen kerűlhették volna el, hogy ne váltak légyen azzá?

 

48

ANYWHERE OUT OF THE WORLD

N’importe où hors du monde – Bárhová, csak kívül a világon

 

Kórház ez az élet, s minden betegét az a vágy tartja megszállva, hogy cserélje az ágyát. Ez tűrné a gyötrelmeit a kályha előtt, amaz azt hiszi, hogy az ablaknál meggyógyúlna.

Nekem úgy tetszik: mindig jól érezném magamat ott, ahol nem vagyok; és erről a költözési lázról folyton vitázom lelkemmel.

– „Mondd, lelkem, szegény, gémberedett lelkem, mit szólnál hozzá, ha Lisszabonban laknánk? Ott jó meleg lehet, és te megint vidám lennél, mint egy gyík. Ez a város vízparton fekszik; azt mondják, márványból épült és hogy lakossága annyira gyűlöli a növényzetet, hogy minden fát kiszaggat. Nos, ez a táj megfelel az ízlésednek; táj, mely fényből és ásványból épült, és vízből, hogy tükrözze őket!"

A lelkem nem válaszolt.

„Mivel annyira szereted a nyugalmat s benne a mozgás színjátékát, átköltöznél velem Hollandiába, erre a boldogító földre? Talán elszórakoztatna az a vidék, képmását gyakran csodáltad a múzeumokban. Mit szólnál Rotterdamhoz, te, aki szereted az árbocerdőket és hogy hajók horgonyozzanak a házak tövében?"

A lelkem néma marad.

„Jobban vonz talán Batávia mosolya? Ott egyébként keveredve találnók az európai szellemet a trópikus szépséggel."

Egyetlen szó sem. – Meghalt volna a lelkem?

„Annyira megdermedtél tehát, hogy csak a szerencsétlenségekben tetszelegsz? Ha így van, meneküljünk azokba az országokba, amelyek a halál képmásai. – Átérzem ügyünket, szegény lélek! Torneóba vitetjük a málháinkat. Menjünk még messzebb, legtávolabbi pontjára a Balti tengernek; még messzebb az élettől, ha lehetséges; rendezkedjünk be a Sarkon. Ott csak ferdén horzsolja a földet a nap, s a fény meg az éjszaka lassú cserélődése elnyomja a változatosságot és fokozza az egyhangúságot, ezt a félsemmit. Ott hosszú homály-fürdőket vehetünk, miközben szórakoztatásunkra, az északi fény időnkint felénk küldi rózsaszín kévéit, mint visszfényét a Pokol tűzijátékának!"

Végre kirobban a lelkem, és, okosan, azt kiáltja: „Mindegy, hová! mindegy hová! csak kívűl legyen a világon!"

 

49

ÜSSÜK LE A SZEGÉNYEKET

Assommons les pauvres!

 

Két héten át a szobámba zárkóztam, és akkoriban divatos könyvekkel vettem körűl magamat (tizenhat vagy tizenhét esztendeje lehet); olyan könyvekkel, melyek annak a rendjét-módját fejtegetik, hogy miképpen lehet a szegény népet huszonnégy óra alatt boldoggá, bölccsé és gazdaggá tenni. Emésztettem hát – akarom mondani: nyeltem – sok-sok keserves szellemi termékét ezeknek a közjólét vállalkozóknak –, azokét, akik a sok-sok szegénynek azt tanácsolják, hogy váljanak rabszolgákká, és azokét, akik azt képzeltetik velük, hogy valamennyien trónjavesztett királyok. – Nem meglepő tehát, hogy olyan lelkiállapotba kerűltem, amely a szédüléssel, vagy a hülyeséggel szomszédos.

Úgy tetszett mégis, hogy, értelmem mélyére zárva, homályos csíráját érzem egy eszmének, mely magasabbrendű mindannál a vénasszony-formulánál, aminek a gyűjteményét az imént átfutottam. Ez azonban csak egy eszmének az eszméje volt, végtelenűl bizonytalan valami.

És nagyon szomjaztam, hát elmentem hazulról. Mert a szenvedélyes vonzódás a rossz olvasmányokhoz velük arányos szükségérzetet kelt szabadlevegőre és frissítőkre.

Amikor épp be akartam lépni egy söntésbe, egy koldus nyújtotta felém a kalapját, olyan feledhetetlen tekintettel, hogy az trónokat döntene, ha az anyagot szellem mozgatná, és ha egy delejező tekintet képes volna a szőlőfürtöket megérlelni.

Ugyanakkor egy hangot hallottam, mely a fülembe susogott, hangot, amelyre határozottan ráismertem; egy jó Angyalnak vagy egy jó Démonnak a hangja volt, aki mindenüvé elkísér. Ha Szokratesznek megvolt a maga jó Démona, miért ne lehetne nekem őrangyalom is, miért ne érhetne engem a kitüntetés, mint Szokrateszt, hogy az elmebajomról írást kapok, melyet az éleselméjű Lélut és a jóltájékozott Baillarger ír alá?

Szokratesz Démona és az enyém közt az a nagy különbség, hogy a Szokrateszé csak akkor nyilatkozott meg neki, amikor tiltani, figyelmeztetni, amikor akadályozni akart, és hogy az enyém tanácsolni, sugallni, rábeszélni méltóztatik. Annak a szegény Szokratesznek csak tilalmazó Démona volt; az enyém nagy állító, az enyém csodatévő Démon vagy harci Démon.

Nos, a hang ezt susogta felém: „Csak az egyenlő más valakivel, aki bebizonyítja, és csak az méltó a szabadságra, aki meg tudja hódítani."

Rögtön nekiugrottam a koldusomnak. Egyetlen ökölcsapás a szemére: ez egy másodperc alatt labdányira dagadt. Miközben ki akartam verni két fogát, beszakadt a körmöm; s mivel az aggastyánt gyorsan leütni nem éreztem elég erősnek magamat, hiszen törékenynek születtem és csak kevés gyakorlatom van az ökölvívásban, félkezemmel megragadtam a kabátja gallérjánál, a másikkal pedig a torkának estem, és fejét kezdtem hatalmasan nekiverni egy falnak. Meg kell vallanom, egy pillantással előzetesen szemügyre vettem a környéket, és meggyőződtem róla, hogy ezen a kültelki, elhagyott tájon jóidőre minden rendőri hatáskörön kívűl maradok.

Ezután egy hátbarúgással, mely elég erős volt, hogy eltörje a lapockáját, leterítettem a hatvanéves, elgyöngűlt öreget, felragadtam egy vastag ágat, mely a földön hányódott, és verni kezdtem, olyan konokon, ahogy a szakácsok puhítják a bifszteket.

Egyszerre csak – ó, csoda! ó, gyönyörűsége a filozófusnak, mely igazolja elmélete kiválóságát! – azt láttam, hogy ez az öreg csontváz, olyan energiával, amekkorát ilyen különlegesen tönkrement gépezettől sohasem vártam volna, visszafordul, és, olyan gyűlölködő tekintettel, amelyet jó előjelnek éreztem, a rozoga betyár rámvetette magát, dagadtra püfölte a két szememet, és kegyetlenűl elnáspángolt a saját husángommal. – Erélyes gyógymódommal visszaadtam tehát neki a büszkeséget és az életet.

Akkor aztán kézzel-lábbal igyekeztem megértetni vele, hogy a vitánkat mintegy lezártnak tekintem, és, elégedetten, mint egy sztoikus bölcselő, feltápászkodtam, és így szóltam hozzá: „Uram, ön egyenrangú velem! tiszteljen meg azzal, hogy megfelezi az erszényemet; és ha csakugyan emberbarát, jusson eszébe, hogy embertársaival szemben, valahányszor alamizsnát kérnek öntől, ugyanazt az elméletet kell alkalmaznia, amelyet volt fájdalmam kipróbálni az ön hátán."

Esküdött rá, hogy megértette a teóriámat és hogy tanácsomat követni fogja.

 

50

A JÓ KUTYÁK

Les Bons Chiens

 

Joseph Stevens úrnak

 

Még századom fiatal írói előtt nem pirulhattam soha azért, hogy csodálom Buffont; ma azonban nem a pompázó természetnek ezt az ábrázolóját hívom segítségűl. Nem.

Sokkal örömestebb fordulnék Sterne-hez és igy szólnék hozzá: „Szállj le az égből, vagy jöjj hozzám az elysiumi mezőkről, hogy dalra ihless a jó kutyákról, a szegény kutyákról, dalra, mely méltó hozzád, érzelmes kópé, kópék királya, te! Térj vissza, lovagja ama híres szamárnak, mely örökké kísérni fog az utókor emlékezetében; és főleg ne felejtse az a szamár, hogy ajkai között bájosan lóbálva, magával hozza halhatatlan mandulás süteményét."

Félre az akadémikus múzsával! Semmi közöm ehhez a finnyás vénasszonyhoz. A fesztelen múzsát hívom, a városlakót, a ma élőt, hogy segítsen megénekelnem a jó kutyákat, a szegény kutyákat, a sáros kutyákat, azokat, akiket, mint dögvészeseket és tetveseket, mindenki kerűl, csak a szegény ember nem, akinek kisérő társai, és a költő nem, aki testvéri szemmel tekint rájuk.

Pfuj, a hiú kutya, ez az ostoba négylábú, a dán szelindek, a king-charles, mopszli vagy a fürjészvizsla: annyira önhitt, hogy tolakodóan a látogató lába közé ugrik vagy fel a térdeire, mintha biztosra venné, hogy tetszik, és zavargó, mint egy gyerek, buta, mint egy papagáj, néha harapós és szemtelen, mint egy cseléd! Főleg pfuj azok a nagytalpú, reszkető és henyélő kígyók, melyeket törpeagárnak neveznek s melyeknek hegyes orrában még annyi szimat sincs, hogy követni tudják egy jóbarát nyomát, sem lapos fejükben annyi értelem, hogy dominózni tudjanak!

Kutyaólba ezzel a sok fárasztó élősdivel!

Bújjanak csak vissza selymes és párnázott fészkükbe! Én a sáros kutyát dalolom, a szegény kutyát, a hajléktalan kutyát, a kóbor kutyát, a kötéltáncos-kutyát, azt a kutyát, melynek ösztönét, akárcsak a szegény emberét, a cigányét és a bohócét, csodálatosan kiélezte a szükség, az értelemnek ez a jóságos anyja, igazi védasszonya!

Én a sorsverte kutyákat énekelem, azokat éppúgy, akik magányosan bolyonganak a roppant városok tekervényes szakadékaiban, ahogyan azokat, akiknek hunyorgó és átszelleműlt szeme szinte rászól az elhagyott emberre: „Vigyél magaddal, és kettős nyomoruságunkból talán teremtünk valamiféle boldogságot!"

Hová mennek a kutyák? – kérdezte egykor Nestor Roqueplan egy halhatatlan tárcájában, melyet ő maga bizonyára elfelejtett, s amelyre csak én, és talán még Sainte-Beuve, emlékezünk ma is.

Hová mennek a kutyák? – kérdezitek, ti, emberek, akik, nemigen figyeltek a dolgokra. A saját ügyeik után.

Szakmai találkozókra, szerelmi találkozókra. A ködön át, a havon át, a sáron át, emésztő kánikulában, patakzó esőben, jönnek, mennek, loholnak, kocsik alatt bujkálnak, hajtja őket a sok bolha, hajtja a szenvedély, a szükség vagy a kötelesség. Mint mi, korán kelnek, és a megélhetésüket keresik, vagy az örömeik után futkosnak.

Vannak köztük, akik a külváros valamely romja közt hálnak, és naponkint órányi pontossággal megjelennek a Palais Royal egyik konyha-ajtajában, hogy járandóságukat sürgessék; mások, több mint öt mérföldről, csapatosan érkeznek, hogy osztozzanak a lakomán, melyet számukra bizonyos hatvanesztendős szüzek könyörülete készített, akik állatokhoz fordultak foglalatlan szívükkel, mert a buta férfiak már nem akarják őket; aztán megint mások, akik, mint a néger rabszolgaszökevények, szerelmi őrjöngésükben, bizonyos napokon elhagyják búvóhelyüket és bejönnek a városba, egy óra hosszat körülugrándoznak egy-egy szép szukát, aki kissé hanyagon öltözködik ugyan, de büszke és hálás.

És előjegyzési naptár, jegyzőkönyv és tárca nélkül valamennyi nagyon pontos.

Ismerik-e önök a lusta Belgiumot és csodálták-e, ahogy én, azokat az erőteljes kutyákat, melyeket a mészáros, a tejesasszony vagy a pék talyigája elé fognak és amelyek diadalmasan ugatva tanúskodnak a büszke örömről, hogy vetélkedhetnek a lovakkal?

Íme közűlük kettő, amely még civilizáltabb rendhez tartozik. Engedjék meg, hogy bevezessem önöket egy távollevő vásári pojáca szobájába. Függönytelen, festett faágy, lelógó és poloskafoltos takaró, két szalmaszék, öntöttvas-kályha, néhány tört zeneszerszám, ó, milyen szomorú bútorzat! De nézzék meg, kérem, ezt a két értelmes személyiséget: öltözékük egyszerre nyűtt és pompázatos, hajuk, mint a trubadúroké, vagy katonáké; boszorkányi figyelemmel őrzik a kimondhatatlan művet, amely a kályha lassú tüzén fő, s amelynek közepén hosszú kanál áll ki, mint egyike ama légi árbocoknak, melyek a kőműves-munka befejezését hirdetik.

Nem jogos-e, hogy ily buzgó komédiások ne indúljanak útnak, míg erős és komoly levessel meg nem töltik a gyomrukat? És nem bocsátanánk-e meg egy kis érzékiséget ezeknek a szegény ördögöknek: egész nap farkasszemet kell nézniök a közönség közönyével és egy igazgató igazságtalanságaival, aki kiveszi a legnagyobb részt és egymaga több levest eszik, mint a négy komédiás?

Hányszor szemléltem mosolyogva és elérzékenyűlten ezeket a sok négylábú filozófusokat, ezt a sok szívélyes rabszolgát, aki mind szolgálatkész és önfeláldozó s akit a republikánus szótár szintén kitüntethetne, ha a köztársaságnak, melyet túlságosan elfoglal az emberek boldogsága, lenne ideje törődni a kutyák méltóságával!

És hányszor gondoltam, hogy talán van valahol (elvégre: ki tudja?), annyi bátorságnak, annyi türelemnek és munkának a jutalmáúl egy különleges paradicsom a jó kutyák, a szegény kutyák, sáros és vígasztalan kutyák számára. Swedenborg bizonykodik, hogy a törököknek és a hollandusoknak külön-külön megvan a maguké.

Vergilius és Theokritosz pásztorai váltakozva dalolt verseik díjául jó sajtot, kitűnően metszett furulyát vagy duzzadttőgyű kecskét vártak. A költő, aki a jó kutyákat énekelte meg, viszonzásképpen egy szép zekét kapott, melynek gazdag és ugyanakkor hervadt színei az őszi napfényt, az érett dámák szépségét és a vénasszonyok nyarát juttatják az ember eszébe.

Aki csak jelen volt a Villa Hermosa utcai csapszékben, sohase fogja elfelejteni, mily pajkos féktelenséggel bújt ki zekéjéből a festő a költő javára, annyira átérezte, hogy jó és tisztességes dolog volt megénekelni a jó és szegény kutyákat.

Hasonló módon ajánlott fel egy pompakedvelő olasz tirannus, a régi jó időkben, egy drágakő-díszítette, hosszú, háromélű tőrt vagy egy ünnepi palástot az isteni Aretinónak, cserébe egy finomművű szonettért vagy egy érdekes szatirikus költeményért.

És valahányszro a költő felveszi a festő zekéjét, a jó kutyákra kell gondolnia, a filozófus kutyákra, a vénasszonyok nyarára és nagyon érett dámák szépségére.

 

EPILÓGUS

Epilogue

 

Hajtott a jó remény; tudtam, a csúcs felé űz

s Párizst megnyitja a kilátás magasa:

kórház, bordély, pokol, fegyház és tisztítótűz,

 

lent minden szörnyüség egy-egy virágcsoda.

Kínom védnöke, óh, Sátán, légy tanu arra,

hogy nem híg könnyeket sírni mentem oda;

 

de mint vén szerető buja és vén lovagja,

ki az ördögi-nagy szajhától ittasan

ifjúsága hevét szüntelen visszakapja.

 

Akár még reggeli ágyadon álmosan

fekszel, s horkolsz bután, akár már cicomázod

magad az est aranyhímes fátylaiban,

 

szeretlek, becstelen Nagyváros! Kurtizánok

s banditák, – gyakran úgy szédít a kéjetek,

hogy meg sem értik a közönséges profánok.

 

Baudelaire

 

 

ŐS SZAVAK TITKÁT MORMOLJA AZ ÉJ

Uralter Worte kundig kommt die Nacht

 

Ős szavak titkát mormolja az éj:

a dolgok páncélkapcsait megoldja

s egyforma barnát borítva a harcra

minden öltönyt s alakot kicserél.

 

Lassan megindul a kőhegy s a mély

síkság fölé özönlik; vágyakozva

kúszik föl a szakadék, s égi pompa

itatja szemét, csillagfény, fehér.

 

Egymást öleljük, ketten, összeforrva,

itthon megint, kimerűlt vándorok;

húsban és vérben hívlak, rád-omolva,

 

s húsod, életed köröttem lobog.

Hosszú vágyát piheni most a lélek

s nem érez külön se engem, se téged.

 

Ricarda Huch

 

 

AZ EMBER ÉS A TERMÉSZET

 

Hogy a Természet már alig szól

bennünk, szégyen rád, értelem –

ez hall még pár szót a titokból,

az már süket és szívtelen.

 

S még rosszabb, ha e zűrzavarban

ember kezd lenni valaki, –

de csömört kap, s megfáradottan

a jó vágyát is elveti.

 

A Természet Nagyasszonyának

más öröm jutott, más szerep:

gazdatársa minden világnak

s minden bogárkát megetet.

 

Napba öltözve kél s hanyatlik,

majd csillagleplet sző magán,

minden bimbóhoz odahajlik

és megkérdi, hogy mit kiván.

 

Világölelő szeme minden

kalásznak külön oltalom

s szive szétszáll a végtelenben,

mint harmatpára a napon.

 

Vitĕzslav Hálek

 

 

ESŐBEN

 

S megint esik! Öt nap óta, zuhogva!

Varrsz; én olvasok – igy köt össze halkan

a magány, két levelet, mely lepattan

s közösen hull a szélben egy sarokba.

 

Aranyhajad álmomat átlobogja;

majd dalt dúdolsz, s zümmögve száll a dallam,

mint méh, mely féltve lesi a viharban:

hol van menedék, tető vagy fa odva.

 

S tűnnék el mind a nap, hidd meg, nekem nem

volna veszteség, olyan fény remeg föl

és nő és árad tündölkő szemedben:

 

lelkemnek tőle uj májusa lángol,

s éjenkint több boldog könny hull szememből,

mint ahány csepp esőzik most a fákról.

 

Vrchlicky

 

 

UJRA EGYÜTT

Wiederfinden

 

Itt vagy ujra, ég csodája,

drága csillagom, megint!

Messzeséged éjszakája

mily örvény volt, mennyi kín!

Te vagy, része és egésze

örömömnek, kedvesem;

fájó multba visszanézve

szinte borzaszt a jelen.

 

Mikor keblén várta sorsát

a Világ ős szendere,

rendelte az első órát

Isten legfőbb gyönyöre.

„Legyen!" mondta, és szavára

jaj csendült, mély, meggyötört,

amikor a Lét Világa

a Mindenségbe betört.

 

Föltárult a fény: riadtan

rebbent róla a sötét

s különálló áradatban

a négy elem szerteszét:

kába álmokba merülten

röpűlt mind, és komoran,

mereven a roppant űrben,

vágytalan és hangtalan.

 

Csend volt minden, néma, dermedt;

Isten először maga!

És ekkor Hajnalt teremtett,

s irgalmas akarata

zűrzavart és kietlen gyászt

csengő színjátékba szőtt

s megint szerethette egymást,

ami széthullt az előbb.

 

S egybecsap gyors szédületben,

ami összetartozik

s érzés, látás mérhetetlen

létbe nyujtja karjait:

harc talán ez, birok, ádáz,

mindegy: forrunk, tapadunk!

Nem kell több Allah: világát

teremtjük már mi magunk.

 

Igy vitt, hajnalpiros szárnnyal,

igy, hozzád a szenvedély,

s frigyünk ezer sugarával

szentesíti tündök éj.

Kéjre-kínra példa lettünk,

földi sorsban égi jel,

s ha uj „Legyen!" dörg felettünk,

most már az se szakit el.

 

Goethe

 

 

MI A SZERELEM?

What is Love?

 

Egyetlen körben mozogsz szüntelen,

te, egyetlen öröklét, Szerelem.

 

Herrick

 

 

SÓHAJ

Soupir

 

Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz

álma virággal és rőt foltokkal esőz

s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem

úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben

a szökőkút sóhajt fehéren Ég felé!

– a sápadt Október, az enyhe Kék felé,

mely sóvár bánata tükréül a medencét

választja s mialatt sírját lesve kereng szét

a fakó lomb s hideg barázdákat gyürűz,

aranylándzsával a haldokló vízbe tűz.

 

Mallarmé

 

 

MÁRIÁHOZ, EGY CSOKOR KISÉRETÉBEN

Je vous envoie un bouquet que ma main

 

Fogadd ajándékom: virágait

magam szedtem és kötöttem csokorba;

ha nem tépi le őket senki, sorra

hervad mind s holnap földön feküszik.

 

Tűnődj rajtuk, mert példájuk tanít,

hogy szépséged, bár ma virít ragyogva,

hamarosan lehull a sárba, porba

és mint a virág, éppúgy elmulik.

 

Megy az idő, megy az idő, szerelmem,

s óh jaj, mégis mi megyünk el vele:

kő áll nemsoká feletted s felettem,

 

s a vágyról, mely ma lelkünk tölti be,

hallgatni fognak egykor minden ajkak.

Szeress hát, amig szép vagy, fiatal vagy!

 

Ronsard

 

 

TAVON

 

Kék tó tükrén siklom nyugatnak,

evezőm felnyúl és lecsap

hegyi szél turkál a hajamban,

hűs permet veri arcomat.

 

Nem mérlegelem szívem üdvét,

egyszerű minden eleme –

friss szellő, csónak, part s a parton,

aki vársz, drága, Drága: Te!

 

Szilva Kaputikján

 

 

FEHÉR SIRÁLYOK

The White Birds

 

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!

Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;

s a szürkületi ég-alj kék csillaga, kedvesem,

szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

 

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;

ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé

ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:

az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

 

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

ahol az idő feledne s a Bánat nem érne el;

de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

 

Yeats

 

 

MARIE LOUISE SHEW-HOZ I.

To Marie Louise Shew

 

Mindazok közűl, akiknek a reggelt, –

s ha távol vagy, az éjszakát jelented,

a szent nap teljes törlését az ég

magasáról – mind közűl, aki sírva

s óránkint áld reményért – életért –

s ah, főképp az erény, emberiesség

és igazság föltámasztott hitéért –

mind közűl, aki kétségbeesése

szentségtelen sírjából már kikelt

halk szavaidra: „Legyen világosság!",

halk szavaidra, melyek szemeid

szeráf-fényében valóságra váltak –

minden adósod közűl, kikben a

hála imádat már – jusson eszedbe

a legigazabb, legodaadóbb,

s gondolj rá, hogy e sorokat az írta –

az, ki, mig írja, borzong bele, hogy

szelleme egy angyallal elegyűl.

 

Poe

 

 

MARIE LOUISE SHEW-HOZ II.

To Marie Louise Shew

 

Nemrég, az ész őrült gőgjében, e

sorok írója „a szavak hatalmát"

hirdette, s tagadta, hogy valaha

ébredt emberi agyban gondolat,

melyet ki nem mondhat emberi nyelv:

s most, mintegy, e dölyf gúnyolásaként,

két szó – két puszta szótag, idegen –

két olasz hang, amit csak álmodó

angyal mormolhat holdas „harmaton,

mely gyöngyláncként csügg a Hermon hegyén" –,

rezzent föl szive örvényeiből,

nem-gondolt gondolat, mely lelke a

gondolatnak, dúsabb és istenibb,

semhogy akár a hárfás Israfel

(az „Ur legzengőbb teremtménye") ki-

mondani remélje. S én! Óh, tört varázs!

Remegő kezemből kihull a toll.

Ha neved vezet, kérd bár te magad,

nem tudok írni – gondolkozni, szólni –

jaj, érezni se; mert ez, ez nem érzés,

e mozdulatlan ácsorgás az álmok

tárt kapujának arany küszöbén,

e bűvölt bámulás a ragyogásba,

s e borzongás, amikor, jobbra-balra,

s az egész út mentén, bíborodó

gőzök közt, messze, ameddig csak a

tekintet ér –  téged látlak csupán.

 

Poe

 

 

NYOLCVANÖTÉVES APA

 

Hogy nyolcvanötéves lettem,

még egy fiam született.

Örűljek, vagy bosszankodjam?

Nézlek, nézlek, te gyerek,

s színig töltöm a kupámat

és fenékig üritem:

„Édes fiam, mint apád volt,

ne légy olyan esztelen!"

 

Po Csü-ji

 

 

EGY ARANY SZÍVHEZ,

melyet a költő a nyakán hordott

An ein goldenes Herz, das er am Hals trug

 

Emlék, gyönyöré, mely tovazendűlt,

kit még mindig nyakamban hordalak,

tovább kötsz, mint a lélek? Szerelmünk

rövid napjának folytatása vagy?

 

Szökném, Lili, Tőled! De rajtam a láncod,

idegen világok,

idegen hegy és völgy vándorán!

Ah, hogy is szakadna szivemről a Lili

szive ily korán!

 

Tépheti fonalát a madár

és térhet fái közé,

zsinege darabját, börtön-szégyenét

ott is tovább hurcolja még:

nem szabad többé, nem a régi már,

– volt valakié!

 

Goethe

 

 

HELÉNÁHOZ

To Helen

 

Láttalak egyszer – láttalak – csak egyszer:

nem mondhatom meg, hány, – de nem sok éve.

Július volt, éjfél; s a teleholdról,

mely, mint a saját lelked, zúgva szelte

meredek utját fölfelé az égen,

ezüstselyem fényfátyol szállt, nyugodtan

és melegen és altatón, alá,

rá ezer rózsa fölfelé tekintő

arcára, egy bűvös kertben, ahol

szél se rezzent, vagy csak lábujjhegyen –,

rá ezer rózsa fölfelé tekintő

arcára, mely, a csók-fényt viszonozni,

illatfelhőben rajongta ki lelkét –,

rá e sok rózsa fölfelé tekintő

arcára, melyet mosolygó halálba

bűvölt jelenléted költészete.

 

Teljes fehérben, violák közt, félig

hátradőlve ültél ott; hold sütött

a fölfelé néző sok rózsa-arcra,

s tiedre – az is – de az szomorú volt!

 

Nem a Sors rendelte, e nyári éjen –

nem a Sors (melynek másik neve: Bánat),

hogy megálljak a kertkapu előtt

s beszívjam azt az alvó rózsa-tömjént?

Teljes csönd: aludt a gyűlölt világ,

csak te s én nem – (Óh, Ég, – óh, Istenem,

hogy ver szivem e két szót összekötve!) –

csak te s én nem. Megálltam – néztelek –

s egyszerre minden a semmibe foszlott.

(Ah, ne felejtsd: bűvös kert volt a kert!)

A hold gyöngyös csilláma kialudt:

a moha-ágy s a kanyargó utak,

a bosszús fák és a boldog virágok

mind eltűntek: a rózsaillat is

meghalt a csókos szél karjaiban.

Minden – csak te nem – csak egy porcikád nem:

csak az égi fény a szemedben, az nem –

csak lelked a fölnéző szemben, az nem.

Csak őket láttam – a világomat.

Csak őket láttam – órákig csak őket –

őket csupán, míg le nem ment a hold.

Mily vad titkairól beszélt a szívnek

az a két mennyei kristály-golyó!

Mily sötét gyászról! fenséges reményről!

Mily tengeréről csöndes büszkeségnek!

Milyen mély becsvágyról! s mily vakmerőről!

Mily képességéről a szerelemnek!

 

De végül a drága Diának villám-

felhő-ágyába siklott nyugaton;

s te, kisértet, a betemető fák közt

elsuhantál. Csak szemeid maradtak.

Ők nem mentek – még most se mentek el.

Beragyogták árva utam haza:

ők nem hagytak el (mint reményeim).

Követnek – vezetnek, sok éve már.

Szolgáim – én meg a rabjuk vagyok.

Tisztük: gyujtani s lelkesíteni –

s enyém: hogy megmentsen a ragyogásuk,

és megtisztítson villamos tüzük,

megszenteljen túlvilági tüzük.

Értük tölt a szépség (vagyis: Remény):

fent szikráznak az Égen – csillaguk

előtt térdelem át éjeimet;

s még a dél nagy tündöklésében is

látom őket – az édesen sugárzó

két Vénuszt, akit nem olt ki a Nap!

 

Poe

 

 

SZEMEK

 

Ismertem szemeket!... Ha rájuk

gondolok, sajdúl a szivem!

Villámló, bűvös éjszakájuk

itt sötétlik a lelkemen.

 

Titkolt, keresett vagy szökött üdv

örvénylett bennük – óh, be mély!

Mennyi bánat sejlett mögöttük,

mily szakadékos szenvedély!

 

Fényjátékuk a pilla-árnyak

alatt be élő volt, be gyors:

mint a gyönyörök telje, bágyadt,

s fájt és parancsolt, mint a sors.

 

Csodák pillanatait éltem,

ha rám tűzött e drága szem:

mindig feldúlt, ha belenéztem,

s üdvöm sose volt könnytelen.

 

Tyutcsev

 

 

SEMMI ROM ÉS SEMMI CSERÉP...

Da waren trümmer nicht noch scherben

 

Semmi rom és semmi cserép és

sír s örvény nem volt semmi ott,

semmi sóvárgás, semmi kérés:

egy óra mindent megadott!

 

Ezer virág bíbor varázzsal

buggyant, s a táj lett fényhavas.

Féktelen harsogó madárdal

közt rikkantott fel a tavasz.

 

Ömlés volt, melynek soha mása,

őrjöngés, amilyen soha,

uj illat-egek tárulása,

érzékek kevert mámora.

 

Stefan George

 

 

VÁGY

 

Csigaként vánszorognak napjaim

és minden óra súlyát külön érzem,

fáraszt, ingerel, őrjit már a kín

a visszautasított vágy tüzében.

De bánatom nem látja senkise,

mélységes sóhajaim sose hallják;

szakad a könny, s lassan enyhűl vele,

enyhűl, szelidűl a vigasztalanság.

Óh, élet álma, tűnj a semmibe,

lidérctűz, oltson ki a sír hatalma!

A szerelemnek édes a sebe.

Mi a halál, ha a szerelem adja?

 

Puskin

 

 

HA ELHANGZOTT A ZENE

Music, when soft voices die

 

Ha elhangzott a zene,

zeng az emlékezete –

Ibolya-illat mint szellem

él az üdült idegekben.

 

Hulló rózsa levele

kedvesünknek nyughelye;

s igy pihen majd emlékeden

a szendergő Szerelem.

 

Shelley

 

 

NÉZD, MIKOR EMELI ÉGŐ FEJÉT

Lo in the orient when the gracious light

 

Nézd, mikor emeli égő fejét

keleten a kegyes fény, a szemek

feléje fordulnak s a visszatért

szent felségen hódolva csüggenek;

s mikor, mint erős, érett ifju, a

meredek égi ormon halad át,

még mindig földiek imádata

figyeli arany zarándoklatát;

de mikor a csúcsról, mint gyönge agg,

fáradt szekerén éjnek dől megint,

alacson útjára már nem tapad

a régi hűség, s másfelé tekint:

dél s este közt téged is megtagad

a tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

 

Shakespeare 7. szonettje

 

 

DICSŐ HAJNALOK

Full many a glorious morning have I seen

 

Dicső hajnalok csókos úr-szemét

sok ormon láttam; zöld rét ragyogott

tűz-arcától, s hogy mint égi vegyész

sápadt folyókat bearanyozott;

máskor meg tűrte, hogy rút fellegek

mocskos rácsa lepje mennyei-szép

arcát, amely a vesztett föld felett

dugva lopta nyugatra szégyenét.

Az én napom is, győztes, kora fény,

így verte, dús tündöklés, homlokom;

de óh! csak egy órára volt enyém,

s álarc rejti most tőlem s köd-plafon.

Szivem mégse veti meg érte: védi

földi nap foltját, hogy foltos az égi.

 

Shakespeare 33. szonettje

 

 

VALLOMÁS

 

Agyam düh s szégyen öli, hogy

szerelmemről beszélek ujra,

és mégis lábadhoz borúlva

mondom: gyönge s bolond vagyok.

Bölcs tanácsára éveimnek

lehetnék okosabb, nagyon,

de jól ismerve a szerelmet,

a gyötrelmeit is tudom.

Nélküled: szivemben pokol van,

veled: nagy, néma fájdalom,

és keblem feszűl, hogy kimondjam:

Szeretlek, drága angyalom!

Ha hallom kopogó cipődet

s selyemruhád felém suhog

és megszólalsz – , állok előtted

s tanácstalan csak bámulok!

Mosolyogsz – reményem föléled,

elfordulsz – kihúny a sugár,

és ha fehér kezedhez érek,

a bús napból semmi se fáj.

Ha úgy adja az ég, hogy látlak,

amint varrva, hímezve fárad

kezed, s nézem, hogy dolgozol,

szivem csakúgy veri bordámat,

úgy ujjong – és egy szót se szól.

Mondjam el mind, ami szorongat,

hogy féltelek, s mennyire fájsz?

Homályában esős napoknak

kiséret nélkül hova jársz?

Nemrég titkon sírva fakadtál;

s volt találkád, halk, suttogó;

s mikor Opocskába utaztál?

s az a hold? s a zongoraszó?...

Szánj meg, Aline, nézz rám, kegyelmezz!

A sorsom nagyon szomorú,

mert Ámor igen szigorú

bűneimért szegény fejemhez!

Hazudj! Szemedben nyugtalan

tettetés tüze bujdokol!

Könnyű csalás... magam is oly

szivesen megcsalom magam!

 

Puskin

 

 

AZ Ő VITORLARÖPTŰ DALA

Was it the proud full sail of his great verse

 

Az ő vitorlaröptű dala tette,

mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,

hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,

sírja lett az öl, amelyben fogant?

Szelleme némít, melynek szellemek

súgtak emberfelettit írni? Nem,

sem ő, sem a cinkos éji sereg

nem döbbentette vissza énekem:

sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,

mely éjjel ál-tudással csalja meg,

nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,

nem tőlük félve lettem én beteg:

hogy verse oly visszhangot vert szivedben,

az halkított, az némított el engem.

 

Shakespeare 86. szonettje

 

 

ÉG VELED, TE TÚLDRÁGA

Farewell! thou art too dear for my possessing

 

Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy,

eléggé tudod magad is, mit érsz;

kincslajstromod bontja lelkünk kötését,

ami jogom volt rád, mind véget ért.

Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp?

S mi érdemem mérte föl szived árát?

Nem ok szülötte volt e szép ajándék,

és igy hitellevelem visszaszáll rád.

Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és

akinek, engem rosszúl – túl! – becsültél:

juttatásod – alapja félreértés! –

ujra tied, most, hogy jobban itéltél.

Éltem birtokod bűvölő hitében,

király álmomban, sehogysem az ébren.

 

Shakespeare 87. szonettje

 

 

ÖNGYILKOSSÁG ÉS ŐRÜLET

 

Áldott békét esdve az ember

a földön két társat talál,

aki vigasztalja: a szende

álmot és a komoly halált.

 

És van még egy másik ikerpár:

nagyszerűbb sehol és soha –

de áldásának, ha szived fáj,

jaj, átokká kell válnia.

 

Vérrokonok a boldog ikrek,

és titokzatos erejük,

amelyet agy még ki nem ismert,

romlásba ránthat mindenütt:

 

jaj annak, akit, ha sodorják

vágyai, tőrbe csalsz beteg

varázsoddal, te, öngyilkosság,

és te, szerelmi őrület!

 

Tyutcsev

 

 

EMLÉKEZÉS

Remembrance

 

Gyorsabb voltál, mint a nyár,

gyorsabb, mint az ifju báj,

gyorsabb, mint az éjhomály,

égi tünemény:

s mint a föld, ha tél van, és

mint az éj, ha álma vész,

mint a sziv, ha sírba néz,

árva lettem én.

 

A fecske Nyár visszajön még,

bagoly Éj is hozza csöndjét, –

de a hattyu Ifjúság szép

mennye elszállt hűtelen:

veled száll, s most egyre várlak,

még az álmom, az is bánat;

a bokorról napos ágat

hasztalan kér a telem.

 

Liliom nász-nyoszolyára,

rózsa az asszony hajába,

ibolya a lány virága –

árvácska lesz az enyém:

élő sirra, mert az lettem,

azt szórjatok könnyezetlen,

barát ne sírjon felettem,

se félelem, se remény.

 

Shelley

 

 

STREETS I.

Streets I.

 

Hopp, dzsiggre, dzsiggre!

 

Szép volt; főleg a szeme; szép;

tisztább, mint a csillagos ég;

szerettem csúfondár szemét.

 

Hopp, dzsiggre, dzsiggre!

 

Szivet mi gyötör, a zsivány

jól tudta, a drága leány,

s oly tündéri volt, igazán!

 

Hopp, dzsiggre, dzsiggre!

 

S ma, hogy szivemben már halott,

egyre édesedik a csók,

mit viruló szája adott.

 

Hopp, dzsiggre, dzsiggre!

 

Titkok, találkák, rejtelem...

Emlékezem, emlékezem,

s csak ettől szép az életem.

 

Hopp, dzsiggre, dzsiggre!

 

 

Verlaine

 

 

A HÁRSFA SZÓL

 

Túdós vendég, ha enyhe árnyamnak köszönöd,

hogy július tüzét itt bizton elkerülöd,

ha öledben a lant és, gyönyörnek nem utolsó

módon, mint te, itt hűsöl veled a nyári korsó,

nem illet mindezért bor- s olajkeresztelő:

a terebély fa legjobb itala az eső.

Magasztaljanak inkább szerető rímeid:

rájuk nemcsak a meddő fa féltékenykedik,

de a termő is! Versbe kerűlök én, a hársfa?

Táncba viszi az erdőt Orfeusz citerája!

 

Jan Kochanowski

 

 

HÁRSFÁK

– Kochanowski emlékére –

 

Mióta a múzsáknak komoly szórakozásként

a csarnolaszi hársfa védő árnya alatt

lantod s királyi rímed a derűs gondolat

művészetébe fűzött mindent, mit ember átélt:

 

örök dicsőségedre immár négy századunk

a te korsód s méz-söröd ízeit érzi vissza

s a lengyel hárs, ha nyit, mind nevedet illatozza,

nagy költőnk, Kochanowski, szeretett Jánosunk!

 

Leopold Staff

 

 

A LUXEMBOURG-KERTBEN

Au Luxembourg

 

Koptassa más a Szent Jakab utcát,

én a Luxemborg-t szeretem:

a szobrok! a gesztenyefák! s, igen,

a tó körűl oly kedvesen

fut a balusztrád!

 

Ragyog az augusztus bucsúja:

valahogy mégis nem túlmeredek

ez az utca?

Nézzük inkább a dús füvet;

s hogy nyit a nárcisz, a gólyaorr

s a rózsasor!

 

Szép fiatal lány mosolyog,

szivem dobog,

bizsergés fut át rajta melegen;

zeng a szökőkút könnyes sugara;

szép fiatal lány mosolyog

s puskával tiszteleg a baka,

de nem rám s nem nekem.

 

Koptassa más a Szent Jakab utcát,

én ezután nem koptatom!

Szivemet ott megbántották nagyon,

kifosztották és összezúzták:

koptassa más a Szent Jakab utcát!

 

Tristan Klingsor

 

 

SZÁDI RÓZSÁI

Les roses de Saadi

 

Rózsával vágytalak köszönteni ma reggel;

de annyit vittem, óh, oly duzzadó köteggel,

hogy repesztette a kötőm a sok virág.

 

Megnyiltak a csomók, rózsáim szétterültek,

a szél szárnyain a tenger fölé repültek

s a viz elkapta és vitte őket tovább.

 

S piros lett tőlük és lángot vetett a friss hab.

Balzsamuktól ruhám, im, még este is ittas...

Szivd csak be: érzed az emlékük illatát?

 

Marceline Desbordes-Valmore

 

 

A MÉH

L'abeille

 

Bármily éles is és kegyetlen,

szőke méh, a tőrös fulánkod,

keblem kasára csak egy álmot,

csak egy csipke-álmot vetettem.

 

Szúrj bimbón, különben a lusta

vágy elhal benne vagy szunyókál:

csurranjon mélyemből bibor nyál

a lázadó és büszke húsra!

 

Gyors fájdalomra éhezem:

a baj, ha heves és rövid,

jobb, mint a tikkadt gyötrelem!

 

Lobbantsd hát lelkem tüzeit,

parányi arany rémület:

Ámor elalszik nélküled!

 

Valéry

 

 

JÁCINTOK

Hyacinthen

 

Messzi zene; itt éj és csönd, csak a

virágok álmodó illata lüktet:

rád gondoltam ma egész éjszaka;

aludnom kéne, de téged táncba vittek.

 

Percnyi szünet se, húzza a cigány;

gyertyák lobognak, hegedű sikongat, –

válnak a párok s megint egyberingnak,

s minden arc ég; csak te vagy halovány.

 

Táncolni vittek, idegen karok

nyúlnak szivedhez; vigyázz, meggyaláznak!

látom könnyű, törékeny alakod,

látom röppenő, habfehér ruhádat. – –

 

S édesebben dől az éj illata

s a virágoké álmodóbban lüktet.

Rád gondoltam ma egész éjszaka;

aludnom kéne, de téged táncba vittek.

 

Storm

 

 

ÜDVÖSSÉG ÉS JÖVŐ

 

Szemedből lankatag, majd vigasztalhatatlan

sütött feléje a vágy és a szenvedély,

dermedten, szótlanúl s oly forró kábulatban,

mint akit villám tüze ér.

 

Hirtelen, égve és zokogva és remegve,

dúlt tested odahullt a lábához, oda –

és végűl gyermeki álom szállt a szemedre,

szemed selyempilláira.

 

S anyádénál puhább kéz ringatott, becézett,

halk csók járt föl s alá borzas fürteiden...

Sóhajod elcsitúlt, megnyugodott a lélek,

s aludtál, mélyen, édesen...

 

Most meg... Ha akkor, óh, ha akkor jelzi álmod,

számunkra a jövő mily sorsot rejteget,

iszonyodva riadsz... Vagy tán – óh, szörnyü átok! –

még rosszabb történik veled.

 

Tyutcsev

 

 

HA CSAK EGY PILLANATRA IS

 

Rászednek érzékeid, ember,

véletlenek játéka, te,

dőlj hát, föltámadni, a tenger

éltető örvényeibe!

Mártsd bús szived a tavasz éter-

özönébe, hogy ujra friss

s egy légy a nagy, isteni Léttel,

még ha csak pillanatra is!

 

Tyutcsev

 

 

DRÁGA KEZEK, ENYÉMEK EGYKOR

Les chères mains qui furent miennes

 

Drága kezek, enyémek egykor,

egész picik, egész csodásak,

annyi útált pogánykodások

s annyi halálos bűn felett, oly

 

sok part után, most, hogy mögöttem

az országutak s kósza gályák:

királyibban, mint hős-időkben,

jönnek s álmaimat kitárják.

 

Álom-kezek, rajtam pihentek;

de e szörny zsivajban, mely itt zúg

bennem, megérthetem-e, mit súg

irgalmatok alélt szivemnek?

 

Hazudik szűzi látomásom,

mondván: lelkem rokona vagytok,

s cinkosom voltatok s maradtok,

szűk s nagy érzéssel és anyásan?

 

Jó gyóntatók, gyötrők, imádott

álmai üdvözült kezeknek,

kezek – Ő kezei! – ti, szentek:

óh, intsetek, hogy megbocsáttok!

 

Verlaine

 

 

IDILL ÉS TRAGÉDIA

 

Egész nap szendergett... Majd a homály

körűlölelte, az árnyék, az este.

Kint meleg esővel dobolt a nyár

és a levegőt lombszag fűszerezte.

 

Lassankint magához tért... Fölfigyelt

a kinti édes, suhogó varázsra:

soká hallgatott – és csordulni telt

lelkének éber elragadtatása.

 

Aztán, mint aki magának beszél,

megszólalt, boldogan és önfeledten

(mellette voltam, halott, aki él),

megszólalt: – Mindezt, mindezt hogy szerettem!

 

.............................................................................

 

Szerettél: oly vad szivet, mint neked,

senki másnak még nem adott a sorsa!

Uristen!... Mit nem éltem át veled!...

És a szivem mégsem tört darabokra.

 

Tyutcsev

 

 

ÉVFORDULÓ

Jahrestag

 

Fogd szürke agyagkorsódat, hugom,

s jőjj velem, hisz emlékszel, évre-év

hogy megtartjuk a kegyes fogadalmat.

Ma hét nyara, hogy amikor a kútnál

merítettünk, meghallottuk a hírt:

egy nap pusztúltak vőlegényeink.

A forrásból, ahol a réten a

fenyők között az a két nyárfa áll,

hozzuk haza agyagkorsónk vizét.

 

Stefan George

 

 

ALIG EGY ÉVE!

 

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:

mig a vak szenvedély sodort,

legjobban azt kellett megölnünk,

mi szívünk legfőbb kincse volt!

 

Vagy rég volt tán, hogy hiu álmod

felujjongott: „Enyém! Enyém!..."?

Alig egy éve!... S nézz reá most:

mi a szentséges tünemény?

 

Arca rózsái hova lettek?

Ajkról, szemből hol a varázs?

Ahova maró könnye pergett,

mindent szétmart a pusztulás.

 

Emlékszel a találkozóra?

Rögtön hozta a végzetet!

Szemeire? Szavaitokra?

s hogy hangja csengőt csengetett?

 

És most! Ah, hol a végtelenség?

Oda az örök csoda már?

Éppoly hűtlen volt, röpke vendég,

mint a rövid, északi nyár!

 

Őrá csapás volt a szerelmed,

amilyet ember nem bir el,

szégyen, amit nem érdemelt meg,

tipró, összezúzó teher.

 

Igy lett koldús a régi gazdag,

hervadt a gyonyörű, a friss;

néhány szép emléke maradt csak,

de lassan elhagyta az is.

 

Kárhozat a föld neki most; a

bűvös ligetben gaz virít;

dúló tömeg sárba taposta

lelke harmatos szirmait...

 

Mindabból, ami összeroskadt,

hamu sincs már, nincs semmi sem?

Nincs! Sötét, gonosz fájdalom csak,

vígasztalan és könnytelen.

 

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:

míg a vak szenvedély sodort,

legjobban azt kellett megölnünk,

mi szívünk legszebb kincse volt!

 

Tyutcsev

 

 

AZ ESŐS ÉVSZAK

 

Óriás felhő-elefántja hátán

királyként jön az Eső Évszaka:

zászlaja villám, dörgő menny a dobja

s örömöt hirdet kiáltó szava.

 

Mint a sötét lótusz kék ragyogása,

töltik a levegőt a fellegek,

most mint áldott nők keble tündökölnek,

majd roppant szörnyekként sötétlenek.

 

Terhük roskad, messziről híva-hozva

az eltikkadt madárcsapatokat,

és gyönyörűség hallani, hogy indúl,

hogy nő a lassu áldás, hogy szakad.

 

De mikor Indrá szivárványa zengő

lángként átcsap az égen s fekete

záporban zúg a sok éles esőcsepp,

sajdul a fáradt zarándok szive.

 

Csirákkal, drágakövekkel, a friss föld

gombákkal koszorúzta már magát.

s fénybogarak ékszere ékesíti,

mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.

 

Sugaras farkát szélesen kitárva

kezdi vidám táncát a pávahad

és hű társának a nászban a nőstény

gyönyört és csókot megkettőzve ad.

 

A vad folyamok, mint részeg leányok,

sóváran csapnak szét mindenüvé

a partokon, s az ingó, kicsavart fák

velük vágtatnak a tenger felé.

 

Arany bimbókba öltöznek az erdők,

hogy szemet üdít, szikrát vet a szín;

oly hegyesen búvik elő az uj fű,

hogy puha száját megsebzi a gím.

 

Mikor az erdőkoszorúzta parton

megjelennek remegő szemeik

nagy lótuszával a félénk gazellák,

csakúgy ujjong az emberben a szív.

 

Mikor harsányan dördűl a magasság

s fekete ködbe rejtőzik az éj,

csak a villámfény vezeti a nőket,

kiket urukhoz hajt a szenvedély.

 

S mikor egyetlen ropogás az égbolt,

minden civódást felejt a szegény

szerető, és még bensőségesebben

nyugszik kiválasztottja kebelén.

 

De koszorút, díszt, kenetet kerűl a

bús nő, aki férjétől elszakadt;

ajkának bimba-gyümölcsére lótusz-

szeméből nehéz könnyek hullanak.

 

Fakó vizével bogarat, ocsút, port

túrva, kígyóként kanyarogva megy,

ront le az erdei folyó a völgybe,

hogy fut előle a békasereg.

 

A méh vigan zümmögve cserbenhagyja

a liliom telt nektárserlegét,

hogy a páva széttárt farkára szálljon,

mely lótuszként részegíti szemét,

 

majd az elefánt lótusz-homlokára

telepszik át a méz-sóvár csapat:

a mennydörgéstől izgatott halánték

mirigyétől oly kéjes nedv fakad.

 

Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk

csókolják a vonuló fellegek

s a pávák a sok lezúgó pataknak

tiszteletére táncot lejtenek.

 

Szellő zsong át a fák sziromegén és

lehűl és langy párákkal permetez,

majd édesen és halkan ágakat ráz

s virágok uj fűszerével legyez.

 

Fürtökkel, melyek csipőig omolnak,

virággal, mely a fül mögött virít,

illatos szájjal s koszorus kebellel

szítják ilyenkor ifjak vágyait.

 

De a távoli utas lelke búsúl,

ha esőt lát az ég arculatán

s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,

s elébe tűnik egy-egy szép leány.

 

Friss keszara, keták és kadamba koszorúit

fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és

fülük alatt az édes ardsuna fürtje bókol,

jószagú fityegőként a cimpára akasztva:

 

szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,

dús sörényük a fül-dísz illatában fürösztve:

látni, hogyan sietnek a szülei szobából,

mihelyt dördűl a felhő, a háló-kamarába.

 

De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,

ring a szélben a felhő és egyre közelít

s alázúg, – s Indrá íve gyönyörüen kigyúl,

s az utas felesége sóhajt s elkomorúl.

 

A fák virágözönétől ujjong az egész liget,

ágaival a szélben táncol és integet,

játszik s mosolyogva súg-búg a keták bimbaival:

láza hűlt az esőtől s ő megint fiatal.

 

Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,

és bimbók, melyeket már az uj évszak nyitott,

s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:

az ifju, szép menyasszony most lép oltár elé.

 

Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,

csipőiről ruha omlik, fátyolként könnyedén,

sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,

és a gyönyörü testet ráncolt öv öleli.

 

Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,

üde erdő üdíti: már szinte tántorog:

táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,

virágporral keverve a kateki illatát.

 

És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!

S langyos esővel hinti a Vindhya-hegyeket;

leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,

zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.

 

Aki a nők szivéből elűzi a gondokat,

aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,

hozzon neked is áldást a Megelevenitő,

minden élet királya, a szép Esős Idő.

 

Kalidásza

 

 

AZ ÁRVIZRŐL

De inondatione

 

Ily felhőszakadás mit akarhat a makacs egekből?

Mit hoz még a vihar förgeteges rohama?

Hogy gyűlt felleggé ez a víz, hogy e felleg a mennyre?

Volt-e a párás Dél vad szele ily iszonyú?

Mikor ivott valaha ily bőven a tarka Szivárvány?

Csillagok utján jár titkon a tengeri hab?

Mélységből kilehelt gőzt gyakran emelt a magasba

életerős sugarán lángragyogásu Napunk

s nem bírván megemészteni a nagy terhet, amit vitt,

mint halk permeteget földrezilálta megint.

Csakhogy könnyü okok nem idéznek szörnyü csodákat

s köznapi dolgokból nem születik különös.

Sarki düh ez, súlyos harag ez, komor istenek átka,

csillagok és szelek és vízi erők öröme.

Most a Hyasok, a két Gida és az egész Orion mind

csurganak, és tenger, amit a Delphin okád.

Most iker urnáját fenekestől dönti fejünkre

itt a fiú-Trojus, ott Eridanus atyánk,

vagy pedig a legfőbb levegő-ég boltozatáról

zúdul alá az eső rettenetes tömege.

Örvénylő zivatar szaporítja a sok sürü felhőt

s roncsként omlik az ég isteni gépezete.

Nemcsak egy év vesztén jajgat keseregve a gazda,

mint a vetés, pusztúl máris az uj aratás.

Rothadt fürt keni szét mocskát a csupasz venyigéken:

buggyan a gyönge bogyó, szerteszivárog a bor.

Nincs állat, s a zsufolt tömegek nagy, városi népét

fekete éhinség árnyai fenyegetik.

Míg síránkozom, uj, sulyosabb baj támad: elöntik

partjaik és föl-alá zúgnak a vad folyamok.

Ami lapály és völgy, azt töltik meg legelőször,

úgy veszik a magasabb helyeket ostrom alá.

Rengeteg erdőknek csak az orma mered ki a vízből

s örvény sodra veri reszketeg ágaikat.

Domb tetejére futott a vad, oda repült a madár, de

onnan is űzi tovább, követi őket a rém.

Hol négylábu lakott, ma halak raja, tőragyarú kan

vackán tohonya tin hempereg és zavarog.

Gombolyagos gyürüin simatestü kigyó feküszik most

ott, hol még a minap tapsifüles pihegett.

Rókaveremben a rák, uszonyos nép tojja tojását

oda, ahol nemrég szárnyasok élete folyt.

Láttuk, a sorsáért aggódó rengeteg embert

nyájjal, akollal hogy vitte a vészes özön.

Mi falu volt, ma mocsár, s hegyeit járván, a parasztnép

mélybemerűlt ormok legtetejét keresi.

Főleg a balba remény kínozza a sok nyomorultat:

már-már azt hiszi, hogy nem fokozódik a baj

s bár meredek partok sáncába vetette bizalmát,

csusszan a kunyhaja és rászakad éj közepén.

Cókmókját amaz óvatosan felvitte a bércre

és szólt: itt a csucson semmi bajom se lehet,

ámde köréje dagadt s úgy nyulkál érte a hullám

és a szerencsétlen menni, maradni se bír.

Már a Maros meg a Száva, a Dráva, a Tisza s azon túl

északi folyamaink főnöke, a Duna is,

bár egymástól mind jó messzire görgeti habját,

árvizek és tocsogók síkjain egybeszakadt.

Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt,

mindent egyformán elföd a tengeri táj.

Mikor Olympust és Ossát egy csúcsba ölelte,

Peneus tört át így egykoron Aemathián.

Ogygius idején ugyanígy járt ős Görögország,

hogyha hihetjük, amit Inachus ajka mesélt;

és Latium, amikor hullám hullámra toronylott

s két tengert döntött Ausoniára a víz.

Önmaga törvényét rombolja az ősi világrend

és a tavasz dolgát végzi kajánul az ősz.

Tavaszi munka, hogy a patak áradjon s a csuszamlós

bércről görgetegek száza dübögjön alá

és a Halak multán, mikor enyhül az ég, tovatűnjék

könnyü Zephirben a hó, melyet a szél odafújt.

Most meg, alig jött még szüret az aratás aranyára,

éj-nap-egyen győzött ujra a szép napokon.

Apad ilyenkor a Nilus is, és a memphisi hívők

titkos hódolatát kapja a holdas ökör.

Pannoniára viszont, noha messzire jár a lovas Nap,

perzselt Scorpiusunk szórja eső-nyilait.

Ám hihető, hogy a puszta eső hizlalja folyóink!?

A pici csöppeknek ereje ennyi sosincs!

Az történt, hogy a föld tele üregeit szigonyoddal

te szakítottad föl, Ennosigaeus urunk!

És ami nedv csak volt búvó barlangban, erekben,

mind kicsapott a világ felszini tájaira.

Ezt bizony, ezt jósolta nekünk farkával a vészes

üstökös, a minapi, ezt az a hosszu sörény.

Szomszéd vészjeleit Helicé igy adta Buránnak,

amikor elsőnek mélybe sodorta az ár:

tenger alatt bámult Thetis ujszerü tronyokat ott és

elnyúlt fóka aludt hanyatt a kőtereken.

Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi

más nép él kivülünk szerte a föld mezein!

Itt van a végromlás, amikor megsemmisül ég-föld?

Itéletnap elé készül az emberi nem?

Pusztuljunk, ha a többiek is, belenyugszik a fajtánk

abba, amit közösen oszt ki az égi parancs.

Sőt, ha magunk, hunnok, vezekelhetnénk a világért,

lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!

Ám, hogy része vagyunk csak, a baj nagy mérete jelzi,

mindeneket letipor ily tömegek rohama.

Rajna vizében uszik ma a tág Germánia, és a

szármát Don már nem fér el a partjai közt.

Gallokat önt ki Rhodanus, ibéreket áztat a Betis

és a Padusnak sem őre a nyugati gát.

Argosi városokon söpör a dühös Inachus, és te,

bősz Hebrus, zordan gyötröd a thrákjaidat.

Indusokat ver a Ganges, a Tigris parthusokon zúg,

Tharsust Cydnus öli és az Orontes a szírt.

Hídja miatt soha ennyire nem bömbölt az Araxes

és az Alis sosem ölt ennyi kisázsiait.

Mérge nem áradt így Xanthusnak Achilleus ellen

s Hermus nem szórt szét ennyi aranyhomokot.

Afrika, mely aszaló napfényét szidta a multban,

záporesői örök döbbenetét nyögi most.

Arra dühöng a büdös Cynips, meg a szörny-csoda-hírű

Bagrada, s a te szülőd, szűzi Minerva, Triton.

Volna nyugodt Neptun, folyam egy se lehetne ily ádáz,

csakhogy a tenger most túlcsap a szigetein.

Nincs meg az almahozó Corcyra, a bűnteli Lemnos

s Créta se, mely titkon Jupiter őrhelye volt.

Nincs Sardo, nincs Cyrne, s az Aetna Szicilia oltott

gyomrából nem szór lángokat és meteort.

Puszta megint Rhodos és Délosre reáfut az örvény,

gyilkos szirtjeitől nem remeg a tutajos.

Libya partja előtt sem ijeszt meredezve a sok kő,

sem, Nagy és Kiss Syrtis, sok sima zátonyotok.

Sőt maga Oceanus, minden dolog apja, körűlzárt

földünk széleinek biztosa, őre, ime

átugrotta, mit oly sok százada véd, a határát,

s többet akarván most négyfele messzi beront,

túl ama tájon, amely erejét eddig befogadta:

dúlt töltéseken át így hatol egyre tovább.

És nem aként tesz, ahogy cimbert s gallt rémit apály s ár,

mit havi mozgásod hoz s visz el, isteni Hold:

úgy küzd, mint amidőn a csillagok ellen özönlő

Kigyólábuakat verte hegyekkel agyon.

Vízbemerűlt erdős hegyeivel a keleti Ceylon

s csordástól vele a bőszagyarú elefánt.

Vízbe Britannia az ír parttal szemben: a dúló

áradat ím gazdag nemzeteket se kimél.

Szörny-erejétől már Égtartó Atlas is ing és

két vállán meg-megcsusszan a föld s a világ.

Nem kétlem, hogy amit kezdett, folytatja a végzet

és az egész földön mind kivesz, ami ma él:

mit mezeink meg a röpke szelek birodalma nevelt, mind

kóvor uszók könnyű áldozatául esik.

Ennyi kövér falkát amaz aegei-tengeri látnok

sem hajtott soha még a vizek ura elé.

Igy igazolják hát tanitásuk a hajdani bölcsek,

hogy sürün irtja ki tűz és viz az embereket.

Minden, ahogy pusztúl, ugy születik, annyiszor, ujjá,

példa reá Phoenix, Phoebus örök madara,

mely holtában ujúl, melynek tele friss tavasz, élet;

kezdet előtte a vég s bölcseje a hamuja.

Nincs, aki tudhatná, e világ hányadszor öregszik,

hány lesz még s hány volt már ugyanígy ezelőtt.

Menj, jámbor, kit a hír csábít, meg a röpke dicsőség,

hidd, hogy nem mulik el és csak imádd a sikert.

Voltál légyen bár polgár vagy harc fene hőse,

nem veri föl neved a kései századokat,

és a jövő éppúgy nem tud majd róla, ahogy nem

tudta a mult, mikor a nap tüze még született.

Istenek Atyja, ki áthatod a lények sokaságát

s élő lelkeddel szítod a test tüzeit

és a saját képed mására teremtve az embert

arcunk a rokon ég sarka felé emeled:

nem raktad békéd szigorú kapcsát a világra

már amikor renddé gyúrtad a durva káoszt,

hogy ne zavarja a hőt a hideg, sem a száraz a nedvest,

s összhang, mérséklet védje a műveidet? –

Félek azonban, hogy nincs már tűz, nincs talaj: annyi

víz gyűlt fel, hogy mind tűnik a többi elem.

Vagy tán visszavonod szentséges igéretedet, hogy

nem gyilkolja ujabb vízözön a tieid,

míg csak felveti a felhőkre szines körivét nagy

Junónk hírnöke, a mennyei, kedves Irisz?

Nézz ránk, s mert a szavad soha meg nem másul, erősítsd

emlékünk hitelét, édes igéretedet.

Ám, ha köt a végzet szigorú törvénye, a három

Párka, tudod, táblán őrzi parancsaidat:

elmeritett földünk ha ki kell szárítanod egykor,

tiltott fegyvereid mért szeded újra elő?

Ha pedig itt van a vég, sujtsd ránk magad a magas égből

hármasvillájú ciklopi lánszigonyod,

tartsd fel a hullám-vészt, zárd barlangjába az Austert.

tisztítsák ki egünk Thrácia friss szelei

s szánva az emberi fajt, fújjon már takarodót az

árvíznek Neptun tritoni kürtjeivel.

Sajnos, üres a remény, s ami mindent, a dühödött ár

ezt a könyörgést is semmibe görgeti csak.

Egyre vadabban nő, már szinte a csillagokig ront

a tenger: csak a bérc legtetejét kerüli.

Már-már egybedagadnak a telt folyamok meg a felhők

s nem lesz köz, melyen át eshet a záporeső.

Föl hát, drága hugom, felhőt döf még az Olympus,

fussunk, szedd velem a lábaidat szaporán,

vagy jőjj, míg lehet, a parnasszusi Cyrrha hegyére,

azt az özönvíz még nem lepi, nem födi el.

Föld-Anya csontjait én ott majd mögibém hajigálom,

híva halottaiból vélük a férfi nemet,

te meg a nők seregét szólítsd, két könnyü kezeddel

válladon át szórván hátra a kavicsokat.

Uj Deucalion én, uj Pyrrha te így leszel: így kél

hajnali magvunkból ujra az emberiség.

 

Janus Pannonius

 

 

SPLEEN I.

Spleen

 

Esőhó dühös az egész városra: lomha

urnája ködöket szomszédos temetőnk

sápadt lakóira és a külvárosokra

lucskos hideget és halandóságot önt.

 

Sovány teste rühét kaparva, rázogatva

macskám vackot keres a padlón; odafönt

egy költő lelke sír, vén lidérc, a csatorna

mélyén és vacogó szellemhangon köszönt.

 

A harang sírdogál, a náthás inga kattog,

hozzá füstös hasáb hamis kontrája pattog,

mialatt egy zsiros, vén kártyapakliban

 

– vízkóros nénike végzetes hagyatéka! –

egymásnak szívbeli emlékeket mesél a

szép kőr-fiú meg a pik-dáma komoran.

 

Baudelaire

 

 

BOCSÁSD MEG A FÉLTÉKENYSÉGEMET

 

Bocsásd meg, a féltékenységemet,

bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!

Hű vagy; akkor hát mért ijesztgeted,

tréfából is, szorongó, büszke lelkem?

Mért akarod hódolóid körét,

minden férfit, magadhoz vonzani,

s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,

hiún, áltatva, fogva tartani?

Bilincsed hordja szivem és agyam,

biztos vagy, hogy csak téged szeretlek,

s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,

amely körötted bókol úntalan,

nem látod búvó gyötrődésemet:

felém nincs szavad, egy tekinteted,

s ha menekülök a fülledt teremből,

kereső szemed sosem fedezem föl!

De ha egy más, forró, igézetes nő

kétértelmű beszélgetésbe von,

szeretetlen mosolyod szivbemetsző

gúnyját rögtön itt érzem magamon.

S ha versenytársam boldogságos-édes

kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:

látom, ajka mily sértően remeg.

Felelj: van joga rád neki? lehet?

Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz!

Éj s hajnal közt, a kétszinű homályban,

míg anyád alszik, könnyű pongyolában

igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?...

De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól,

oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:

felgyujtanak ajkad vad csókjai

s a lélek tüze csap ki szavaidból...

Féltésemből, akárhogy gúnyolod,

sohase gyógyít ki a nevetésed!

Óh, ne kínozz, lelkemet kínozod!

Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,

hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!

 

Puskin

 

 

TALÁLKOZÁS

Begegnung

 

Már láttalak.

A napverte rozsban, a tág

mezőn, vadúl nőtt a virág.

Szirma vérvörösen tüzelt,

öle sötétkék dalra kelt

s egy kis bimbónak hirtelen

kicsordúlt lelke édesen.

 

Igy láttalak, bimbó-lány, izzva, míg

tegnap, a mezőn, halk fenyők alatt,

két szemem végigcsókolt elmenőben.

Ugy nyíltak elém minden ereid,

te tiszta, mintha bocsánatodat

illett volna miatta kérnem.

 

Mi izzott fel? Ruhád visszfénye? Vad, –

nyárpiros ruhád pirossága tán?

A lúc mélyén hamvadó esti pír?

Ha felizzás volt, első volt, mely ily

riadttá gyújtotta homlokodat;

sulyosan néztél föl, reám,

s lassan, utánam, mialatt

eltakart a fenyves, a béke,

ezüstzöld ágak szövedéke.

De lelkem tovább követett,

bennem maradt mélykék szemed.

 

Már láttalak,

vadóc leány:

szél lángolt a rozs aranyán

s remegve ringott a pipacs.

Láttam, a fű közt, a rozson át

hogy hullt szét egy piros virág;

álmomban tovább lobogott;

s most is, mintha kelyhébe néznék,

látom: izzó ölére hogy

mélyűl rá gyorsan a sötétkék...

 

Dehmel

 

 

AZ ELHAGYOTT LÁNY

NÚx ƒer¾ kaˆ lÚcne

 

Mécs s szent éjszaka, csak titeket hívtunk tanukúl, csak

ti hallottátok esküit, esküimet.

Azt ígérte, fogadta: örökre szeretni fog; én meg,

hogy sohasem hagyom el: fültanu mindegyitek.

Most pedig azt üzeni, hogy a víz elvitte az esküt,

s mások ölén enyeleg, mécs, a te szemed előtt.

 

Meleagrosz

 

 

AZ ELVÁLTAK

Les séparés

 

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;

a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.

Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;

siron kopog, aki kopogtat szivemen.

Ne írj!

 

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd az Ég Urát, hogy szerettelek-e.

Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,

mennyország volna, mely nem fogad be sose.

Ne írj!

 

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni:

hangod őrzi a mult és gyakran hivogat.

Ne nyujts élő vizet annak, ki nem tud inni;

drága betűk elém idéznék arcodat.

Ne írj!

 

Ne ird a szót, melyet olvasni nem merek már:

úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,

hangod abba ölel, amit a képzelet vár,

s csókod azzal süti szivembe parazsát.

Ne írj!

 

Desbordes-Valmore

 

 

ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON...

Une nuit que j'étais près d'une affreuse Juive...

 

Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon

nyujtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott

s a fizetett gyönyör mellett felragyogott

a szomorú szépség, kire hiába vágyom.

 

Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,

láttam a bájt, s erőt, szeme fegyvereit,

s haját, mely illatos, dús sisakká szökik

és emlékével is felgyujtja régi vágyam.

 

Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,

s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva

burkollak százezer, mélységes, puha csókba,

 

ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,

csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,

tompítja szemeid jéghideg ragyogását!

 

Baudelaire

 

 

HALLGASD A SZELÍD DALT...

Écoutez la chanson bien douce...

 

Hallgasd a szelíd dalt sziveddel,

érted sír, s mert reméli: tetszhet.

Halk és könnyű, mint a lehellet:

moha fölött fut így a csermely.

 

Ismerted a hangot (s szeretted?);

ragyogását már fátyolozta,

mint bánatos özvegy, de tiszta

büszkesége mit sem felejtett,

 

s ha őszi szelek hasogatják

nagy fátylát, libbenve mutatja

az ámult szemnek, hogy alatta

csillagként ragyog az igazság.

 

E hang, hogy ujra rátaláltam,

azt mondja: életünk a jóság,

s minden gyűlölség és mohóság

nyomtalan elvész a halálban.

 

S mondja: a szív egyszerüsége

felett örök glória reszket,

s aranylakodalom a legszebb

s a győzelem-nélküli béke.

 

Szeresd: szerelem dala, szent hit,

makacs hit ez és nászi ének.

Hisz maga is gyógyúl a lélek,

mikor egy másik lelket enyhít!

 

„Fáradozik" s „az Urhoz óhajt",

haragtalan tűrés a gyásza,

s oly tündöklő a tanitása...

Hallgasd csak, óh, hallgasd a jó dalt.

 

Verlaine

 

 

CIRCE

Circe

„... vitreamque Circem'

 

Valami üvegszerű körötte, valami gyöngyözés,

dermeszt és bilincsel,

festett húsnál vagy élő haj delejénél

sokkal végzetesebb ez a kristályragyogású kétségbeesés.

Narcisszusz tévedése

bilincsel meg, öl meg,

míg szédülten meredünk a meddő szépségre,

ami a saját szivünk képzete.

Menekülj állatok közé,

nem állíthatod le a gondolkozást; Timon

– –

tovább talált aranyat.

Papagájirtott erdőben vagy kopár tengerparton

madárnál, hullámnál háborgatóbb hang

– levegő jégbetűcirádái –

keres bennünket és, persze, megtalál

(persze, hisz a visszhangunk).

Légy bátor, Énem, nézz a tükrödbe

s vedd tudomásul, hogy az az örökre-elérhetetlen

látomás: a kedvesed.

 

Louis Macneice

 

 

DAVIES VAGYOK

I am the Poet Davies, William

 

Davies vagyok, Vili, a költő,

pirulás nélkül bűnözök:

mester vagyok a nagyevők,

mester a nagyivók között.

 

Arcom széles, húsos a szám,

bőröm kemény, fekete, vad;

s legrútabb vonásom, a vers,

pokolravalónak mutat.

 

Köszönd, hogy nem adta neked

az ég ezt az iszonyu költőt;

mert, hogy kezébe kerülök,

szepeg máris sok tüzes ördög.

 

W. H. Davies

 

 

A KÁRHOZOTT NEM

The Lost Sex

 

Megint egy megcsalt férj, megint

egy gyalázatos feleség:

csak nőknek készült a pokol

s férfiaknak az ég.

 

Bűnös nem, szakitok veled,

te csalfa, áruló, te gaz;

férfi-Judás egy volt csak, a

nő valamennyi az.

 

Tízezer Krisztust küldj alá,

szent Fiad párját, Égi Kegy;

nem az összes férfi, de hogy

nő hű legyen, csak egy!

 

W. H. Davies

 

 

ELMENT

 

De egész lényem tudja, érzi:

nem válunk el mi sohasem.

Életem életed kiséri,

minden útad keresztezem.

Ösvényed lettem és a házad,

mindenütt én töltelek el:

lelkemtől túlcsordúlva másnak

nem jut már benned semmi hely.

Nézz ezer szembe: benne látod

az én örök szemeimet.

Nélkülem üres a világod:

én vagyok az Egyetlenegy.

Bárki nő szól hozzád, a hang csak

hangomat idézi neked.

Kerted lombjával simogatlak,

s mint fenti, éjféli szemek,

nézlek, ha, késve, hazaérsz, és

emlékeiddé változom:

szobádban cigarettafüstté,

csillagfénnyé az ablakon.

Ezer kilométerről elérlek,

szívem a szívedhez kötöm.

Szellőként az ablakba csallak.

Kicsuksz? Viharként betöröm:

az bátran a házadba röppen,

mindennapod forgószele;

papirjaid összekuszálom,

s tán az életed is vele...

 

Ne merj feledni sohase!

 

Szilva Kaputikján

 

 

AZ ŐRJÖNGŐ KEDVES

Dulcis ad hesternas fuerat mihi rixa lucernas

 

Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpa-

fényben, a hangod, ezer átkod, az őrületed,

amikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt

s vagdostad hozzám a teli poharakat.

Csak neki, gyönyöröm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak,

vágd bele arcomba gyönyörü körmeidet,

s hogy parazsat vetsz rám s szememet kimarod: fenyegess csak,

s ingem szaggatván csak csupaszítsd szivemet;

mindez igazi jel, igazi szerelem jele mindez:

mély szerelem nélkül sohase szenved a nő.

Amikor egy asszony csak szitkot perget a nyelvén,

amikor odarogy a templomi Vénusz elé,

amikor őrei közt mer csak sétálni az utcán

vagy mint megszállott rohan az út közepén,

vagy ha bolond álmok riogatják, s egy fiatal lány

képe előtt nyomorúlt idege sírva fakad:

orvosa, papja vagyok rég minden lelki bajoknak,

s mondhatom, ezek igaz, nagy szerelem jelei.

(III, 8, 1–8)

 

Propertius

 

 

NEM ARANYHAJAD IGÉZETE

 

Nem aranyhajad igézete

tette, nem a lángsisak,

hogy szívemben más nő senki se,

soha más nő nem maradt.

Tudtalak már s megjegyeztelek,

ah, rég, mikor, szép gyerek,

haragtalan állta förgeteg

ostromom tekinteted.

Mélyebben, mint akkor, valaha,

szeretlek most, szenvedély;

azt mondtad, hogy neved Okszana,

s vitt, vitt a tavaszi szél:

azt szeretem benned ma is, a

régi lányt, ki jött s örült

napjainknak, bár a tél hava

évekig vállunkon ült.

 

Ott, hol a hó kéken kapja le

ajkunkról az éneket,

hol bolondúlásig senki se

szerethet, s a dal hideg,

hol bújában úgy kifárad a

tavasz, hogy a kapukat

öleli és titkos bánata

elnyúlik a fűz alatt, –

nem ifjú hajad ígézete

tette, nem a lángsisak:

te tetted, szívem egésze, te,

hogy versem csengője vagy.

 

Nyikoláj Aszejev

 

 

ÓH, NE KÉRDEZD...

 

Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben

miért fog el oly sötét hangulat,

szemem mért tüzel olyan meggyötörten

s mért gyűlölöm az édes álmokat;

óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,

miért kerűl kínokat, üdvöket

s hogy miért nincs lány, kit szivembe zárnék...

Nem szeret kétszer, aki szeretett;

aki üdvözült, nem üdvözül ujra!

Alig nyilt, hervad a legszebb szirom –

Tavaszunkból bár öröm koszorúzta,

csak egy vigasz maradt, a fájdalom.

 

Puskin

 

 

ÉS BÁR FÁJT RETTENETESEN

Und war es auch ein grosser Schmerz

 

És bár fájt rettenetesen,

s lenne még talán bűn is éppen,

volna rá megint módod, érzem,

megint csak megtennéd, szivem.

 

Storm

 

 

A RÓZSALÁNC

Das Rosenband

 

Tavaszi árnyak közt pihent,

rózsaláncommal megkötöztem:

szenderét érezte csupán.

 

Nem néztem rá, s egész életem

életén csüggött a szememben:

nem tudtam, éreztem csupán.

 

Némán suttogtak ajkaim.

És zörögtem a rózsalánccal:

szendere ekkor elröpült.

 

Nézett rám, s egész élete

életemen csüggött szemében;

s körénk nyilt az Elysium.

 

Klopstock

 

 

NAGYZÁSI HÓBORT

Anne sana puella defututa?*

 

Épeszű az a kiaszott ribanc, hogy

tízezret akar, az a pisze tündér,

az a toronyorru, a csődberokkant

formiaei debella-szeretője?

Rokonok, kik a gondnokai, orvost

hívjatok, hamar, és barátait mind:

meghibbant a szegény, felejti, mért mit

kérhet a piac, és kerűli tükrét.

 

Catullus

 

 

SZERELMES LEVÉL

Amabo, mea dulcis Ipsithilla

 

Szeretném, szivem, édes Ipsitillám,

drága gyönyörüségem, ha ma délben

meghívnál puha ágyad örömébe.

De vigyázz, ha fogadsz, hogy ki ne csukjon

a házadból valami uj gavallér,

s te se menj sehová, de otthon ülve

készülj máris a gyönyörünkre, készülj

üdvözűlni kilencszer egyhuzamban.

Ha viszont mehetek, üzenj azonnal:

itt fekszem, teli hassal, s bősz szerelmem

szinte átdöfi ingem és kabátom.

 

Catullus

 

 

HARAGOS SZERETŐK

Lesbia mi dicit semper male...

 

Lesbia folyton szid, sose hallgat Lesbia, folyton

a nevem emlegeti, – ég a tanum, hogy imád.

A bizonyíték rá? A saját szivem: az meg örökké

őt átkozza, – pedig, ég a tanum, szeretem.

 

Catullus

 

 

NE ESKÜDJ

O, schwöre nicht

 

Ne esküdj, ó, csókolj csupán,

nő esküje nekem talány!

Szived édes, de édesebb

a csók, mit ajkadon lelek.

Abban hiszek, az drága, jó,

füst csak és pára mind a szó.

 

Ó, esküdj, édes, szüntelen,

minden szavadat elhiszem!

Ha keblem kebleden dobog,

azt hiszem, hogy boldog vagyok:

Hiszem, hogy örökkön szeret,

s még azután is, a szived.

 

Heine

 

 

EGY NŐHÖZ

Vers à une femme

 

Mit?! Ugrattál csupán, azt mondva, hogy : „Szeretlek"?

Mit?! Hazudtál is, óh szegény lány!... Mért? minek?

Nem engem, magadat csaltad meg, a szerelmet:

már csak bocsánatom kapod, nem szivemet!

 

Őrizd jól, mély s igaz, vonzalmam is ilyen volt,

és soha furdalás ne marja lelkedet:

mit benned szerettem, részeg képzeletem volt,

mit benned szerettem, az el most se veszett.

 

Hogy mécsed fény legyen, kölcsönadtam a lelkem;

s – nagy vendég Kána uj nászán – tettem csodát:

fád szellemed izes borrá nemesitettem,

s lett gazdag lakoma, hogy ámult a világ.

 

Ünnepnapjaidon is csak szerény, banális

hangszer voltál az én győztes vonóm alatt;

röppen dal a gitár kongó fája alól is:

szived üregében zengettem álmomat.

 

Édes dal volt, dicső? Mindegy, nem tartozik rád!

Neved elhallgatom, s nyugodtan hirdetem:

ütni a semmiből, bár percekre, a szikrát,

nekem csak hit kellett, csak hit és szerelem.

 

S most, ég veled! mehetsz, én is megyek, magamban!

Piruló homlokod egy kis puderre vár.

A bankett véget ért, hogy poharam kiittam;

s ha maradt némi bor, megissza a lakáj!

 

Louis Bouilhet

 

 

HOZZÁ, AKI TÚLVIDÁM

A celle qui est trop gaie

 

Fejed, mozgásod, arcod oly

szép, mint egy szép táj; tiszta égen

játszik úgy a szellő a fényben,

ahogy ajkadon a mosoly.

 

Akihez érsz, hökken a vénség,

a mogorva járókelő,

karodból úgy szökken elő

s válladból lángként az egészség.

 

Ruhád visszhangzó színeit

melyekkel magad telehinted,

a költők lelkükbe vetített

csokornak érzik s őrizik.

 

E bolond ruhák játszi-könnyed

lelked tükre, szimbólumok;

bolond lány, bolondod vagyok:

szeretlek s éppen úgy gyülöllek!

 

Néha, egy szép kertben, ahol

szinte roskadtan vánszorogtam,

vad gúnynak éreztem a roppant

napfényt, mely mellem marva forrt;

 

és úgy megalázott a kék ég

s a zöld tavasz, hogy dühöm egy

virágszálon torolta meg

a természet szemtelenségét.

 

Épp így, amikor elüti

a gyönyör éjfelét az óra,

szeretnék, orvúl lopakodva,

testedhez közelíteni,

 

hogy vidám húsod megfenyítsem,

hogy betörjem dús kebled, és

míg riadt bordádban a kés

nyomát nagy, mély sebbé feszítem

 

– óh, iszonyú kéj, szédület! –

drágám, e sok nyíló csodán át,

uj ajkaid uj bíborán át

beléd öntsem a mérgemet!

 

Baudelaire

 

 

EGY NŐ

Ein Weib

 

Egy test, egy lélek: ez így jó.

Ő tolvaj volt, neje ringyó.

Ha az ember nagy halat fogott,

a nő az ágyra dőlt s kacagott.

 

Telt napra-nap, ettek, ittak;

éjjel közös ágyban aludtak.

S amikor a férfi lebukott,

a nő csak nézte és kacagott.

 

Üzenet jött: „Vágyom utánad,

magam vagyok, ide kivánlak,

epedek érted, sorvadok" –

A nő csak rázta fejét s kacagott.

 

Hatkor dobták a kötélre,

hétkor a sír fenekére;

de a nő nyolckor már vígan ivott,

vörösbort ivott és kacagott.

 

Heine

 

 

LEUCONOÉHOZ

Tu ne quaesieris

 

Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid

meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kisértsd aszír

jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha türöd, akár

ad még uj teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely

 

partunk szirtjein úgy nyögeti most kint a rohamravert

tengert: idd okosan könnyü borod s mérd az örök reményt

kurta lét araszán. Míg fecsegünk, száll az irígy idő:

élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap igéretét.

 

Horatius

 

 

ÖSZTÖNÖK

Native Moments

 

Ösztönök – amikor eláradtok rajtam – ah, máris itt vagytok,

Nem kérek mást, csak túlhabzó gyönyöreiteket,

Nem kérem, csupán a szenvedélyem gyógyitalát, csak a nyers és erjedő életet.

A mai napon a Természet kedvenceivel kivánok elegyedni, és ma éjszaka is,

Azokat kedvelem, akik hisznek a féktelen gyönyörökben, megosztom a fiatalemberek éjféli orgiáit,

Együtt táncolok a táncolókkal és együtt iszom az ivókkal,

Illetlen kiabálásunktól zendűl majd a visszhang, valami közönséges személyt választok legdrágább barátomnak,

Legyen csak törvényen kivüli, goromba, müveletlen, csak itéljék el bizonyos tetteikért a többiek,

Nem akarok többé komédiázni, miért száműzzem magamat a társaim köréből?

Óh, ti, irtózva kerűlt személyek, én, legalább én nem kerűllek benneteket,

Rögtön közétek állok, a ti költőtök akarok lenni:

Tinektek több akarok lenni, mint bárki másnak.

 

Whitman

 

 

A KÉT JÓ NŐVÉR

Les deux Bonnes soeurs

 

Kedves két lányka a Halál s a Kicsapongás;

hogy szeretnek vadúl és egészségesen!

Rongyfödte és örök-szűz ölük, noha folyvást

fárad és dolgozik, még nem szűlt sohasem.

 

A családkerülő, gyászos költőt, ki romlás

kegyence, sanyarú udvaronc, s pénztelen,

a sír s a lupanár vackán oly öröm, oly láz

várja, amely soha önvádat nem terem.

 

A koporsó meg az alkóv pokoli odva,

két irgalmas nővér, iszonyú kéjeket

kínál, szörnyű gyönyört, s borzadályt, édeset.

 

Kicsapongás, mikor temetsz szennyes karodba?

S mikor jössz, óh, Halál, szép riválisa, hogy

roncs mirtuszába oltsd fekete ciprusod?

 

Baudelaire

 

 

IGY, ILYEN FORRÓN...

 

Igy, ilyen forrón, nem téged szeretlek,

szépséged énrám hiába ragyog;

elmult ifjúság, árnnyá hűlt napok:

régi sebeim sajdúlnak tebenned.

 

Nézlek: szép vagy, gyönyörű szenvedély,

és szemem hosszan szemedbe mélyed;

álmodozva, tudom, veled beszélek,

fájó lelkem mégse hozzád beszél:

 

egy lányhoz beszél, aki vesztve rég:

arcodban őt keresem – arca mását,

csókodban – egy elmaradt csók varázsát,

szemeidben – két kihúnyt szem tüzét.

 

Lermontov

 

 

ELHALT SZERELEM

Gestorbene Liebe

 

Oroszlánpár a csupasz sivatagban,

sárga foltok a sárga homokon. –

Lomhán terűl el álmában a két társ.

Majd ébred: lassan végignyalja egymást,

ásít, nyujtózik s aluszik megint.

 

Messzi uj hím tűnik fel. Közelebb jön,

és látva a házaspár gondtalan

heverészését, hirtelen megáll.

Farkával macskamód veri a földet,

szája nyílik, mint egy kapubejárat,

s forró torkából mennydörgés repűl ki.

S leguggol, morog, s átszemez, oda.

 

Nehézkesen ébred a két hitestárs,

nehézkesen fölkászálódik. A

második úr ugrásra készül, ugrik,

s máris a nőstény oldalán terem.

A nőstény aztán vígan elüget

egy barlang felé az uj szeladonnal.

A férj hökken, bődülne, mégse bőg,

és visszafekszik: Isten hírivel!

 

Liliencron

 

 

A VIGASZ CSACSISÁGA

The Folly of Being Comforted

 

Szólt tegnap egy mindig-nyájas barát:

„Kor ezüstözi kedvesed haját

s szeme körűl árnyak bújnak elő;

belátóvá tesz lassan az idő,

és noha most fáj, elmúlik a rossz;

nyugodj meg hát, légy türelmes, okos."

De, szív, ez nem vigasztalás; az ő

szépségén csak változtat az idő,

oly nagy s nemes; amely vele mozog,

mikor mozdúl, még tisztábban lobog

körötte a tűz. Óh, nem volt ilyen,

mig a vad nyár lángolt szemeiben.

Óh, szív! óh, szív! fordulna ide csak,

csacsiságnak látnád vígaszodat.

 

Yeats

 

 

MÉG ELKAPOM AZ ALAKOD

 

A bús vágy még betölt egészen,

még hívlak, még őröd vagyok,

az emlékek foszló ködében

még elkapom az alakod –

szép alakod, mely a szivemben

s köröttem folyton úgy ragyog,

mint égen az elérhetetlen,

változhatatlan csillagok.

 

Tyutcsev

 

 

HA ŐSZ LESZEL S ÖREG...

When You are Old

 

Ha ősz leszel, s öreg, s est közelít,

s tűz mellett bólongsz, vedd le könyvemet,

s olvass, lassan, s álmodd vissza szemed

puha tekintetét s mély árnyait;

 

s hogy hányan szerették az ifjuság

gyönyörét benned, hazug s hű szivek;

de egy férfi zarándok lelkedet

szerette, s romló arcod bánatát;

 

és suttogd el, búsongva, míg a rács

izzik, hogy szökött meg a szerelem,

s hogy vonta, túl az égi hegyeken,

arcára a csillagok fátyolát.

 

Yeats

 

 

OTT ÉS ITT

 

Ott láng! Szikrazuhatag száll!

Lárma, rőt láng, tűz ropog!

Itt a kertben a pataknál

hűvös szellő, árny susog.

Ott vad fények, durva hangok –

Lelkem szinte álmodik

és csak egyet tudok: azt, hogy

velem, bennem, itt vagy, itt!

 

Falra fal dől, füst, gerendák,

csupasz kémény meredez –

Fán s virágon játszva leng át

s illatot hoz s visz a nesz.

Idehallik sírás, sikoly –

Szeretsz, súgod édesen!

Nem, nem ott vagy: ott a pokol;

énvelem vagy: itt a menny!

 

Tyutcsev

 

 

DE PROFUNDIS CLAMAVI

De profundis clamavi

 

Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,

a mélységből: ide, ide zuhantam én.

Vad táj, vad láthatár nehezedik körém

s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;

 

félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,

s másik féléven át sötét fed, örök éjfél;

meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél;

se állat, se patak, se erdő, se növény!

 

Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt

dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek,

s ezen a megujult fekete káoszon.

 

Boldogabb nálam a leghitványabb barom:

irígylem, amiért nehéz álmába dőlhet,

oly lassan pereg orsaja az időnek!

 

Baudelaire

 

 

LYDIÁHOZ

Parcius iunctas quatiunt fenestras

 

Zárt zsalud sűrű kocogással egyre

ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,

nem zavarnak már, s küszöböd barátként

őrzi az ajtód,

 

mely nemrég még oly szaporán s vidáman

járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:

„Éjről-éjre itt halok érted, és te,

Lydia, alszol?"

 

Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök

finnyásságán, rossz banya, kapulajban,

ujholdkor, midőn iszonyú erővel

tombol a trák szél,

 

májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,

mely a kancákat dühödésbe hozza,

tombol rút fekélye körűl, s te búsan

emlegeted majd:

 

repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld

mirtusz kell csak az édes ifjuságnak, –

a hervadt, lombot meg a tél s barátja

söpri, a vad szél.

 

Horatius

 

 

A VIRÁG

 

Zörgő, halott virág a könyvben,

árva, bús és illattalan,

emléked hogy rajzik köröttem

gazdagon és talányosan!

 

Meddig voltál friss tavasz, élet?

S kit ékesítettél vele?

Ismerem azt, aki letépett?

Vajon miért rejtett ide?

 

Üdvözitő találkozások

vagy nehéz kínok őre vagy?

Völgyi magányt idézel, álmot?

Nagy csöndet árnyas fák alatt?

 

S az a nő, az a férfi: hol van?

Megnyugodtak s élnek tovább?

Vagy tönkrementek, régen, ifjan,

mint te, szegény, halott virág?

 

Puskin

 

 

„LJUDA"

 

Vésték szeretett nők nevét már

aranyérmekbe, fekete

sziklába, mely vénűlve szétmáll,

s százados fák kérgeibe.

 

E férfi viszont, az idővel

dacolni, Ural gyermeke,

„Ljudá"-ját villanyhegesztővel

érclapba égette bele.

 

Szilva Kaputikján

 

 

SZAKITOTTUNK...

 

Szakitottunk; mégis tovább

trónolsz, itt, a szivem felett;

emléked folyton át- meg át-

cikázza az életemet.

 

Bár a gúny papot űzve bőg

s szentélyben dúlnak lábai:

csak templom a templom, s a dőlt

istenszobor is isteni.

 

Lermontov

 

 

VÉGÜL MÉGISCSAK

 

A válás felsőbb tanúlságot ad.

A szerelemben – ha kis tó, ha tenger –

álmodik a szív s álma pillanat:

a játék előbb-utóbb megszakad

s végűl mégiscsak felébred az ember.

 

Tyutcsev

 

 

SZERELMED ÉS SZÁNALMAD

Your love and pity doth th’ impression fill

 

Szerelmed és szánalmad leveszi

homlokomról a botrány bélyegét;

mit nekem mások itéletei?

csak född te hibám, lásd te, ami szép!

Te vagy mindenkim, s küzdök: te itélj,

dicséretet és kifogást te ossz;

nem élek másnak, más nekem nem él

érc-lelkemre hatni, ha jó, ha rossz.

Idegen szavak gondját én olyan

örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem

hizelgésre és gáncsra csukva van.

Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:

lelkem ugy fog, úgy őriz odabenn,

hogy mindenki holtnak hisz kívülem.

 

Shakespeare 112. szonettje

 

 

GYŰLÖLJ, HA AKARSZ

Then hate me when thou wilt, if ever, now

 

Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha, most;

most, hogy a világ a munkámba köt;

balsors cinkosa, fejem ma taposd

s ne jövendő hóhéraim között:

lebirt fájdalom hátvédje, az élre

ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;

ne hozz esős reggelt viharos éjre,

halasztva a tervelt megrohanást.

Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor

már végzett a sok kis keserüség;

rohammal jőjj; hadd igyam, bárha forr,

a balszerencse legvadabb dühét;

és sok más kín, mely ma vigasztalannak,

vesztésed mellett majd nem látszik annak.

 

Shakespeare 90. szonettje

 

 

FOLYJ, CSÖNDESEN, AFTON!

Flow Gently, Sweet Afton

 

Halkan, szelid Afton!... Zöld rét, üde part

s halk víz: sziveteknek ajánlom e dalt!...

Marim álma lebeg muzsikád moraján:

halkan, szelid Afton! aludjon a lány!

 

Vadgerle, ne búgj; ne felelj neki, völgy;

bozót remetéje, rigó, ne fütyölj;

csend, zöldtarajos, sivitó bibicek –

ének se riassza a kedvesemet!

 

Bérc tör, szelid Afton, egedbe; amott

kanyar patakok csilláma ragyog;

útam, ha a nap delel, arra veszem:

nyájam – s Mari házát – bámúlja szemem.

 

Ott kedves a partod! Ezernyi virít

gyönyörű ligetekben arany kikerícs!

Kettőnket, a harmatos este ha sír,

sokszor takar ott be a jószagu nyír.

 

Kristály vized, Afton, igézve kerűl

halk kört Marikám kunyhója körűl!

S ha belédtapos ő maga, tünde habod

hó-lába körűl be repesve csobog!

 

Folyj csöndesen, Afton!... Zöld rét, üde part

s halk víz, sziveteknek ajánlom e dalt!...

Marim álma lebeg muzsikád moraján:

folyj csöndesen, Afton! aludjon a lány!

 

Burns

 

 

A TÓ

Le lac

 

Igy tehát, mindig uj partok felé csatázván,

mert éjünk örök és út nincs visszafele,

horgonyt nem vethetünk az idő óceánján

egyetlen napra se?

 

Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!

Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;

nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még

mellettem láttad őt!

 

Igy verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,

igy törték partodat porló hullámaid,

és a szél akkor is igy szórta be haboddal

imádott lábait.

 

Emlékszel? –: szótlanul ringtunk az esti csendben,

sehol semmi nesz a vizen s az ég alatt,

csak a két evező verte édes ütemben

zengő kristályodat.

 

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem

hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,

a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,

ily fájó szókra nyilt:

 

„Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörü percek,

ne, óh ne fussatok!

Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,

legjobb napunk adott!

 

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok

sorsa terheivel;

vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,

azt felejtsétek el.

 

Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll

a szökevény idő;

,Ne siess’, mondom az éjnek; s az egyre hátrál

a kelő nap előtt.

 

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,

szeress, mig itt vagyunk!

Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;

elfut, s mi meghalunk!"

 

Irígy idő, lehet, hogy amit üdve meghint

a szerelemnek, a boldogság isteni

pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint

a balsors napjai?

 

Uristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!

Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?

Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket

nem ismétli soha?

 

Öröklét, pusztulás, mult, sötét szakadékok,

mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?

Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,

ha igy elsöpritek?

 

Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,

mit az idő kimél vagy uj élettel áld,

őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd

emlékét legalább!

 

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,

szép tó, itt, a derűs dombok képeiben,

a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant

sziklákban: itt legyen!

 

A zefirben, amely zokog és tovaszárnyal,

morajodban, melyet két partod visszazeng,

az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával

szép tükrödön mereng!

 

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,

hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,

hadd mondja, hang, szin és lélek, hadd mondja minden,

hogy: „Szivük szeretett!"

 

Lamartine

 

 

A TÓ FELETT

 

A nagy, tiszta tó felett

szirtsor állt fekete körben;

és a tündöklő vizek

mutatták a sok vad arcot.

 

A nagy, tiszta tó felett

felhők szálltak barna ködben;

és a tündöklő vizek

mutatták a kusza rajzot.

 

A nagy, tiszta tó felett

menny dördűlt és villám villant;

és a tündöklő vizek

kigyúltak, s elhalt a visszhang,

s megint, mint kristályüveg,

ragyogtak a nagy vizek.

 

Ez a víz van énköröttem,

kép minden a tükrömön:

a fényhez, mely tovaröppen

s a vad szirthez nincs közöm.

 

Szirtfal: állj és légy halálzord;

felhő: szállj és vidd a záport;

villám: gyúlj s menj tovahalni, –

az én dolgom: folyni, folyni, folyni...

 

Mickiewicz

 

 

A VÉRCSÖPP

Der Bluttropfen

 

Szüretkor történt, a présházban. A

tűzhelyünk arany lángja ropogott,

az ablakokat pára vonta be

s kint a kertben kisértetiesen

csendűltek dalok s kupák. Ifju és

öreg érezte Bacchus erejét.

Halvány pirban még ő is áthevűlt,

vendégünk, a lány, aki azután

nem soká volt a föld vendége, a

csöndes, félénk, fékezetlen gyerek.

Lyaeus táncra hítt. Ő megszökött,

s az ablakon át nézett kifelé

a szabadba. Aztán, mert egyedűl

hitte magát, ujjával betüket

írt az üvegre. Jaj! körötte már

rajzott s rácsapott a leselkedők

hada. Ő, arca láng, az üveget

gyorsan bezúzta, s közben csupa seb

lett a keze. Zsebkendőm, ez, amit

most ereklyének őriz a fiók,

a sérűlt ujjra dobva felfogott

egy csurranó vércsöppet, mely épp

a szivéből érkezett, melegen.

 

Fiatalon halt meg, és hogy mi állt

ott az ablaküvegre írva, azt

senki ember – e vércsöpp tudja csak.

 

Meyer

 

 

MILY ÉDES BÁJ A SZÉGYEN, HA TIÉD...

How sweet and lovely dost thou make the shame

 

Mily édes báj a szégyen, ha tiéd,

mely, mint illatos rózsát az üszök,

szennyezi bimbós neved gyönyörét!

Óh, milyen mézbe mártod a bünöd!

A locska nyelv, mely mindenütt kisér

(s pajzánkodik mulatságaidaon),

csak úgy gyalázhat, hogy közben dicsér:

nevedtől szentség lesz a rágalom.

Óh, micsoda boldog székhelyre lelt

a bűn, amely épp tebenned lakik,

hol minden foltot szépség fátyla rejt,

s mind, mit szem láthat, szépűl s elvakít!

Vigyázz (drága szív), félj e nagy sikertől,

csorbúl rossz kézben a legélesebb tőr.

 

Shakespeare 95. szonettje

 

 

EGY SZŰZHÖZ

Fe…dV parqen…hj

 

Minek e nagy szüziség? Mi öröm van benne? Ha meghalsz,

nem leled a szeretőd, nem leled a szivemet.

Élők gyönyöre a szerelem; a sötét Acheronban

por s csont, mindketten csak feküszünk, szüzikém.

 

Aszklépiadész

 

 

MI, KETTEN, SOKÁIG A MÁSOK BOLONDJAI

We Two, How Long We Were Fool’d

 

Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai,

most átváltoztunk, és megszökünk, gyorsan, ahogyan a Természet szökik,

mi maga a Természet vagyunk: sokáig tévelyegtünk, de most visszatérünk hozzá,

növények vagyunk, fatörzsek, terebély lomb, gyökerek, kéreg,

földbe-ágyazottak, végre, sziklák vagyunk,

tölgyek vagyunk, tisztás szélén, egymás oldalán növekszünk,

és együtt legelészünk, ketten a vad csordában, olyan szabadon, ahogyan csak élhet valaki.

Két hal vagyunk, együtt úszunk a tengerben,

akácfa-virágok, reggel és este teleillatozzuk a réteket,

és vadak nyers piszka is vagyunk és növények és ásványok,

és két prédaleső sólyom vagyunk, felzúgunk a magasba és onnan tekintünk alá,

két tündöklő nap vagyunk, mi vagyunk az, ami gömbölyűen és csillag-alakban egyensulyoz bennünket, és két üstökös vagyunk,

karmosan és négylábúan járjuk az erdőt, rávetjük magunkat a zsákmányunkra,

két felhő vagyunk, hajnalban és alkonyatkor a magasban lebegünk,

keveredő tengerek, két testvér vagyunk abból a jókedvű hullámtömegből, amely egymáson hömpölyög és telefröcsköli egymást,

mindaz vagyunk, ami a légkör, az átlátszó, befogadó, áthatolható és áthatolhatatlan,

hó, eső, hideg, sötétség, minden terméke és hatása mi vagyunk a Földgolyónak,

keringtünk és keringtünk és most végre hazataláltunk, mi, ketten:

mindent eldobtunk, csak a szabadságunkat tartottuk meg és a magunk gyönyörét.

 

Whitman

 

 

ÁLMODOTT HALÁL

A Dream of Death

 

Azt álmodtam, meghalt, idegenek

közt, egy nő, valaki;

s rászögezték a deszkafödelet

a környék pásztorai,

majd ciprust ültettek és tiszafát

a sírra: a kereszt

táblájára pedig én a világ

bucsúját írtam, ezt:

Első szerelmednél szebb hölgy talált

nyugtot e fák alatt:

s néztem s hallgattam a szél gyász dalát

s a gyász csillagokat.

 

Yeats

 

 

BESZÉLGETÉS

Causerie

 

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,

de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,

s ha visszafut, maró emlékű számadásnak

itt marad ajkamon a keserű iszap.

 

Ájuló keblemet hiába tapogatja,

barátnőm, kezed; roncs az, dobogni rest:

szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.

Megették szivem az állatok; ne keresd.

 

Palota vagyok és a tömeg összeköpdös

és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.

– Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!...

 

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!

Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh, tűz-szemü zsarnok,

gyujtsd fel a szemetet, mit itt hagytak a barmok!

 

Baudelaire

 

 

TENGEREM, TE

Mobile comme l'onde

 

Tengerem, te, röpke hullám,

gyorsz szeszélyek árja, te,

ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:

mily élettel vagy tele!

 

Ha nevetve, friss tükörfény,

ringatod a kék eget,

vagy ha tombolsz, lázas örvény,

a viharzó mély felett:

 

énnekem halk susogásod

éppúgy édes szerelem,

ahogy – szórhat ajkad átkot! –

haragod sem idegen.

 

Csak azt kérem, légy nyugodt bár

vagy kavarjon szörnyü vágy,

azt, hogy amit elraboltál,

óvja azúr-éjszakád!

 

Mert amit hullámaidba

dobtam, nem kincs, nem gyürű,

nem gyémánt volt, drága-ritka

násfa, régi s gyönyörű:

 

nem! – mikor az álma-gazdag

végzet perce vitt feléd,

lelkem, élő lelkem, azt, azt,

azt temettem én beléd! –

 

Tyutcsev

 

 

NEM VÁGYOM RÁD...

 

Nem vágyom rád, tovatűnt ifjukor,

mikor szerelmek lázálmait éltem;

rátok se, vad éjszakák, amikor

szédült húrokon a mámort dicsértem.

 

Rátok se, víg cimborák: kiderűlt,

hogy változtatok minden pillanatban;

s rád se, sok-sok szép nő, te, állhatatlan –

Lelkem komoly lett és megnehezűlt.

 

De hol vagytok ti, gyönyörteljes órák,

mikor remények tiszta sugarát

gyujtotta ihlet s égbelángoló vágy?...

Jőjj, óh, jőjj vissza, arany Ifjuság!

 

Puskin

 

 

HOGY LEGYEK HÁT MEGINT DERŰS KEDÉLY...

How can I then return in happy plight

 

Hogy legyek hát megint derűs kedély,

ha az áldott pihenés elkerűl?

ha nehéz napom nem könnyíti éj,

s napra éj s éjre nappal nehezűl?

Mindkettő, bár ellenséges hadak,

gyötrésemre barátként összefog,

ez, hajszolva, az meg panaszomat

keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.

Hízelgek a napnak: beragyogod,

ha felhőfoltos is a végtelenség;

s a fekete éjnek: te csillagok

nélkül is megaranyozod az estét.

De a nap kínom napról-napra nyújtja

s éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

 

Shakespeare 28. szonettje

 

 

LUCY

She dwelt among the untrodden ways

 

Láb-nem-taposta tájon élt,

ahol a Dove ered,

a lány, kit ember nem dicsért,

és alig szeretett:

 

kerűlte a világ szemét,

szirtalji ibolya!

Szép volt, mint az alkonyi ég

magányos csillaga.

 

Hogy élt, nem tudták, s most, hogy oda –

azt is csak kevesen;

de meghalt, és óh micsoda

különbség ez nekem!

 

Wordsworth

 

 

SZENDER BÉKLYÓZTA SZELLEMEM

A slumber did my spirit seal

 

Szender béklyózta szellemem;

s megszűntem félteni őt:

valaminek láttam, ami nem

érezhet földi időt.

 

Nincs benne mozdulat, akarat;

most már se hall, se lát;

forog a földdel napra-nap,

és vele a hegyek, a fák.

 

Wordsworth

 

 

NEM, MÁR NEM VONZANAK...

 

Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott

ölelkezések, a villámló kéjü csókok,

mikor karomban a hetéra isteni

testét csavarja és fel-felsikoltva hí

s lázas kezeivel rámtapad s az a gondja,

hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...

De te, szivem gyermekszemű, szép angyala,

mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha

könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,

ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,

s nekem adod magad, és mozdulatlanúl,

félénken, hidegen türsz és végül kigyúlsz,

mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –

és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...

 

Puskin

 

 

A KÉKSZEMŰ LÁNY

The Blue-Eyed Lassie

 

Tegnapi utam meggyötört

s gyötör még eleget csunyán:

két édes, drága szem megölt,

megölt egy kékszemű leány.

Nem lánggyűrűs aranyhaja,

harmatos rózsaajka se,

nem is hókeble az oka –

hanem gyönyörű, kék szeme!

 

Szó, hang, mosoly: édes pokol;

elbűvölt, nem tudom, mivel;

gyilkos-örök sebet ütött

belém szép, kék szemeivel.

De, szó, megállj, várj még, halál,

tán hozzám hajlik a kegye;

ha nem, tudom, hogy gyilkosom

lesz az az édes, kék szeme!

 

Burns

 

 

ANYÁMHOZ

To my Mother

 

Mert érzem, hogy az égi angyalok,

egymásnak égő szerelmük susogva,

nem találhatnak szebb, odaadóbb

szót az „Anyám!"-nál, hogy szivük kimondja,

így hívlak téged, e néven nevezve,

hisz több vagy, mint anyám, s régóta már

szivem szivében: oda helyezett be

a Virginiám feloldó Halál.

Anyám, ki szűlt, korán meghalt s csupán csak

énemnek volt az anyja: de te annak,

az egynek, akit szerettem, a lánynak,

s így nála végtelenszer fontosabb vagy

s drágább lelkemnek, ahogy feleségem

drágább volt, mint a saját lelki-létem.

 

Poe

 

 

MILY ERŐ ADJA ISZONYÚ ERŐD

O from what power hast thou this powerful might

 

Mily erő adja iszonyú erőd,

hogy te irányíts, te, érdemtelen?

hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,

s meghazudtoltasd két látó szemem?

Aljasságod mért olyan tetszetős,

hogy, bár tetteid elriasztanak,

bűnöd vad s édes varázsa legyőz

lelkemben minden jót és igazat?

Ki tanít, hogy lángom szítsa ami

igaz okot szem és fül súg ellened?

Óh, bár, mit más megvet, azt szereti:

ne vesd meg, mint más, érte szivemet.

Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,

még jobban megérdemlem, hogy szeress.

 

Shakespeare 150. szonettje

 

 

EGY GALUPPI-TOCCATA

A Toccata of Galuppi

 

Óh, Galuppi, Baldassaro, búsan nyujtom kezemet!

Ha tévednék, azt mutatná, hogy vak vagyok és süket;

egyetértünk, de a lelkem nehéz bánat üli meg!

 

Megjössz öreg muzsikáddal, s íme kincse, legjava.

Igy élt egykor Velence, a kalmár s arisztokrata,

hol a Szent Márk áll s a Dózsék arája az Adria?

 

Persze, hisz ott hab az utca, ház-sor íve vízre száll:

...hogy is mondod?... a Shylock-híd: ott vonult a Karnevál:

sose voltam Anglián túl – s minden úgy előttem áll.

 

Mulatott a fiatalság, s mint a tenger, forrt az ég?

Délig tündökölt az éji maszkabál, s a vízi nép

akkor – mondod – uj kalandon törte máris a fejét?

 

Aki hölgy volt, deli hölgy volt? szeme, szája így tüzelt?

a nyakán kis gyöngyvirág-arc libegett a büszke mell

széles ágya fölött, melyen úgy megfért a férfi-fej?

 

S elcsendesült a csevegés (ami kegyük jele volt),

– a hölgy maszkját harapdálta, párja a kardján dobolt,

te meg ültél s toccátáid zengette a clavichord.

 

Óh, a sok bús kis terc és szűk hatod, mely sóhajtva kel:

tetszett? A sok késleltetés! és feloldás! – „Halni kell?"

A résztvevő szeptimek! – „Az élet nagy! de – kezdjük el!"

 

„Boldog voltál?" – „Boldog." – „És most?" – „Most is. És te?" – „Gyere, még

csókolj, még!" – „Én hagytam abba? Millió se volt elég!"

Óh, a makacs domináns hogy sürgeti feleletét!

 

Üti is oktáv a választ. Hogy magasztaltak! – „Bravó,

ez zene! ha víg, ha komoly, Galuppi egyforma jó!

Az én számon mester előtt mindig elnémul a szó."

 

S elköszöntek, s gyönyörük gyúlt: mígnem, ahogy jött a sor,

ezt, ki tétlen, s azt, ki tettben porladt sírba, kit mikor,

Csönd s Halál elvitte őket oda, hol fény nincs sehol.

 

De te, mikor leülök és a kutató értelem

a természet egy-egy titkát elém tárja hirtelen,

bejössz hideg muzsikáddal s átborzongsz a lelkemen.

 

Mint kisérteties tücsök, üszkön cirpelsz, rom-lakó:

por és hamu! volt Velence, nincs Velence s dáridó! –

Él, persze hogy él a lélek, – ahol jele látható.

 

Mint a tiéd! Te tudás vagy, földtan, egy kis fizika,

téged számtan üdít. Lelket mi tart meg? A rangfoka.

Lepke félhet, hogy kimúlik, – te nem halhatsz meg soha!

 

Ám Velence s népe, mely csak nyitni-hullni született,

földi termést hozhatott csak s az gyönyör volt s őrület:

mondd, mi maradt a lélekből, ha a csóknak vége lett?

 

„Por és hamu!" – cirpeled, és szivem csügged... Óh, halott,

drága nők, hol az arany fürt, az omló kincs, az a sok,

mely kebletek cirógatta? Fázom s érzem, vén vagyok.

 

Browning

 

 

VELENCEI SZERENÁD

Canzonetta

 

– Az énekesnő dala a „Hazug"-ból –

 

Szivem bálványa, te,

szerelmem láng-ege,

lelkemre, szép reményem,

kín egyre több szakad.

 

Szeretném, hogy beszéljen

szomorú szenvedésem,

de óh, jaj valami...

– vajon tudod-e mi? –

lezárja ajkamat.

 

Amikor messze vagy

s nem látom arcodat,

bús ajkamon a titkolt

panasz szinte kigyúl.

 

De mikor újra látlak

s látom, hogy mily csodás vagy,

óh, akkor valami...

– vajon tudod-e, mi? –

a szivemre szorúl.

 

Néznél csak rám, te, Szép,

rögtön megsejtenéd,

milyen sötét pokolban

mi gyötri szívemet.

 

Szeretném rejtegetni,

kínom ne sejtse senki;

de néha valami...

– vajon tudod-e, mi? –

azt súgja: ő szeret!

 

Óh, első kedvesem,

végsőm vagy te nekem:

ha hív a házasélet,

te leszel az arám.

 

Siess, jaj, szép virágom!...

Sok szó tolong a számon,

de látod, valami...

– vajon tudod-e, mi? –

most is köti a szám.

 

Éj-nap csak szenvedek,

többet már nem lehet

s ha nem bírom sokáig,

te leszel az oka.

 

Ha mernék s ha figyelnél,

az orvosom lehetnél,

de, óh, jaj, valami...

– vajon tudod-e, mi? –

nem hágy szólnom soha...

 

Azt súgja már a kis

Kupidó maga is,

hogy űzze tova kínom

a boldog vallomás.

 

De mihelyt szólni kezdek,

elfojtja ezt a keblet

s e hangot valami...

– Kedves, tudod-e, mi? –

és elnémúl a gyász...

 

Goldoni

 

 

A VILLAMOS TESTET ÉNEKELEM

I Sing the Body Electric

 

1

A villamos testet énekelem.

Seregestől ölelnek, akiket szeretek, és én is ölelem őket,

Nem engednek el, mig velük nem megyek, hogy teljesítsem a kivánságukat,

Mig meg nem tisztitom és fel nem töltöm őket a lélek töltetével.

 

Volt kétes valaha, hogy akik rongálják a testüket, bujnak a világ szeme elől?

És hogy akik az élőket gyalázzák, éppolyan gonoszok, mint a hullagyalázók?

És hogy a test nem képes olyan teljesítményekre, mint a lélek?

És hogyha nem a test a lélek, micsoda akkor a lélek?

 

2

Kifürkészhetetlen, hogy mért szeretnek egy férfi-testet vagy egy női-testet, a test maga kifürkészhetetlen.

Tökéletes a férfi-test, és tökéletes a női-test.

 

Az arckifejezés kifürkészhetetlen,

Egy jólfejlett férfit azonban nemcsak az arca fejez ki,

Benne az arckifejezés a végtagjaiban és minden izületében, különösképpen csipőjének és csuklóinak az izületeiben,

Benne a járásában, nyakának a tartásában, törzsének és térdeinek a hajlásában, nem födi el a ruha;

Erős és édes sajátossága átüt a pamuton és a posztóruhán,

Hacsak elhalad előtted, az már annyit közöl róla, mint a legjobb költemény, talán még többet,

Sokáig ácsorogsz és nézed a hátát és a nyakszirtjét és a vállait.

Rugdalózó, kövér csecsemőket, asszonyok keblét és fejét, ruhájuk ráncait, az öltözködésüket, mikor elmegyünk előttük az utcán, alakjuk körvonalát lefelé,

A meztelen úszót az úszómedencében, ahogy keresztülúszik az áttetsző zöld ragyogáson, vagy ahogy arcával fölfelé a vizen fekszik és szótlanul forgolódik ide-oda a hullámzó áradatban,

Az evezősök hajlását előre és hátra az evezőscsónakokban, a lovast a nyergében,

Lányokat, anyákat, háziasszonyokat bármilyen természetü is a munkájuk,

Parasztok csoportjait, akik nyitott kondéruk körül ülnek délidőben, miközben az asszonyaik várakoznak,

A nőt, aki gyermekét szoptatja, a farmer-lányt a kertben vagy az istálló-udvaron,

A legényt aki kukoricát kapál, a szán kocsisát, amint hat lóval átvág a tömegen,

A birkózók birkózását, két kitünően fejlett inasgyereket, aki vidékről jött, becsületes szivű és erőteljes napszálltakor, munka után az üres építkezési telken egymásnak ereszkedik,

Kabátjukat és sapkájukat földre dobják, és szeretet és ellenállás látszik az ölelkezésükben,

És felsőfogás és alsófogás, és előregyűrt hajuk eltakarja a szemüket;

Tűzoltók egyenruhás vonulását, a férfias izmok játékát a szoros nadrág és a vállszíjak alatt,

Lassú visszatérésüket a tüztől, azt, ahogy megállnak, mikor hirtelen újra megszólal a harang, azt, ahogy felfigyelnek a riadóra,

Természetes, tökéletes, változatos test-tartásukat, az előrehajló fejet, a meggörbült nyakat és a számolásukat;

Az ilyesmiket szeretem én – Átolvadok beléjük, könnyedén járok-kelek, együtt vagyok a csecsemővel az anyja kebelén,

Együtt úszom az úszókkal, birkózom a birkózókal, zárt sorban menetelek a tüzoltókkal, és megállok, velük figyelek, számolok.

 

3

Ismertem egy férfit, közönséges paraszt volt, öt gyermek apja, és azokban fiaknak az apjait ismertem és azokban is fiaknak az apjait.

Ez az ember csodálatosan erőteljes volt, és nyugodt és szép termetű,

Fejének az alakját, hajának és szakállának halvány sárgaságát és fehérségét, fekete szemeinek kifürkészhetetlen értelmét, az ember modorának gazdag nagyvonalúságát,

Ezeket szoktam felkeresni és meglátogatni benne, hogy őt magát lássam, de bölcs ember is volt.

Hat láb magas volt, nyolcvan esztendősnél öregebb volt, a gyerekei zömök, tiszta, szakállas, kicserzettarcú, szemrevaló fiúk voltak:

Valamennyien szerették és a lányai is szerették, mindenki szerette, aki meglátta,

Nem valamilyen érdekből szerették, személyes szeretettel szerették;

Az öreg csak vizet ivott, világosbarna arcbőrén vörhenyesen átütött a vér,

És az öreg sokat vadászott és halászott, saját maga vezette a vitorlását, szép csónaka volt neki, egy hajóácstól kapta ajándékba, madarász-puskái is voltak, olyanoktól kapta ajándékba, akik szerették;

Mikor öt fiával és rengeteg unokájával vadászni vagy halászni indult, rögtön rá tudtál volna mutatni, mint legszebb és legerőteljesebb tagjára a társaságnak,

Szerettél volna sokáig-sokáig vele lenni, szerettél volna úgy ülni mellette a csónakjában, érintsétek egymást.

 

4

Rájöttem, hogy azokkal együtt lennem, akiket szeretek, teljesen elégséges.

Hogy a többiekkel este együtt időznöm teljesen elégséges.

Hogy ha szép, érdekes lélegző, kacagó húsok vesznek körül, az teljesen elégséges;

Mi is az nekem tulajdonképpen, hogy közéjük megyek vagy megérintem valamelyiküket, vagy hogy egy pillanatra a karomat valamelyiknek, ha férfi, ha nő, könnyedén a nyaka köré fonom?

Egyéb gyönyörűséget nem kivánok, – úgy úszom benne, mint a tengerben.

 

Van valami abban, hogy szorosan férfiak és nők között üljünk és nézzük őket, és valami abban, hogy hozzájuk érünk és az illatukban, ami tetszik a léleknek,

Minden tetszik a léleknek, ezek a dolgok azonban nagyon tetszenek a léleknek.

 

5

Ime, itt a női alak,

Fejétől a lába ujjáig dicsfényt lehel,

Vad, kivédhetetlen vonzással vonz,

Úgy szív magába a lehellete, mintha tehetetlen pára volnék, kívülem és kívüle minden megsemmisül,

Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld és amit csak remélt a mennyország és amitől csak félt a pokol, egyszerre minden megszünt,

Őrült csápok, kormányozhatatlan robbanások lövellnek ki belőle, a válasz rájuk szintén kormányozhatatlan,

Haj, mell, csípők, a lábszárak hajlása, hanyagon hulló kezek: minden szétomlik, az enyéimek is szétomlanak,

Ár-ösztökélte apály és apály-ösztökélte ár, dagadtan és gyönyörteljesen fájó húsa a szerelemnek,

Határtalanul tündöklő sugarai a szerelemnek, forróak és iszonyúak, remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren robbanó és örjöngő nedv.

Vőlegény nászéjszakája, amely biztosan és szelíden hatol bele az elterült nappalba,

Belehullámzik a készséges és engedékeny napba,

Belevész a rásímuló és édeshúsú nappal hasadékába.

 

Ez a megtermékenyült sejt –, aztán a nő megszüli a gyermeket, a nő megszüli a férfit,

Ez a születés fürdeje, ez kicsinyeknek és nagyoknak az alámerülése és megint a kiemelkedés.

Ne szégyenkezzetek, nők, a ti előjogotok minden egyebet magába ölel és minden egyébnek ez a foglalata,

Ti vagytok a test kapui, és ti vagytok a lélek kapui.

 

A nőstény minden tulajdonságot tartalmaz és mérsékel,

A maga helyén van és tökéletes egyensúlyban mozog,

Minden dolognak az edénye, kellőképpen elfátyolozva, egyszerre passzív és aktív,

Lányokat éppúgy kell fogamzania, ahogy fiúkat, és fiúkat éppúgy, ahogy lányokat.

 

Mikor lelkemet látom a Természet tükörfényében,

Mikor ködön át látok valakit, aki kimondhatatlanul tökéletes, egészséges és szépséges,

Akkor az ő meghajtott fejét látom, és karjait, amint keresztbefonja őket a mellén: magát a Nőstényt látom.

 

6

Nem kevésbé lélek és nem inkább lélek a Hím, az is a maga helyén van,

Az is minden tulajdonság, csupa cselekedet és hatalom,

Benne virágzik ki az ismert világegyetem,

Jól illik hozzá a harag, és a mohóság, és jól illik a dac,

A legvadabb, legtágabb szenvedélyek, a féktelen üdvösség, a féktelen bánat jól illik hozzá, őérette van a büszkeség.

A férfi teljesen kibontakozott büszkesége megnyugtatja és felmagasztalja a lelket,

Jól illik hozzá a tudás, szereti is mindíg, mindenre saját maga a próbakő,

Bármit kell áttekintenie, bármi a tenger és a vitorla, az ő mérőónja csak saját magában talál biztos tengerfenékre,

(Ugyan hol találhatna tengerfenékre, ha nem ott?)

 

Szent a férfi teste, és szent a nő teste,

Nem számit, hogy kié, mégis szent – a legjelentéktelenebb emberé talán a munkás csapatban?

Valamelyik bevándorlóé, akit épp most raktak ki a kikötőparton?

Mindegyikük épp oly joggal tartozik ide vagy akárhova, mint a jómódúak, éppen annyira, amennyire te,

Ha férfi, ha nő, mindegyiknek meg van a maga helye a körmenetben.

 

(Minden körmenet,

Ütemesen és tökéletesen mozgó körmenet az universum.)

 

Vagy te olyan sokat tudsz talán, hogy tudatlannak mondod akárcsak a legjelentéktelenebbet?

Azt hiszed, neked jogod van, jó helyről nézni a világot, és hogy másnak, ha férfi, ha nő, nincs joga jó helyről nézni a világot?

Azt gondolod: parttalan özönléséből azért állt össze az anyag és a talaj a felszínen, és víz csak azért rohan, és növényzet csak azért sarjad,

Csak azért, hogy tégedet szolgáljon, és a másikat, ha férfi, ha nő, ne szolgálja?

 

7

Egy férfi testét árverezik,

(Mert háború előtt gyakran eljártam a rabszolgapiacra és néztem az üzletmenetet),

Segítek hát a kikiáltónak, a semmiházi alig érti a mesterségét.

 

Uraim, nézzék ezt a csodát,

Akármilyen ajánlatot tesznek az ajánlattevők, az ár nem lehet elég magas:

Kvintillió évekig őérette feküdt előkészületben, állatok és növények nélkül a földgolyó,

Őérette hömpölyögtek hűségesen és rendületlenül a forgó aeonok.

Ebben a fejben: itt a mindent-legyőző agyvelő,

Benne és alatta itt van: hogyan kell hősöket gyártani!

 

Vizsgálják meg ezeket a végtagokat, akár vörösek, akár feketék vagy fehérek, bölcs szövevényei mind inaknak és idegeknek,

Rögtön lehántjuk a csontról és akkor majd láthatják őket.

Pompás érzékszervek, élettől szikrázó szemek, vakmerőség, akaraterő,

Rétegekben a mellkas izmai, hajlékony hátgerinc és nyak, a húsban semmi petyhüdés, jól fejlett karok és lábak,

És bennük még további csodák.

Itt, bent, vér folyik,

A régi, jólismert vér! ugyanaz a vörösen folyó vér!

Itt bent egy szív dagad és dobog és itt vannak mind a szenvedélyek, a vágyak, a képességek és sóvárgások,

(Vagy úgy gondolod, hogy nincsenek ott, mert nem fogadószobákban és nem felolvasótermekben beszélünk róluk?)

 

Ez az ember nem csupán egyetlenegy ember, ez az ember apja azoknak, akik szintén apák lesznek,

Ebben az emberben népes államok és gazdag köztársaságok indúlnak útnak,

Ebből az emberből számtalan megtestesülésben és ujjongásban számtalan halhatatlan élet.

 

Honnan tudod, ki sarjad elő utódainak az utódaiból az évezredek folyamán?

(Vajon kire bukkannál, mint ősödre, ha nyomozni tudnád az utadat visszafelé az évszázadok folyamán?)

 

8

Egy nő testét árverezik,

Az sem saját maga csupán, hanem anyák termékeny anyja,

Azokat fogja megszülni, akik majd felnőnek és férjeik lesznek azoknak az anyáknak.

 

Szeretted valaha nőnek a testét?

Szeretted valaha férfinak a testét?

Nem látod, hogy mindez minden élet és minden idő számára pontosan ugyanazt jelenti az egész földkerekségen.

 

Ha valami szent, az emberi test szent,

És a férfi dicsősége és vonzereje a szennyezetlen férfiasság,

És a tiszta, erős és keményhúsú test férfiban-nőben szebb, mint a legszebb arc.

 

Láttad a bolondot, a férfit, aki megrontotta a saját eleven testét vagy a bolondot, a nőt, aki megrontotta a saját eleven testét?

Mert nem rejtőznek el, és nem tudnak elrejtőzni.

 

9

Óh, testem! Nem merem megvetni azt, amiben más férfiakhoz és más nőkhöz hasonlítasz, ahogy azt sem, amiben a részeid hozzájuk hasonlítanak,

Azt hiszem, a sajátosságaidnak a lélek sajátosságaival kell állniuk vagy bukniuk (és azt, hogy ők a lélek),

Azt hiszem, a sajátosságaid az én költeményeimmel állanak vagy buknak, és hogy ők a költeményeim,

A férfi, a nő, a gyermek, az ifjú, a feleség, a férj, az apa, a fiatalember és a fiatal lány költeményei.

Fej, nyak, fül, fülcimpa és dobhártya,

Szem, szempillasor, szembogár és szemöldök, és a nyitott vagy csukott szemhéj,

Száj, nyelv, ajkak, fogak, szájpadlás, áll és állkapocs,

Orr és orrcimpa, és a válaszfal,

Orcák, halánték, homlok, áll, torok, tarkó és nyakszirt,

Erős vállak, férfias szakáll, váll-perec, lapocka, a bő és széles mell,

Felsőkar, hónalj, könyökforgó, alsókar, karizom és karcsontok,

Csukló és csuklóízület, kéz, tenyér, hüvelykujj, mutatóujj, ujjizületek és körmök,

Széles mell-kas, göndör szőr a mellen, szegycsont, a mellkas oldalai,

Bordák, has, hátgerinc és a gerincoszlop csigolyái,

Csípők, csípőforgók és a csipők ereje, a homorú öblösödés és a domború, heregolyók, hímvessző,

Szilárd combok, jó támaszai a fenti törzsnek,

A lábszár izomzata, térd, térdkalács, felső lábszár, alsó lábszár,

Bokák, lábfej, lábujjak, lábujj-ízületek, a sarok;

Mindenféle helyzete, minden szépsége, minden tartozéka a testemnek, vagy a te testednek, vagy akárki testének, ha hím, ha nőstény,

A tüdő-szivacsok, a gyomor zsákja, az édes és tiszta belek,

Tekervényeiben az agyvelő, a koponyacsonton belül,

Az érzelmi összecsendülések, szívbillentyűk, nyeldeklők, nemiség, anyaság,

Nőiség, és mindaz, ami a nő tartozéka, és a férfié, aki a nőből ered,

Az anyaméh, az emlők, mellbimbók, anyatej, könnyek, nevetés, sírás, szerelmes pillantások, szerelmi zűrzavarok és hevülések,

A hang, a szavak tagoltsága, a nyelv, suttogás, hangos kiáltás,

Étel, ital, érverés, emésztés, izzadás, alvás, járás, úszás,

Ringó csípők, ugrás, hanyattdőlés és átölelés, az ölelő kar szoros görbülete,

A száj sarkának szüntelen változó hajlata, a szüntelen változás a szem körül,

A bőr, a napbarnitotta árnyalat, a szeplők, a haj,

A különös rokonszenv, amit a test meztelen húsát tapintva érzünk,

A lehellet keringő folyamai, a kilégzés és a belégzés,

A gyönyörü derék és lejjebb a csipők szépsége, és még lejjebb a térdek felé,

A piros, híg kocsonya benned és bennem, a csontok és a csontokban a velő,

Az egészség nagyszerü tudata;

Óh, én azt mondom: mindezek nem csupán a testnek, de a léleknek is részei és költeményei,

Óh, én most már azt mondom, hogy mindezek: a lélek!

 

Whitman

 

 

SZERELMES FÉRFI SZAVAI

Paroles d'un amant

 

Mikor a viharos vágyak sodrába veszve

s mindent felejtve már csak égek, reszketek

s őrjöngve szoritok valakit a szivemre,

egy lényt, kit szeretek,

 

tudom, csak egy tünő formát ölelek, érzem,

hogy kihűtheti egy nyomorult pillanat,

s hogy e szív, tűz s agyag, mely ma enyém egészen,

holnapra hamu csak;

 

hogy nem száll semmi, nem szökell vissza belőle

egyetlen szikra sem a messze tűzhelyig:

pár göröngy rá, meg a gyors sírkő, hogy befödje,

s minden kialuszik.

 

És legyen vígasz a végső órán, s erősség,

mikor látni, hogy a romló test sirba tér,

hogy valaki e por, e hideg roncs előtt még

öröklétről beszél!

 

Öröklét! mi ez a szörnyű rémkép a földön?

Zokog a szerető, kit gyásza porba vet:

mért kell, hogy ily jeges, dermesztő szó gyötörjön

egy már megtört szivet?

 

Mit? Hogy? Itt a gödör, s kit úgy féltek s kivánok,

őt ég fogadja be örök gyermekeként?

Elég nekem a sír; nem kell még egy világ, hogy

ideálljon közénk.

 

Hiába felelik, őrjöngésem csitítva:

„Akit könyörtelen elvesz tőled a vég,

visszaadja megint, átkozd bár sírva, vissza-

adja egykor az ég."

 

Vissza! nagy Isten! óh! De dicsfénnyel övezve,

uj érzés, uj ideg s uj agy lesz, kicserélt

s nem az a drága-szép bálvány, nem az az eszme,

mely róla bennem élt!

 

Ah! inkább soha már egymást ne lássuk, és ő

legyen százszor, legyen örökre elveszett;

kínom borzalma se sujt úgy, mint a ti végső,

szörnyű reményetek!

 

Mig érezni tudom, hogy dobog fel, kigyulván,

simogató kezem alatt egy hű kebel,

s mialatt csókolok, egy részegtüzü hullám

a semmin túlemel,

 

keserű panaszok s minden kései bánat

nélkül tiéd vagyok, Való, te, isteni.

Agyrém, szivem soha nem kapkodott utánad:

tudja, mi kell neki.

 

Mit érdekeljen a fenti, komor magasság?

Tűz fia vagyok én, csóké és mámoré;

itt lent van az egem, itt a határtalanság:

testem-lelkem övé.

 

Az idő semmi. Óh Világ, Anyám, tüzednek

mikor heve kigyúl két boldog testen át,

mit számít perc, ha szent szerelmük végtelennek

érezheti magát?

 

Gyönyörként, iszonyú és fenséges gyönyörként

hull az űrbe alá részeg tekintetünk

s vadabb az ölelés, ha érezzük az örvényt,

mely fölött lebegünk.

 

Ha majd jön a halál s szakad a láthatatlan

kötelék, mely ma még tart, büszkén s magasan,

és érzem az iszonyt, mellyel a vad viharban

kincsem alázuhan,

 

nem fogok ingani. A kín csak edzi lelkem,

csak erősit bucsúnk végső rémülete,

s lesz szerelmem elég, hogy ne legyen szivemben

remény egy szikra se.

 

Mme Louise Ackermann

 

 

KECSES BŰNEID...

Those pretty wrongs that liberty commits

 

Kecses bűneid, mikre a szabadság,

ha szíved elhagy néha, rákapat,

szép éveid illő ékeit adják,

hisz kísértés követ, bármerre vagy.

Kedves vagy, így tehát megnyerhető,

szép vagy, tehát ostromok ingere;

s van-e, kit nő szűlt, s ki, ha vívja nő,

fut, morcosan, hogy ne bukjék bele?

Óh, jaj! kerűlted volna házamat,

szidva szépséged s kóbor kéjedet,

mely odavitt, hol egy vad pillanat

két hűséget szegni kényszeritett:

a lányét, ki szépségedért elárúlt,

s tiédet, mert szépséged vele csábúlt.

 

 

Shakespeare 41. szonettje

 

 

AZON, MIT RAJTAD FÖLDI SZEM ELÉR...

Those parts of thee that the world's eye doth view

 

Azon, mit rajtad földi szem elér,

nem javíthat szívbeli gondolat;

a nyelv (a lelkek harangja) csak dicsér,

mondván, bár ellenség, színigazat.

A külső dics külsődre korona;

de mind, aki így elismert, szavát

másképp forgatva, elferdíti, ha

beléd a szemeknél mélyebbre lát:

lelked szépségét lesi, s ahogy a

tettek mérlegén szállsz alább s alább,

szeme nyájas bár, rút gondolata

buja gyom-szaggal övez, szép virág:

s hogy színre s illatra egy nem lehetsz,

azért van, mert elközönségesedsz.

 

Shakespeare 69. szonettje

 

 

DE CSAK TEDD, AMI KÍNOK KÍNJA, HAGYJ ITT...

But do thy worst to steal thy self away

 

De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt:

míg élek, biztos birtokom maradsz;

szerelmeddel életem is kialszik,

hisz szerelmednek ez függvénye csak.

Igy aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz,

hisz végez velem bármelyik kicsi.

Ugy látom, uj helyzetem több mosolyt hoz,

mint szeszélyed rabja, az eddigi:

nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,

dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam;

óh, mily boldog jövő tárúl elém:

boldog teveled, boldog a halálban!

De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne?

Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.

 

Shakespeare 92. szonettje

 

 

HOGY ÓCSÁROLNAK, NE BÁNTSON SOHA

That thou art blamed shall not be thy defect

 

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,

a vád mindig a nemest kezdi ki;

gyanu a szépség ornámense, a

varju, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körűlhízeleg,

a rágalom is csak emelni fog;

mert az üszök bűn szűz bimbót szeret

és folttalan derű a tavaszod.

Túlvagy az ifjuság csapdáin: a

harc elkerült, vagy győzted rohamát,

dicsfényed mégsem dicsfény annyira,

hogy az irígység ne nőjjön tovább:

ne érne vád, egymagad már szivek

országait szerezted volna meg.

 

Shakespeare 70. szonettje

 

 

LÉGYOTTON

I am giddy: expectation whirls me round

– Részlet a Troilus és Cressidá-ból –

 

 

Szédülök: remény örvénylik köröttem.

A képzelt íz már maga is oly édes,

hogy elbűvöli érzékem. Mi lesz, ha

csurgó ínyem csakugyan ízleli

a legdicsőbb nektárt? Félek: halál,

ájult omlás; vagy valami gyönyör,

túlfinom, túlvad és túlédes ahhoz,

hogy felfogja az én nyers szellemem.

Rettegek tőle; és azonkívül, hogy

nem bírok majd különböztetni, – mint

a csatában, mikor tömegroham

csap a futó ellenre…

 

Shakespeare

 

 

„MINDENKI BARÁTJA..."

Non, je ne puis souffrir cette lâche méthode...

 

– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –

 

Nem bírom e gyáva modort, ezt, amiben ti,

te s a többi uracs, szoktatok enyelegni;

lelkem gyülőlni és megvetni tudja csak

e bókbajnokokat s vonaglásaikat,

e sok léha, nyájas majmát az ölelésnek,

e lekötelező, szócséplő, hetyke népet,

mely a hajlongásban világversenyre kél,

s nyeglét és derekat, egyformának itél.

Mit ér, hogy egy ilyen fickó áldjon, dicsérjen,

barátságot s hitet esküdjön, érted éljen

s himnuszt zengjen reád, ha éppily bókjait

kapja minden csibész, akibe ütközik?

Nem, nem, akinek van csak egy kis büszkesége,

az nem vágyik ilyen becstelen becsülésre,

s a legcsábitóbb is kevéssé ingerel,

ha az egész világ szemetébe kever;

értékelés mindig érdemeken alapszik,

s ki mindenkit becsűl, nem tud becsűlni senkit.

Mivelhogy nyakig ülsz korunk bűneiben,

az istenfád! sehogy se lehetsz a hivem:

szakítok az olyan roppant elismeréssel,

mely érdemek között fokozatot nem ismer;

én különböztetést akarok; röviden

mindenki barátja nem barátom – nekem!

 

Molière

 

 

HASZNÁLHATÓ ERÉNY...

Mon Dieu! des moeurs du temps mettons-nous moins en peine...

 

– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –

 

Ne izgassanak úgy erkölcsök és szokások,

s értsük meg egy kicsit az emberi világot:

Ne sújtsa folyton ily emelkedett szigor,

hiba is érdemel elnézést valahol.

Használható erény kell a társadalomnak:

az elvont értelem nagy vakságba sodorhat;

a tökéletes ész szélsőséget kerűl,

s a józan bölcseket tiszteli egyedűl.

Elmúlt idők túlzord erénye iszonyúan

ütközik a szokott erkölccsel századunkban,

mert túltökéletes embereket kiván:

jobb, ha meghajlunk a kor előtt szép simán;

páratlan őrület, mikor, erényt szavalva,

világmegváltóként kontárkodik a balga.

Látok én is, mint te, száz dolgot napra-nap,

mely jobban menne mind, ha más irányba csap;

de, bármit látok is, bárhogy bosszant az ördög,

énrajtam nem látják, mint rajtad, hogy dühöngök;

én annak veszem az embereket, amik;

tanulom tűrni, hogy csak tegyék azt, amit;

s hiszem: közönyömet trón és város, a népek

tartják olyan bölcsnek, mint a te nagy epédet.

 

Molière

 

 

A BOLHA

The Flea

 

Nézd ezt a bolhát s benne azt,

hogy mily kevés, mit tőlem megtagadsz.

Engem szívott, most téged szí:

e bolha két vérünket keveri.

Be kell látnod, hogy ez bizony

nem szűz-rontás, nem szégyen, nem iszony;

meg se kért, máris élvezett:

vérünk elegyén hízva kéjeleg,

s ez több, mint amit én tennék veled.

 

Házasságunk, sőt szinte több

van benne; három élet: meg ne öld!

Ő: te meg én; e rovar a

nászágyunk lett, esküvőnk temploma;

szülőd morog bár, mint magad,

ránkcsukódtak e véredény-falak.

Megölhetsz, szokásból, vele,

de öngyilkos is lennél; s nem bün-e

három személy kioltott élete?

 

Gyors hóhér, máris körmödön

az az ártatlan, pici vérözön!

Bolhánknak bűne más mi volt,

mint a csepp, melyet tőled elrabolt?

Mégis ujjongsz, hirdetve, hogy

nem vagy gyengébb tőle, s én se vagyok.

Igaz. – Akkor viszont ne várj:

több kárt erényed veszte sem csinál,

mint életedben e bolhahalál.

 

John Donne

 

 

EGY BÁGYADT, ŐSZI LÉGYHEZ

An eine matte Herbsfliege

 

Roskadozik gyenge lábad?

Bénult szárnyad nem emel?

Mászol csak az ablakon, mely

látta vidám életed:

ah, oda a ragyogó nyár

és a zord tél közeleg!

 

De nézz engem: térdem inog,

arcom, mint a holtaké;

nézd, szemeim bátor tüze

hervadt, beteg, odavan:

az én őszöm tán előbb jött,

előbb jött, mint a nyaram?

 

Grillparzer

 

 

ZANTÉ-HOZ

To Zante

 

Szép sziget, kinek bársonynál puhább név

s a legszebb virág adta nevedet,

milyen sugaras órák, mennyi játék

emléke rajzik föl árnyad megett!

Mily tűnt boldogság hány jelenete!

Mily halott remény, hány álma nekem!

Hány kép egy lányról, ki többé sose –

többé sose lesz zöld lejtőiden!

Többé sose! Két bús-varázsú szó

mindent kicserél! Szép? Többé sose

szép az emléked! Többé sose! Óh,

átok vagy, part virágzománca, te,

óh, jácint-sziget, biboröblü Zante!

„Isola d'oro! Fior de Levante!" –

 

Poe

 

 

LEZBOSZ

Lesbos

 

Latin játékok és görög gyönyörök anyja,

Lezbosz, ahol a csók, ha bágyadt, ha üde,

ha forró, mint a nap, ha friss, mint dinnye hamva,

glóriás nappalok és éjszakák disze,

latin játékok és görög gyönyörök anyja,

 

Lezbosz, hol úgy szakad a csók, mint bérci forrás,

mely bátran veti a szakadékba magát,

fut, örvénylik, zokog, s mint vonagló sikoltás,

titkos mélységeken pezsgve viharzik át,

Lezbosz, ahol a csók szakadó bérci forrás!

 

Lezbosz, ahol Phrynék csábitanak Phrynéket

s hol sóhaj nem maradt visszhangtalan sosem,

mint Paphost tisztel a csillagok ezre téged

s Venus joggal irígy Sapphóra földeden!

Lezbosz, ahol Phrynék csábitanak Phrynéket,

 

Lezbosz, lankatag és forró éjek hazája,

ha sok, gyürűs-szemű lányod, kit kéj hevít

– s jaj, meddő kéj! – mohó tükre előtt kitárja

az érett nőiség vágyó gyümölcseit, –

Lezbosz, lankatag és forró éjek hazája,

 

ne törődj az öreg Plátó komor szemével,

szerelmes édenek úrnője, drága föld,

téged felold a csók túlzása, mely merészel

s kutatva százfelé keresi a gyönyört.

Ne törődj az öreg Plátó komor szemével.

 

Felold a bűn alól az örökös vezeklés,

mert mártírsors veri a vágyó sziveket,

melyeket más egek partjain keresett és

tündöklő fénymosoly csalogat-hiteget!

Felold a bűn alól az örökös vezeklés!

 

Mely Isten mer, Lezbosz, pálcát törni fölötted

és ütni bélyeget nyűtt homlokodra, míg

arany mérlege nem mérte árját a könnynek,

amellyel tenger felé futnak patakjaid?

Mely Isten mer, Lezbosz, pálcát törni fölötted?

 

Minek Jón s Gonoszon, törvényeken tünődni?

Fenséges szűzek, óh, dicső szigetlakók,

a ti vallásotok éppoly szent, mint a többi,

s poklokon-mennyeken csak nevethet a csók!

Minek nekünk a Jón s a Gonoszon tünődni?

 

Lezbosz arra jelölt ki engemet a Földön,

hogy feslő lányai titkát zengje dalom,

engem, kit a szilaj kacajok és a tört könny

rejtelme megfogott régen, fiatalon;

Lezbosz erre jelölt ki engemet a Földön,

 

s azóta őrködöm, fent, a leukászi vártán,

s biztos és átható szemekkel figyelek

éj-nap, hogy brigg-e vagy fregatt vagy gyönge tártán

az árny, mely az azúr ködből előremeg.

Azóta fent ülök, őr a leukászi vártán,

 

megtudni, szelid és enyhűlt-e már a tenger,

s esti szirtek közé, hol vad visszhang zokog,

hazaring-e – (hiszen az imádott tetemmel

csak békét köt egy est!) – Sapphó, ki távozott,

hogy megtudja, szelid s enyhűlt-e már a tenger!

 

A hím Sapphó, a nagy szerető s a poéta,

kit sápadt bánata Venusz fölé emelt!

Az azúr szemeket legyőzte a sötét, a

fekete, melyben ős láng s szenvedés tüzelt;

a hím Sapphó, a nagy szerető s a poéta!

 

Szebb volt, szebb a világ fölé kelő Vénusznál,

mikor az derüje kincseit s szőke-láng

tavaszát hintve szét, a fénylő vizen úgy állt,

hogy elbüvölte vén apját, az Óceánt;

szebb volt, szebb a világ fölé kelő Venusznál

 

Sapphó, kit sírba vitt blaszfémiája napja:

megsértette saját szent kultuszát: remek

testét mint csemegét egy vad férfinak adta

és a baromi gőg méltán büntette meg

Sapphót, kit sírba vitt szentségtörése napja.

 

Lezbosz azóta csak zokog és jajveszékel,

s hiába tiszteli hódolva a világ,

gyötrelmek mámora őrjíti minden éjjel

s panasza égre csap a puszta parton át!

Lezbosz azóta csak zokog és jajveszékel!

 

Baudelaire

 

 

HOGYHA MEGHALOK, NE TOVÁBB

No longer mourn for me when I am dead

 

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,

csak míg hallod a zord harang szavát,

mely széthirleli, hogy e rút világból

legrutabb férgek közé szöktem át;

sőt, ha versem olvasod, ne idézd

irója kezét: szivem úgy szeret,

hogy édes agyadnak a feledést

kivánja sajgó emlékem helyett.

Vagy ha (mégis) látod írásomat,

mikor engem a föld már elkever,

ne mondd ki szegény nevemet se: hadd

haljon szerelmed halálommal el;

mert a bölcs világ átlát sziveden,

s bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

 

Shakespeare 71. szonettje

 

 

SZELLEMIDÉZÉS

 

Óh, ha igaz, hogy éjszaka,

amikor elpihen az élet

s kereszten, sírkövön csak a

hold sugarai kergetőznek,

ha igaz, hogy nem tiltja őr

útját a sok porladó árnynak,

akkor hívlak, Leila, várlak:

barátnőm, a szivemre! Jőjj!

 

Jőjj hamar, drága tünemény,

s ahogy búcsúztál, állj előttem:

sápadtan, mint a téli fény,

és végső kínoktól gyötörten.

Messzi csillagként tündökölj

és ölelő, halk fuvalom légy,

vagy érkezz, mint iszonyú torzkép:

akárhogy! De szivemre! Jőjj!

 

Nem hívlak kifürkészni, mi

hogyan van ott a túlvilágon,

vagy hogy megbántsam Azt, aki

elvitte legdrágább barátom;

nem is, mert néha úgy gyötör

a kétség... Azt vágyom szivednek

megmondani csak, hogy szeretlek

s tied vagyok örökre. Jőjj!

 

Puskin

 

 

KÖNNYEK VIGASZA

Trost in Tränen

 

Mért vagy oly szomorú, mikor

itt mindenki nevet?

Valld csak be: sírtál, biztosan;

mutatja a szemed.

 

„S ha sírtam is, elbújva; – az

nekem volt fájdalom;

s oly édesen szakad a könny:

könnyít a kínomon."

 

Barátok vidám köre hív,

ne vesd meg a szivét,

s ha vesztettél, közöld velünk,

mi az a veszteség.

 

„Ti mulattok s nem sejtitek,

engem, szegényt, mi bánt.

Nem veszteséget siratok,

csak egy, csak egy – hiányt."

 

Akkor meg rázd föl magadat!

Fiatal vagy. A te

korodnak van még mersze és

küzdeni ereje.

 

„Azt megszerezni nem tudom,

ahhoz kevés vagyok.

Ugy ragyog, és oly messze, mint

fönt az a csillag, ott."

 

Csillagra nem vágyunk. Ha szép,

hát örülünk neki,

s a derűs éjben jólesik

rá föltekinteni.

 

„Tekintek én rá, napra-nap

s ez minden gyönyöröm;

de éjeim hadd sírjam át,

míg jólesik a könny."

 

Goethe

 

 

ELÉGIA

 

Sivár kéjmámorát az elmult ifjuságnak

fejfájás követi, mint dáridót a másnap.

De az erőm, tüzem úgy érik, mint a bor:

év múlik évre s ő mind nemesebbre forr.

Utam bizonytalan, és életem hajóját

holnap új viharok talán zátonyra dobják.

Pedig, barátaim, még élni akarok!

Jőjjetek, szenvedés, komoly gondolatok!

Tudom, vár még reám sok boldog óra, s enyhe

balzsamok vigaszát csöpögteti szivembe:

uj összhang, béke, ifjuság leszek,

könnyekig meghat majd a képzelet,

s mikor estém nagy árnyai lehullnak,

a szent Szerelem csillaga bucsúztat...

 

Puskin

 

 

NON SUM QUALIS ERAM BONAE SUB REGNO CYNARAE

Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

 

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé

esett az árnyad, Cynara! lehelleted

átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;

és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,

s beteg voltam, igen, és csüggeteg:

hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

 

Egész éjjel verő szivemen vert szive,

egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;

jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;

de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,

amikor ránk szürkült a virradat:

hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

 

Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,

tánc és dal röpitett, viharzó rózsalánc,

el tőled, el, te jó, te liliomfehér;

de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,

soká, igen, mert hosszú volt a tánc:

hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

 

Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!

– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,

rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;

mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam

és éhezzem vágyam ajkaira:

hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

 

Ernest Dowson

 

 

CÉLIMÈNE ÉS ARSINOÉ PÁRBAJA

Madame, l'amitié doit surtout éclater

 

– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –

 

ARSINOÉ

Asszonyom, barátok épp a legfontosabb

dolgokban lehetnek egymásnak hasznosak;

s minthogy az erénynél fontosabb semmi sincsen

s illem és becsület hű járuléka minden,

eljöttem, mint akit az ön sérelme bánt,

föltárni aggódó szivem kegyed iránt.

Tegnap, egy rendkivűl erényes társaságban,

önre fordúlt a szó s így haladt, ez irányban;

s ott kegyed udvara s feltűnő élete,

sajnos, nem hatott jól, hölgyem, mindenkire.

Az, hogy vendégűl lát olyan rengeteg embert,

nagyvilági volta s a hírek, amiket kelt,

több gáncsolót talált, mint kellemes lehet

s mást nagyobb szigorra ajzott, mint engemet.

Könnyen képzelheti, kinek pártjára álltam;

előadtam, amit mentségűl csak találtam;

szándékai, mondtam keményen, nemesek,

és hogy tűzbe teszem önért a kezemet.

De, tudja, van egy s más életben és szivekben,

amit, bár akarjuk, menteni lehetetlen;

s végűl elismertem, kelletlen, magam is,

hogy az ilyen élet kissé lejtőre visz,

hogy a kegyed képén rengeteg torzulás van;

hogy minden rágalom hitelt kap a világban;

s ha többet adna a köz törvényeire,

nem szúrna szemet a magaviselete.

Nem, mintha erénye valóban laza lenne;

ments isten, akárcsak gondolni is ilyenre.

De a bűn árnya már komoly veszély lehet

s nem elég mindig a jó lelkiismeret.

Hölgyem, ugye, biztos, hisz az eszét csodálom,

hogy nem veszi zokon jószándékú tanácsom?

Szavaimban semmi egyéb nem vezetett,

csak az ön s érdeke iránti szeretet.

 

CÉLIMÈNE

Hölgyem, lekötelez. Hogy mondjak érte hálát?

S nemhogy zokon venném intelmét és tanácsát,

rögtön viszonzom is, és ha megengedi,

tanáccsal, mely az ön jóhírét illeti;

s mert ilyennek látom, ily baráti személynek,

aki híven közli, amit rólam beszélnek,

követem a nemes példát, s én magam is

közlöm, amit önről a társasága hisz.

A minap, bizonyos helyen, látogatóban,

egy nagyon érdemes kis kör vendége voltam,

s hogy az igaz lélek volt a témánk s a jó,

asszonyom, egyszerre önre fordúlt a szó.

És ott bizony kegyed sok buzgó kitörését

s jámborságát nem túlszent példaként idézték;

s a komoly külsőt, mit magára kényszerít,

folyton tisztességről zengő beszédeit,

árnyaló sikolyát s a sok fintort, amit vág,

jelezni gyanútlan szók kétértelmü titkát,

önhittségét, melynek szárnyán égbe lebeg,

szánó tekintetét, melyet másokra vet,

örök kegyességét, és azt, hogy kritikája

a tiszta dolgokat oly fanyaron birálja,

mindezt, ha szabad az igazat mondanom,

egyértelműen csak megrótták, asszonyom.

Mit ér, mondták, ez a szánó arc s ez a halk hang,

hogyha agyonüti, ami mögötte lappang?

Olvasója gyorsan és pontosan pereg;

de cselédjét veri, s fizetni nem szeret!

Minden szent hely buzgón láthatja esdekelni,

de kendőzi magát és szép szeretne lenni.

Képeken födeti a csupaszságokat,

de rendkívül vonzzák a valóságosak.

Én persze védtem önt mindenki ellenében;

mindez csak rágalom, hangoztattam keményen;

de hát az egész kör csúnyán nekem esett,

s abban összegezték véleményüket:

jobb volna, ha – mással kevesebbet törődve –

ön inkább a saját háza előtt söpörne;

vizsgáztassuk előbb, mondták, saját magunk,

szomszéd fejét mosni csak aztán van jogunk.

Hogy mást téríteni, még ha van is elég ok,

csak példás élet ad szavunknak nyomatékot;

s hogy legjobb azokra bízni minden ilyet,

akiknek ezt tették gondjává az egek.

Hölgyem, ugye, biztos, hisz az eszét csodálom,

hogy ön se veszi rossznéven igaz tanácsom?

Szavaimban semmi egyéb nem vezetett,

csak az ön s érdeke iránti szeretet.

 

ARSINOÉ

Bár feddés fejünkre csak bajt s haragot áraszt,

megvallom, igazán nem vártam ezt a választ,

asszonyom; s abból, hogy fulánkja úgy kibújt,

látom, jó intelmem nagyon szivébe szurt.

 

CÉLIMÈNE

Fordítva, asszonyom; s volna okos az ember,

folyton élne ilyen kölcsönös intelemmel.

Igaz szó esetén alábbhagyna – ugye? –

az önhittség, melynek mindenki betege.

Nagysádtól függ csupán, folytassuk-e bizonnyal

baráti munkánkat ugyanily buzgalommal,

és elmeséljük-e, egymásról mi kering,

mi hír, ön énrólam, én önről, szív szerint.

 

ARSINOÉ

Hölgyem, a rossz hír önt előttem elkerűli,

nyelvét a pletyka csak énrajtam köszörűli.

 

CÉLIMÈNE

Nincs érdemtelen és nincs ember gáncstalan;

s kor vagy izlés szerint mindnek igaza van.

Idejét adja a szerelemnek az élet,

később meg, tartalmúl, viszont az álszemérmet.

Mert kényeskedésünk ravaszság is lehet,

ha ifjú éveink napfénye odalett:

födhető vele a test sok fogyatkozása,

lépek tán majd én is egykor az ön nyomába;

mindent meghoz a kor; de így, húszévesen,

asszonyom, nem kiván prűd lenni senki sem.

 

ARSINOÉ

Gyönge előny, mégis kérkedik vele szörnyen,

s szörnyen harsonázza a korát, drága hölgyem.

A kevés, amivel más, mondjuk, több lehet,

nem ok pöffeszkedni, nem olyan nagy eset;

s nem tudom, lelkében vajon mért acsarog rám,

nagysád, hogy így bánik velem, ilyen gorombán.

 

CÉLIMÈNE

Én se tudom, nagysád, mért látják szüntelen

dühöngeni, ahol megfordúl, ellenem.

Minden csalódását én okozom kegyednek?

Én vagyok oka, hogy nem kegyedért epednek?

S ha, ahol csak vagyok, ébred a szerelem

s ha napra-nap ujúl a sok vágy körülem,

a vágy, amit kegyed el óhajtana szedni,

hát az nem a hibám, nem teszek érte semmit;

tessék, szabad a tér; nem gátoltam sosem,

hogy a férfiakat vonzani szép legyen.

 

ARSINOÉ

Szent ég! Azt hiszi, hogy irigyli azt a falkát

bárki, udvarlóit, kikkel annyira felvág,

s hogy nem találja ki játszva akárki ma,

mért ragad egy nőhöz a hódolók raja?

Szédíteni akar, hogy e nagy forgalomban

minden szívben csak szép és nemes vonzalom van;

hogy tisztes szerelem hat itt mindenkit át,

s kegyed erényei tartják az udvarát?

Üres kifogással itt port hinteni késő;

a világ nem hülye; én tudom, van elég nő,

aki képes gyöngéd tüzeket gyújtani

s mégsem tud ily hadat pórázon tartani;

s ebből levonhatjuk a konzekvenciákat;

nagy kegyadogatás tart meg csak ennyi vágyat,

senki sem epedez pusztán két szép szemért,

hanem fizetni kell minden figyelemért.

Hát csak pöffessze túlnagynak hitt dicsőség

a hitvány diadal és siker pici hősét

s szálljon alább kissé a varázs és a gőg,

mely orrát most oly fenn hordja mások előtt.

Volna ilyen fontos a hódítás nekünk is,

tehetnénk – gondolom, ahogy más, mi magunk is:

csak el a féket! – s ön láthatná csakhamar,

kap a nő szeretőt bőven, mihelyt akar.

 

CÉLIMÈNE

Akarja, asszonyom, s aztán lássuk a medvét;

próbáljon tetszeni, erőltesse receptjét;

s anélkül, hogy...

 

ARSINOÉ

De tán elég lesz, asszonyom,

túlmessze találnánk menni e zord uton;

búcsúztam volna már jó régen bizonyára,

de a kocsim, sajnos, egyre várat magára...

 

Molière

 

 

KÁRHOZOTT ASSZONYOK II.

Femmes damnées II.

 

Mint méla állatok a homokpartra dőlve

a nyilt tenger felé fordítják szemüket,

és lábuk és kezük egymást hívja, s előre

édesen bágyad és keserűen remeg.

 

Némelyikük szivét nagy gyónás hozza tűzbe

és mert patakmoraj vonzza és mély liget,

félénk gyermekkoruk szerelmeit betűzve

vésik a fiatal fákba jeleiket;

 

mások, lassú s komoly apácák, félve járják

a tündér szirteket, hol Szent Antal előtt

a kísértő bibor tünemények kitárták

meztelen keblüket, mely mint a láva nőtt;

 

van, aki hamvadó fáklyafénynél az ősi

barlangok nagy, pogány csöndjét keresi, ha

üvölt a láza, s a te mákonyod könyörgi,

óh, Bacchus, vén bünök s önvádak orvosa! –

 

és más, kinek nyakán s vállain skapulár van

s aki bő köpenye alatt ostort visel

s a komor, erdei, éjszakai magányban

a kín könnyeibe habzó gyönyört kever.

 

Óh, szűzek, démonok, óh, szörnyek és mártírok,

akik megvetitek a nyomorult Valót,

végtelent-keresők, jámborok és szatírok,

sorsok, ujjongva és zokogva áradók,

 

kiket poklotokig követett árva lelkem,

szeretlek, húgaim, s szánlak benneteket,

mert kínotok komor, szomjatok telhetetlen

s mert a vágy csorduló urnája szivetek!

 

Baudelaire

 

 

ATLANTISZ

Atlantis

 

Kik voltak Atlantisz költői? Ki

ismeri hőseiket? Mormog a

tenger, de csak magának, mélye nem

fecsegi ki csöndjének titkait

s nem tudja, mily ütem zárult, mikor

Atlantisz végső buborékait

felvetette a megnyugvó talaj.

Óh, év és özön s mérföld és szökőár

nem változtat a sziv ismeretén –

Mig szirt, fa s felhő keretezi létünk,

ismerjük Atlantisz eposzait:

egy hős szolgált nála kisebbeket,

azok félreértették és megölték

s megint félreértették s imádták;

egy nő szép volt, s a férfiak küzdtek érte,

városok égtek érte, és férfi férfit

füzött rabszíjra, s ő mindnyájukat;

utas hányódott szigetek között,

változó tenger vándor csillaga,

vagy lelke purgatóriumaiban,

s hazavágyott vesztett szerelmeséhez.

 

A Költészet az emberszív maga:

Nirvánában, vagy Égi Udvarokban

a Szépség mindig legfőbb úr marad,

dal-teste, akár az emberi test,

földi jelenség, földi forma csak:

illan belőle a tündéri lény;

s ha nem lesz ember s kihül a világ,

megszünik, a Vers örökléte.

 

G. Bottomley

 

 

ÜDVÖZÜLT VÁGY

Selige Sehnsucht

 

Csak a bölcsnek – igaz ének

tömeget csak gúnyra csábit –

hirdetem, hogy szent az élet,

amely lánghalálra vágyik.

 

Nászok hűlő gyönyöréből,

mely téged, mely veled nemzett,

idegen érintkezés tör

rád a csöndes gyertya mellett.

 

Nem fog többé földi létbe

beárnyékoló sötétség,

és felsőbb szeretkezésre

sodor uj vágy, uj reménység.

 

Semmi nem köt, semmi korlát,

szállsz a célra, elbüvölt,

hogy magadat, fényre sóvár

lepke, végül lángba öld.

 

S mig nem érzed, hogy ez a

„Halj, s támadj föl!" áthat,

csetlő-botló, bús fia

vagy csak a világnak.

 

Goethe

 

 

EGY KÖLTŐHÖZ

 

Óh, költő, ne siess tetszeni a tömegnek;

zúg a taps, de csak egy óra az élete,

aztán felharsan a barmok itélete

s egyszerre jéghideg kacaj nyerít körötted.

 

Király vagy: légy az! Élj magadban! Élj szivednek:

figyelj némán az ő titkos jeleire,

vésd a szobraidat, szent szépséggel tele,

bátran, keményen, ahogy parancsolja a lelked.

 

Benned a jutalom, legfőbb bírád magad vagy!

Köpdössék össze bár tüzét oltáraidnak

és sujtsa művedet kifogás, szitok, átok,

 

hiába dúl a düh, triposzod nem inog

mig ég szabad szele mossa a homlokod:

csak te sujthatod és emeled alkotásod!

 

Puskin

 

 

A BÜKK

Die Buche

 

A bükk mondja: Az én munkám a lomb.

Fa vagyok, nem gondolattal beszélek.

Kifejezésem ágas-bogas élet,

a lomb vagyok, a por fölött a dóm.

 

Hivó melegre gyors szivem felel,

megzendülök a tavaszi derűben,

s mindenkihez szólok, és egyszerűen.

Ámulsz, hogy rozsdabarnán kezdem el!

 

Mint erdőm jelzi, nyárbarát vagyok.

Jólesik, ha rám ködök telepednek;

magam is eső, szeretem a nedvet.

A hő meghal: én zölden lobogok.

 

Komoly munkában töltöm a telet.

De lényem előbb szétöntöm az őszbe.

Szineimet még sose nélkülözte:

szőnyege vagyok, bársonyrőt liget.

 

Theodor Däubler

 

 

NAPPAL ÉS ÉJSZAKA

 

A névtelen örvényt, melyet

szellemek laknak, eltakarta

az istenek örök hatalma:

aranycsillámú szőnyeget

borított fölébe, a nappalt,

ég s föld baráti gyönyörét,

a beteg lélek gyógyszerét,

a nappalt, mely erősit s megtart.

 

De mulik a nap, jön az éj,

s kezében e baljós világról

messzerepül a tarka fátyol,

az áldásadó szemfödél:

a szakadék megint kitárul,

áthidalhatatlan ködét

mutatva s szörnyeit: ezért

borzadunk úgy az éjszakától.

 

Tyutcsev

 

 

A HALDOKLÓ AISCHYLOS

 

Elnémulok. És síromon ez álljon.

Athéni Aischylost, Euphorionnak,

az elisi vincellérnek fiát, itt

fedi a messze, rozsos Gela földje.

Életét örökké hirdetni fogja

Marathon berke... Ezr kérem, csak ennyit...

És műveim, hetven tragédiám?

A költő híre? – Üres, hiu dolgok.

Nem kellenek. Isten szerszáma voltam.

Egykor, még gyermek, szőllőnkre vigyáztam,

ott, Elisben. S, hanyag őr, elaludtam.

S dél volt. Forró nap. A fekete fürtben

piros nedv forrt. Ragyogva, mosolyogva

hajolt fölém s azt súgta Dionysos,

azt parancsolta, hogy írjam le isten

s ember dolgait. S én leirtam. Igy volt.

Ő sugta versét a lélek fülébe;

szinpad, tömeget – az ő műve minden:

én csak az isten hű irnoka voltam.

Másokat is kegyelt – fürkészhetetlen

az égiek akarata: nyugodtan

ejtik semmibe tegnapi kegyüknek

szegény tárgyait. Nem az én bünöm volt,

hogy mellőzött, ahogyan az sem érdem,

hogy előbb úgy rám sugárzott az arca.

S remegő kezem mégis írt, tovább; tán,

mert megszokta... de hagyjuk, hagyjuk ezt; úgy

fáj mindez, s epe-keserű az emlék...

De Marathon életem fénye volt és

örök dicsőségem marad. A többi

idegen, mind. – Ezt irjátok siromra.

 

Jan Svatopluk Machar

 

 

AZ OLVASÓHOZ

To the Reader

(Vers Shakespeare összes művei 1623-as első folió-kiadásának élén, Martin Droeshout rézkarca alatt)

 

Ez a kép, könyvünk metszete,

nyájas Shakespeare-t mutatja be;

tű s élet közt nagy volt a harc,

hogy élethű legyen az arc:

s ha, mint vonását, szellemét

éppúgy rögzíthetné a réz,

a világnak metszet sose

lenne még ily remeke.

De mert ez nincs igy, Olvasó,

Arc helyett nézd, mit mond a Szó.

 

Ben Jonson

 

 

NEM KÉR HŐT ÉS LEVEGŐT A KERTEM

Mein garten bedarf nicht luft und nicht wärme

 

Nem kér hőt és levegőt a kertem,

a kert, kezeim müve és gyönyöre,

s élettelen madarai egyetlen

tavaszt se láttak még sohase.

 

Szénből a fatörzs, szénből van az ága;

s a komor mezsgyén komor mezők;

roskad a gyümölcs és mint a láva

ragyog a pinia-liget előtt.

 

Rejtett barlangból, szürke áram,

dereng ki a reggel, az este; és

mandula-olajok pára-porában

ázik a virágágy s gyep s vetés.

 

De te mikor nyitsz, üdvöm adósa,

– kérdeztem a szentély fái alatt

álmokba felejtve gondjaimat –

sötét, nagy, fekete rózsa?

 

Stefan George

 

 

A KÖLTŐ A GYORSÍRÓJÁHOZ

Puer, notarum praepetum

 

Gyere csak, fiú, szárnyaló

betűk varázsló mestere!

Nyisd föl kéthátu tabulád,

melyen a sok-sok szó, külön

jelekbe fogva, minta egy

hang volna, ugy összefolyik.

Roppant könyveket készülök

irni, s nyelvemről jégeső

gyanánt patakzik majd a szó.

De füled nem téved soha,

lapod betelni nem akar,

s jobbod, noha alig mozog,

csakúgy röpül a viaszon.

Mig bő körülirásokat

használva nyelvem pergetem,

te szivem gondolatait

már a viaszba rögzited.

Bár észlelne szellemem oly

villámgyorsan, mint ahogy az

előadásban rohanó

kezed irama megelőz!

Ki árulta el titkaim?

ki súgta meg előre, hogy

miket akartam mondani?

Szivembe tolvaj mily ügyes

lopja be szárnyas ujjaid?

Milyen páratlan forgatag

csempészi füledbe, amit

még ki se fejezett a nyelv?

Nem iskola adta neked

ezt a tudományt, és nem is

más, bűvészgyors emberi kéz;

Természet ajándéka ez,

s Istené, hogy előre tudd,

amit mondani fogok és

ugyanazt akard, amit én.

 

Ausonius

 

 

SHAKESPEARE EMLÉKE

Epitaph on the Admirable Dramatic Poet William Shakespeare

 

Kell, Shakespeare-em, hogy dicső csontjaid

fölé egy élet hordja köveit?

Vagy hogy glóriás poraid felett

piramis verjen csillagos eget?

Emlékezet s hírnév királyfia,

szorúl neved ily gyönge tanura?

Hódolatunk csodájában magad

állitottad fel örök szobrodat.

Mert lompos versünkre piritva míg

dalod könnyedén szárnyal, és a szív

páratlan könyvedből a delphii

igéket kincsként magába szedi,

saját képzeletünk megszünteted

s márvánnyá dermeszt túl-dús szellemed;

s így oly fenség boltoz rád földi éjt,

hogy királyok halnának ily sirért.

 

Milton

 

 

SZERETETT MESTEREMNEK, WILLIAM SHAKESPEARE-NEK ÉS ANNAK EMLÉKEZETÉRE, AMIT RÁNK HAGYOTT

To the Memory of my Beloved Master, William Shakespeare: and what he hath left us

 

Shakespeare, nem azért magasztallak így,

hogy uszuljon nevedre az irígy;

bár, hirdetem, Múzsa és Múzsafi

könyved eléggé nem dicsérheti.

Ez igy van, ezt mind valljuk; de ezen

az uton járni nem kedves nekem;

mert igy tenni a butaság szokott,

mely, ha zeng is, csak szajkózza a jót;

s a vak szeretet, mely az igazat

nem segiti, csak ide-oda-kap;

sőt a kajánság is e móddal él:

ártani tör s csak látszatra dicsér.

Olyan ez, mint ha hű nőt becstelen

ringyó magasztal: főfő sérelem!

De te védve vagy, balfogásaik

nem érik el a magasságaid.

 

Kezdem hát: Korunk lelke! tapsa! te,

szinpadunk csodája! és gyönyöre!

ébredj, Shakespeare-em! Tested sírba nem

Chaucer vagy Spencer mellé fektetem,

Beaumont-ra se szólok, hogy „helyet adj":

te sír nélkül is magad szobra vagy,

s élsz, mig könyved él, s mig olvasni és

magasztalni lesz bennünk igaz ész.

Hogy különveszlek, igy véd az agyam:

az ő nagy muzsájuk idomtalan;

és ha mulónak hinném kritikám,

kortársaiddal mérnélek csupán

s elmondanám, Lyly-t hogy túlragyogtad,

s Kyd pompáját, s Marlowe-t, a még nagyobbat.

 

S bár kevés latint tudtál s görögöt még

kevesebbet, nemcsak innen keresnék

hódolókat: hivnám Euripidest,

mennydörgő Aischylost, és Sophoklest,

Pacuviust, Acciust, s Cordova fiát:

hadd hallják csizmád rengő robaját

a színen, s hogy, ha víg koturnuson

lépkedsz, túlemeljelek mindazon,

amit pökhendi Athén s büszke Róma

termett, s ami porukból kelt azóta.

Ujjongj, Angliám! Van fiad, ki már

Európa minden színpadán király.

Minden időké ő, nem egy koré!

S a Muzsa, mind, tavaszként gyűlt köré,

mikor, mint Phoebus, kápráztatni, s mint

Mercur, ő jött, bájolni füleink!

Rajzai: a nagy Természet maga,

ki büszkén öltözött szavaiba,

s ruhája oly dus volt és oly remek,

hogy most nem is szívlel más szellemet.

Aristophanes fanyar-víg tüze,

Terentius csinja, Plautus esze

nem tetszik: ugy avulnak, mint akik

– óh Természet! – már nem a fiaid!

 

De nemcsak Természet van; többleted,

édes Shakespeare-em: a Művészeted.

Mert bár a Lét a költő anyaga,

a müvészete formál: s aki ma

egyetlen élő sort ir (amilyet

te), beleizzad: verje a tüzet

a Muzsák üllőjén: forgassa csak

saját magát is, ahogy a vasat;

másképp babérját a guny leszedi.

A jó költőt munkája is szüli.

Ahogy tégedet! Miként az apa

arcát a fiu, ugy éltetik a

jólmegmunkált és gondosan csiszolt

sorok Shakespeare-t, a lelket s a modort:

mindben szinte lándzsáját rengeti

s a butaság szemének szegezi.

 

Édes avoni hattyú! Mily csoda

volt feltünésed s büszke röptöd a

vizeinken s a Themze-part felett:

megnyerted Jakabot, Erzsébetet!

 

Óh maradj itt! Látom, zenitre érsz:

csillagképpé válva egünkön élsz!

Ragyogj, költők Csillaga, és ne únd

szidni s emelni romló szinpadunk,

mely tűntöd óta éj-nap gyászkomor:

homálya csak műveidtől oszol.

 

Ben Jonson

 

 

BALLADA VILLONRÓL ÉS A KÖVÉR MARGOTRÓL

Ballade de Villon et de la grosse Margot

 

Hogy e szép lány szolgája s hive lettem,

azt hiszitek, hogy gaz s bolond vagyok?

Van benne ép elég kincs, hogy szeressem,

szerelméért kardot-pajzsot fogok.

Ha vendég jön, kancsóért szaladok,

van bor, gyümölcs, sajt, kenyér és ami

kell, s ha jól fizet, azt mondom neki,

hogy „bene stat", vagyis rendben vagyunk

s hozzák vissza máskor is vágyai

e bordélyba, ahol együtt lakunk.

 

De ha pénz nélkül fekszik le, kegyetlen

szidom Margot-t, hogy ég-föld háborog;

szívem megvakul a vad gyűlöletben.

Fogom cókmókját, övét, kalapot,

hogy magamhoz veszem, mint zálogot.

Neki meg csipején az öklei

s üvölt, hogy hát még mit nem?!... Pokoli

bestia!... Igy addig marakodunk,

míg botom az orrát be nem töri

e bordélyban, ahol együtt lakunk.

 

Erre csönd lesz. Ő rám néz, mérgesebben,

mint egy varangy, és durrant egy nagyot

s elneveti magát: Na, go-go, szentem, –

s hizeleg és cirógat, itt meg ott;

úgy alszunk el, mit két részeg pocok.

Reggel korgás ébreszti, s mert kicsi

magzatát félti, rám dől; mondani

se kell, hogy nyögök s majd szétlapulunk.

Tönkretesznek az enyelgései

a bordélyban, ahol együtt lakunk.

 

Ajánlás

Villám, szél? Kosztom nem kell félteni!

Igy élünk, egymás kitartottjai.

Lotyó és latrok: zsák s a foltjai.

Lenézni egymást nincs semmi okunk.

Ocsut ki kerget, pelyva követi.

Nem kell a becsület, mi sem neki

a bordélyban, ahol együtt lakunk.

 

Villon

 

 

CSALÁDI KÖRBEN

 

... Elhagytam hát a nagy szerelmi tenger

viharait, iszonyú dühei

nem fenyegették többé sorsomat:

hisz reggelenkint oldalamon ébredt

drága hitvesem becsületes arca,

a gondtalan, nyilt, nyájas, szerető arc.

És Carlo – arca rózsa s liliom –

csicsergő ajkán lelkét hozta, ha

bejött, hogy elmeséljen valamit.

Igy ébresztett a kora fény; sietve

öltöztem, s közben az édes kölyök

úgy körülugrált, mint bari a friss,

hajnali réten, s oly tréfásan és

ügyetlenűl formálta szavait,

hogy a szájáról csókoltuk le őket.

Forró hálával gondoltam ilyenkor

az Örök Bíró szent akaratára,

s csak nehezen váltam meg, s kis időre,

az ébredés áldott óráitól,

hisz annyi gyászos éj emléke sajgott

bennem s oly sok elsiratott remény, –

és ugy éreztem, hogy a csöndes órák

üdvét, ha nem is örökre, de egyszer,

legalább egyszer – mégiscsak elértem!

Majd mentem, tudva, hogy dolgozni kell,

s miután a könyveimben lapoztam,

róni kezdtem tollammal sorra sort.

Mikor meg ebédre hívtak, nem egyszer

dühösen kifakadtam: Hagyjatok! –

úgy rabúl ejti az embert a munka.

Ám hogyha Carlo jött értem, ragyogva,

mint gyöngy és virág, s hívott, s a szemét

rám villantotta, s átkarolt, s kezemnél

– lelkemnél! – fogva húzott, oda, a

tányérhoz, anyja oldalára: akkor

nem morogtam többé, s asztalhoz ültem...

 

Lope de Vega

 

 

ECCE HOMO

Ecce homo

 

Ugy van! Tudom, honnét jöttem!

Telhetetlen láng-gyönyörben

égek, izzok, pusztulok.

Fény lesz mind, amihez érek,

szén, amiből már nem kérek:

úgy van, úgy van, láng vagyok!

 

Nietzsche

 

 

BEETHOVEN MELLSZOBRA

Beethovens Büste

 

Zord szobámba minap, árván,

este, búsan hazatérve,

meglepetés fogadott, jó

meglepetés drága fénye.

 

Egy barátom szeretete,

biztos szeme megtalálta,

fénysugárnak hol hagyott rést

az a komor, néma zárka.

 

Mellszobor állt bent: a férfi,

a mester, kit legnagyobbként

tisztelek, mint bércek ősét,

mint a tenger végtelenjét.

 

Alpok zivatara, harc, mit

mennybolt, vihar s óceán vív

s a szent orkánként dübörgő

Beethoven, az óriás szív,

 

szítja dacom, hogy nevetve

nézzem dühét végzetemnek:

hogy gyúl s hogy vész hamujába

végső fája édenemnek.

 

Csata az, mely sose gyűlöl,

láng-szeretet és nyugodt sír

s fájó kéje a halálnak,

ha Beethoven dala fölsír;

 

ha meg ujjong, élet csattog,

ébrednek az ős halottak,

s kripták fölött, részegülten,

mint bacchusi had, robognak.

 

Ha haragszik, akarat küzd:

ember!... Vas csörg, lándzsa, dárda...

És üvöltve, verve zúg a

démonhad az alvilágba. –

 

Édes ingás, hab-zsibongás,

világtenger áramának

lelke suttog szerelemről?

Hullám nő, hull, ó, hogy árad!

 

Kagylófödte, síma parton

táncos sellők játszadoznak,

korall-ágon eljövendő

csalogányok álmodoznak.

 

Csönd! Halkabban!... A Természet

szellemének ajka sóhajt:

dalt súg egy szép gyermek első

álmaiba, altatódalt;

 

hegedűje holdsugárhúr,

mélység fölé kifeszített:

üteme a földi mélyben

kristályszögleteket illeszt,

 

varázsütemére bimbót

nyit a rózsa, s, íme, vándor

szárnyra kelve daru lebben

tova az ősz bánatából. –

 

Coriolán! Véget ért a

harc, a vad dölyf: belezörget

a gyorskezü vég – utolsó

hangok hullnak, összetörnek!

 

Hogy vert minden akadályt a

szép gonosztett büszke hőse!

Most meg – ott áll, elbukottan,

tragikusan és tünődve.

 

Töpreng és a földre bámul,

romlását a sors akarja;

buknia kell, néma kínban

meg-megrándul nemes arca. –

 

Figyelj! E sok hang-tusában

idők fordulója zendül,

az emberekért küzdött és sírt,

békét akar most, megenyhült.

 

A zúgó szimfóniák szent

viharában földre szállva

Zeus közelít s nyomja csókját

Krisztus vérző homlokára;

 

hallgasd, roppant szíve mindent

szeretetben hogy fog össze,

a régi s az új világot

hogy öleli az örökbe.

 

Lenau

 

 

GOETHE HALÁLÁRA

 

Terebély fáján az emberiségnek

te voltál a legtisztább-szebb levél,

téged táplált a nap aranya, téged

legtisztább nedveivel a gyökér.

 

Veled zendűlt a legösszhangosabb dal,

amit lomb ébreszt, ha ujjong, ha sír,

prófétaként beszéltél a viharral

s derűs játszótársad volt a zefír. –

 

Nem nyárközepén vert le, nem goromba

vihar volt, ami egedre borúlt:

legszebb levél, legöregebb lombban,

te magad hagytad el a koszorút.

 

Tyutcsev

 

 

BEETHOVEN HALOTTI MASZKJA

Beethoven's Death Mask

 

Mindig így látom, nehéz homlokával.

Nagy, sötét; feje görnyed; haja lóg;

szántja a tájat. Az arca

mindig e csüngő maszkot ölti, ezt a

fehér fényben dermedten bámulót.

 

Felleghajtót hord. A két keze hátul.

Szemgödrein alulról fény csap át.

Állat guggol a szájában: nyilása

mint egy megnyilt-száju orgonasíp:

szél dalol benne és hars vágy kiált.

 

Mint egy hajó, megy el szemem előtt.

Mi vas, ha nem ő? Rét nyilik s omol

s tengerárrá dagadva ring a föld.

Álarc födi: rab; kizárta a lét;

az élet gájzir neki – valahol.

 

Fejében mégis gyúrt felhő dörög,

s mint kagylóban, dörgő hullám sikít.

Párás lomb suttog; az esőhozó

Április kél benne s tüdőt tapaszt

s úgy kússza agya gyötrő tájait.

 

De tovaperg a dob; távlat derűl;

felhős csúcs tisztúl; a misztikus Egy

tűnik, mint ég a kék tömjén alatt.

Csönd, csönd... S koponyáját és álmot hasítva

jön és kiolt a trombitás, a Nap.

 

Stephen Spender

 

 

A KÖLTŐ IFJÚSÁGA

Éclogue au Roi: ...Sur le printemps de ma jeunesse folle

 

... Bolondos ifjúságom tavaszán

mint fecskéé, olyan volt a hazám:

röpködtem ide-oda, ahova

a korom vitt vagy a szivem szava.

A farkastól nem ijedezve, gyakran

jártam az erdőt, magyalért, magamban,

s tarka tollú s dalú madarakat

csaltam lépre a borzas fák alatt,

vagy csapdákat csináltam és merev

galyakból fontam nekik ketrecet,

vagy átúsztam mély tavakat, folyókat,

vagy parittyát fabrikáltam s golyókat

a térdemen, s messzelőni tanultam,

farkast űzni s hogy a diót lesujtsam.

Óh hányszor másztam magas fákra, holmi

szarka- vagy rigófészket kirabolni,

vagy ért gyümölcsöt górálni le a

fiúk felnyújtott kalapjaiba!

Aztán hegyeknek másztam meg csucsát

és szakadékokat kutattam át,

a nyest vackát keresve s a sünét

és hogy hol lakik a fehér menyét;

vagy végigfosztottam a bokrokat

fészekzsákmányért, ami épp akadt,

kenderice, pintyőke, cinke, csíz.

S néha csináltam más dalokat is,

népdalokat, és a szilfák alatt

zendítettem gyermeki sípomat...

 

Clément Marot

 

 

AZ ŐRÜLET

 

Ahol a párás ég s a perzselt

föld pereme találkozik,

ott guggol, vigyori szemekkel,

az Őrület, s álmodozik.

 

Fullaszt a hőség, semmi szellő...

Ő csak guggol, a homokot

ássa, s üveges szeme felhőt

keresve ég felé lobog.

 

Aztán felpattan, megigézve,

s egy lyukhoz tapad, csupa fül:

sóváran figyel le a mélybe

s arcára boldog mosoly ül:

 

hallja – véli –- a hallhatatlant,

ős vizek titkos zajait,

forrásuk hangos lüktetését

s ringató bölcsődalait.

 

Tyutcsev

 

 

HAJNAL

Aurore

 

Foszladozik a mogorva

zűrzavar, mely álmomat

boritotta: íme, rózsa-

színben megjelent a nap.

Saját lelkem utazója,

megyek, szállok, bizakodva:

ima ez az indulás!

Mögöttem a sivatag már,

visz már, visz az öntudat már

s minden lépte óriás.

 

Üdvözöllek, ikrek, alvó,

testvéri harmóniák,

szavak, ti, kik egybehajló

ragyogásban gyúltok át!

Mire megbolydúl a méhes,

rajotok mind az enyém lesz:

arany létrám csendesen

ingó-remegő fokára

fehér lábát teszi már a

kalandkönnyű értelem.

 

Mily hajnal kél! Drága lányok,

hogy borzongtok, halk csipők!

Ime, vedlik már az álmot,

mely uruk volt az előbb:

egyik szinte ragyog; ásít

s kagylófésűt fog a másik,

most ébreszti a kezét

s lusta hangja mint a szomszéd –

szender varázslata zsong még

és csak aztán lesz beszéd.

 

Ni! ti vagytok? Rajta, rest nép!

Éjetek mi tárta ki,

lelkem szép úrnői, Eszmék,

unalom kéjhölgyei?

– Jók voltunk – mondják csapatban, –

nem csapott be halhatatlan

jelenlétünk sohasem!

Tőled el nem kóboroltunk,

hanem titkos pókok voltunk

homályodban odabenn!

 

S nem leszel-e csupa mámor,

ha a titkod átszövő

s felragyogó árnyvilágból

százezer nap tör elő?

Nézd, éjszaka mit müveltünk:

ős szálakat feszitettünk

szakadékaid fölé

s félénk előkészületben

hálót fontunk a nevedben

a csupasz Való köré...

 

Szellemfátyluk összetépem; –

s megyek, keresni tovább

érzékeim erdejében

dalom orákulumát.

Lét! Te! Óh, Egyetemes fül!

Egész lelkemen keresztül

minden egy vágyba lobog:

hallja, hogyan remeg, és e

részeg lélek remegése

már-már ajkamon dadog.

 

Itt a szöllőm, fények-árnyak

ringatják kalandomat!

Annyi képe van a tájnak,

ahányszor a szem lecsap...

Minden falevél baráti

forrással siet kinálni:

neszét iszom, szürcsölöm.

Pép mind, mind mandula magva,

s minden kehely azt akarja

hogy várjam meg, mit terem.

 

Tüske nekem nem riasztás!

Jó ébredni, fájva is!

Az ilyen eszmei rablás

biztosnak semmit se hisz:

egy világot kirabolva

nincs oly mély seb, hogy ne volna

termékeny a fájdalom:

jelűl hóditásaimra

saját vérem bizonyítja,

hogy mind igaz birtokom.

 

Itt vagyok a láthatatlan

medencénél... A Remény

ring az áttetsző habokban,

a tó viszi kebelén.

A tűnő időt hasítja

szép nyakával, melyre tiszta

gyűrűket vet az elem...

Érzi, hogy nyúl föl a mélyből,

s benne, lábujja hegyétől,

átborzong a végtelen.

 

Valéry

 

 

AZ ÉN DÉMONOM

 

Az eleme: minden gonoszság.

A felhőket büszkén szeli,

erdei rém, zúgó hab, orkán

mind az ő parancsát lesi.

Zörgő avar sápadt esője

boritja büszke trónusát,

villámok villognak körötte,

szeme gúny, szája némaság.

 

Megveti a tiszta szerelmet,

jajszót s könyörgést meg nem ért,

kételye az örömre dermed,

és hidegen nézi a vért.

Szenvedélyekkel földre húzza

a mennyei lelkesedést,

s mikor elébe áll, a Múzsa

borzong, ha a szemébe néz.

 

Lermontov

 

 

EGY ZSARNOKHOZ

An einen Tyrannen

 

Zsarnok! csatáid vére, s a vér, amely

hóhérbárdodról párolog, és amit

– halálba futni kínjaiktól –

rabjaid ontanak önkezükkel:

 

dagadjon égig s csöppjei büntető

öröklétével töltse riadt szemed,

forrjon, lobogjon, s zárjon el, mint

tűzhegy, a boldogok otthonától.

 

Ha ébred akkor benned Elízium

derűs völgyének vágya s akarsz a zord

bércen túlhágni, vesse lábad

Etna dörögve a mélybe vissza.

 

Embercsontoknak hóhegye, égverő,

vakítson, őrült, rémteli látomás,

s fölötte sápadt-mozdulatlan

dermedezéssel a Hold bus arca.

 

Némuljon aztán mind ez a vér, a hegy,

és járjon át a távoli, üdvözült

világ gyönyördalát kisérve

valami végtelen és örök vágy.

 

De hirtelen vad láncrobaj és halál-

hörgés riasszon, égbecsapó sirám,

bődüljön orkán, s lábaidhoz

tört koponyák lavinája hulljon!

 

Lenau

 

 

BELZACÁR

Belsazar

 

Az éjfél már közeledett,

csönd, béke Babylon felett.

 

Csak fent ragyogott-zengett a vár:

fáklyák, csatlósok, száz lakáj.

 

Ott fent! Vacsorát adott a király,

lakomát a királyi Belzacár.

 

Díszben az ünnepi szolgasor;

s szikrázott és ürűlt a bor.

 

Serleg csendűl és nóta száll:

így vígad a makacs király.

 

A király szive izzik, arca ég,

pezsdül a borban a hetykeség.

 

S vakon sodorja a gőg, a láz:

bűnös szava istent gyaláz.

 

S hetvenkedik, káromkodik,

élvezve a szolgák tapsait.

 

S szól a király, szeme gőgösen int:

lakáj pattan, ki, s jön megint.

 

Rabolt kincset hozott a fején:

Jehováét, templomi aranyedényt!

 

S gaz kézzel megragadva, egy

szinigtöltött, szent serleget

 

mohón fenékig ürít a király,

s habzó szájjal üvölti már:

 

„Terajtad, Jehova, csak kacagok –

és Babylon királya vagyok!"

 

De alighogy a szörnyű szó tovaszáll,

magába roskad a király.

 

Eláll a nóta, ricsaj, hahota;

halotti csönd a palota.

 

De nézd! De nézd! A fehér falon

mintha kéz...! És jelt jelre von;

 

Jelt jelre írt a fehér falon:

lángbetűk!... Irt; majd semmi nyom!

 

Dermedten bámul a király,

roggyan a lába, az arca halál.

 

És megborzong a szolgahad,

megborzong s több hangot nem ad.

 

Jöttek a mágusok – ész s hatalom

nem fejti a lángírást a falon!

 

De Belzacárt még éjszaka

megölte a cselédhada.

 

Heine

 

 

A PÁSZTOR NAPJA

Der tag des hirten

 

Telelőiket elhagyták a nyájak.

Ifju pásztoruk nagy szünet után

megint leszállt a fényesvizü síkra;

ébredő szántóföldek üdvözölték,

zengő terepek szóltak rá, de ő csak

mosolygott magában: uj sejtelem

vezette uj tavasza utjain.

Átugrotta nagy botjával a gázlót

és túlnan megállt: tetszett neki az

arany, amit a halk víz kimosott

az omladékból, s a sok tarka állat

és kagyló szerencsét jósolt neki.

Nem hallotta már nyája bégetését,

s az erdőbe ment, a hűs szakadékhoz:

ott patakok zuhantak meredek

szirtek között, melyeken moha nő

s a bükk fekete gyökérzete fut.

Lomb csöndjében és zizegése közben

aludt, amig magasan állt a nap

s száz ezüstpikkely villant a patakban.

Hogy ébredt, felkúszott a hegytetőre,

s hogy tűnt a fény, ott volt az ünnepen:

imádkozott, haján szent lombfüzér,

s már sötét felhők ingó és tolongó

sűrűje felé szállt derűs dala.

 

Stefan George

 

 

PROLÓGUS

In Troy there lies the scene. From isles of Greece

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

Színünk: Trója. A görög szigetek

lángvérű, büszke urai Athén

alá küldték flottájukat s vele

a háború vad népét s gépeit:

hatvankilenc koronás főt röpitett

tovább a tenger Phrygia felé,

s esküjük: törni Trója falait,

amelyek közt Heléna, Menelaus

elrabolt királyasszonya, együtt hál

a kéjenc Parissal – ez a bajuk.

Elérik Tenedost,

a mélyjáratú hajók kiokádják

harci terhük: a dardán síkokon

sátrat ver a még sértetlen görögség,

s Priamus várának hat kapuja

(Dardana, Tymbria, Helias, Chetas, Troias

és Antenorides) nehéz vasakkal

s beléjük illő tömör reteszekkel

őrzi a trójaiakat.

Most a remény, ifjú kedv ösztökéje,

itt s ott, görög s trójai oldalon,

mindent kockáztat – s én, mint fegyveres

Prológus, idejöttem, nem a szerző

tollát vagy a szinész szavát dicsérni,

de tárgyunkhoz öltözve: s bejelentem,

kedves nézők, hogy a harc elejét

átugorva a közepébe vágunk,

s azután is csak azt adjuk elő,

ami színpadon megemészthető.

Zúgjon taps vagy fütty, szívetek szerint; –

a jó s a rossz: hadiszerencse mind.

 

Shakespeare

 

 

TROILUS A KERÍTŐHÖZ

O Pandarus! I tell thee, Pandarus –

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

Óh, Pandarus! ha mondom, Pandarus –

Ha azt, hogy a reményem vízbe hullt,

ne válaszold rá, hogy hány ölnyi mélybe

sülyedt alá! Őrjöngök Cressidáért,

mondom én, s te bólintasz: csakugyan szép;

szemét, haját, a mozgását, az arcát

és hangját öntöd szivem nyílt sebébe;

s a kezét kezded, óh, hogy a kezéhez

képest minden hó tinta és csak a

saját szégyenét írja; s hogy fogása

mellett érdes a hattyúpehely és a

tapintás lelke goromba parasztkéz:

ezt mondod szerelmemre, s ez igaz, mind;

de, így szólva, olaj s balzsam helyett

vágyvert sebeimbe a kést viszed, mely

ütötte őket.

 

Shakespeare

 

 

CRESSIDA A KERÍTŐRŐL ÉS A SZERELEMRŐL

Words, vows, gifts, tears, and love’s full sacrifice

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

... Mit nem fogadott, sírt, lángolt, igért,

mialatt egy másikat földicsért!

Bácsim tükrénél ezerszer különbet

fest Troilusról hő vágya a szememnek;

de még várok. – A nő, míg kérik, angyal;

kincs, ami nincs; a kéj, élvezve, meghal;

semmit se tud a lány, míg meg nem érti,

hogy a reményt túlbecsüli a férfi,

hogy az elnyert szív üdve sose oly

édes, mint mikor a vágy ostromol.

Követem hát az ős szerelmi elvet:

úr a győztes vágy, bár hódolt a kezdet;

így, ha ég is bennem a szerelem,

szikráját se mutatja a szemem.

 

Shakespeare

 

 

TROILUS TELJES HELYTÁLLÁST JAVASOL HELÉNÁÉRT

Brother, she is not worth what she doth cost

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

HECTOR

Öcsém, e nő nem éri meg az árát.

 

TROILUS

Minden érték becslésen alapúl.

 

HECTOR

De a becslés nem egyéni szeszély;

Súlyát és méltóságát az, ami

magában is kincs, éppúgy adja, mint

az értékelő: torz bálványimádás

fölébe rakni istennek a kultuszt;

s őrült vágy az, mely olyanért rajong,

ami fertőzi őt, de a maga

vélt érdemét nem jelzi semmivel.

 

TROILUS

Magamhoz veszek ma egy nőt, s ami

választásomat vezeti: a vágy;

vágyamat szemem s fülem gyújtja fel,

jó révkalauzaim vágy és itélet

vészes partjai közt. Hogy hagyjam el,

taszítson bár, mi nemrég csábitott,

a választott nőt? Nincs mód szökni és

mégis helyt állni becsületesen.

Nem küldjük vissza a kereskedőnek

a selymet, ha beszennyeztük, sem az

alja-ételt nem öntjük lefolyóba,

csak mert jóllaktunk. Illőnek találtuk,

hogy Paris a görögön bosszut álljon:

vitorláit éljenünk szele fújta,

szél s víz (két ős ellenfél) összebékűlt

s a vágyott partra segítette; s ő

elrabolt, öreg nagynénénk helyett

királynőt hozott haza, aki mellett

Apolló ráncos s elsápad a Hajnal.

Mért tartjuk itt? Mert nénikénket ők ott.

S megéri, hogy tartjuk? Heléna oly gyöngy,

hogy ezer hajó szállt tengerre és

koronás fők kalmárok lettek érte.

Ha igaz hát, hogy Páris útja bölcs volt

(s az volt, hisz mind zúgtátok, hogy: „Siess!")

és ha áll, hogy nemes zsákmányt hozott

(s azt hozott, hisz tapsotok úgy fogadta,

hogy: „Világszépe!"): akkor most miért

szidjátok saját bölcsességetek

sikerét? S ahogy a Szerencse sem tesz:

mért koldús nektek most, ami előbb

több volt, mint ég s föld? Óh, szennyes lopás:

elcsentük, amit megtartani félünk!

Orv kincsünkre méltatlan tolvajok:

tőrt döftünk egy másik ország szivébe

és itthon se merünk helytállni érte!

 

Shakespeare

 

 

AZ ŐRÜLT CASSANDRA TRÓJA PUSZTULÁSÁRÓL

Cry, Trojas, cry! lend me ten thousand eyes

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

CASSANDRA

(jön, őrjöngve, haja lobog)

Sírj, Trója, sirj! Adj tízezer szemet,

mind betöltik látnoki könnyeim.

Lány és fiú, férfi s ráncos öreg

és ki csak sírsz még, zsenge ifjuság,

növeld panaszom! Ródd máris felét

a jövendő siralom özönének!

Sírj, Trója, sírj! Szoktasd szemed a könnyhöz!

Trója pusztul, megdől nagy Ilion;

tűzvész-bátyánk, Paris, mindent föléget.

Sírj, Trója, sírj! Gyász és Heléna: egy!

Sírj, sírj! Trója ég, – vagy ő hazamegy!

 

Shakespeare

 

 

HECTOR HELÉNA PÁRTJÁRA ÁLL

Paris and Troilus, you have both said well

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

HECTOR

Paris, Troilus – jól beszéltetek;

megforgattátok a kérdést, de kissé

felszínesen; ahogy az ifjúság

szokta, mely Aristoteles szerint

zöld még az erkölcsfilozófiára:

az érvek, amiket felhoztatok,

jobban fűtik a vér vad szenvedélyét,

mint amennyire tisztázzák a jó

s a rossz mivoltát; mert a kéj s a bosszú

a kígyó fülénél is süketebb

a helyes ítélet szavára. És –

parancs: magáét kinek-kinek; és

mi van jogosan közelebb a földön,

mint férjhez a feleség? Hogyha ezt

a nagy parancsot megszegi a vér

s egy-egy nagy szellem, engedve szilaj

ösztöneinek, szembeszáll vele,

hát van törvény minden jólszervezett

társadalomban, hogy letörje a

veszett étvágyak lázadó dacát.

Ha tehát Heléna a spártai

király felesége – s tudjuk, hogy az –

természetes és nemzetközi jog

követeli, hogy kiadjuk; a bűnben

megátalkodni nem csökkenti, de

növeli a bűnt. – A tiszta igazság

szempontjából ez Hector véleménye:

mindamellett, bátor véreim, én is

mellétek állok: tartsuk meg Helénát;

mert ez az ügy már sulyosan kihat

egyéni és közös becsületünkre.

 

Shakespeare

 

 

PANDARUS DALA

Love, love, nothing but love, still more!

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

A szerelem! Óh, szerelem!

A hím s a gím

egyforma, ím,

ha zord nyilad

húsukba csap,

bár sebe – végtelen.

Szivünk sajog – „Óh meghalok!"

De a seb, mely előbb gyilok,

a jajból-bajból ha-ha-há-t

rikkant és fölkiált:

rövid a jaj s zeng a csuhaj,

kacajra fordúl mind a baj!

 

Shakespeare

 

 

TROILUS ELSŐ LÉGYOTTRA VÁRJA CRESSIDÁT

Have you seen my cousin?

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

PANDARUS

............ Láttad a hugomat?

 

TROILUS

Nem, Pandarus: csak bolygok ajtajánál,

mint idegen lélek a styxi parton,

átkelést várva. Óh, légy Charonom;

s vígy át azokra a mezőkre, hol

hempereghetem a liliom-ágyban,

mely a méltókra vár! Óh, Pandarus,

tépd le festett szárnyait Cupido

vállairól, és röpíts Cressidához.

 

PANDARUS

Sétálj itt a kertben. Tüstént hozom. (El.)

 

TROILUS

Szédülök: remény örvénylik köröttem.

A képzelt íz már maga is oly édes,

hogy elbűvöli érzékem. Mi lesz, ha

csurgó inyem csakugyan ízleli

a legdicsőbb nektárt? Félek: halál;

ájúlt omlás; vagy valami gyönyör,

túlfinom, túlvad és túlédes ahhoz,

hogy felfoghassa nyersebb szellemem.

Rettegek tőle, és hogy nem tudok majd

különböztetni; ahogy nem lehet

a csatában, mikor tömegroham

csap a futó ellenre.....................

Lázon túl dobod izgatott szivem;

minden erőm elveszti önuralmát,

mint a jobbágy, kire váratlanúl

ráesik a felség szeme.

 

Shakespeare

 

 

ULYSSES ÉS NESTOR A PÁRTVILLONGÁSOK ELLEN

Troy, yet upon his basis, had been down

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

ULYSSES

Trója, még bástyáin, rom lenne már,

s nagy Hector kardja gazdátlan, ne állna

fenn néhány tény vagy ok.

Nem volt elég erély a hatalomban:

nézzétek, hány sátor leng üresen

a síkságon – megannyi lenge párt.

Mikor a közösség nem kas, amelybe

maga gyüjtését behordja ki-ki,

hogyan legyen méz? Rejtsd csak el a rangot,

feszít a senki az álcás menetben!

A menny maga, a bolygók, s ez a centrum

mind rang szerint, elsőség, helyzet és

szilárdság, arány, pálya, forma, évszak,

tisztség és szokás szerint sorakoznak;

nemes fényességében s társai

gyűrűjében trónját így üli Sol,

a dicső csillag: gyógyító szeme

rossz bolygók ártó képét módosítja

s mint királyi parancs, jóra-gonoszra

korlátlanúl kihat, de ha a bolygók

rossz csoportosulásba gabalyodnak,

milyen járványok, szörnyek, zendülés,

tengeri vihar, földrengés, szeleknek

milyen mozgalma, rém, düh s változások

dúlják-ölik, tépik ki gyökerestől

országok egységét s frigyes nyugalmát

szokott rendjükből! Zúzd a rangfokot,

minden magas terv létráit s beteg

a vállalkozás! Mi más tartja fenn

a községeket, iskolai rendet,

városi céhet, a távoli partok

békés kereskedelmét, születés,

elsőszülöttség jogát, kort, babért,

jogart s koronát, mint a rang s az érvény?

Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,

s mily hangzavar támad! Hogy nekiesne

mindennek minden: a kötött vizek

a part fölé emelnék keblüket

és piskótává áznék a kemény föld:

az erős a gyengére ülne, apját

agyonütné a vad fiú: ököljog

lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz

(melynek ős harcát igazság birálja)

nevét vesztené, s éppúgy az igazság.

Ilyenkor minden a nyers erejére

szűkűl, az erő önkény lesz, az önkény

mohóság, s ez az egyetemes farkas,

mit erő s önkény közösen segít,

egyetemes prédára kényszerűl

s végül magát falja fel. – Agamemnon,

ha megfúl a fuldokló rend, ez a

káosz követi.

S a rangfokozat ilyen megvetése

minden léptével, melyet fölfelé szán,

csak visszacsúszik: a vezért gyalázza,

aki alatta áll, ezt meg a másik,

a másodikat a harmadik: és így,

követve azt az elsőt, akinek fáj

a fölöttese, igy nő az irígy

törtetés, a sápadt és vértelen láz:

ez a láz tartja Tróját lábon és

nem az izmai. Röviden: a vár

nem erején – gyöngeségünkön áll.

 

NESTOR

Nagyon bölcsen mutatott rá Ulysses

a lázra, mely erőnket elemészti.

 

AGAMEMNON

A kórkép megvan; most: mi legyen a

gyógyszer, Ulysses?

 

ULYSSES

A nagy Achilles, akit hadaink

izmának és öklének tart a közhit,

azt hallván csak, mit hírneved durúzsol,

pöffeszkedik és sátrában henyélve

neveti terveinket. Henye ágyán

ott van Patroclus, ott bohóckodik

egész áldott nap;

s valami epés, torzító modorban

(mit, a hazug, utánzásnak nevez)

minket gúnyol. Néha, nagy Agamemnon,

a te legfőbb tisztedet ölti fel;

s feszítve, mint egy szinész – akinek

térdében az esze és aki kéjjel

hallja döngő lába alatt a deszkák

párbeszédét a szín s a kar között –

siralmassá túlozza-figurázza

azt, ami benned fenség; hogyha szól,

repedt harang kong: torz beszéde a

bőgő Typhon nyelvéről hullva is

csak dagály lenne. Dohos jelenet, de

a gyűrt ágyon a tohonya Achilles

öblös melléből felkacag a tetszés:

„Remek!" – kiált a hős – „pont Agamemnon!

Most játszd meg Nestort! – krákogj, simogasd

a szakállad, mint ő, ha szónokol!"

Megkapja; – s bár mint két párhuzamos

végpontja, úgy egy, s mint Vulcan s neje,

Achilles-isten tombol: „Kitünő

Hajszálra Nestor! Most, Patroclus, azt,

hogy hogy ölt fegyvert éji riadókor!"

Ekkor persze a kor apró hibáit

kell kigúnyolni: hogy köpdös, köhécsel,

reszketősen hogy babrál a nyakán

s páncélt ki-bekapcsolva; s e viccre

hős úr meghal: „Óh! Patroclus, elég!

Vagy adj acélbordát! Szakad a lépem

a gyönyörtől!" Igy megy ez, ily modorban,

s minden szokásunk, ész, jelleg, alak,

egyéni dísz és általános, és

eredmény, terv, parancs és készülődés,

harci izgalom és fegyverszünet,

jó s rossz, és ami van és ami nincs:

e két jómadár gyúnyprédája mind.

 

NESTOR

S e kettő nyomán, kiket, mint Ulysses

mondja, vezéri ranggal koronáz

a közvélemény, terjed a ragály.

Ajax megbokrosodott, zabolátlan

fejét olyan magasan rázza, mint

a tönk Achilles; sátrát őrzi; pártos

vacsorákat ad; a hadvezetést,

mint egy jósda, oly vakmerőn birálja,

s a gaz Thersitessel (kinek epéje

rágalmak pénzverdéje) sárba rángat,

hogy rontsa, aláássa helyzetünket,

bár amúgy is vész burjánzik köröttünk.

 

ULYSSES

Gyávának bélyegzik politikánkat;

szerintük nem harci eszköz az ész;

köpnek az előrelátásra; az

ököl az istenük: a csöndes agynál

– mely megítéli, milyen alkalomra

hány kar küzdjön, s gondos megfigyeléssel

fölméri az ellenség erejét,

több nekik a kisujjuk. – „Ágyi munka!"

– mondják – „térképesdi! szaloncsata!" –

ugyhogy a faltörő kor, mert olyan

nagyokat lendűl s oly szörnyűket üt,

különb a kéznél, mely gépét csinálta,

vagy azok, akik éles szellemükkel

működését ész szerint vezetik.

 

Shakespeare

 

 

AGAMEMNON FŐVEZÉR ÜZENETE PATROCLUSSAL ACHILLESNEK

Hear you, Patroclus

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

AGAMEMNON

................... Patroclus, hallod-e:

ismerjük efféle válaszait;

s bármily gyors gúny röpíti kifogását,

nem suhan el a figyelmünk elől.

Sok érdeme van, s nekünk sok okunk,

hogy elismerjük; de becsülete,

ha saját maga nem becsüli meg,

halványodni kezd s szemünk előtt;

ahogy undok tálcán nem egyszer ott

rothad a szép gyümölcs. Menj és mondd neki:

beszélni jöttünk vele; s nem hibázol,

ha megmondod: fennhéjázónak és

alávalónak hisszük; dölyfe többre

tartja, mint a józan ész; nála jobbak

tűrik szilaj különcködéseit,

elfödik szent vezéri rangjukat

s udvariasan vállalják az ő

bogaras zsarnokságát, sőt lesik

morcos szeszélyét, kedve ár-apályát,

mintha az ő özönén futna e

háború sok gályája. Menj, közöld

vele mindezt, s hogy, ha gőgjébe vész,

meghal számunkra: mint mozdíthatatlan

gépet, elhagyjuk, s fölirata ez lesz:

„Harc, jőjj hozzá, ez nem tud fölkeresni."

Egy fürge törpe nekünk többet ér,

mint egy alvó óriás – ezt üzenjük.

 

Shakespeare

 

 

AZ ÁRULÓ FŐPAP JUTALMÁT KÉRI

Now, princes, for the service I have done you

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

CALCHAS

Fejedelmek, szolgálataimért,

melyeket tettem, a perc kegye hangos

jutalmat sürget. Jusson eszetekbe,

hogy, mint a jövő látnoka, oda-

hagytam Tróját, minden vagyonomat;

vállaltam az áruló nevet, a

biztos, kényelmes birtoklás helyett a

kétes szerencsét, kizárva magam

mindenből, amit kor, rang, környezet

s szokás természetemhez idomított;

s itt, titeket szolgálva, szinte ujonc

vagyok köztetek, árva, ismeretlen:

esdek tehát, hogy, mintegy, kostolóúl

adjatok meg egy kis jótéteményt a

sokból, amit ígéret lajstromoz

s ami, mondjátok, jutalmazni fog.

...........................................................

Elfogtatok tegnap egy trójait,

neve Antenor: Trója nagyra tartja.

Sokszor akartuk (sokszor megköszöntem!)

kiváltani, nagy áron, Cressidámat:

Trója sosem állt rá. De Antenor,

tudom, olyan csavara ügyeiknek,

hogy minden tervük elakad, ha nem

ő irányítja; Priamus fiát, egy

vérbeli herceget is ideadnak

cserébe érte: váltsátok ki, nagy

jó uraim, vele a lányom; és

ha az itt lesz, kiegyenlítve minden

szives fáradalmam.

 

Shakespeare

 

 

TROILUS BÚCSÚJA CRESSIDÁTÓL

And is it true that I must go from Troy?

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

CRESSIDA

És itt kell hagynom Tróját, csakugyan?...

 

TROILUS

Éspedig rögtön; ahol a gonosz sors

búcsút is tilt, minden kis késedelmet

durván félrelök, ajkunknak nem enged

semmi találkát, kapcsos ölelésünk

elé ugrik s a vajúdó lehellet

szülésekor megfojtja szavainkat:

nekünk, kik annyi ezer sóhajon

vettük meg, el kell egymást tékozolnunk

egyetlenegynek vad és nyers tüzében.

A gonosz perc most, mohón, mint a rabló,

dús prédát töm, azt se tudja, hogyan:

annyi búcsút, ahány csillag az égen,

– külön sóhajjal s egy-egy csók-pecséttel –

egyetlen futó „Ég veled!"-be zsúfol;

s egy árva éhes csókra fog, melyet

visszafojtott könny íze keserít.

 

Shakespeare

 

 

ULYSSES ÁTLÁT CRESSIDÁN

Fie, fie upon her!

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

ULYSSES

............. Pfuj, pfuj, förtelem!

Beszél a szeme, arca, ajkai,

még a lába is: rima-szelleme

leskel minden ízéből, hajlatából,

óh, mily simanyelvűen, szívesen

üdvözli az érkezőt, mielőtt jön:

tágranyitja gondolatai könyvét

minden csiklandós olvasó, a ringyó

alkalom minden részege előtt,

akár a kéjnők...

 

Shakespeare

 

 

NESTOR A FEGYVERSZÜNET SORÁN

ÜDVÖZLI A VENDÉG HECTORT

I have, thou gallant Trojan, seen thee oft

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

NESTOR

Sokszor láttalak, vitéz trójai,

amint, végzet munkása, véres útat

vágtál ifjaink között; s fríg lovad hogy

sarkantyúztad, tüzes Perseus gyanánt;

s azt is, hogy, zsákmányt s megtorlást kerűlve,

kardod hányszor megállt a levegőben

s nem zuhant alá az alázuhantra;

mondtam is a környezetemnek: „Óh,

nézzétek Zeust, amint életet ad!"

S láttalak pihenni, magad kifújni:

görög gyűrű zárúlt köréd, akár egy

olympiai tornán: láttalak:

– de arcodat, melyet mindig acél föd,

máig sosem. Ismertem dédapád,

vívtam is vele, jó katona volt;

de, nagy Marsra, közös urunkra, nem

olyan, mint te. – Egy aggastyán ölel:

dicső bajnok, köszöntlek sátrainknál!

 

Shakespeare

 

 

ACHILLES ÉS HECTOR

BARÁTILAG MUSTRÁLJA EGYMÁST

Stand fair, I pray thee: let me look on thee

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

HECTOR

Kérlek, állj elém: hadd figyeljelek.

 

ACHILLES

Lakjék jól szemed.

 

HECTOR

Ej no, kész vagyok.

 

ACHILLES

Túlhamar; én majd tagról-tagra, mintha

megvennélek, végigmustrállak ujból. –

 

HECTOR

Mint egy vidám könyvet, úgy olvasol.

De bennem több van, mint amit megértesz.

Miért szúr szinte át a két szemed?

 

ACHILLES

Mondd meg, óh, nagy ég, testének melyik

részén döföm le – itt, ott, vagy amott?

hogy kellő nevet adhassak a sebnek

s megjelöljem a pontot, melyen át majd

nagy lelke elszáll. Felelj, örök ég!

 

HECTOR

Rossz fényt vetne az égre, gőgös ember,

ily kérdésre felelni. Állj elém:

azt hiszed, oly könnyen végzel velem,

hogy gúnyolódva meg is jelölöd,

hol döfsz agyon?

 

ACHILLES

Én mondom neked: úgy lesz.

 

Shakespeare

 

 

A LEGZORDABB ITÉLET

What, shall I come? the hour?

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

DIOMEDES

Nos, jőjjek? mikor?

 

CRESSIDA

Hát jőjj – Óh, nagy ég! –

Jőjj – lesz mit szenvednem!

 

DIOMEDES

Hát – holnap: itt!

 

CRESSIDA

Jó éjt. És gyere, kérlek... (Diomedes el.)

Tűnj el, Troilus! Lát még a szemem,

de már túlragyog az uj szerelem.

Ah, mi, szegény nők! Érzem a hibánk:

kóbor szemünk szab lelkünknek irányt.

Vak út: vak vég! S ebből következik,

hogy a szem-rab szív folyton vétkezik (el).

 

THERSITES (a sátorponyva mögött)

Zordabb itélet önmaga felett

ez volna csak: „A szivem kurva lett."

 

Shakespeare

 

 

MIKOR TROILUS MEGGYŐZŐDÖTT CRESSIDA HŰTLENSÉGÉRŐL

This she? no, this is Diomed's Cressida

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

TROILUS

Ez: Cressida? – A Diomedesé! –

Ha van lelke a szépségnek, nem ő:

ha lélek fogad, ha fogadalom szent,

ha a szentség istenek öröme,

ha törvény hogy minden saját maga:

ez nem ő. Óh, őrűlt okoskodás, mely

bizonyítja és cáfolja magát!

Kettős törvény! Hol lázadhat az ész,

veszte nélkül, s észt mutathat a veszte,

lázadás nélkül: ő az, s mégsem ő!

Lelkemben most oly idegen csata

folyik, mely égnél-földnél távolabbra

oszt szét valami kettéoszthatatlant;

de e hasadék tág ürén sehol sincs

egy tűfok, oly pici, hogy beleférjen

akár Arachné szakadt fonala.

Jel, óh, jel (érc, mint Plutó kapui):

Cressida enyém, ég kapcsa köti!

Jel, óh, jel (erős, mint maga a menny):

az égi kapocs eltört, mult, lehullt!

S öt frissel máshoz kötve most a lány-

hűség roncsai, szive törmeléke,

fölfalt hitének morzsái, zsiros

hulladéka: a Diomedesé!

 

Shakespeare

 

 

TROILUS BUZDÍTÓ BESZÉDE HECTOR HALÁLA UTÁN

He's dead; and at the murderer's horse's tail

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

TROILUS

Meghalt; s a piruló réten, baromként,

lófarkon vonszolja a gyilkosa.

Dühödj, ég: végezd bosszúdat hamar!

Ülj trónodon Zeus, s nevesd Iliont!

Legyen irgalom gyors villámod és

ne nyujtsd soká a biztos pusztulást!

 

AENEAS

Egész hadunk elcsüggeszted, uram.

 

TROILUS

Nem jól értesz, ha ez a válaszod.

Szavam nem futás, félelem, halál;

– dac mindennel, amit csak isten, ember

vesztünkre kitalált! Oda Hector:

ki visz hírt Priamusnak, Hecubának?

Jelentse, aki örök vészbagoly

nevet kíván, hogy „Hector halva": e

szótól kővé változik Priamus,

nők s özvegyek forrássá, Niobékké,

s jégszobrokká az ifjak; s Ilion

kiszörnyed magából. – De indulás:

nincs Hector, nincs többé mit mondani. –

De, állj! – Ti, undok, gaz sátrak, kik oly

büszkén feszűltök fríg lapályainkon:

keljen, amily hamar csak tud, a Nap,

rátok török én, rátok! – S óriás

szájhős te, kettőnk gyűlölete nem fér

el a földön: bűntudatod leszek,

mely üldöz s őrületgyors rémeket szűl. –

Vig indulót, és haza! Mintha ünnep:

födje bosszú reménye bús szivünket!

 

Shakespeare

 

 

A KERÍTŐ BÚCSÚJA A KÖZÖNSÉGTŐL

Full merrily the humble-bee doth sing

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

PANDARUS

Zümmög-dong a méhecske vidoran,

amíg méze, amig fulánkja van;

de mihelyt tőrös farkincája vész,

nincs több édes méz, édes zümmögés.

 

Irjátok fel ezt szines tapétáitokra, derék üzérei a húsnak!

 

S te, sok hívem, te, céhem, vélem-egy,

sírd vakká értem félvak szemedet;

s ha könnyet nem érdemel Pandarus,

nyögjön fel érte bennetek a csúz.

Sok öcsém, húgom, egy-ipar velem,

két hónap mulva végrendelkezem:

tenném máris, de félsz bánt, szörnyü, rút,

hogy megtép egy bősz winchesteri tyúk.

Most hát megyek, gőzbe, iszapba – fáin! –

S akkor – rátok hagyom a nyavalyáim.

 

Shakespeare

 

 

AZ ADMIRÁLIS FELESÉGE

Das Weib des Admirals

 

Nő hánykolódik holdas heverőn,

álmatlan nő: „Óh, bús párna! S te sem,

töprengő férjem, te sem aluszol!

Ki bírna most? A kínpad ide nyög...

Megfojtottak rothadnak meztelen,

s a mi vásznunk, chatillon, mily finom!

A jámbor mártír-vér égre kiált,

és vele én, a karjaid között!

Óh, hősöm, ellened vallok az Úr

előtt, hogyha nem bontasz lobogót!"

Komor tűzben hallgat... A férj soká

töpreng, és szól: „Nő, mérlegeld, mi vár!

E ház romban, üszökben! Fejemen

vérdij, s képzett orgyilkosok szeme!

Hóhér becsteleníti cimerünk!

Te s a fiúk: bujdosó koldusok!

Vállalod? Gondolkozz három napig!"

– „Háromig? Letelt. Veress indulót!"

 

Meyer

 

 

SZEGÉNY EMBEREK

Pauvres gens

 

1

Éj van. A kalyiba jó erős, bár szegényes.

A szoba csupa árny; de lám, valami éles

csillám át-átüt a homályon, ablakon.

Halászháló feszűl szögeken, a falon.

Hátúl, a sarokban, hol pár kopott edénynek

potrohán futkosnak a polcon rezge fények,

négy rúdról a nagy ágy hosszú függönye hull.

Mellette, padokon, nagy szalmazsák lapúl,

s azon dús fészekalj, öt kis gyermek szunyókál.

A kemencének a sötétrőt plafonon jár

pár sugara; s emitt – párnán a homloka –

egy nő imádkozik, térdelve. Az anya.

Sápadt. Egymaga van. Kint meg, tajték-fehéren,

a sziklán, az egek felé, a köd-éjben,

mint a fekete sors, zokog az óceán.

 

2

A férj a tengeren. Játéka lett, korán,

már mint matrózinas, a vak véletleneknek.

Szél vagy eső? Neki ma is mennie kellett,

hisz a sok kicsi oly éhes! Igy, este, megy,

hogy a gát lépcseit csapkodják a vizek.

Egymaga kormányoz, bárkája négyvitorlás.

A nő otthon: ide varrás kell, oda toldás, –

hálót szemez, horgot készíteni ügyes,

a tűzhelyet lesi: fő-e a halleves,

s imádkozik, ha az öt gyermek nincsen ébren.

Ő, a férfi, örök ingásban és veszélyben,

örvényekbe merűl s az éjben vándorol!

Kemény munka! a táj vak s hideg; fény sehol.

A mólóknál, ahol ezer őrült taraj nő

percenkint a habon, ott az a hely, a halbő,

a mozgó pont, a zord, a változó, a vad,

hol ezüst uszonyuk villantják a halak;

s az a hely oly kicsi: mint ez a szoba kétszer!

S elérni azt, szemközt a decemberi széllel,

sok erő kell ahhoz, sok keserves tudás,

szél s víz ismerete és ügyes suhanás

ebben a fekete és mozgó sivatagban!

Hullámok siklanak, zöld kígyók, gyors csapatban,

a bárkán át; billen s fölzúg az egekig

a mély s úgy nyögeti a bordák szögeit.

A halász a jeges árban Jeannie-ra, – sírva

gondol az őreá: az éjben oda-vissza

szállt a két gondolat, két szív szent madara.

 

3

Az anya esdekel; s a sirály sikolya

oly ijesztő, gunyos! És a zátonyromok közt

tombolnak a vizek; iszonyú ostromot föst

a nő lelkébe a sok árny s rém: holtakat

sodorva zúg tova a háborgó harag.

S mint ütérben a vér, zeng tokjában az óra,

cseppenkint s hidegen dobva a nagy titokba

időt és évszakot és tavaszt és telet,

s ahogy a Mindenség percenkint megremeg,

lelkünk elé – sólymok s galambok háborúit –

jobbról bölcsőket és balról sírokat úgy nyit.

A nő tűnődik: oly szegények: iszonyat!

Kicsinyei tél-nyár mezitláb játszanak.

Nincs búzakenyerük. Árpakenyeret esznek.

– Nagy Ég! Fújtatóként dől dühe a szeleknek.

Üllőként cseng a part, és mintha sűrü raj

csillagok képeit űzné kint a vihar...!

Szikrazápor dől a kürtőkből ily veszettűl.

Ilyenkor kacag az éjfél és táncra perdűl,

s bársonyálarc alatt őrűlt láng a szeme, –

s titkos rabló gyanánt ilyenkor nyúl keze,

mig homlokát eső és szél és árny takarja,

egy-egy fázó, szegény matrózért; odacsapja

a vízből kinövő szirtekhez, s megöli...

Jaj! Süketítenek a világ hangjai,

dől, süllyed a hajó, mind őrületesebbé

kavarodik a tánc, s a kéz fogni szeretné

napfényes rakodón a vén vaskarikát!...

A nőnek ily komor viziók verik át

a szivét. Sír s remeg.

 

4

Óh, szegény feleségek,

halászok női, ti! Mit nem szenved a lélek,

igy sírván: „Óh, apám! fiam! óh, kedvesem!

Mind ott, vérem, husom, szivem, a tengeren!" –

Nagy ég! Gyilkol az ár! Fenevad az is, ő is!

Óh, elképzelni hány fejjel játszik a szörny víz,

kamaszokkal s hajók éltes gazdáival,

s hogy az orkán dühe a kürtjébe rivall

és hosszú, dúlt haját lobogtatja felettük

s hogy ez az óra már, talán épp ez, a vesztük,

s hogy útjukat sose követheti a szem

s hogy, mégis győzni a parttalan tengeren

s e sötét mélyeken, nincs csillaguk, világuk,

csak egy deszkavégük, csak egy darabka vásznuk!

Óh, gyász! Láb fut s tapos parti kavicsokat.

Dagály nő, s a szív szól: „Add vissza őket! add!"

De jaj! mit mondhat az örök aggodalomnak –

örök haragja az örökké dúlt haboknak?!

Jeannie még szomorúbb. A férje egyedűl!

Mint sötét szemfedő, veszi az éj körűl.

„Nincs segédje. Ezek még kicsik!" – Anyaszív, te,

az elképzelt jövő nem változtatna mit se!

Később, amikor már apjuk kisérgetik,

sírva mondod majd: „Ó, bár volnának kicsik!"

 

5

A nő mécsest vesz és köpenyt. – Közel a reggel,

s tán jelzi: jön-e a férj, halkúl-e a tenger

s felfut-e a jel a parti szemaforon.

Rajta! – S már indul. A hajnali fuvalom

nem leng még. Semmi. Nincs habzó vonal sehol se,

hogy a látóhatár barázdáit szinezze.

Esik. Mily fekete a hajnali eső!

A nappal még remeg s kétkedik: csecsemő

sír így, siratja, hogy kénytelen megszületni.

A nő megy. Valahol mécs ég? Nem, semmi, semmi.

Útkereső szeme elé most valami

gyászos látvány tolúl, valami emberi,

viharverte, komor, rozoga, régi viskó;

fénytelen, tűztelen; a szélben leng az ajtó

s az ingatag falon ing a szalmatető.

Foszlik a szélben a szennysárgán reszkető

zsúp, mintha sebes ár mocskos zsákmánya lenne.

„Ni! A szegény özvegy rég nem jutott eszembe,"

– szól Jeannie, – „férjem úgy látta, hogy betegebb

volt a minap, s árva: vajon ma hogy lehet?"

 

Kopog, s fülel, soká; nem felel neki senki.

S a csipős szélben a vendég kezd dideregni.

„Beteg! S a két gyerek! S hogy kell éhezniük!

Csak kettő. De nincs férj s apa: nincs senkijük!"

Kopog megint. S kiált: „Szomszédasszony!" Azonban

a ház csak néma. „Ah, nagy Ég, mily nyugalom van,

de mélyen aluszik valaki odabenn!"

És ekkor, mintha a tárgyakat végtelen

szánalom fogná el időnkint, megcsikordúlt

az ajtó, magától, s a sötétbe befordúlt.

 

6

Belépett. Mécssugár cikázta át meg át

a dörgő parton a sötét, néma szobát.

Mint öntözőrózsán, az eső szakadatlan

ömlött be a tetőn.

Hátúl egy mozdulatlan

alak feküdt, egy nő, tört szemmel és hanyatt;

a lába meztelen, az arca iszonyat;

egy hulla; – egykoron: víg anya; – összesorvadt

és kócos roncsa ma az éhenhalt nyomornak:

szegényből ez maradt a hosszú harc után.

A szalmavacokról lelógó és sovány

kar zöld volt már s hideg, s a szája nyitva, nyitva,

minthogyha valamit kiáltott volna, mintha

szökevény lelke a halál nagy sikolyát

zengené szüntelen az örökléten át!

 

Az ágy mellett, hol az anya feküdt, de boldog

arccal pihent a két gyermek, és hogy mosolygott

közös bölcsejében a kislány s a fiú!

Anyjuk, érezve, hogy haldoklik, szomorú

ruháját s köpenyét testükre teritette,

hogy majd – ha a halál róluk mindent leszedne –

ne érezzék, hogy száll belőlük a meleg,

s ne fázzanak, mikor az anyjuk didereg.

 

7

Hogy alszik a két csöpp remegő bölcsejében!

Arcuk s lélegzetük nyugodt. Halk derüjét nem

törné meg álmuknak tán a könyörtelen

Itélet harsonás angyala maga sem:

ártatlanok lévén, nem félnek semmitől se.

 

Kint özönvíz gyanánt szakad az ég esője.

A tetőlyuk felől, ahol a szél befúj,

egy-egy csöpp néha a halott arcára hull,

lecsorog rajta és végűl könny lesz belőle.

Mint vészharang, zúg a hullám, zengve, üvöltve.

A halott nő bután mered az árnyba. Mert

a test, fényszelleme amikor utra kelt,

mintha keresné a lelket s hívná az angyalt;

és szinte hallani, hogy suttog a nagyon halk

párbeszéd a fehér száj s a tört szem között:

„Hol a lehelleted?" „És a te friss tüzed?"

 

Óh, jaj! Szeressetek, éljetek a tavasznak,

táncnak, a csupa-tűz sziveknek s poharaknak!

Ahogy minden ér az Óceánba szalad,

a vég, amit a sors a bölcsőnek mutat,

anyáknak, kik virág-gyeremkükért epednek,

a hús csókjainak, mik felgyújtják a lelket,

dalnak, szerelemnek, mely oly szép, oly üde,

a vég: a sír rideg gyásza s rémülete!

 

8

De mit csinált Jeannie e szomorú halottnál?

Mit rejt bő köpenye, ahogy remegve ott áll?

Mit visz, mikor indúl végre hazafelé?

Mért siet annyira? Mért remeg a szive?

Mért van, hogy a maga kis utcájába érve

már retten és szalad, többé hátra se nézve?

Mit dug most oly zavart arccal és izgatott

lélekkel a sötét ágyba? Talán lopott?

 

9

Hogy Jeannie hazaért, a parti szikla végre

előtűnt; szegény nő egy ágymelletti székre

rogyott, arca fehér; a lelkiismeret

bántotta? Feje az ágy szélére esett,

s igy dőltek szavai, vad s kusza értelemmel,

miközben messzi, mint vihar, bömbölt a tenger.

„Szegény férjem! Nagy ég! Mit szól majd?! Be nehéz

a szivem! Ah, ugyis volt már nélkülözés! –

Öt gyermek, s az apa! S mit nem dolgozik értem!

Nem volt gondja elég? Kellett, hogy még tetézzem

ezzel is? – Ah megjött? – Nem, semmi, szivemet

hallom csak. – Ha megver, azt mondom: jól teszed!

Ő az? – Nem. – Ez még jó. – De mintha nyílna, roppan

az ajtó. – Nem. – Szegény ember! – Oda jutottam,

hogy félek tőle, lám, félek, hogy hazajön!" –

Eltűnődött, soká, lelke kín, csupa könny;

mindjobban igy merűlt hideg rémületébe,

örvényként lepte el saját keserüsége,

nem riadozott már ég s föld zivatarán,

nem hallotta, hogyan rikolt a kormorán,

s az ár és a dagály és a szél, a rivalgó;

s egyszerre szélesen kicsapódott az ajtó

s kintről valami fény jött be, valami szín;

s a halász, csepegő hálóját húzva, ím,

ott állt, nevetve, s szólt: „Itthon a tengerészed!"

„Te vagy az!" kiáltott Jeannie, és mint a részeg,

ölelte, szerető gyanánt, megjött urát,

s csókolta, amijét elkapta, a ruhát,

a kezét; az meg szólt: „Ki más volnék, te, asszony?"

S hogy a kemenceláng villant a barna arcon,

mutatta: szivében a feleség a fény.

„Pórúl jártam," mondta; „a balsiker vizén".

„A szél?" – „Rossz volt, kemény." – „Fogtatok?" „Kevesebbet

nem is tudtam volna; de itt vagyok, s ölellek!

Hálóm összeszakadt; a fogás: tűnt remény.

Micsoda éj! Egyszer, vad zajában a vésznek,

azt hittem, zátonyon ülünk, s nincs több kötélzet!

De hogy telt itthon ez a pokoli idő?"

Rezzent a homályban s zavarba jött a nő.

„Itthon?" – mondta. – „Hogy is? Varrással, türelemmel,

mint máskor. Hallgattam, hogy mennydörög a tenger,

s féltem." – „Igen, a tél gonosz; no de birom."

S ekkor, remegve, mint a bűn, és szavakon

töprengve, szólt Jeannie: „És hát az özvegyasszony,

a szomszédunk, meghalt; tegnap, arra gyanakszom,

estefelé, mikor ti vízre mentetek.

Két gyermeke maradt, kicsinyek, kedvesek.

Vili az egyik, a másik a kicsi Magda;

ez nem jár még, amaz most kap rá a szavakra.

Szükségben élt szegény, de jó volt: jó anya."

 

A férj komorodik, sarokba vágja a

sapkáját, mely csurom-víz lett a zivatarban.

„Ördögbe!" – szólt, s fejét vakarja, öntudatlan, –

„van gyerekünk: öt, így hét lenne. Néha, ha

rossz évszak járt, el-elmaradt a vacsora

eddig is. No de hogy lehetne megcsinálni?

Eh, nem az én hibám! Isten akarta! Bármi

az okuk, vannak ily jó, fogas esetek.

Mért maradtak árván ezek a gyerekek?

Rossz tűnődni. Nehéz az ily dolgok miértje.

Oskola kell hozzá, hogy az ember megértse...

Oly kicsik!... Nem lehet munkába küldeni...

Menj értük Jeannie: ha ébred a két kicsi,

biztosan megijed, anyját holtan találva!

Hallod, az anya hogy kopog be a szobánkba?

Ide a két pöttyöt! Megélnek; s este mind

együtt hóc-hócozzák őket a térdeink!

A mi öt gyerekünk öccse és huga lesznek,

s amikor látja, hogy heten mily sokat esznek,

a fogadott fiú és kisleány miatt

a jó isten talán kissé több halat ad.

Majd duplán dolgozom; és lemondok a borról.

Szólottam... Menj értük. Ellenzed? Mit huzódol?

Máskor jobbkedvü vagy, fürgébb és kedvesebb."

 

A nő szétvonja a függönyt: „Itt fekszenek."

 

Victor Hugo

 

 

A GETÁK KÖZT

Vivere quam miserum est inter Bessosque Getasque

(Tristia, IV, I, 67-78).

 

De nyomorú dolog itt, a besszuszok és a geták közt,

élnie annak, aki Róma kegyelt fia volt!

De nyomorú, kapuk és bástyák közt tengeni folyton,

sohase tudva, elég biztos-e a kis erőd.

Ifjukorom borzadni tudott csak a katonaságtól

s fegyvert legfeljebb játszani vettem elő:

most, öregen, kardot kell hordanom, a balomon pajzs

és ősz fürtjeimet harci sisak fedezi.

Mert ha a vártán a toronyőr riadójele harsan,

tüstént fegyvert fog a remegő keze is.

Mérges nyilaival s lihegő lovon itt van a barbár

s vérbeborult szemmel méregeti falaink.

 

Ovidius

 

 

ICCIUS FULOZÓFUS HÁBORÚBA KÉSZÜL

Icci, beatis nunc Arabum invides

 

Szemet vetettél boldog Arábia

kincsére, hogy most, Icciusom, kemény

haddal sietsz igába törni

Sába királyait és a szörnyű

 

Médek nyakát? Nos, mily idegen leány,

holt hős arája, lesz a cseléded? És

ki tölti, mely locsolthajú rab,

serlegedet, melyik ifju herceg,

 

kit apja íján kínai nyíl ma még

célozni oktat? Tartsa csodának ész,

hogy égbe ront a vízesés és

a Tiberis föl a hegyre, hogyha

 

a nagy Panaetius müveit ki úgy

gyűjtötted, most a Socrates-Iskolát,

te, szebb igéret, zord ibéri

vértre, sisakra tudod cserélni?!

 

Horatius

 

 

A REGÉNYÍRÓ

The Novelist

 

A költőkön záró egyneruha

a tehetség, s villantja rangjelét,

legyenek bár ég csodavihara,

ifjú halottak, öreg remeték,

 

vagy vágtázó huszárok. – De neki

vetkőznie kell fiús álmait

s szürkűlni, kopni és megjátszani,

hogy a tömegben egész eltünik.

 

Mert legkisebb vágyát elérni nagy

parancsa: teljes úntság; sújtsa sok

köz bú, mint a szerelem; igazak

 

közt legyen igaz, mocsokban mocsok;

és amit csak elbír gyönge személye,

marja a Rossz minden emberi férge.

 

W. H. Auden

 

 

AMIKOR ELŐSZÖR PILLANTOTTAM CHAPMAN HOMÉROSÁBA

On First Looking into Chapman's Homer

 

Sok aranypartot bejártam, csupa

büszke nép és királyság földjeit,

sorra vettem nyugat szigeteit,

melyeknek egy-egy költő az ura.

 

Hirlett, van egy roppant tér, ahol a

törtszemü Homéros uralkodik,

de tiszta legét nem szivtam, amíg

rám nem harsant Chapman friss, hős szava:

 

s akkor ugy voltam, mint a csillagász,

kinek uj bolygót gyujt az éjszaka;

vagy mint sas Cortez, mikor a csodás

 

Uj Óceánt bámulta, mig hada

összenézett – iszonyú ámulás –

szótlanul egy szirteden, Dária.

 

Keats

 

 

ZSISKA JÁNOS

Képek a huszita háborúból

Johannes Zischka: Bilder aus dem Hussitenkriege

 

1

Nyugalomba rejti Trocnov

erdejét az esti óra,

mint a gyökér lent a mélyben,

hallgat a fák néma orma.

 

Méla lovas jön; a karján

gyeplőjének laza szára;

gondolatok alkonyában

bólog éjszin paripája.

 

Hirtelen megáll a lovas,

halk álmai tünedeznek,

lelép, kardját vonja, és így

szólal meg egy tölgyfa mellett:

 

„Itt, e büszke tölgy tövében,

zivataros éjszakán,

itt vajúdott velem, itt szült

e világra az anyám.

 

Csak az erdő látta, hogy nyög,

förgeteg szél volt a bába,

villámfényt és tüzet az szórt

ujszülött kis koponyámra.

 

Hogy golyókra máris edzzen

s kalapálja sorsomat,

a kín-tárta anya-ölbe

sűrü jégeső szakadt.

 

Mit elsőnek fülem és szám

ivott, vész volt s mennydörej,

vihar-anyám, csecsszopóját,

hősi útra kapd ma fel.

 

Husz! Halált kér a halálod,

tanum ez a büszke tölgy;

Husz! kipirul poroszlóid

vérétől a messze föld.

 

Husz! Csurogjon dús erükből

vér százannyi, mint ami

elegendő volna máglyád

vad lángjait oltani.

 

Husz! Hadd hűljön váraiknak

üszke-hamva feketére;

kerűljön csak pap előmbe,

vasat bele, sírba véle!

 

Füstgomolytól rőtre-cserzett

szeme törjön meg az égnek,

amiért megtörténhetett

az a gazság, az a vétek.

 

Máglyádról, Husz! szikra pattant

a szivembe s égni repes,

olthatatlan; mint a gazság,

legyen bosszúnk rettenetes.

 

Fény embere, szabadságé,

legnemesebb a világon,

te, elárult, te, kivégzett! –

Zokog érted s öl a gyászom.

 

Bosszú-esküm, hogy figyelik

szép Csehország szelei,

hazám lombja, hogy akarja

fogadalmam hallani!

 

Testem-lelkem s kard s golyó s tűz

egy célra tör, száll, lobog –

mind a sírig – halld, Csehország!

Csönd! Paripám, ne dobogj!"

 

2

Tavasz, Földünk drága hőse!

Mikor hadra kelsz a dermedt

halál ellen, be derűs, be

boldog a te győzedelmed!

 

Nézd, amott egy zord vitéz tart

erdeidbe, jó lova

patáiról égbe táncol

a jókedvü út pora.

 

Fogadd friss-zöld csarnokodban

kebeledre, Kikelet;

hódolattal csörögjenek

elébe a csermelyek.

 

Hintsd szét kelyhek illatárját,

zendüljenek fuvoláid,

gyúljon örömfáklya: nyárfák,

föl az ég rőt alkonyáig;

 

adj népének moha-ágyat,

lovainak abrakot,

hisz a hős, ki most eléd megy,

Tavasz, a te rokonod!

 

Drága nevet véssen itt a

bükkbe bús sziv, epedő,

hogy madárdal csókja mossa

s sziromittas levegő;

 

Zsiskát más név, a „Szabadság",

vonzza, tettekkel becézni:

a világ legvelejébe

ő azt vágyik belevésni.

 

Lánynézőbe ahhoz indul,

vértje bosszú és komor gyász,

fegyverzete csörg, ahogy lép,

udvarlása csupa rontás.

 

Hozományul hullakincsét

nyujtja Zsiska kedvesének,

lángtenger rak neki oltárt;

pap gyanánt Husz árnya ébred.

 

Nézd, Tavasz, a Zord lováról

most leugrott, s önfeledten

rövid álmot keres íme

a derengő rengetegben.

 

Katonái szanaszéjjel

körülötte heverésznek,

s foga alatt fű ropog már

a sok éhes harci ménnek.

 

Vacsoráznak a husziták,

hűvös estben tréfa szálldos,

durva páncélt süppedezve

ringat a jó moha-vánkos.

 

Madárdal üt át az árnyon,

álmot csal a húnyt szemekre,

szellő jár-kél galy meg ág közt,

dallamosan zúgva-zengve.

 

Álmát szőve Zsiska lankadt

szeme lassan a homály

szövevényén túl egy vén tölgy

est-rőt törzse fele száll;

 

lélek és szem kételyében

összefoly a játszi kép:

nap az ott? vagy vérfolyam dől?

vagy vár, amely lánggal ég?

 

S amivel a szél behinti

szakállát és fürtjeit,

nem tudja már: pernyepelyhek

vagy tán szirmok fürdetik?

 

Szenderedőt, legelészőt,

férfit, s lovat, Kikelet,

óvj s erősíts: véres tavasz

várja őket s hősi tett.

 

Kikelet, napéjegyenkor

ahogy vihar jelzi jöttöd,

testvéred, a szellem-tavasz,

e férfiben jár előtted.

 

Zsiska kél: dal s illat üdvét

küldi árny, azt ontja, zengi,

mintha a hős mord haragját

kéjbe vágynék eltemetni:

 

de ő már kész; indul, kürtjét

harsogtatva kelti szép

Kikeletnek karjaiból

haragját és seregét.

 

3

Szent háborúk hőse akkor

erejének üdvözültje,

mikor eljut ellenéhez,

hogy vasával általüsse;

 

boldog, mert nem szóval küzd csak,

szóval, amely tovavágtat

szél szeszélyén, szél fuvalmán: –

boldog, aki odavághat!

 

Zsiska! Vad szív! Hős cseh! Lengesd

vígan lándzsád, buzogányod!

Csak sikered bizonyítja,

ha halál hörg s vér s jaj árad.

 

Halált osztva már egész nap

vérben gázolt, újra vérben,

s most szeretne még tovább is

küzdeni a nyári éjben.

 

Rejtek úton hajtja népét,

hőseit, a katonákat,

hogy kedvese, a Szabadság,

kapjon ujabb szerenádot.

 

Keze alatt orgonája,

a csatatér, szinte vijjog;

papszolgák és trónlakájok

bőgnek rajta, szörnyü sípok.

 

De zivatar gomolyodik

mind alább a szakadékba,

csak egy-egy vad villám szeli

át a völgyet néha-néha.

 

Sáncként borul a homály a

szekérvárra, a lovakra,

nyilak, csörgő kötegekben,

szélben zörög gyeplü, zabla.

 

Zsiska szól: „Be tünde fénnyel

fut a villám, röppenőn!

Bár szögezné ide kardom,

maradna itt e fenyőn!

 

Bosszum én, hogy Isten földje

szabad legyen, lerovom,

testvérek, bár sütne máris

elétek láng-lobogóm!"

 

Hah: villám! Mint nap az égről!

Az éjből, mint szörnycsapat,

ragyognak ki a husziták,

Zsiska szíve fölkacag.

 

Dörej tör s zúg tova, tíz, száz

dörej a menny kebeléből,

éj-büvölten nézi Zsiska

s írigyen az égre néz föl:

 

„Bár szállhatnék, égi felhők

rohamával féktelen!

Bár lőhetném sánc mögé bujt

bűnösökre mennykövem!"

 

Zápor szakad, pányva köti

a kapáló lovakat;

harcnyűtt harcos horkol itt-ott

rakott szekere alatt;

 

a fák közt meg, szerte, zeng a

táboriták éneke;

a vezér, vén lúc tövében,

ébren várja: virrad-e.

 

4

Mennydörgésben rokonára

figyel Zsiska büszke lelke.

S hírnök szól rá a bozótból,

óvatosan közeledve:

 

„Mily gyönyör gyúl a Természet

Istenének nagy szivében,

mikor erős hangja zengve

átujjong a messzeségen!

 

A csatában velejéig

mily gyönyörre gyúl a hős,

a férfi, ki, mint te, Zsiska,

úgy gyülöl és oly erős!

 

Van azonban édesebb kéj,

mint amely a hősben ég,

ki körül úgy hull a hulla,

mint a zápor, mint a jég:

 

édesebb! a szerelemé!

Nem érezted még soha,

mikor fénnyel övezett a

király és az udvara?

 

Haragodhoz a királyné,

Sophia, küld ide engem,

üdvösséges békehangot

ébreszteni a szivedben;

 

a királyné, Sophia, küld,

s mit hozok, a hír igéret:

Izabellát, kit szerettél,

gyásza sírba viszi érted.

 

Mikor ide lóra szálltam,

ő is ott volt, a nemes hölgy,

sápadt arca földre csüggött,

néma szíve szinte megtört.

 

Sarkantyúztam paripám, mert

hervad az a lány, a legszebb

elhervad, föltarthatatlan,

s belehal, ha elfelejted.

 

Térj haza, kész a bocsánat;

hagyd a hit vad katonáit,

vedd egét a szerelemnek,

mert ki tudja, lesz-e másik."

 

Lúc mögűl igy suttogott a

meglapuló hírnök ajka;

s felelt neki Zsiska, halkan,

hogy huszita meg ne hallja:

 

„Haljon bele! Leggyönyörűbb

áldozatom ő legyen:

szent Szabadság, neked adtam

az örömöm, életem!

 

Szív csillaga, Izabella,

tűnj le! – Az én útamon

csak haragom világíthat;

vidd neki a búcsuszóm!

 

De most, hírnök, hordd az irhád,

szökj, a szélnél sebesebben:

a név, amit ajkad ejtett,

csak az óv a kardom ellen!"

 

5

Drága dísz szép asszonyoknak

termében a szép tükör;

mily öröm, ha ránk belőlük

édes arcuk tündököl!

 

A Természet is, komoly bár,

legszebbnek a tükreit

alkotta, hisz magát nézi

ha bennük gyönyörködik.

 

Az emberszem varázstükre

mosolygó pecsét gyanánt

tárja elé vonásait,

isteni sok szép talányt.

 

Mindenfelé messze ér a

világtenger, végtelen,

de, a mélység óceánja,

zárt, parányi gömb a szem.

 

E tengeren nagy világok

úsznak felénk és reánk,

örök szellem, tebeléd ér

le a csöndes óceán.

 

Láthatatlant is szeretett

édes hangja: de imádat

ahhoz fűz csak, ami égit,

istenit a szemünk láttat.

 

Látni: legfőbb gyönyörűség,

jaj, ha élsz még, de vakon!

Éjszakádban minden üdv csak

kint zörget a kapukon;

 

a fájdalom kétszer úgy fáj

kínjával a vak szivének;

hisz megvonja tőle minden

szelid vigaszát az élet.

 

Sírás neki mind a messze,

messzi kacaj neki gyász csak,

nem hoz reá enyhülést a

halkmosolyu, könnyü bánat.

 

Kiálts rá a fájdalomra,

s mint riadt őz, menekűl,

a vadonba; míg a néma

mosoly tán könnyet törűl.

 

Hadát Zsiska Raby vára

ellen vitte, vad rohamra,

mikor másik félszemébe

nyíl csapott s megvakitotta.

 

Még mélyebben őrli a gyász,

gyásza Husznak, hősi sorsnak;

s még több okod lesz, világ, hogy

haragjába beleborzadj!

 

6

Magasan a szekerén áll

vak Zsiska, a rettegett,

mennydörögve dirigálja,

hogy folyjék az ütközet.

 

Jobbja felől egy kapitány,

egy kapitány bal felől:

a terepet magyarázzák,

s hogy a kocka merre dől.

 

Hogy áll s vonúl mennyi ellen, –

mondják. S lesik a parancsát;

szemükkel az ő vezéri

lelke mindent biztosan lát.

 

Szeme fényét amikor még

az a nyíl el nem rabolta,

hazájának drága arcát

jól agyába vésve hordta,

 

s minden erdőt, vizet, öblöt,

hegygerincet, s völgykanyart

szellemében olthatatlan

rajzként ma is rejtve tart.

 

És a bosszú géniusza

a sötétben egyre kémlel,

dúsan vetni a mezőket

ellenséggel, hulla-néppel.

 

Ő vezeti, bár vak éjben,

melyet sugár nem tör át,

szellemének járszalagján

vad gyermekét, a csatát.

 

Itt a testi éj irányít,

odaát a szellemi;

mint soha még, Zsiska nem fog

csatát ma se veszteni.

 

Hogy fülel a vak a harcra!

Hah! Vas szeli a szelet!

Szinte látja mind a fegyvert,

mely halállal fenyeget.

 

Fülének vad összhang a két

had gyürkőző rohanása,

kedvenc dala, kürt, rohamjel

s lovas és mén zuhanása.

 

Örvend, hallva, hogy dől Zsigmond

hada vissza a határon,

mind a szászok, svadronokban,

s a magyarok, a huszárok.

 

Vad, vak Zsiska! Bár fülén át

győzelem, zord kéj füröszti,

szellemének hadvezéri

nyugodalmát sose veszti.

 

7

Tikkadoz a karaván az

elemésztő sivatagban,

hallga! a zöld gyep alól friss

forrás üde víze csobban!

 

Rohan, ahová az édes

hang hívja, az elgyötört nép,

de nem ihat, mert a kútat

nagy tilalom őrzi: szentség!

 

Kiválasztott férfiaknak

birtoka lett az oázis

s bármily szomj epessze, másnak

bűn belőle egy pohár is.

 

Őrök őrzik hát a forrást,

a gyönyört, mit egek adtak;

de a puszta szomja gyilkos,

a kut körül penge csattog.

 

A győztest, ki áthevült, még

jobban hívja most a friss víz,

bő kortyokban issza ajka,

mint a forró vért a tigris.

 

Nem egy, akit kard ütött le,

nagyot szürcsöl még, hamar,

hogy lelkét a hosszu útra

felüdítse az ital.

 

Ily tigrisi, ingerűlt szomj

hajtja lelkét most a hadnak

Kehelyre, Urvacsorára,

mit a papok megtagadnak.

 

Tombolnak is iszonyúan:

„Megcsonkítjátok Urunk egy

szakramentumát nekünk? Nos,

mi titeket csonkitunk meg!"

 

Harc után a nyílt mezőn az

áldott Kelyhet lengetik,

haldoklók a borban Édent

érzik és virágait.

 

Gyülölet s tűz, enyhülést rád

a Legfőbb Szív vére hoz csak;

odaát meg halottaik

temetik a csonkitottak.

 

Ha szabadul kit soká lánc

fogott, gyűlöl csak a vad,

szív-jóságot s egyéb gátat

úgy áttör az indulat.

 

8

Ó, be más lett a halál, mint

egykor volt a görögöknél!

Ki nyájas volt, égi hírnök,

lelkünkben mint síri szörny él.

 

Eltűnődve, keze állán,

útmutató, bejelentő,

úgy állt rég az ember elé,

mint baráti, drága nemtő;

 

vagy, halk jelkép, azt mutatta,

hogy vége a földi jóknak:

kezei a megfordított

fáklyán összekulcsolódtak.

 

Lába jelt adott Psychének:

barátnak int így barát,

hogy ideje észrevétlen

elhagyni a lakomát.

 

Álom s Halál gyakran állt egy

képen, testvér, két iker:

ellentétük ecset s véső

egy jóságnak fogta fel.

 

Kétes volt a Géniusz, s a

néző kérdés, ámulás:

ez az álom és üdűlés?

ez a halál és a gyász?

 

Néha váltak csak külön, s hogy

jelezze a szomorút,

leplet kapott a fájóbb kép

s hamvvedret és koszorút.

 

És Cháronnak látja később

a görög a komorabb

korban, ahogy sötét népe

a hegyeken áthalad:

 

előtte az ifjak, aztán

az osonó öregek,

s vele ülnek a nyeregbe

a korán-halt gyermekek.

 

Hegedűsként még vidáman

jött s a népe táncra kelt,

nyirettyűje, fuvolája

még hívott és énekelt. –

 

Thanatosból katona lett!

Fegyvere a dárda, nyíl;

atléta: a sík porondon

minden vitézt földre bír;

 

Thanatos, a nemes Angyal

paraszt Váz lett, néma, zord csont:

kaszájától sarjurendként

dől az ember s földreborzong.

 

Halász: veti röpke horgát

a levegő tengerébe;

madarász, ki csali füttyel

viszi népünk könnyü lépre.

 

Most ellenség, szörnyalak csak,

úgy cibál a vészes úton;

mint manó, vagy mint lidérctűz

kuporog fent a nyakunkon.

 

Rém- s elő-kép, borzadály a

kaszája, ő maga csontváz,

se ajka, se arca: képén

ismeretlen a mosolygás.

 

Igy, alakját váltva sűrün,

a Halál igy jár a Földön;

új a hír is, mely ma Zsigmond

seregében szerteröppen:

 

„Mivelhogy a csatafáradt

Zsiskát köti könnyü álma,

hogy pótolja, fegyverét a

Halál öltötte magára;

 

dühe sose volt ily ádáz:

ki lát, annak csak int Zsiska

sisakján a sötét forgó,

s örök éjbe utasítja."

 

9

Mordan erdő sűrüjében

ül, külön, egy huszita,

gyász-szavával a pataknak

egybezsong a moraja.

 

Fegyvereit mossa és szól:

„Sírj, patak, sírj! Zsiska most

nyög utolsót sátra mélyén;

keze halált már nem oszt!

 

Zsiska fekszik sátra mélyén,

haldokolva hullt a földre,

de nem asszony-szülte, aki

szívébe a tőrt ütötte.

 

Hah! Hogy jöttek, hogy robogtak,

vakmerően rája törve,

fehér ménen, feketéken;

valamennyit sorra ölte.

 

Az, a Halál, ki előtt más

férfi, annyi, térdre hull,

az törte meg a hatalmas

Zsiskát, gyáván, álnokúl,

 

Sírj, patak, sírj! Te is, erdő!

Sírj, világ, a bánatod bőgd:

Csehország s a Föld ma veszti

el apját, a legnagyobb hőst." –

 

Zsiska, fekve, vígasztalja

társait, a bús hadat:

„Testvérek, én pusztulok, de

amit tettünk, megmarad.

 

Mert harc- és bajtársainknak,

kiket nevel a jövő,

kizöldell még sírjainkon

a vígasz, a friss erő.

 

Erőt adjon a halálom,

félre, puha bú! Nem az

Zsiska örök tanitása,

hogy halottat ne sirass?

 

Ez a szavam az utolsó

napiparancs: jó vitézek,

nézze végem, nézze sírom

vidáman a hősi lélek!

 

Nászi sátram ez a sátor,

pestis a menyasszonyom,

borzalom volt Zsiska János,

arája is borzalom.

 

Bosszúm forró álmaiban

nem forrt össze nő velem,

csak ő, kinek vad csókjából

nem gyógyulok ki sosem.

 

Hogy egy részem tovább zengje

indulónkat, hadi nótánk,

feszitsétek rá dobomra

testem kihült takaróját.

 

Hah! Hallom a csatazúgást,

sarkantyúzva menekűlnek:

hagyatékom iszonyatot

dobol a sok gyáva fülnek!"

 

Igy szólt, aztán visszadőlt a

lázba: lázas álma rázta:

jobbra-balra döf, csap és zúg

lándzsahegye, buzogánya.

 

Akit megölt, új csatában

mindet újra megöli:

jöjjön mind: ki rég a sírban,

megidézik szavai.

 

Ki, elő! Ki mind, huszárok!

Páncéllovas németek!

Szélesebbre, laposabbra

veri Zsiska fejetek!

 

A cseh ég jól behavazta

a földet, hogy a fehérre

mint rikító ár ömöljön

az ellenség piros vére.

 

Lándzsájával Zsiska élő

húsba fúr és beleket tép,

hogy a télben átfagyott vas

jólesően melegedjék.

 

Álma szent önkívület volt,

kigyúlt tompa szemgolyója,

a papokat s trónlakájt mind

tisztán látja, kaszabolja.

 

Így álmodott, így csatázott,

mig volt benne szikra, szellem,

hadak hőse, mindhalálig,

sérthetetlen, győzhetetlen.

 

Lenau

 

 

MICHELANGELO ÉS A SZOBRAI

Michelangelo und seine Statuen

 

Rabszolga, kinyitod a szád,

de nem nyögsz. Ajkad szótalan.

Töprengő, a te homlokod

nem nyomja a nehéz sisak.

Mózes, a szakálladba kapsz,

de sose kell fölugranod.

Mária, fiad temeted,

sírsz, de könnyed nem csorog.

Fájdalom nélkül jelzitek

a fájdalmat, gyermekeim!

Szabadult szellem nézi így

az élet legyűrt kínjait.

Amitől megszakad a szív,

az kőben szép és üdvözít.

Öröklétű pillanatok:

halál nélkül haltok, ha kell.

Rám Cháron vár a nád között,

idehallom sípja szavát.

 

Meyer

 

 

RÓMA-JÁRÓK

Rom-fahrer

 

Örvendj: számodra ma sem idegen föld

a drága föld, apáink édene,

mely, hogy rajta észak ködálma megtört,

fölszállt dalukban honunk fölibe.

 

Fenséges cél káprázik ott eléd

fénymámorban, kőben, faburkolatban,

hagyd ott adódat, jó, bő véredét

s örökre köt és egyre ittasabban

 

– bár meg is ronthat – a szép ifju csábja...

mint sok ősödet, itthon már akin

fakúlt a hideg trónhűség varázsa:

Világcsoda! és dalnok Konradin!

 

Sóvár lelked örökké ott lebeg,

ezüst gályák víg vitorláin, ott száll,

és repeső szívvel vetsz kötelet

az azúrparti királycsarnokoknál.

 

Stefan George

 

 

NEM BYRON VAGYOK...

 

Nem Byron, más vagyok! Ha lángol

bennem a szó s égnek lobog:

mint Ő, vészverte, büszke vándor,

de én orosz lélek vagyok.

 

Korábban kezdtem, úgy is végzem;

szellemem sokra nem viszi;

lelkem zátonyos éjjelében

remények süllyedt roncsai.

 

Ki tudja, mit rejtesz magadban,

titkos tenger? Sejtheti-e

ember, hogy mit hittem, akartam?...

Tán a költő; – más senki se!

 

Lermontov

 

 

IL PENSIEROSO

Il Pensieroso

 

Műhelye szögletében olvasott

Michelangelo; már sötétedett

s szeme előtt összefolyt a betű...

Ekkor osont be az álmodozó

Julián, az a Medici, aki

tudta, mi a bú. Azt hitte, maga

van csak. Leült, állát kezébe rejtve,

s lecsüggesztette a fejét. Igy ült

szótlanúl a márványszobrok között,

melyek némán csillogtak a homályban,

és mormogva beszélgetett velük;

s titkon hallgatta Michelangelo.

„Nem gyávaság, s nem is abból fakad,

ha az ember, a végre vágyakozva,

bizalmatlan földi sorsa iránt,

hisz a boldog se tudja, mi jöhet

s válhat tűrhetetlenné... Irigyellek

benneteket, fájdalmatlan kövek!"

Elment, majd, később, szinte észrevétlen

eltűnt az életből. Telt az idő

és síremléket rendeltek neki

Michelangelónál, s hozták, ami

kép s emlék arca vonalaival

még előkerült róla. Ilyenek

voltak, mondták, a vonásai. A

mester kezével mindent félretolt:

„Nem kell! Láttam, hogy ült s gondolkozott,

és ismerem a lelkét. Ez elég."

 

Meyer

 

 

BYRON PALOTÁJA VELENCÉBEN

 

Hinárzöld falak és kopott márványfokok,

viz mossa őket és az idő ostroma;

de hírnevük örök: a hír, hogy valaha

itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

 

Bicegő léptei itt kongtak tova; (mily

visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)

Ünnepestéken az erkélyről északot

innen fürkészte az isteni-szép profil.

 

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,

és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,

hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

 

Velence lánghajú, hófehér karu női

hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,

a számüzöttet, a keserű Childe Haroldot.

 

Eliszaveta Bagrjana

 

 

A GÖRÖG SZOBÁRA

(Zenejda Volkonszka hercegnő moszkvai házában)

 

Csillagszeme vezérelt az éjben; ruhája

ében-rámák mögé tűnt s úgy hívott fehéren;

beléptem... Hol vagyok? Mi ez? A Léthe tája?

A rom-nagy Herkulánum? Vár, múmia-képben?

Nem! Itt a teljes Ókor feltámadt a Szépség

szavára, ujraépűlt, csak nincs benne élet!

Egy világ, mozaikban! Minden törmelékét

emlék emeli naggyá és antik müvészet!

 

Ember, meg ne botolj: a kő-reliefekből

borús szemével itt egy isten-arc mereng föl:

gyűlöli bizonyára, hogy profanizálják,

hogy gúnyos láb tapodja a régi hit álmát,

s visszahúzódik lassan a márvány ölébe,

melyből egykor a szobrász munkája kitépte.

 

Körűl vén szarkofágok, kő-rajz és szines por:

királyok tetemének páncélzata egykor,

roncsok most maguk is, nagy ládákba pakoltan.

Itt-ott egy-egy oszlopfő – ki sejtheti: honnan? –

csonkán és megkopottan s szemétbe alázva

hever, mint sír fölött egy csontváz koponyája.

 

Amott – szinte ledől, hisz csak roskadozik már –

Mizráim hírhozója, ősi obeliszk áll;

rajta torz jelek, indák furcsa szövevénye,

elporladt, régi Szfinxek kép-írta beszéde:

hieroglif! S amely ott pihen fátyla alatt,

ezer éve csak alszik a kábult gondolat:

épen, romlatlanúl és mégis holtraváltan

fekszik múmia-teste a balzsamos ágyban.

 

Nemcsak mi benned, Ember, müvészi és dicső,

a holt anyag lelkét is megrágja az Idő!

Nézz a lim-lom közt arra a roncs drágakőre:

valamikor ezer szín, nap tüzelt belőle;

hány századon keresztűl égett benne a láng,

most meg vakon dereng csak, kihúnyt csillag gyanánt.

 

A romok közt amott egy ép Szaturnusz-szobor;

s egy korinthuszi urna; bronzából fénymosoly

csap elő, sápatag tűz; tán Hellász szelleme

ébred? Fejét emeli, csillan örök szeme,

s szivárványszinü szárnyán felszállva a körben

szendergő istenek zord homlokára röppen.

s szikrái, mint az égi képet, beragyogják

nimfa-vezetőm édes társainak arcát...

 

Óh, Istenek, s ti, sok szent emlék a föld felett,

maradjatok bronz s márvány, és szenderegjetek!

Csak tégedet, szép Nimfa, keltsen élni, keltsen,

akit ma is imádunk, az a parányi Isten!

Tégedet, önzőt, Vénusz öléről szökellőt,

ki alszol s úgy szivod a rubintmellü szöllőt!

 

Nagy bűn istent hitetlen kerűlni! S mi vagy más?

Vessen lobot, szép Nimfám, szivünkben a vallás!

De ah! tiltó szemével vezetőm rám tekint,

s mint Merkur vesszejével, a magasból leint,

s mikor lelkem már-már a fénylő égbe ér föl,

könyörtelen elűz a remény köszöbéről!...

 

Mit mondok majd, ha ujra a földön visz utam?

Hogy a Menny fele-útját bejártam boldogan.

Félig rettegve, félig gyönyör-telitetten

már hallottam az Éden fél-hangját, repestem,

már láttam fénye-árnya fél-halk színeit, és,

óh jaj, megtudtam, hogy mi – a fél-száműzetés!

 

Mickiewicz

 

 

MARGIT A ROKKÁNÁL

Meine Ruh ist hin

 

– Dal a „Faust"-ból –

 

Nyugtom oda,

szivem nehéz,

lakója már csak

a rettegés.

 

Ha nincs velem:

halál nekem;

a föld s az ég

keserüség.

 

Szegény fejem

már oly bolond,

szegény szivem

száz helyt bolyong.

 

Nyugtom oda,

szivem nehéz,

lakója már csak

a rettegés.

 

Az ablakomban

csak őt lesem,

csak őt, ha a házból

lábam kiteszem.

 

Mily délceg alak,

mily büszke fej,

az ajka mosoly,

a szeme delej,

 

szavai bűvös

lángfolyók;

s ahogy kezetfog,

és ah, az a csók!

 

Nyugtom oda,

szivem nehéz,

lakója már csak

a rettegés.

 

Szivem csak érte

zokog, szegény, –

óh, csügghetnék csak

a kebelén,

 

az ajakán:

ott érne utól,

ott, a halál

a csókjaitól!

 

Goethe

 

 

REGGEL A TENGEREN

Seemorgen

 

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap

perzselve, tündökölve;

a víz, mint ék előtt, hasad:

hogy rohanunk előre!

 

Zúdúlnak elénk a habok,

de dühük háboroghat,

nem állítják meg a hajót,

akárhogy acsarognak:

 

feltartóztathatatlanúl,

viszi azt úti láza

s győzelmesen egyre nyomúl

a zengő tengerárba,

 

mig a hullámpermet, arany

sugárkéz-szőtte csipke,

szivárványként és boldogan

libeg-lobog mögötte.

 

Ameddig látok, mindenütt

víz mozog, parttalan, tág,

a tenger; s ime, sziven üt

valami nyugtalan vágy.

 

Soká lesz, hogy látlak megint,

hegy s rét virága, bokra! –

S a kajütből egy gyermek int,

jóreggelt mosolyogva.

 

A hideg zajban, idegen

ég s fény alatt haladva

csöndes melegével milyen

öröm egy ember arca!

 

Lenau

 

 

BRUMANA

Brumana

 

Óh, soha már, sose jutok haza?

Óh, esőben tündöklő Anglia,

nyisd pitypang-rétjeid: virágba, vad-

rózsa-vértbe bujjatok, zöld falak,

mig felvirrad rám, – s mély, kristály folyók,

játéktereken lassan ballagók,

várjon szivetek s gólyahíretek,

s ti, zord őrség a déli part felett,

őrizzétek, szagos, vén cimborák,

fenyők, a rege hosszú végsorát,

melyre, árván, s választott fám alatt

figyeltem, a tengert bámulva csak.

 

Óh, hazug fenyves, dalod az idő

rég megcáfolta már.

Mialatt kürtjén ősi, repeső

erdei zenét harsogott a Föld,

égi húrokon déli fény-meg-árny

szellemed zsongott és tovább büvölt,

szirénhad, melyet kék hegy-völgy viz-ár

keltett s szellőin ringatott a nyár.

Hallom dalotok, régi fák,

mormogtok: „Vannak vénebb tengerek,

melyek nagyobb part gátját döngetik,

s ott bölcs csigahalak gyöngytornyai

tűznek kimart szirtekre koronát;"

suttogtok: „S földek, melyeket

álmokontuli tüzvirág diszít."

 

Alattam: völgy, pálmái ringanak,

alattam, messzebb, a tenger zokog;

alattam alszik, fényfátyol alatt,

Libánon száz álomköd-városa,

melynek királya egykor, valahány,

mind Tyrus Ura, Tyrus Ura volt,

s körűl a messze hegyormok hava

mint hattyúsor lebeg az ég taván.

 

Átsétálok az erdős dombra: ott

fenyőliget áll, – óh, testvér fenyők! –

s ha bolyhos szárnyát ejti majd az éj

s nem ragyognak hullámok s hegytetők,

hallgatózni fogok.

 

Mert csak fenyves a fenyves mindenütt,

s titkos regéket zeng, sóhajt, mesél.

Fenyvesből mindig édes nézni, a

kék-arany ég hogy mélyűl, feketűl.

Mindig édes elnyúlni a sima

tűlevelek rőt-száraz szőnyegén,

s bár az avaron zöld gyík zörren át

és szél lebbenti pehelykönnyedén

a ménta s a laudánum illatát:

félig felejtek kínt s vándorbotot,

félig idézem a tűnt napokat,

s azt álmodom, azt, hogy otthon vagyok.

 

J. E. Flecker

 

 

PARASZTFÖLDÖN ÁT

Durch Bauernland

 

Csík tengeri, csík lóhere,

krumpliföldek mindenfele,

mező, barna, mező, piros,

sárga délben érik a rozs,

s út, fehér szalag, mezei,

csík lóhere, csík tengeri,

s kötélen a makacs tinó,

s mező, barna, mező, fakó,

s krumpliföldek mindenfele,

zabban szálaz az őzike,

s érő mandulafák sorai

s mellettük egy lajtoskocsi,

s útilapú és szarkaláb

sárga dél gyul a rozson át,

s fűz tövén vízben hűsöl a

kaszások kitty-kotty-korsaja,

s mező, fakó, mező, sötét,

gyér lúctisztáson gyanta ég,

s nehéz ökrökkel, körbe, mint

fogata, a paraszt kering,

széna hordásra készen áll,

túzokok lomha raja száll,

s itt pár tanya, ott egy torony,

aztán megint csak unalom,

csík tengeri, csík lóhere,

krumpliföldek mindenfele

s mezők fentebb, mezők alább

s mindig, mindig ez a világ...

 

Weinheber

 

 

GOETHE UTOLSÓ ÉJSZAKÁJA ITÁLIÁBAN

Goethes letzte nacht in Italien

 

Micsoda fényt lőtt rám a déli tenger?

Két lúc nyujtja fekete szárnyait az

éj állandó kékjébe; s közöttük

ezüstben remeg egy árva csillag.

Most kilép a Pár... a lomb-karéj

Szobra előtt: a márvány ragyog, akár ők:

ölelkezve mondják a nagy esküt.

Hatalmas fejük a szokott sötétből

uralkodni, szikrázni szegik most.

Hős dalukat csodálja az örök tér

tündöklése, majd szagos szél viszi

alvó táj és tengermoraj fölött.

 

Jajdul a búcsu – a szent földtől, ahol

eléb tüntek a fény istenei

s oszlopcsarnokon át az Üdvözült Tánc...

„Népetek szive", „legigazibb örökös",

mondtátok: s itt koldusként vacogtam:

ujra gyermek, csak itt lettem ember.

A köd mögül hallom már a gáncsot:

„Hellász lótuszán honát feledte"...

Nincs bölcsebb, – bár engem értenétek:

„Ne csöppenkint, tovább is folyamként

zugjon java véretek a Hegyen túl;

megváltatlanok: ez a tisztetek."

 

A ti sorsotok nem a boldogoké:

más törzseknek a hajnala Látnokot szült,

unoka helyett fiát még Gaeának:

Abban nemcsak a földi titka sejlett,

Az az ambroziás csarnokban is járt,

Az csent tűzzel gazdagitotta népét,

mely, amig élt, nem vakon tévelyeg már.

Az lehatolt szakadékaiba a szörnyű

Őr-Anyáknak, a Gyökerekhez, a Mélybe,

s a sikoltó tiltakozást leküzdve

elrabolta képletüket s varázsol...

Ilyenetek nem volt; s én nem vagyok az.

 

Valaha, rég, – kép szól, – lobogós hajó

vitt a szomszéd rajnai szüretre...

Kék-arany ősz napozta a tájban az ormok

tölgykoronáit, a fehér házakat...

Fürtök utolját rakta épp a dombon

s koszorús puttonyt a népi ünnep,

meztelen és aranyban s szalagokkal...

Must szaga, hars dal, boldog kacagás:

venyigedíszben igy rohant a mélyzöld

folyamnál a bacchusi menet: ott, a

római Falnál, a birodalmi Határon

sejtettem meg titkos anyaföldem.

 

Köztetek éltem, álmok és dalok közt,

s dómjaitokban, mint alázatos hit,

mig köd-csipkék s cikornyák közűl

lelkem sikolya át nem vitt a napra.

Egy eleven sugarat hazaviszek,

a sötétebb lángokat lefojtom,

végzetetek, mig zavar maradtok.

Fogadjátok be – óh, nem hideg tűz! –

s addig érc, növény s kő tarkaságát

szórom elétek: a mindent, a Tárgy – s a

Test varázsát látni, az isteni Fékét.

 

Zúgnak ugyan soká a Jó Hir ellen

éppen a legokosabbjaitok; szakálluk

simogatva avas könyvekre mutatnak:

„Idegen oltár kell neki, áruló..."

Ah, az idő teljében Uraitoknak

s Bölcseiteknek megint ezer évig

hajlik józansága, dacos nyaka egy

csapat kóbor rajongó elé,

legvadabb csodát vall, testileg éli

husát-vérét egy Közvetítőnek,

s porban térdel még egy ezredévig

egy-egy istenitett fiú előtt.

 

De te hova csalsz, hova vezetsz, dicső Pár?...

Vágyam álmai vonzanak, gyötörnek?...

Oszlop-udvar... fák s kutak körűl

öregek-ifjak, munkában s pihenve,

mérték s erő... tehát én tudom csak

Attika méltóságát... az aeol száj

édes erejét. De nem: a népem

fiait látom – de nem: a népem

szava zendűl. Örömöm vakít.

Teljesült a márvány- s rózsa-csoda...

Micsoda borzalma remeg uj utaknak?

Micsoda fényt lőtt rám a déli tenger?

 

Stefan George

 

 

A KÖLTŐ ÉS A MILLIOMOS

Sum, fateor, semperque fui, Callistrate, pauper

 

Nincs vagyonom, nem volt, Callistratus, ámde se rossz hír

nem födi a lovagok közt, se homály a nevem:

és olvas mindenki! „Ez ő!", – mutogatnak az utcán:

életem adja, amit másnak a sír is alig.

Lám, a te büszke tetőd száz oszlop tartja magasba,

tárházad szabados holmi degeszre tömi,

nílusi földedről kincsét neked önti Syene

s gyapját pármai nyáj, gallus, ezer meg ezer.

Itt a különbségünk. Ami én, sose lesz tebelőled,

s téged utólérhet bárki szerencsefia.

 

Martialis

 

 

A KÖLTŐ

The Poet

 

Hogy jöttem a Charing Crosson át,

szürkén és közönségesen,

nem voltam még, csak levegő,

melyen átnéz a földi szem.

 

De tudtam volna csak, Nagy Ég,

föltárni már a lelkemet,

emberi kutyák, gyilkosok

falkája rohant volna meg!

 

Tizezres falka, banditák,

hogy szétszedjenek szív szerint:

mind varázsruhám irigye,

lángkoronám őrültje mind.

 

W. H. Davies

 

 

VILÁGCSAVARGÓ

 

Megkínoztak az évek, tönkrenyúztak,

néhány ragyogott csak sorsom fölött:

alig értem meg az ötször-ötöt,

egemre vad viharfelhők tolúltak.

 

Sok földet s tengert bejártam, sok újat,

az üdvömért; de hát akit örök

keblétől a szerencse tovalök,

az tűzön-vizen át se boldogúlhat.

 

Portugália szűlt, a zöld, az édes

Alemquerben; de a sors dühe végűl

idevert, rád, halak eledeléűl,

 

rád, gonosz Óceán, te, ki a rémes

Abessziniát mosod – óh de távol,

de szörnyen távol szeretett hazámtól!

 

Camões

 

 

AZ IFJÚ HEBBEL

Der junge Hebbel

 

Te faragsz és mintázol: ügyes a véső

és finom és fehér a kéz.

Én homlokommal ütöm ki a márvány-

tömbböl az alakot.

Kezem kenyérért dolgozik.

 

Még messze vagyok magamtól.

De az akarok lenni: az Én,

akit véremben hordozok és

aki maga-teremtette emberföldjét

és istenegeit követeli. –

 

Olyan szegény asszony az anyám,

hogy nevetnél, ha meglátnád.

A falu végén lakunk,

szűk, kis öbölben.

Ifjúságom iszonyu ótvar:

alatta seb.

Minden nap vér szivárog alóla.

Attól torzultam el így.

 

Aludni? nem kell!

Ennem? csak hogy meg ne gebedjek!

Könyörtelen a harc

s kardokkal meredezik a világ.

Valamennyi az én szivemre éhes.

Valamennyit, Fegyvertelen,

a véremben kell megolvasztanom.

 

Gottfried Benn

 

 

KORÁBBI ÉLETEM

La Vie antérieure

 

Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,

száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,

s pilléreik között az este fekete

barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.

 

Az ár-apály a menny képét dajkálta, de

zenéjében, az ős, mindenható dalokban,

ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,

az égő alkonyat, szemeim öröme.

 

Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,

ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;

homlokom meztelen, illattal öntözött

 

rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,

s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet

a bús titok, mely úgy gyötörte szivemet.

 

Baudelaire

 

 

VERS A JELENKORHOZ

Das zeitgedicht

 

Ismertetek már, kortársaim, és meg-

mértetek s szidtatok – tévedtetek.

Mig lármásan s mohón rohantatok

az életben vad ujjal és esetlen:

én kenetittas herceg számba mentem,

ki lágyan ringatózva ütemez,

hűvös méltóságban vagy karcsu kecsben,

sápadtan, égin, ünnepélyesen.

 

Zord művéből egy egész ifjuságnak

semmit se tudtatok; s kínról, rohamról

a legfőbb oromra; vész-álmaimról.

„Még e barát is velük!" s nemcsak a

tettvágy vitte tőrrel a lázadót

s fáklyával az ellen lakába... Értők,

nem láttatok borzadályt; nem mosolyt;

vakok, egy fátyol mögé sejteni.

 

Aztán a csodahegyre csalt hizelgő,

szerelmes hangjaival a sipos:

oly idegen kincseket mutatott, hogy

kiábrándított magasztalt világa.

S hogy néhány már arkádiázva suttog

s göthösen pompázik: ő harsonát fog,

sarkantyúját a reves húsba vágja

s harsogva ismét a tömegbe tör.

 

Hogy sanda vénség erre férfias!-t mond,

felsóhajttok: mily fenség szállt alá!

rikoltás a dicsfelhők éneke!...

Ti változni láttok, én egy maradtam.

S ki most serkentő trombitába fúj

s folyékony tüzet szór szét, tudja: holnap

könnyen szépség, nagyság s erő lehet

egy fiú csöndes fuvoladala.

 

Stefan George

 

 

IRÁS 1846-BÓL

Écrit 1846

 

„...Láttam Önt, Uram, mint gyermeket, tiszteletre méltó édesanyjánál, sőt, azt hiszem, valamennyire rokonok is vagyunk. Megtapsoltam első ódáit, a Vendée-t, a XVII. Lajos-t... 1827 után, A Vendôme-Oszlophoz című ódájában, elfordult a józan elvektől, cserbenhagyta a legitimitást; a liberális párt örült hitehagyásának. Én feljajdultam bele... Most, Uram, nyakig van a demagógiában, a jakobinizmusban. A galiciai ügyekben mondott anarchista beszéde jobban illik egy forradalmi Konvent deszkáira, mint a főrendiház szószékére. Javában fújja a Carmagnole-t... Mondom Önnek, vesztébe rohan.

Mit akar? Azóta, hogy elhagyta féktelen ifjúkorának szép napjait, mit csinált? hova tart?..."

 

1

Márki, anyámhoz Ön el-eljárt nem egy estén,

s olykor, emlékezem, kikérdezte a leckém;

érzem bonbonjai üde ízét-szagát:

rokonok voltunk, míg állt az úri-világ.

Ön agg volt, én gyerek; a térdei közé vett,

felzendűlt ajkain egy-két harsány dicséret

trónokról, Koblenzről, azután jöttek a

megfenyített népek, a mesék farkasa,

szörnyek, jakobinok, sok ábránd, sok való jaj:

együtt faltam őket az édes bonbonokkal

és nagyon tetszettek a történetei,

mikor királyhivő voltam még és kicsi.

 

Szelid gyerek voltam, derék ember csirája,

Csupa hit s öncsalás, mikor az ideálra

bámúlva, tiszta szív, ábránd és tisztelet,

eldadogtam első, naiv verseimet.

Önnek kissé nyers volt az a gyermeki termék,

hiszen a Gráciák alkóvjában nevelték;

de „Nem rossz!", mondta; „Lesz belőled valaki..."

Szent emlékem: anyám kigyúló szemei...

 

A multból még anyám hangsulya is felém zeng,

ahogy Önt üdvözli. – Óh, hajnal! tünde fények!

Hol van az a mosoly? hova lett az a hang?

Mint a tavaszi lomb, úgy elszállt, elsuhant

a szent, anyai csók! Tűnődő homlokom ma

ugyanaz a homlok, de komor árny a gondja

s nem lebeg rajta csók s a ránc sok rajta már.

 

Önben szellem mozgott, márki. Az ár-apály,

jó- s balsors, a lelkét eléggé megkimélte;

ha Marie-Antoinette apródja volt, ha pénze

nőtt, fogyott, számüzött ha volt éveken át,

jól bírta végzete váltott hevét-fagyát.

Voltaire-t szerette, de nem a rousseau-i lelket,

merev izlésének Pigault-Lebrun felelt meg,

és az, ha Diderot-t kipellengérezik;

gyalázta, az igaz, Madame Du Barry-t,

de glóriát rakott Gabrielle d'Estrées-re.

Ahogy Sévigné-né, a toll szalon-müvésze,

nem bámúlt, álmok halk úrhölgye, amikor

a sápadt holdfényben az útmenti fasor

szele rázta a rőt lomb közt a sok parasztot,

kit Chaulnes jó hercege sorra oda akasztott,

Önt se bántották a nyomorúlt bugrisok,

akiket eltiport erőszak és robot.

Nyolcvankilenc előtt, szivek gyújtogatója,

kardját elegánsan-hetykén lóbálva hordta;

bársonyhátára rizspor-felhő havazott:

könnyedén járt-kelt a nép hátán – s taposott.

 

Bár a régi bünök semmiképp sem sebezték,

valaha, ifjan, Ön, mint az egész nemesség,

Montmorency, Choiseul, Noaille, negédesen

pörölt a trónnal, óh, szerelmes-édesen:

Titus-Berenice harca csókért epedve!

A Forradalmat csak csecsemőnek szerette;

mindenbenTalleyrand nyomdokán lépkedett;

előbb úgy látta: nem rejtély a Szörnyeteg,

sőt keresztvíz alá tartotta, halk csodálat,

s derűsen mondta az ujszülöttnek: Imádlak!

Liga vagy Fronde: hitelt jelentett, gyors segélyt;

nem is tudta nagyon, mi történt és miért,

csak tapsolt, vidáman, amikor La Fayette

Leviathánt első kis pólyájába tette,

s réme csak később lett a tűz, a fölcsapó,

látva, mily szörnyü-szép a tigris Mirabeau.

Mesélte, este, míg a rőzse lángokat sírt,

Párizs hogy tépte ki kebeléből a Bastille-t,

facipőben hogy jött a Szent-Antal-negyed,

és a nagy, fölkelt nép, mint árny a sír felett,

hogy döbbent végre rá ősi gyalázatára,

mesélte, hogy dagadt az események árja,

s versikéket szavalt, amelyeket Boufflers

küldött a még fakón villogó ég felé.

 

Mert eleinte Ön, mint sok más, mit se sejtett,

éjt, özönt, uj hazát: Önök csupán nevettek;

játék ez, gondolták, ártatlan helycsere;

a bőgő századok panaszos tömege

s a bőszült emberek Önöknek falka volt csak;

játszi lelkük a vad lázadásnak s nyomornak

szalon-talányokat tett föl – megfejteni;

s hogy egünkre zúgtak észak fellegei,

és a roppant titok széléről óriásként

felszökkent végre a Forradalom, csodás kép, –

kétkedők, nem látván a karmot s a rőt szemet

s az éji arcban a különös jeleket,

s mert torz volt és ködös és szinte gúnyra inger,

„Találd ki!"-t játszottak a nagy, iszonyu Szfinx-szel.

Kár – mondta Ön – hogy oly sok a mohó, szegény!

Mind tombol! Nem tudtunk megállni idején!

Egyezkedés talán megmentett volna mindent.

Szabadság s trón nem fér össze az ügyeinkben?

Nagy lett volna a nép, ha kell neki király. –

Szava komorodott, alig volt hangja már:

– Nem menthette meg ész a trónt, bármit csinált is;

oda királyaink s e babiloni Párizs,

Montespan s Maintenon s Marly s Saint-Cyr vele! –

Sírvafakadt. – S, nagy Ég, lehetett sikere

ily népségnek, mely, húsz rendszert összekavarva,

kínzó, arcpiritó törvényeit akarta,

avúlt szokást, jogot, s hogy húzza fel az ó

királyi cipellőt a Revolució?

Repedt a papucs az oroszlán praclijáról.

 

2

Aztán elveszitett szem elől; messze-távol

ver orkán, sors, a szív, elv s nap szükséglete,

az ólmos láthatár négy égtája fele.

Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.

És uj rügy oltódik lelkünk régi rügyébe:

uj virágot nyit az egykori, régi szár.

Megtudtam, mi a harc, a munka, s hogy mi fáj,

és mi az ál-barát, kígyó a kebelemben;

gyász gyászra hullt reám; művet műre emeltem;

s lassan, nem titkolom, el is feledtem Önt,

márki; de házamban, ím, megtörik a csönd:

az Ön léptei! a hangja!... A szava korhol.

Hitehagyó vagyok? Én azt hittem, apostol!...

Ugy van, Ön az... Fél, hát dühöng; mint egykoron

a vén Fronsac márki, ki a Rémuralom

torkából szónokolt, mely félig már bekapta.

És mert különböző éveinknek miatta

Ön a férfiban is csak a gyermekre lát

s egyébként valami elmosódó ködön át,

dühtől vörösen és riadt szemmel kiált rám:

– Ah! még moccanni mer e briganti; e Sátán! –

Ökle, nem ujja, az őseimre mutat,

s bősz mérge az anyám idézi tanunak.

(Csókollak, óh, hideg lábai holt anyámnak!)

S tovább rikoltozik: – Felfordulás! gyalázat!

Vad század: mind akar valamit, aki él! –

Tőlem kérdi: hogyan; tőlem kérdi: miért;

szavára sírköve alól sorban kikelve

ébred Lambesc, Marat, Charette s Robespierre,

s hangja nem urbánus többé, a hang csak Ön:

– Liberális, koldús, jakobinus e szörny! –

A hang utszéli dalt bőg és rekedve koldúl:

– Mit kiváncsiskodik szemed a falakon túl?

Honnan jössz? hova mégy? ily ádázzá mi tett?

Mi lettél, mióta nem láttál? –

Emberebb.

Hogyan?! csak mert olyan rokonok közt születtem,

kiknek bűn és pokol volt minden ismeretlen,

ami kívül esett ős szokásaikon;

hogyan?! csak mert anyám Vendée-ben egy napon

tizenkét szerzetest mentett meg a haláltól;

mert, mint gyerek, ki még nem nőtt ki a családból,

előbb csak azt tudtam, ami a lecke volt;

mert, mint madár, melyet behálózott a mult,

mielőtt megszöktem volna a rengetegben,

tollaim ketrecek mélyén kellett növelnem;

mert elsírtam magam – s néha ma is, bizony! –

a szegény kis tizenhetedik Lajoson;

mert álnok fényekkel megcsalt ifjúkorom még

alig látta hazám és túlsokat a Vendée-t;

mert magasztaltam sok nagyszerű, hős bretont,

Chouant és nem Marceau-t, Stofflet-t és nem Danton-t;

mert a nagy parasztok elfödték a nagy embert,

mert rosszúl olvastam a mai kort, e tengert:

mert a királyságért nyafogtak dalaim,

legyek örök rab a hülyeség láncain?

Kiáltsak „Visszá!"-t a századomra? „Bolond!"-ot

minden eszmére? És az igazságra: „Kotródj!"? –

Fa csak mint körűlnyírt seprű lehet enyém?

Éljek úgy a roppant világ-örvény szivén,

hogy butaságomat dísz-vállszalag mutassa:

Loriquet-be zárva és Laharpe-ba falazva?

Létezzem léttelen s nézzek világtalan?

És esténkint lássak mind egy-egy színarany

liliomot az ég millió csillagában?

 

3

Mert a király Istent még azúr templomában

is elfödi.

 

4

Figyel? Álmodtam álmaim.

Könnyeztem, javúltam, enyhűlt bennem a kín.

Bölcsőm Ön ringatta, s úgy formálta a lelkem,

hogy saját lelkének s álmának megfeleljen.

Én voltam a kerék, de, ah! a tengely Ön!

De az igazságra s Istenre esküszöm,

s minden fényre, amit az ész gyújt a világon:

Önök miatt történt – és, látja, megbocsátom,

márki! – hogy oly zavart voltam és oly balog.

Ferdén neveltek, és, lám, egyenes vagyok!

A gondolatot szent jogként adja az élet.

Kezét fogja az Ur az ember gyerekének

s úgy viszi rét s erdő tantermébe, melyet

együtt tár fel minden teremtményeinek.

Töprengtem. Zsongatott a táj füve, patakja,

s ifjonti ódáim első dühe-haragja

menetközben lehullt rólam és elmaradt.

Mi rém lett s öröm, a természet adta csak.

Igen, épp, mikor Ön megrontotta a lírám,

márki, én megszöktem, s azt betűztem, sok órán,

titkok gyüjteményét, a nagy egyetemet.

Igen, könyvem a föld száz nyíló lapja lett;

gyerek-eszem járt-kelt e roppant bibliában,

melyben annyi szép és rettenetes varázs van;

az égbolt ez a könyv, a hullám és a part,

lonc, szél s csillag e könyv, melyet ő maga tart

olvasói elé, a szoborszemü Élet:

csoda-vers: villám ad benne hangsúlyt az éjnek

s az óceán húzza alá a végtelent.

Ott, míg karjába zárt a tölgy, a nagy, a szent,

erősebben éltem, s frissebben, szabadabban:

egyensúlyomat a világgal visszakaptam;

próbáltam megtudni, sápadtan, tétován,

a fény Igen-ére Nem-et mond-e az árny;

érteni a sötét mondatok birodalmát,

miket elém írnak a számok és a formák;

fenség volt minden és szabadság s szív a táj;

s szóltam: Szöveg: Isten; a visszája: király.

 

Színpad a természet és pörgeti a drámát;

benne éltem; fülem itta sok vallomását,

melyet csíz s liliom s forrás mond el s az éj.

Majd más ábécé várt, uj könyv: az emberé.

És mindenütt a rossz győzedelmes hatalmát

s vigyorát láttam; egy vágyam volt csak: igazság;

ahogy tolvaj koldúst fognak el az uton,

én, háborgó ügyész, úgy ragadtam nyakon

az emberi szivet: Miért a düh, a méreg,

az irígység? – mondtam. S kiüritettem, élet,

a zsebeid: nyomor, gyász s kín volt benne csak.

Láttam, farkas eszi a „rossz" bárányokat.

Az igaz sántikál; a csalás óriási.

Megköveztetnek az agy legszebb ideái.

Láttam, az éj az úr; s hogy bilincsbe verik

Krisztus, Husz, Szokratesz s Kolumbusz kezeit;

előitéletek tüskebozótja állja

utunk a magányban: zord ágak sokasága

csap ránk, belénk, ha csak egyet eltaposunk.

Apostolt átok ér, átok sújt néptribunt!

Nagy gond rejtette a történelmet előlem;

olvastam; fény meg árny állt mérlegen előttem:

a Kilencvenhármak s Bertalan-éjszakák;

e Kilencvenhárom, bár Önnek csak galád,

szükség volt, semmi sem hozza még egyszer össze:

a vér tündöklete hajnalpírban fürösztve.

A forradalmak, a bosszúállók, mai

gyötrelmek árán is örök jó kútjai.

A forradalmak csak jegyzékei az aljas

rémségeknek, miket húsz rezsim összehalmoz.

Mikor a szenvedés gyász-méreteket ölt;

mikor urai a síró ember fölött

mindenütt túlsoká járatják gonosz és zord

kínzógépként Róma végét és a középkort;

mikor az élet csak fekete sírhalom,

Crécy s Rosbach, s hollók-lyuggatta borzalom;

mikor uralkodó lábai a gonosznak

szegényt s jót barmaik vályúiba taposnak;

mikor a rém-Bábel két végén már nem áll,

csak Tristan s egy Lajos, s Lebel s egy más király;

mikor a hárem úr s vérpad a trón lakája;

mikor minden hús nyög; s a bús hold úgy találja,

hogy az emberi fű már le, a földig ér

s hogy bitókon a csont már elég fehér,

mikor Jézus vére, néma árnyban kopogva,

csöpp csöppre, hasztalan hull két évezred óta;

mikor már a jövőnk is vaksággá butúl;

mikor mit se fog a remény, bárhova nyúl,

s csak, mint emberi csonk, a levegőbe hintáz,

s egyszerre mindenütt beteljesül a kínzás,

mikor háboru van mindenütt s gyűlölet,

akkor, egy nap, vadúl: Föl! rajta, emberek!

Sürgetett joga sok hitvány emberi árnynak

s a roppant szenvedés kisértetként kiárad

örvényéből; sikoly zeng a bércek felett;

a társas rend minden ekvátora recseg;

felkél a páriák fegyháza, iszonyú rém,

ostor, kard cseng, pattog, éhség bőg, gyilok, új s vén,

s mészárlás, zokogás, féktelen rombolás!

a múlt hangversenye e szörnyű tombolás!

Isten szól a néphez: – Menj! – Izzó vészharang zúg,

reng síri és sötét kötelétől a nagy mult

s templomot, tornyot és Louvre-t és bástyát leránt;

pápát zúz szét Luther és Mirabeau királyt!

Ez a szabály. Vénhedt világok így omolnak.

Órájuk mindig üt! Távol vizek robognak.

Hullákon, dörejen s gyászon s a habon át,

mely mint zátonyt lepi a bércek taraját,

a kétségbeesett évszázadok rohannak,

maguk előtt hajtván az örök forradalmat,

az emberfaj tenger-árrá gyűlt könnyeit.

 

5

Az örvényeket a királyok pörgetik;

de a vető keze az aratást tagadja,

s „Lázadsz!" – így förmed a szökő vérre a szablya.

 

Erre tanított a történelem. Eszem

párbajban ledöfte királytiszteletem.

Jakobinus vagyok. Hogyne! Engem riaszt

„Lajos" visszája, mely Önnek oly kedves, arcra.

S miközben szabadon haladok útamon,

Önnek, tudom, hitét taposom-tiporom,

a vallását, örök ügyeit, az imáját,

dogmáit, őseit, flanel alsóruháját

s öreg csontjainak merevedett baját,

a királyság nevű ősrégi reumát.

Igy állunk. Etikett s apród bármit csinálhat,

senkit sem hiszek a királyok birtokának;

s mert nem hiszek, illő ezt meg is mondanom.

Marcus Aurelius így írt: „Tévedtem, tudom;

de nem való, hogy a jó s igaz fele törve

lábam ma is a mult botlás kolonca kösse".

Én csak parány vagyok, de, mint ő, úgy teszek.

Márki! húsz éve, hogy, mint ma, egyetlenegy

célom: szolgálni azt, mi emberi s igazság.

Az élet esküdtszék; a gyöngeség s a gazság

a bírái előtt egyként megjelenik.

Én versben, prózában s színpadon a kicsik

s nyomorúltak mellett szólottam a szivekhez,

a boldogokhoz és a könyörtelenekhez.

Nálam uj jogra lelt a bohóc, a bolond,

védtem a kárhozott Triboulet-t, Marion-t,

a fegyencet, lakájt és a prostituáltat,

s minden megölt lélek csak csókját kapta számnak:

az aranyhaju, kis, angyali gyerekek

küldik így, szállni még, a meghalt legyeket.

Fölibe hajoltam mindennek, ami támolyg,

és könyörületet kértem a Lét urától;

és mivel sokakat megbántottam vele,

míg alant tán kísért a nép köszönete,

gyakran történt, hogy a felhők közt, a magasban,

csak szitkok állati s komor tapsát arattam;

követeltem a nő s a gyermek jogait;

úgy véltem: jobb az agy, ha melegebb a szív;

Tudomány! Szó! Betű! – sírta bennem a szent láz;

akartam: változzék iskolává a fegyház;

a vétkesek nekem nem voltak, csak tanuk;

haladó álmaim előtt szebb fényre gyúlt

Párisunk homloka, mint Róma tiarája.

Láttam: az ész szabad, de a szív szolgasága

a régi; akartam, legyen szabad az is:

törni kivántam a szeretet láncait.

Végűl: harcoltam a Grève nyaktilója ellen,

uj Herkules gyanánt, hogy a halált leverjem;

s itt vagyok; az utam örök: gyász, vereség,

győzelem, harc, sebek. – De egy szót, márki, még,

miután mások is hallgatják a vitánkat.

Kétféleképp mehet valaki renegátnak:

kereszténymód, vagy úgy, hogy pogányságra kész.

Gálánsan, kedvesen cseveg a tévedés;

s ha elhagyjuk, öklét két csipejébe vágja.

Az igazság, mely jó a jókhoz, szent csatába

kezd, hogyha bíborért s pénzért árúljuk el,

s úgy szállja meg álmunk, mint égő bosszu-jel.

Amaz kofa marad, ez túlvilági kín lesz.

Félre minden harag. Jó éjt, Epimenídesz!

 

De a mult nem akar távozni. Visszatér,

visszatart, visszavesz mindent, amit elér;

amire fekete karma vágyik, rohan rá,

vén özönné puffad, mérges, vén zivatarrá,

ős éjét okádja: „Le vele!" bőg, s: „Halál!"

Sír, mennydörg, háborog, gyilkol, amerre jár.

A jövő ránevet: „No, öregem, el, el csak!”

Márki, mit úgy hivunk, hogy Holnap, az a Tegnap

roppant renegátja; nyár s tél fut – de hova?

Mi a pillangó? A hernyó dezertora!

Falstaff jó útra tér? Árulója a sörnek!

Renegát lábaim elhagyják vén cipőmet;

s ah! gyűlölet szelíd aposztatája, szív!

Ha tűz- s fényáradat, komor börtöneit

robbantva szétveti birodalmát az éjnek,

megtagadja a nap s elhagyja a sötétet.

Farkas-báróknak Ön csak kevéssé fia,

öleljen meg, kelta-renegát francia:

márki, láthatja, hogy Ön volt túlszeretetlen!...

 

6

Semmi se változott lényegileg szivemben,

ismétlem, semmi se; az vagyok, az leszek,

aki megy, ahová hívja a becsület,

aki, mint Jób, remeg s borzong, szélrázta cserje,

de a jó vonzza csak, a szép, nagy, igaz eszme.

Ez az ember vagyok: ez a gyermek vagyok.

Egy reggel azonban lelkem szárnyra kapott,

láttam hivogató, tiszta terét az égnek;

a láthatár lett más, márki, de nem a lélek.

Nem bennem, köröttem látom a nagy cserét:

elém tárúlt a mult; látom, sok nemzedék,

istent keresve, és föl, fokról-fokra hágva,

a frigyládát hogyan viszi ég magasába.

A régi szem vagyok, viszont az egem új.

Talán az én hibám, hogy az örök azúr

kékebb és nagyszerűbb, mint Versailles mennyezetje?

Talán az én hibám, hogy Istenem, repesve

gyúlsz bennem, mikor a „Szabadság!" szó rivall?

E mai szembe több hajnal, több fény nyilall.

Kár? Szálljon akkor a virradattal vitába!

Nem a szem a hibás, de a Nap glóriája.

Azt mondja: „Hova mégy?" Nem tudom. Csak megyek.

Ha egyenes az út, soha rossz nem lehet.

Előttem a nappal s mögöttem a sötétség;

és ez elég nekem; korlátokat török szét;

hiszek, s ez nem kevés; látok, és ez elég;

sohase figyelem a jövőm érdekét.

A mult emberei, árnyküldte árnyvitézek,

támadnak; kard-ki-kard: számukra sose nézek,

bár kemény s néhanap hazárd a küzdelem.

De, Longwood és Goritz a tanum rá, sosem

történt meg, hogy a szent Száműzetést gyalázzam.

A balsors: az az éj; e dicső szemhatárban

ég s ember egyaránt csillagfényesen int.

Tudták ezt, bukva már, végső királyaink.

Hull is a térdem és könnyem, ha jő az este,

a számüzöttekért földre és sírkeresztre.

Kapta vígaszomat mind a sok elesett;

koporsóban fejük igennel integet.

Anyám is tudja ezt! sőt mosolyog szelíden,

sejtvén, mi uj dolgot bízott rám az Uristen;

mert, síri árny, neki igazat lát szeme.

Az ember, mind: egy-egy angyal kisérlete.

Szeress! szolgálj! segíts! küzdj! szenvedj! – int a lélek,

s anyám tudja: minden agyrémtől távol élek;

tudja, mily szent hitem az örök haladás,

s hogy vészeket várok, próbát, hányattatást,

hogy mindig kész vagyok, s hogy a holnapban élek,

sürgetve az órát, a jobb emberiséget!

Kisérjen taps, bú, vád, vereség, győzelem,

e nagy céltól soha nem fordúl a szivem,

vágyam, akaratom, létem sikolya, vére!

Óh, szent sír, te lelátsz a lelkem fenekére!

 

Óh! Soha, bármi ér, bánat, gyász, sérelem,

nem fog szégyenkezni a lelkiismeretem;

derűsen halad az, büszkén s romolhatatlan;

mert örökké látom, tűnt intést, fényalakban,

sorsomon át, bármi legyen a pillanat,

bármily szörnyü csapás vagy égő kábulat,

a zajban, orkánban, mely velem tovavágtat,

hajnalban, éjidőn – szemét halott anyámnak!

 

Victor Hugo

 

EZERNYOLCSZÁZNEGYVEN

 

„Vegyünk erőt a kínon, mely szívünket szorítja,

s várjuk, hogy nyujtsa értünk a sors védő kezét.

Hisz a titok jövendőt ki mondja meg? Ki tudja:

mit hoz a holnap? és mit, ahogy fordul, az év?

 

Holnap, holnapután a felhők tán tovaszállnak

s boldogság napja festi aranyra az eget:

késlekedő szerencsét jelez sokszor a bánat

s nem egy keserü sóhajt édes mosoly követ."

 

Ezt mondja minden ember, ki még jövőre számít,

ezt szoktam én is, egykor mint gyermek, mondani;

s jő évre év: a tűnő helyébe lép a másik

s a reményt, melyet ez nyujt, az mégis elviszi.

 

Keveset tartanék meg tovatűnt napjaimból,

melyek az öröklétbe vesztek gyors szárnyukon;

kevés a boldog emlék, ha szivem visszagondol,

s a nagy változatosság mi volt? Csak fájdalom.

 

De téged, uj esztendő, hálatelten köszöntlek!

Régtől s repesve vártak az emberi szivek!

Paránya vagyok én is a bús, emberi földnek

és a világgal én is ünneplem jöttödet!

 

Megjelenvén a Gyermek, akit oly várva vártak,

hogy felemelje ujra az elbukottakat,

karjára vette egy agg s örvendezve kiáltott:

„Uram, most végy magadhoz, hisz láttam a Fiad!"

 

Igy szólnának a tiszták, ha látnák végre, tettben,

mindazt, amit nekünk úgy fogadtak a nevedben,

óh, százszor-jövendölt év, reform és győzelem!

Kezdj neki, alakíts át, döntsd és javítsd a rosszat,

kik nem akarnak hinni, mutass jelet azoknak:

óh, tégy csodát, hogy egy nyáj és egy pásztor legyen.

.....................................................................................

Reng a világ alapja, mozdúl a föld, a tenger,

tűnik sok rozsda-ette intézmény mindenütt,

egy szellem forr közöttünk, s a gondolkozó ember

tefeléd tart sietve, mert a nagy óra üt!

 

Itt csak árny-népeket látsz: sorsukat buta sárba

tiprott törvénykönyveknek intézi gonosz árnya,

melyet rájuk még törpébb árnyék-had kényszerít.

És érezzen akármi magasztosat a lélek,

eszméi csak regéknek tűnnek fel és meséknek,

s minden hit és rajongás torz semmit hazudik.

 

A bölcs politika itt mellverés, handabanda;

a siker elve: önző, élj kíméletlenűl;

hogy van emberi nagyság, semmi jel nem mutatja;

s a zsarnokság, az áll csak szilárdan egyedűl.

 

Uj év! Mint égi törvényt, úgy várom a csodádat;

ha azonban a pásztor, akit e régi vágy ad,

olyan lesz, mint akiktől most görnyed a nyakunk,

akkor... akkor maradjon inkább a régi zsarnok,

nem várok titkaidtól semmi jót, semmi hasznot:

rossz és káros reformmal már rég torkig vagyunk.

 

Mi jót is hozhat immár az élet változása?

Ártana, ha egy csillag, egy üstökös uszálya

elégetné a földet s minden lakosait?

Mit bánja azt a nyáj, mit az örökös szegénység,

hogy torkára melyik kéz fogja iszonyu kését,

s hogy hóhér rajta egy vagy több is terpeszkedik?

 

Magamnak tőled, új év, én semmit sem kívánok;

sorsom a tömegével, szeretném, egy legyen:

hozna jót énnekem csak valami adományod,

nem kell, hisz én a kínt már nevetem s megvetem.

 

Kővé dermed a szív, ha kínjai sose szűnnek;

ha rabláncunk örök, már nem tudjuk, mily nehéz.

Sorvad, elhal az érzés, a rossz természetünk lesz;

nekem lét-elememmé vált rég a szenvedés.

 

De azt szeretném látni, a földnek azt a napját,

mikor keblünk majd tiszta levegőtől feszűl:

roppantanám a rossz, ős gyanut, hogy nincs szabadság

s hogy minden zsarnokoknak adatottt örökűl.

 

Akkor, fordúljon is bár homlokom és szememnek

sápadó és kifáradt fénye a sír fele

és sötétítse bár és oltsa ki életemnek

kárhozatos fáklyáját a szenvedés szele,

 

akkor üdvözitőm lesz a halál: szárnyat bontok

lakhelyemről, hol annyi remény hitegetett;

boldogságomat annak hagyom majd, aki boldog,

s régi szeretteimnek emlékezetemet.

 

Grigore Alexandrescu

 

 

SZATIRA A LELKEMRŐL

 

– „Hát kezdjük, kiki húzzon! Ön, uram, szembe vélem:

együtt vagyunk. De aztán jól kártyáiba nézzen!"

– „Sajnos, szép hölgy", feleltem, „én még véletlenűl sem

tudok jól s rosszúl: ezt a sportot sohase űztem.

Bocsássa meg a bűnöm, de, mint már említettem,

ez a kellemes játék számomra ismeretlen."

– „Ugyan, ne tegyen lóvá; kényeskedik; manapság

a kisgyermek is érti s vigan veri a blattját:

hiába, haladunk! Nos: Káró! A sor magán van.

De hol az esze? Mit tett? Hát ilyet sose láttam!

Én királyt hívtam és Ön felül akarja ütni?

Szédületes valóban, hogy ezt ki tudta sütni!"

 

Igy beszélt hozzám egy hölgy a minap. Nagyon értett

a kártyához: így dúlt-fúlt s majd megette a méreg.

Majd két szomszédnőjéhez fordult, s törten legyintett:

– „Ah, mily istenverés ily partnerhez jutni, mily pech!

Két ilyen hiba, szent ég, megpukkadok miatta:

Ma chère, micsoda átok, micsoda idióta!"

 

Készűlj hát vezekelni, bírád szólít: jelenj meg,

ki ilyeneket művelsz, te, lélek, furcsa szerzet,

mire törsz e mulandó világban, mily szerepre,

vajon mire lehetsz jó, gondolatgyár, te, elme;

bármire is aligha mehet veled az ember,

ha a viszthez, a viszthez sem értesz becsülettel?!

 

Nem az vagy már talán, ki egykor, gyermeki állat,

az egész Sándor-regét könyv nélkül recitáltad,

és az okos királyét, kinek csodás kalandja

magát az ördögöt is megsarútlanította?

Nem az már, aki, később, nevetve a csodákat,

fejből végigszavaltál egész tragédiákat,

Atháliát, Mérope-ot és egész sereget, mást,

bárkinek és ahányszor csak hallani akarták?

 

De, mondod, én csak arra figyelek, ami tetszik,

és kártyatudományra becsvágyam nem törekszik!

Mindazt a gonoszságot könnyebben elmesélem,

mit tíz törvényszék művel az igazság nevében;

tíz ujjamon könnyebben számolom bűneinket,

hány szentünk van, s havonta hány rossz vers jelenik meg,

mintsem arra feleljek, hogy mi van még talonban

s kinek nincs tromfja s kinek van a kártyaszalonban.

Társaságban számomra csak az öröm, ha gyakran

újúl a téma: akkor frissen, mind szabadabban

érzem magam, hallgatok, mosolygok, hintaszékem

himbálom, és köhintve elmondom véleményem.

 

– Szép válasz! De, figyelj csak: te, az a benyomásom,

nem igen tudhatod még, mi hogy van a világon.

Ismerned kell a kártyát, s megtanúlnod a táncot,

s néhány szórakozást, mit úgy hívnak a románok,

hogy „ártatlan játékok". Ártatlanok lehetnek,

de, valljuk meg, belőlük épp elég bűn eredhet.

Tanulj hát táncra lépni, magadat illegetni,

komoly szavakra éppoly komoly arccal figyelni,

tréfát tréfába fűzni, könnyedén és vidáman,

s ha késik a kacaj, légy első a hahotában.

 

Nézd csak ott azt az ifjút, az mindezt érti: tessék,

szinte cilinderében a szó, a szellemesség,

onnan bűvészkedi ki kecsesen, elegánsan.

Hogy másban járni nem bír, csak párizsi ruhában,

ő maga közli. Függő lornyonja – ugye, feltűnt? –

uj és csodás alakzat. Maga nagy fejedelmünk

akarta megszerezni, de ő, mily okos ember,

előbb lefoglalózta. Szólt, s most, szakértelemmel

a szeméhez emelvén, ránéz arra a hölgyre,

akinek az esetkét édesen elgügyögte,

orrára teszi, bókol, leejti, s szól az ajka:

„Micsoda lornyon! Szépűl, ha kegyedet mutatja!"

 

Tudják, mily tiszta-szűzi édes ostobasága,

de mert jól ireg-forog a keze meg a lába,

s mert gondolkozás nélkül szokása közbevágni,

sokan azt mondják rá, hogy szellemes, óriási.

Ilyen talentumokra szükségünk – óh, be nagy van!

Te, ki könnyen felejtesz, kis lélek, te, tudatlan,

te úgy véled talán, hogy van más is, hogy talán van

más eszköz is, mely szintén sikert hoz a világban?

Bámulatos, hogy némely ember milyen igényes!

 

Ha lagzi vár reánk vagy bálterem, büszke, fényes,

(mert, óh, jaj, a hatalmas természet zord szeszélye

végérvényesen összezárt minket, egy személybe!),

nevetek, hogyha látlak egy sarokba huzódva,

minthogyha jöttöd célja egy könyv irása volna,

s nem az, hogy örvendezzél, ahogy a többi ember.

És ha egy-egy kisasszony, szép s jó, és aki kedvel,

s azt hiszi: affektálunk, biztat, kínál, sőt táncra

kér bennünket, csunyán ráfizet szíve szavára:

ritka a terebély hölgy, aki illegni próbál

és nem bukik fel vélünk az első fordulónál.

Ez a te tehetséged, ez minden tudományod!

S talán a szó varázsa a tied, úgy találod?

Látszat az is, fiacskám; és én már himmi-hummi

barátok szép szeméért nem vagyok kész hazudni.

Tény, hogy pottyan a szádból néhanap valamicske

kellemes fordulat, mely olykor még tetszik is; de

hányszor merűl ki abban minden szórakozásod,

hogy olyasmiket böksz ki, amiknek kárát látod!

Akaratlan dühítesz nagy urakat magadra,

sőt gyöngéd hölgyeket is; mert, mondjuk, jól mulatsz a

kettőn, azon a kettőn, aki választhatatlan

összebúj egész este és súg-búg szakadatlan

más négyről, négy eszményi grófnőről, aki szörnyen

rátarti, annyira, hogy csordúl értük a könnyem:

ha a fenség a bálban csókot lehell kezükre,

álló hétig merűlnek gőgös önkívületbe.

Ma egy finomkán nevetsz, holnap egy kékharisnyán:

az egyikről, ki szép rang, korát nézve, a listán,

azt mondod, hogy nem fogja vasfoga az időnek;

s egy másikról, ki folyton az erényével csörtet,

s folyton azt zengi: erkölcs! – arról meg azt beszéled,

hogy úgy érti az erényt, ahogyan mi a hébert.

 

Ezek a baklövések rossz vért szűlnek. Tudod, mi

történik, bárkiről is próbáljon híre futni

hogy tapintatlan és hogy ügyetlen vagy goromba:

száz meg száz uj hazugság jut róla forgalomba.

Ismerős házban egy fő-hercegnőről beszéltek,

ki olyasmikről szaval, mikre nincs benne lélek,

de ami van, hát azt is eladná szívrepesve,

ha érte bármit adni embernek volna kedve.

Vagy Jancu volt a célpont, vagy Stan, vagy Laurescu...

Ki gyalázta le őket? Persze: Alexandrescu!

Ne pisszenj, kár a szóért, hisz ajkad mosolyából

kiagyalnak valamit, ami már visszavádol.

És hasztalan ügyeskedsz, dicsérsz: mindenki mást hisz,

a te szádból szatíra még a magasztalás is.

 

Igy hát jobb, ha, ahelyett, hogy társaid birálok

és másokon nevetsz, jobb, ha magad kritizálod.

Éljen a tánc, a viszt s az élet száz léhasága;

ha pedig verset írsz, lépj Pralea nyomdokába.

 

Grigore Alexandrescu

 

 

ROMLOTT IFJUSÁG

 

Alant tévelygő lelkek, leszállok, ím, közétek;

s hogy, bódúlt szellemek, ti, kiégessem epétek,

átkommal sujtalak:

az embergyűlölet kék-körmű átka, haragja

sül a homlokotokba, ahogy a föld parasztja

bélyegez barmokat.

 

Habár süket füleknél egyebet nem remélek

ittas agyatok körűl, melyben vak szenvedélyek

s vágyak dühöngenek;

agyatok körűl, melyben orgiák háborognak

és csak görcsös vonaglás, s amelyből rég kirothadt

már minden érzület.

 

Óh, forrjon föl kisajtolt, kiszikkadt eretekben,

kékűlt homlokotokban, tört, tompa szemetekben

a romlott vér dühe;

nyomorúlt karjaidnak, ebfajzat-fiatalság,

úgysem rettegi petyhüdt erejét és haragját

a Próféta sose.

 

Lehetnétek akármi meddő életetekkel?

Örök tűz tán, igazság, melyben bízhat az ember,

ti, eleven sirok?

Csodáljam bennetek vad, palacktörő tivornyák

hőseit, amelyekben lelküket kisikongják

szajha-társaitok?

 

Látom, tavaszotoknak mocskolt ágyán heverve

hogy nyúltok el, szátokból a szerzett kórt lehelve,

mely vesétekbe rág;

látom, hogy térdepeltek a legcédább gonoszság

bestiái elé, kik tán még bearanyozák

számotokra a mát.

 

Talpra!... Lám, sorakoznak a mult évei: Róma

feltámadt, s diadalmas sorokban ujra hozza

zászlai erdejét;

újúló glóriában megdicsőülve árad,

olthatatlan fáklyával, isten-arc, önmagának

szent császára, a nép.

 

Talpra!... Hisz gyász-hangjával a halál trombitája,

mint megriadt oroszlán, bőg a feltámadásra,

maga is ijedez;

szabad, aki lélegzik, a világ egy akol már,

igazság és szabadság többé nem puszta szó már:

valódi ünnep ez.

 

Elő a kardot! Ez kell végitéleti bálban!

Verjen közénk a szél, hogy illegjetek a táncban

hol oda, hol ide!

Elő, elő, ezernyi hullámban és csapatban,

ahogy a rengetegbe csap megálíthatatlan

a tűzvész özöne!

 

Nézd, nézd, urna hogy omlik, hamvakba szikra lobban,

hogy száll elő a mult a római nép viharban

újúlt csatadalán;

vaspáncéluk magukra öltik megint az árnyak,

s emelkedve hogy int ősz dicsében homlokának

egy Caesar, egy Traján!

 

Száz rothadt trón merűl a gyűlölet tengerébe;

ahogy a lánc a rabról, királyi bűnök érce,

ing a jogar s esik;

dördűlve nyilnak ketté kapui a pokolnak,

hogy ezrével fogadja pusztuló zsarnokoknak

undok tömegeit.

 

Hiába, csak a visszhang felel hívó szavamra;

érc-húromra csak épp hogy rezzen a fül s a tompa

idegek mámora;

szivetek oly fagyos, hogy se hazánk Istennője,

sem a lobogóhajú Virtus nem üt belőle

egy szikrát sem soha.

 

Egyedűl állok, és úgy nézek a fiatalság

kiélt szivére, ahogy a rossz dögöt, a prédát

nézi az ölyv szeme;

mint sas, mely égi röpte után megtér a síkra;

mint hegy, amelynek felhőcsíkos homloka mintha

villámot rejtene.

 

De, ah, legalább azt, hogy éreztek, azt ne halljam!

Ilyen hervadt ruhát szent titkán a halhatatlan

lélek sose visel;

minden szavatok úgy hat, mint mennyegzőn a gyászdal,

mint a jókedv mely zeng, de csak a kuvik szavával,

mint síron a röhej.

 

Mihai Eminescu

 

 

A SZEGÉNY DIONIZ TŰNŐDÉSE

 

Hej! hasas palack ez! No de belefér a gyertya! Itt van.

Könnyeit sercegve sírja tövéig a kis viaszláng.

Mindegy: a nyomor is ihlet. Énekelj hát, óh, igaz bárd!

Pénzt egy százada nem láttam, bort egy hónapja nem ittam.

 

Királyságot egy cigiért! Lángképekkel festeném a

hófelhőket... Ah, de miből?!... Zörög a szélben az ablak;

padlásomon kandúrkoncert; kéktarjú pulyka baktat

elmerengve udvarunkon, s lépte, mint a lelke, méla.

 

Uh! Micsoda hideg!... Köd a lélegzetem!... Két fülemre

ráhuztam a birkakucsmám, mert karomon nagy a lyuk s tág:

mint mikor a cigány dugja szita-házából az ujját,

könyökömmel hőmérőzöm: fordúl-e már melegebbre?

 

Nagy ég, de jó bundám lenne, hogyha most egérke volnék;

ehetném a könyveimet – nem bántana semmi fagy!

Pompás volna csemegének Homéroszból egy falat;

palotám egy rés a falban, s feleségem egy ikon-kép!

 

Falon s mennyezetgerendán, hol por ujjnyi s pók ezer van,

vörös poloskák rajzanak, szinte öröm nézni őket!

Szalmazsákommal és árva bőrömmel már nem törődnek:

rég kiszívták végső cseppjét... Ölnél hosszabb rajvonalban

 

andalog a promenádjuk... Ah, mily graciőz mulatság!

Milyen jámbor az az öreg, ahogy jobbra-balra bámul;

ott egy dendi... az a fürge... Vajon tud-e franciául?

Egy romantikus kislánynak a szelet százan is csapják...

 

Brr, be fázom! Épp kezemen egy fekete bolha, ott ni!

Nyálazom is már az ujjam..., Eh, mért ne éljen az árva?!

Volna nő, akire ugrott, biztos lenne a halála,

de nekem, szegény ördögnek, minek nekem bolhászkodni?

 

Kandúr dorombol a sutban... De blazírt vagy! Ide, kandúr,

órám s egyetlen barátom, mondd csak, mi a véleményed:

volna a földön macskaállam, megtennélek belügyérnek,

tudd meg, szegény, te is egyszer, hogy él, aki igazán úr!

 

Vajon mit gondol a ravasz, hogy dorombol, egyre, szörnyen?

Milyen édes gondolat jár macskai képzeletében?

Szerelmes tán, és egy fehérprémes hölgyért eped éppen,

kit légyottra vár a csűrben, a padon vagy egy gödörben?

 

Vajon költő volnék, ha az egész világ macska volna?

Hogyne: ódákat nyávognék, zord Garrick, s tragédiákat,

nappal sütkérezve lesnék fürge egérfarkincákat

s éjjel tornácról, tetőről heinéskednék fel a holdra.

 

Ha bölcselő, szív-malasztért esedezne csak a szám!

Népszerűen prelegálnám, eszményeink mennyit adnak,

s a hőkeblű ifjuságnak, a serdülő úrfiaknak

beadnám, hogy álom a lét, kandúr-álom és silány.

 

Vagy, pópaként, templomában annak, aki arca-képe

mintájára megteremté macskák ezer nemzedékét,

harsognám a bűnt, a nagybőjt lélekirtó megszegését,

vagyis, hogy: Jaj, jaj tenéked, macskanép, óh, macskák népe!

 

Óh, a törvénytáblák soknak köztetek már mit sem érnek

és a földfölötti föld s az észfölötti ész, bogozni

tovább bogozni a macskák sorsát! Istentagadók, ti,

rátok csapnak a pokol vad árnyai, a denevérek!

 

Anathema sit! – Az ilyet köpje szembe mind a macska!

Felejted, mily csoda benned az ő tiszta, szent varázsa?

Óh, elfajzott nemzedék, te! Karmot adott karmolásra,

és bajúszt, hogy pödörjétek: s lábatok most rátapodna?

 

Hű! Hogy halódik a flaskó fény-csonkja, hogy roskad össze!

Aludj, öregem, köröttünk immár teljes éjhomály van.

Álmodj kegyről, én aranyról, te a sutban, én az ágyban.

Bár szállna rám édes álom, a gondolat pihenője!

 

Tűnjék rólam néma békéd jöttén minden háborúság:

jőjj, óh, álom; vagy te, halál! Gyötört lelkem úgyse bánja,

soká lát-e még a macskák, bolhák s a hold társasága,

vagy sem – kinek volna fontos? A költészet – nyomorúság!

 

Mihai Eminescu

 

 

A VÁNDOR DALA

 

Rügyön, szirmon alkonyárny leng,

kábulok az illatárban;

csermely susog, csalogány zeng,

csengő cseng a ló nyakában.

 

Mire várok, mért merengek?

Nincs örömöm a tavaszban?

Minek tavasz az özvegynek:

hol van, akivel megosszam?

 

Házam előtt víg zenészek

álldogálnak, muzsikálnak,

peng a gitár, száll az ének,

s az én szemem könnybe lábad.

 

Ahogy zeng a nóta, nyomban

ablakot nyitnak a lányok;

nekem a dal is csak bánat:

hol van, akivel megosszam?

 

Én csak fájok, én csak égek,

nem megyek én haza többé:

árva leszek mindörökké,

sírba viszem a mesémet.

 

Ülök, kezem az ölemben,

gyertyám néma lángja reszket;

néha dal gyúl a szivemben,

néha búsan írni kezdek.

 

Gyerekeim, szavak, álmok,

vídíttok-e valahára?

Özvegy lélek az apátok,

sok a gyerek, – sok az árva.

 

Fut a ború, fut a derű,

fut a fehér hó s a zöld gyep:

csak a vándor bánata hű,

hisz gazdája árva-özvegy.

 

Mickiewicz

 

 

HAZATÉRÉS

 

... Ott álltam megint a

darabka földön, ahol, elfelejtve,

töltöttem két remete-évemet.

Tiz év telt el azóta, s az idő

közben nekem is sok ujat hozott.

Az örök törvény parancsa szerint

magam se vagyok, aki voltam. Itt

mégis feltámad szivemben a mult:

ugy érzem, csak tegnap bolyongtam erre,

a ligetben.

Ni, a kunyhó, ahol

együtt laktunk, a cselédünk meg én!

Rég meghalt a jó öreg. Reggelenkint

nem hallom többé csoszka lépteit,

ahogy a házat végigjárja; sem

este, a vihar vad zúgása mellett,

gyerekkorom meséit, melyeket

szüntelen ujramondattam vele.

 

S az erdős domb is itt van, a bozót!

Hányszor ültem itt, mozdulatlanúl,

és néztem, ki, a tóra, s álmodoztam,

más vizekre és más partokra vágyva...

Arany mező s zöld rétek keretében

nyujtózik, mint nagy, kéklő ragyogás.

Halász evez tova titokzatos

hullámain, húzza szakadozott,

öreg hálóját. Ott, a parti lejtőn,

faluk tarkállnak; és, a házakon túl,

szárnyait alig emelintve, a

roskatag malom...

A birtok határán,

ahol, záportól törve-mosva, hegynek

kigyózik az út, áll három fenyő:

kettő együtt, társuk kissé odább.

Ha holdvilágos éjszakákon arra

jártam, ormaik susogása mindig

baráti szeretettel üdvözölt.

Ma is ezen az uton lovagoltam

és láttam őket. Nem változtak, éppúgy

üdvözöltek, mint egykor. De tövük

körül, hol minden kopár volt s üres,

egész kis erdő sarjadt föl azóta.

Az uj zöldelés mint gyermekcsapat

tolong a két öreg körűl. Odább meg,

árván, rosszkedvűn, mint egy agglegény,

a társuk áll, s körötte minden éppoly

sivár, mint volt.

Üdv neked, ifju nép!

te ismeretlen! Nem rendelte sorsom

meglátni jövőd büszke erejét,

amikor öreg barátaimat

tulszárnyalod és őszes fejüket

elfödöd a vándor elől. De tán

üdvözölhetitek az unokámat,

amikor majd baráti társaságból

derűs gondolatokkal hazatérve

elléptet éjszaka előttetek

és rám gondol...

Mihajlovszk berkei,

többször kértem már oltalmatokat!

Mikor először láttatok, vidám

ifju voltam még. Gondtalan, mohón

csak akkor léptem az életbe. Gyorsan

multak az évek, s mint fáradt zarándok

kerültem, most, másodszor, körötökbe.

Fiatal voltam, de megtört a harc,

az erősebb sors kemény ereje.

Fájdalmas szivem elfásulva gondolt

vissza ifjuságomra, melyet annyi

terméketlen keresés tékozolt,

sok méltatlan szemrehányás dühére,

a barátságra, mely szeretetem

fanyaron és bántással viszonozta,

és fojtogatott a keserüség...

 

Puskin

 

 

A RÉGI HÍD

Die alte Brücke

 

Íved, mit közös mult rakott

századok óta elhagyott;

uj építmény kerűlt föléd:

itt állsz. S amott jön-megy a nép!

 

Az utat, mely rajtad haladt,

gyom lepi és piros pipacs!

Mohád gyönggyel hímezi a

lent zúgó Reuss párázata:

 

légszőtte, fátyolos ruhát

terít a tűnt idő reád,

s nem élet, – a történelem

jár-kél csak szűk ösvényeden.

 

A sziklavisszhangnak latin

diákdal zendűl szirtjein,

a dörgő habban nyerités

s dobszó álmodik, s elenyész.

 

Rómába vittél, Gonosz Út,

lován a Császár itt vonúlt,

s hogy megáztatta víz pora,

itt sápadt el Parricida!

 

Vittél Északra levelet,

római ármányt, eleget,

a nehéz zsoldos erre járt,

prédát hurcolva s döghalált!

 

Végük! Multuknak nyoma sincs!

A Természeté vagy megint,

s gyom törli el rajtad s virág

az Ember bűnös lábnyomát!

 

Meyer

 

 

SZÉP DOON...

Ye Banks and Braes o' Bonie Doon

 

Szép Doon, oly friss sziromözön

hogy nyithat parti dombodon?

Hogy dalolhattok, madarak,

mikor én csak sorvadozom?!

Szivem téped, boldog madár,

virágzó tüskék dalnoka:

elmúlt gyönyöröm hirdeted,

nem tér az vissza már soha!

 

Hányszor látta kóbor szemem

Doon-parti rózsa s lonc frigyét;

szivét zengte minden madár,

s én, bolondúl, a magamét!

Téptem egy rózsát... Tövises

fáján oly édesen fakadt!

De egy hűtlen ellopta – óh,

nekem csak tüskéje maradt.

 

Burns

 

 

PUSKIN HALÁLÁRA

 

Gyilkos golyóig ki gyalázta

le ugy a költő életét,

hogy mint rossz edény vagy cserép

széttörjön egy isten lakása?

Igaza volt vagy nem neki:

földi itélet sose biztos –

Isten előtt egy királygyilkos

bűne és átka terheli.

 

Téged pedig, kit oly korán

elvitt az erőszak, örökszép

csoda: altasson csönd s öröklét!

Pihenj békében, drága árny!

Életed utján rút, kegyetlen

hajszák közt hősként vándoroltál:

égi akarat szerve voltál

s izzott a vér minden eredben.

 

Becsületeddel ezt a vért

itattad, hogy muljék a szomja,

s mikor leszálltál a sirodba,

néped áldó könnye kisért...

Gyilkosodnak mérje ki sorsát,

kire véred kiált, az Ég –

mint első szerelme tüzét,

őriz szivében Oroszország!

 

Tyutcsev

 

 

A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ

BALLADÁJA A SZÉPLÁNYOKHOZ

Ballade de la belle Heaulmière aux filles de joie

 

Kislány, kesztyűvarroda szépe,

ki azt kérded, hogy hogyan élj,

s te, suszterbolti Hófehérke:

épp ideje, hogy észretérj!

Zsebelj és férfit ne kimélj;

foszd ki, akit tudsz, sorra mind:

a nő, ha megvénült, nem ér

annyit se, mint egy rossz fitying.

 

Virslik s hurkák csinos tündére,

ki perdülsz, táncolsz, mint a szél,

s Vilma, tapétás felesége,

vigyázz, mert lelketlen a férj;

becsukhatsz, mihelyest a dér

és a hervadás meglegyint.

Boltod? Egy vén pap ha betér!...

Mi leszel? Csak egy rossz fitying.

 

Anci, kis kalapdíszítő, te,

barátaiddal összeférj!

S Kati, te táskakészítő, ne

kergess el senkit, aki kér:

ifjan, ha nem is szenvedély,

de egy mosoly nektek is int...

Rút öregtől borzad a vér:

annyit ér, mint egy rossz fitying.

 

Ajánlás

Sírva-jajgatva mondom: élj,

lánynép, a tanácsom szerint!

Engemet már elért a tél,

s nem vagyok, csak egy rossz fitying.

 

Villon

 

 

NYERGE ALATT KÉT PISZTOLYÁVAL...

Avec les pistolets...

 

Nyerge alatt két pisztolyával

léptet föl, föl, a dombon által,

 

föl, föl, föl, föl, pirosra gyulladt

csíkján az esti hegyi útnak.

 

Háromszög-kalap: márki-jel.

Frakkját magasra tűzte fel.

 

A háromszögből merev copfja

kilóg; s ő figyel, meghajolva.

 

Hű, de sima az arca! és

a szeme kék, az orra réz.

 

Egy erdőhöz érkezik épp:

hangok ütik meg a fülét.

 

Ház csak messze van, kettő, három,

a tűzcsíkos, kék láthatáron.

 

„Pénzt vagy életet!" riad egy hang.

Ő kengyelében már felpattant.

 

Csipkés két keze valahol

a nyeregtáskában kotor.

 

Aztán kiemeli a nagy,

vertréz-csövü pisztolyokat.

 

S két kézzel jobbra-balra lő,

szikla-test, maga az erő.

 

A pisztoly durran, szörnyü szája

nagy tűzfoltokat köp a tájba.

 

S ő megy tovább, a dombon által

– nyakán fityeg a copf, a dísz –

 

nyerge alatt két pisztolyával

az uton, mely Ramous-ba visz.

 

Jammes

 

 

AZT ÍRTAD...

Tu écrivais

 

Azt írtad, örvösgalambra vadászol

a goyave-i erdőkben, és

orvosod, aki kezelt, kevéssel a halálod

előtt megírta, sorsod mily nehéz.

 

Ott él, mondta, a rengeteg karibi bozótban.

Az apám apja vagy. Ma még

itt vannak öreg leveleid a fiókban,

s bennük egy életnyi keserüség.

 

Orthezből indultál, mint orvos, a szörnyeteg

messzi szerencse után.

Egy tengerész hozta néha a leveleidet,

valami Folat kapitány.

 

Tönkrejuttatott a sok földrengés azon a földön,

ahol áporodottan, keserűn

ittátok a nehéz esővizet a csöbrökben...

És mindezt megírtad nekünk.

 

És patikát vettél. Azt mondja róla

az egyik levél: „A Metropolisz,

még az is megcsodálhatná." S azt írtad: „Azóta

igazi kreol lettem magam is."

 

Ott temettek el, messzi, gondolom: Goyave-ban.

S ahol születtél, én ott irok.

Sárgult leveleid csupa komolyság, csupa bánat.

Itt őrzi őket a zárt fiók.

 

Jammes

 

 

MI NYÚZ ÚGY?

Why so Pale and Wan?

 

Mi nyúz úgy, mi sápaszt kórrá?

Ki vele: mi nyúz?

Ha vidám arc nem hatott rá,

hatni fog a bús?

Ki vele: mi nyúz?

 

Mi baj némít, mért e béklyó?

Ki vele: mi baj?

Ha nem fogott rajt a szép szó,

fog a néma jaj?

Ki vele: mi baj?

 

Talpra, öcskös! Lelke rajta,

ha nincsen szive!

Vagy maga jön, vagy nem hajtja

hozzád semmi se:

'gye meg a fene!

 

John Suckling

 

 

CHARLEROI

Charleroi

 

Fekete fűben

kobold-rajok;

mord szél robog-

sír keserűen.

 

Orr szimatol.

Zizzen a vad zab.

Szemedbe csapnak:

csak egy bokor.

 

Ember tanyáz itt?

Viskók, piszok.

Rőt hámorok

pokla parázslik.

 

Füst? Mi ez a – ?

Hars állomás zeng.

E látomás lent:

ez Charleroi?

 

Szag, vészt lehellő.

No de mi ez?

E zaj, e nesz:

csörgő, kereplő?

 

Baromi táj!

Óh, fulni kezd és

izzad a test és

érc kiabál!

 

Fekete fűben

kobold-rajok;

mord szél robog-

sír keserűen.

 

Verlaine

 

 

A KÖDŰLTE FOLYÓN...

L'ombre des arbres dans la rivière embrumée

 

„A fülemile egy ág tetejéről látja

magát odalent, és azt hiszi, hogy a vízbe

esett. A tölgy sudarán ül és mindig fél,

hogy megfullad."

Cyrano de Bergerac

 

A ködűlte folyón, mint füst vagy rezge pára,

foszladozik a fa árnya,

míg fönt, az igazi ágak, igazi lombok

közt sírnak a vadgalambok.

 

Hogy bámulta e táj, e fakó hab, e partok,

óh, sápadt vándor, az arcod,

és a lomb magasán hogy zokogott az ének,

sok-sok vízbefúlt reményed!

 

Verlaine

 

 

STÜZERBACH

Stüzerbach

 

Utam, mint a patak, az estével együtt

szállt a völgybe.

Házak csillognak az alkony

páráin át. Langyos levegő

húz fölfele. Hüvös ormokról

ereszkedem alá.

 

És köröskörűl a nagy béke

cseng, harangokból,

kocsinyikorgásból, kaszafenésből,

zümmögő emberi szóból

felcseng hozzám és csalogat. –

 

Késő éjjel azután utánam jössz, hüvösség,

csúcsjáró ösvényeimről

az elcsöndesült völgybe, ahol

pihenőre találtam; réteken át jössz,

a malombástya felett, libbenve emeled

ablakom függönyét.

 

Wilhelm von Scholz

 

 

SÓHAJ A CÉDRUS FELETT, MELYET KIDÖNTÖTT A SZÉL

 

Cédrus állt parti nádkunyhóm felett.

Kétszázéves, mondták az öregek.

Érte jöttem, irtottam a vadont.

S most májusban, mint sáskaförgeteg,

szisszent a szél, nőtt s hozott oly vihart,

hogy folyót, hegyet söpört s kicsavart

minden fát – ki az én cédrusom is.

 

(Ha ég átka volt, vajon mit akart?)

Hogy állt itt a kék parton ez a fa!

Zöld ernyője, óriás kupola,

esőtől, hótól védett, s muzsika

szólt benne, ezer csodafuvola.

Dőlt tigrisként fekszik most a füvön,

roskadt sárkányként. Szemem csupa könny.

Ha verset írok, hol szavaljam el?

Kunyhómban sincs nélküle örömöm.

 

Tu Fu

 

 

A TANYA RAGYOGOTT...

La ferme était luisante...

 

A tanya ragyogott, fekete volt és fénylett

a falon a szita.

A vasárnap szomorú és szép, és még nem ért meg

a kukorica.

 

A vendéget egykor szüleitől a misszióba hívta

valami távoli vágy;

s most azt mesélgette nekünk, hogy hogyan itta

a keserű pocsolyát.

 

Szabadságon volt. Szavaiban száz pagoda, sárkány

s pogány nép jelent sorra meg,

s rothadt folyamok, karcsú és sárga vázák

s keresztény emberek,

 

s kínzások, melyeknél fő-pont az égetés

és a körmünkre bárd csap,

villamos rája ütése és a Nagy Szellem és

mérgező árnyak.

 

Mert hát elhagyta a fekete tanya s a fehér

templom közelét

s a véres hányások országában élte

az életét.

 

Most hazajött, s a szekrénynél az

öreg szülők

meghatva ültek a nagy, feketeszakállas,

vándor pap előtt.

 

Épp szívtam, mondta, éjjel, mezitláb, a pipám,

mikor házamra rontott

a sok annamita... Lándzsát emelt valahány...

Én meg dorongot... –

 

S elmondta az esetet, és nagyon elszomorodott,

ahol született, a tanya...

A gyászos napfényben szinte sírt az anya,

úgy elszomorodott.

 

Jammes

 

 

ALTATÓ A KEDVESHEZ

 

Aludj, bús kedvesem! A rózsás este már

mindjobban elvegyűl a közelgő homállyal;

megjött, bégetve, és pihen s hallgat a nyáj;

utat s visszaült port éj s köd barnája árnyal.

 

Szálljon le a szender szép, szárnyas angyala, s

vigyen magával egy más életbe! Kegyetlen

napjaimban barát ő már rég és vigasz –

Aludj, aludj: tőle nem féltelek, szerelmem:

 

feledést csöpögtet a szív sebeibe,

tovarebbenti mind, ami jaj, ami emlék,

ami csak gyötör, és láthatatlan keze

átveszi reggelig lelked szomoru terhét.

 

Ellenséges szavak s szemek csaptak feléd,

kimerített a nap, belső harc, sok galád vád...

Aludj el, gyermekem; az álom majd közéd

s közéjük engedi irgalma tiszta fátylát.

 

A. K. Tolsztoj

 

 

A PUSZTAI CSÁRDA

Die Heidenschenke

 

A széles magyar ég alatt

jártam, vigan bucsúzván

fától, falutól, s utamat

kint róva már a pusztán.

 

A puszta csöndes volt s kihalt;

alkonyfelhők vonúltak,

s itt-ott, jósolva zivatart,

villám erei gyúltak.

 

És jele rezzent – mi lehet? –

valami messzi nesznek;

a gyepre nyomtam fülemet:

lovasok közelednek?

 

És ahogy jöttek, a talaj

lassan remegni kezdett,

mind komorabban, mint vihar

előtt a szív ha reszket.

 

Pusztai ménes tört felém,

száguldva, zúgva tombolt,

s nyomában néhány vad legény

durrogtatta az ostort.

 

Fekete mének, gyors paták

rúgják hátra a földet,

tiporják a szél rohamát

s dühébe dübörögnek.

 

De fegyelemre kényszerűl

a mén ficánkolása,

a csikós lába úgy feszűl

vaspántként a hasára.

 

Arra zúgtak el, honnan a

vihar hadai jöttek;

nyomuk sincs – felhős éjszaka,

nyelte magába őket.

 

Fül s szem velük volt még tele,

hallotta, szinte látta,

pata hogy döng s mily fekete

sörényük lobogása:

 

felhőkké váltak a lovak,

fent, gyors gomolyba gyűrten,

a visszhangzó mennybolt alatt

kavarogtak az űrben,

 

mig a szél, fújva förgeteg

csikósként a danáját,

bontogatta fejük felett

a villám karikását.

 

Jól megizzadtak a lovak,

lábuk robaja gyérült,

nagy esőcseppekben szakadt

a földre veritékük.

 

Közben megjött az alkonyat:

kis dombok integetnek

messziről, és fehér falak,

sürgetve, hogy siessek.

 

Csend volt, oszlott a sűrű köd;

s örvendve távozásán

a sík fölé égnek szökött

a fiatal szivárvány.

 

A dombok megjöttek; tünő

pírján az esti napnak

kigyúlt a barna nádtető

s lángot vetett az ablak.

 

Szinte részegen lobogott

fent a zöld csárda-cégér;

füleltem: kik dalolnak ott

tüzes cigányzenénél?

 

S már bent is voltam, a sarok-

padkán, egy icce mellett,

és néztem, tánca hogy forog

az ujabb förgetegnek.

 

Friss volt a lány mind s fiatal,

arc és termet sudár, szép:

csakúgy perdűltek! S a duhaj

legények? Vad betyárnép!

 

Tenyér csattog, sarkanytyu peng,

ütemre, mint a nóta,

ujjong a dal, majd sírva zeng,

s szilajjá komorodva

 

Hang kurjant: „Fiúk, szabadok – !

Hej, ez aztán az élet!"

De a száj felé könny csorog,

mig viharzik az ének.

 

A barna betyárkapitány,

fejét öklére hajtva,

néz, mintha itt se volna: tán

a jövőjét kutatja.

 

Sűrű szemöldöke mögűl

szeme zordan parázslik,

mint láng, ha éji fák közül

az erdőből világít.

 

De, ahogy magasabbra hág

a kedv s dac gyúl a vérben,

látom, a kiürűlt kupát

földre söpri kevélyen.

 

Hajadon ül az oldalán,

gyermeki tisztelettel,

de, bár vigat húz a cigány,

tánc, nóta neki nem kell.

 

Az apa szeme boldogan

gyönyörködik a lányban,

bár a gyönyörnek férge van:

„Mi lesz, ha majd – magában...?!"

 

Mind szilajabban hegedűl

a lelkekbe a banda

és édes őrület derűl

a sok keserü arcra.

 

Még a vezér is enyhül, óh!

bármily szigoru máskor: –

eszembe sajdúlt a bitó

és kiszöktem a házból.

 

A puszta néma volt s halott,

élet csak fent az égen;

néztem a tenger csillagot

s a nagy holdat az éjben.

 

A kapitány is kiosont,

járt-kelt, halkan körözve,

fülelte, ott, messze, mi zsong,

és fülelt, le a földbe:

 

hogy nem tör-e rájuk a baj,

rém, ott, az árnyakon túl,

s nem jelzi-e rezgő talaj,

hogy rajtuk üt a pandúr.

 

Semmi nesz. Megállott tehát,

bámult a csillagokra,

bámulta a hold udvarát,

mintha azt mondta volna:

 

„Ártatlan hold, te szűz, hideg,

és csillagmilliók, ti,

biztonságban be jó lehet

ott fönt kört körre róni!"

 

Megint figyelt – s pattant legott,

bekiáltott a házba

és szavára elhallgatott

a hejehuja, lárma.

 

S még hármat se vert a szivem,

lovon mind, tovaszáguld,

ill' a berek – vészterhesen

döngött a föld utánuk.

 

A banda meg húzta tovább,

szive tűz is, keserv is,

s árnyként ébredt, nótáin át,

Rákóczi, a rebellis!

 

Lenau

 

 

RABLÓK KEZÉBE ESETT

He Fell Among Thieves

 

„Raboltatok", mondta, „és gyilkoltatok; itt a szennyes préda

s ne maradjon temetetlen a sok halott.

Mit kivántok még a volt baráttól?" „Vért a

vérünkért", mondták azok.

 

Nevetett: „Ha egy felér az öttel,

rendben van; de a számla tán kivárhatja a holnapot:

én is szerettem a napba nézni." „Reggel

halsz meg", mondták azok.

 

Üres revolverét a szakadékba dobta,

s ment, föl, elérte a keleti hegyszegélyt;

reménytelen nyugalomban, két karját térdeire fonva,

álmodta át az éjt.

 

Nem hallotta, hogy zúg a Yassin, amint, magát sebezve,

sziklamedrében komoran tajtékzik és szalad;

nem látta a holdfényt Laspur hegyein, se messze

az afgán havasokat.

 

Az áprilisi delet látta a könyvein: csupa szikra

volt a fény, s az ablakon benyúlt a kékakác;

s hogy a lenti teraszról lovagolni hívja,

hallotta az apja szavát.

 

Látta a kis, szürke templomot, tul a parkon,

s a zöld halmokat kedves halottjai felett;

a norman boltivet, a kórusban a szelid alkonyt

s a rőt és fekete rezeket.

 

Látta az iskola-kertet, a lomb napverte zöldjét,

a tribünt a falnál, a távol szalagot: ott volt a cél,

a szomszéd futót, és hogy tombol a közönség,

és a neve szárnyra kél.

 

Látta a sötét faburkolatot, s az óriási

asztal vendégeit a gerendás plafon alatt;

az Egyetemi Nyolcast, messze, a trénert, s a királyi

páholyban a Donokat.

 

Figyelte a gőzös orránál a habot, a sebesség

bizsergését, a daráló csavart, az egész hajót;

hallotta az utasokat, amint otthonukat emlegették,

látta a lobogót.

 

És ekkor: virradt. Talpra ugrott és indult, le, a völgybe,

az erdő alá, ott várták tábora romjai;

nagyot ivott az édes és hideg reggelből; körötte

álltak a gyilkosai.

 

Fény tágult, szélesedett, keményen tisztultak az ormok,

vakító hóvá hültek a vérvörös gleccserek;

fordult s meglátta végül: az arany korongot

hogy metszi át Kelet.

 

„Óh, glóriás Élet, lelke a földnek, a napnak,

éltem, dicsérlek és imádlak, Örök Ut!"

Kard villant. A hágó felett egymásután tovahaladtak

a hangok. S a hegy aludt.

 

Henry Newbolt

 

 

EMLÉKSZEL MÉG...?

Denkst du daran...

 

Emlékszel még, hazai hegyeid

komor rengetegéből a magas Harz

sötét fenyőzöldjéből, mint gyerek,

hogy néztél alá először a síkra?

Tarka világ! ujjongott a szived.

A szántóföldek szines csíkjai

legyező gyanánt nyíltak szét szemedben

véges-végig a kerek dombokon –

szín volt, tündökölt a messze világ!

S gazdagabban, háromszor gazdagabban,

mint bent, fekete fenyveid alatt,

izzott odaát a nap aranya...

Tarka világ! – Óh, maradt volna tarka!

 

Hartleben

 

 

A KORMÁNYZÓ TÉLI VADÁSZATA

 

Ah, Tung-csván kormányzó lovasai!

Vadászaton is látszik: hős fiúk!

Éjjel jött háromezer, s láncuk a

hajnali tájra már körként szorúl.

Hét-nyolc minden tíz vadból az övék.

A harci zaj napestig égre zúg.

Kilenc orrszarvút élve, fekete

medvéket holtan hoz a teve-púp.

Kelet, Nyugat, Dél s Észak hegye, hol

jártak, tiport vetésnél szomorúbb.

Van egy madár, úgy hívják, hogy „csü-jü",

csak lomhán száll, inkább repesve fut,

húsát inyenc tálaink megvetik:

háló őreá ugyan mért borúlt?

A kormányzók évente kétszer ily

hajtást rendeznek: uj rá a joguk.

Tarka mén táncol a kancák előtt,

mert tábornok is egyben az uruk...

Rossz időnkben árva vén kóborol,

tíz éve ún rőt zászlókat s borút.

Örülök, hogy sereged szép; de vidd

a nyugati barbárra háborúd!

Nyulat ölsz? Rókát? A Menny Fia rég

nincs Hszjen-jang-ban, s fut, mint egy nyomorúlt!

Kapunknál a rém... Vagy nem gyász-e, hogy

uj menekültektől porzik az út?

Óh, jaj,

új menekültektől porzik az út!

 

Tu Fu

 

 

UTAS ÉBRED

 

Káprázva ébredek. Idegen ágy.

Fehér hó lepi szobám padlatát?

Felnézek – a hold vakítva ragyog.

Fejem lecsügged – hazagondolok.

 

Li Taj-po

 

 

ÚTKÖZBEN

 

Olvastam valaha – még mint diák –

egy régi kinai költő dalát.

 

Idegen szálláson volt, egymaga;

és padlóján a hold fehér hava.

 

S ahogy tünődött néma fekhelyén,

némán ragyogott mellette a fény.

 

S szobára, tájra oly nagy csend borúlt,

hogy a költő bús szive elszorúlt.

 

Évek mulva megszálltam valahol,

út közben. Kint erdő, vad és komor.

 

S a hold egyszerre szobámba sütött

s a régi dal megint sziven ütött.

 

Rettenetes volt az az árvaság.

Akkor értettem meg költőm dalát.

 

Magány vett körűl, idegen szoba;

és a padlón a hold fehér hava.

 

A ház, az erdő, s néma fekhelyem

némán ragyogott s hallgatott velem.

 

S megéreztem, mig a fény ellepett,

lassan hogy hat át szellem szellemet.

 

Hogy népek, puszták s tengerek felett

varázs hogy köthet össze lelkeket.

 

A költőnek rég nem volt nyoma sem,

de szive sebét érezte szivem.

 

Közös jaj sírt, közös, könnyes beszéd...

S megszoritottam elporladt kezét.

 

Vrchlicky

 

 

NEGYVEN SOR LI PÓ-NAK

 

Volt egy bolond vándor és tégedet

számkivetett istennek nevezett.

Ecsetedből viharként kelt a vers

s ha kész volt, zokogtak a szellemek.

Rejtve indult, azután egyre nőtt

s hajnalként áradt dicső hírneved.

Hódítottak az alkotásaid;

volt is jutalmuk: rendkivüli kegy.

Várt rád az udvar arany csónaka

s a sárkányköpeny vállad dísze lett.

Eléd nyíltak a császár termei

és kék mandarin-felhő legyezett.

Amikor hazaengedett urad,

találkoztunk, s szivemre forrt szived.

Hű otthonod maradt a kért magány

s lelked fény s bukás nem rontotta meg.

Szerettem szilaj tréfáid, s a bor,

ha te ittad, tán a mennyből eredt.

Óh, ittas éjek, tánc, liangi-park!

Sze partja! Hogy zengett a kikelet!

Zsenid nagy volt, még nagyobb a szived,

jóságod nem, csak pályád törhetett.

Dacos és büszke voltál, mint Ni-Heng,

a toll szegénye, mint Jüan Hszien.

Éhezve koldúltad a kenyered,

de kapzsinak mondtak az irigyek.

Száműztek Vu-ling tűz-hegyeire,

bár mást ily sors még csak Szan-vej-be vet.

Hány évig rémitett ott a kuvik?

Árván sirtál az Egyszarvú felett!

Szu Vu mindig a Han híve maradt;

Szolgálta-e Hvang Kung a Csin-eket?

Sen Kung gyanánt toltad el a kupát,

liang-i rabként írtad leveled.

Hiába: ha elítélt a világ,

ki újíthatta igaz pörödet?

Lábadozva dalolsz az őszi hold

alatt most a folyamnál, szent Öreg.

Égbe tutajoznék megtudni: ily

érdemtelen nyomorba mi vetett?!

 

Tu Fu

 

 

SALLES MELLETT...

Il est près de Salles...

 

Salles mellett, jobb felől, tudok egy tiszta forrást.

Fekete páfrányokat és mohát és borostyánt

tükröz szelíden a csermely fénylő vize.

Ott megy az országút, és a nyár melege

a föld felett ragyog, vibrál és foszladoz.

Ki arrafelé jár (vagyis a gyalogos)

bocskora szíjjáig érzi, hogy süt az út.

Körülötte a nyár sápadt melege zúg;

de mikor az utas odaér a kis érhez,

egyszerre özönlő, jó frisseséget érez.

 

Sokszor elmentem én egész a tanyátokig

ezen a fehér úton, mely Hagetmau-ba visz.

Szemeim, melyek a parti láthatárt lesték,

látták ott emberek nagyranőtt sziluettjét.

De szomorúan és mindig hiába kerestem

a delizsánszot, amely, mielőtt megszülettem,

az élő víz mentén hazahozta jámbor

nagyapámat, mikor megjött az Antillákról.

 

Jammes

 

 

STREETS II.

Streets II.

 

Óh, a folyó! folyó az utcán!

Kanyarodva búvik ki, furcsán,

egy öt-láb-magas fal mögűl,

és homályos, de tiszta árját

külvárosok egész során át

hömpölygeti nesztelenűl.

 

Széles az út, a parti párkány,

úgyhogy a víz, mely hullasárgán

szalad, sose remélheti,

hogy mást tükrözzön, mint ködárnyat,

bárhogy égnek reggel a házak

fekete-sárga ormai.

 

Verlaine

 

 

HAZAGONDOLÁS, A TENGERRŐL

Home-Thoughts, from the Sea

 

Szent Vince Fok büszke bérce északnyugatba veszett;

Cadiz öblét alkony, vérző tűzparázs, töltötte meg;

szemközt a víz nagy lángjában kék Trafalgár lebegett;

már Gibraltár zord fenségét mutatta északkelet;

„Anglia mindenütt segít: neki én hol segitek?" –

mondja, aki, mint ma én, az égre néz s imát rebeg,

mig amott a Jupiter kél némán Afrika felett.

 

Browning

 

 

A HAJÓ

 

Magányos szál vitorla röppen

a tenger kék sivatagán...

Nem jobb otthon, a kikötőben?

Uj partok vonzzák, uj talány?

 

Táncol a hullám, könnyü szél zúg,

az árboc imbolyogva dől...

De nem a boldogság felé fut

a hajó, és nem az elől:

 

fölötte arany ég, alatta

kék víz tündöklő habjai –

De ő viharra vágyik, mintha

nyugtot csak az adna neki!

 

Lermontov

 

 

NÉZD, IDEGEN...

Look, stranger...

 

Nézd, idegen, ezt a szigetet:

élvezd, hogy tárja eléd a fölcsapó Nap:

állj meg s csodáld

figyelmesen, –

hogy füled csatornáin át

folyamként hogy tölt be a zord, vad

imbolygás, amit a tenger üzen.

 

Állj meg e kis gyepsávon, itt,

hol a mészfal a habba zuhan s párkányai

alatt megtörten

kopog az ár

s kavicsok gördűlnek a szí-

vó apály után s a ferde szirten

egy percre megül a sirály.

 

Libegő magvak a messzi hajók,

a sürgős céllal százfelé igyekvők;

ami összkép, legyen

benned emlékezet,

és mozogjon, ahogy ezek a felhők,

melyek a tükör kikötőt

s egész nyáron járják a vizeket.

 

W. H. Auden

 

 

TENGERLÁZ

Sea-fever

 

Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,

s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:

ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna

s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.

 

Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,

a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár;

amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg

és sirályszó és röpke hab és porló permet.

 

Megyek, hívnak a tengere, a cigányélet, a veszély,

a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél;

s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,

és béke és édes álom a nagy út végére.

 

Masefield

 

 

A LEGSZEBB VILÁG

 

Milyen szinű a Csia-ling vize?

Tus-feketén jáde-zöld villog át.

Különösen tavasszal szeretem

s ha friss nap gyújtja benne sugarát.

Pá-i fiúk eveznek, inganak...

Sirály röpíti csőrében halát...

Lang-csu, óh, Lang-csu: nincs más oly öröm!

Lang-csu-tól délre: legszebb a világ!

 

Tu Fu

 

 

CADENABBIA

Cadenabbia

 

Kerék s pata nem töri halk

álmod, nyári csend, mialatt

merengve e gyönyörü part

mentén töltöm óráimat.

 

Platánok zöld oszlopsora

mozgó árnytetőt sző fölém,

vízszintes ernyőjén soha

nem üt át se eső, se fény.

 

Néha egy-egy gyors szélroham

rezdűl, s ösvényemre bolond

cikázást ejt be, dús arany

fáklya-táncot a lusta lomb.

 

A Somariva-kapu kis

márványlépcsején leülök

s hallgatom, hogy mossa a víz

lábaimnál a küszöböt.

 

A hullám visszazúdul a

mellvédről s ujra nekimegy;

s messzi cseng a harang szava

a halász hálói felett.

 

Vár s part előtt suhanva, mint

árnyak, nagy bárkák, lebegők:

tükörképük fordítva ring

tükör-part s tükör-vár előtt.

 

Parttól fel: egymást emelik

a dombok; fás ormaikon,

elszórva, villák; lent pedig

Bellagio lángol a napon.

 

S homályosan, erdők, falak

kusza tömege, árnyak és

fények, Stilfs hágója alatt

Varenna és a vízesés.

 

Álom ez? – kérdem hangosan.

Álom? Égből jött s égbe vesz?

Lehet még táj, mint ez, olyan

szép, oly teljes, tökéletes?

 

Várj, édes látomás! maradj,

míg szivem mélyébe bele

nem ivódik e nyári nap

és a tó minden gyönyöre!

 

Maradj, míg képed veretét

magába nem edzi agyam;

s akkor tűnj a semmibe: légy,

mint ami sose volt, olyan.

 

Longfellow

 

 

PASSZÁT-SZÉL

Trade Winds

 

A spanyol tengeren sziget és kikötő;

fehér ház-sor és narancsliget ködlik elő;

s naphosszat, éjhosszat hűs legyező

a Passzát-szél suhogása.

 

Diós a spanyol sör, a bor szinte vér,

tánc-zene csoszog, ős tenger mesél,

hegedű sikolt, vitorlát nyöget a szél,

a Passzát-szél suhogása.

 

S éjjel a sárga hold s a fénybogarak;

s szellemhang álmodik a pálmák alatt:

halkan, elnyultan, folyton hivogat

a Passzát-szél suhogása.

 

Masefeld

 

 

TENGERFENÉK

Wirf dich ins Meer

 

– A Faust II.-ből –

 

... Ugorj a tengerbe, a tombolóba,

s alig éred el gyöngydús fenekét,

gyönyörű boltozat borul föléd;

rőtcsíkos, fényzöld hullámok inognak

fent s lent, s a legszebb lakássá dagadnak

körötted, középpont körűl. Tovább?

Ha mégy, veled mennek a paloták.

Maguk a falaik is csupa élet, –

nyílgyors nyüzsgés, tolongó, röpke fények.

S szörny-had gyűl a szelid, nagy tündöklés köré,

mind feléd ront, s egy se hatol belé.

És sárkány játszik, aranypikkelyes,

a cápa tátog, torkába nevetsz.

 

De bájt is mutat e csodavilág:

örök-friss lakod a Nereidák

 

kiváncsi raját közeledbe csalja,

vad, mint a hal, s kéjenc a fiatalja,

a vén okos. Hírt kap Thetisz, s a szép

uj Peleusznak nyujtja ajkát-kezét...

 

Goethe

 

 

TENGERI FŰZ

 

Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,

hosszú zöld haját a szélbe belebontja;

megrontott fa-tündér, valakinek átkát,

folyton azt susogja, a szomoruságát.

 

Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,

haldokló csobogást hoz a csöndes este;

s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve

néz a dult égbe, a habba, az időbe.

 

És azoknak susog, dobva egy-egy tépett

ágat a tengernek, levelet a szélnek,

s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,

zúg a gyászos élet. – Árva fűz a sziklán...

 

Jovan Dučić

 

 

E SZIRTEN ÉPÜL...

Auf diesem Felsen bauen wir...

 

E szirten épül a harmadik,

a harmadik Uj Szövetség

temploma. Ah, kiszenvedett

a szenvedés-betegség!

 

Szétfoszlott a Kétféleség

régi, gonosz varázsa;

megszűnt végre, megszűnt a test

suta sanyargatása.

 

Ezer nyelvével zenditi

Isten – hallod? – a tengert!

Ezer istenfénnyel az éj

– látod? – mennyire megtelt!

 

Ő az, a szentséges, az úr;

fény s árny egymásba villan;

az Isten: minden, ami él:

Ő van a csókjainkban.

 

Heine

 

 

TAHITI

Tahiti

 

Mikor éj kámzsázza a földet és

hajóm ringatja a nyugati szél –

a város felől vad zenebona

dárdázza a levegőt.

Ha kórus zeng,

mintha a nappal acélnyilai,

zápornyilai pattannának vissza a levegő boltozatára.

Ha egy rikkant csak, trombitaként

harsan a reszelős hang. Bendzsók és dobok

dobognak, dünnyögnek, lüktetnek hisztérikusan

a vályogputrik mellől.

 

Messze a Nap, pókként a saját

felhőhálójába fogva, leforr a tengerbe

és köpüli, vérrel pacskolja a hullámokat.

Kétségbeesetten csapkod rőt csápjaival, vadúl

kapaszkodik a hullámok gyapjufehér tarajába, aztán kiloccsan

a partja, lombjukkal hadonásznak a nagy fák,

vászonból-szabott szinpadi fák; –

leveleik úgy korbácsolják őket, ahogy a kötelek verik az árbócokat

a só-áztatta hajókon.

 

Sacheverel Sitwell

 

 

TENGERPART

Meeresstrand

 

A sirály partra röpűl most

és jön a szürkület;

tükörként áll az alkony a

nedves gázlók felett.

 

A homokon szürke szárnyak

settengnek csöndesen;

álomszigetek feküsznek

a ködben a tengeren.

 

Az erjedő iszapnak

figyelem titkos neszeit,

árva madár sikongat –

Igy volt ez, mindig így.

 

Végsőt borzong a szél és

elhallgat; a füled

hallani kezdi a hangokat

a mélységek felett.

 

Storm

 

 

AZ ÖRÖK KÖZPONT

 

Nézd, az alkony mily tűzzel öntöz

Nyugaton felhőt és eget

s fakuló, hűs, gyöngyszürke köntöst

hogy ölt magára a Kelet!

 

Ellenfelek? Nem a Nap ontja

fényét rájuk? Nem fiai?

Az az örök Központ megosztja

őket, és nem egybeköti?

 

Tyutcsev

 

 

MI VAGYOK, ÓH ÉLET?

What am I, Life?

 

Mi vagyok, óh Élet? Sós víz, amit

nyugtalan sejtek összetartanak:

vakon dolgoznak, sose nyugszanak,

s én nem is sejtem, uruk hol lakik.

Nem kértem, s mind sző-fon, sürög-forog;

használom őket, ahogy engem ők;

nem tudom, melyik a kezdet, a vég,

melyiket áldjam s melyek gonoszok.

Csodába zárt csoda, így állok a

végtelen előtt, s amint, fény s eső,

átcsap fölöttem az ég árama,

s barlangjából a telehold kijő,

vagy száll a nap: e milliónyi Én,

mind pezsg, vakon, s mindig azt kérdi: mért?

 

Masefield

 

 

NAPKELTE ELŐTT

Vor Sonnenaufgang

 

Magába roskadt és ráng és remeg most

a fakó ég alján a zivatar.

„Virrad: elalszom!" – szól most a beteg

s lecsukja forró pilláit. Erős

cimpáival most szaglász jászla mellől

a hűs reggelbe a borjú. Az erdőn

a tavalyi és puha avarágyból

mosdatlan most búj elő a csavargó,

és az első kővel leütni próbál

egy álmosröptű galambot: de borzad

maga is, hallván, mily sulyosan és

tompán hull le a kő. Most megiramlik

s mintha, részvétlen, hidegen s vadúl,

bele kivánnék omlani a víz

a szökevény éj sötétjébe; míg, ott,

fent, a kis hídon, Krisztus és az Anyja

halkan beszélget, halkan, halkan, és

ez a pár szavuk mégis oly örök

s ronthatatlan, mint a csillagok ott fent.

Keresztjét viszi a Fiú, s: „Anyám!",

mondja; s az ránéz és „Kedves fiam!",

feleli. – Most szorongó párbeszédbe

kezd a néma ég és föld. Vén, nehéz

teste lassan átborzong azután:

nekikészűl élni az uj napot. Most

nő a kisérteties kora-fény. Most

fiú lép, mezitláb, egy női ágyból,

árnyként szalad, tolvajként mászik az

ablakon át a szobájába, látja

magát a fali tükörben s ijeszti

az a fakó és züllött idegen:

ma éjjel az talán megölte a

jó fiút, aki ő volt, s most kezét

mosni, mintegy gúnyból, áldozatának

korsajához jön, – óh, talán azért

olyan szorongó fent az ég s azért

oly különös minden a levegőben.

S most nyílik az istálló. S itt a nap!

 

Hofmannsthal

 

 

MIKOR OLVASD VERSEMET

When he would have his verses read

 

Józan reggelidőn ne kezdj soha

rímek szent inkantációiba;

hanem, mikor a nép ivott-evett,

akkor dalold vagy olvasd versemet.

Mikor borostyánt pattogtat a tűz

s a plafonon sugár sugarat űz;

mikor fenn leng a thirzusz és bohó

körtáncra perdűl a szent dáridó,

s rózsa-kenetben ragyognak a nők;

akkor olvass a morc Cato előtt.

 

Herrick

 

 

APRÓ KÉPEK BALLADÁJA

Ballade des menus propos

 

Tudom, mi a tejben a légy,

tudom, ruha teszi az embert,

tudom az új tavasz mi szép,

tudom, mely gyümölcs merre termett,

tudom, mely fán mily gyanta serked,

tudom, hogy minden egy dolog,

tudom a munkát, lusta kedvet,

csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

Tudom az urak nyakdiszét,

tudom, melyik ruha mi szerzet,

tudom, ki gazda, ki cseléd,

tudom, mily fátyolt kik viselnek,

tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,

tudom, tortán él sok piszok,

tudom, mely csap mily bort ereszthet,

csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

Tudom ló s öszvér erejét,

tudom, mit érnek, mit cipelnek,

tudom, pénz szava szép beszéd,

tudom, hol mérik a szerelmet,

tudom, mit higyjek a szememnek,

tudom, Róma mit alkotott,

tudom, hogy a cseh mért eretnek,

csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

Ajánlás

Mindent tudok hát, drága herceg,

tudom, mi sápadt s mi ragyog,

tudom, hogy a férgek megesznek,

csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

Villon

 

 

KIFORGATOTT IGAZSÁGOK

Il n'est seuf que quand on a faim

 

Csak szomjú éhség igazi.

Csak az ellenséged segít.

Jó koszt? Csak a rét füvei!

Jól csak az alvó őrködik.

Irgalom ádázan lapít,

de aki fél, helytállni kész.

Csak istentelené a hit.

Szerelmesé a józan ész.

 

Csak fürdőben jó nemzeni.

Jóhírhez száműzés segít.

Kacaj? Pofont előbb neki!

Csak kölcsönt letagadni dics!

Csak az hű, aki hazudik.

Jóviszony csak hízeleg; és

szerencsét balszerencse nyit.

Szerelmesé a józan ész.

 

Gondok a béke ágyai.

Csak a köpöttet tisztelik.

Rossz pénzzel hencegsz? Isteni!

Jó tanácsra bolond tanít.

Egészség, ha dagadt a szív.

Az nagylelkű, ki sose hős.

Csak léha nő édeskedik.

Szerelmesé a józan ész.

 

Ajánlás

Kivánsz igazat hallani?

Csak betegen jó játszani!

Bölcs betű mindig gyászba vitt.

Csak ki gyáva, lovag s merész.

Dallam, ha hangzavar vonít.

Szerelmesé a józan ész.

 

Villon

 

 

GROTESZK IGAZSÁGOK

 

REGGEL

Morning

 

Theis ölében álmatag

szundikált régóta a Nap,

s mint fővő rák, váltva szinét,

kipirúlt a fekete ég.

 

A RÍM

For rhyme the rudder is of verses

 

Rím a költemény evezője,

az hajtja a hajót előre.

 

VERSPÁR

Those that write in rhyme

 

Rendre gyártja, ki vershez ért,

egyik sorát a másikért.

 

KÖZVÉLEMÉNY

Opinion governs

 

Vakot vak, a közvélemény

vezet mindent a földtekén.

 

Samuel Butler

 

 

A KERTÉSZ MEG A VÁRURA

Le Jardinier et son Seigneur

 

Egy fél-parasztnak, aki Kertész

s félig polgár, a faluja

szélén volt egy bekeritett és

elég szép kertje, jól megművelt birtoka.

A telket mindenütt élősövény övezte,

s nőtt a sok vetemény, sóska, saláta benne,

s névnapi csokrai Mancinak, Bözsinek;

s némi spanyol jázmin; s kakukkfű, rengeteg.

Érthető, hogy Gazdánk a Várurát kereste,

mikor dús édenét feldúlta egy Nyuszi.

„Az az ebadta dög", – háborgott, – reggel-este

ott tömi bendőjét s hurkomat neveti;

kő és bot nem segít, mindet megbűvöli:

varázsló az, Uram!" – „Varázsló?" – kétli kissé

s mosolyog a Nagyúr. – „No, ha pokolfia

s akárhogy cikázik, elkapja Miria!

Légy nyugodt, öregem, fülöncsípjük az ipsét."

„De mikor?" – „Hát holnap: pusztuljon a koma!"

Az alku áll; s másnap jön az Úr és hada.

„Nos", – szól, – „reggelizzünk! Vannak-e jó csibéid?

A ház lánya? Lássuk! Gyere csak, szívike!

Kérik már a kezét? Van vőnk? És kielégít?

Ám ilyenkor, öreg, ki illik, – hallod-e? –

ki kell rukkolni a gubával!"

Efféléket darál s már enyeleg a lánnyal,

és maga mellé ülteti,

kézen fogja, karon, kendőjét fölveti, –

s tisztelettel, mit méreg árnyal,

tiltakozik a kicsike,

úgyhogy az apa is gyanút fog végtire.

Döng a nagy vígalom, a konyhát megrohanják.

„Pompás az illatuk: mikoriak e sonkák?" –

„Az Önéi, Uram." S ő felel: „Ez igen,

elfogadom készségesen."

Remekül belakik. A bandája se nézi:

ló, kutya, inasok, mind-mind versenyt zabál, –

rángatja a Gazdát, minden lében kanál,

borát issza, lányát becézi...

A lakoma után végre nyeregbe szállnak,

tolong mind s kurjongat vigan,

a sok kürt s trombita oly bősz zenebonát csap,

hogy jó Kertészünk oda van.

S most jön még a java: a kertet összetörték:

palánkot dönt a had, üvegházat tipor.

Agyő, friss hagyma és kapor

agyő, levesek lelke, zöldség!

A Nyúl egy kel alatt szendergett. Keresik,

hajszolják – végre egy lyukon át megszökik.

Lyukon? Dőlt kerítés, nagy seb az, iszonyú, tág:

a Várúr parancsára útját

ott vágta a sereg, mert mi lett volna, ha

nem lovon távozik a kert lovashada?!

„Uri muri!" – jajdul Kertészünk. De beszélhet:

legyintenek reá, s óra multán marad

kár annyi vissza – hogy elvonult a csapat, –

mint amennyit száz év alatt

nem tesz nyúl-népe a megyének.

 

Rendezd, Herceg, ha van, társaddal a vitád:

rendet teremteni csak bolond hív királyt.

Ne vonjátok bele kis háborúitokba,

s földeteket sosem tapodja!

 

La Fontaine

 

 

A VILÁGTÓL ELVONULT PATKÁNY

Le Rat qui s'est rétiré du Monde

 

Mint Napkelet meséje tudja,

egy bizonyos Patkány egy szép hollandi sajt

mélyébe vonult vissza, únva

a földi harcot és zsivajt.

Nagy csend honolt minden irányban

körötte a roppant magányban.

Ott élt hát újdonsült remeténk, a Pocok,

s karma s foga úgy dolgozott,

hogy néhány nap alatt szerzetes-odva mélyén

tárháza s vacka lett; s kell még valami, kérném?

Megnőtt és meghizott: Ég bő kegyét nyeri,

ki magát Neki szenteli!

Egy nap, küldött-társai élén,

néhány Patkány úr érkezett

a jámbor lélekhez: a macskák népe ellen

számkivetésben, idegenben

némi támogatást esdeni, ha lehet:

Patkányvárad, mit közrezártak,

áll ugyanis, noha sok híve pénztelen

menekülni volt kénytelen

az ostromolt köztársaságnak.

Nem sokat kérnek, hisz a hazai segély

mondták, csakhamar ideér.

„Fiaim, – szólt az elvonult Szent, –

Földi ügy énreám nem hat már semmi se.

Tehet ily szegény remete

többet, mint azt, hogy kéri Istent:

tartsa óvó szemét igaz ügyeteken?

Segít majd valahogy, bizonyosra veszem."

Társait ezzel elbocsátva,

ajtaját dupla kulcsra zárta.

 

Ki az, akit a ceruzám

e Pocokban rajzolva büntet?

Pap? Óh, nem, nem! Dervis csupán.

Mint föltételezem: a papok jószivűek!

 

La Fontaine

 

 

A MEDVE ÉS A KÉT CIMBORA

L'Ours et les deux Compagnons

 

Pénzszűkiben két Cimbora

medvebőrt kínált eladásra

a szűcsnek: még él az ura –

mondták, – az ipse, de megölik nemsokára.

Mackókirály gyanánt féli a rengeteg, –

mesélték – s óriás üzletet hoz a bőre:

átfűti remekűl a legszörnyűbb telet

s telik bélés akár két bundányi belőle.

Dindenaut se dicsért juhot ugy, ahogy ők

medvét; de minderről mit se tudott az állat.

„Harmadnap itt leszünk", – mondták, – „vagy még előbb!"

Az alku kész: mennek; s csakhamar rátalálnak;

látják, hogy Dörmögi épp feléjük totyog.

Mintha istennyila csapott volna beléjük!

Az üzlet? Füstbe ment, tárgytalan az egész ügy:

igény, terv, osztozás, minden elhallgatott.

Az egyik Cimbora fa tetejére mászik

s – kőnél hidegebben – a másik

halottként arcra dől s még csak nem is szuszog,

mesék futván agyában össze,

hogy Medve ritkán acsarog

lélegzetnélküli holttestre, néma dögre.

Mackó úr lépre megy: látja, milyen poros

a test s hogy nem mozog; de, bár azt hiszi, hulla

meg-megforgatja gyanakodva,

aztán odaszagol nyitott kapuihoz

annak, ami lélek, s lehellet.

„Ez bizony, – mondja, – dög: bűzlik már, oly rothadt!"

S rosszkedvűn indul a közeli rengetegnek.

A Cimbora leszáll a fáról és szalad

társához és ujjong, hogy micsoda szerencse

érte: halál helyett csupán ijedelem!

„De, – folytatta, – mi van a prémmel? Öregem,

mit sugott Urzusz a füledbe?

Hisz bökdösött a szörnyü száj

s a mancs soká forgatta tested..."

„Azt mondta, hogy akkor igyál

medve bőrére csak, ha már leteritetted!"

 

La Fontaine

 

 

ULYSSES TÁRSAI

Les Compagnons d'Ulysse

 

Ulysses társait tízévi számüzöttség

után is verte a kétes Sors vihara.

S hol a Nap-Isten lánya, Circe,

tartotta akkor udvarát,

partra szállott a társaság

s elfogadta a nőnek ízre

kellemes, de gonosz italu poharát;

az eszük rögtön tovaszállt,

majd, néhány percre rá, arcra, termetre, színre

állattá változtak: helyükön szörnyeteg

elefántok s medvék nyüzsögtek s tigrisek;

egyesek roppant óriások,

más forma hordozói mások;

s akadt parányi is: exemplum ut talpa.

Ulyssesnek nem lett baja,

csak neki nem: esze legyőzte szomju torkát.

És mert mézes szavak sodorták

s bölcsesség s hősi arc a szenvedély felé,

a varázserejű Boszorkát

oly rontás szállta meg, amilyen az övé.

Istennő nyugodtan kitárhatja a lelkét:

Circe megvallotta szerelmét.

A ravasz Hős persze boldogan sietett

jó sorsát üstökön ragadni:

társainak régi alakját visszaadni.

„De akarják-e ők egykori testüket?

– kérdezte Circe; – menj, s ajánld fel nekik..." Ő megy

és ujjong: „A kupa, mely csak tegnap a mérget,

ma gyógyszereteket kinálja: itt hozom:

Vágyol rá, hogy megint ember légy, Csapatom?

Máris kiki oldhatja nyelvét..."

S szól az Oroszlán – (Borzalom,

véli, hogy bőg!) –: „Nos, sose lennék

oly őrült, hogy amit megkaptam... Nem adom!

Van körmöm, fogam, és széttépem, aki támad.

Legyek én, a király, polgára Ithakának?!

Nálad mi lehetnék? Tán még közkatona!...

Legyek csak mindig, ami ma."

Fut a Medvéhez a vezér: „Ne haragudj rám,

Testvér, de torz szörny vagy! S mi voltál egykoron!"

„Igen, hát ez az alakom, –

felelt Mackó a maga módján, –

de mért torz? Amilyet a Medve-faj kiván.

Ki mondta meg, hogy egy alak szebb, mint a másik?

Tán a tied itél s irányit?

Nekem egy Medve a birám, egy Medve-lány.

Nem tetszem? Takarodj mélyére a pokolnak!

Szabad s boldog vagyok, semmi gond nem szorongat;

s tudd meg, kimondom kereken:

én szeretem a helyzetem."

A görög Herceg most a Farkasnak kinálja

a megváltást, noha fél már, hogy hasztalan:

„Tartok tőle, kedves uram, –

mondja, – hogy egy pásztorleányka

még azt hirleli rólad: fogaid

nagyon irtják a juhait.

Nemrég te védted a nyáját, szakértelemmel,

volt becsületes életed.

Hagyd az erdőt, s farkas helyett

légy, ami voltál: úriember!" –

„Van olyan? – szól amaz; – mert én nyomát se látom.

Hogy szidsz, mint húsevő fenevadat, csodálom.

Ki így szólsz, te mi vagy? Nem ennéd, nélkülem,

a nyájat, melyért most úgy sírnak faluszerte?

Hited rá: emberi szivem

a vérért kevésbé epedne?

Egy szóért képesek egymást megfojtani:

nos hát, nem vagytok-e egymás farkasai?

Ugy látom, mindent jól megmérvén az eszemmel,

hogy – bár mindkettő bestia –

különb a Farkas, mint az Ember:

más lenni nem vágyom soha."

Ulysses sorra így korholta mind a társát

és azok mind visszagyalázták.

Nagyra éppúgy, mint kicsire

szabadság és erő s az étvágy ingere:

legfőbb gyönyörként ez hatott csak –

fütyült mind a nemes élet dicséretére,

azt hitte, hogy szabad, ha visz szenvedélye:

saját maguk rabjai voltak...

 

La Fontaine

 

 

A FARKAS ÉS A KUTYA

Le Loup et le Chien

 

Egy Farkas csonttá és bőrré fogyott

– a kutyák oly jól őrizték a nyájat –

s egy eltévedt Doggal találkozott:

szép s nagy volt a ragyogószőrü állat.

Széttépni? Hogyne, boldogan!

– tűnődött Csikasz; – de hogyan?

A támadásból csata lenne,

Bodri keményen védekezne,

hisz ereje van, rengeteg...

Jobb lesz, véli, ha hízeleg;

s valóban, azzal környékezi meg,

hogy dicséri pompás pocakját.

„Barátom, neked is megadják

e hájat", – hangzott a Kutya felelete. –

„Költözz át, és jól jársz vele:

erdei társad szinte fordúl

a sírba, mind oly satnya koldús,

hisz éh-koppon telik éjjele-nappala.

Biztonság? Mit nem még?! Nem kap ott senki semmit,

csak amit kínnal kiverekszik.

De ki engem követ, annak jobb a sora!"

– „S mi lesz a munkám?" – kérdezte a Farkas.

– „Szinte semmi, – felelt a Kutya, – az utast

és koldust kell hogy űzd, ugasd;

hogy nyalj a háznak és legfőképp az uradnak;

ennek nyomán jön a jutalmad,

a sok jó zaba, mit a fizetésed ont

a galambcsont és csibecsont,

meg a drága simogatások..."

A Farkas szinte sír, úgy tetszik neki hogy

mily jövő vár rá, milyen álmok, –

de meglátja, az Eb nyaka hogy kikopott.

– „Ez mi?" – kérdezi. – „Ez? Semmi." – „Nono." –

„Csekélység."

– „Halljuk csak!" – „Hát az örv, melyhez kötve vagyok,

tán az az oka, hogy a szőröm ott kitépték."

– „Kötve vagy?" – szól amaz, – hát nem jöhetsz-mehetsz

kedvedre?" – „Nem mindig; no de hát mi van abban?"

– „Az, hogy énfelőlem akármennyit ehetsz,

nem maradnék a kéjlakodban,

adna bár a világ kincset, vagyonokat!"

– felelt Farkas mester, s uccu – most is szalad.

 

La Fontaine

 

 

A DARAZSAK ÉS A MÉHEK

Les Frelons et les Mouches à miel

 

A mű hirdeti mesterét.

 

Pár sejtnyi lép hevert gazdátlan; odaszárnyalt

s: „Enyém!" zúgott a Darázs-raj;

de, mert cáfolta a Méh,

egy bizonyos Dongó elé vitték a dolgot

s végűl az ügy körűl nagy pörpatvar kavargott.

Tanu-sor tudta, hogy a kis sejtek körött

hosszúkás, zümmögő rovarnép röpködött,

barnák-vörhenyesek, olyanok, mint a Méhek

egykor, nagyon régen. Az ám, de e jelek

a másik félért is beszélnek! –

A Dongó, nem lévén könnyű a felelet,

több világot akart, s elvetni lelke gondját,

kihallgatott egy bolynyi hangyát.

Igy se derűlt ki a való!

„Nagy Isten, mindez mire jó?" –

ámúlt el egy igazi bölcs Méh. –

„Bár félesztendeje fut e nagy pör, örökké

ott tart, hol az első napon.

A méz csak romlik a szünetben.

Igazán ideje, hogy a bíró siessen:

ugy csűr-csavar, hogy borzalom!

Hagyjuk a fenntartást, megjegyzést, észrevételt,

s hogy fecsegés, furfang mit ér el, –

dolgozzunk, mi s a Darazsak,

s meglátjuk, hogy kitől telik ki sejtfalak

s ily édes nedü készitése." –

Darázsék visszaléptek, – így

vallván be csaló vágyaik;

s a Dongó a lépet Méheknek itélte.

 

Bár így szabályozná minden pörünk az Ég! –

Bár jutna a török metódus győzelemre!

Törvénykódex helyett a józan ész vezetne

és nem dobnánk ki annyi pénzt.

Ma fölfal a költség: kiadást oly sokat ró

ránk az örök huzavona,

hogy végűl a pörös feleknek jut a kagyló

s a bírónak az osztriga.

 

La Fontaine

 

 

A HOLLÓ ÉS A RÓKA

 

Sok bölcs megmondta már,

a hizelgésről, hogy nyomában jár a kár,

mégis minden szívhez utat talál.

 

*

 

Hogy-hogy-nem, egy darab sajtot talált a Holló.

Megtelepedett egy fenyő busongó

ágán örvendve, hogy – melyet a csőre tart –

mily pompás reggeli lesz számára a sajt.

Vesztére éppen arra járt a Róka.

„Sajt a közelben!" sugta fínom orra;

majd, meglátván az inyenc falatot,

a fa alá óvakodott

s igy pihegett, epedve, lágyan:

„Drágám, te, legszebb a világon,

nyakad mily karcsú, mily szép a szemed:

szebbet álmodni se lehet!

Tollad fénylik! s csőröd, ah, az mily gyönyörű száj!

Nyilván a hangod is, az is angyali bűbáj!

Dalolj, dicső, dalolj! Ki, mint te, hugicám,

oly ékes, az, csak az dalolhat igazán:

szólj, és a madarak közt te leszel a Cár!"

Szédült a hódoló hangtól a jós madár,

ugy elkápráztatta a Róka,

becsvágytól bizsergett a torka,

hogy harsantsa, amit tud, az isteni dalt:

„Kár!" – zengte megnyíló csőréből; és a sajt

leesett... No, azt se láttuk azóta!

 

Krilov

 

 

A BÉKA MEG AZ ÖKÖR

 

Látta a Béka a mezőn az Ökröt,

s megmérkőzni vele irígy eszébe ötlött:

felfújta hát magát, s dagadt és szuszogott,

hogy ő is akkora legyen vagy még nagyobb.

„Nézd, drága Brekeke", mondta, „nézd, mekkorát nő

a hasam!" „Egy kicsit!", felelt a jóbarátnő.

„Akkor most széltiben: növök már, dagadok?

No, milyen nagy vagyok?"

„Amilyen voltál, olyasféle." „Sok

kell még?" „Hát, sok bizony!" Lihegett, lihegett

a bolond Béka, de bárhogy igyekezett,

hetvenkedése nem érte utól az Ökröt.

Pukkant egyet, és beledöglött.

 

Krilov

 

 

A CINKE

 

A Cinke a tengerhez érkezett

s dicsekedett,

hogy fel tudja gyujtani a vizet.

A hír rögtön szétfutott a világon,

s megréműltek Neptun országának lakói,

rajokban repűltek a madarak

s odagyűltek az erdei vadak,

hogy lássák forrni a tengert, lánggal lobogni!

Sőt a nagy hírre a cécók hívei – hallom –

a látványosság-éhes emberek

elsőnek tűntek fel kanalukkal a parton,

hogy olyan hallevest szürcsölgethessenek,

amilyet legdúsabb kereskedő sem ad

s nem adott soha a munkatársainak.

Tolonganak; a nép csoda-lázban lobog,

minden szem a habot lesi, mindenki hallgat,

csak néha suttognak az ajkak:

„Mindjárt felforr, rögtön lángolni fog!"

„Ég már?" – Nem égett: maradt, amilyen volt.

„Legalább kissé forr-e?" – Nem forrt.

S hogy végződött a nagy beugratás?

A Cinke pirúlt, lopva tovarebbent:

lett híre, óriás,

de nem gyújtotta föl a tengert.

 

Krilov

 

 

A SAS ÉS A TYÚKOK

 

Élvezni nagy tündöklését a mennynek,

fent, fent röpködött a magas

égben a Sas,

ahol a villámok születnek;

majd a felhők közül aláereszkedett,

– madarak Cárja, – s egy ólra telepedett.

Nem túldíszes a hely, ahova szállott,

de hát néha szeszélyesek a cárok.

Megtisztelni akarta az

ólat, vagy nem akadt méltó hely a közelben,

tölgy, gránitbérc: nem tudom; de a Sas

elüldögélt rajta, azután tovalebbent,

még pedig – ah, ki hitte volna?! –

csak át, oda ni, a szomszédos ólra.

Meglátta egy

borzas Kotló, s így szólt társaihoz:

„Miért az a roppant sas-tisztelet?

Mert repűlnek? No ez igazán humoros,

hiszen, ha éppen kedvem szottyan,

átszállok két ól közt magam is, ide onnan,

meg vissza... Szörnyen buta egy dolog

személyünket lejjeb értékelni a Sasnál:

több lába neki sincs, több szemet ő se használ;

és most láttátok – ugye? – hogy

a Nagyok is csak úgy repülnek, mint a Csirkék."

S felelt a Sas, akit bosszantott az irígység:

„Igazad van, de... de csak egy kicsit:

a Sas néha, igaz, földre ereszkedik,

de Csirke sose száll föl a fellegekig."

 

*

 

Ha tehetséget mér a mérleg,

nem a hiba fontos, a gyarló s a hanyag;

azt nézd, ami bennük szép, nagy és igaz élet

s próbáld elérni a magasságaikat.

 

Krilov

 

 

A CIVAKODÓK

 

Közös háza és közös irodája

volt néhány kalmárnak, derék, jó embereknek;

gyűlt a pénz náluk garmadába,

s hogy zárúlt egy ügyük, hát osztozkodni kezdtek.

De lehet-e osztozás vita nélkűl?

Pénz és árú felett épp tart a bajvivás,

mikor kint hirtelen hang rivall: „Ég a ház!"

„Hamar, hamar, fusson kiki

házat és raktárt menteni!"

„Helyes", kiált ez, „menjetek,

majd rendezkedünk, ha lehet!"

Az bőg: „Ide rögtön az én ezresemet!"

És nő a lárma:

„Én innen addig el nem távozom..."

„Kétezret nekem, a többit jóváhagyom!"

Ujabb hang: „De hiszen még nincs rendben a számla!

Mi baj? Miért ez a fejetlen kapkodás?"

És felejtve, hogy ég fejük fölött a ház,

úgy birokra kelt az egész tisztelt tanács,

hogy ott lepte őket a füst

s bent égett mind, bankó, ember, ezüst.

 

*

 

Legfőbb fontosságú ügyekben

gyakran azért szakad ránk romlás és halál,

mert a közös veszélyt felejtve érthetetlen

mindenki csak azért csatázik rendületlen,

hogy őneki mi jár.

 

Krilov

 

 

A RÓKA ÉS A MORMOTA

 

„Hová oly sebesen, hogy még hátra se nézel?"

fogta el a Rókát a Mormota.

„Rágalom üldöz, cimbora,

csalással vádolnak és megvesztegetéssel!

Tudok, békebiró voltam a tyúkmajorban,

erőm és egészségem oda lett,

álom nem ülte szememet,

néha még enni sem értem rá, úgy loholtam.

S most épp ezért dühöngenek,

ügybuzgóságomért! S bár hazugok a vádak,

telezúgják csacska füleit a világnak.

Én csalárd? Én hamis? Gazság és őrület!

Hallottál már ilyet? Hivatkozom reád,

rád is: mondd, összefér ily bűn a jellememmel?"

„Dehogy, koma, dehogy: gyakran láttam, ezerszer,

hogy csupa pihe volt a szád."

 

Krilov

 

 

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

 

Szólt a tücsök egész nyáron,

harsogott a dínom-dánom,

míg csak széles e határon

meg nem jött a szánom-bánom.

Erdő-mező kopaszodott,

fogyatkoztak a szép napok,

mikor minden fű-fa csárda

volt neki, s asztala, ágya.

Mindez elmult: fagyos vendég

állitott be, téli inség.

A Tücsök elkomorodott.

Ki dalol, ha gyomra korog?

Éhesen és sírva, fázva

elvánszorgott, szegény árva,

Hangya szomszéd dús lakába:

„Komám uram, ne hagyj vesznem,

adj tavaszig innom-ennem,

hadd huzzam ki itt a telet,

majd csak megjön az uj meleg."

„Hüm, hüm", szólt a Hangya, „furcsa...

S mit hozott a nyári munka?"

A Tücsök:

„Nem értem rá... Gyönyörűen

telt a nap a puha fűben,

tánc járta és nóta otthon, –

fáj még csak rá is gondolnom!"

„De te – ?!" „Én a füstös voltam,

egész nyáron csak daloltam."

„Csak daloltál? No, akkor hát

ki innen, és járd a polkát!"

 

Krilov

 

 

A JÁRÓKELŐK ÉS A KUTYÁK

 

Fontos dolgaikat tárgyalva ketten

sétáltak, két barát, a szürkületben;

amikor egy

küszöbről feléjük vakkantott egy vad eb,

majd még egy, még egy és még öt: egy perc alatt

a környékről félszáz Kutya összeszaladt.

Az egyik sétáló már követ ragadott,

de – „Ugyan hagyd, öcsém!" – társa lefogta karját,

„kővel el nem hallgattatod,

csak jobban bőszíted a falkát:

gyere tovább, az én módszerem lesz a jobb."

S csakugyan, ötven lépést se haladtak,

a kutyák csöndesedtek, megnyugodtak,

s végűl nyoma se volt a tébolyúlt zsivajnak.

 

*

 

Akármid látják az irígyeid,

mind dühöng rád és csahol és vonit;

menj nyugodtan tovább: egy darabig ugatnak,

azután elmaradnak.

 

Krilov

 

 

A LOMB ÉS A GYÖKEREK

 

Egy gyönyörű nyári napon,

árnyukkal a szép völgyi pázsiton,

a Fa Levelei a langy széllel csevegtek,

lombjukkal dicsekedtek

s igy magasztalták magukat:

„Ugye, minélkülünk a táj szépsége semmi?

A Fa tán nem a mi dús sörényünk miatt

terebélyes és fejedelmi?

Hogy lehetne szép, ha mi nem vagyunk?

Bátran dicsérhetjük magunk!

Nem mi rejtjük-e el a pásztort,

hűvös árnyunk alá a vándort?

Nem e gazdag disz vonzza-e körénk

táncba a népet?

Rácsunkból rigó- s fülemile-ének

köszönti reggel és este a fényt.

Ti is, szellők, kiket álmunk tengere ringat

fájva hagyjátok el dajkáló karjainkat."

„De azért nekünk is jár egy kis köszönet,"

suttogott most lentről a szerény felelet.

„Ki szólt? Ki lappang ott a mélyben?

Hangját ki emeli fel hozzánk ily kemény

sőt szemtelenűl és epésen?"

– csapkodtak zúgva a háborgó levelek.

„Mi itt alant

azok vagyunk", felelt ujra a Hang,

„akik a sötétben ásunk s benneteket

táplálunk: testvérek s mégis idegenek?

A Fa Gyökerei: belőlünk jön a bőség,

pompa, virág s minden dicsőség.

Ne felejtéstek a különbséget: igaz,

hogy uj rügyet bont minden uj tavasz,

de ha elszárad a Gyökér,

nincs többé se Fa, se Levél."

 

Krilov

 

 

A SEREGÉLY

 

Ért ki-ki ehhez-ahhoz a világon,

de a más sikere nem egyszer, csábos álom,

oly dolgokba visz, barátom,

melyeknél biztos a kudarc.

Tanácsom:

tudásod irányába tart,

ha sikeres munkát akarsz!

 

*

 

Egy kis Seregély fióka-korától

úgy tanult dalolni, mint egy tengelice,

s dalolt is, mintha az lett volna, s a szavát oly

örömmel hallgatta hazai ligete,

hogy a tehetségét mindenki csak dicsérte.

Másnak e dicsőség nem szállt volna fejébe,

de ő, hallván, hogy a pacsirtát éppen így

magasztalják (s mivel éretlen volt s irígy),

gondolt egy nagyot és merészet: „Várjatok csak!

Hogy fogtok tapsolni dalomnak,

ha majd pacsirtává képzem ki magamat!"

S úgy is tett. Azaz: úgy tett volna, csak...

csak hát... a csere visszavágott:

kis müvészünk csipegett, gurgulyázott,

és mekegett, mint egy gida,

majd mint egy hasfájós cica,

nyivákolt, oly borzalmasan,

hogy szöktek hivei: el! el! mindannyian! –

Mi hasznod lett a nagy becsvágyból, Seregélyem?

Zengj tengelice-módra szépen

s ne pacsirtaként hamisan!

 

Krilov

 

 

A FÉSŰ

 

Kisfiának az anya új

Fésüt vett. Lett öröm! – : a gyermek

kezében őrzi, vagy ábécéskönyve mellett,

ha játszik, ha tanúl,

s folyton bele-belemeríti dús hajába,

len-puha haja göndör aranyába

sűrűfogú, gyönyörüszép

játékszerét.

No de hát az a Fésű! Párja nincs!

Nemcsakhogy nem akad a hajba,

de az egész fejet becézi, simogatja:

csodaszerszám, igazi kincs!

Hanem egyszer eltünt a Fésű.

S épp aznap túlsokat játszott jónevelésű

csemeténk – boglyamód álltak a fürtjei –

s alig ért hozzá a dajka, üvölteni

kezdett: „A Fésüm! Add ide!"

Megkerűlt a Fésű, csakhogy se föl, se le

sehogyse bírt haladni abban

a rettentő, kusza gubancban

és csak tépte, cibálta a hajat.

„Óh, de gonosz, de csúnya vagy!"

förmedt rá a gyerek. „Én a régi maradtam,

csak hát – te lettél kócosabb!"

felelt a Fésü; de

a dühös gyerek a folyóba dobta:

most a sellők fésűlködnek vele.

 

*

 

Nem egyszer láttam életemben:

az igazsággal ugyanígy teszünk.

Mig tiszta a lelkiismeretünk,

kedves a parancsa és szent és sérthetetlen:

meghajlik előtte a nép;

de ha valaki ferde útra lép, ha

fáj neki az igazi becsület,

úgy eldobja, mint fésüjét a

borzas gyerek.

 

Krilov

 

 

A PARASZT MEG A SZOLGÁJA

 

Ha a baj életünkre ront,

könyörögve tudunk bárkihez kiabálni,

akinek kedve van mentésünkre kiállni;

de múljék csak a gond:

a mentőnek nagyon ritkán jár ki a hála:

versenyt szidjuk, és még csoda,

bizony igazi csoda, ha

nem varrjuk az egész dolgot az ő nyakába.

 

*

 

Az erdőn át a vén Paraszt meg a

Szolgája együtt ballagott haza;

lámpafény messziről villant csak még feléjük,

mikor egy iszonyú medve toppant eléjük.

Szét se nézhetett az öreg,

a szörnyeteg már rátelepedett

és lapitotta és forgatta, gyúrta-fúrta,

keresve, hogy merre a torka. –

Végsőket nyögve szólt a medve

alól a Paraszt: „Ne hagyj, Pistukám!

ne hagyj!" S minden erejét összeszedve

fejszével az uj Herkules szaporán

úgy verte a mackó bozontos koponyáját,

vasvilláját meg úgy döfködte a hasán át,

hogy az állat egy rémest-nagyot

üvöltött és összerogyott.

Medve kimúlt,

baj elsimúlt,

de feltápászkodva már bömbölt a Paraszt:

Pistánkat szidta. – „Könyörgöm, ha tudnám,

ha csak tudnám, mi rosszat...?" – „Borzalom,

hogy dolgoztál, te vigyori barom:

tönkrebaltáztad uj prémem! a medvebundám!!"

 

Krilov

 

 

A JÓSZÍVŰ RÓKA

 

Tavasszal a vadász lelőtt

egy Vörösbegyet. Sajnos, nemcsak őt

irtotta ki: utána

pusztúlt három további kis madárka.

Itt-ott ragadt még rajtuk a tojás:

fázott és éhezett a fészekaljnyi árva

s alig volt más, ahogy anyját hívta hiába,

mind három hang, bánatos csipogás.

„Óh, szegény, ártatlan fiókák!

Ki nem mereng el szánalom

nélkül szomorú sorsukon?!"

– öntötte el a könny a Rókát,

amint a Ravasz ott ült a fészek előtt:

„Madár-barátaim, ne hagyjátok el őket;

minden magvat, füvet, ah, mindent megköszönnek

ők:

nem él bennük, csak a remény,

s amit tesztek, több, mint jótétemény!

Kakukk, úgyis hull a tollad, – mi lenne,

ha néhány szálló pelyhedet

nekik adnád és fészküket

kipárnáznád jó puhára, melegre?

Pacsirta, ne csak az eget

járd most: inkább hernyót, legyet

fogdoss: a torkuk olyan éhes:

táplálékért repes a három édes!

Neked is szólok, Gerlice:

anyányiak már, mind nagyok a te

fiaid: ami kell, megszerzik, hisz erősek;

idejöhetnél uj anyának, nevelőnek:

hogy tieidnek is megteljék a begye,

gondoskodik arról az Ég Kegye!

Fecske, hozz szunyogot, mindenféle bogár,

az is kell néha, a nyalánkság;

te meg, drága Fülemilém,

kit dalodért mindenki kedvel,

te ringasd álomba őket szél-könnyedén

ringó-hullámzó énekeddel.

Ha ennyi jóság összefog,

pótolni tudja a keserű veszteséget;

bizonyítsuk be, hogy erdőnkben ma is élnek

még jó lelkek, és hogy..." A meghatott,

éhes árvák e szép s szent prédikációra

máris levetették magukat, le, a Róka

lába elé... S a koma mit csinált?

Bekapta őket, – oly mohón,

hogy be se fejezte a mondatát.

 

*

 

Ne bámúlj, Olvasó:

nem sokat beszél az igazi jó

s a cselekedet számít, nem a szó!

Ki folyton zengi, hogy lelke mily gyönyörű,

többnyire csak a más a zsebére jószivű:

nemessége nem kerűl semmibe.

Sok ilyen ember akad, sok bizony:

mind az én Rókámmal rokon!

 

Krilov

 

 

AZ OROSZLÁN ÉS A SZUNYOG

 

Ne nevesd ki, aki erőtlen,

ne bántsd a gyöngét, Hatalom!

Hogyha győz, éppen ő bosszúálló nagyon:

ne bízz túlzottan az erődben!

Hallgasd meg a mesém: hogy szenvedte meg a

Szúnyog dühét az Állatok Ura.

 

*

 

Mondották, és nyilván igaz:

szörnyen gyűlölte a Szunyogot az Oroszlán.

Az szintén dühbe jött, s végűl, epéje forrván,

hadat üzent! A kis pimasz

maga volt a vezér s a kürtös: tele torka

cincogta: egyikünk holtan hull a porondra!

Nevetett a Nagyúr, de Züm-Zümünk nem tréfált:

hol itt, hol ott tűnt fel, körben és föl s alá

röpdösve; hogyha vész fenyegette, odébb állt,

ahol sebet látott ellenfelén, reá

csapott és beledöfte tőrét.

Megremegett a Nagy, de csapdoshatta bőrét

farkával, kürtösünk nem kapta el sose:

mozgékony volt s vitéz a Kicsike:

a Hős fejére ült és úgy szívta a vérét,

s ha az viharosan megrázta vad sörényét,

ő már az orrot és fület piszkálta, végképp

bőszítve – láthatatlan – a Királyt.

Bőgött az Oroszlán,

de körbe forogván

csak a földet ütötte, harapta: nem őt,

Szunyogot, s legfeljebb a levegőt.

Zengett a rengeteg, menekűlt minden állat,

villámként futottak a lábak, –

tűzvész vagy árvíz?! És ki a bűnös? Ki a

szörnyű riadalom rendezője s oka?

A pici Szúnyog egymaga.

A Nagyúr még soká tombolt, majd tönkrenyúzott

lelke s praclija végre az odanyújtott

békejobbot (mert nem bírta tovább)

boldogan fogadta: furcsa gyalázatát.

Achilleszből pedig Homérosz lett: a Szúnyog

még ma is kürtöli régi diadalát.

 

Krilov

 

 

A RÓKA MEG A SZAMÁR

 

„Honnan poroszkálsz, Okos?" szólt a Róka

a Szamárhoz, ki szembe jött vele.

„Az Oroszlántól!... Hej, komám, mióta

megvénűlt, annak is oda az ereje!

Lapult egykor egész erdőnk, ha torka dördűlt,

s én, mint az őrűlt,

menekűltem a szörny elől. De ma

töpörödött, aszott és rozoga

s úgy hever a

barlangjában, mint egy rossz kaptafa.

S hinnéd-e: rögtön tűnt a szivekből az ádáz

rémület, a vad citerázás?!

Fizet régi adósságaiért:

szarvval-foggal kiki

leken egyet neki,

aki csak látja és aki valaha félt..."

„Te persze vigyáztál, óvakodtál tovább is?"

„Ugyan!" igy a Füles; „tán megfutamodom?

Mitől tarthatnék? Ugy rúgtam pofon,

hogy no, ismerje meg a hős szamárpatát is!"

 

*

 

Mig híres vagy s erős, a hitvány, sanda lelkek

szemed is félik irgalmatlanúl;

de csak az kell, hogy polcodról lehullj,

elsőnek rögtön ők sújtanak, sértegetnek.

 

Krilov

 

 

A KÍGYÓ MEG A BÁRÁNY

 

Tuskó alatt lapúlt a Kígyó,

gyűlölve mindent, mint magát,

amért a teremtéskor így, óh,

épp így formálta a világ!

A közelben egy kis Bárány ugrándozott

s hogy Kígyó van, eszébe se jutott.

Az meg előosont s beledöfte fullánkját.

Szegény Bárány, akit vad méreg tüze járt át,

sápadni látta a földet-eget

s zokogva mondta: „Mit vétettem ellened?"

„Mit tudom én?!" sziszegte a Gonosz,

„tán azért jöttél, hogy agyontaposs:

csak óvatosság volt, hogy megbüntettelek."

„Én? Agyon –?" sírt fel a Bárány, s kiszenvedett.

 

*

 

Kire saját szive szabja rá sorsa átkát,

akit sohase fűt szeretet és barátság,

aki másra gonoszságot vetít:

azt hiszi, hogy – őt üldözik.

 

Krilov

 

 

A KÉT MUZSIK

 

„Jónapot, Fagyej!" – „Adjisten, Jegor!"

„Hogy vagy? Néhány hete a színedet se láttam."

„Ugy látszik, nem tudod, hogy baj ért, nagy komoly!

Megvert engem az ég: porig égett a házam!

S most hát fel is út, le is út..."

„Ne ugrass, koma, ne hazudj!"

„Ugyan!... Szenteste volt, család ünnepe, meg mi;

gyertyát fogva mentem lovaimat etetni,

bevallom, már kapatosan.

És a láng... csoda, hogy magam megmenekedtem!

De egész tanyám oda van.

Hát te hogy vagy?" – „Én sem istenesebben:

úgy látszik rám is acsarog az ég.

Látod, falábon járok és bicegve,

de hogy élek, néha nem hiszem ma se még.

Karácsony volt, sörért mentem a jégverembe;

s szó ami szó, bizony, no, nem alaposan,

de szeszeltünk már egy kicsinykét,

s hogy italos fővel fel ne gyújtsam a pincét,

elfujtam a világot, én magam.

Hát a sötét lépcsőn megtaszított az ördög,

s ugy összetört, elcsúfított,

hogy azóta rokkant vagyok!"

„Saját bűnötökért jajgattok és dühöngtök,"

szólt rájuk most Sztyepán, a násznagy; „én csodát

nem látok abban semmiképp,

hogy te mankón jársz s te siratod a tanyád:

rossz részegnek a gyertyavilág,

de nem kevésbé a sötét."

 

Krilov

 

 

KÉT KUTYA

 

Az udvar robotos kutyája,

Száva,

hű őrként mindenre vigyázva

meglátta régi ismerősét

az ablakban, a göndör ölebet,

amint az a pihés párnán hevergetett.

Mint rokonhoz, de főképp

mint baráthoz, rögtön odaszaladt,

szinte könnyezett az ablak alatt,

örömében úgy vinnyogott,

s farkát csóválta és ugrándozott.

„Hogy vagy, Zsuzsukám, hogy éled világod,

mióta odabent szolgálod a házat?

Hej, itt kint sok napot koplaltunk ketten át:

emlékszel?! S gazdád most mi dolgot ád?"

„Bűn lenne sírnom, hogy nehéz az élet,"

felelt Zsuzsu; „gazdám szeret, s bizony

mondhatom: nagy jólétben élek,

ezüstből eszem és iszom;

játszom az urakkal, de többnyire kimélnek:

szőnyegen, puha diványon heverészek.

Hát te hogy élsz?" „Én?" felelt Száva, orrát

s farkát lógatva, „hát csak úgy, ahogy látsz,

ahogy régen: nagy a hideg

és éhezem épp eleget.

A házőrzés kemény dolog,

sövény alatt hálok és ázom az esőben

és ha nem ugatok kellő időben,

megtudom, mi a somfabot.

De mondd csak, Zsuzsu, mért kedvel úgy az urad,

mikor oly kicsi s gyenge vagy,

míg én sikertelen strapálom magamat?

Mi a szolgálatod?" „Szolgálat?" nevetett

gúnyosan Zsuzsu, „én olyat nem ismerek:

hátsó lábamon tipegek."

 

*

 

Sokaknak élete azért lakodalom,

mert ügyesen járnak a hátsó lábukon.

 

Krilov

 

 

A HALAK TÁNCA

 

Hogy nem fogytak a nép panaszai

az erősek, bírák és a gazdagok ellen,

az Oroszlán elindult, mérhetetlen

birodalmában szemlét tartani.

Ahogy ment, egy tüzélesztő Parasztot

látott, aki épp fogott halait

készült megfőzni: a sok szegény hal pedig

ugrált a bográcsban, lihegett és vonaglott.

„Ki vagy és mit csinálsz?" bődült felháborodva

a parasztra a rettentő torok.

„Mindenek Cézárja," szólt a válasz fogvacogva,

„én itt a vízi nép széktartója vagyok,

s ezek presbiterek, vízlakó valamennyi:

azért vagyunk most, íme eggyütt,

hogy érkezésed ünnepeljük."

„S hogy éltek? Dús e föld? Jut bőven inni, enni?"

„Felség, e táj nekünk földi paradicsom;

hogy soká élj, csupán azért imádkozom!"

(A halak ezalatt vergődtek, haldokoltak.)

„És," szólt az úr, „miért integetnek e pikkely-

ruhásak annyira farkukkal és fejükkel?"

„Táncukkal mutatják az örömüket, azt,

hogy láthatnak, Nagyúr!" válaszolt a Paraszt.

A felség pracliját nyújtotta búcsucsókra,

még egyszer kegyesen nézett a táncolókra,

s tovább ment, megnyugodva.

 

Krilov

 

 

A VÍZESÉS MEG A PATAK

 

A csodás Vízesés, alázuhogva a bércen,

gőgösen szólt a kis Forráshoz, mely szerényen

csörgött a hegy tövében

(bár hires volt csúzölő ereje):

„De furcsa, hogy, gyarló kutacska, te,

oly rengeteg vendég kedvence vagy!

Érteném, ha hozzám tódulna népözön,

de benned mi csoda?" – „A gyógyerőm,"

mormolta békén a Patak.

 

Krilov

 

 

A CSUKA

 

Törvénybe citálták a Csukát, hogy a tóban

senkinek sem biztos tőle az élete.

Szekérderék panasz gyűlt ellene.

Nagy dézsában vitték, ahogy illett, valóban

előírás szerint bírái elibe;

azok a szomszéd rétre gyűltek

s ott legelésztek, de nevüknek

örök díszt ad hordozóik esze:

két öszvér, két vén gebe, kecske

akad talán három is, és

ahogy a dolgok régi rendje

megszabta, a Róka volt az államügyész.

A nép zúgott, tudván, hogy mindig épp a vádlott

látta el hallal az ügyész úr asztalát;

de meg kell adni, a bíróság a szabályok

szerint járt el, hiszen a Csuka sok galád

tettét most semmiképp nem lehetett fedezni.

Már az itéletet kellett csak szövegezni:

hogy a Csukát kivégzik, és pedig

olyképp, hogy felkötik.

„Tisztelt Tanács," állt fel ekkor a Róka,

„sulyosbítást kérek, hogy évszázadokig

rettentsük vele a Csuka gaz társait:

az akasztás kevés, fullasszuk a folyóba!"

„Bravó!" zengték iák, mekekék s nyihahák,

s vízbe siklatták a Csukát.

 

Krilov

 

 

A MACSKA ÉS A PACSIRTA

 

Macska hatalmába kerűlt a kis Pacsirta.

Az körmeit vadúl belevágva, de mintha

cirógatná, szól hozzá, s szeliden:

„Pacsirtácskám, szivem,

hallom, drágám, milyen nevezetes vagy:

vezető művész, pompás énekes vagy!

Csalavári Róka mesélte, hogy

trillád mily zengve száll

s ha ég felé röppen dalod,

minden pásztorfiú s pásztorlány megcsodál.

Nekem is gyengém

a muzsika, a dal.

Ne dacoskodj, ne félj: csak a hangod szeretném

hallani! Nem lesz semmi baj:

énekelsz valamit s én szabadon bocsátlak:

visszakapod meződ és csalitos hazádat.

Dalod biztosan mennyekbe emel:

sokszor én magam is dúdolva alszom el."

Közben már csak pihegni bírt a

karmok kis rabja, a Pacsirta.

„No, mi az?" szólt a Macska, „valamit

dalolnod kell, szivem, akármilyen kicsit!"

De a kis énekes csak alig csivogott már.

„Ennyit tudsz, és erdő-mező dalnoka voltál?"

förmedt most rá a Macska gúnyosan:

„Vagy minden tehetséged oda van?

Mi lenne, ha én is így végezném a munkám?

E nyöszörgést saját kölykeimtől is únnám!

Ugy látom, egész tehetségtelen vagy,

csupán a reklámod volt végtelen nagy.

No de talán különb leszel mint pecsenye..."

– s azzal úgy bekapta a szegény énekest,

hogy nem maradt belőle annyi se,

mint egy pihe.

 

*

 

Mondjak őszintén valamit?

A pacsirtadal is csak nyöszörög

a Macska karmai között.

 

Krilov

 

 

A PÁSZTOR

 

Péter birkái (a rábízott nyáj java)

hirtelen fogyatkozni kezdtek,

bárhogy őrködött és kesergett

derék legényünk bánata.

Széthírlelte szegény már hetedhét határon,

hogy egy szörnyű Farkas tűnt fel ezen a nyáron

és becstelenűl tizedeli a

nyájakat, a kegyetlen bestia!

„Nincs benne csoda," hümmögött a nép,

„a Farkas szereti a báránypecsenyét."

Lesni kezdték hát a Csikaszt.

S hogy Péter közben hogy főz napra-nap

jó birkahúslevest és kásás oldalast?

(Kukta volt, s amikor apró bűneiért

elkergették, pásztor lett a falu alatt:

igy aztán érthető, hogy a konyhához ért!)

Keresték mindenütt a Farkast és gyalázták,

dúltak erdőt-mezőt és bokrot és barázdát:

hiába! – Van Farkas, van hát, mesebeli;

de a birkát Péter eszi.

 

Krilov

 

 

A KUTYA ÉS A LÓ

 

Egy majorban szolgált a Kutya meg a Ló;

s vetélkedtek: melyik az előbbrevaló.

„Ha téged innen," szólt Bodri, „elküldenének,

nem hiányolnánk kitűnő erődet.

Mért oly nagy dolog huzni s szántani?

Bátor vagy, az igaz; de mi egyéb, no mi?

S hasonlíthatod-e énhozzám magadat?

kinek nyugalma nincs se éj, se nap:

nappal kint a mezőn őrzöm a nyájat,

éjjel pedig itthon a házat!"

„Igaz, van érdemed elég,"

felelt a Ló, „ s mind becsülnivalók,

de hogyha én nem szántanék,

nem lenne őriznivalód."

 

Krilov

 

 

A FARKAS MEG A MACSKA

 

Futott a faluba erdejéből a Farkas,

nem vizitbe, de az életét menteni:

vadászok kergették és ádáz kutyafalka!

Akad tán csak kapu, amely beengedi,

remélte; ám bárhol surrant és bárhogyan bújt,

egyre szörnyűbbek lettek percei,

mert minden zárva volt. De meglátta Kandúrt

végre, szegény,

fent a kerítés tetején,

és rászólt, sürgetve: „Mondd csak, Cirmos barátom,

a legszivélyesebb parasztot hol találom,

aki elrejt üldözőim elől?

Hallod a csaholást? Rám csukódik a kör,

itt vannak..." – „Fuss", felelt a Kandur, „fuss Kisékhez:

igen jámbor népség, biztosan veled érez."

„Csakhogy most ütöttem le egy szép tehenét!"

„Hát akkor mégis jobb lesz, ha Nagyék –"

„Félek, haragszanak rám éktelen,

egy gidájuk szárad a lelkemen."

„Loholj tovább, ott van Sáska Juliska!"

„Helyzetem az előtt a nő előtt se tiszta:

régóta fenyeget egy báránya miatt."

„Hát ez már szomorú. Tán a sánta Göcsej –"

„Ah, Cirmos, tőle egy borjút kötöttem el."

„Ha az egész falut magadra bőszitetted",

csóválta Cirmos a fejét,

„mért reméled, hogy épp ők védelmezzenek meg?

Nem oly tökkelütött a nép,

hogy téged mentsen, ha a háza ég!

Igaza van, ha jön a nemulass:

vetettél, most arass!"

 

Krilov

 

 

A RÓKA

 

Télen, a nagy fagy idején, a lompos

Róka a faluvég patakjából ivott,

s véletlen volt-e vagy sors (most nem ez a fontos):

valahogy nedves lett bozontos

farka, és a jéghez fagyott.

A baj megvan, de ez még nem a nagyja:

rántana magán egy jót a koma,

tíz-húsz szőrszálat veszni hagyva

roboghatna máris tova:

haza

a gonosz emberek elől.

De rontsa el diszes farkát? Hisz oly tömör,

oly rőt-arany-barna, olyan szép!

Nem! Várni kellene. A népek alszanak még

s ha közben tán beáll az olvadás,

elmúlik a rontó varázs.

Vár hát; de farka mindjobban a lékbe fagy.

S nini, már jön a virradat!

Hangok ébrednek és emberek mozgolódnak,

s a mi Rókánk ugy látja jónak,

hogy usgyé végre és tova!

Csakhogy őrzi a lék, mint egy zord kaloda.

Hálisten, arra jön a Farkas. „Cimborám,"

sír, könyörög a rab, „ments meg, édes komám!"

Az meg is állt, készen, hogy cimborája

testéről a halált leoperálja

s műtétje rém egyszerü volt:

töviben lerágta a Róka farkát;

az oktalan meg áldotta a sorsát

és boldog, hogy ép bőrrel elloholt.

 

*

 

Gondolom, értitek, mire megy ki a nóta:

ha maroknyi szőrt nem sajnál a Róka,

megvolna ma is a bozontja.

 

Krilov

 

 

A KAKAS MEG A KAKUK

 

„Kakasom, drága, mily ércesen énekelsz!"

„Te is, Kakukom, édesem,

hogy nyújtod, mily kellemesen;

ha hangversenyt ad az erdő, te, csak te nyersz!"

„Síromig boldogan hallgatlak, gyönyöröm!"

„S ha te elhallgatsz, esküszöm,

csak várok, várok, és alig tudom kivárni,

hogy ujra kezdd.

Ah, hol tanultad ezt

a szárnyaló trillát? Mondhatom: óriási!

No de a te fajtád mind ilyen: picike,

de zeng, mint a fülemile!"

„Köszönöm, testvér; de te is minden tanárnál

szebben szólsz, szebben a paradicsommadárnál;

esküszöm az egek egére!"

Épp ott ült a Veréb, s rájuk szólt: „No, de ha

belerekedtek is egymás dicséretébe,

zenétek csak zenebona!"

 

*

 

Lányok, fiúk:

mért dícséri a Kakast a Kakuk?

Mert az visszadícséri, – a hazug!

 

Krilov

 

 

A FARKASOK MEG A BÁRÁNYOK

 

A Farkasoktól a Bárányok annyira

nem nyugodhattak, hogy az állatok

kormánya végül is elhatározta, hogy

tekintettel a harc áldozataira

Bárányvédő Tanácsot alakít.

Ugy történt. S igaz bár, hogy a Farkasoké lett

a többség, nem minden Farkas farkaskodik:

oly eseteket is produkált már az élet,

amikor a Farkasok mosolyogtak

és körűljárták a nyájat és nem raboltak:

szelidek voltak – éppen jóllakottak.

Mért ne jutna be hát ily szervbe Farkas is? –:

bárányvédelem a legfőbb tennivaló,

de teljes háttérbe ő sem szorítható!

Megnyílt hát a Tanács egy erdei sürűben;

beszéltek, vitáztak, töprengtek gyönyörűen,

és végül hoztak egy törvényt, melynek ime

szóról-szóra így fut a szövege:

„Mihelyt a Farkasok a Bárányt megrohanják,

és a Bárányt bántalmazni akarják,

a Bárány jogosan megbilincselheti

a Farkast, s joga van azt, vagy akárha mindet

s bármily rangú, mert itt nincs személyi tekintet,

az erdőben bíró elé állítani."

E törvény egyszerű, pontos, tökéletes.

Mégis úgy látom, hogy, bár a törvényhozók

szerint rég megtört a Farkasok fene kedve:

lehet felperes a Bárány, vagy alperes,

mindig a Farkasok

vonszolják a Bárányt a rengetegbe.

 

Krilov

 

 

A MAJOM ÉS A SZEMÜVEGEK

 

Megvénűlt a Majom, megromlott a szeme.

Nem baj, mondták az emberek,

van ennek remek gyógyszere:

vásároljon szemüveget.

Vett is, féltucatot, rögtön az istenadta.

Forgatja őket éktelen,

füléhez tartja, telerakja

velük a farkát, sorra nyalogatja,

szagolgatja őket; s hatás nincs semmi sem.

„A keservit neki!" tört ki végűl, „buta,

aki ad a mások szavaira:

így-úgy a szemüveg, – mit össze nem hazudtak,

s im, egy hajszálat sem segít!"

Azzal dühösen odacsapta

a kőhöz az üvegeit,

hogy csakúgy röppentek fényes szilánkjaik.

 

*

 

Igy vagyon ez az emberek között is:

bármilyen hasznos valami,

csak szidja, aki a titkát nem ismeri;

s ha a tudatlan még előkelő is,

büszkén tönkreteszi.

 

Krilov

 

 

A MÓKUS

 

Az intéző úr ablaka kitárúlt:

az ünnepi falu népe majdnem elájúlt

s a szomszéd nyír Rigója is csak ámúlt,

nézvén, a henger drótjai alatt

a forgó Mókus hogy szalad.

Körme és lengeteg farka sohasem állt meg,

ahogy rázta a rohanás.

„Földi," kérdezte a Rigó, „nem mondanád meg,

hogy mit csinálsz?"

„Fontos szolgálatot bízott reám a gazdám:

urasági futár, folyton futok;

ennem-innom se hágy a napszám,

még lélegzeni se tudok," –

így a Mókus, s tovább indult a kerekében.

„Szép, szép," röppent el a Rigó, „csak azt nem értem,

hogy mégsem hagyod el soha az ablakod!"

 

*

 

Nézed néha az izgatott

igyekvőt: hogy rohan, hogy buzog, mily serény!

Nyílna a bőre, hát kiugorna belőle,

s éppugy nem jut soha előre,

mint a Mókus a kerekén.

 

Krilov

 

 

IDŐ ÉS ÉRDEM

Time hath, my lord, a wallet at his back

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

ULYSSES

 

Zsákot hord hátán az idő, uram,

s morzsát koldul a feledésnek, a

hálátlanságnak, az iszonyú szörnynek.

A morzsák, mult jótettek, mind lenyelve,

mihelyt megtörténtek, felejtve, már

születésükkor: jó uram, a tartam

csillogtatja az érdemet: a volt tett

rozsdás, avult vértként lóg a falon,

monumentális röhej. Járd a perc

útját: oly szűk szorosban halad a

hírnév, hogy élen egy lehet csak: őrizd

az ösvényt, mert ezer fia követ

a versengésnek; és ha helyet adsz

vagy félreállsz, az igaz egyenesből,

átcsapnak rajtad, mint beszakadó ár

és utolsónak hagynak;

vagy, mint büszke mén, mely elől bukott,

gebe-utóhad útját kövezed, mely

rád tör s legázol: friss tettük, noha

kisebb, mint a te régebbid, föléd nő;

mert az idő, mint a mai vendéglős,

lanyhán rázza a távozó kezét,

s tárt karral, mintha repűlni akarna,

öleli az érkezőt: mosoly az

„istenhozott", sóhaj az „istenáldjon".

Óh, ne várd multad jutalmát, erény,

mert szépség, születés,

ész, erős csontok, szolgálati érdem,

jóság, barátság és szív az irígy

és rágalmazó idő rabja mind.

Egy ős jellegben rokon a világ:

minden szereti az uj cicomát,

bár ócskaságból szabták, és a port,

ha aranylik egy kicsit, hangosabban

dicsérik, mint a poros aranyat...

 

Shakespeare

 

 

MÁGUSOK UTAZÁSA

The Journey of the Magi

 

„Dermesztően indult,

épp legkomiszabb szaka volt az évnek

utazásra, méghozzá ekkora utazásra:

a mély utak és a borotva szél,

igazi tél-dereka."

És a kimarjúlt, pókoslábú, megcsökönyösödött tevék

lefeküdtek az olvadó hóban.

Nem egyszer sajnáltuk

hegyoldali nyaralóinkat, a függőkerteket,

és a szörbethozó, selymes lányokat.

Aztán meg a káromkodó és zsémbes tevehajcsárok,

amint folyton szökdöstek, pálinkájukat és nőiket akarták

és a kialvó tábortüzek, és a fedél hiánya,

és az ellenséges törzsek és a barátságtalan városok

és a mocskos falvak, ahol mindennek felverték az árát:

volt mit kiállanunk.

Végül jobbnak találtuk, hogy éjszakánkint utazzunk,

rövideket szundítva,

mialatt hangok énekeltek a fülünkben, mondván,

hogy ez őrültség.

 

Aztán hajnaltájt egy mérsékelt völgybe ereszkedtünk alá,

nedves volt, a hóhatár alatt, már szaglott a növényzet;

gyors folyó szelte és vízimalom kattogott a sötétben,

és három fa az alacsony égre vetűlve,

és egy öreg, fehér ló vágtatott tova a réten.

Aztán egy korcsmához értünk, szőlő futotta be a kapufélfát,

nyitott ajtónál hat kéz ezüstpénzre kockázott,

és lábak taposták az üres bortömlőket.

Ott azonban semmiről sem tudtak, folytattuk hát utunkat,

és estére megérkeztünk, pillanattal sem előbb

érkezve a célhoz; szóval (mondhatjátok) kielégítő eredmény.

 

Mindez nagyon rég volt, emlékszem,

és akár másodszor is megtenném, de mondjátok meg,

mondjátok meg azt,

azt, hogy: mihez vezettek bennünket azon a nagy úton,

Születéshez vagy Halálhoz? Volt ott születés, határozottan,

meggyőződtünk róla, és semmi kétség. Láttam én már születést és halált,

de azt hittem, hogy különböznek; ez a Születés

kemény és keserű haldoklás volt számunkra, amilyen a Halál, a halálunk.

Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba,

de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben,

az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe.

Másik halált szeretnék.

 

T. S. Eliot

 

 

A KEZESSÉG

Die Bürgschaft

 

Zsarnok Dionyzoszhoz sietett

Dámon, tógája alatt tőr;

lefogta sok összefutott őr.

„Az a tőr – mit akart vele gyors kezed?!"

kérdi sötéten a Rettegett.

„Hazám szabadítani tőled."

„Keresztfán hulljon a könnyed!"

 

„Ha a sors így akarta, meghalok," –

felel az ifjú, „de szivedben

ha van irgalom, akkor, esengem,

engedélyezz három napot

hugomért, akit férjhez adok:

a barátom, itt, kezesem lesz:

ha szökném, őt vezekeltesd."

 

Mosolyog gonoszúl és szól a király,

percnyit töprengve: „A három

napot megadom; de határom

ha nem kap vissza, utána már

barátod vére fejedre száll:

neki kell lakolnia érted,

bár téged bosszu nem érhet."

 

Megy a baráthoz a barát:

„A király keresztre feszíttet

merényletemért. De segíts meg:

fukar kegye három napot ád,

megtartani húgom lagziját:

légy zálogom itt a királynak,

mígnem, megjőve, kiváltlak."

 

Két hű társ szótlan ölelkezik;

s ez megy, börtönbe, a másik

siet – el!... És föl se sugárzik

a határnap, a két fiatal kezeit

szent eskü köti... A barát pedig

indúl haza, félve, repesve:

lábát megelőzi a lelke.

 

De vihar jön, ég és hegymeredély

árvízzel zúdul a síkra:

felhőszakadás! ... S amint a

vándor, – botján, – a partra ér,

roppantva rántja alá a mély

a hidat, s tört boltjai ívét

a habok mennydörögve verik szét.

 

Vigasztalanúl bolyong föl-alá

az utas: keze int, szeme, szája

kutat és kiált, de hiába –

nincs csónak, amely bárhová

túlpartra átszállítaná;

sehol rév s komp, amely átvisz.

S közben már tenger az árviz.

 

S ő földre borúl és könnye szakad:

„Parancsolj, Zeusz, a folyamnak,

hogy apadjon!"... Látja, rohannak

az órák... Lángol a, delel a nap,

s ő fél: mire megjön az alkonyat,

alig érheti el Szyrakúzát,

s akkor – kivégzik a túszát!

 

De a víz dühe nő s megujúlva tovább

hullám hullámra özönlik,

s uj óra jön, űzi a többit, –

s ő, mert iszony edzi az akaratát,

elszántan az árba veti magát

s úszik, s alig meri hinni:

egy isten partra segíti.

 

Átjutva, siet, és hő imát

rebeg, áldva a mennyei mentőt;

de ahogy átvágja az erdőt,

a bozót éjéből haramiák

állják az utját és halált

rikoltva husángot emelnek, –

okai uj késedelemnek.

 

„Mit akartok?!" Sápad az arca. „Ami

vagyonom van, máris a másé,

ez az árva test, a királyé!...

Kegyelem!..." S dorongját tépi ki

egyiküknek... „Őt kell menteni,

a barátomat, óh, egek atyja!"

Hármat leüt, – iszkol a banda.

 

S perzselve tűz a nap, és neki már

roggyan, kimerűlten, a térde,

hisz úgy siet, annyi baj érte:

„Uram, ha nem ölt meg imént a betyár,

ha biztos partra vetett ki az ár,

ne hagyd, hogy szomj elepesszen,

s barátom, a hűszivü, vesszen!"

 

De, hallga, mi csobban: ezüstszavu ér

buggyan le a szirt magasából,

egész közel, és im a vándor

ámúlva nézi, a fürge, fehér

kristályhab elébe csevegve hogy ér,

s örvendve hajlik alá, hogy

testében oltsa a lángot.

 

S zölddel rácsozza a napot az ág

megnyúlik a réteken át nagy,

gigantikus árnya a fáknak;

s két utas jön és megy tovább

s ahogy mellettük ő tovavág,

szót hallnia szörnyü amit kell:

„Bizonyára most szögezik fel."

 

És lábát szárnyas gond emeli

s szárnyas gond hajtja szivében;

s felgyúlnak az alkonyi fényben

Szyrakúza messze tornyai;

s ím, ott jön elébe – felismeri! –

Filomédesz, hű kapu-őre,

s int máris: „Vissza! Ne jőjj be!"

 

Int: „Vissza!.. Örűlj neki, hogy legalább

magad élsz: mentsd, ami sajátod!

Most ráng végsőt a barátod,

de hitét, amellyel egész napon át

rendíthetetlen várt reád,

késésed meg nem alázta,

sem a zsarnok gúnykacagása."

 

„Ha későn hoztam az életem,

az övét hogy véle kiváltsam,

egyesűljünk hát a halálban.

A véres zsarnoknak ne legyen

győzelme két hű férfi-sziven –

Két áldozat? Ah, az is olcsó,

bizonyítani, hogy van adott szó!"

 

Napnyugta... Dámon a kapuhoz ér:

a kereszt magaslik előtte;

szájtáti nép körülötte;

barátját emeli már a kötél,

s ő áttör a tömegen és beszél,

kiált: „Itt, itt vagyok! Engem!

Ő csak túsz volt a nevemben!"

 

És ámul a nép; s egymás fele nyíl

négy hű kar, s búnak-örömnek

könnyébe merűlnek a lelkek;

s ahogy ők, mindenki nevetve sír,

s röpűl a királyhoz a csoda-hír:

azt is meghatja a hőstett

s trónjához idézteti őket.

 

És nézi, csodálva, sokáig, a két

hű társat, s szól: „Ma ti engem

legyőztetek, itt, a szivemben;

látom, nem üres ábránd a hüség –

és vonzza az ember szivét:

kérlek hát, vegyetek be,

mint harmadikat, frigyetekbe."

 

Schiller

 

 

MISS T.

Miss T.

 

Furcsa dolog, de úgy van –

amit megeszik

Miss T., az mind-mind

Miss T.-vé változik,

A kása, az alma,

a sajt, a szalámi,

ürücomb, a rétes,

egyszóval: akármi,

 

amit lenyel

(bár zord az ebéd,

hisz ott van Miss Butcher

s a bús Mr. Bate):

amit a kis, édes

Miss T. megeszik,

az, mind, mind, mind, mind

Miss T.-vé változik

 

Walter de la Mare

 

 

SÁRGADINNYE

Le Melon

 

Milyen szag ez itt a szobában?

Mily édes és dús illatárban

derűl és frissűl boldogan

ujjongó szivem és agyam?

Ah! nagy isten! micsoda mámor:

onnan jő, abból a virágból,

amely a szekrény tetején

illatozva bókol felém?

Fűszert égettek? Drága pezsgő

zamatát sodorja a szellő

kristálypohárból, mely remek

s megkoronázza a kezet?...

Nem, nem, ez valami egyéb lesz,

amit a fej nem tud, csak érez.

No de hát mi? Megvan. Ihol,

zöld levelek közt itt lapúl

egy sárgadinnye a kosárban...

Felvágjuk, hasad és recseg,

s nem csalja meg reményemet.

Óh, istenek! Ize-varázsa

előtt telít a ragyogása!

Látott ilyet ember szeme?

Sárgás vérpiros a szine;

tömör erő van a husában,

kevés mag akad a hasában

s ez a kevéske pici szem

színarany lehet, azt hiszem.

Héja vékony, őmaga érett,

egyszóval: hercegi egy étek,

és én, bár herceg nem vagyok,

most pompás lakomát csapok...

Sem a kókuszdió csodája,

mely egymaga mindazt kinálja,

amit fogást csak képzel a

leginyencebb fantázia,...

sem a barack, melyet imádok,

sem az eper, a krémbe mártott,

sem a manna, az ég kegye,

sem a legtisztább méz ize,

sem a szentséges toursi körte,

sem a cukrozott füge zöldje,

sem a szilva finom leve,

sőt a muskotály fürtje se

– nagy szó, ha én mondom! – bizony, még

az sem éri föl ezt a dinnyét:

nem sár, mint azok, s nem epe, –

francia klimánk remeke!

 

Saint-Amant

 

 

A KÍGYÓ MEG A LÁNY

 

Óh, kígyó, ki a vízmosásból, szökni készűlsz

s most a láp füve közt csillansz és tovatűnsz,

állj meg: hadd fessem le bőröd rajzát, diszéűl

lánykámnak, aki oly álnok s oly gyönyörű, –

hogy mikor az arany estében, lopva, halkan

versenytársamhoz, ah, máshoz viszi szivét,

csilloghasson, mint te, feketében-aranyban,

s mozgása is olyan legyen, mint a tiéd!

 

A. K. Tolsztoj

 

 

ÖT KIS VERS A MAGAM ÜDÍTÉSÉRE

 

1

 

Nádkunyhók: mint égen a csillagok.

Fodros folyamon gyors eső kopog.

Eperrel tömi fiát a madár.

Fehér hallal a nők a piacot.

 

2

 

Kalmár bucsúzik: le, Jang-csu-ba megy.

Tornyot másztam ott egykor, mint gyerek.

Kérdezd meg, hogy arra egy véka rizs:

leszek ott én még, így, vén fejjel is!

 

3

 

Tíz éve láttam szülőfalumat.

Óh, őszi dinnyék, emlék, gondolat!

Ki viszi Csengnek üzenetemet?

A Déli Tónál páfrányt szedeget.

 

4

 

Sok li-csi-t szedtem, Lu s Zsung közt, kanyar

ösvények bokrán, vásott fiatal.

A fővárosban csak töppedt bogyó;

itt vérpiros, s oly édesen-fanyar!

 

5

 

Li-csi a sziklán, zord part s nád felett.

Császári tálon még szebb, ízesebb!

Szedd, felhős bérc agg remetéje, szedd;

s vidd, ló: kell a Jégmadárszemünek!

 

Tu Fu

 

 

SÄNTIS

Säntis

 

Százszor az ablakhoz lépek,

végignézek a nagy utcán,

de hiába, csak hiába:

Ah, hol lehet, hol maradhat

az a szentbernáthegyi?

 

Végre befordúl a sarkon,

tele talpán csakúgy csattog,

csattog, botját leeresztve,

csattog egy rőt- s fehér-foltos,

komoly szentbernáthegyi.

 

És mellette könnyedén és

könnyü, nyári öltözékben

egy gyönyörü ifju nő jön:

az vezeti kis kezével

azt a szentbernáthegyit.

 

Itt a lány már a szobámban,

ölelkezünk, csókolózunk.

Farkcsóválva, korholóan

dugja orrát közibénk a

komoly szentbernáthegyi.

 

Liliencron

 

 

MACSKA, ÉJJEL

The Cat

 

Két csupasz szemet látok az

utcán túl, a kapu alatt;

két szemet, mely nem hunyorog

s zöld fénnyel arcomon kutat.

 

A macska mind oly idegen –

ha csak egy, álmom elviszi;

rám tűz két szem, és nem tudom,

van-e mögöttük valaki!

 

W. H. Davies

 

 

EGY VADÁSZKUTYA SÍRJÁRA

Epitaphium canis venatricis

 

Gallia lánya vagyok. Szép voltam: nevem a kagyló

kincse, mely illett rám, adta, a gyönyörü Gyöngy.

Sűrü bozótokban száguldani idomitottak

s torzonborz vadakat hajtani hegyeken át.

Ostor és korbács sose érte hószinü testem,

örv s ami úgy megaláz, lánc sose volt nyakamon.

Sokszor ölébe hivott uram és úrnőm: heverésztem

gyakran a lábuk előtt, sőt puha ágyukon is.

Tudtam hallgatni; fölöslegesen nem ugattam;

velem a házban nem volt soha riadalom.

Rossz szűlés, sok kín vitt korai sírba, s e szép kis

márványemlékmű hirdeti életemet.

 

Paulinus Nolanus(?)

 

 

A KUTYA

The Dog

 

Kapujához ment a kutya

s ő enni, inni és

a hidegben vackot adott neki:

az éjt fosztott ki egy öreg hülyét

a fiatal Mici.

 

„Mici", mondtam, „pokolra jutsz..."

De úgy éreztem: az

Égben ez az eb, az a szomorú,

csaholni fog majd, hogy Mici előtt

nyíljék meg a Kapu!

 

W. H. Davies

 

 

A PATKÁNY

The Rat

 

„Ez az asszony haldoklik, és

keze-lába ólomnehéz;

macskája a maga ura,

ma éjjel nem jön már haza.

 

Férje korcsmázik sziv szerint,

lánya katonára kacsint;

s a vén vargát ugratva a

fia egyetlen hahota.

 

Követporlasztó fogaim

dolgoznak pofacsontjain;

ha férj, fiu s lány hazajön,

bámulhat már a küszöbön!"

 

W. H. Davies

 

 

BUTASÁG VÁROSA

Stupidity Street

 

Szememmel láttam:

hogy a nép azt egye,

dalosmadarakkal

rakta tele

szép boltjait a

Butaság Városa.

 

Látomást láttam:

buzában kukacot,

s minden polc kiürűlt

és semmit se kapott

szép boltjaiban a

Butaság Városa.

 

Ralph Hodgson

 

 

A BŰVÉSZ KÉT KIS MADARA

Les petites colombes...

 

A bűvész két kis madara, a

kis galamb meg a kis huga,

a hotelben biztosan sokat

szenvedett a dobozban napra-nap,

– s este is, mikor a fekete frakk

ujjában voltak, és amikor

kirepültek a fénybe csodásan

a szokásos előadáson.

 

Jammes

 

 

LÉGYHALÁL

Fliegentod

 

Belecsábúlt a rontó folyadékba,

az első perctől mohón szürcsöli;

jól érzi magát, bár bénulva rég a

finom lábacskák izületei,

nem mozdúlnak a kis szárnyat törűlni,

nincs erejük a fejecskét emelni:

az életet a kéj így szívja ki.

Már alig bírja tartani a térde;

de ő iszik, s a köd halál, igézve,

egyszerre borúl rá ezer szemére.

 

Goethe

 

 

AZ IGAZSÁG

The Truth

 

Hogy láttam azt a madarat,

mely, bár fél-feje leszakadt,

harcrakészen ugrált le-fel

fél-vakon – s halálra, ha kell! –:

azóta magánéletük

kedvem veszi hallgatni énekük.

 

Ezért, ha vörösbegy pirúl

almaként a fán, s zeng vadúl

s eltünődöm, vajon miért

zeng ugy, dalért, szerelemért,

vagy mert, mely sose hallgat el,

az ezülstnyelvü pataknak felel –

 

ah, most kegyetlenül cikáz

át rajtam a fájó tudás:

győzelmi ének a dala,

mert apját ölte éjszaka

s most anyját öli gondolatban,

végső riválisát magban, kukacban.

 

W. H. Davies

 

 

SZÖRNYÜ VOLT...

C'était affreux...

 

Szörnyű volt az a szegény kis borjú, ahogy

húzták a vágóhídra, ahogy makacskodott,

 

s ahogy a szomorú kisváros szürke falairól epedve

próbálta nyalni az esőt a nyelve.

 

Óh Istenem! Csupa jóság volt és szeretet,

szerette az útmenti sövényeket.

 

Óh Istenem! Aki oly jó vagy, mondd meg neki,

hogy megbocsáttatnak mindnyájunk bűnei

 

– és hogy egy nap, az arany égben, nem lesz több kicsi,

megölnivaló, kedves, szép boci,

 

s ellenkezőleg, mind megjavulunk

és apró szarvaikra koszorúkat fonunk.

 

Óh Istenem! Add, hogy a kis borjú keveset

szenvedjen, mikor érzi, hogy a kés belemegy...

 

Jammes

 

 

A RAB OROSZLÁN

The Captive Lion

 

Vaspadlódon ki dühödten dobolsz

bütykös farkaddal, s aztán csöndesen

sétálsz, apró léptekkel, föl s alá, mint

elszánt kapitány a fedélzeten:

 

mily erő törte le fenségedet?

ki vette ki álmos és bús szemed

villámát? s torkod dörejét, amelytől

csakúgy zúgott az egész rengeteg?

 

A férfi, aki, maga, visszament

sötét erdődbe. – Az volt valaki!...

Egy légy megölte: csontja temetetlen,

mig egy földrengés sírt nem ás neki.

 

W. H. Davies

 

 

A SZAMÁR

The Donkey

 

Mikor erdő járt, hal repült

és füge volt a makk,

akkortájt születhettem én

vérszinü hold alatt:

 

szörny fej, émelyitő i-á

s szárnyaló fülek: a

pokol paródiája a

föld négylábúira.

 

Rongy páriának tart a nép,

az ős rosszakarat,

éhség, gúny, bot ver: hallgatok

és őrzöm titkomat.

 

Bolondok! Volt órám nekem is,

nagy óra, égieké:

hozsanna zúgta be füleimet

s pálma hullt lábam elé.

 

Chesterton

 

 

MÉRT HÚZZÁK AZ ÖKRÖK...

Pourquoi les boeufs...

 

Mért húzzák az ökrök a nehéz, vén szekereket?

Szánalom látni nagy, domború homlokukat,

szemüket, amely a kíntól szinte kiszakad.

A szegény parasztoknak keresik a kenyeret.

 

Ha nem birnak már járni, az állatorvos

drógokkal és tüzes vasakkal égeti őket.

Aztán, boronálni, kaparni a földet,

megint kimennek a vörös pipacsokhoz.

 

Némelyik a lábát töri valahogy;

az ilyet mészáros taglója üti fejbe,

szegény ökröt, aki a tücsökdalt figyelte

 

s aki az őrült nap alatt, ahogy a hott

s a hű mozgatta, csak engedelmeskedett,

a szegény ökröt, aki nem tudta, hogy halni megy.

 

Jammes

 

 

A SAS

The Eagle

 

Horgas kezével kőbe váj;

a Nap mellett, a szirti táj

s az azúr magányában áll.

 

Lent nyüzsög a tengeri hab;

ő néz, figyel, s – egy pillanat:

mint a mennykő, a mélybe csap.

 

Tennyson

 

 

A NYÚL

The Rabbit

 

Még ha tetőmön hajnali

madarak táncolnának is

oly muzsikát, mint az eső,

még akkor se felejteném

soha a szenvedő nyulat;

hisz, érc-csapdába esve, át-

sirja a süket éjszakát –

aztán jön boldog gyilkosa

s a kelő napban megöli.

 

W. H. Davies

 

 

A CSAPDA

The Snare

 

Nyuszi nyikkan odakint:

vas csapott rá élesen!

Megint sikolt és megint,

de nem tudom, hol lelem. –

 

Nem tudom, hol lelhetem,

honnan jajgat úgy szegény;

ég s föld csupa gyötrelem

s minden érzi: nincs remény.

 

Lába vasban: nincs remény;

arca rángó rémület,

ahogy – „Segíts!" – hív szegény;

mégse tudom, hol lehet!

 

Nem találom! Hol lehet,

honnan sír oly élesen?

Nyuszikám, kis nyuszikám!

Mindenfelé keresem.

 

James Stephens

 

 

A SIRÁLY

 

Játszik a sirály, bárhogy didereg.

Jól élhetne. De különc! Válogat!

Ragyogtatni szereti tollait,

tavaszi rügyet kér és nem halat.

Ha hófelhő komorodik, leszáll;

ha szél támad, megint magosba csap.

Mennyi suhog a kék tenger fölött!

Naphosszat villognak az ég alatt.

 

Tu Fu

 

 

BÉKA

TÕn Numfîn qer£ponta, filÒmbrion, ØgrÕn ¢oidÒn

 

Ezt az eső- és nimfa-barát kis dalnokot, ezt a

szép békát, csobogó patakok énekesét,

ércből és hálája jeléűl egy utas ember

tette ide, akit ő megitatott a napon:

a kétéltű száj dala hűs szakadékba vezette

az iszonyú nyárban tikkadozót, aki csak

kóválygott addig, de az útmutató brekegésre

végül mégiscsak édes italra talált.

 

Platón

 

 

A TUDÓS SZAMÁR

L’âne savant

 

A tudós szamár vagyok, meghökkentem eszemmel

az Akadémiát. Számolok, mint egy ember.

Gazdám ostora rossz hordóra kényszerít,

azon mutatom az egyensuly trükkjeit.

Taps zúg fel s átcsap az egész gyülekezetre.

Aztán leszállok és tánc-számot mutatok be.

Hol van Párizs? – kérdik. Mutatom, odatéve

patámat a térkép megfelelő helyére.

– Csacsi! – szól mesterem – járd körül szépen a

közönséget, állj meg, s bólintva és iázva

mutass rá a nézők között a legbutábbra!

 

...Engedelmeskedem és nem tévedek soha...

És érzem, valahányszor valamire tanitgat,

mennyivel tudatlanabb az ember, mint az állat.

S mikor megjön az éj s a jeges szél kikezdi

csattogó ponyvám, búsan alszom el, komoran.

A tudás kínja üldöz. És lidérces agyam

ilyenkor a csillagokat próbálja számbavenni.

 

Jammes

 

 

A TRÉFÁS TÜNDÉR

The Mocking Fairy

 

„Nem jönne egy percre az ablakba, Mrs. Balog?" –

szólt a tündér, ide-oda kukkantva a kertben;

„Nem jöhet egy percre az ablakba, Mrs. Balog?" –

szólt a tündér, halkan kuncogva a kertben;

de a levegő hallgatott, a cseresznyefa hallgatott;

s a repkény is, mely az üres párkányba kapaszkodott;

és csak nem jött ki az ablakba Mrs. Balog

a tündérhez, aki hangosan vihogott a kertben.

 

„Mit csinálhattak magával, szegény Mrs. Balog?" –

szólt a tündér, kigyulva-ragyogva a kertben;

„Hová dugták magát, szegény, öreg Mrs. Balog?" –

szólt a tündér, szétlibegve-lobogva a kertben;

de a fátyolos éj már a dombra lopakodott,

a nagy malom némán a csillagokra mutatott;

és a hideg házból többé nem válaszolt Mrs. Balog

a tündérnek, aki csak himmegett-hümmögött a kertben.

 

Walter de la Mare

 

 

A MAJOM

Der Affe

 

Odafent ül és reszket, a tevén,

piros kabátban, deszka-nyerge hátán.

A parancsra lemászik könnyedén

és vékony láncát húzza a bokáján.

 

Féllábon ugrál. Majd zenél: öreg

tamburát ver, és fuvolája dalt zsong.

Végül tányéroz s a filléreket

sorra köszönve lakájmódra hajlong.

 

Szemében fehér tűz gyúl és rohan,

és hideg, mint egy béka; mély redők

zsugorítják az arcát: most olyan,

mint egy őslény és mint egy ujszülött.

 

Georg Heym

 

 

A MEGIGÉRT MAJOM

 

Hallottuk: déli tartományaink

fáin rengeteg vadmajom terem.

Házam tapsolt, rendeltem hát egyet.

De, mint az öklöm, oly kicsiny legyen!

Szinte itt már a bús, barbár pofa.

Hegedűlni fog, járni kereken!

Okosat igértek. Szenzáció!

Meg fog őrülni minden gyerekem.

 

Tu Fu

 

 

EGY NŐ TÖRTÉNETE

A Woman's History

 

Mikor ötéves volt Mary Price,

lomb és virág alá

temette halott madarát,

s imádkozott és gyászdalokat

dalolt órákon át.

 

Mikor tizennégy volt, s megesett,

egész szomszédsereg

tört rá az aljas férfira:

„Rögtön viszed a pap elé

vagy felkötünk, kutya!"

 

Mikor meglelték a kicsikét,

az bábút ringatott:

„Jó", mondta, „veletek megyek –

de pap elé csak hogyha a

babám is ott lehet."

 

Nem volt a szive lángolóbb,

mint karján a viasz;

nem volt szemében több szerelem,

vagy ámulás, mint a baba

üvegszemeiben.

 

Mikor harmincöt volt Mary Price,

s a férje haldokolt,

ugy sírt, hogy majd meghalt, szegény;

s a szomszéd kacsintott: Igen,

de a – szeretője ölén!

 

Most hetvenötéves Mary Price,

harcsát nyúz elevenen:

mert, aktív, vannak izmai –

elfogja a tolvaj cicát

s rögtön agyonveri.

 

W. H. Davies

 

 

A GYENGÉLKEDŐ FIATAL LÁNY...

La jeune fille un peu souffrante

 

A gyengélkedő fiatal lány rám mosolyog

s megszólal: „Azt hiszi?"

Ártatlan még, s egy ezüstből sodort

gyűrűje van neki.

 

Előttem a teste, oly kicsi és törékeny;

mosolyogva hajlok a szép gyerek

felé, és azt mondom: „Kisasszony, kérem,

a zárdafőnöknő hova lett?"

 

Azt feleli, hogy: „Máshova helyezték",

vagy ilyesvalamit.

És míg így beszél, olyan, mint egy rózsa,

mielőtt kinyit.

 

„Ah, tudja..." – szól, és nem fejezi be

a mondatát:

a kezdet már vég is. S én kérdezem:

„Rossszul érzi magát?"

 

„Kicsit jobban; csak éjjel, a karom..."

„Mindegy, most már javúl!"

Nevető sugár villan a szeme

pillái alól.

 

Olyan, mint egy csinos játékbaba,

gazdag gyermek babája.

Még vézna, de a sál alatt már gömbölyödik

félénk kis válla.

 

Jammes

 

 

FUVOLÁS

A Piper

 

Jött ma egy utcai fuvolás

s oly szép volt a dala, oly csodás,

hogy vitt, vitt, vitt bennünket, ahogy

tenger visz: nyiltak az ablakok

és nagy, kicsi mind a kapuba futott

s a kovács lecsapta pőrölyét,

s lángtarka kötényben az asszonyi nép,

a sok fagykék pici láb, topogva

mind visszatáncolt az aranykorba;

láng volt, boldog, tavaszbaborult láng

félóra hosszat ma az utcánk.

 

Seumas O'Sullivan

 

 

FÜGÉSNÉNI A TENGERPARTRÓL

 

Néni, öreg, áldott!

Hogy törte a hátad

 

a fügés, nagy puttony,

míg jöttél az úton

 

mézizű gyümölccsel,

cukorbelű zölddel!

 

Otthagytad a tengert,

s lábad utakat lelt

 

fel a nagy hegyekbe,

hozzánk, gyerekekhez!

 

Szívrepesve vártunk!

Lisztet kunyoráltunk

 

Otthon, s babot, égi

Árudra cserélni...

 

Óh, dús meseputtony,

kis, fekete asszony,

 

csáb éj-nap, igézet

voltál, s nagy igéret!

 

Bámultunk volna, ha

koldusnak mondanak:

 

Mi, sok hadigyermek,

tündért láttunk benned...!

 

I. G. Kovačič

 

 

AZ EBÉDLŐ

La salle à manger

 

Van itt egy szekrény, elvesztette fényét.

Hallotta a nagynénéim beszédét.

Hallotta, miket mondott nagyapám,

hallotta, miket mondott az apám.

Sok emlékének hű s vénséges őre.

Ne higgyék, hogy hallgatni tud csupán,

mert én elbeszélgetek véle.

 

Van itt még fából kakukkos óra.

Nem tudom, miért nem szól és mióta.

Nem akarom tőle megkérdeni:

tán az tört el, maga, a hajdani

hang, az öreg szerkezeté,

csöndesen, ahogy a halottaké.

 

S van egy almáriom, szintén kopott;

száz régi illat dől belőle:

lépesméz, befőtt, hús, kenyér és körte.

Hű cseléd: büszke arra, hogy

urától még szagot se lop.

 

Házamba férfi, nő, jár vendég csapatostul,

de e kis lelkekben hinni egyik se buzdúl;

s én mosolygok, mikor, gondolva, hogy csak én

élek itt, így fordul hozzám a jövevény:

– Hát hogy van, mint van, kedves Jammes úr?

 

Jammes

 

 

A GŐGÖS GAZDAG KÖZKINCSE

Praedia solus habes... (III. 26.)

 

Mind a tiéd, ami van, földbirtok, Candidus, és mind

ami arany s kristály, mind a tiéd, a tiéd.

Mind, ami drága aszú, minden jó mind a tiéd csak,

mind, ami ész, szellem, mind egyedűl a tiéd.

Mind egyedűl a tiéd: igazad kétségbe ki vonná?

Egy, amin osztozol a néppel: a hitveseden.

 

Martialis

 

 

AZ EGYETLEN HIÁNY

One Thing Wanting

 

„Rongyra szorítod életed,

évekig súroltad szobánk,

de oly jók a gyerekeid,

hogy pihenhetsz már, s amig élsz,

megvan ételed, italod."

„Meg, meg," nevetett az öreg,

s évei ellenére úgy

csengett a hangja, mint aki

versenyre hívja a rigót.

De aztán elkomorodott:

„Csak húzhatnám ki, mondta, a

sírjából húgomat, Aliszt,

aki gúnyolt, mikor szegény

voltam, s csak mondhatnám neki:

,Látod, van mindenem, Alisz,

és oly jók a gyerekeim' –

Ha ezt, csak egyszer... soha nem

kérnék a földön egyebet."

 

W. H. Davies

 

 

EGY NAGY VÁROSBAN

In einer grossen Stadt

 

Dobja elém a város tengere

majd ezt, majd amazt, sorra, szakadatlan.

Két szem összenéz, s a kép tovafut.

Kintornás darálja dalát.

 

Merül cseppként a semmi tengerén

majd ez, majd amaz, sorra, szakadatlan.

Koporsójára nézek, s tovafut.

Kintornás darálja dalát.

 

Gyászmenet ring a város tengerén,

emberek keresztezik szakadatlan.

A koporsómra néznek, s tovafut.

Kintornás darálja dalát.

 

Liliencron

 

 

A „VÉGSŐ ELÉGIÁK"-BÓL

 

Lelkem elkomorúlt, sötét a szívem,

ásitó sír a jövőm, nem derű.

Semmi se tart itt, semmi se hív innen,

s még szivarom füstje is keserű.

Nem, nem, barátnőm, csöndes éji író-

munkáim társa, nem te vagy komor;

az én sorsom az! Kín emészti, síró

jaj a beteget. De az agyam oly

világos, mint volt: nem sajnálja, hogy nincs

benne remény, butákat becsapó kincs.

Én mindent látok!... A vég rám tipor,

mig tűnődöm, hogy mi lenne, ha élnék!

Még nem vagyok vén. Enyhűlt a nyomor,

s ritkábban kopog ajtómon az éhség.

Most alkothatnék! de – időm lejárt!

A vándor vagyok, aki nekivágott

az útnak, mert hívta a láthatár,

de erejét s a fárasztó világot

nem mérte össze idején. Megállt,

féluton, sápadtan. Kocsik robognak

előtte, hintók, három ló elől –

a nyomorúltat egy se veszi föl:

huss! rajta! tovább! Térdei inognak,

s elesik... Csak akkor állják körűl

s emelik föl... Majd, sóhajtozva, nyögve,

– míg kezük kései könnyet törűl –-

szánakozva viszik a – sírgödörbe.

 

Nyekraszov

 

 

ROBESPIERRE

Robespierre

 

Magában mekeg. Szeme tébolyúlté:

szalmába réved. Fehér hab a nyála,

azt szívja be, nyeli-rágja a szája.

Csupasz lábát rács lógatja, a kordé.

 

Minden döccenő feldobja. A karján

bilincsként csörren ilyenkor a lánca.

Körötte száz gyermek hejehujája,

kit tömeg fölé tart az anyja: hadd lám!

 

Talpát csiklandják, észre sem veszi.

A kocsi áll már. Ő felnéz s amint

meglátja a nyaktilót, kiveri

 

a verejték. Arca ölt hamuszínt.

Szája szörny fintorban kezd rángani.

Várják: üvöltsön. De egy hangja sincs.

 

Georg Heym

 

 

A SÓ DÍCSÉRETE

Prolog für Halle, 6. August 1811: „Entwallet nicht

der Erde dort ein Wunderquell?"

 

Nem csodaforrás buggyan ott? Dús nedve tág

medencéket tölt és mikor elpárolog,

értékes ajándékokat hagy vissza: óh,

a legnagyobbat, mondja vakmerő szavam

a legeslegnagyobbat, amit Tellus ad!

Kinál a föld öle ezüstöt s aranyat

s vonzza vele minden ember szivét s szemét;

kinál ipari köz célra vasat, amely

pusztit és épít, de mig rombol, meg is óv;

kinál sok-sokezer egyéb kincset: de én

mindennél többre tartom a szemcsés havat,

minden jóíz első s utolsó fűszerét,

melynek mind hódol az asztal, a tiszta sót!

 

Mert tömérdek magvát bizonnyal hasztalan

szórta volna Ceres, s hozná gyümölcseit;

hasztalan táplálná Diana a sötét

erdőkben s rónákon a buja nyájakat;

hasztalan nevelnék tenger, folyó s hegyi

patak vizében Amphitrite lányai

a fürge csodaraj nyüzsgését; hasztalan

ejtené éltető tekintetét a Nap

a sok svadronra, mely az égben fel s alá

s végül is az ember hálójába repül,

az okos mindent-evőébe: mert kevés

amit meg nem tanult kedvelni az inye;

de egész hiú volna minden égi kegy,

hiú az ember ügyes keze és hiú

a minden ételt érlelő tűz ereje –

ha megtagadná a föld azt a jót, amely

üdén fűszerezi a nyers szükségletet.

S ahogy az Égnek egy kevés tömjén elég

áldozat, úgy marad végül a lakomák

szemer sója, amit kezünk vigyázva szór,

pompás jelképe annak, ami lelkesít

s mozgat társaslétet és barátságokat.

 

Goethe

 

 

LÉPCSŐK

 

Az egyik palotába visz,

takaró és szőnyeg borítja

s márvány-korlátja csupa dísz.

 

Az polgári: egyszerüen

kanyarodik fel a küszöbhöz,

és csak homokkő, dísztelen.

 

A legtöbb ütött és kopott

nyaktörően meredek, ingó;

penészes falán víz csurog.

 

De tettem légyen lábamat

akármelyik lépcsőre, mindig

sziven ütött egy gondolat:

 

az, hogy valamennyin, s ezer

könny és jaj közt, melyet talán egy

egész élet se csittit el –

 

igen, az, hogy ha dísztelen,

ha díszes, halottat s koporsót

visznek alá mindegyiken.

 

Vrchlicky

 

 

PRÉDIKÁCIÓ A NAGYVÁROS NÉPÉHEZ

Predigt ans Groszstadtvolk

 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít.

Ezrek gőzölgésén keresztűl

fuldoklik szemem a Nap felé;

és apám, aki

varázslóként jár-kél óriás

tölgyeseiben, fenyveseiben,

e kérkedő falak közt

még ő is csak egy parasztos öreg.

Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek!

Csillagos, téli éjben valaha

a gázlámpák komor sorai közt

úgy láttam: iszonyú hadisárkány gyanánt

ki akartok törni inségetekből;

de aztán egy bérelt terembe bujtatok

és füstön, sörpárán át szavak harsantak

szabadságról, egyenlőségről, és ilyesmikről.

Óh, ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák:

gyökerük erős, szökkenthetőek,

s mind másképp tör a fény felé.

De nektek van lábotok, öklötök,

erdész nélkül is teret nyittok magatoknak,

álltok és fegyházfalakat emeltek –

menjetek hát, földért! földért! mozduljatok!

előre! kivonulás!

 

Dehmel

 

 

NAGYVÁROS NÉPE

Groszstadtvolk

 

Úgy van, a nagyváros kicsinyít...

Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek!...

Ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák:

gyökerük erős, szökkenthetőek,

s mind másképp tör a fény felé.

De nektek van lábotok, öklötök,

erdész nélkül is teret nyittok magatoknak,

álltok és fegyházfalakat emeltek –

menjetek hát földért! földért! mozduljatok!

előre! kivonulás! –

 

Richard Dehmel:

„Prédikáció a nagyváros népéhez"

 

Nem! itt a helyetek!

itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak!

Itt a helyetek, mert a városban

ünneplik legkivánatosabb ünnepeit

a Hatalomnak, és itt bocsátják ki sápasztó ediktumait

a Hatalomnak, amelyek

– tetszik, nem tetszik – gépekként hajtanak bennünket.

Mert a gyilkosan-csillogó sineken

innen dobják ki a fölfegyverzett vonatokat,

amelyek az országot

napra-nap meghódítják.

Mert itt van az akarat forrása,

itt habzik föl millió nyakat letörő hullámban,

forrás, mely millió hát ütemében,

millió és millió tag mozdulatában

a legtávolabbi partokig zúdul –

Itt a helyetek!

itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak!

El ne űzzön senki!

A várossal a Földet hódítjátok meg Magatoknak!

 

René Schickele

 

 

VÁSÁRON

When first my away to fair I took

 

Hogy először vásáron, a

pénzem kevéske volt,

s hiába kinálta csoda-

szép áruit a bolt.

 

Most más idő jár: amikor

akarok, vehetek;

itt a pénz, itt a bolt, de hol

az az eltünt gyerek?

 

– Hogy kétszer kettő négy s nem öt

s nem három, a tudat

már sok-sok szivet átütött

és átüt még sokat.

 

A. E. Housman

 

 

VILLANÁSOK

Stripes

 

Rendőr egy bank előtt hajnali 3... egyedül.

 

Rendőr a State és a Madison sarkon... déli 12... csőcselék... autó... morzsák... egyedül.

 

Nő a külvárosban... alvó hastífuszos mellett virrasztja át az éjszakát... csak az óra beszélget vele... milyen egyedül van!

 

Nő kesztyűt árul... „olcsó nap" a roppant magazinban... kezek, kezek, kezek dühöngő tébolya kesztyűből kesztyűbe... milyen egyedül van!

 

Sandburg

 

 

CSILLAGOK

 

Csillagok csodái

fények, égi fények...

Jaj, szegény paraszt, ne

hidd, hogy neked égnek!

 

Az a fényes ott, mely

az erdő felett kél,

egy a rengetegből, –

de ura a kastély!

 

Lentebb az a másik,

az is csak egy úré,

tó fölött aranylik –

a plébánosunké!

 

A harmadik, oldalt,

ezüst száll belőle,

fény, ezüst guzsalyról, –

az a kántor őre!

 

Mintha hajnalodnék,

a menny velük oly dús!

Csak rád nem süt egy se,

te, paraszt, te, koldús!

 

Mondják: tündökölni

és őrködni minden

csillagot egyenlően

gyújtott meg az isten.

 

Se paraszt, se úr nem

volt valaha, régen

de mindenkinek volt

csillaga az égen.

 

A csillag, az úri,

díszlik, tündökölve,

a paraszté, mint a

könny, lehúllt a földbe!

 

Maria Konopnicka

 

 

TRAKTOR A TANYÁN

New Farm Tractor

 

Húsz öszvér belei vannak a cilindereidben meg a transzmisszióidban, te pisze.

Hátsó tengelyeidben husz missouri-i szamárcsődör ereje.

Benne áll a szabadalmi hivatal jelentésében meg az ujsághirdetésekben, hogy húsz lóerővel dolgozol.

Husz öszvér helyett szól rád a béres, hogy: „Gyí!" – tíz öszvérfogat helyett foglal nótáiba.

Egy vödör olaj meg egy kanna zsír a szénád és a zabod.

Állod az esőt és nem bokrosodol meg soha, mindenütt istállód a mező és födeled a csillagok.

Hosszúfülű öszvért-sort vések a kormánykerekedbe – agyő, kantárszíjak, agyő, régi öszvér-nyúzók nótái!

 

Sandburg

 

 

CHICAGO

Chicago

 

Világ Sertés-Nagyvágója,

Szerszámkészítő, Buzatároló,

ki vasutakkal játszol, Nemzet Fuvarosa,

te viharzó, nyers, te kötekedő,

a Széles Vállak Városa, te,

 

azt hallom, elvetemült vagy, és hiszem is, mert láttam festett nőidet, amint a parasztfiukat csalogatták a gázlámpák alatt.

 

És hallom, züllött vagy, és felelek rá: Igaz, ugy van, láttam, hogy ölt a fegyveres bandita, és hogy ment szabadon, ölni megint.

 

És hallom, hogy brutális vagy, és így válaszolok: Láttam asszonyaid és gyermekeid arcán a féktelen éhség jegyeit.

 

És miután így feleltem, ismét azokhoz fordulok, akik gúnyosan

vigyorognak rád, Szivem Városa, és gúnyosan visszavigyorgok rájuk és azt mondom nekik:

 

Jőjjetek és mutassatok nekem még egy várost, amely emelt fővel és ilyen büszkén énekli, hogy él és rekedt és hogy erős és ravasz.

 

Delejes káromlásokat szór maga köré és közben munkát munkára halmozva ihol a nagy és vakmerő, mindenrekész Robotos, aki hevesen szembefordul a kis, puha városokkal;

 

mint kutya lógatja nyelvét és acsarogva dolgozik, fondorlatosan, mint egy vadember, aki a saját őserdejére tör;

 

fedetlen fővel,

 

lapátolva,

 

pusztítva,

 

tervezve,

 

építve, lebontva, ujjáépítve.

 

A füst alatt, míg szája csupa por, nevetve áll előttetek, és villantva fehér fogait,

 

ugy nevetve a végzet rettentő terhe alatt, ahogy egy fiatalember nevet,

 

sőt ugy nevetve, ahogy egy tudatlan harcos nevet, aki még sohase vesztett csatát,

 

dicsekedve és nevetve, hogy népének ütőere van a csuklója alatt, s a nép szive a bordái alatt,

 

óh, nevetve!

 

nevetve az Ifjuság viharzó, nyers, kötekedő nevetésével, félmeztelenül, izzadva, és büszkén rá, hogy Sertésnagyvágó, Szerszámkészítő, Buzatároló és hogy Vasutakkal játszik és a Nemzet Fuvarosa.

 

Sandburg

 

 

VERSAILLES

 

Tíz-pudos

testét

aranyos

hintaja

selymeire vágva,

itt zötyögött

számtalan Lajos,

útján

a Palotába.

S a Marseillaise elől,

a határ felé,

combja dugattyúin

zihálva,

nadrágtalan

itt futott Capet

s köpött

a koronára!

Most autók az uton:

a mámor, a fény

Párizsa

robog itt,

a boldog:

profit-agyú bankárok

meg én,

s amerikaiak

és kokottok.

Versailles.

És feldöng a szivem:

„Jól éltek itt a hiénák!"

Paloták,

ezer alkóv és terem,

mindben külön

asztal

és ágy:

több ilyet nem kap

senki sem,

lopjon bár teljes életén át!

 

A palotákon túl,

bohó

és hűs gyönyörnek köröttük,

tó, tó,

szökőkút,

ujra tó

s bronzbéka,

amint vizet köp.

 

S ösvények,

bokrokkal teli,

– gálánsan szép az élet –

s Apollók

s ezek a karnélküli

Vénuszok,

ah, tömérdek!

 

Arrébb

lakások,

Nagy-Trianon,

meg a Kicsi,

csupa kéjlak,

s fürdők

és hálók,

úgy bizony.

Madame Pompadouréknak.

Nézem az életet,

– de ócska dolog!

szépelgés,

– undor a vége!

Benua-akvarellekbe

ragadok

s Ahmatova-versikékbe.

 

Megnéztem mindent,

s ha ezek után

még kérded,

hogy mi tetszett:

Antoinette

kis asztalán

egy kés nyoma

volt a legszebb!

 

Az még

a Forradalom

szuronyát

idézte, –

mikor berontott

a nép,

s a királynőcskét

bárd alá

vitték

a szankülottok.

 

Nézem mindezt.

Szép.

Nem ez a baj!

Park, rózsák.

De a nyugalom áltat!

Ugyanily kulturát

ide,

hamar,

de ujat,

mechanizáltat!

Múzeumtárgy

ez a sok kalyiba!

Üveg

s érc

kellene:

Otthon,

millióágyas Munkás-Palota

de olyan,

hogy ragyogjon!

 

S ekkor

– hogy okúljon

mind,

aki még

cár,

vagy van pénze,

kuponja, –

az égi vérpadról

Antoinette fejeként

rágurúlt

a nap

 tetőre, toronyra.

Kigyúlt

a hárs

meg a gesztenye,

szél jött,

borzongva elszállt,

s az est

üvegkalapja

fedte be

a múzeumi

Versaillest.

 

Majakovszkij

 

 

A MINDENSÉGET A SIKÁTORBA HÚZNÁD...

Tu mettrais l'univers entier dans ta ruelle...

 

A mindenséget a sikátorba húznád,

szennyes nő! Lelkedet csak uszítja az úntság.

Hogy munkáját fogad sose felejtse el,

állkapcsod napra-nap uj szivet követel.

Szemed, mely úgy lobog, ahogy a butik-ablak

vagy a népünnepély lámpásai lobognak,

kölcsönzött ragyogást használ arcátlanúl

és nem is sejti, hogy szépsége mért virúl.

 

Vak gép, süket, te, vad, kegyetlen, gonosz állat,

üdvös eszköz, te, vér-ivója a világnak,

nem röstelled magad, s annyi tükör előtt

sápadni, veszni nem látod hű erőd?

A rontás, melynek, úgy hiszed, tudósa, felkent

papnője vagy, a nagy rontás sohase rettent

vissza, amikor a titkos terveire

büszke sors általad, bűnök úrnője, te,

a lángészt, te barom, általat gyötri-gyúrja?

 

Óh, fenséges mocsok, szégyen dicskoszorúja!

 

Baudelaire

 

 

LÁZKÓRHÁZ

Das Fiberspital

 

Az ágysorok sok sápadt lepedőjét

a kopár falak magukba nyelik.

A betegségek, vézna, tipegő nép,

a folyosón sétálnak. Mindegyik

 

beteg számot kap. S krétabetűk, fehérek,

jegyzik szépen a gyötrelmeiket.

A láz mennydörög. Mint nagy hegyek, égnek

a beleik. És szemük fölmered

 

a plafonra, ahol tűlábu pókok

húznak hasukból hosszú szálakat.

Térdük felhuzva ülnek és lecsorgott

izzadságban hideg vásznuk alatt.

 

Körmüket harapdálják. Vörösen

izzó homlokuk és mély ráncaik

szürkebarázdás szántóföld, melyen

már a halál nagy hajnala virít.

 

Fehér karjuk kinyújtják, borzadály

némítja őket s a foguk vacog.

Agyuk fül s fül közt hömpölyögve már

iszonyú, sötét örvényben forog.

 

Aztán sötét lyuk fúrja hátukat,

s a fehérremeszelt falból kinyúl

valami kar. Torkukra rászorúl

a szigorú csontkéz, és ott marad.

 

Georg Heym

 

 

FÖLDI SOR

 

Ez volt, ez lesz mindig a földi sor;

siralomvölgy: miért ne lenne hitvány?

Kevés a tudás, sok a bizonyítvány;

ismerős: mint a nyű; barát: senki sehol!

 

Puskin

 

 

FÉRJ ÉS FELESÉG ÁTMEGY A RÁKBARAKKON

Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke

 

A férj:

Ez a sor itt szétrágott ölek, és

ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy

mellett. A nővér óránkint cserél.

 

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót.

Látod: e kupac zsír és rothadó nedv

egykor nagy volt egy férfinak

s úgy is hívták, hogy mámor és haza. –

 

Jőjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed

a puha csomók rózsakoszorúját?

Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. –

 

E nőnek szinte harminc teste vérzik.

Emberben ennyi vért? Soha. –

Ennek előbb még

gyereket vágtak ki rákos hasából. –

 

Altatják őket. Éj-nap. – Az ujaknak

azt mondják: ez a gyógyálom. – Vasárnap,

vizitkor, kissé enyhébb az adag.

 

Táplálék? Nem, már alig fogy. – A hátuk

sebes. Látod a legyeket. A nővér

néha lemos. Ahogy padokat mosnak.–

 

Itt már a sír ring minden ágy körűl.

A hús sárrá terűl. A hő tünik.

Nedvek csörgedeznek. Hív a föld.

 

Gottfried Benn

 

 

A PROFESSZOROK

Die Professoren

 

A zöld asztalnál ülnek, négyesével,

magas födelek védsánca mögött,

kopaszon, vén fóliánsok között:

tintahalak, melyeknek dög az étel.

 

Olykor kezek tűnnek föl, tinta-ocsmány

nyúlványok. Ajkuk néha hangtalan

tátog. És lengő nyelvük úgy suhan

a Szabályzaton, mint egy vörös ormány.

 

Olykor mintha mind elmosódna, messze,

suhanó árnyak a meszelt falon.

Szavuk ilyenkor mintha tovaveszne.

 

De szájuk, ím, nagyra nő. Dühe lángol,

fehér hab. Aztán csönd. S az asztalon

a Paragrafus zöld férge ficánkol.

 

G. Heym

 

 

AZ ÁLLAM LELKE

'T is know, Achilles, that you are in love

 

– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –

 

 

ULYSSES

Nyilt titok, Achilles, hogy szeredted

Priamus egyik lányát.

 

ACHILLES

Nyilt titok?

 

ULYSSES

Mit csodálkozol?

Az éber állam gondos szeme tud

Plutus majd minden szemer aranyáról,

megfoghatatlan mélységekbe száll

s csaknem istenként néma bölcsejében

kipólyázza a gondolatokat.

Titok van (melyet kutatás soha

el nem ér) az állam lelkében, és

istenibben működik, semhogy a

szó vagy a toll föltárja valaha.

Trójával minden kapcsolatodat

oly pontosan tudjuk, mint te, uram;

és sokkal illőbb volna, ha Achilles

Hectort s nem Polyxenát döntené le;

bánkódhat is otthon az ifju Pyrrhus,

ha majd átzeng a hír szigeteinken

s minden görög lány táncolva dalol:

„Nagy Hector huga legyőzte Achillest,

de nagy Ajax őt magát verte le."

Ég áldjon, uram: mint barát beszéltem:

merűlsz, s a bolond átcsusszan a jégen.

 

Shakespeare

 

 

A SZÉP NAP

Der schöne Tag

 

Hűs mély tükrözi július

meleg kékjét; szitakötők

táncolnak a vízben, melyet

nem tör meg semmi rezzenés.

 

Két fiú s egy facér ladik –

Fejest! – rikolt a két ifju száj.

Üdülten bukkan egy gyerek,

a másik odalent marad.

 

Vad sikoly: „Eltűnt az öcsém!"

Már csónakok. Csáklyáznak. Az

egyik fiút partra viszik:

sápadt, mint egy gonosztevő.

 

A másik szendereg, merűl

s merűl, egyre alább-alább,

fürtös feje békén pihen

egy nimfa fehér kebelén.

 

Meyer

 

 

CUNG-FU FIAM SZÜLETÉSNAPJÁN

 

De rég láttalak, fiam! Ősszel e

napon születtél; az volt csak öröm!

Tőled, most, hogy a fővárosban élsz,

apád híre sose válik külön.

Nálunk családi ügy a versirás:

vedd át az én atyai örököm!

Tanulmányozd a Költők Lugasát;

hiú dísz a szép ruha, drága gyöngy.

Beteg vagyok, fáradt; de ma mulattam!

Eldőlök, alig tart a könyököm.

Folyékony Hajnal pírlik poharamban,

apró kortyokban lassan szürcsölöm.

 

Tu Fu

 

 

A VÁSÁR

The Market

 

A vásáron ma elfogott

egy alak: „Te tudsz rimeket,

büvöld meg hát az egeket,

hogy zengjenek a csillagok.

 

S ha dalod szépen sikerül,

kapsz egy krajcárt." – „Hát, van nekem,"

– mondtam– „van olyan énekem,

de az egy hatosba kerül."

 

Rámbámult, csóválta fejét

s elkullogva igy dörmögött:

„Megdögölhetsz, mig annyi pénzt

egy nótáért sárba lökök."

 

Sört rendelt, három kriglit, a

hatosán – a piszok pofa!

 

James Stephens

 

 

FÜSTÖLT HERING

Le hareng saur

 

Volt egy nagy, fehér fal – csupasz, csupasz, csupasz,

és nekitámasztva egy létra – magas, magas, magas,

s a földön egy füstölt hering – száraz, száraz, száraz.

 

Valaki jön, a keze – piszkos, piszkos, piszkos,

benne nehéz kalapács és nagy szög – szúrós, szúrós, szúrós,

meg egy guriga madzag – nagy, nagy, nagy.

 

És felmegy a létrán – magasra, magasra, magasra,

és fent a szúrós szöget – kip-kop, kip-kop, kip-kop,

beveri a nagy fehér falba – a csupaszba, csupaszba, csupaszba.

 

És ledobja a kalapácsot – hogy zuhan, hogy zuhan, hogy zuhan,

ráköti a szögre a madzagot – a hosszút, a hosszút, a hosszút,

a végére a füstölt heringet – a szárazat, szárazat, szárazat.

 

És lejön a létrán – a magasból, magasból, magasból,

s felkapja, együtt a kalapáccsal – a nehézzel, nehézzel, nehézzel,

aztán elmegy – messzire, messzire, messzire.

 

S azóta a füstölt hering – a száraz, a száraz, a száraz,

a madzag végén – a hosszún, a hosszún, a hosszún,

himbálódzik, lassan, és – örökké, örökké, örökké.

 

Azért mondtam el ezt az – éneket, éneket, éneket,

hogy bosszantsam vele a komoly – véneket, véneket, véneket,

s mulattassam a gyerekeket – a piciket, piciket, piciket.

 

Charles Cros

 

 

AZ ORROBÉM

Das Nasobem

 

Orrán, feszítve, lépked

föl-alá az Orrobém.

A fia: díszkiséret.

Nem tud róla a Brehm.

 

Nem tud róla a Meyer.

Nem a Brockhaus s Révai.

Lantomból a nap, az ájer

e percben csalta ki.

 

Fia díszkiséret

(miként már emlitém):

föl-alá, feszítve, lépked

orrán az Orrobém.

 

Morgenstern

 

 

AZ EGÉR SZEME

Das Auge der Maus

 

Egy egér tűzpiros szeme

leskel a lyukból kifele.

 

Szikra gyúl a homályon át...

Pőröly döng a szívtájon át.

 

„Kinek szíve döng?" Az enyém.

Hisz rám néz az állat! felém!

 

Lelkem, gondolj szegényre: fájj!

Minden csupa borzadály.

 

Morgenstern

 

 

A KÖLTŐI MENYÉT

Das aestetische Wiesel

 

Patak kövére dobta köpenyét

és ráültette a menyét

a menyét

 

De hát

miért?

 

A vigyori hold,

pszt, a titokkal kipakolt

s csakhamar megtudta a part,

 

hogy az agya-

fúrt bestia

mindössze rímelni akart.

 

Morgenstern

 

 

A HAL ÉJI ÉNEKE

Fisches Nachtgesang

 

-

È È

-  -  -

È È È È

-  -  -

È È È È

-  - -

È È È È

-  -  -

È È

-

Morgenstern

 

 

A LÉCKERITÉS

Der Lattenzaun

 

Volt egyszer egy léckerités;

lécei közt megannyi rés.

 

De meglátta egy épitész

s odament, este, a csibész –

 

s a sok résből, mit kiszedett,

magának házat épitett.

 

A kerités csak állt bután,

léce réstelen valahány.

 

Siralmas kép! Gyász! Kész Mohács!

El is kobozta a Tanács.

 

S az épitész? Lelt uj hazát!

Afri- avagy Amerikát.

 

Morgenstern

 

 

AZ ÜMÖG

Das Hemmed

 

Esméred az árva üngöt?

Hahó, libegő, lobogó.

 

Aki hordta, pokolra züllött!

Libegő, lobogó, hahó.

 

Itt zokog a, ropog az éjben.

Dudori szél, dudori szél.

 

Sír, ahogy a kis cselédem.

Dudori szél, dudori szél.

 

Igy dalol az árva

ümög.

 

Morgenstern

 

 

HINTASZÉK AZ ELHAGYOTT TERASZON

Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse

 

Magányos hintaszék vagyok

és ringok a szélben,

a szélben.

 

A terasz hideg és vacog

s én ringok a szélben,

a szélben.

 

És ingok-bingok s száz komor

zaj recseg a hárs sürüjében.

Ki tudja, mi inghat még valahol

a szélben,

a szélben,

a szélben.

 

Morgenstern

 

 

HALÁSZKUNYHÓBAN TÖLTÖTT ÉJSZAKA UTÁN

 

Emberi szív jáspist és pénzt akar,

emberi szájnak hús kell s borital.

Nem úgy az öreg folyami halász:

tökből iszik s a szava hallgatás.

Víztől északra rőzsét vág s füvet,

a viztől délre kunyhót épitett.

Évente egy-két holdat megmüvel,

tavasszal két sárga bocit nevel.

Igy él, és teljesen elégedett,

se gond, se vágy: nem kiván egyebet.

Ott jártam, s ő meghivott, hazavitt,

kunyhójában maradtam reggelig,

s hogy már indultam, vissza, az öreg

rangom kérdezte s fizetésemet;

aztán nevetett, hosszút, hangosat:

Miniszter nem hál zsúptető alatt!"

 

Po Csü-ji

 

 

KAPZSI FÉRJ ESZE

Nullus in Urbe fuit... (I. 73.)

 

Végig egész Rómán nem kellett senkinek, ingyen

míg megkaphatták, Caecilianus, a nőd.

Ámde ma, őreidet látván, mind rajzik utána

a sok dús kurafi: ötleted isteni volt!

 

Martialis

 

 

ÉJJELI SZÁLLÁS

Arrivée au Gîte

 

Megállnak. Szűz-szobor, s drótlámpa, ráakasztva.

No, ez az. – Az utas fehér ágyat remél;

a kocsis zörget, s bőg, s dühöng. – Hé, nyitni, gazda!

S kutyaugatással telik a néma éj.

 

Ing, papucs, csoszog a korcsmáros; végre csattan

a nyiló kapuszárny; egy álmos nő köszön.

Lobog a gyertya, s a hirtelen léghuzatban

hökkenten pislog a cseléd a küszöbön.

 

Victor Hugo

 

 

A KÖRSZÍNHÁZ

„Lentus ab Urbe venis, Corrydon... (VII. ecloga)

 

LYCOTAS

Végre megint köztünk, Corydon! Husz napja husz éje

várunk Rómából. Husz napja les az öreg erdő

s jókedvű dalaid kívánja a szomoru csorda.

 

CORYDON

Rest az eszed s görcsnél zordabb a szived, ha, Lycotas,

jobban vonz az öreg bükk, mint az a sok csoda, amit

a fiatal császár mutatott be, s az Amphitheatrum.

 

LYCOTAS

Tűnődtem, mi lehet, amivel úgy ott fog a Város,

ami miatt furulyád nem hallja a hallgatag erdő,

s szerte csupán a fakó-repkény-koszorús Stimicon zeng.

Távollétedben neki adtuk a gyönge gödöllyét.

Mert, míg elvoltál, Thyrsis nagy akoltakarítást

rendelt, majd fuvolásversenyt a fiatalok közt.

 

CORYDON

Higgye magát nagynak Stimicon, csak szedje a díjat,

csak vigye, és ne csak ennek az egy diadalnak örűljön,

legyen övé Thyrsis valamennyi cserénye, gidája:

mégsem olyan boldog, mint én vagyok; és ha egy isten

mind nekem adná át Lucania nyájait, az se

lenne nagyobb örömöm, mint amit a Város adott most.

 

LYCOTAS

Ki vele hát, Corydon, ne irígyeld a füleimtől

híreid: úgy szeretem a beszéded, ahogy dalaidnak

szoktam tapsolni, valahányszor ünnepet űl a

termékeny Pales, vagy urunk, a pásztor Apolló.

 

CORYDON

Láttam az égbetörő Körszinház deszka-gerenda

épületét, teteje magasabb a tarpei szirtnél;

roppant lépcsei mint lankák futnak föl-alá. Ott

kaptam helyet, ahol, nők zsöllye-ülései közt, a

bámész és piszkos tömegek feketéllnek. Alattunk,

széles körben, ahol nincs semmi födél, a tribúnok

pompáztak, s hószín sorokat zsúfolt a lovagrend.

És ahogy itt ez a tág völgy lejtős oldalain dús

erdeivel hátrálva s öbölszerüen tovanyúlva

dombok láncai közt körré kerekülni igyekszik

úgy képzeld a porondot: a két nagy félkör a roppant

emeletek sorait úgy zárja tojásszerü térbe.

Mondjam a részleteket? A saját szemem is csak alig bírt

eligazodni a nagy káprázaton, úgy ragyogott a

kép: lábam gyökeret vert, s bizony, elállt a szemem-szám:

nem tudtam, mi mi, és hogy s mint áll egybe az összkép.

Ekkor egy aggastyán, véletlenül aki baloldalt

épp szomszédom volt: „Bámúlsz, ugye földi?!" – aszongya –

„Hogyne bámulnál, amikor aranyat soha még, csak

ólat láttál és kunyhókat, fakalyibákat!

Nézd, hogy reszketek, a hajam ősz, itt ért el a vénség,

Rómában, s ime, most én is csak szédülök. Amit

régebben láttunk, mind hitvány holmi emellett,

az pedig egyenesen, mondjuk ki: szemét, amit egykor!

Nézd, versenyt ragyog az az aranycsempés folyosó s a

gyöngyveretes balkon! S ahol a nagy aréna szegélye

mint ölelő márványfal zárja körűl a porondot,

nézd az ivorberakást: egymást szoritó darabokban

gömbölyü rézbe megy át a csodás mű: felületéről

csusszan a, szédül a karom, a láb, s a vadállat

visszaesik; s aranyos vasháló nyúl be ragyogva

tartó agyarakon, mélyen, hogy az agyarak ellen

védje a nézőket!"... S mind (becsületemre, Lycotas!)

hosszabb volt az ivor, hosszabb, mint a mi csoroszlyánk!

A műsort mondjam el? Állatok özöne, sorra!

Hószín hegyi nyulak, vaddisznók, a fejükön szarv,

tigrisek és velük otthoni életük, északi szarvas,

és bika, rengeteg! – ennek, ahogy iszonyú nyaka nyúlik,

púp dagad a hátán, az valami sűrü bozontot

rázott tömzsi nyakán, mig az állán hosszu szakálla

lógott és selymes szőrzet-boritotta lebernyeg.

S nemcsak az erdők szörnyseregét láthattam; utánuk

a vizekéi kerültek elő; s így láttam a fókák

s a medvék harcát; s egy lószerü, tohonya barmot:

ott születik valahol a messzi folyamban, amelynek

parti vetéseket árvize oly szép pontosan öntöz.

Ah! reszketve hogyan bámultunk, s hányszor, a megnyílt

földbe, s az örvényből felemelt nagy fenevadakra;

máskor meg sűrű ligetek bújtak ki a földből,

sáfrányszín cserjék, tele fénylő, ritka gyümölccsel!

 

LYCOTAS

Óh, boldog Corydon! téged nem kötöz a vénség

átka! irígyellek, hogy a végzet drága kegyéből

csak most kezded az életed, ebben a gyönyörü korban!

Ámde, ha jó sorsod megadta, hogy közelebbről

lásd az égieket, az alakjukat, arcukat, óh, mondd,

mondd csak, mondd, Corydon, hogy milyen az Isten, a Császár?

 

CORYDON

Óh, lett volna egyéb, nem ilyen mocskos ruha rajtam!

Akkor egész oda mentem volna! De így ez a koldus

rongyosság, a piszok rajtam s ez a görbe köpenycsat

mégis visszafogott. No de mindazonáltal elég jól

megnéztem, s ha szemem nem csalt, azt mondhatom: arca

Mars és Apolló jegyeit egyesíti magában.

 

Calpurnius

 

 

KÖRHINTA

Das Karussel

 

A tető forgó árnyéka körűl

futkároz a tarka lóállomány,

az a világ, mely soká tétován

őgyeleg még, mielőtt elmerűl.

 

Bár némelyik kocsit húz, csupa láng

a sörényük, és lobog a szemük;

egy bősz, piros oroszlán fut velük

és időnkint egy fehér elefánt.

 

Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak

most nyerget hord és óvó szíjai

egy rácsatolt kék kislányt tartanak.

 

S az oroszlánon egy fehér fiú

nyargal, izgatott fehér hős gyanánt,

míg az oroszlán bőg és szája fú.

 

És időnkint egy fehér elefánt.

 

És lovaikon vágtatnak előttünk,

s közöttük lányok, világos ruhában,

már-már túlnagyok; s kör mámorában,

átnéznek rajtunk, föl és el felettünk –

 

És időnkint egy fehér elefánt.

 

S az egész fut és kergeti a végét,

kering, forog, s nincs célja. Mint szalag

nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék,

s profil, mely kezdődött és elszaladt.

S néha egy mosoly, játék üdve, békét

s álmot sugárzó: tőle boldog és szép

ez az egész hajszás, vak forgatag.

 

Rilke

 

 

ANYAI ÉRZÉS

 

Fehérlik Moszkva, bár a hó

csak fátylát dobta rá.

Árad a nép, a rohanó

tömeg, fel és alá.

 

Az áruház előtt fehér

kis gyermekkocsi áll.

Puha párnáin rózsaarc,

egy csöppség szundikál.

 

Mamája biztosan bement

s kint hagyta a babát:

nem bántják!... A járókelő

ránéz – és megy tovább.

 

Tovább megy, de, bárhogy siet,

rátekint kedvesen...

S látni akarom én is: az

a pufók arc milyen,

 

s érezni bőrét ajkamon,

hűvösen hamvasan...

Mint anya nézem... Hisz az én

fiam oly messze van!

 

A másé fölé hajlok és

becézve suttogom:

„Drágám, nem tudod, anyuka

hogy szeret, mily nagyon!

 

Aludj, kicsikém, boldogan,

csak aludj, szivike,

te – más anya üdve, hazánk

uj virágszála, te!..."

 

Szilva Kaputikján

 

 

AZ EGÉSZ VILÁG

Die ganze Welt

 

Az isten képeskönyve hol van?

A boltban, gyerekek, a boltban!

Csak meg kell állani előtte

és rögtön visszanéz belőle,

ingyért néz rögtön vissza rád

az egész világ.

 

Ott van a barna bab, a kávé,

hazája a majomkirályé,

s látni az indigót, a kéket,

pálmák közt sétáló tevéket

s ökröt, mely egyetlen csomag

húskivonat.

 

Látni narancsot, hófehér rizst,

süvegcukrot, banánt, s fahéjt is,

piros pléheken tarka néger

tárgyal matrózok főnökével,

és néha még egy vigyori

kis kinai.

 

Kint meg egy létra. Rajta tyúk lóg,

nyulak és fürjek és egyéb jók,

sőt egy-egy nagy szarvas, egészen

agyonlőve... és hogyha éppen

jön Bodri, hát az csupa orr,

úgy szimatol!

 

Dehmel

 

 

EGÉSZEN SZÖRNYŰ

Furchtbar schlimm

 

Apu, apu, a Mikulás!

Mekkorát kürtölt, hogy tutúlt,

postakocsinál hangosabban!

Röpűlt vele a havas út.

Orra kettő! Rajta csodás,

borzasztó hosszu jégagyar van.

Egyik, mint kémény, óriás;

másik, mint légy lába, pici.

S lejtőjén az ég angyalai

lovagoltak; csizmáik pedig

épp amilyenek a tieid.

Mackót vezetett, madzagon,

s az egy öregúr volt, úgy bizony,

mert az angyalka mind szalutált:

Istenke volt az, arra járt!

S szörnyű volt, ahogy dörmögött,

egészen szörnyű; s háta mögött –

 

„De, Detta, csibész, te, álmodozó,

megint füllent a képzeleted!"

 

Ugyan, apu, mi az a pirinyó,

mikor nekem oly nagy élvezet!

 

„Vagy ugy? – Na jó."

 

Dehmel

 

 

A PRÓFÉTA

 

Vitt-vitt a sivatagon át

az Igazság iszonyu vágya

s hat fényszárnyával egy Szeráf

egyszerre csak utamat állta.

Halk ujját álomszeliden

végigvonta szemeimen,

s erejük, mint egy ifju sasnak,

lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas.

Megérintette fülemet

és fölharsantak az egek:

fényszült angyalok suhogását

hallottam és csillagzenét,

fű növését, tengerfenék

szörnyek-kavarta zuhogását.

 

S kiszakitotta nyelvemet,

mely oly önzően sietett

társulni minden fecsegésbe,

s vérmocskolt keze az okos

kígyónak tette be gonosz

számba fulánkját. Végül érce

mélyen mellembe hasitott

s a kebel tátongó sebébe,

még lüktető szivem helyére,

eleven parazsat dugott...

Némán, élettelen feküdtem,

s az Ur szava zendült felettem:

„Kelj föl, Próféta, akarom:

hallj s láss, utad erőm vezesse:

légy tanum vizen, szárazon,

s lobbants lángot az emberekbe!"

 

Puskin

 

 

A LEGÚJABB TIZPARANCSOLAT

The Latest Decalogue

 

Ne legyen, csak egy istened:

ha kettő van, költségesebb!

Ne imádj faragott képeket,

kivéve pénzre verteket.

Az átkot kerülje a szád:

ellenségednek ugysem árt!

Töltsd templomban vasárnapod

és a világ becsülni fog.

Tiszteld szüleidet, vagyis

mindazt, aki előre visz.

Ne ölj; de ne is törd magad,

hogy életben tarts másokat!

Házasságot ne törj: nagyon

ritkán jön abból ki haszon.

Ne lopj: hősködés a lopás,

jövedelmezőbb a csalás.

Ne hazudj! Lassubb szárnyakon

éppúgy célt ér a rágalom.

Másét ne kivánd: a törvényes

verseny is mindent engedélyez!

 

Hugh Clough

 

 

IGAZSÁG

 

Hol meddő fa vet árnyat, és a

rossz út visszafelé mutat,

ott, mint tőr a gonosz szivét, a

dac igazságot úgy kutat.

 

Az igazságnak zord az útja

s amit hoz, nem könnyű titok;

és legszebben az igazolja,

hogy a tévedés csábitóbb.

 

De ha friss-zöld gyönyörre csalta

mag s rügy álmát a nap heve,

aratás lesz a kín jutalma

s áldott dal a holnap neve.

 

Leopold Staff

 

 

TESTVÉR, KI PŐRÖLYÖD

 

Bőrkötényes öcsém, ki pőrölyöd emeled!

Ah, tűzhányók a gyárak és a fekete bányák:

a munkának s a hitvány aranynak húzva jármát,

rossz kincsükkel agyadra s lelkedre fekszenek.

 

De a tiszta lelked fölfigyelt, föl, a napba,

s fénnyel fertőzte kormos, mély üregeidet

s im, uj munkára serkent kibérelt tenyered

s retteg a gaz, ki láncát roppant erődre rakta.

 

Karjaidba ivódott kohóid tüze, lángja;

emeld magasra őket: légy a rablók birája,

s azoké, kikben rajtad hízott a lustaság!

 

Testvéri öleléssel most szívükre szorítanak;

de vigyázz: a bitangok ezt mind azért teszik csak,

mert tudják, mily ijesztő fegyver a kalapács!

 

Leopold Staff

 

 

BESZÉLJ MOST TE!

Jetzt rede du!

 

Utam mindig csak hozzád vezetett,

szép erdő, fülledt, ifjú napjaimban.

Folyton gyóntam és sugdostam neked

képzelt gyönyörben és valódi kínban.

 

S megint sötét kikötődben vagyok,

s lombtengered zúg, mint hatalmas álom –

Beszélj most te! Neked adom a szót!

Jó s rossz elnémult. Tudásodra vágyom.

 

Meyer

 

 

VAS ÉS ARANY

 

Minden az enyém! szólt a vas.

Minden az enyém! mondta az arany.

Mindent elveszek! szólt a vas.

Mindent megveszek! mondta az arany.

 

Puskin

 

 

A PRÓFÉTA

 

Mióta az örök Biró

mindentudóvá tett, sötéten

izzó bűnt látok csak, mohó

önzést az emberek szemében.

 

Hirdettem a szent szeretet

és az igazság tisztaságát,

s válaszúl rám köveiket

és gyűlöletüket dobálták.

 

Hamuval szórtam hát fejem:

nem kell ház, város, rokon, emlék!

Most a vadon az életem

és az ég tart el, mint a fecskét.

 

Az állatok népe, ahogy

az Ur kivánta, lesi szómat,

s figyelnek rám a csillagok

és sugarukkal válaszolnak.

 

De ha, kitaszitott fiú,

a városba még visszatérek,

gyermekeik előtt hiú

gőggel mutatnak rám a vének:

 

„Népét tagadva, s hozva uj,

álnok igét, a bűn kevélye,

nézd: azt hirdette, gonoszúl,

hogy Isten szava szól belőle.

 

Példája intsen: arca sárga,

aszott, égnek a sebei,

meztelenűl jár, kő az ágya,

s az egész világ megveti!"

 

Lermontov

 

 

OROSZORSZÁG RÁGALMAZÓIHOZ

 

Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak?

Mért sújtja átkotok folyton orosz hazámat?

A litván felkelés – talán az háborít?

Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok;

régi, házi vita, sorskérdés ez, s tirátok

a megoldás soha sehogysem tartozik.

 

Egymást már rég meg-megtiporják

e törzsek, együtt és külön;

hol rajtunk csattogott a korbács,

hol ujra az ő részükön.

A hű orosz, a kérkedő-víg

polyák állja-e a sarat?

A sok szláv folyó az orosz tengerbe ömlik?

– ez a kérdés, – vagy elapad?

 

Csitt! Véres táblái a Voltnak

titeket itt nem tanitottak;

nektek idegen volt s marad

ez a családi pöranyag;

a Kreml és a varsói Prága

néma s téves jel bennetek

s a harc keserű tombolása

üres cél... Ne gyűlöljetek!

 

S mért gyűlölnétek? Talán azért, mert

rom-Moszkva lángra gyúlt és visszaverte volt

a dölyfös zsarnokot s a szégyent,

amelybe titeket tiport?

Tán azért, mert itt dőlt pokolra

a királyságokat sújtó Veszedelem

s mi vérünk adtuk, hogy Európa

békés, becsületes és szabad föld legyen?

 

Szavatok fenyeget – álljatok ki a gátra!

Nem tűzi szuronyát Izmail katonája,

az agg hős, aki már az ágyában pihen?

Az orosz cár neve már csak szellő felettünk?

Európával kell verekednünk?

Leszoktunk rólad, Győzelem?

 

Vagy kevesen vagyunk? Permtől Tauriszig immár

s ahol Kolchisz lángol s jégszirtjein a finn jár,

a viharvert Kremltől egész

Kína mozdulatlan faláig

nem kél az orosz s nem csatázik,

mint egyetlen acél-vitéz?

 

Csak küldjétek, szónoki szájak,

ránkuszított fiaitok:

van helye még orosz hazámnak

számukra – a régi sirok!

 

Puskin

 

 

MÉRT SÍRSZ ÚGY, ÉJSZAKAI SZÉL?

 

Mért sírsz úgy, éjszakai szél?

Mit akar őrült zokogásod?

Sóhajod szinte elalél,

majd kitörsz, mint iszonyu átok.

Érthetetlen kínjaidat

érti minden szív, és ha nyögve,

jajgatva felbőgsz, néha vad

visszhang csap az égre belőle.

 

Óh, ne dalold a szörnyü dalt

ősanyánkról, a Zűrzavarról!

Rontó varázs zendíti halk

lelkünket, mikor az a hang szól:

vágyunk a végtelenbe tart

a dúlt kebelből kiszakadva –

Ne ébreszd az alvó vihart:

a Káosz zúg s remeg alatta!

 

Tyutcsev

 

 

KERÍTÉS

A Fence

 

Kész a kőház a tengerparti uton, a munkások kezdik bekeriteni.

 

Vaskarók tartják a korlátot, az acél-szögek kioltják az életet mindenkiből, aki rájuk esik.

 

Mint kerítés, remekmű, és távol fog tartani minden söpredék-népet és csavargót és minden éhes embert és minden vándor gyermeket, aki játszóhelyet keres.

 

A vaskarókon és az acélszögek fölött át nem jut semmi, csak a Halál és az Eső és a Holnap.

 

Sandburg

 

 

VÁNDOR LELKI NYUGALMA

Wanderers Gemütsruhe

 

Háborogsz az Aljason?

Nem fog rajta átok:

az a legfőbb hatalom,

bármit prédikáltok.

 

Minden rosszban remekel,

ragyog és növekszik,

s a jóval ugy bánik el,

ahogy neki tetszik.

 

A szél ellen mit tehet

a vándor az úton?

Por, ganéj és fergeteg,

porozzon és fujjon.

 

Goethe

 

 

A FOGOLY HAJÓSZAKÁCS ÉNEKEL

Der Schiffkoch, ein Gefangener, singt

 

Jaj, már azt se tudva, hogy hol a

hazám, és hol az enyémek,

ah, hány hete főzöm ostoba

kínzóimnak az ebédet.

 

Rőtuszonyú, törtszemű hal,

mit háló csak foghat-önthet,

mennyi néz rám dermedezve:

sorra le kell ölnöm őket.

 

Halk, szelíd nép: ölöm őket!

Szép gyümölcsöt szeletelnem,

s nekik, akik csak lenéznek,

tüzes fűszert kell szereznem.

 

S míg nehéz s vad illatokban

vájok, lámpához hajolva,

bús szivemet a szabadság

roppant álma ostromolja.

 

Jaj, már azt se tudva, hogy hol a

hazám, és hol az enyémek,

ah, hány hete főzöm ostoba

kínzóimnak az ebédet!

 

Hofmannsthal

 

 

MICKIEWICZHEZ

 

... Itt járt, közöttünk,

idegen nép gyermekei között,

de nem élt benne gyülölet irántunk.

Szerettük. Békén és barátian

sok-sok estén elidőzött körünkben:

cserélgettük reményünk álmait

s a verseinket – (a lelkesedést

magas kegy adta neki: a magasból

nézett a földre). – Gyakran mondta: jön

idő, amikor felednek a népek

minden vitát, és egyetlen, hatalmas,

testvéri közösségbe állanak.

Sóváran lestük a költő szavát.

Aztán nyugatra ment: áldó szemünk

kisérte útján. És most haragos

ellenségünk az egykori barát!

A sivár tömeg örömére harcra

buzdít a dala, messze, ide zeng,

hozzánk zeng dúlt, zaklatott éneke...

Uram, küldd alá békédet megint

ellenségünk keseredett szivébe!

 

Puskin

 

 

AZ ELSŐ REPÜLŐK:

DAEDALUS ÉS ICARUS

Daedalus interea Creten longumque perosus (Metamorphoses, VIII., 183–235.)

 

Daedalus ekközben, Krétát nagyon únva s a hosszú

számkivetést, bárhogy vonzotta a hazai föld, a

tenger foglya maradt. „Ideköthet a víz meg a száraz,"

mondja, „az ég nyilván most is szabad: arra szökünk meg!

Mindenek ura lehet Mínos, soha a levegőé!"

Igy szólt, s uj tudományt gondolva ki, ujrateremti

azt, ami természet. Mert tollakat illeget össze,

a kicsiken kezdvén, rövidekre helyezve nagyobbat,

szépen, lejtősen: zabszárból valaha így nőtt,

sok hosszabb-rövidebb sípból, a paraszti tilinkó.

Aztán, a közepét zsinegelve, viasszal a végét

kötve, a szerkezetet szeliden hajlítja, madárszárny-

módra, – hisz azt másolja! A kisfia, Icarus, ott állt

s gyermekagyával nem látván a saját veszedelmét,

ujjongott, mikor a kóbor szellőben a szálló

tollra, pihére csapott s mikor ujja a szőke viaszba

mélyűlt: s így játszván, a csodálatos apai munkát

hátráltatta csupán. Hogy a mű megkapta a végső

símításokat, a művész beemelte magát a

kettős szárnyba, s im: ott függött a vert levegőben.

Aztán a gyereket tanitotta. „Az ut közepén jőjj,

Icarusom," magyarázta, „ha túl-lent jársz, a pihéket

vízgőz súlya lepi, ha nagyon fent, a Nap eléget.

A kettő közt szállj. Ne csodáld bámészan a Hajcsárt

s a Helicét s Orion hosszú kardját se: kövesd csak

mindig az én nyomomat!" Majd a repülés tudományát

mondja, s a kis vállakra csatolja az ujszerü gépet.

Munka meg intelmek közt könny boritotta barázdás

arcát és remegett apai keze. Csókkal, örökre

szólóval bucsuzott, s szárnyán a magasba suhanva

élre szökik, s remeg a társáért, mint a madár, mely

gyönge fiókáját fölvitte az égbe a lenti

fészekből, s biztatja: „Kövess!" s oktatja a vészes

művészetre, s ahogy maga száll, lesi gyermeke röptét.

Őket, aki lengő nádjával, míg halakat les,

vagy ha botos pásztor meglátta, paraszt az ekéje

mellől, elbámúlt, s azt hitte, hogy isteneket lát,

éteri útasokat. És Junó otthona, balról,

már tovatűnt, Számosz, tova Délosz és vele Párosz,

jobbra Lebinthosz jött s a mézes-hírü Kalymne:

amikor, útjának már merve örűlni, a gyermek

hagyta vezérét, és, fölsóvárogva az égbe,

feljebb kanyarodott. A gyors Nap közele rögtön

lágyította a szárny illatpárás kötelékét.

Szétolvadt a viasz: csupaszon vergődik a két kar,

de, evező híján, zuhan a fiu, a levegőn át:

apja nevét kiabálja szegény, kiabálja, de száját

tölti a kék víz, mely emlékét őrzi nevében.

Az meg, a bús apa (nem apa már!): „Fiam! Icarus," így sírt,

„Icarusom, hol vagy? óh, Icarusom, hova tűntél?

Hova?" – jajongott, és meglátta a habon a szárnyak

roncsait, és átkozta eszét... S a szigetnek, ahol sírt

ásott, Icaria lett neve az eltemetettről...

 

Ovidius

 

 

IR REPÜLŐ A HALÁLÁT JÓSOLJA

An Irish Airman Foresees his Death

 

Tudom, fent a felhők fölött

egyszer elér a végzetem;

nem bántott, akit üldözök,

akit védek, nem szeretem;

az én hazám: Kiltartan Cross,

népem: földünk szegényei,

őket a vég, ha jó, ha rossz,

nem sujtja s nem emelheti.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg,

s nem kötelesség, a szivé,

egyszerüen az élvezet

hozott e dult felhők közé;

mérlegeltem, mi volt s mi lesz,

és ugy láttam, mindegy, mi vár:

egyensulyban tartja üres

életem az üres halál.

 

Yeats

 

 

REPÜLŐGÉPEN

 

Kazah kolhozparaszt ül be görnyedezve

– hátizsák, tarisznya – közibénk a gépbe.

Nem győzök eleget gyönyörködni benne,

hogy mindjárt fölszáll a föld fölé, az égbe.

Óh, mesés Ikárusz! Hitted-e valaha!

hogy egy szélesállú és nehézkes kazah,

akiből szaglik a sár, por és televény,

átlép bátorságod legendás küszöbén?!...

 

Szilva Kaputikján

 

 

A GÖRÖGÖK ÓKORUK BARÁTAIHOZ

Die Griechen an die Freunde ihres Altertums

 

Irtak sokat, daloltak, tenger szó ünnepelt,

magasztalt és csodált és sajnált és irigyelt;

a népek himnuszába atyáink nagy neve

töretlenűl ragyogva illeszkedik bele:

s bárkit fűtött szabadság, becsület, büszkeség,

mind a mi ókorunkból gyujtotta szent tüzét,

a zsarátnok alól, mely őrizte a lobot,

és amely egykor annyi hős hellén vért ivott.

Mi szorongat, mi bánt most, népek, benneteket?

Kél a mélyből a szellem, akit idéztetek,

ébred, a régi nagyság, s kezet nyujt – Óh, világ,

nem ismered föl benne a szabad Graeciát?

A hamufödte szikra, melyet szitottatok,

a szikra, amely annyi szivet dobogtatott,

lángját friss lobbanással egekig csapja fel,

látjátok, kishitűek – és borzadály fog el!

Nevek voltunk tehát csak? Óh, csak játszottatok?

Az üres levegőbe szállt büszke nyilatok?

Barátaink, kevés már a szó, mely ünnepel,

magasztal és csodál és sajnál és irigyel.

Miért a messzeség vonz, a hőskor távola?

Térj haza a jelenbe, rajongók tábora!

Uj lett az ó, a messze közeli s üdezöld,

a hosszú álom íme tündöklő testet ölt,

kaputokon kopogtat s csukva a házatok – :

ugy különbözik attól, amit álmodtatok?

 

Wilhelm Müller

 

 

HAJÓK VÁROSA

City of Ships

 

Hajók városa!

(Óh, a fekete hajók! Óh, a félelmes hajók!

Óh, az élesorrú, szép gőzhajók s vitorláshajók!)

Te, világváros! (Mert a Föld minden emberfaja idegyűl,

a Föld minden országa idehordja az adóját);

tengeri város! rohanó és ragyogó ár-apály városa!

Város, ahol szüntelenűl és vidáman özönlik a víz és hátrál a víz, amint tajtékzó forgatagai örvénylenek és habzanak!

Rakpartok és tárházak városa, – hatalmas márvány- és vashomlokzatok városa!

Büszke és szenvedélyes város – forró, őrült és különc város!

Talpra, óh Város, – nemcsak a béke dajkája vagy, de az akaratodé is vagy, és barátod a hadvész!

Ne félj – , ne másról végy mintát, de légy a saját mintaképed, óh Város!

Nézz rám – ölts testet bennem, ahogy én testet öltöttem tebenned!

Semmit el nem dobtam, amit csináltál – mindent magamévá tettem, amit magadévá tettél,

sohase kérdezlek: mi jó és mi rossz – mindent szeretek – soha el nem itélek semmit,

mindent dalba foglalok és megünnepelek, ami a tiéd! – de a békét már nem:

békében a békét énekeltem, de most a harci dobot perdítem,

háború, vörös háború az énekem, át meg át rajtad, az utcáidon,

óh Város!

 

Whitman

 

 

A MAGYAR NEMZETHEZ

(1848)

To the Hungarian Nation

 

Sem a hosszú spanyol haláltusa;

sem Anglia (csak a hajói még

s pénz érdekli világkalmár-eszét);

sem az őrültekháza Francia-

ország, melynek eget sért zsivaja;

sem Amerika, az útszéliség;

sem a szószátyár germán hülyeség

nem igér többé hőstettet soha.

Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned

gyúl a rege: lánctörők szent dacát

látva éledjen szellem és világ!

Ujítsd, szárazföldön, a grája Tettet,

mely Szalamiszból templomot teremtett

s nyílt tengerre űzte az Armadát!

 

Matthew Arnold

 

 

A KRÍMI HÁBORÚ IDEJÉN

 

Északtól le, messze Délig

fut a könnyű vasfonál,

sok hír nyilall rajta végig,

sok dicsőség, sok halál.

 

És az utas, míg merengve

nézi a gyors drótokat,

látja, hogyan telepednek

rájuk a bölcs madarak.

 

Nini – most egy réti varjú

billen föl rá, fekete,

megül – szárnya szinte tapsol

s vígan károg éneke!

 

Hogy rikácsol, óh, hogy ujjong!

Gyönyör borzong rajta át!...

Nem az uj hírt hallja, érzi,

Szevasztopol vérszagát?

 

Tyutcsev

 

 

INSÉG ÉS KERESZT

 

Faluk, faluk, csupa inség!

Zord táj, sáros vagy poros-zöld!

Mennyi rajtad a szegénység,

népem földje, bús orosz föld!

 

Nem tudja azt szóba fogni,

meg se látja idegen nép,

rongyaidból mi ragyog ki,

alázatos meztelenség!

 

Óh, hazám! Míg vad keresztjét

roskadozva vitte válla,

minden útad, árva mesgyéd

bejárta az Ég Királya!

 

Tyutcsev

 

 

OROSZORSZÁG

 

Oroszországot, ész, nem érted;

méter, sing sose méri fel:

külön úton jár ott az élet –

Oroszországban hinni kell!

 

Tyutcsev

 

 

REGUM ULTIMA RATIO

Regum ultima ratio

 

Puskák írják a pénz végső bölcsességét

ólombetűkkel a tavaszi hegyoldalba.

A fiú azonban, aki halottan fekszik az olajfák alatt,

túlfiatal volt és túlegyügyű ahhoz,

hogy fontos szemük észrevegye.

Jobb lett volna, ha egy csók veszi célba.

 

Mig élt, sose szólitották hatalmas gyárszirénák,

éttermek üvegajtai se perdűltek előtte, hogy belebegtessék,

a neve nem jelent meg soha az ujságokban.

A világ őrizte hagyományos falát

a halottak körűl, kiknek kútmélyre süllyedt az aranya,

miközben az ő élete kint hányódott, tapinthatatlanul mint egy tőzsdetipp.

 

Óh, túlkönnyedén dobta el a sapkáját,

egy nap, mikor szirmokat rázott a fákról a szél.

Puskákkal rügyezett a virágtalan fal;

gépfegyver-düh kaszálta gyorsan a füvet;

zászlók és ágak hulltak kezekből és ágakról;

a tvid-sapka a csalán közt rothadt.

 

Mérlegeld az életét, amely munkáltatói szakkifejezések,

szálloda-főkönyvek és hirrovatok szerint értéktelen volt.

Mérlegeld azt is, hogy csak minden tizezredik golyó öl.

S tedd föl a kérdést: indokolt-e ennyi kiadás

egy fiú haláláért, aki oly fiatal volt és oly együgyű

és aki most az olajfák alatt nyujtózik, óh világ, óh halál?

 

Stephen Spender

 

 

AZ ÁLLAM HAJÓJÁHOZ

O navis, referent in mare te novi

 

Nyílt tengerre sodor vissza, Hajóm, az uj

orkán? Ah, mit akarsz? Bátran öbölbe most!

Nem látod leborotvált

csonkokként evezőidet,

 

S a gyors Afrika hogy tördeli árbócod?

Bordád mind csikorog. Bírja, kötélzete

híján, bírja hajó még

ádázabb vizek ostromát?

 

Ép vásznak sehol, ép istened egy se, hogy

szólongasd, ha megint rád csap a förgeteg.

Szűlt bár pontusi fenyves

s híres rengeteg az anyád:

 

mit használ a hiu név, mit a származás?

Kül-mázadra nem ád a remegő hajós.

Hogy játékszereként ne

hányjon-vessen a szél, vigyázz:

 

bosszúság a minap még nekem, és teher,

lelkem vágya, te, most, s nem kicsi gond: kerűld

a tengert, mely a márvány

Cykládok falait veri! –

 

Horatius

 

 

TEHÉNDÖG-MAJOR

Dead Cow Farm

 

Tünődöm egy öreg regén.

Nyalni kezdte az Ős Tehén

(mert még a földön semmi se

élt, csak a Kezdet Tehene)

a hideg követ és sarat:

s hus kelt meleg nyelve alatt,

hus és vér, majd – csodás eset! –

Ádám s Éva megszületett.

Itt most megint kaosz van, itt

az ős sár, hideg kő, s esik.

Hus rothad, vér csorg, s ő, szegény,

megdöglött, az öreg Tehén.

 

Robert Graves

 

 

KEDVES UTCA

 

A Kedves utca csöppet se kedves.

A Kedves utcán ne járj soha, kedves.

 

Házak, házak, házak, ridegek,

csupa három-emelet, csupa négy-emelet:

konokon vonúlnak előtted-utánad,

csurog belőlük a kín meg a bánat.

Minden házban büdös kis udvar és

minden házban örök csörömpölés

és tébécé, sárban-nyirokban úszva.

Kedves utca

a Kedves utca!

 

A Kedves utcában van temetkezési vállalat,

szódavízüzem és mészárszék-kirakat,

babaklinika babát, esernyős esernyőt javít...

Mészároskés a kép, ahogy szemedbe hasít.

A macskaköveken a mentőkocsi tülkölve szágúld,

itt, a tizenháromban, felakasztotta magát a borbély:

belegárgyúlt

szinészálmaiba, falta a rémregényeket,

folyton szavalt és énekelt, a tenorja folyton recsegett.

 

Hogy a Kedves utca ködében csavarogni mi, azt te nem,

azt te nem tudod, kedvesem,

mikor megzápúlt verseken és hajléktalan ábrándokon a szív

zátonyra futott...

Vagy tán – tudod?

 

Nem fodrászlélek volt, angyal volt, igazi,

az utca trambulinjáról emelték magasba a szárnyai,

fehér szárnyakon repűlt s míg evezői égbe eveztek,

minden udvar fölött ledobott egy tollat a hancurozó gyerekeknek:

a kis kezek föl-földobálták a tollakat,

a sötét égből így angyalfehér hó szakadt.

Emberek, emberek, esti emberek bandukoltak, igyekeztek haza

már,

elpusztúlt az angyal, a gyerekek szomorkodtak, és maradt a sár.

 

A Kedves utca felett éjjel minden csillag himlőkiütés.

A Kedves utca éjjel maga a kétségbeesés.

Sok bánatot láthatsz, kedves, a városban, sokat, ami megdöbbent,

de itt, a Kedves utca tizenháromban, látod a legtöbbet.

 

Az alagsorban temetés.

Nem jó dolog.

A földszinten

a fodrász özvegye zokog.

Az első emeleten csőd, végrehajtó. A másodikon lugkövét

épp most itta ki a cseléd.

A harmadik emeleten házkutatás: egyenruhák, detektivek.

A negyediken a Varsói Kurir-t olvassák: „Munkát keresek".

Kétnapos csecsemője fejét a padláson egy lányanya összezúzta.

Kedves utca

a Kedves utca.

 

A Kedves utcában nincs zöld, nincs fa, egyetlen arasz,

a Kedves utca lakói – májusban – még nem tudják, hogy itt a tavasz,

de a kopasz gázlámpák egész éven át

támasztják fejükkel a temető falát.

 

Én ebbe az utcába, kedvesem,

a lábamat be nem teszem.

Ha szivem tehozzád rohan,

a Kedves utcán akkor se megyek át:

benne talán még felkötném magam!

 

Broniewski

 

 

MOLISE

Molise

 

Az abbé beszél, a festő figyel.

A Szüz, állitsd be, épp imádkozik.

A Kisded földi, egész emberi,

természetes; de azért rajta a Jel.

A szerkezet... nos, hát azt rád bizom.

A háromszög robusztus, jó, szolid,

mint a mi Római Eklézsiánk.

Háttérnek? Nem fontos. Amit akarsz.

Valamit magadból; a városod.

Jó. Helyes. Vizes fényben a mezők.

Óh, szinek? Pénz: van. S két hónap elég?

 

Nehéz léptek a dohos termen át.

A vezető folytatja. Ez pedig

„A Szűz s a Gyermek", egész póztalan.

Ime: madarak, csiz, pinty, csalogány –

emberi vonás – Kis Jézus, amint

ővelük játszik; ez valami uj!

Meglep a háttér is: középkori

olasz város, jobbra, a dombtetőn.

Figyeljük meg a ciprusokat: a

müvész azt festi, amit lát s szeret.

S mily üde a friss, nedves fény, noha

közel hatszáz év szállt fölötte el!

Másik műremekünk...

 

Csucsra érünk, uj kép nyilik. A páncél-

oszlop fordul, lejtőnek karikáz,

s előtünnek a táj részletei.

Azt a várost már láttam a tetőn,

s körötte a falat, s a tornyait,

s az utat is, ahogy kapaszkodik!

De hol? Nem itt. És hurt pendit a mult.

Tulvilág, távol inkarnáció?

Nem, nem... Az a festmény!? Tán Perugino?

Nem tudom, de lelkem előtt ragyog.

Melyik képtár? A Louvre? Éppoly nyugodt

fény-ár veti rá a partra a sik

őr-ciprusainak árnyát. A festő?

Neve itt viszket a nyelvem hegyén,

a kora Reneszánsz...

 

A front tovább hömpölyög. Ágyu, tank

messze már. A hegyi város halott.

Falán mennyi himlőhely! Egy kapun

lángszóró mocska. Házak, csupaszon,

a hadművészet csonkitottjai.

Rogyadoznak ismerős tornyaim.

Ez a tér halott, csak néhány madár

csipeget egy rom-házban: csalogány,

csiz és pinty. Ez az ősi nyugalom

csupa kisértet...

 

N. T. Morris

 

 

AZ INVERNESSI LÁNY

The Lovely Lass of Inverness

 

Az invernessi szép leány

nem tudja, kedv s dal van-e még;

reggel-este sir: „Jaj nekem!"

és sós könny üli a szemét:

„Drummossie lápja, s napja, te,

be fájó nap voltál nekem!

Apám s három testvéremet

ott s akkor kellett vesztenem.

 

Véres föld a szemfödelük,

sírjukon uj fű, eleven:

s mellettük egy legény, milyet

nem látott még egy női szem!

Jaj neked, kegyetlen nagyúr, te,

véres ember a te neved:

sok szívnek fájsz, mely sose ártott

se tieidnek, se neked!"

 

Burns

 

 

NANKING

 

Dombok közt pihen Nanking;

omladozó

falak övezik és a

Jangce folyó.

 

Milliók éltek egykor

s nevettek itt

s tornyok nézték az utcák

tömegeit.

 

A birodalmi bástyát

fű lepi, s a

királyi palotáknak

semmi nyoma.

 

Li Taj-po

 

 

FŰ

Grass

 

Rakjátok halomba a halottakat Austerlitznél és Waterloonál

Lapátoljátok be őket, és engedjetek dolgoznom –

A fű vagyok; mindent betemetek.

 

És rakjátok halomba őket Gettysburynál

és rakjátok halomba őket Ypresnél és Verdunnél.

Lapátoljátok be őket, és engedjetek dolgoznom.

 

Két év, tiz év, és utazók kérdezik a kalauzt:

Miféle hely ez?

Hol vagyunk most?

 

A fű vagyok.

Engedjetek dolgoznom.

 

Sandburg

 

 

HAZAFELÉ

When I came last to Ludlow

 

Hogy mentem a falumba

a sápadt hold alatt,

két derék fiú rótta

még velem az utat.

 

Négy deszka őrzi ma Dicket,

Nedet fegyházfalak,

s én megyek a falumba

a sápadt hold alatt.

 

A. E. Housman

 

 

A SZESZÉLYESEN LOBOGÓ TÁBORTŰZNÉL

By the Bivouac's Fitful Flame

 

A szeszélyesen lobogó tábortűznél

körmenet indúl köröttem, ünnepélyesen, halkan és lassan –

Előbb azonban

az alvó hadsereg sátrait szemlélem, a mezők és erdők homályos körvonalát,

a sötétséget, melyet az égő tüz foltjai világitanak meg, a csöndet,

távoli vagy közeli kisértet gyanánt időnkint megmozdul egy-egy alak,

a bokrok és a fák (ahogy felnézek, mintha folyton szemmeltartanának),

miközben a szél körbe jár és gondolkodik – óh, gyöngéd és csodálatos gondolatok! –

Életről és halálról, otthonról és a multról és szeretteinkről és a távollelőkről;

ünnepélyes és lassu körmenet vesz körűl, miközben a földön ülök,

itt, a szeszélyesen lobogó tábortűznél.

 

Whitman

 

 

ÓH, CSERZETTARCÚ FIA A PRERINEK

O Tan-Faced Prairie-Boy

 

Óh, cserzettarcú fia a prerinek,

sok örvendetes ajándék érkezett már előtted a táborunkba,

magasztalások és ajándékok érkeztek és tápláló élelmiszerek,

aztán egyszer csak megjelentél te magad

az ujoncok közt, hallgatagon és üres kézzel – De mi csak összenéztünk

és íme, a világ minden ajándékánál többet ajándékoztál nekem!

 

Whitman

 

 

ÁBEL ÉS KAIN

Abel et Cain

 

1

Ábel faja, egyél, igyál és

aludj: rád isten kegye hullt;

 

Kain faja, utad a sár, és

sárban dögölsz meg, nyomorúlt!

 

Ábel faja, áldozatodban

kéjeleg a szeráfi orr!

 

Kain faja, véget ér-e roppant

vezeklésed valamikor?

 

Ábel faja, vetésed ingyen

hízlalja, s barmaid, a föld;

 

Kain faja, rossz beleidben

az éhség vén ebe üvölt.

 

Ábel faja, múlik a nyár, de

tűzhelyed véd és atyai ház;

 

Kain faja, szegény sakál, te,

téged barlang hidege ráz!

 

Ábel faja, tenyéssz, szeretkezz:

megfiadzik aranyad is;

 

Kain faja, el ne felejtkezz:

nagy étvágyad csak bajba visz!

 

Ábel faja, te nősz s a zsengét

falod, réti poloska, te!

 

Kain faja, romlás, betegség

hajt a hazátlan vég fele.

 

2

Ah! Ábel faja, a te hullád

trágyázza még ezt a talajt!

 

Kain faja, nehéz a munkád,

még küzd, de célját éri majd;

 

Ábel faja, nézd, nézd remegve:

nyárs veri le kardod vasát!

 

Kain faja, törj az egekbe

és döntsd le Isten trónusát!

 

Baudelaire

 

 

ROKONOM ÉS A HAZA SORSA

 

Egyszerű ember; az unokabátyám.

Régivágású, szinte hajdani.

Szánt, vet, kutat fúr, úgy érez, ahogy más.

Ruhája és kalapja falusi.

Korán kel, és félti a haza sorsát:

a jó aratás, az fontos neki.

De essék szó úrról, miniszterekről –

bennek nyílnak a Bölcsek Könyvei!

 

Tu Fu

 

 

SILENTIUM

 

Hallgass, bujj el, s titkold, tagadd

érzésedet, álmaidat!

Mint fénylő csillagmiriád

szállhatnak a lelkeden át,

érkezve s tűnve, mint az éj:

csodáld őket és – ne beszélj!

 

Sziv hol s kinek nyílhatna meg?

Ki értheti az életed?

Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?

Hazudik a kész gondolat!

Meritve sár a tiszta mély:

igyál belőle s – ne beszélj!

 

Tanulj magadban élni. Egy

világ töltheti be szived,

álom, varázs, szent pillanat, –

de külső zajra elriad

s megvakúl, ha nap fénye kél:

figyelj dalára s – ne beszélj!

 

Tyutcsev

 

 

ÁRPA JANKÓ

John Barleycorn

 

Fogadta három keleti

nép nagy király-ura:

Árpa Jankónak – eskü rá! –

halált kell halnia.

 

Eke kivágta, a kapa

rája rögöt huzott,

s hirdette uj, nagy eskü, hogy

Árpa Jankó halott.

 

De jött szép, derűs tavasz

s hulltak langy záporok,

és Árpa Jankó talpra állt

s féltek a gyilkosok.

 

Jöttek a hő nyár napjai

s nőtt Jankó ereje:

fejét dárda-kör védte, hogy

ne bántsa senki se.

 

S jött szeliden az édes ősz

s ő sápadt, gyenge lett,

rogyó szára, csüggedt feje

mutatta, hogy beteg.

 

Egyre fakóbb lett, öregebb

s fájóbb tekintetű;

s ellenségeiből kitört

a rejtett, régi düh.

 

Térde alatt levágta nagy

és éles fegyverök;

és vitték, megkötve, kocsin,

mint egy gonosztevőt.

 

Hanyatt fektették; s rá, nehéz

furkókkal! s ujra rá!

Akasztották szelek elé,

s forgatták föl s alá.

 

S töltöttek gödröt peremig

folyók vizeivel,

s beledobták: usszék, ha tud,

ha nem, merűljön el!

 

Teregették a szérüre

s úgy kínozták tovább

és amint életjelt adott,

lökték idébb-odább.

 

Bősz láng aszalta, perzselő,

a csontja velejét;

s két kő közt porrá zúzta egy

molnár, a fő-pribék.

 

Csapolták szivéből a vért

s itták köröskörűl,

és mennél többet, a szivük

annál jobban derűlt.

 

Árpa Jankó nagy és nemed

vitéz volt, büszke hős;

vérét hacsak kóstolod is,

bátor leszel s erős.

 

Bút-bajt feledtet az a vér

és örömöt növel:

dalol az özvegy tőle, bár

szemét könny tölti el.

 

Árpa Jankót éltesse hát

mindnyájunk pohara:

dús fiai ne tűnjenek

skót földünkről soha! –

 

Burns

 

 

A MAGÁNYOS BORA

Le Vin du solitaire

 

Egy gáláns nő szeme, mely oly furcsán világit

és úgy siklik felénk, mint a fehér sugár,

mellyel a lenge Hold a ringó tóra száll,

mikor halk gyönyöre hullámfürdőre vágyik,

 

kártyás ujjai közt a végső arany, a

csók, mellyel a szikár Adél a szádra fullad,

bágyasztó és puha zene, mely mégis úgy hat,

mint ez emberi kín távoli sikolya:

 

mindez nem éri föl, óh, mély palack, a lángbor

hatalmas balzsamát, mellyel gyomrod a jámbor

költő aszú szivét és agyát tölti el;

 

belőled árad a reménység, tavasz, élet,

– s te hozod nyomorunk kincsét, a büszkeséget,

amely győzelmet ad és istenné emel.

 

Baudelaire

 

 

VAGYON

Eigentum

 

Tudom, nincs semmi vagyonom,

csak a gondolat, mely száll szabadon

a lelkemből kiszakadva,

meg a pillanat, melynek gyönyörét

néha jó sors, a kegyes ég

fenékig üríteni hagyja.

 

Goethe

 

 

KÖTŐDIK A FEHÉRNÉP

LegoÚsin aƒ guna…kej

 

Kötődik a fehérnép:

„Anakreón, öreg vagy,

fogd tükrödet, gyönyörködj

nem-létező hajadban,

tündöklő homlokodban!"...

Én, hogy hajam van-é még,

vagy megszökött-e, azt nem

tudom; de azt igen, hogy

vénnek annál vigabban

való mulatni, mennél

közelebb ér a sírhoz!

 

Anakreóni dal

 

 

ITTASAN

Trunken

 

Csak ittasan az életen át!

Bor nélkül ittas az ifjúság.

Ha meg öreg issza magát fiatalra,

az már csoda erény jutalma,

Gondról gondoskodik az élet:

de itt a szőlő, gondűzőnek!

 

Goethe

 

 

A BOR LELKE

L'âme du vin

 

Dalolt egy este a bor lelke a palackban:

„Hozzád beszélek, óh kitaszitott barát,

bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan

küldöm feléd a fény s testvériség dalát!

 

Tudom, mennyi erőd, kínod és veritéked

kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,

hogy megszülessen és belém gyuljon a lélek;

de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,

 

mert amikor leönt a fáradt torok, érzem,

mily végtelen gyönyör mámora szédit el,

jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:

édes és puha sír az emberi kebel.

 

Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva

táncol szivemben a remény és égbe visz!

Dícsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,

dícsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:

 

izzásom asszonyod boldog szemébe árad,

fiad arcán szinem s erőm ujra kinyit

s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,

olaj, mely edzi az atléták izmait.

 

Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,

szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,

s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis

és mint ritka virág szökken Isten felé!"

 

Baudelaire

 

 

A BOROS KORSÓHOZ

Ad amphoram

 

Ikertestvérem Manlius elnöki

évéből, légy bár veszekedés, vidám

tréfák, panasz, vad csók vagy édes

álom edénye, te, drága korsó,

 

s gyüjtötte légyen szeszed akármi cél,

méltán nyúl érted a mai alkalom,

óh szállj le: Corvinus szelídebb

bort akar ünnepi asztalunkra.

 

Nem fog megvetni, bár filozófia

bugyog belőle, nem lesz olyan bolond:

mondják, Cato apánknak is sok

bor hevitette dicső erényét.

 

Te pezsdited a többnyire lomha észt,

hogy nyissa szárnyát, amin a bölcs soká

töpreng, a titkos terveket te

fölfeded isteni lendülettel;

 

szorongó szívnek ujra reményt s erőt

adsz, és gazdag lesz általad a szegény:

utánad nem rém a királyok

zord koronája s a fegyveres kéz.

 

Víg lámpafénynél Bacchus, a Gráciák

s – ha megjön – Vénusz lesz pohárnokunk,

míg csak az éj csillagvilágát

tova nem űzi a felkelő nap.

 

Horatius

 

 

BACCHUSI DAL

 

Mért hallgat a mámor, a kéj?

Tomboljon a bacchusi lárma!

Éljen valamennyi leányra,

aki kebelünkre gyönyörben alél!

Serlegbe a jós gyürüket, hogy

a láng-nedüben

tisztán, nemesen

csengjék ki jövőnket, a titkot!

Koccintsa magasra kupánkat a lélek,

dicsérve az igazat, áldva a szépet!

Jőjj, mennyei Nap!

Ahogy a hajnali lámpa

egyre fakóbb, komorabb, –

sápad a nyegle tudás, ha

az értelem isteni sugara kél.

Éljen a Nap, és tűnjön az Éj!

 

Puskin

 

 

EMBERI KÖNNYEK

 

Emberi könnyek, ah, emberi könny, nem

tartja fel útad az örök idő;

nincs soha tanuja, kezdete, vége se:

zuhog a záporod úntalan özöne,

csak zuhog, ahogyan a süket őszben

zuhog a fekete éji eső.

 

Tyutcsev

 

 

HOGY ÖRÖKTŐL FOGVA VAN-E A KORÁN?

Ob der Koran von Ewigkeit sei?

 

Hogy öröktől fogva van-e a Korán? –:

kedvem kutatni nincs.

Hogy meg kellett-e teremteni? –:

bolond a vita mind!

Hogy a Könyvek Könyve: elfogadom

Mohamed parancsa szerint.

De hogy a Bor örök: ez a tudás

bennem soha meg nem ing.

Hogy angyalok müve, Ég itala:

tán az se mese mind.

S bárhogy van is, – aki iszik,

Isten arcába frissebben tekint.

 

Goethe

 

 

MIKOR BERÚGOK

 

Ne szeretné a bort az a

Kék Menny,

nem ragyogna Bor-Csillag az

égen;

nem szeretné Föld az édes

aszút,

hogy lehetne város neve

Bor-Kút?

Szereti azt mindkettő:

én se

pirulok majd birám előtt

érte.

S ha bölcs a bor, mint valaha

zengték,

s ha igaz, hogy az a legfőbb

szentség,

senki, mint én, nincs olyan bölcs,

oly szent,

ereimben hordozom az

istent:

öt pohárnál a Tejutra

hágok,

tiznél örök angyalok közt

szállok –

 

de hogy mikor berúgok, mit

érzek,

józanoknak arról nem

beszélek.

 

Li Taj-po

 

 

BOR ÉS SZERELEM

 

Én, Háfiz, bár csuklyás képmutató,

részegen nem titkolom, mi a jó.

 

A klastromból gyakran kiruccanok

és istentelenűl dorbézolok.

 

Boron kívűl szerelem rabjaként

koppasztgatom magamról az erényt.

 

Egy fénylő szem, egy rubinrőt ajak,

bevallom, rám mint az Ur lelke hat.

 

Ha a szentélyben térdre borulok,

ott is a kedvesemre gondolok,

 

s hogy törölhessem lábai porát,

lelopnám égből a húrik haját.

 

Háfiz

 

 

IDŐ, MARADJ MÉG

Time, you old gipsy man

 

Idő, maradj még,

vén cigány,

egy napra versz

sátort csupán?

 

Maradj velem,

kapsz szinezüst

csengőt a lovadra,

csodás-gyönyörűt,

s gyürűt ver az ötvös,

aranyat, nagyot,

és páva köszönt, és

gyerek-dalok,

s rózsába füröszt

száz drága leány,

minek úgy sietni,

öreg cigány?

 

Mult hét Babylon,

mult éjed Róma,

virrad, s a Szent Pál

jött ime sorra;

és kondul a dóm

s gyeplőd feszűl –

jössz s már tova

ily hirtelenűl:

városba, amely még

születésre vár,

ujabba, habár ez

még sírba se szállt?

 

Idő, maradj még,

vén cigány;

egy napra versz

sátort csupán?

 

Ralph Hodgson

 

 

I. M. MARGARITAE SORORI

I. M. Margaritae sorori

 

Kései pacsirta csattog a nyugodt égből;

s nyugat felől,

ahol, napi munkája végén,

elégedetten lézeng még a Nap,

fény hull a régi, szürke városra,

sugaras és derűs özön,

ragyogó béke.

 

Rózsaszin-arany ködben

gomolyog felfelé a füst. Csavarulatai

villognak, cserélődnek. A völgyben

árnyak nőnek. A pacsirta tovább zeng. A Nap,

áldásadását befejezve,

lemerűl, és a sötétedő levegő

borzongva súgja, hogy jön a győzelmes éj –

a csillaguszályos éj

és nagy adománya, az álom.

 

Igy muljak el!

Munkám végén, mikor letelt a nap,

bérem a zsebemben és szivemben

egy kései pacsirta dala:

hadd öltözzem majd igy a csöndes nyugatba,

tündöklő és derűs alkonyodba,

óh Halál.

 

W. E. Henley

 

 

RŐZSEHORDÓ NŐK

 

Kuj-csou-ban korán őszül a nő.

Véneken is ritka a főkötő.

Rossz idők járnak, nem vonz a család.

Legtöbb lány árván hordja bánatát.

Itt a férfi ül, nekik állni kell.

A munkát, kint s bent, mind ők végzik el.

Tiz közül kilenc rőzsét szed, galyat.

Amit kap érte, mindent haza ad.

Majd-mind két copfba fonja a haját.

Ezüst hajtűin zöld lomb s vadvirág.

Hegyi erdőkből vásárra siet.

Süt, mos, sót főz, túrja a földeket.

Ami dísz rajtuk s festék: könny s maszat.

Földjük sovány, ruhájuk zsákdarab.

Nincs bennük báj, mondják, nincs semmi csín...

S itt született a tündér Csao-csün?

 

Tu Fu

 

 

MULT ÉS JELEN

In die Büsche und die Bäume

 

Az út mentén, amely egykor

iskolánkba vitt, bozót s fa

ágaiban, levelében

könyv rejtőzött mindenütt.

 

Öregedve tördelem ma

egy lúc korhadt kérge-lapját.

– Az életfa kézirata! –

sugja halott cimborám.

 

Betűzöm a régi sorsot.

– Miért éppen ez az út vonz?

Miért épp ez a tanítás? –

kérdem hű halottamat.

 

Szellő lehell homlokomra:

– Magad irtad ide egykor

jövőd vágyát; jó hát tudnod,

hogy mi voltál valaha!

 

Albert Steffen

 

 

ESTI TORNYOK...

Bells in tower at evening toll

 

Esti tornyok konganak,

lelked elhagyja a nap;

majd az est is útra kél

és suttogva jön az éj.

 

Csak ne szidd a fényt, ne szidd

az éj suttogásait:

ne suttogna bár az éj,

a szív rosszra ösztökél.

 

A. E. Housman

 

 

ÉLMÉNY

Erlebnis

 

Ezüstszürke pára töltötte a

derengő völgyet, mint mikor a hold

felhőkön szivárog át. De nem éj volt.

Az ezüstszürke völgy páráiba

veszett az én ködlő tudatom is,

s némán merített az üvegszerű

kavargás: elhagytam az életet.

És csodálatos virágok fogadtak,

sötéten-izzó kelyhek! Meleg árban

mintha topázok vörös-sárga fénye

tört volna át egy erdőn. Az egészet

bánatosan hullámzó, mély zene

töltötte. És egyet tudtam, noha

nem fogtam föl, tudtam: ez a halál.

Az vált zenévé, roppant vágyban és

édesen és sötéten-izzva, mint a

legmélyebb bánat rokona.

De, furcsa:

égő honvágy sírt bennem hangtalan

az élet után, sírt, ahogyan az sír,

aki, este, nagy, tengeri hajón,

óriás, sárga vitorlákkal a

város, a szülővárosa előtt

elhalad a mélykék vizen. Előtte

az utcák, és kutakat hall, szagolja

az orgona illatát, és magát is

látja a parton, ámult gyermeket,

ki sírni vágyik, s látja a szobáját

s a fényt benne a tárt ablakon át –

de a nagy tengerjáró elviszi,

némán, s viszik, mélykék vizen, a sárga,

idegenszerű, óriás vitorlák.

 

Hofmannsthal

 

 

SZÖKŐKÚT

 

Nézd a felhős szökőkutat:

hogy remeg, hamvasan hogy izzik,

szikrázik és párában ázik,

mikor átgyúl rajta a nap!

Égnek szökken a sugara,

de ha célját majdnem elérte,

szivárványos porzásban égve

a földre kell zuhannia.

 

Szellemünk, gondolatsugár,

fogyhatatlan erejü forrás, –

mi akarja, hogy lengve hintázz,

hogy szakadatlan föl- s leszállj?

Forró vágyad égre sikolt,

de egy titkos erő parancsa

fagyot fúj törő sugaradra

és zuhanásodban kiolt.

 

Tyutcsev

 

 

TÖKÉLETLENSÉG

Unvollkommenheit

 

Nem tökéletes ez a földi lét.

A rózsa társként hordja tövisét.

Sőt fent is, ahol az Ur ege kékűl,

az angyalkák sincsenek hiba nélkűl.

 

A lótusz szagtalan. Hír súgja, hogy:

„Még Erényfi is lopott malacot!"

Tőrt ha nem fog Lukrécia magára,

dőlne talán, dőlt volna gyermekágyba.

 

A büszke páva lába förtelem.

A legszellemesebb nő hirtelen

úgy untathat, mint Voltaire „Henriász"-a,

sőt esetleg, mint Klopstock „Messiás"-a.

 

A legjobb tehén se tud spanyolúl;

latinul Massmann szintúgy. – Vékonyúl

Canova márvány-Vénusza ülepben;

Massmannn orra meg lapos, mint a seggem.

 

A hő dalban sok rím nem tiszta láng,

ahogy mézben is akad méhfulánk.

Lábsebtől fiát jobbal óvja Thétisz,

s az öreg Dumas – most derűlt ki – métisz.

 

Az ég sátrának legszebb csillaga,

ha náthát kap, lehull, és nincs nyoma.

A legjobb almaborban dongaszag van,

és sötét foltokat látni a napban.

 

Tisztelt hölgyem, te, a tökély maga,

belőled sem hiányzik a hiba.

Rám nézel? És hogy mi kellene, kérded?

Némi kebel, s kebledben némi lélek.

 

Heine

 

 

HA A VÁROSI ZAJ...

 

Ha a városi zaj elgyötör, néhanap

a köztemetőbe veszem be magamat.

Köröttem gránit és márvány, vas, oszlopok, rács,

lent pedig ott szorong a földalatti ország,

zsúfoltan-gyűrten a rothadt mélyben, ahogy

a közkonyhákon a tolongó koldusok.

Tonnás sírkő alatt nyög kalmár és tanácsúr

(szállna az örökös műve, de földre ájúl!),

próza s vers – a hálás utókor! – zeng, miként

senkit, tűnt hivatalt és rangot és erényt;

felszarvazott urát kő-asszony hőn siratja –

az urna réz-diszét tolvaj már lecsavarta;

itt sír tátong, csupa lucsok a feneke,

gazdája csak holnap költözködik bele...

Ah, e szomoru kép nem kelt szánalmat bennem,

rossz sejtelem riad elszoruló szivemben –

menjünk, sivár e hely.

De milyen élvezet,

ha ősszel, alkonyat felé, kisietek

a mi kis falusi temetőnkbe! A béke

ünnepi tája ez, álma és menedéke:

a maga helye itt mindenkinek kijut,

tolvaj nem szedi le éjjel a koszorút;

a mohos köveken tűzpiros napsugár zsong;

paraszt ballag tova, keresztet vet s imát mond;

itt nem pöffeszkednek omlatag oszlopok,

se orratlan nemtők s torzonborz angyalok –

tölgy áll a sír felett s terebély koronája

zúgva köszönt...

 

Puskin

 

 

EZEK FELHŐK A BUKÓ NAP KÖRÜL

These are the clouds about the fallen sun

 

Ezek felhők a bukó nap körűl,

a fenség lecsukja égő szemét;

a nagy mű kicsik kezére kerűl,

míg meg nem dől a magas; majd a szép

összhangba mind több csikorgás vegyűl

s közös szintbe terűl a törmelék.

Igy hát, barátom, ha majd kiderűl

a nagy harc után, hogy ez lett a vég,

légy még büszkébb nagy társadra, s örűlj,

noha gyerekek gyűlnek csak köréd:

ezek felhők a bukó nap körűl,

a fenség körűl, mely csukja szemét.

 

Yeats

 

 

A SEBZETT FA

Der verwundete Baum

 

Mély sebet hasitottak a szivedbe,

gonosztevők, – mondd, nagyon fájt a fejsze?

Köteléked gondos kezem csavarta,

s bízom benne: Meggyógyúlsz, fiatal fa!

Magam, szinte egyazon pillanatban,

élesebb késtől mélyebb sebet kaptam.

Nap-nap után megnézem a tiédet,

s közben az enyém tűrhetetlen éget.

Mohón szívod dús erejét a földnek

s az mintha belém hatolna belőled!

Zúzott kérgedből örök csodabalzsam,

friss nedv csorg. S mintha átpezsdűlne rajtam!

Sebed nézve, hogy enyhűl, forrva, küzdve,

úgy érzem, mintha a magamé hűlne!

A természet ható gyógyszere zsongat,

hiszem: Mindketten túléljük a rosszat!

Hány élet halt ily sebbe, mennyi tünt el!

Mi ketten dicsekszünk még sebeinkkel!

 

Meyer

 

 

BÚCSÚ VENUSTÓL

Vixi puellis nuper idoneus

 

Lányok kegyeltje még a minap csak és

nem gyászvitéz az asszonyi harcmezőn,

akasztom fegyverem s kiszolgált

lantomat, íme, e falra, mely a

 

habszűlt Venusnak őrzi baloldalát.

Úgy, úgy, föl, ezt is: álljon a zárt kapuk

ostromtanúja itt, az íj, s mind

a feszitővas, a lángszövétnek.

 

Óh, Cyprus üdve, isteni, s Memphisé,

hol sohse hull thrák hó, te, királyi Hölgy,

emeld Chloéra ostorod: csípj

jól oda egyet a kis pimasznak.

 

Horatius

 

 

GONDOLAT

A Thought

 

Ha tükörbe tekintek,

magamért nézek bele:

de ha pocsolyába,

csodákkal van tele.

 

Ha tükörbe, egy bolondot

látok csupán:

de a pocsolyából

egy bölcs néz vissza rám.

 

W. H. Davies

 

 

TANÁCS

 

Szeretsz? – légy szived bolondja!

Fenyegetsz? – ne mosolyogva!

Ha sértesz – hát véresen!

Ha szólsz – nyiltan, kereken!

Vitázol? – ne hagyd a végcélt!

Ha büntetsz – ne semmiségért!

Ha megbocsájtasz – ne fájj!

Ha ünnepelsz – mint királyt!

 

A. K. Tolsztoj

 

 

A KÖLTŐ ÉS TÉMÁI

The Argument of the Hesperides

 

Témám: patakok, madárfütty, faág

s tavasztól őszik a sok dús virág;

májusfa, lombos kocsi, áldomás,

víg násznép és esküvői kalács,

Ifjúság és Szerelem s velük a

tisztes gyönyörök ujjongó dala.

Témám: eső és harmat és kacaj,

az ámbragyanta, fűszer, az olaj;

a változtató idő; megirom,

mért láng a rózsa, hó a liliom.

Témáim: a liget s az esthomály,

s Mab udvara meg a Tündérkirály.

Témám: a Pokol; s mindig: a Menny,

hová, remélem, csak elérkezem.

 

Herrick

 

 

ELMULÁS

Like to the falling of a star

 

Mint az ég hullócsillaga,

vagy tovavillanó sasa,

vagy májusréti pipere,

vagy ezüstharmat reggele,

vagy mint szél nyoma a habon,

vagy a buborék a tavon,

olyan az ember: csak kigyúl

a kölcsön-fényére éj borúl.

Buborék pattan; szél eláll;

a tavasz ősz sírjába száll;

fény, szárny s harmat semmibe vész;

s az ember neve: feledés.

 

Herrick

 

 

EMLÉKEZÉS A NÉVA HÍDJÁN

 

Itt állok megint a hidon,

mint egykor; s ahogy annyi éve,

kísértetként, álmatagon

nézek a Néva gyors vizébe.

 

Csillagtalan, kék ég mereng;

sápadt bűbáj borúlt a tájra;

csak az alvó Néván dereng

a hold áramló ragyogása.

 

Álmodom? Élek? S te mi vagy?!

Lehet hát látnunk, ujraélnünk,

amit ugyane hold alatt

veled néztem, amikor éltünk?

 

Tyutcsev

 

 

BOLDOGSÁG

Happiness

 

Kértem professzorokat, akik az élet értelmét tanítják, mondják meg, mi a boldogság.

 

Elmentem hires kormányzati tényezőkhöz, akik emberek ezreinek irányítják a munkáját.

Fejüket rázták mind és mosolyogtak rám, mintha ugratni akarnám őket.

 

Egy vasárnap délután kimentem a Desplaines folyó partjára.

És láttam egy csomó magyart a fák alatt, feleségestől és gyerekestől, megy egy hordócska sört és egy harmónikát.

 

Sandburg

 

 

GONDOLD MEG, ÓH, LÉLEK

Denk es, o Seele

 

Lúc-csemete zöldel

valahol egy erdőn,

rózsabokor áll egy

kertben valahol.

Máris parancsuk,

gondold meg, óh, lélek,

hogy sírod felett álljanak

és nőjenek.

 

Két fekete csikó

legel a réten;

farát hányva-vetve

tér haza este;

lépésben halad majd,

ha tetemed viszi,

talán, talán mielőtt

leszakad a

patkójuk,

mely most idevillog!

 

Mörike

 

 

SZIVEMBEN KÖNNYEZIK

Il pleure dans mon coeur

 

„Eső könnyében áll a város"

A. Rimbaud

 

Szivemben könnyezik

s esik kint is, az utcán.

Mi bánt, mi keserít,

hogy szivem könnyezik?

 

Óh, eső, édes ének

aszfalton s háztetőn!

A gyötrődő szivének

balzsam e csöndes ének!

 

Ez a könny, ez a gyász

ok nélkűl kesereg ma.

Ugye, semmi csapás?

Butaság ez a gyász.

 

Az igazi bánat,

hogy nem tudom: szivem,

bár jóra-rosszra fáradt,

mért gyötri annyi bánat.

 

Verlaine

 

 

AZ ERKÉLY

Der Erker

 

Mint festő elé, a keskeny erkély

rendezésében ugy sorakoznak

s hervatag csokorrá kötözött

ovális arcukkal, fent, a gazdag

esti fényben ideálisabbak,

meghatóbbak s szinte örökök.

 

Egymáshoz támaszkodva a két lány,

két nővér, aki már ún talán

átvágyódni léte szakadékán,

támaszkodik, magányhoz magány;

és az öccsük, csupa merev ildom,

csönd és zárkózottság, csupa sors,

bár szelid tekintetű, ha gyors

szemed az anyához méri titkon;

 

s közbül, nyűtten s nyultan, senkinek sem

rokonaként, egy öreg

asszony maszkja, kifürkészhetetlen,

amit, mert már majdnem leesett,

most a fél-kéz támaszt, mig a másik,

hervadtabb, lecsuszva, a ruhákig

ér, le, oda, hol új arc világit,

mutatván a gyermeket:

 

a végső arc, még csak próba, vázlat,

áthuzták vonalai a rácsnak,

mint ami még nincs vagy nem lehet.

 

Nápoly

 

Rilke

 

 

AZ ÚJ HÁZ

The New House

 

Csak most, kapum bezárva,

maradtam egyedűl

az uj házban; s hallgattam, a szél

hogy sír, fütyűl.

 

S öreg lett egyszerre a ház,

s én is öreg;

és jóslatok gyötörték izgatott

füleimet:

 

vihar-éj, s ködös fény, végtelen;

napok, mikor a nap

hiába süt; s bánatok, régiek és

ezutániak.

 

Mindent megjósoltak; sehol

se láttam nyomait;

de már tudtam, hogy szól majd a szél,

ha mindez bekövetkezik.

 

Edward Thomas

 

 

VIRÁGA ILLAT-TENGERÉT

All the Flowers of the Spring

 

Virága illat-tengerét

sírunkon keveri a rét;

egy tavasz az ereje;

akár az ember élete:

nézd csak végig egész utunk;

kikelünk, növünk, pusztulunk.

Agyő, bálok, örömök,

szívbűvölő gyönyörök!

 

Édes lehellet, tiszta szem

elpárolog a semmiben;

és ez oly biztos, ahogy

árnyék lesi a napot.

Királyok hiúsága csak

emelni zászlót, szobrokat:

tovább-éltetni nevüket

hálóba fogják a szelet!

 

John Webster

 

 

IMA

 

Jámbor asszonyok és szerzetesek, hogy áldva

szárnyalhasson szívük egy tisztúltabb hazába

s a föld harcaiban szilárdak legyenek,

szerkesztettek imát, meghatót, eleget.

De nekem egyszerű igazságában egy se

oly szép, mint amelyet nagybőjti ünnepekre

olvas fel a pap a gyülekezet előtt.

Ez a leggyakoribb imám; csodás erőt

kapok tőle s vigaszt, javitót, boldogítót:

„Ne ereszd rám, Uram, a háromfejü Kígyót,

vagyis a zsarnokság leskelő szellemét,

az emberszapulást s a tétlen csüggedést!

De hadd, hogy bűneim mindenkor látva lássam,

testvéremet soha törvénybe ne citáljam,

s elevenitse meg lankadó lelkemet

alázat, türelem, szüzesség s szeretet!"

 

Puskin

 

 

BOLDOGSÁG

 

Egy este, egy bizonyos, keserű

este óta mindinkább azt hiszem,

hogy számomra bizonnyal zöldszinű

a boldogság, szerelem.

 

Nőjjön hát bennem ez a zöld

s vegyen körűl, mint rengeteg,

lesse sóváran a gyönyört –

legyen oly zöld, mint a te zöld szemed.

 

Legyen az egész életem

tengerfenék,

ahol ezer algahajú

csodaszörny villog szanaszét

s a zöld, zöld borzalom

mindent álomba von!

 

Olvasd ezt a mesét, ha akarod,

mielőtt szemed este lehunyod. –

Boldogság?

Kapunk naponta egy mosolynyi fényt

s küldünk helyébe egy-egy költeményt.

 

Broniewski

 

 

BÚCSÚ

(Emlékűl – az elutazónak)

 

Alkohollal most mit sem érünk,

nem segít könny, se költemény:

más útra térünk –

te meg én.

 

Mégis ömlik, ömlik a versem,

mint a vér:

vérfertőzőn ölelkezik szivemben

a szorongó harag s a szenvedély.

 

Mégis ömlik az alkohol, szakad:

piros patak.

Tudom már, mi bánt szüntelen, tudom, mi!

(Nevess ki...)

 

A könnyek azonban igazak és keserűek:

óh, mikor apad el az ár?

Ajkad gúnyolva büntet:

„Könnyezni kár!"

 

Léha vagy, szép vagy; mégy és vége: kész

a feledés. –

Mondd: volt értelme, hogy mikor

még szeretettel nézett rám szemed,

egy percre szivem, mint egy fáklya, oly

lobot vetett?!

 

Broniewski

 

 

SZÜRKÜLET

Twilight

 

Szürkül az út, varju károg, a messze liget csupa árny;

fény gyul a völgyben, a ködben, és csillag az ég magasán.

Üres a szérü, munka nem küldi zaját.

Szürkül az ut. Ki kisér? Csak egy árva barát.

 

De ébred a többi is: itt jön a drága, a régi, a sok,

sok szép síri barát, aki mégsem örökre halott;

sok hű szem, mely oltó porba fúlt,

sok hű szív, mely szeretett, mint kisfiút.

 

Masefield

 

 

FÁZVA S MOGORVÁN...

Verdrossnen Sinn im kalten Herzen hegend…

 

Fázva s mogorván utazom, mogorva,

hideg szív, a hideg szivek között;

végét járja az ősz, fehér ködök

burkolják a halott tájat lucsokba.

 

Szél fütyűl, kapkod az út fája, bokra,

a piros lomb lassan alázörög,

az erdő sóhajt, tarló gőzölög;

s rákezd az eső: most jön csak a rossza!

 

Heine

 

 

A NAP VÉGE

La Fin de la journée

 

Fakó fény alatt, mint a részeg,

lót-fut s viháncol esztelen

a hangos és arcátlan élet.

Nem csoda, hogy, ha kéjesen

 

megjön az éj, s fölhág az égre,

s éhség és szégyen elcsitúl,

minden elcsitúl –: „Végre, végre!"

sóhajt a Költő, s felvidúl.

 

„Agyam, gerincem lüktet és ég

és csak pihennie öröm;

szivem csupa fekete kétség;

 

sajgó hátamra feküszöm

s függönyeidbe göngyölöm

magamat, óh üde sötétség!"

 

Baudelaire

 

 

MONOLÓG

 

Légy boldog, ha semmi se vagy a földön!

Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze,

s a tehetség, a szabadság s a szív,

hogyha egyik se hasznosítható?

Észak fiai, olyanok vagyunk, mint

Észak virága: nyarunk túlrövid

s elhervadunk, gyorsan, könyönrtelen.

Akár a szürke nap a téli égen,

oly szegény, oly ködös az életünk,

s nemsoká lejár és megáll az óra.

Mifelénk csak szorongva ver a szív,

búsúl, nehéz, s a kebel csak feszűl.

Nincs szerelem és nincs édes barátság,

zord kételyektől mérgezve üres

viharban vész el az ifjú erő,

keserű az élet és salakos

s a fáradt szív nem ismer örömöt.

 

Lermontov

 

 

SZOMORÚSÁG TÍZÉVI HÁBORÚ UTÁN

 

Sás-zöld folyópart – Óh, emlékezet!

Zúg a Vu-hszja. Mit neki emberek?

Sodrán kócsagok: ni, hogy fürdenek!

Árva fa virít s ölel kék eget.

Lovak s dárdák: tíz éve gyász e föld!

Itt vénülök, isten háta megett.

Vagytok még, Vej vize, Csin hegyei?

Adó-tigrisek szívják véremet.

 

Tu Fu

 

 

HÖLDERLIN ÖREGKORA

Hölderlin's Old Age

 

Ifjúkoromban boldogan ébresztett a reggel

s a harmattal együtt sirattam az estét.

Most, ha kelek, átkozom a gyökérfrissítő

fehér vízesést: bár zuhantaná

pillám redőnyét egy ásványi világ

végtelen sulya! De furcsa, hogy esténkint,

mikor kaszált füvekként nyúlnak el az árnyak,

őrűlt koromban örömöt érzek és lelkem élénken

lángolva egy hideg ég középpontjában énekel.

 

Stephen Spender

 

 

ÖREGEMBEREK BÁMULJÁK MAGUKAT A VIZEKBEN

The Old Men Admiring Themselves in the Water

 

 

Sóhajtoznak az öregek:

„Iszonyú a törvény,

hullunk mindnyájan, cseppre-csepp"

Kezük karom, görbék a térdeik,

mint parti fűzé, mely kapaszkodik,

mert húzza az örvény.

Sóhajtoznak az öregek:

„Minden szép zuhan és temet,

mint az örvény."

 

Yeats

 

 

ÖTVENES FÉRFI GONDJAI

 

Egykor, még tizenötéves suhanc,

úgy ugráltam, mint egy sárga boci.

Ha datolyát s körtét érlelt a nyár,

mi volt lakásom? A fák ágai!

Most ötvenen túl, csak teszek-veszek,

lógok, alig érdekel valami.

Szomszédommal kínban elviccelek:

az én száz gondom nem gond őneki!

Ha bejövök, négy üres fal az élet.

Óh, vén nőm arca, unott szemei!

Fiam szamár még, nincs benne kimélet:

kint bömböl s az ételt követeli.

 

Tu Fu

 

 

ALKONYPIR AZ ERDŐN

Abendrot im Walde

 

Az erdőbe menekűltem,

agyonűzött, árva vad,

a sok sima törzsre végső

pírját öntötte a nap.

 

Alig pihegek. Köröttem

moha vérzik, kő s patak.

Sebeimből szakad a vér?

Vagy ez csak szín, alkonyat?

 

Meyer

 

 

ÉLET

Life

 

Buborék a Világ, s Létünk csupán

arasznyi árny:

bűnből inditja buta sír felé

az anyaméh;

bölcsője átok, iskolája gyász

s megalkuvás.

Igy hát aki emberben bízni bír,

vízre rajzol, vagy szálló porba ír.

 

De ha már itt vagy, legjobb hogy lehet

az életed?

Nevelőd, ha az udvar fénye vonz,

bók s léha konc;

vadembereknek való menedék

lett a vidék,

s a bűn melyik városon nem fogott,

hogy ne volna még rosszabb, mint azok?

 

Házi gond szurdal férji agyakat

és ágyakat;

magányos csáb a legény sorsa, vagy

még gonoszabb;

gyerek kéne; s bár veszne, nyögi, ha

van, az anya.

Nővel, nő nélkül az élet mi más? –:

árva börtön, kettős hadakozás.

 

Egy helyt mulatni csak, odahaza,

kész nyavalya;

tengert járva keresni uj hazát,

nyomoruság;

béke követ iszonyú háborút,

még iszonyúbb; –

csitulhat-e hát örök panaszunk,

vagy élünk, vagy hogy, élvén, meghalunk?

 

Lord Bacon

 

 

SOROK A TINTERNI APÁTSÁG FÖLÖTT,

melyeket pár mérfölddel a rendházon túl írt a szerző, mikor 1798. július 13-án egy kirándulás során újra meglátogatta a Wye partjait

 

Lines composed a few miles above Tintern Abbey, on revisiting the banks of the Wye during a tour. July 13, 1798

 

Öt év mult el; öt nyár, oly hosszu, mint

öt hosszú tél! és megint hallom e

vizeket, hegyi forrásuk után

halk, belföldi morajukat. – Megint

látom e zord, meredek ormokat:

szinterük vad magánya még nagyobb

magányba ringat s a tájat az ég

zavartalan magányába köti.

Ugy van, megint itt pihenhetek e

sötét szikomór alatt s látom a

kertes házakat s borzas fáikat

(gyümölcsük még éretlen): mind olyan

egyszínű zöld, s csalitba és berekbe

vész valamennyi. Megint látom a

cserjesorokat; a pásztortanyákat:

ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly

csavarog föl, csendben, a fák közűl! –:

minthogyha kóbor lakókat jelezne

a lakatlan erdőkben, vagy talán

remetetbarlangot, hol, tüze mellett,

egymaga ül a remete.

E sok

szépség a hosszú távollét alatt

nem az volt, mit vaknak mesél a táj:

csöndes szobákban és városi zajban

gyakran éreztem édességüket,

itt, véremben, s itt, a szivem körűl;

sőt lelkem mélyéig hatoltak és

úgy üdítettek: felejtett gyönyört is

éreztettek – némelyikük talán

nem kis, nem köznapi hatást tesz egy

jó ember legjobb életére, kis,

nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt

tetteire. S hiszem, tőlük ered

az a másik adományom is, az

a magasabb, az a boldog derű,

melyben a ránknehezedő titok,

melyben e nagy, érthetetlen világ

terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:

az a szent, tiszta kedélyállapot,

melyben érzésünk ringat, ringat és sodor –

földi alkatunk lélegzése is

szinte szűnik, testünk elalszik és

magunk élő lélekké változunk,

mig szemünk, melyet összhang ereje

nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,

a dolgok leglelkébe lát.

S ha mindez

hiú hit is, óh, hányszor volt – (sötétben

s örömtelen napvilág annyi sok

képe láttán, mikor az élet undok

és meddő zsivaja és lázai

csak nehezitették szivem verését) –

hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,

óh, erdős Wye, bozót vándora, te,

hányszor fordúlt feléd a szellemem!

 

S most, húnyó eszmék csillámaival,

sok sötét s gyönge emlékkel ugyan

s kissé valami szomorú zavarban,

de ujra feltámad a lelki kép:

ahogy itt álltam, nemcsak a jelen

gyönyörével, de a boldog reményben,

hogy ez a perc jövendő éveket

éltet s táplál majd. S így hinni merek,

bár persze nem az vagyok, aki akkor

először jöttem ide; nem, aki

őzként szökelltem hegyen, patakok

s magányos folyók mély partja fölött,

bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább

az vagyok, ki a félelme elől fut,

semmint örömét keresi. Hisz akkor

(hagyván a gyermek boldog-állati

mozdulatait s nyersebb üdveit)

mindenem a Természet volt. – S magam mi?

Nem, nem tudom. A zengő vízesés

szenvedélyként zúgott át: a hegy, a

nagy szikla, a mély és sötét vadon

s színeik s formáik mind szinte étvágy

voltak nekem; mind érző szeretet volt,

mely nem kivánt távolabbi varázst,

gondolatit; se izgalmat, hacsaknem

amit a szem nyújt. – Elmúlt az a kor,

el vele minden fájdalmas gyönyör,

el minden szédült elragadtatása.

 

Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;

jött más öröm: akkora veszteségért,

hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanúltam

másképp nézni a Természetre, mint a

gondtalan ifjú; s kihallom belőle

az emberiség csöndes, bús zenéjét:

nem durva, sértő, de van ereje,

hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet

láttam meg benne, nagy eszmék vidám

izgatóját; valami áthatóbb,

fenséges értelmet, melynek lakása

a naplementék tündöklése és

az élő szél s a kerek óceán

és a kék ég; s az ember lelke mélyén

mozgást és szellemet: az ösztökéli

mindazt, ami gondol s a gondolat

minden tárgyát s átcsap mindeneken.

Ezért vagyok ma is mezők, hegyek

s hangulatok barátja; s mindené, mit

e zöld földről látunk; szemek s fülek

nagy világáé – mindazé, amit

felfognak s félig ők teremtenek;

s örömöm látni az érzék s a föld

szavában tiszta gondolataim

horgonyát, szivem dajkáját vezérét

s erkölcsi voltom lelkét.

De, nem kaptam

volna ily leckét, tán akkor se fájna

jobban, hogy kedélyem sötétedik:

hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó

partjain, te, te, legdrágább Barátom,

drága, drága Barát, s hangodban a

saját régi szivem szól, vad szemed

villanásából saját gyönyöröm

régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd

nézzem még benned egykori magam,

drága, drága Hugom! s ez lesz imám,

hisz a Természet nem csal meg szivet,

amely szereti; előjoga, hogy, míg

csak tart életünk, örömről örömre

vezessen: úgy át tudja hatni a

lelket bennünk, úgy betölti nyugodt

szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes

gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,

hetyke itélet, önzés vigyora,

szívtelen köszöntés s a napi élet

semmi nyűge meg nem tör sohasem

és sose fogja megzavarni boldog

hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,

áldással teljes. Ragyogjon körűl hát

magányos sétádon a ragyogó hold,

csapjon feléd szabadon a hegyek

szálló köde, s későbbi éveidben,

mikor higgadt gyönyörré érik ez

a vad ujjongás, mikor lelked a

szépségnek mintegy udvarháza lett:

emlékezeted legyen lakhelye

e sok édes hangnak s harmóniának;

s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem

jutna osztályrészedűl, mily öröm,

mily gyógyulás lesz rám gondolnod és

biztató szavaimra! S ha talán már

ott lennék, hol többé nem ér utól

a hangod s vad szemeidből a tűnt

lét ragyogása, akkor se felejtsd,

hogy együtt álltunk e gyönyörü víz

partján, és hogy én, régi hódolója

a Természetnek, most is lankadatlan

rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,

mint valaha – óh, szentebb szerelem

mélyebb hevével! És azt se felejtsd,

hogy annyi év és kóborlás után

e sok karcsú szirt és meredek erdő

s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért

és temiattad, ma még kedvesebb volt!

 

Wordsworth

 

 

KÉT ERŐ

 

Sorsunk két erő irányitja mindig

és amit akar velünk, azt csinál,

két szörnyű erő bölcsőtől a sírig:

a világi itélet s a halál.

 

Felelőtlen parancsol mind a kettő,

akármi a döntésük, átok, üdv;

tiltakozni, irgalmat kérni meddő:

minden ajkat lezár itéletük.

 

A halál az egyenesebb: nem ismer

részrehajlást, semmi sem hatja meg,

nem törődik dacunkkal, könnyeinkkel,

egyformán lekaszál minden füvet.

 

A világ más – ki szokást és hitet szeg,

azt féltékeny zsarnokként bünteti;

nem sommásan dönt rendet, de a legszebb

kalászt sokszor tövestől tépi ki.

 

Jaj hát, kétszer jaj annak, kit a vére

lázadni hajt, ki büszkén síkraszáll

s ifju hitében mosolyogva Véle

az egyenlőtlen párbajra kiáll –

 

ki, embervoltát felismerve, bátran,

föltekintve csak, csillaga felé,

bűvölten és szépsége tudatában

maga lép a torz rágalom elé –

 

ki szivében nem álcázza a titkot,

kiben erő van s szabad öntudat,

ki homlokáról letörli a szitkok

mocskát, fenyegetést, rágalmakat –

 

igen, jaj annak: nyilt őszintesége

csak növeli a látszat-bűnöket...

De – ilyen a világ: ahol a vétek

emberibb, ő még embertelenebb.

 

Tyutcsev

 

 

HOLNAP

To-morrow

 

Hol vagy, drága holnap? Ifjak,

vének, dúsak, koldusok,

azt keressük, busak, vígak,

a te édes mosolyod.

S mit lelünk – óh gaz világ! –

helyeden? A szörnyű Mát!

 

Shelley

 

 

EMLÉKEZÉS

 

Mikor a földi nap lármája véget ér

s végig az elnémult utcákon

áttetsző fátyolát teregeti az éj

s a munka jutalma, az álom:

csöndben virrasztva még hevesebb akkor a

feszült órák keserü láza,

a tétlen éjben még sajgóbban lángol a

lelkiismeret mardosása.

Álom álomra gyúl; csorbult vágy tör nehéz

utat a romok közt; az emlék

némán és vádolón rángó arcomba néz

és kibontja hosszú tekercsét:

borzadva olvasom, életem az a könyv,

képei itt állnak köröttem:

átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny

ki nem olt egyetlen betűt sem.

 

Puskin

 

 

ORPHEUS, EURYDIKE, HERMES

Orpheus, Eurydike, Hermes

 

Lelkek bányája volt az, csodabánya.

Hallgatag ezüst-erekként haladtak

át a sötétjén. Gyökerek közűl

onnan indúlt a vér az emberekhez,

s nehéz porfírként rőtlött a homályban.

Egyéb piros nem volt.

 

Csak szikla volt

s léttelen erdők. És hídak az űrben

és az a szürke, vak, nagy tó, amely

úgy lebegett a messzi mély fölött,

mint egy esős táj égboltozata.

Türelmes és lankás mezők között

csak halvány csík volt az egyetlen út,

odadobott, hosszú, fehér szalag.

 

És ezen az egy úton jöttek ők.

 

Elől kék köpenyben a karcsu férfi:

türelmetlen s némán kémlelt előre.

Léptei meg-se-rágott falatokban

ették az útat; keze súlyosan

s csukva csüngött a ráncos tunikából,

és nem tudott többé a könnyü lantról,

mely a baljába már úgy belenőtt,

mint olaj-ágba a rózsakacsok.

S érzékei mintegy kettéhasadtak:

míg látása, kutyaként, megelőzte

és fordúlt, jött és ujra elszaladt

s úgy várt rá a következő kanyarnál, –

hallása, szag gyanánt, visszamaradt.

Néha úgy érezte, hogy hátraér

ama másik kettőig, kiknek őt

egész oda, föl, követnie kellett.

Aztán meg mintha csak lépte követte

volna a lépcsőn s lengő köpenye.

De azért jönnek, gondolta magában,

és ki is mondta, és elhalt a szó.

Mégiscsak jönnek, s bizony, az a kettő

szörnyű halkan lépkedett. Ha csak egyszer

megfordúlhatna (s ha nem rontaná le

ezzel az egész művét, amelyet

most hoz létre), láthatná őket, a

két Halkat, aki némán követi:

 

az Utak s a Messze Hír Istenét,

– fénylő szeme fölött vándorsisak,

karcsú botot visz a teste előtt

s madárszárnyak csapdosnak a bokáin;

s az Isten balján, kit vezet: a nőt.

 

Azt, Kit-Úgy-Szeretett, hogy Érte többet

sírt a lantja, mint száz siratóasszony;

hogy világ lett a jajából: az élet

ujjászületett benne: völgy meg erdő,

még egyszer, út, rét, folyó, falu, állat;

és hogy e jaj-világ körűl, akár a

másik Föld körűl, Nap járt körben és

csillagos, csöndes, uj égbolt keringett,

uj, panasz-égbolt, torzúlt csillagokkal –:

ez volt, Kit-Úgy-Szeretett.

 

A nő pedig ment az Isten kezén,

hosszú hullapólyákban tipegett,

bizonytalan, szelíden s nem sietve.

Magába merűlt, mint egy terhes asszony,

s nem gondolt a férfira, ki elől ment,

és nem az útra, mely vitte, föl, élni.

Magába merűlt. És az, hogy halott,

teljesen telitette.

Mint gyümölcsöt a méz és a sötét,

úgy betöltötte nagy halála, mely

olyan uj volt, hogy nem foghatta föl.

 

Uj lányságban volt, és érintetlen;

nemisége becsukódott, ahogy

a fiatal virág estefelé,

s keze úgy elszokott a szerelemtől,

hogy még a könnyű Isten végtelen halk

érintése is, mely vezette, bántó

bizalmaskodásként hatott reá.

 

Nem a szőke nő volt már, aki néha

megzendűlt a Költő dalaiban,

nem a bő ágy illata, szigete

s nem ama férfi tulajdona többé.

 

Már felbomlott, mint hosszú hajak, és

másé lett, mint a leesett eső,

és mint százszoros készlet, elfogyott.

 

Már gyökér volt.

S amikor hirtelen

megállította s felsíró szavával

azt mondta az Isten, hogy: „Hátranézett!" –

nem értett semmit s halkan mondta: „Ki?"

 

S messze, a fénylő kijárat előtt,

sötéten állt valaki: lehetetlen

volt ráismerni. Állt, és nézte, a

réti ösvény csíkján szomoruan

hogy fordúlt meg, s némán, a Messzi Hír

istene, követvén az alakot,

ki már ment, vissza, az iménti úton:

hosszú hullapólyákban tipegett,

bizonytalan, szelíden, s nem sietve.

 

Rilke

 

 

A VILÁG VÁNDORAI

The World's Wanderers

 

Csillag, kit fénytollaid

tüze lobogva röpít,

az éj mily barlangjai

csukják össze szárnyad?

 

Hold, te sápadt, szürke, a

hontalan ég vándora,

napnak-éjnek mily puha

mélye veti ágyad?

 

Fáradt szél, ki kóborolsz,

vert vendégként csak loholsz,

fészkedül hol ád a sors

hullámot vagy ágat?

 

Shelley

 

 

SPLEEN IV.

Spleen IV.

 

Mikor az alacson égbolt az unalomtól

nyögő lélekre mint fedő nehezedik

és köröskörül a fekete horizontról

ránk éjnél szomorúbb, szörnyű nappalt vetít;

 

mikor földünk a köd nyirkos börtönbe zárja,

amelyben a Remény denevérként csapong

s míg félénk szárnya a vak falakat sikálja,

fejével verdesi a rothadó plafont;

 

mikor huzalait égig felvonva szinte

börtönt és rácsokat imitál az eső

s hogy hálóját agyunk mélyébe kifeszítse,

néma pók-csapatok pokolfajzata jő:

 

ugrálni kezdenek a dühöngő harangok

s az égre bőgnek, úgy üvöltve, oly vadúl,

mint kóbor szellemek, hazátlan, bús bitangok,

kik sírnak, makacson és szakadatlanúl.

 

– És dobszó és zene nélkűl haladva hosszú

egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át,

zokog a tört Remény, és a zsarnok Bosszú

koponyámba üti fekete zászlaját.

 

Baudelaire

 

 

A TÉKOZLÓ BÁNATA

 

Hány szeretőt és barátot találtam,

hány szem jött és tűnt, mint csillag az égen,

kezem nyujtva hány kézzel paroláztam:

és szív-a-szívhez sohasem beszéltem!

Ifjú tékozló, egyre üritettem

szivem szekrényét; de adósaim

ma is adósok! Törhet-e felettem

pálcát a vád, hogy a nagy pazar, ím,

kis rabja lett a visszavonulásnak?

El, lányok hada, vigyázzon az ég rád!

És tirátok is, el most, ifju társak!

Ifjú tékozló, kincsem maradékát

elásni megyek... Ne több léha dalt, zajt!...

Jön az öregség: koldús-sorsra vessen?...

Megleltem Őt, ki mindent visszaad majd

– kamatostól, s idején, – fönt a Mennyben!...

 

Mickiewicz

 

 

SÁR S BŰN KÖZPONTJA LELKEM

Poor soul, the centre of my sinful earth

 

Sár s bűn központja lelkem, te szegény,

saramé, mely lázad s pöffeszkedik,

mért kínlódsz ott bent, romlás rabjaként,

hogy úgy felcifrázd külső falaid?

Mért költesz rá, ha oly átmeneti

a bérlet és díszlakod omladék?

Férgek, e bőség örökösei,

föleszik kincsed? Ez a testi vég?

Akkor hát, lélek, te használd ki őt,

a szolgádat, s ne rontsd a készleted;

por-órákon végy isteni időt;

belül hízz, külsőd hitvány is lehet:

hízz Halálon, aki embereken –

haljon meg csak Ő, többé senkisem.

 

Shakespeare 146. szonettje

 

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

L'Irrémédiable

 

1

Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme,

mely azúr csúcsokról suhant

és sáros, vak Styxbe zuhant,

hova égi szem nem hatol be;

 

egy Angyal, balga utazó,

akit a Torz szerelme éget

és aki rettentő lidércek

közt vergődik, mint egy uszó,

 

és küzd, félig halálraváltan,

egy roppant örvénnyel, amely

kerge bolondként énekel

s piruettezik a homályban;

 

a megbabonázott, szegény,

ki egy kígyókkal telt veremből

hasztalan nyulkálva eseng föl

oda, ahol se kulcs, se fény;

 

a kárhozott, ki lámpa nélkül

szakadékba készűl, amely

feneketlen nyirkot lehel –

örök lépcsőkön, rámpa nélkül,

 

le, oda, hol nyálkás-hideg

szörnyek nagy, foszforos szemétől

az éj annyira elsötétűl,

hogy látni csak tüzük lehet;

 

hajó, sarkvidék béna foglya,

melyet kristálycsapda övez

s mely nem érti, mily végzetes

átjáró csalta e pokolba; –

 

mind jel, körkép, melyet sivár

s gyógyithatatlan sorsod öltött,

és azt mutatja, hogy az ördög

jól csinálja, amit csinál.

 

2

Koromtüzű és tiszta kettes

a szív, ha saját tükre már,

Igazság Kútja, fény s homály,

s egy fakó csillag áll felette,

 

a pokol gúnyos fárosza,

sátáni kegy fáklyája, hős, szép,

egyetlen vigasz és dicsőség:

– a Kárhozottság tudata!

 

Baudelaire

 

 

MIKOR SÖTÉT GOND

 

Mikor sötét gond fojtja meg a fényt

s fuldoklunk, mint ránkszakadt kőhalomban,

egyszerre csak, a jó ég tudja, honnan,

valami friss fuvallat száll felénk:

a mult árnyképei körűllebegnek

s elfújják rólunk a sziklányi terhet.

 

Éppígy, néha, mikor már ősz borít

mindent s ritkítja a ligeti zöldet

s zordabb az ég, komorabbak a völgyek,

gyors, meleg, párás szél kerekedik:

zörgő avart kavar csak, de az eltűnt

tavasz szagával tölti be a lelkünk.

 

Tyutcsev

 

 

A GYERMEKKORBÓL

Aus der Kinderzeit

 

Nyakig ültem a régi levelek közt,

mikor egy olyan kerűlt a kezembe,

amelynek az évszáma megijesztett,

olyan régi volt, olyan régi már.

Kis betűk s nagyok dülöngéltek a

sárgult lapon, s közbűl sok tintafolt:

„Kedves Fricim, a fák megkopaszodtak,

nem lehet rabló-pandúrt játszani,

Türknek a jobb mellső lába kitört

s még mindig fáj Anna néni foga.

Papa fogolylesen van. Egyebet

nem tudok. Jól érzem magamat. Irj

hamarosan. Minden jót. Szerető

barátod s unokaöcséd, Zsiga."

 

„A fák megkopaszodtak," a fanyar szó

letétette velem a sok papírt,

botot, kalapot adott a kezembe,

kabátot rám, s kihajtott a mezőre.

 

Liliencron

 

 

A KÜLSŐ ÉLET BALLADÁJA

Ballade des äusseren Lebens

 

És gyermekek nőnek fel, a szemük mély,

semmit sem tudnak, nőnek s belehalnak,

és minden ember megy a maga útján.

 

S édes gyümölccsé érik sok fanyar mag

s éjjel, mint halott madár, földre ernyed

s fekszik néhány napig és összerothad.

 

S mindig fújnak a szelek és lebegnek

s mindig észlelünk és fecsegjük ezt-azt

s kéjre gyúlnak s elfáradnak a testek.

 

S útak szelik a mezőket s a giz-gazt

s falu van itt-ott, s fáklya, tó, fa, s érzem,

ijeszt némelyik és halálra szikkadt.

 

Mi célra épűlt mindez? és miért nem

egyforma soha? s mért van annyi más még?

mi a cél a könny- és kacajcserében?

 

Mit ér mindez, mire jó ez a játék,

mikor nagyok s örök-árvák vagyunk

és nem int útközben se cél, se szándék?

 

Mit ér, hogy sokat láthattunk efélét?...

S mégis, aki „esté"-t mond, sokat az mond:

bölcsességünk csurrantja s bánatunk,

mint üres lép a méhkas sűrü mézét.

 

Hofmannsthal

 

 

POSTUMUSHOZ

Eheu fugaces, Postume, Postume

 

Futnak, hej! futnak, Postumusom, bizony

futnak az évek, semmi imára nem

késnek a ráncok és a vénség

iszonya és a könyörtelen vég.

 

Nem, ha naponta áldozol is bikát

háromszor százat a sose-könnyező

Plutónak, aki Géryont, a

szörnyeteget, s Tityont lefogja

 

komor vizével: mert valamennyien,

kiket csak táplál az anyaföld, oda

hajózunk, legyünk bár királyok

sarjai vagy nyomorult parasztok.

 

Hiába kímél Mars dühe és a zord

hullámcsatákban förgeteg Adria,

köszvényes ártalmát hiába

kerülöd ősszel a Déli Szélnek:

 

csak vár az éji körein untalan

bolygó Cocytus, vár Danaus gonosz

fajtája és örök robotban

Sisyphus, Aeolus unokája.

 

Csak itt kell hagynod szép feleségedet,

földed, házad, s a gyönyörű fák közűl,

melyeket ápolsz, csak a ciprus

követ, a gyűlöletes, a sírba.

 

Előszedi majd az okos örökös

száz kulccsal őrzött caecubumid, s falat-

padlót locsol a bor, melyet most

főpapi asztal is irigyelne.

 

Horatius

 

 

OKOSAN LÉGY KEGYETLEN...

Be wise as thou art cruel...

 

Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba

gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,

mert kínom megszólal s a szó kimondja,

szánalomesdő szivem mily beteg.

Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:

ha nem szeretsz is, mondd: szived szeret

(morcos betegnek, ha vége közel,

az orvos csak gyógyulást emleget).

Mert megőrjít a kétségbeesésem

s őrűlten még rosszat mondok reád,

s hit az őrűlt vád őrűltek fülében,

oly gonosz e ferde mai világ.

Hogy így ne járjak, s te se, szemed akkor

is tűzzön rám, ha szived elcsatangol.

 

Shakespeare 140. szonettje

 

 

KÉT SZERELMEM VAN, AZ GYÖTÖR S VIGASZTAL...

Two loves I have of comfort and despair

 

Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;

szellemük szüntelen hajtóerő;

gyönyörű férfi az egyik, az angyal,

az ártóbb szellem egy rút-szinü nő.

Hogy pokolra vigyen, a női rossz

csalja tőlem lelkem angyal-barátját

s szemem sátánná rontani gonosz

fénnyel hálózza annak tisztaságát.

S hogy az az angyal ördög lett-e már,

még nem tudhatom, szivem csak gyanít,

de mert távol – és együtt – van a pár,

sejtem: megjárták egymás poklait.

De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,

mig a Jó el nem hamvad a Gonoszban.

 

Shakespeare 144. szonettje

 

 

LÁZRAGYÚLT SZIVEM FOLYTON ARRA VÁGYIK...

My love is as a fever longing still

 

Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik,

amitől szenved, mindig betegebben;

habzsolja kórja fenntartó csiráit,

hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.

Szerelmem bosszús orvosa, az ész,

látván, hogy minden receptje hiába,

elhagyott, s most rajtam a csüggedés:

halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.

Nincs menekvés, józan eszem a multé,

az őrület növő irgalma ráz;

gondolatom s szavam: egy tébolyúlté,

ténytorzító, fecsegő kapkodás;

mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;

te, éjsötét, te, pokolfekete.

 

Shakespeare 147. szonettje

 

 

MULANDÓSÁG

 

A padlón ült, körötte nagy

halom levél – azt válogatta,

hamuvá hűlt írásokat:

ezt olvasta, azt félredobta.

 

Felvett egy-egy képeslapot

s megdermedt a csodálkozástól:

lelkek néznek így elhagyott

testükre az ég magasából.

 

Mily élet volt ez valaha

és nem jön vissza soha többet!

Hány szomorú pillanata

megölt szerelemnek s örömnek!

 

Mellette álltam, csüggeteg,

némán, és majdnem térdre esve –

s elkomorodtam, mintha egy

kedves árny állt volna helyemre.

 

Tyutcsev

 

 

ÁLMATLANSÁG

 

Óh, órák konduló szava,

gyötrelmes párbeszéd, te, éji!

Idegen a szavad, de a

lelkiismeret mégis érti!

 

Figyeljünk vidáman reád,

ha köröttünk már nem néma minden?

Az idő nehéz sóhaját

jós visszhang folytatja szivünkben.

 

Ugy rémlik, a bukó világ s a

biztos vég tanui vagyunk

és a természettel csatázva

egész magunkra maradunk.

 

Életünk lázálomban égve

a láthatáron körüláll,

majd jót és rosszat messziségbe

temet a növekvő homály.

 

Lassan uj nemzedék nyitotta

körénk ifjú virágait

s porát ránk és időnkre hordva

bennünket feledés borít,

 

s ritkaság, ha ércnyelvü hangját

kondítva egy-egy pillanat

meghúzza éjféli harangját

felettünk, s lassan elsirat.

 

Tyutcsev

 

 

VONZÓ BORZADÁLY

Horreur sympathique

 

„E sok bizarr, fekete felleg

sorsod kínját veti eléd:

kéjenc, felelj! – üres szivednek

mit mond ez a gyötrelmes ég?"

 

Imádva a homályt, a leplet

s a bizonytalanság ködét,

én nem siratom honavesztett

Ovidként Róma édenét.

 

Egek, dúlt sziklapart, sötét, zord,

ti gőgömet tükrözitek!

Nagy, szomorú felhőitek

 

álmaim gyászhintai, és mord

fényben a Poklot hirdetik,

melyben szivem gyönyörködik!

 

Baudelaire

 

 

VISSZAPILLANTÁS

Rückschau

 

Minden szagát orromba hordta

ez a pompás földi lacikonyha.

Ami fűszerrel terítve a föld,

hősként élveztem mind a gyönyört!

Ittam kávét, ettem kalácsot,

sok szép baba csókolt és imádott;

selyemingem volt s frakkom, finom –

s arany is bélelte a tarsolyom.

Jártam lóháton, akár Gellert,

házam, kastélyom övezte kert;

heverésztem a boldogság mezején,

aranymosolyával ölelt a fény;

s babérkoszorúm illata,

agyamon mint álom szállt tova,

mint rózsaálom, örök tavasz...

S az üdv oly nagy volt, oly igaz,

oly alkonyizű, döglusta kaland –

repült a számba a sült galamb,

s angyalkák jöttek, húzva – hipp-hopp! –

zsebükből a pezsgőspalackot...

Buborék volt mind, látomás csak –

elpattantak. – Most itt citeráztat

a nedves fűben a reuma,

s lelkem a szégyenpír maga.

Mert, ah, ami kéj volt, ami öröm,

drágán vettem: fanyar csömörön;

keserűség ég a begyemben

és poloskák martak kegyetlen,

fekete gond őrölt, sok irtó

gazdag pasi és sok vén szipirtyó

előtt hazudoztam, kunyoráltam,

sőt tán koldusnak is beálltam.

Még lótni-futni? Sehogyse bírom!

búvok a földbe: takarjon a sírom.

Agyő! S, keresztény feleim: ott fenn,

hát persze, au revoir a mennyben!

 

Heine

 

 

AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK...

Les faux beaux jours...

 

Az álnok-szép napok egész nap tündököltek

s most itt remegnek az alkony bronzaiban.

Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:

iszonyú kisértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

 

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek

minden tőkét a domb oldalán; oda van

az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany

vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

 

Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok

felfalni kezdenék megint szép holnapod?

S ha megrohan megint régi őrületed?

 

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos

emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz

a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

 

Verlaine

 

 

LEHULLT AZ ÉLET LÁNCA...

 

Lehullt az élet lánca; itt a cél:

lelkem a biztos kikötőbe tér,

hol hallgat a mult s tarka délibáb

nem hímezi a jövő fátyolát,

hol a jelen nem ismer szenvedélyt

s becsvágy nem vonz, könny nem hull semmiért,

ahol a szív már nem emlékezik,

nem érzi többé saját férgeit

és csak pihen a rossz deszkák között.

Életem a halálba ütközött!...

De mi lesz, ha ott is szerelmi vágy

lobog csábítva a keblemen át?

Ha vérem fölforralja valami,

a gyönyörvágyó test ösztönei,

vagy a tömeg, a vak, gonosz, irígy,

melyet a saját esze megbutít?!

Nem, nem, elég volt az élet, elég,

eddig is az hajszolt a sír felé

s gyötrelmét többé el nem viselem!

S ha pörbe fogsz is érte, Istenem,

és sujtson bár büntetés, sulyosabb,

mint a bűneim, pokol s kárhozat:

viselek mindent rendületlenűl,

csak el innen, az emberek közűl!

 

Lermontov

 

 

ROSSZ SEJTELEM

 

Zúg az éji vonat sötéten

Az éjen át, az egész éjen át.

Egyedül zúg a néma éjben,

Komoran, mint aki célt sose lát.

Együtt zúg minden sejtelemmel,

S az egyre tart, egyre csak tart tovább.

Ő nincs! nincs! nincs! nincs! – kattogja a tengely

Az éjen át, a hosszú éjen át.

 

I. G. Kovačič

 

 

A HALÁL OSTROMA ALATT

 

Félve iszonyú kardomat s dárdámat, a rettenetest,

rabom volt a világ, ahogy a léleknek rabja a test.

Élveztem a békét, otthonomat, a dicsőség trónusát,

s ha vágyam hajtott, fegyveresen zúgtam országokon át.

Azt hittem, Nagy Valaki vagyok, azzá tesz a győzelem,

de jaj, tudom már: végül egy a paraszt s a fejedelem!

Ha a síri lapát két rossz koponyát dob kezeid közé:

tudod, melyik a királyi és melyik a koldusé?

Egy intésemre ezrivel dőltek bástyák, falak,

sarkantyum mozdulatára nem egy hadsereg megszaladt.

De most, hogy a halál ostromol, mi segít kínomon?

Csak az Ur nem ismer változást: Övé a Hatalom!

 

Mahmud, Ghazna szultánja

 

 

A SZOMORÚFŰZ

 

Folyt, folyt a víz,

tükre futott a fűzágak alatt.

Szomorúfűzek lógatták bele hajukat!

S villogó, meztelen kardjukkal csapkodva a fák felé,

vörös lovasok száguldtak a szálló nap elé.

És hirtelen

mint madár,

melyet golyó talál,

a csapat szárnyán hangtalan

meging egy lovas és földre zuhan!

Száját egyetlen jajra se nyitotta ki,

csak nézte, hogy robognak társai,

csak nézett, s a szeme tágult,

a távolodó lovak fényes patáira!

Ó, be kár,

be kár, hogy soha,

soha többé nem viszi csapzottsörényű paripa,

s fehér seregek hátában nem forog többé a vasa.

Halkul a hang, elmúlik a hang, a dobogó ütemé,

tűnnek, eltűnnek a lovasok napnyugat felé!

Lovasok, lovasok, vörös lovasok viharrajai,

lovasok szélszárnyú hadai!

Lovasok szélszárnyú...

Lovasok szél...

Lovasok...

Szél...

Szélszárnyú lovasként tűnik el, ami él!

És csöndesült lassan a csörgeteg ár,

nyúltak az árnyak,

hamuszín lett az esti táj.

Fekete fátylak terültek a halott kék szemére,

fátylak a szomorúfűz

sudarán

a sok-sok sárga levélre!

Ne sírj, szomorúfűz,

ne sírj,

a fekete víz tükrére csak tűnő gyászjelet írj!

tűnő jelet írj,

ne sírj!

 

Nazim Hikmet

 

 

GYERMEKKORI EMLÉKEK

Souvenirs d'enfance

 

1

Lay úr volt a tanítóm. Száz virág

nyílt ábécémben, élő tarkaság.

Emlékszem, a kályha tüze be szép volt:

minden gyerek egy hasáb fát hozott,

mert fehér méhkasként rajzott az égbolt

és reggel azt mondták, hogy: „Havazott!"

 

Köténykém is felém kéklik, vigan,

mikor a Nyár érett napjaiban

előbb hagyhattam el az iskolát.

Pici, pici szememben remegett

a nagy Ég, mint vízcsöppben, s azon át

a Jó Istent is látni lehetett.

 

Minden léptemmel a Földet tanúltam.

S ámulat volt a víz, a járhatatlan,

s amikhez nem nyúlunk, a tűz s a szél;

s – vonzón s elérhetetlen – a sok állat:

tőlük az ember mind oly messzi él,

mint a szegény népektől a királyok.

 

Óh, fülemile! Lelkem belesajgott,

hogy jobb szeretted a zöld rózsabokrot,

mint a szivemet! S hős-cincér, te, fény,

nyaradnak mért nem zúgtál erdején át,

hogy a komor aratáskor az én

sóvár s üde kis ujjaim közé szállj?

 

Uram, több mint harmincnégy éve ennek.

Már akkor megtagadtad, hogy a gyermek

szive fészek lehessen, jó, puha;

s hogy, fehér kehelyként nyújtva kezét,

boldog bogárral ízleltesse a

kerek vízben a reggel halk tüzét.

 

És most, Uram, én, a te fiad, ujból

azért jövök, mint akkor, hajnalomkor:

madarakat kérek ide, szivembe,

s kezembe fényállatkák fürge népét.

„Időm lejár...", Uram, óh, töltsd be, fedd be,

Uram, takard be lelkem ürességét!

 

2

Ki terítette elibém a kertet?

Mit csináltak ott? Nem tudtam. De kellett

a megfejtés: kimentem a lugasba,

sötét éjjel, s utam, hogy mily csodás volt,

csak ugy mondhatná el, ha szárnya volna.

Nevettek rajtam. Kaptam egy pohár bort.

 

De én olyan voltam már, mint a rózsa:

magam sebzettje, tüskés és mogorva,

végtelenben sirdogáló magány.

S ekkor, aki áldott a nők között,

átölelt erős, nagy szive fölött

s megvigasztalt drága, földi anyám.

 

Ezután – mert, hogy az anya mi, tudtam –

a plébániakertben buslakodtam.

Liliom közt egy fészek csipogott.

A pap, vivén breviáriumát,

este odakísért s lemutatott:

„Aluszik anyja alatt a család."

 

Titkot tikokra, lassan megtanúltam

az egész életet. A patakparton

szentül hittem: azért oly nagy a réti

tarkaság, mert egy jó angyal titokban

a virágokat folyton kicseréli.

Hol a tudós, ki ne nevetne rajtam?

 

3

Egy vasárnap, mely jó volt s torta-édes,

vidékre vittek Fiteau bácsihoz,

aki jegyző volt és földbirtokos.

Az ebéd szép, bús, lassú, ünnepélyes.

Egy kislány is játszott az udvaron,

azt mondták, hogy az „unokahugom."

 

S azután, ő meg én, sétálni mentünk,

a gyümölcsösbe; lángoltak köröttünk

a lobogó, bánatos körtefák.

Meghitt madarak daloltak az ágon.

Szivem, szivem, angyali-égi vágy

vitt égbe azon a délutánon.

 

4

Fourcade úr volt a patikus. Ha kellett,

tőle kapott orvosságot a gyermek.

Ápolt fejét vörös paróka fedte

az à la Murger filckalap alatt.

Toulouse-ban tanult, és nyilván szerette

Mimi Pinson-t s az öreg dalokat.

 

A dombon – fentebb hegyek kék zománca –

volt Fourcade úrnak egy kis kalyibája:

úgy nevezte, hogy Éden. És a tiszta

ösvény fölött tényleg ugy nyúlt, ugy állt

a kunyhó a földi azúrba, mintha

égbe emelte volna egy szeráf.

 

Az éden körül majoránna nőtt:

kellemes borsillata az egekre

vetűlt ormokat ittasan belengte.

A sok virágot kaszáltatta és

– papmódra – pompás szíverősitőt

pároltatott az okos gyógyszerész.

 

Ketrecben patkányt tartott s viperát.

S meglátogatva a gazdasszonyát,

mindig így szólt: „No, Maillou-né, maga

mintaasszony, lelkét is kiteszi...

Mint uj pénz, úgy ragyog a disznaja.

Tükröt állíthat az ólba neki!"

 

5

Vacsoránál törzsfőnöki szakálla

árnyékában az apám arca, álla,

mint harmatkönnyben ragyogó vonal

rajzolódott ki: szinte ma is érzem

gúnyos, büszke, álmodó, szófukar,

szép s ideges lényét a lámpafényben.

 

Tán azt hallgatta, szivében, belül,

(ahogy kagyló fölé hajlik a fül):

az Antillák napjának zord zugását,

s lelkében a fénylő kolibriket

látta, melyek a néma kerteket

mint hővillámok, úgy telecikázzák?...

 

Ügyes volt s nagyon türelmes. Mikor

zárva volt az Iktatóhivatal,

a partra ment, horgászni szeretett.

Szélcsöndben zöld volt a víz, s hol a szél járt,

ott nem volt az, de majdnem nevetett.

„Pedzi!... No, megint megfogom a békát!"

 

Víz, lomb, szél, homok, gyökerek, virágok,

szöcskék, giliszták, patak és sirályok,

répaföldekre leszálló ködök,

kacsos szőlők a takácsház fölött:

édes Nemtők, így lettem rabotok!

Mulattattatok, kicsit, ti, Nagyok!

 

6

A természet meghatott, hogyne! Drága

apám, a fűben heverve, kitárta

a Mondhatatlan titkait előttem.

Óh! az a szag! mikor ágat nyesett,

hogy zsinórját a vízen messzilökje!

Óh, friss életem szaga, friss izek!

 

De tudtam egy biztosabb örömöt.

Sétánk a cintermi sírok között,

azt, igen, a nap érett alkonyán!

Hogy éreztelek, édes Istenem,

a liliomokban, mikor anyám

imádkozott! – s hogy sajgott a szivem!

 

Ez jobb volt mindennél, jobb, mint az égi

bogarak kéklő tüzeibe nézni,

amint kigyúlnak a hajló virágon,

jobb, mint uzsonnám a réten; vagy a...

Nem, jobb volt, jobb mindennél a világon:

mert az ima a madarak huga.

 

7

Emlékszem, többek közt, egy körmenetre.

Áradás idején, egy nyári este

tartották, kora vacsora után.

Városon túlig kivonúlt az ének.

Pár napja nyoma se volt a simán

lebegő vízben rétnek és mezőnek.

 

Emlék, óh, emlék, ébredsz-e szivemben?

Négyéves voltam, köténykét viseltem.

Nyugtalankodtam, nem látván anyámat.

Hársfák sorakoztak a híd megett?

Az ismerős dolgok mind vízben álltak,

s hallgattak, mint a sújtott emberek.

 

Szent János Fája szintén bennem él.

Meggyujtották, mikor leszállt az éj,

s aranyzáporrá vált, hogy szerteáradt.

Be szép volt! Majdnem sírva fakadok.

Óh, Tűz Istene, szeretlek, imádlak!

S Vizeké, kik ott imádkoztatok!

 

Hallgass, hallgass meg, Istenem az égben...

E messzi napok és évek nevében

kérlek: fogadd el imám, oly igaz!

Te, Hitelező! Kincstáradban az

első gyermekkor örömtüze ég.

Keresd meg! Felajánlom! A tiéd!

 

Az én Uram, Istenem dicsértessék,

dicsérjétek Őt, mügeszagu esték,

óh, János-esték a hegy oldalán!

Amikor sorra kihúnynak a tájon

köröskörűl a tüzek... s azután

már csak az Isten van a láthatáron.

 

8

Este meglátogattuk, néhanap,

a vén jegyzőt, Denagiscarde urat.

A küszöbén ültünk, s ő szinte lázban

zengte nagyeszű főnökét, ki a

tarbesi közjegyzői irodában

magánjogra oktatta valaha.

 

S megjött az éj, elnémúltak a hangok.

A roppant csöndben más semmi se hangzott,

csak ahogy a brúgattyúm dörmögött.

Egy dió volt, zörgettyűvé szerelve;

s a konyhából, neki halkan felelve,

visszacirpegett öccse, a tücsök!

 

És nem volt-e szép prédikáció

e tücsökhang és a zengő dió?

Hallgatóztam. Minden csönd volt és titok.

S ez a sötét mormogás ég felé

Istenhez szállt, és arra kérte, hogy

üljön mellénk a bus dolgok közé.

 

9

Üvegbe lépett egy nap egy fiú,

és meghalt. Ma is hallom szomorú

anyját, amint Lajoska szekerét

s falovát hozta. „Legyen a tied!", szólt.

A halált nem értettem. De a szép

játékszer mégis oly bús és hideg volt!

 

10

Piros, kék és zöld: épinali képek!

Pálmafák, kígyók, vad, délszaki fények,

s te, alkony a tengeren: tűzvörös folt!

Cyprien Grenouillou-t és a fiát

megette egy emberevő család, –

Grenouillou ugyanis hajótörött volt.

 

... S volt ott egy szép őrmester is, – remek,

fehér pantalló, kardszíj és föveg;

háborúból jött haza, győztesen...

A búzavetésben sétálgatott.

Kunyhaja is látszott a metszeten

és a barázdák közt a pipacsok.

 

Színek, képek! Szépség áldása vagytok!

Tavaszomban szemem mint méh csatangolt

rajtatok, a krajcárosat sem únván.

És most, ha becsületes volt a munkám

s ha kasom méltó hozzátok, egyétek,

barátaim, e hajnalízü mézet.

 

11

Három évvel néném után születtem.

Ő Pau-ban lakott. Egyszer odavittek.

Ott nevelte két öreg nagyszülém.

A lépcsőház bejárat derüs ívbolt;

bámészkodtam kapuja üvegén:

szép volt, még szines berakása is volt!

 

Láttam a majomcirkuszt. Nagy zsivaj volt.

Majmon egy majom, hóhért játszva, gajdolt.

Bekötötte a szemét. Égi Szűz!

Az első majmot, szökött katonát,

főbelőtték. Látom a puskatűz

fényét, és hallom a lövés zaját.

 

Aztán szegénykét koporsóba dugták.

Hogy szenvedtem! Hogy gyászoltam a hullát!

S egyszerre csak láttam megugrani...

Hű! De hisz akkor! Székemre fölállva

bekiabáltam, mint egy kínai,

a szörnyeteg ripacs-komédiába.

 

Ott történt, hogy, jó öregem, Bauby,

útunkat a sors (te tán valami

ötéves voltál, én négy) egybezárta.

Most negyven leszek, te már annyi vagy.

De a kivégzett majom látomása,

te tudod, bennem máig megmaradt.

 

12

Pau-ban lévén, egy nap kimentünk a Gan-ba,

a kisvárosba, napsütötte dombra,

én, a néném, anyám és nagyanyó.

Barátoknál ebédeltünk. A tárgyak

fénnyé bomlottak, forró, ragyogó

fémlemezekké, fényében a nyárnak.

 

Kimerészkedtünk kicsit a teraszra.

Sok futónövény lankadt, összeaszva,

emlékszem, s alvó, piros kő-tojások.

S emlékszem egy diáksapkás fiúra:

hiába várták a könyvek s irások, –

meggyűlt, mondták, körömágya, az ujja!

 

Szememben a kék kollégista... Oly

szomorú maradt, hallgatag s komoly:

figura egy régi családi képen.

... Ajkán este felsírt a furulya,

s a gyertyánok felől a könnyü szélben

harangszó csendűlt: kész a vacsora.

 

13

Nagyon szent asszony volt a nagyanyám.

Mindig feketében járt, de vidám

s igaz jóságtól ragyogott a lelke.

Este a füzért mondta, szótlanúl,

s azoknak halk méltósága övezte,

akik tudják, már vár rájuk az Úr.

 

Magas volt, orra hajlott, szeme zöld.

Szája vonala keserűre tört,

ha sértették a keresztyéni elvet.

Nemesség volt az arcán, s néha fenség;

ilyenkor látszott, hogy mennyire szenved,

de jobbnak látta, hogy szava ne essék.

 

Olyan volt, mint a kámeája: tiszta

szive profilját hűn tükrözte vissza,

és haja a lelkére havazott.

Unokáinak, kik körűltolongták,

nevetve édesgyökeret hozott

retikülében, és méntacukorkát.

 

14

Volt egy magtár, a padlására jártam.

Ott, nem tudom, mért, mindig megcsodáltam

a néma falat, mely elnémitott:

a hegyláncot, melyen megtört az ég.

Mit mutatott körben a messzeség?

Istent, a sok, nagy rétet, s a napot.

 

Igen, tudtam: Isten ott messze él.

Sőt tettem pár lépést, arrafelé,

– mert, hogy ott lakik, bizonyosra vettem –

elérni őt és beszélni vele.

Nem volt igazam, mikor ott kerestem?

A zöld völgyből nem tűnt el még ma se.

 

Nyár-estéken jószagú origán-t

bűvöl elő, s rá rímnek hurrikán-t.

Ő a kis leveli békák Királya,

ő akarja a felhők gyors hadát,

és hogy ablakát a gyermek kitárja

és hogy szines képeskönyv a világ.

 

15

Pau-tól nem messze, volt, Bilhère-ben, egy

káprázatos rét. Fény, vad s rengeteg,

lyukgatta. Egy vasárnap, délután,

mikor sétálni a lány vezetett még,

olyan szépet láttam, mint soha tán:

egy csipkés, kék s feketesárga lepkét.

 

Megfogtam. Óh, az volt csak a gyönyör,

olyan gyönyör, hogy máig tündököl;

nem is értem régi, kis magamat:

hogy voltam fogékony olyan nagy varázsra?

A pillangó szikrázott, mint a lakk,

mint aranygombok harsány lakkzománca.

 

Annál a rétnél történt, harminchárom

évvel később, ugyanazon a tájon,

hogy, vad kínban, mely volt oly féktelen,

mint az elfogott lepke öröme,

egy esős napon szakított velem

a vörös Mamore és én ővele.

 

16

Ötéves voltam, hogy elhagytuk Tournay-t,

s én persze az iskolát, a Lay úrét.

Pár hónapra a szép Pau fogadott be.

Az uj elemit, ahová beirtak,

a két Letourneau-kisasszony vezette;

egyikük rém öregen szállt a sírba.

 

A hölgyek egykor (titok volt, de tudták)

a betűt Bosquet marsalltól tanulták.

Öt óra tájban jött értem a lány.

S lepkehálóval a kezemben én

megrészegűltem, tanulás után,

a kék égen úgy szikrázott a fény.

 

Ah! azóta sok kínt kevertem e

boldog gyermekkor emlékeibe.

Mert a szenvedély már akkor vadul

rázott, e mély-izzású, nagy napokban,

mikor lepkék ezüstpikkelye hullt

az azúrból, amelyben ringatóztam.

 

17

Emlékszem a látogatásainkra

Orthez-ben, Clémence és Célaníra

nagynénémnél. A gyászruhát sosem

vetették le, hugenották. Clémence-t

ma is látom a fénylő parketen,

amint, halk, szikár nő, tovasuhant.

 

Megkérdeztem: „Mondd, kérlek, Clémence néni,

igaz ez s az? Vagy csak hazug meséli?"

Azt mondta: „Igen." – vagy: „Nem, gyermekem."

Árnyak lebegték körül csendesen,

árnyak, még ótestamentumiak,

árnyak, világteremtéskoriak.

 

A Zsoltárok könyvét olvasva halt meg.

Sorra intett a tömött zsúptetőknek,

a déli kék füstöknek az egekben.

... „Mert", – jelentette ki – „bármily nagy is

a perc, mely az Ur kebelébe visz,

a földi búcsú mégiscsak kegyetlen."

 

Jammes

 

 

AZ ÉLET ÉS A HALÁL NÉGYSOROSAIBÓL

Quatrains de la Vie et de la Mort

 

1

Itélje bárki a Halált rettenetesnek,

s mondja: borzad tőle minden, ami csak él;

előttem ő a cél és egyuttal a kezdet,

melynél indul a jó és a rossz véget ér.

 

2

Borzad az ember a Haláltól és gyalázza,

bár javára van a nagy törvény ezzel is:

Kezdet s Vég egyaránt a Természet leánya

s nincs benne idegen, se szörnyű, se hamis.

 

3

A Halálnak ez a rútsága puszta látszat:

ragyog a homloka a csalóka fény alatt;

de nincs több félelem, mihelyt lehull az álarc:

nevetsz a gyermeken, ki képtől megriad.

 

4

Rakják, torzítva, a Halált sok fura pózba;

koporsód hozza és kaszáját lengeti;

de ahogy szőrt s tollat rakni az angyalokra,

éppolyan mese őt csontváznak festeni.

 

5

Előre meghal az, aki fél a Haláltól:

köztünk van, de magát halottnak érzi már;

szivében ül a vég; egész élete gyász-tor:

a halálfélelem rosszabb, mint a halál.

 

8

Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi;

ez a hasznot lesi, az rang becsületét;

a gyönyöreiért ostobaság szeretni

s a fájdalmaiért gyűlölni hülyeség.

 

9

Fent szélcsönd mosolyog, lent a gyötrelmes ár zúg;

az élet sikerek s bukások elegye:

sirva kezdjük utját, verejtékezve járjuk,

és fájdalom nélkül nem végzi senki se.

 

13

Az élet asztal: négy játékos ül köréje;

bankárjuk az Idő, ki mindent dirigál;

vacog a Szerelem és egyre fogy a tétje;

az Ember mosolyog; s mindent visz a Halál.

 

27

Szép szem, száj, kéz? Csak egy szellő kell, egy betegség,

s tűnik! Ha tizenötéves: nyíló varázs;

ha húsz: teljes virág; ha harminc, már csak emlék;

tűz volt, és hamuvá omlik, mint a parázs.

 

32

Hadak villámai, a homlokuk babér volt,

s hol vannak ma? Kezük s kardjuk hova került?

Nemrég a földgolyó – az egész – az övék volt,

s e nagy birodalom hat láb földdé szükült.

 

33

Hol az a sok roppant város, a csodaszülte?

Ninive és ezerötszáz kőtornya, hol?

S a százkapus Théba? És Babylon, a büszke?

És Carthágó, Didó álma, nem csupa por?

 

Pierre Matthieu

 

 

BÁR ITT VAGYOK...

 

Bár itt vagyok, testileg, szemetekbe

nézek és néha hangosan beszélek,

közben be messze bolyongok, be messze,

és hogy sír, ah, hogy sír bennem a lélek!

 

Van nekem hazám, szellemek hazája,

és sok-sok testvére van a szivemnek:

szebb ország, mint a jelen földi tája,

s lakói rokonoknál kedvesebbek.

 

Gond s munka közt s játékból menekűlve

odaszököm... Lúc suttog át a csöndön,

ledőlök az illatos, puha fűbe

s verebekkel s lepkével kergetőzöm:

 

nézem, hogy száll a fasorból fehéren,

a zöld rétről jön s az erdő felé tör,

vizek tükrében fürdik, s a vetésben,

s hajnalcsillagként tündöklik a bércről...

 

Mickiewicz

 

 

A KÉTELY

Der Zweifel

 

Pihenni jó a hit, de nem visz,

nem mozdít sehogyse tovább;

a kétely komoly férfiököl,

bezúzza a pokol kapuját.

 

Storm

 

 

SULYOS BETEGSÉGBEN

In schwerer Krankheit

 

Húnyd le most te is a szemed,

pihenj meg, szív és képzelet!

Kialszik a lámpák sora –

Itt egy szinház állt valaha.

 

Storm

 

 

ZINÁHOZ

 

Kétszáz keserves,

kétszáz könnyterhes

éj s nap látta már kínomat!

És ifju szíved

jajjal telik meg

hisz kínom visszhangozza csak!

 

Kétszáz keserves,

kétszáz könnyterhes,

világos téli éj! S csupa

zord, téli nap!...

Zina, húnyd le pilláidat!

Aludj, Zina!

 

Nyekraszov

 

 

VERSEM, SOK VERSEM...

 

Versem, sok versem, könnyes és keserves

világ tanuja vagy!

Végzetes órákban születve zengetsz

élő viharokat;

és úgy csapódsz az emberi szivekhez,

mint a szirthez a hab.

 

Nyekraszov

 

 

EGY KIVÁNCSI ÁLMA

Le Rève d'un curieux

 

Ismered zamatát, mint én, a fájdalomnak,

s mondják-e rád is?: Óh, furcsa egyéniség!

– Haldokoltam. Beteg lelkem vágyódva borzadt,

s benne vágy és iszony, különös keverék,

 

s szorongás s vad remény nyugodt összhangba olvadt.

S ahogy folyt a homok s közeledett a vég,

mind gyötrőbb s ízesebb varázsa lett kinomnak;

elhagytam a világ minden ismert körét.

 

Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött

a függönyön, amely, únt gát, előtte függött...

S feltárult végül a való hidegen: és

 

meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a

rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?

A darab már futott, és én még egyre vártam.

 

Baudelaire

 

 

A „ROMLÁS VIRÁGAI"-NAK EGY PÉLDÁNYÁRA

Sur un exemplaire des Fleurs du Mal

 

Furcsa e könyv lelke-zenéje:

e lelket zenghetné tovább

egy uj s diszkrét marquis de Sade,

ha angyalok nyelvén beszélne.

 

Verlaine

 

 

TUDOD, MINT HITSZEGŐ SZERETTELEK...

In loving thee thou know'st I am forsworn

 

Tudod, mint hitszegő szerettelek,

te, duplán az, hogy szerelmet fogadtál;

tettleg törtél ágy-esküt s uj hitet:

az uj nászból uj gyűlöletbe csaptál.

De vádoljam kettős esküszegésed?

Huszat törtem én, a becstelenebb!

Mind egyet akart: behálózni téged;

oda miattad minden becsület!

Nagy eskük zengték nagy jóságodat,

eskük, hogy szeretsz, s hű vagy, igaz ember;

hogy te ragyoghass, lettem, tudva, vak,

s cáfoltattam, amit lát, a szememmel.

Esküdtem: szép vagy; én, gazabb, én tettem

hitet ily piszkosan a tények ellen!

 

Shakespeare 152. szonettje

 

 

TŰNŐDÉS

Thought

 

Ahogy itt ülök, másokkal, egy nagy ünnepségen, hirtelen, miközben a zenekar játszik,

eszembe jut, ködben, kisértetiesen (hogy miért, nem tudom) egy hajóroncs a tengeren;

eszembe jutnak bizonyos hajók – hogy vitorláztak ki, repeső zászlókkal és csókintegetés közepette, a kikötőből – és azóta semmi hír róluk!

Eszembe jut az Elnök sorsának ünnepélyes és komor titka;

eszembe ötven nemzedék tengerésztudományának virága, amely zátonyra futott az északkeleti partokon és elsüllyedt – eszembe az elsüllyedt Sarkvidék gőzös,

eszembe a fátyolos kép – a fedélzeten összegyűlt nők, amint sápadtan, hősiesen várják a pillanatot, mely oly közel – Óh, az a pillanat!

Óriási zokogás – néhány buborék – felbuggyan a fehér hab – és máris meghaltak a nők,

elmerültek, mialatt az érzéketlen víz tovább özönlik – És most tűnődöm: Csakugyan meghaltak azok a nők?

Vízbefulhat a lélek, s igy elpusztúl?

Csak az anyag diadalmaskodik?

 

Whitman

 

 

KETTEJÜK TALÁLKOZÁSA

– Sorok a Titanic pusztulásakor –

The Convergence of the Twain

 

Tengermagányban, messze, lenn,

a hiú Földtől s gőgösen

Tervező Élettől békén hagyva pihen.

 

Acélszobái, egykori

szalamanders tüzei

kioltva: üregük hideg ár zengeti.

 

Tetszelgő, dús, öröm-

zsúfolta tükrökön

puhány-raj mászkál, – torz, nyálkás, néma közöny.

 

Gyöngyök, kincs, lelkeket

ingerlő ékszerek

szikrátlan, fénytelen, feketén fekszenek.

 

Holdszemű éj-halak

aranycifrázatokat

bámulnak: „Mi ez a hiúság-kirakat?"...

 

Nos: formálván e hab-

hasitó szárnyakat,

ami mindent mozgat, a Belső Akarat

 

e boldog szerkezet

komor társául egy

jövendő, távoli Jég-Vázat épitett.

 

S ahogy nőtt a csoda-

hajó, – törzs, kecs, szin, – a

Jéghegyet is növelte a néma éjszaka.

 

Mintha idegenek:

szem nem láthatta meg,

mi forrasztja egybe a történetüket,

 

s nem észlelte sose,

hogy már egymásfele

tart e két lény, egy fenséges esemény két fele,

 

míg csak jelt nem adott

az idő Takácsa: „Most!" –

S jött a Vég, s a két Félteke belecsikorodott.

 

Thomas Hardy

 

 

NEM GYÁVA EMBER ÉNEKE

No Coward's Song

 

Ijeszt meghalni, ijeszt a halál,

akár nagy kínban felugorva és

zihálva hadonászok majd, akár

szótlan terít le egy érrepedés.

 

Nem vagyok gyáva: az, gyászára, lel

népi vigaszt s édes hindu mesét;

én tudom: a halott süket, s ezer

csalogánynak se hallja énekét.

 

Én tudom: a halott vak, s szemedet

nem látja, milyen borzadva csukod;

s nincs gondolata – Óh, inkább legyek

élő egér, mint emberi halott.

 

J. E. Flecker

 

 

ÁPRILIS TIZENNEGYEDIKE

– Majakovszkij öngyilkosságának napján –

 

Az örömön túl a mohó

fáradtság les ránk s a halál.

Mindig mondhatod: legyen vége már!

Az élet igy is, úgy is szabható.

 

De nem némúl a dal, mely katakombák

mélyéből száll, ki, a fórumra, föl:

a krematórium füstje felett vitorlát

bont s egyre magasabbra tör.

 

Csak marja, rádiumként, a szivek

szövetét a szó, csak égesse át.

Üdv annak, aki elesett!

Megyünk tovább.

 

Broniewski

 

 

VÁROSOK, TRÓNOK, BIRODALMAK

Cities and Thrones and Powers

 

Városok, Trónok, Birodalmak:

az

Idő szemében mind csak

nyári gaz:

de uj szemek elé

uj rügy ragyog

s a Föld mocskából ujra Ég felé

törnek a Városok.

 

A mai rózsa

sose hallja, mi

végre hogyan jutott a

tavalyi;

tudása gyér, de mert

fűti a vágy,

öröklétnek itéli ünnepelt

egy hete tartamát.

 

Igy, mint rózsát, becézve

csalja meg

a Perc vak ösztökéje

életed:

hogy bár ravatalán,

sőt föld alatt, –

rendületlen hirdesse árnynak árny:

„Müvünk hogy megmarad!"

 

Kipling

 

 

HÁRFÁS

Harferspieler

 

1

Ki magányra adta fejét,

eléri a magány:

ah! él a nép, szeret a nép,

ő meg sir, árva árny.

 

Hagyj sirnom, úntalan!

S legyek csak egymagam,

úgy, igazán, –

magányom nem magány.

Lesi szerető, hogy érzi-e

kedvesét a magány?

Engem éj-nap les, könnytele

árvát, a könny s az árny,

árvát, les, úntalan.

Ah! legyek csak magam,

síri árny, igazán,

elhagy majd a magány!

 

2

Ajtótokhoz lopakodva

szerényen, hallgatagon

s jámbor kézből enni kapva

tovább megyek útamon.

Kinek boldog álmaképpen

szive repes arcomért,

könnyet morzsol szét szemében,

s én nem fogom tudni, mért.

 

3

Ki nem ette sirva kenyerét,

ki ágya szélén és zokogva

éjeit nem töltötte még:

nem ismer téged, Ég Hatalma!

 

Életre hívsz, csapdád megejt,

s ha vétkeztünk s nyílik a börtön,

magunkra hagysz, kinlódni; mert

meglakol minden bűn a földön.

 

Goethe

 

 

AZ ÁLARCOSNŐ

Die Maske

 

Selymes babák: fény s tánc ring a teremben.

De egy rizspor alá rejtette lázát

s közel látta a bolond egyvelegben

a hamvazószerda nagy változását...

 

Kiszökik a zord parkba; a kietlen

parthoz; visszaint a komédiának

s a jég fölé hajlik. Valami reccsen.

Majd hideg csönd. Bent már uj zene árad.

 

Sok csinos párból észre egy se vette

a hiányzót, kit sás s kavics födött el...

De, hogy tavasszal kimentek a kertbe,

a vizből gyakran halk panasz nyögött fel.

 

A mulató évszázad könnyü népe

sejtette, hogy sír a tó furcsa mélye...

De egy se vette nagyon a szivére:

azt hitte, csak a hullámok szeszélye.

 

Stefan George

 

 

HOGYAN HALJAK MEG?

Now what you please: what death?

 

– Részlet a „Malfi hercegnő"-ből –

 

 

HERCEGNŐ

Nos, mit kivántok: hogyan

haljak meg?

 

BOSOLA

Megfojtunk; hóhéraid

állanak itt.

 

HERCEGNŐ

Megbocsátok nekik:

szélütés, hurut vagy kehes tüdő

ugyanazt tenné csupán, amit ők.

 

BOSOLA

Nem ijeszt a vég?

 

HERCEGNŐ

Mért ijesztene,

mikor olyan kitűnő társaság vár

a másvilágon?

 

BOSOLA

Mégis, gondolom,

halálod módja lesujthatna: ez,

ez a kötél rettenetes.

 

HERCEGNŐ

Nem az:

s mért volna kéj, ha gyémánt metszené

el a torkom? vagy fahéj-füstbe fulni?

vagy ha gyöngyökkel lőnének agyon?

Tizezer kapuja van a halálnak,

ha lépnünk kell a szinről, s mind olyan

ravasz mértani sarkokon forog, hogy

kintről s bentről egyformán nyitható.

 

John Webster

 

 

A FÖLD MÉLYÉN

Down Underground

 

Milyen munka folyik a föld alatt,

s nem ad hangot – semmi hangot nem ad!

Férgek megtudták, hol fekszik a Szép,

és átfurva két szikrázó szemét,

kiásták gyémántjait; keble, mely

tüskétlen virúlt, lankadtan hever;

minden madárénál kényelmesebb

fészekként lakják a lágy fürtöket;

ott taníthatják, kúszó fiaik

hogy járják a test fehér tájait.

Ez a munka folyik a föld alatt,

s nem ad hangot – semmi hangot nem ad.

 

W. H. Davies

 

 

A KÖLTŐ CSONTJAI

Adulescens, tametsi properas...

 

Ifju, bárhogy sietsz, ez a kő arra kér,

hogy nézd meg, aztán olvasd el feliratát:

„Itt vannak a költő Marcus Pacuvius

csontjai." Akartam, tudj róla. Ég veled.

 

Pacuvius

 

 

A FÉRFI TEMETÉSÉN

She, at his Funeral

 

Viszik nyugodni – csöndesen

vonúl a gyászmenet vele;

én hátúl megyek, idegen;

ők, család, s én, a kedvese.

 

Az én ruhám élénk maradt,

övékén éjsötét a szín;

de szemük könnyet nem mutat,

s engem tűzként emészt a kín!

 

Thomas Hardy

 

 

SIRFELIRAT

An Epitaph

 

Egy csodaszép nő fekszik itt,

könnyü lábu és szivü nő;

soha tán egész nyugatunkon

nem volt még egy, amilyen ő.

De szépség hervad, szépség tűnik;

bár ritka – ritka és dicső;

s ha elporlok, ki tartja számon,

hogy élt ez a nyugati nő?

 

Walter de la Mare

 

 

EGY UJSÁGIRÓ HALÁLÁRA

On the Death of a Journalist

 

Égbe kerűlt: efelől semmi kétely.

Angyalsereg fogadta, repeső.

Száz szent nem használt egész életével

annyit, mint halálával ő.

 

Roy Campbell

 

 

OROSZ NŐ

 

Távol a naptól, a reménytől,

a művészettől és a fénytől

s mindentől, ami gyújt s röpít,

ifjú éveid úgy suhannak,

érzéseid úgy porba halnak,

mint szárnyszegett ábrándjaid.

 

Nappal is mintha szürke éjben –

tengődsz a kietlen vidéken,

észre se vesz az árva táj;

s eltűnsz, nyomtalan gyötrelemmel,

ahogyan port és füstöt elnyel

a végtelen őszi homály.

 

Tyutcsev

 

 

SIRFELIRATOM

My Epitaph

 

Ki itt fekszik, nevét homokba írta.

Meghalt, nem tudva: mi volt élni. Meghalt,

mikor az első férfi-öntudat

és szűz gondolat villanyozta lelkét,

halk remegések egy rózsakehelyben.

Döbbent olvasó, menj sóhajtalan

és büszke gyászban! Éltet Isten, éltet

az édesebb-legű birodalom.

Édenben minden virág kinyit: Ámen.

 

David Gray

 

 

MINT TE

An Epitaph

 

Mint te, szeltem a tengert a viharban;

mint te, lankadtam üres kéj után;

mint te, küzdöttem én is szakadatlan:

sírtam ok nélkűl, nevettem bután.

 

Felejtsd hibámat: tán benned is ott van;

gyönge lehetsz: nézd el gyöngéimet;

s dobbanjon meg szived... Barátod voltam,

óh, ember, neked, és mindenkinek.

 

James Beattie

 

 

CUI BONO?

Cui bono?

 

Mi a Remény? Szép szivárvány,

gyerekeket csalogat:

„Még! Még!" – s egyre tovaszállván

minden lurkót jól becsap.

 

Mi az Élet? Tűnő jégpad

napospartú tengeren;

vitorlánk fut, hajónk olvad

s elsüllyedünk, jeltelen.

 

Mi az Ember? Csacska bébi,

rugkapálva, nyögve sír;

tenger vágy és semmi érdem

S amit kap: egy pici sír.

 

Thomas Carlyle

 

 

A PIACTALAN VÁROS

The Town without a Market

 

Nyugat felé, egy domb mögött van a

Piac-nélküli Város: csönd s csupa

hatláb hosszú és alig harmad-oly

magas ház benne. Ott lestem, mikor

szólalnak meg, zörgő fogukon át,

lakói, a nyelvetlen koponyák.

S hogy a vad dél perzselte hantjaik,

hallottam, hogy beszéltek. Egyik így:

„Lelkem fény volt, szinekkel lobogott,

de a halál éj és megvakitott."

A másik: „Én dal voltam és zene,

de itt nem zendűl soha semmi se."

Egy társuk: „Míg éltem, csak ujjaim

tapogathattak a föld dolgain,

s volt réz-tárgy, s arany, s volt lágy és kerek,

s kezem hűvösnek tudta a vizet,

s azt hittem, a sír gyógyít, s boldogan

adtam át – a még rosszabbnak magam."

Nemsoká már száz bús hang szállt felém

a föld alól. Egyik: „Akárhogy, én

szerettem azt a lányt csókolni az

alkonyi réten." Másik: „Nem vigasz,

hogy a hallali fenn tovább rikolt.

Ah! ló, kutyák, meg a nagy szürke hold,

mikor vadra indultunk!" Valaki: „Csak

láttam volna még," sírt, „a fiamat!"

Egy fiú: „A szél nyomomba se ért,

s most lekötötték a lábam, miért?"

Egy férfi szólt: „Az volt csak jó, az ám,

várost vívni halálos éjszakán!"

„Éj-nap olvastam," mondta egy öreg,

„s jött a halál, s elvette könyvemet."

S megint egy: „Papok kábítottak el

a pokol hazug gyötrelmeivel.

Jobb a tűzkorbács, mely sujtva fütyül,

mint e céltalan, fájdalmatlan űr."

Én, békevágyó, mosolyogtam a

békétleneken. Harc s szív zsivaja

nem kábitott, s énnekem tört virág

volt a férfi-dac, s a könyv hiuság.

Uram, nyugtass meg! Csönd volt. Mentem a

sír-városból, hogy az est borzama

már otthon érjen. S ekkor megcsapott

egy régi, félénk, ismerős halott

suttogása: „Én Jelenéseket

formáltam. Uram, a képzeletemet

add vissza, álmom, mely örök maradt,

hegyeim s népem: gyártmányaimat,

s mely otthonom lett, a szép palotát,

Rómánál büszkébb városaim sorát,

három királynőm, kit szent fa fedett,

s fellegszárnyú énekeseimet.

Halál, mért nyomsz ily mélyre, mondd, miért,

álom barátját, húgod gyermekét?"

 

És szivem felsírt: „Rab, aki halott.

Rút az üres éj: élni akarok!"

 

J. E. Flecker

 

 

AZ YVETOTI KIRÁLY

Le roi d'Yvetot

 

Élt Yvetot-ban egy király

(neve nincs semmi könyvben),

későn kelt, korán ágyba szállt

és hortyogott dicsően;

koronaként Juci szerény

hálósapkája ült szegény

fején.

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

Naponta négyszer étkezett

diszlakában, a szalmán,

s szamárháton büszkélkedett

végig a birodalmán.

Lelke derűs, hite avas,

testőrsége csak egy ravasz

kuvasz.

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

Szeretett mélyre nézni a

kupája fenekére;

de mért ne vígadhatna, ha

közben boldog a népe?

Szüretkor telt hordót ha lelt,

adóba egy öblös meszelyt

lefejt.

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

A jobb házak lakóinak

frissen tette a szépet;

alattvalói róla csak

mint papáról beszéltek;

s ha szezononkint célbalőtt,

mordályától izgúltak ők,

a nők:

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

Nem hóditott és nem rabolt;

jó szomszéd, sőt kedélyes,

nagyurak mintaképe volt,

s a jelszava, hogy „élvezz!"

Igy történt, hogy mikor a vég

elérte, zokogott a nép,

eképp:

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

Arcképét ma is őrzik e

csudás fejedelemnek:

korcsmának lett a címere,

s telt kancsók tisztelegnek

neki, mikor hiveiből

ünnepnaponkint égre tör

a sör:

Óh, ho-hó!

Ah-ha, ha-ha!

De pompás kis király vala,

la, la!

 

Beranger

 

 

ELIOT ÚR VASÁRNAP DÉLELŐTTI

ISTENTISZTELETE

Mr. Eliot's Sunday Morning Service

 

„Nézd, uram, ihol jő két vallásos hernyó."

A máltai zsidó

 

Az Ur okos sáfárai

polyphiloprogenitive

vonúlnak az ablak előtt.

Kezdetben vala az Ige.

 

Kezdetben vala az Ige.

Túltermékenyűlt az 'Ev és

idővel lassan létrejött

az enervált Origenész.

 

Umbriánus piktori mű

mutatja gipszalapon a

Teremtett Isten nimbuszát.

Hull s barnúl a kép vadona,

 

de a fakó és gyér vizen

még átüt nem sértve a láb

s a szem ott látja legfelűl

a Paraklétoszt s az Atyát.

 

........................................

 

A Vezeklés-Fasorba most

érnek a gyász presbiterek;

gennyes fiúk marka szorít

piakulatív pennyket.

 

A Vezeklés Kapuja két

bámész Szeráfra sulyosúl:

alatta égnek a hivők

lelkei láthatatlanúl.

 

A kertfalnál sztaminaták

s pisztillaták közt szőrefény-

hasú méhek raja cikáz;

szent a munkád, óh epicén!

 

Sweeney ültében fart cserél,

fürdője vizét keveri.

Tudósan vitatkoznak a

furfangos Tan főnökei.

 

T. S. Eliot

 

 

ÖREGSÉG

Old Age

 

Nyugszik a tenger, ha megállt a szél;

mi is, ha elcsitúlt a szenvedély.

Megtudjuk mily gyönge tiszavirág

a tűnő dolgokra hiú világ.

Vágy ködösíti az ijfú szemet,

de észreveszi az űrt az öreg.

 

Uj fénynek nyit a lélek repedő

sötét házába száz rést az Idő:

bölcsebb leszel s gyengülésed is edz,

ahogy örök hazádhoz közeledsz;

s a Régit elhagyva egyszerre két

életbe látsz be az Uj küszöbén.

 

Edmund Waller

 

 

REQUIEM

Requiem

A csillagos, nagy ég alatt

halok meg, ott ásd siromat:

életem szép volt és szabad

s akartam a halált.

 

Kövembe pedig vésd bele, vésd:

„Ide kérte-kapta a pihenést;

hazaküldte a tenger a tengerészt

és haza a domb a vadászt."

 

Stevenson

 

 

A HALOTT BAUKISZ

St©lai kaˆ seirÁnej ™maˆ

 

Oszlopaim, ti szirénszobrok, s gyászurna, te, melyben

isteni, éji parancs őrzi kevés poromat,

intsetek üdvözlést, aki hozzám jő, az utasnak,

s mondjátok neki, ha városi, ha idegen:

hogy mint lányt ragadott el a föld; mondjátok el azt is,

hogy odafönt Baukisz volt a nevem; a hazám

Tánosz szigete; és végül, hogy Erinna barátnőm

véste ki e szavakat néma sirom kövein.

 

Erinna

 

 

BAUKISZ SÍRBOLTJÁRA

NÚmfaj Bauk…doj e„m…

 

Baukisz sírja vagyok, a szüzé; s e körűlzokogott gyász-

oszlop elé ha kerülsz, szólj le a föld s por alá:

„Jaj, te gonosz, te Halál!" Ha pedig szép rajzaimon csüggsz,

Baukisz rettenetes végzete tárul eléd:

mert az a fáklya, amely zengő nászára világolt,

máglya gyanánt lobogott gyermeki teste körül,

te pedig, óh Hymenaiosz, a víg lakodalmi dalokból

átcsaptál a sötét gyász-zene hangjaiba.

 

Erinna

 

 

TEMETÉS

Sépulture

 

Ha egy nyomasztó, komor estén

valami öreg rom megett

irgalomból egy jó keresztény

elássa dicső testedet,

 

mikor a szűzi csillagok már

lehúnyják fáradt szemük: a

sírodon hálót szőve pók jár

s ott kölykezik a vipera:

 

egész éven át hallgatod majd

átkos fejed fölött a sok jajt,

farkascsordák keserveit

 

s éhes boszorkányok dalát és

öreg kéjencek kacaját és

sötét zsiványok terveit.

 

Baudelaire

 

 

TIMON A SÍRJÁBÓL

'Oxe‹ai p£ntV perˆ tÕn t£fon e„sˆn ¥kanqai

 

Sűrü bogáncs és tüskebozót lepi síromat és vad-

mérgü csalán: csupa seb lesz, ha idejön, a láb.

Én lakom it, Tímon; gyűlöltem, tudod, az embert.

Menj már! Dőlhet a szád szitka. De menj, takarodj!

 

Hégészipposz

 

 

OFÉLIA

Ophelia

 

1

Haja vízipatkányfiókafészek

és gyűrűs keze az áron lebeg,

úgy sodorja árnyai közt az élet,

az őserdő, mely a vízben lebeg.

 

A búcsúzó nap néha föllobog

s mélyen agya dobozába merűl.

Mért halt meg? Mért úszik oly egyedűl

a vízben, mely páfrányt visz és gyomot?

 

A nádsűrűben áll a szél. Keze

felrezzenti a denevéreket.

Komor szárnyuk lucskosan s fekete

füst gyanánt áll a vízfolyás felett,

 

éji felhő gyanánt. A szép halott

keblén fehér ángolna siklik át.

Homlokán fénybogár. És fűz susog,

rásírva lombját s néma bánatát.

 

2

Búzatáblák. Rőt izzadás a dél.

Sárga szelek közt alszik rét s mező.

Ő jön. Halk madár, elszenderedő.

Hattyú borúl rá, két szárny, hófehér.

 

Két szemhéja két zárt, kék virág.

S mig fény csattan a kaszák ércein,

örök sírjában ő egy karmazsin

csók örök álmát álmodja tovább.

 

És tovább ring. Oda, hol partig ér

a városi zaj. Hol gátak között

fut a szűk folyó. Még soká dörög

a messzi visszhang. Utca, szenvedély

 

kíséri. S tornyok és harangzene.

Gépzúgás. Harc. Ott, hol az ablakon

tompa alkonypír gyúl ki nyugaton

s roppant daru óriás vaskeze

 

fenyeget, mint zsarnok, mint uj Moloch,

szolgái közt, kik körűltérdelik. –

És még tovább, a nehéz hidakig,

melyek láncba kötözik a folyót.

 

Az úszó nem látszik, viszi az ár.

De bárhol ring, vad gond riasztja fel

a népet, nagyszárnyú madár, amely

sötét árnyával a két partra száll.

 

De ő ring, tovább. Mert szűrkülni vágy

a nyárutó ünnepi alkonya

s a sötétzöld rét már mutatja a

távoli este gyöngéd bánatát.

 

Ring a folyón a merülő halott,

ring, sok gyászos kikötőn s télen át.

Le, az időn. Az örökléten át,

mely körötte füstölög és lobog.

 

Georg Heym

 

 

HATALMAS ZENÉVEL JÖVÖK

With Music Strong I Come...

 

Hatalmas zenével jövök, kornétáimmal és dobjaimmal,

nemcsak elismert győztesek indulóit játszom, játszom én a legyőzöttek és meggyilkoltak indulóit is.

 

Hallottad, hogy jó dolog csatát nyerni?

Én azt mondom, elesni is jó, csatákat ugyanolyan szellemben veszitenek el, amilyenben megnyernek.

 

A halottakért dobolok és dobolok,

sípjaim száján érettük fúvom leghangosabb és legvidámabb énekemet.

 

Vivát az elbukottaknak!

És azoknak, akiknek csatahajói elsüllyedtek a tengerben!

És azoknak, akik maguk is elsüllyedtek a tengerben!

És minden tábornoknak, aki csatát vesztett, és minden legyőzött hősnek!

És a számtalan ismeretlen hősnek, aki van oly nagy, mint a legnagyobbak, akiket ismerünk!

 

Whitman

 

 

VÁROS A TENGERBEN

The City in the Sea

 

Ni! Trónt épített a Halál

egy messze, nyugati vár

fölött, hol a végtelen

magányban jó s rossz, bűn s szerelem

örök sírban pihen.

A sok oltár, palota és torony

(vén torony mind, de egy sem ing!):

mieinkkel sehogyse rokon.

S mert rajtuk át szél sose ring;

köröskörűl bús-csüggeteg

feküsznek a komor vizek.

 

E város éjére soha

nem szállt a szent ég sugara;

de a fakó tenger ezer

fényt vet a kis tornyokra fel:

fel, csúcsra, messze és közel –

dómra – kúpokra – isteni

csarnokokra – babiloni

falakra – árny-erkélyre, mit

kő-repkény s kő-virág diszít –

föl a sok-sok csoda-zugolyra, ahol

ibolya, szőlő és komoly

brácsa font frízben egybefoly.

Az ég alatt bús-csüggeteg

feküsznek a komoly vizek:

bennük csúcs s árny úgy keveredik,

mintha minden lebegne, – míg

bentebb egy toronyról sivár

gigászként néz le a Halál.

 

Nyilt templom és tárt sír a rőt

vízzel egyszint ásít, de sem ők,

sem a kincs, mit a bálványfejek

gyémánt szemürege rejteget –

sem a sok drágaköves halott

nem csalja előbbre a habot;

mert – jaj! – fodor nem rezzen ezen

a tükrös sivatagon sohasem –

hullám nem mondja, hogy szelek

gyúrnak más, boldog tengereket –

s dagály, hogy a víz nem mindenütt

ily irtózatosan derűlt.

 

De íme zörren a levegő!

Valami mozdul – a tenger? a kő?

Süllyedő toronyrengeteg

látszik emelni a vizet,

s mintha lyukakat tépne a

csúcsuk az Ég hártyáiba!

A hullám rőtebben tüzel

órák lélekzete halkul el –

S ha majd, míg nem földi sikoly

kiséri, e város elsülyed,

ezer trónjáról a Pokol

feláll és tiszteleg.

 

Poe

 

 

POKOL-TORKA

Eckzähne klaffen...

 

– Részlet a „Faust II”-ből –

 

 

... Odvas agyarak; boltíves torokból

dühöngve csorog a tűz-ár,

s látom, hátúl, ahol a gőzgomoly forr,

a lángvárost, örök izzásban áll.

A rőt dagály a fogsort ostromolja;

kárhozott-had úszik; hiszi: kijut;

de a roppant hiéna visszamarja –

s ők ujrakezdik szörnyü tűz-utuk.

Van a zugokban még sok érdekesség,

minden kis teret mennyi rém telit!

Ráfér a bünösökre, hogy ijesszék;

hisz az egészet álomnak hiszik...

 

Goethe

 

 

HÁBORUS ANYÁK

 

Uj s uj halottak névsorát

olvasva véres háborúkban,

nem a hős, özvegy s a barát

sorsa érint legszomorúbban:

az özvegy uj vigaszra lel,

barát felejti a barátot, –

de van még, van lélek, amely

örökké őrzi, akit ápolt,

akit szeretett! Léha és

hazug, prózai életünkben

egy csak igazi szenvedés,

egy könny csak oly szent, hogy becsüljem:

az, melynek árját, csupa-tűz

gyöngyét anyák szemei ontják,

anyák, kik fiaik siratják...

Sosem emeli méla lombját

a sirdogáló parti fűz!

 

Nyekraszov

 

 

AZ ÜRESEK

(Krajcárt a rongyos Öregnek!)

The Hollow Men

 

Kurtz úrnak – meghalt

 

1

Mi vagyunk az üresek

mi vagyunk a kitömöttek

zsúpkobakunk

egymásnak rogy. Óh, jaj,

száraz hangunk, amikor

súgunk-búgunk

nyugodt és semmit se mond,

mint száraz fűben a szél

vagy patkányok lába száraz

pincénk üvegcserepén.

 

Formátlan alak, szintelen árnyalat,

bénult erő, mozgásnélküli gesztus;

 

akik szemük előreszögezve

keltek át a halál másik Királyságába

nem ugy emlékeznek ránk – ha egyáltalán – mint

elveszett, erőszakos lelkekre, hanem

mint az üres emberekre

a kitömöttekre.

 

2

Nem ily szemekkel riogat

álmomban a halál

álombirodalma:

ott a szemek

tört oszlopon ragyogó nap

ott, ha fa hajlong

szóló szelekben

valami dal zsong

távolabbról és ünnepélyesebben

mint egy sápadó csillag.

 

Csak ne közelebb –

Csak födjön ilyen

óvatos álarc

a halál álomkirályságában –

patkányruha, varjubőr, keresztbot

a mezőn

amely maga is mint a szél –

Csak ne közelebb –

 

Csak azt a végső találkozót ne

a szürkület országában.

 

3

Ez a halott föld

ez a kaktusz-föld

itt állanak a

kőszobrok, itt veszik át

a halott kezéből az imát

a hunyorgó, sápadt csillag alatt.

 

Ilyen a világ

a halál másik országában?

Árván, örökké

ébren, amikor mi

gyöngédségtől remegünk,

csókéhes ajkak

imákat tördelnek kövekké.

 

4

A szemek nem itt

itt semmi szem

haló csillagok völgye ez

üres völgy

vesztett országunk tört állkapcsa.

 

Ez a végső találkahely

egymáshoz tapogatózunk

s kerüljük a szót

gyülekezve a dagadt folyó innenső partján.

 

Vakon, hacsak

fel nem ragyognak ujra a szemek,

mint az alkonyi halálország

örök csillaga

és százlevelü rózsája

egyedüli reménye

az üreseknek.

 

5

Lánc lánc eszterlánc

eszterlánc eszterlánc

fügekaktusz visz a tánc

hajnalhasadáskor.

 

Az eszme

és a valóság közé

a mozgás

és a tett közé

odahull az Árnyék

 

Mert Tied az Ország

 

A fogantatás

és a teremtés közé

az indulat

és a válasz közé

odahull az Árnyék

 

Nagyon hosszu az élet

 

A vágy

és a görcs közé

a lehetőség

és a megvalósulás közé

a lényeg

és az alászállás közé

odahull az Árnyék

 

Mert Tied az Ország

 

Mert Tied

Az élet

Mert Tied a

 

Ez a vége a földi világnak

ez a vége a földi világnak

ez a vége a földi világnak

nem bomba, csak egy buta nyekk.

 

T. S. Eliot

 

 

„HAL MIKLÓS"

Nicola Pesce

 

Itt-ott már egy kerek féléve úsztam

s most is tetszik e hűvös vízi hinta,

lebegni, így, két karom széthajítva –

A böjt pedig csak vezekli a multam!

 

Órákig szundikálok; de kigyúltan

dördűl a messze ég; és felröpít a

nagy, tornyos hullám. Jön a tánc. Ki bírja?

Nincs csapda, melyből én nem szabadúltam!

 

Mi tett hallá? A nőm, s egy félreértés.

Megnőtt emberismeret, s a kisértés:

utazni s látni pompás szineket.

 

Nem rémít halál, örvény és karambol,

dermedő keblem már-már jéghideg –

Hal maradok, és víz csurog hajamból!

 

Meyer

 

 

NEM HÍVNAK AZ ÉGI VIRÁNYOK

Mich locken nicht die Himmelsauen

 

Nem hívnak az égi virányok,

paradicsomok, édenek;

vonzóbb nőkre ott se találok,

mint aminők a földiek.

 

A legselymesebbszárnyu angyal

nem tesz túl feleségemen;

s a felhők és az égi kardal –

az se pont az én esetem.

Legjobb volna, ha itt, e kertben

hagynál engemet, ó, Uram;

csak gyógyítsd meg előbb a testem,

s dugj némi pénzt valahogyan.

 

Tudom, hogy bűn és borzalom tölt

mindent; de megszoktam, s tovább

járkálnék még e siralomvölgy

szennyes aszfaltútjain át.

 

Meg aztán: alig mozdulok ki,

nem sért hát e földi üzem;

slafrokban s papucsban csoszogni

a nőm körűl elég nekem.

 

Hagyj mellette! Ha fecsegését

hallgatom, lelkembe meleg

álom csordítja lágy zenéjét,

a szeme hűség s becsület!

 

Egészséget, s ujra meg újra

pénzsegélyt kérek csak! Be jó

volna ha szép hosszúra nyúlna

nőm mellett ez a statusquo!

 

Heine

 

 

A VÉGTELEN

L'infinito

 

Mindig szerettem ezt a puszta dombot

s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy

elrekeszti a messzi horizonttól.

De, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl

mérhetetlen térség, emberfölötti

csönd és oly mély, olyan mély nyugalom

nyílik agyam elé, hogy a szivem

szinte megborzong. S ahogy átviharzik

e lombokon a szél, összevetem

azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:

s az örökkévalóság jut eszembe,

s a halott idők, és a mai kor,

az élő s hangos. Gondolatom a

határtalanba merűl; s ebben a

tengerben oly édes megsemmisülni.

 

Leopardi

 

 

A GYŐZTES FÉREG

The Conquering Worm

 

Micsoda gála-éj!

A végső, elmagányosodott

években, könnybefúlva, mély

fátyolban, szárnyas angyalok

nézik a félelem és

remény drámáját, míg valami

orkeszter a szín mögött a mesés

szférákat zengeti.

 

Istenszerű bábok hada

mormolja a szöveget,

és röpdös ide-oda –

kulisszatoló, nagy szörnyetegek

parancsa szerint, kik a kép körűl

láthatatlan legyezik a halk

szinpad éjébe keselyű-

szárnyukkal a Jaj-t!

 

Ezt a tarka játékot – óh,

ezt sose felejtik el!

A Fantomot, melyet a mohó

csapat úgy űz és amely

tűnik s jön, ahogy a jelenetek,

és mindig visszatér, –

a cselekményben sok az Őrület,

s még több a Bűn, s a Vér.

 

De ím, árny ráng, kúszik elő

a díszletek mögűl!

Vérvörös féreg, egyre nő,

s a szinészgomolyra dűl!

Ráng! – ráng! –: hol ide, hol oda kap,

harap, s harapása halál:

zokogó angyalhad előtt nyeli a

puha hust a szörnyü száj.

 

A lámpák – oltva mind!

Elmúlt a szenvedés.

Leviharzik, födni a színt,

a függöny – a sírlepel – és

sápadtan kelnek az angyalok,

fátyluk vetik, összenéznek:

– „E tragédia címe az Ember

és hőse a Győztes Féreg."

 

Poe

 

 

TARTS KI!

 

Nincs semmi érzés a szemedben,

semmi igazság a szivedben,

léted lélektelen.

Tarts ki, szivem, a vita meddő:

a Teremtésben sincs Teremtő

s az imában sincs értelem.

 

Tyutcsev

 

 

FÉREGÁLLÓ

Worm-Proof

 

„Nem furtam fogad," szólt az Idő,

„mig ki nem hulltak, sorra, mind?

Sötét hajad megőszitem

s kitépem tetszésem szerint;

gondosan elrakott ruhád

varratát már férgem eszi –"

„Hallgass, Idő, legyőznek az

ész féregálló álmai."

 

W. H. Davies

 

 

EPIRRHEMA

Epirrhema

 

Fürkéssz a Lét műhelyében

mindig egészet a részben.

Semmi héjban, semmi magban:

mert ami kint, bent is az van.

Villám-szemed így hatol be

a nyitott-szent rejtelembe.

 

*

 

Vonz a való látszata,

játék komolyodhat:

ami él, nem Egy soha,

kerete a Soknak.

 

Goethe

 

 

A VÁLTSÁGDÍJ

La rançon

 

Két földünk van, mély s dús ugar,

hogy váltságdíjunk megfizessük,

ezt kell, hogy ássuk és töressük

az értelem vasaival;

 

s mig megkapunk egy árva rózsát

s néhány kalászt kicsikarunk,

az ugart sápadt homlokunk

sós könnyei szakadva mossák.

 

A Művészet s a Szerelem

e két föld. – S meghatni a Gazdát,

mikor majd a pontos igazság

rettentő napján megjelen:

 

csűr kell, búzával teli, sok s nagy,

és virág, melynek isteni

színe s formája megnyeri

szavazatát az Angyaloknak.

 

Baudelaire

 

 

KÉSEI HAJÓN

Im Spätboot

 

Végignyúlok a ringó padon.

Enyhűl végre tüzes homlokom!

Óh, mily édesen hűl a szivem!

Óh, hogy némúl kéj s gyötrelem!

Fekete füst köröttem a nád,

könnyű szél ringatja. Odaát

s itt megint ott apró kikötők;

meg-megállunk egy-egy híd előtt:

hajóslámpa fénylik szűkösen,

egy árny kiszáll, be már senki sem.

A kormányos áll csak, és vigyáz!

Hajamban csak a szél kaparász!

Bú és öröm tűnik, mint a szó.

Alvót visz az éjsötét hajó.

 

Meyer

 

 

IMA

 

Ne sujtsd rám, Uram, bosszuálló

haraggal örök kezeid,

amiért szeretem e fájó

földet és szenvedélyeit;

amiért tisztitó szavadra

lelkem csak nagyritkán figyel

s szellemem, fényed megtagadva,

sötét helyeken vérzik el;

amiért háborogva pezsget

a lávaforró indulat

s vad gyűlöletek és szerelmek

kormozzák a látásomat;

amiért szűk nekem a föld, és

fél feléd fordulni utam,

s a dalomból síró könyörgés

nem hozzád szárnyal, óh Uram!

Ne fujd el az isteni lángot –

lobogjon az kín s üdv felett,

sujtsa sóvár szememet átkod,

változtasd kővé szivemet,

s végül oltsd bennem, oltsd ki végképp

a dal szomját, az iszonyút:

s akkor megint megszáll a békéd

s elém nyíl ama Keskeny Ut.

 

Lermontov

 

 

ÉJ

 

Az ég alján áll a szentséges Éj

és felgöngyölíti a drága nappalt,

mint arany szőnyeget, amely a mély

szakadékot takarta és vigasztalt.

A külső lét ábrándja tovaszáll..

S ilyenkor az ember, hontalan árva,

tehetetlenűl és meztelen áll

s ugy figyel a mélységbe és homályba.

Saját ereje vigyáz csak reá,

szelleme roppan, gondolata fáradt,

ingó lelkébe hanyatlik alá,

mert kívül nem lel se határt, se támaszt:

álom neki, távoli s képtelen,

mi nemrég fénye volt s gyönyörüsége,

s az Éj oldatlan rejtelmeiben

az ős örökség borzong a szivébe.

 

Tyutcsev

 

 

A KERESZT

„Huttens letzte Tage": Das Kreuz

 

Ma van az első fájdalmas napom,

mikor nyugodtan fekszem ágyamon.

 

Rút sebeit Filoktetész, szegény,

folyton jajgatta Lemnosz szigetén.

 

Nekem sosem ízlett a jaj, a gyász,

akkor már inkább a káromkodás.

 

De csak mardosom némán ajkamat:

mint keresztény fekszem itt, s mint lovag.

 

Kint: a világ. Itt csak azt láthatom,

a Krisztus-képet a csupasz falon.

 

Jó napokban se bent, se odaki,

nem tetszettek a kín jelképei.

 

De a kín is földi sor; tudta ezt

Krisztus, s ezért lett üdvünk a Kereszt.

 

Minél tovább szemlélem, ereje

tűnik a kínnak, majdnem a fele,

 

mert Ketten hordjuk az Egy terheit:

töviskoronás testvérem segít.

 

Meyer

 

 

A KIKÖTŐN TÚL

Crossing the Bar

 

Esthajnalcsillag, s csendülő

hang fentről: vár az Ut!

S ne csikorogjon a hullámtörő,

mikor hajóm kifut:

 

telten, álmodva és pezsgéstelen

dagadjon a

tenger, mikor indul a végtelen

mélység fia.

 

Szürkület; estharang;

s utána a sötét!

S ne zokogjon se szív, se hang,

mikor lábam a hídra lép;

 

mert, noha a roppant ár túlragad

földi Téren, Időn,

hiszem, Kalauzom maga fogad,

ha átvágtam a Kikötőn.

 

Tennyson

 

 

CSILLAG-ERKÖLCS

Sternenmoral

 

Kit rendelt csillag-pálya vár,

mit neked, csillag, a homály?

 

Zúgj át üdvözülten a mán!

Nézz túl idegen nyomorán!

 

Fényházad a nagymesszi ég;

ne tűrd meg a részvét bünét!

 

Parancsod csak egy: tiszta légy!

 

Nietzsche

 

 

LE AZ ÚTRÓL

 

Le az útról – még csillog szelíden

ott az ösvény... fehér kavicsok...

Csöndes éj; Istent figyeli minden

és csillag csillaggal társalog.

 

Ünnepi ég tündöklik felettem

alszik a föld, puha, kék varázs;

mi dörömböl, mi fáj úgy szivemben:

vágy s remény? vagy lelkifurdalás?

 

Nem, ez a szív nem hisz már a vágynak

és nem bántja elmult zűrzavar:

szabadságot és békét kiván csak,

aludni és feledni akar.

 

De nem sír kell neki, nem enyészet –

Szeretnék pihenni, végtelen,

de hasson át a dús, a nagy élet,

de ne fojtson többé kebelem:

 

zengjen körűl mindig bűvös ének,

két szerető mámoros dala,

és csobogjon fejemnél a szélvert

tölgyfalomb örökzöld moraja.

 

Lermontov

 

 

ÁDÁM ÉS ÉVA REGGELI IMÁJA

„Paradise Lost": These are thy glorious works...

 

„Mindez a Te műved, jók Atyja, te,

Mindenható! Tiéd e nagy keret,

e csodaszép: s mily csoda Te Magad!

Mondhatatlan! Magas egek fölött ülsz,

rejtve nekünk, vagy csak igy láthatóan,

legalsó müveidben; de ezek

jobban hirdetnek, mint a gondolat,

Téged, jó erő. Szóljatok, ti, Fény

fiai, legszebbszavúak, akik

látjátok Őt s dallal s víg karzenével

övezitek trónját, ti, Égiek;

s zengj velük, földi nép, Őt zengve, Őt

kezdve s zárva s középen s mindenütt.

Legszebb csillag, végső az Éj uszályán,

vagy tán a Hajnal hirnöke, te, biztos

záloga a Nappalnak, ki arannyal

koronázod a Reggelt, a mosolygót,

magasztald Őt napjaid tavaszán.

Nap, te, e nagy Világ lelke, szeme,

hirdesd, hogy Ő még nagyobb; zengd nevét

örök utadon, mikor fölfelé törsz,

s mikor zeniten, s amikor lebuksz.

Hold, kelő Napot futó s kergető,

s mozgó pályákba rögzűlt Csillagok, ti,

s ti, öt további bolygó Tűz, akik

rejtelmes táncban csengtek, zengjétek

Őt, ki az éjből felhívta a fényt.

Levegő, s ti, Elemek, az anyag

ős szülöttei, kik négyes futás

örök körének változatait

lejtve tápláltok mindent és kevertek,

ujuljatok, a Teremtőt dicsérni.

Dombokról s tavak áramaiból

szürkéllve kelő Párák és Ködök,

nap-aranyozta bolyhos gyapjatokban

keljetek dicsérni az Alkotót,

akár a sápadt ég felhői lesztek,

akár a szomjas föld friss zápora:

kelve és hullva dicsérjétek Őt.

Dicsérjétek, négy égtáj Szelei,

zizegők, zúgók; hajts fejet, Fenyő,

hajlongj hódolva, minden Fű s Növény.

Források, s futva csörgő csermelyek,

s velük mind, élő Lelkek! Madarak,

kik zengve szálltok az ég kapujához,

dicsérje Őt szárnyatok, csőrötök.

S ti víz úszói, s föld utasai,

porban csúszók, vagy büszkén lépdelők,

tanuskodjatok: hallgattam-e reggel

és este én? Hegy, völgy és üde árnyék

tőlem tanulta dalát Őt dicsérni.

Üdv, Mindenség Ura! Áradt kegyed

csak jót árasszon ránk; és ha az Éj

gyűjtött vagy rejt valami gonoszat,

űzd el, ahogy most a Fény a Homályt!"

 

Milton

 

 

SUTTOG AZ ÉJ...

Es ist ein Flüstern

 

Suttog az éj, meg-meglegyint;

álmomat már elvitte mind;

érzem, valami szólni szeretne,

de nem hatolhat idegeimbe.

 

Szerelem szavai? Üzenetek,

melyeket szétszórtak a szelek?

Vagy a jövő valami árnya,

az figyelmeztet iszonyára?

 

Storm

 

 

TE VAGY AZ UJ SZEMÉLY, AKI HOZZÁM HÚZ?

Are You the New Person Drawn towards Me?

 

Te vagy az uj személy, aki hozzám húz?

Hogy a lényeggel kezdjem: Vigyázz, nagyon különbözöm attól, aminek sejtesz!

Azt sejted, hogy az eszményképedet találod meg bennem?

Azt hiszed, olyan könnyen megszerezhetsz a szeretődnek?

Azt hiszed, zavartalan kielégülés volna a barátságom?

Megbízhatónak és hűségesnek gondolsz?

Nem látsz mögéje ennek a homlokzatnak, ennek a sima és türelmes modornak?

Azt hiszed, valóságos talajon egy valóságos, hősies férfi felé közeledsz?

Nem gondolod, óh, Álmodozó, hogy esetleg mindez csak Maya fátyola, hogy mindez csak öncsalás?

 

Whitman

 

 

ÁLMATLAN ÉJ

 

Hánykolódom ágyamon;

szinte fojt az éj, a fülledt,

csak a fali óra lüktet

a sötétben monoton.

Párka, orsód, zurrogásod,

halk homály, a suttogásod,

élet, egér-motozásod

mért izgat úgy, mondd, miért?

Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?

Zokogás, vagy számadás? Vagy

vád az elveszett napért?

Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?

Büntetés, vagy intelem vagy?

Szeretnélek érteni –

Szóljatok, éj titkai!

 

Puskin

 

 

AZ ÁLOM

 

Ahogy tenger zárja körűl a földet,

egész életünk álom övezi.

Jön az éj, s csengve, hízelegve törnek

partunkra a hullámai.

 

Az ő hangja hív, csalogat, siettet!

A bűvös bárka utrakészen áll.

Harsan a hab, s máris sodor, lebegtet

a mérhetetlen, komor ár.

 

Fönt az égen csillag csillagot üldöz,

az űrből néz ránk rejtelmes szemük.

Röpít a titok, s utunkon a tükrös

szakadék lángol mindenütt.

 

Tyutcsev

 

 

KIHÚNYT CSILLAGOKHOZ

 

Vajon soká látom fényeteket még,

ibolya ég kiváncsi szemei?

Soká érzem, hogy ti vagytok a fenség,

éj templomának legszebb dísze, ti?

E tüzek már talán nem is ti vagytok;

fényetek mögött rég kihúnytatok.

Ha meghalok, így száll versem, e fantóm-

sóhaj, felétek, fantóm-csillagok!

 

Fet

 

 

A GÖNCÖL

Le Grande Ourse

 

A Göncöl, parttalan Tenger szigetraja,

tündökölt, mielőtt néző láthatta volna,

mielőtt Chaldeát pásztornép kóborolta,

és testbe menekűlt a lélek iszonya.

 

Számlálhatatlanúl lesik azóta a

földiek, távoli fényét vakon hogy ontja;

s ő éppígy ragyog majd az utolsó halottra:

nem éri közönyét a szemek ostroma.

 

Nem vagy krisztusi jel, döbbenhet rád a hívő,

óh végzetes, kimért, egyhangú kép, terítő

egünk éj-bársonyán hét aranyfejü szeg.

 

Pontos lassúságod és fagya sugaradnak

zavarja a hitet: először temiattad

kezdtem gondolkozni esti imám felett.

 

Sully-Prudhomme

 

 

JAJ ÉS IMA ÉS HIT ÉS SZERELEM

 

Az én apadó életemben is van

nap és óra, szörnyűbb a többinél;

oly súlyok zsúfolódnak kínjaimban,

hogy azt a versem kimondani fél.

 

Meghal hirtelen minden. Enyhület, könny

elérhetetlen. Csak éj s űr maradt.

Hívom a multat, de hiába: nem jön,

halottként dermedez a föld alatt.

 

És, ah, józan szürkeségben fölötte,

sugarak nélkül, szerelemtelen,

jön-megy a világ, semmit sem törődve

azzal, aki oly drága volt nekem!

 

Magam vagyok hát, magány gyásza sújt rám,

próbálok eszmélni, de nem tudok.

Tört csónak vagyok, amelyet a hullám

ismeretlen, sziklás partra dobott.

 

Óh, Uram, jajt és élő tüzet inkább,

mintsemhogy lelkem bilincs kösse meg!

Elvetted Őt; de a mult drága kínját,

óh, hagyd meg Róla emlékeimet,

 

Róla, Róla, aki mindvégig állta

harcát s küzdött és bátran szenvedett

s emberekkel s végzettel szembenállva

oly forrón, oly lángolva szeretett –

 

Róla, Róla, ki diadalt aratni

nem bírt, de nem tudott hódolni sem –

Róla, Róla, aki mindvégig annyi

jaj volt és ima s hit és szerelem!

 

Tyutcsev

 

 

A GYERMEK SZÓLT: MI A FŰ?

A Child Said: What is the Grass?

 

A gyermek szólt? Mi a fű? és tele marokkal tartotta elém;

hogyan felehessek neki? Magam se tudom nála jobban.

Azt hiszem, alkatom lobogója lehet, reményzöld anyag a szövete.

 

Vagy hogy az Uristen zsebkendője,

illatos adomány és szántszándékkal elejtett emlékeztető,

a sarkaiban valahogy ott lehet a tulajdonos neve, hogy láthassuk és észrevehessük és megmondhassuk: Kié?

 

*

 

Ami kitünő a multban akadt, vagy ami kitünő a jelenben akad, az nem olyan nagy csoda;

a csoda mindig és mindig az, hogy hogyan létezhet közönséges, vagy hitetlen ember.

 

*

 

Az én szavam a modernek szava, az En masse szó.

 

Elfogadom a realitást és nem merem faggatni,

mindenekelőtt a Materializmust vésem belétek.

 

Hurrá a pozitív tudomány! éljen az exakt bizonyítás!

Varjuhájat ide, cédrus- és orgonaágakkal keverve,

ez az ember itt lexikográfus, ez vegyész, az nyelvtant állít össze régi feliratokból,

ezek a tengerészek veszélyes, ismeretlen tengereken viszik át a hajót,

ez itt a geológus, ez bonckéssel dolgozik, ez pedig matematikus.

 

Uraim, mindenkor Önöké a legfőbb tisztelet!

Az önök tényei hasznosak, azonban mégsem az én lakásom,

viszont csak rajtuk keresztül léphetek lakásom egyik szakaszába.

 

*

 

Azt hiszem, egy fűszál nem kisebb valami, mint a csillagok napi körforgása,

és a hangya épp olyan tökéletes, és egy szem homok, és a fülemile-tojás,

és a leveli béka legmagasabbrangú műremek,

és a szeder indái disze lehetnének a mennyek csarnokainak,

és a legkisebb izület a kezemben minden gépet megcsúfol,

és a fejét lecsüggesztve kérődző tehén minden szobornál különb,

és egy egér elegendő csoda ahhoz, hogy hitetlenek sextillióit megingassa.

 

Whitman

 

 

EMLÉKEK HALÁLA

 

Bármilyen nehéz a halál,

az érthetetlen és sivár,

a kín és romlás síri ágya,

még nehezebb, ha látni kell,

lelkünkben lassan hogy hal el

az emlékek tündérvilága.

 

Tyutcsev

 

 

A HÁBORÚ

(1917)

 

„Akiknek lelkiismerete vérzik,

kiket maguk vagy mások bűne is fedd,

szavaidat talán durvának érzik.

 

De ne hazudj, ne adj helyt semmi dísznek

és minden látomásod tárd egész ki;

csak vakargassa rühét, aki viszket!

 

Mert beszéded, súlyos bár, gyógyit, és mi

keserves első kóstolásra, élő

táplálék annak, aki megemészti."

(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom: XVII.)

 

Mint az erdei vad, mely társait

vicsorogva kerűlte-marta, gyors

tűzvészben, vagy ha megreszket a föld,

egymást híva szomszédként összebú:

úgy zárkózott fel dúlt hazánk a nagy

kiáltásra, hogy HÁBORÚ... Az egység

ismeretlen érzülete csapott át

minden rétegen, s zavart sejtelem,

hogy most mi jön... Világnagy borzadályban

egy pillanatra felejtette gyáva

évei vackát s lim-lomát a nép

s a szükségben nagynak látta magát.

 

Felkeresték a hegyi Remetét:

„Téged nyugton hagy ez a szörnyü sors?"

Ő szólt: ez a borzongás volt a legszebb!...

Mi belétek rendűlt, én rég tudom;

rőt verejtékkel vert ki a szorongás,

míg a tűzzel játszottak... könnyeim

előre elsírtam... most nincsenek.

Megtörtént a legtöbb s nem látta senki...

Jön a legszomorúbb s nem látja senki...

Benneteket csak a külső teher nyom...

Ezek a lángjelek; de nem a Hír.

Harcotokhoz, mert ilyen, nincs közöm.

 

Sose kap hálát a Látnok... Guny és kő

éri, ha romlást kiált, – kő s düh, hogyha

a vész megjött. A bűnhalmaz (nekik

kényszer s üdv!), a titkon Lárvára váltott

Ember züllése vezeklést kiván...

Mit Őneki, hogy százezreket ölnek,

ha magát az Életet? Nem rajonghat,

honi virtust zengve s idegen ármányt...

Síró nőt, hasas polgárt s ősz szakállt itt

jobban vádol, mint puskás-szuronyos

ellenfelet, fiaink s unokáink

szétrongyolt teste, üveges szeme.

 

Dicséret s megtorlás, ima s vezeklés

a tisztje; szeret s szolgál. A legifjabb

híveket az ő áldása kisérte...

Azok tudják, mi hajtja s védi őket...

Nem hírnévért indúlnak – magukért!...

Őbele mélyebb iszony kap. Hatalmak

neki nem mesék. Ki érti, ha esd, hogy:

„Hullarendeken palloslengetők, ti,

mentsetek meg, óh, a túlkönnyü végtől

s a legrosszabbtól, amely Vért gyaláz!"

Irtassék ki a törzs, amely ilyet tesz,

vagy átok éri legjobb kincseit.

 

Szégyen ujjongani: nincs, aki győzzön,

pusztulás lesz csak, sok és dicstelen...

Szökik a gyártó kézből s maga őrjöng

az ólom-, bádog-, cső- és póznaszörny.

Vadúl kacag, ki egykori hamis

hősregéket hall; s aki pépcsomóként

látta omlani testvérét s a rútúl

szétdúlt földben féregként lakozott...

A régi Hadisten többé nem él.

Beteg világok láza hűl ki a

tombolásban. A mocsoktalan

fröcskölt nedv szent csak már – egész folyam.

 

Hol a Férfi, aki helytáll? a Szó, mely

érvényes a jövő széke előtt?

Papírkoronás bábúk, vicc-királyok,

ügyvivők, kalmár s irnok – pfű, be sok!

A pecsételt renden belül is: ingás;

majd bősz zavar... Ekkor, botjára dőlve,

legfakóbb városunknak dísztelen

kültelkéről, jött, cicomátlan, egy

felejtett agg: tudta a perc tanácsát

s megóvta, mit a hangos hadonászók

majdnem sírba vittek: a birodalmat...

De ő sem menthet attól, ami rosszabb.

 

„Nem látod az áldozatot, az Együtt

nagy erejét?" Ez megvan odaát is.

Tompa s fénytelen a kényszrü tett

s aljas korban nem száll oltári füst...

A tömeg? Érték. De nincs célja: semmi

jelkép s emlékezet. – Mit vár a bölcs?

Jólét! – fecsegték; és: emberiesség!

És a legszörnyűbb mészárlásba kezdtek...

Legalja hizelgés nyála után

tajtékzó szitok! S ami most uszúl,

ölelkezni csúsznék, ha rámeredne

irtózatos arcával a jövő.

 

S mi pöffeszkedik, szellemként? E gyöngéd

növény távolabb nő... Poshadt gyümölcs-íz

a hervatag fecsegés nagy időkről,

feltámadásról. A tegnapi ócska

nem lesz ma uj, s aki egyszer talál,

de végűl téved, az a legbolondabb.

Eszelősség szól: „Most majd okosabban."

Ah, az megint másképp lesz! Csak a teljes

fordulat segít: látomás, sugallat.

Ki ma szól s ugy véli, hogy vezet, egy sem

érzi, mily balsors falazta be; egy sem

lát bármi hajnalt előizzani.

 

Kisebb csoda, hogy meghal annyi, mint hogy

annyi mer élni. Aki századunkkal

lépést tartott, ma csak kisértetet lát.

Öncsalás szól, naiv s bolond: „Te kezdted."

Mind és egy sem – így az igaz itélet.

Hazugság szól, csibész s bolond: „No, most jön,

az Örök Béke." De múljon a perc:

bokáig-térdig gázolhattok ujra

a nagy Taposó mustjában... De akkor

uj sarj virúl, s szeme nem hízeleg:

szeme a végzeté, nem dermed az

érc-rendelés Gorgó-réme előtt.

 

Két tábor, s egy Gondolat se – szimat csak:

miről van szó?... Itt: kalmárkodni, hol

már más a kalmár... az lenni egészen,

amit másokban szidnak, s letagadni,

hogy isteneivel meghal a nép.

Ott: pompa, szokás s egykori előrang

kérkedése, míg sírig kényelemre

vágyik az olcsó bírvágy... semmi gyémánt-

szem sem gyanítja, hogy a Megvetettek

azt dúlják, ami férges; s hogy talán

„az emberi faj gyülölt undora"

fog ujra, másodszor, megváltani.

 

De énekem nem átok végzi. Volt fül,

mely értett már, ha törzset s anyagot

magvat s csirát dicsértem... Látom: itt-ott

kéz nyúl ki, ha azt mondom: drága Föld,

túlszép, te, semhogy idegen tiporjon:

hol sip szól a füzesből, ligetekben

szélhárfa zug; hol a zsongást, az Álmot

nem irthatják semmi hűtlen utódok...

hol virágözön-Anyánk legelőször

tárta egész arcát az elvadúlt

fehér Faj elé... Föld, még sok igéret

lakik benned – épp ezért megmaradsz!

 

Isteneket szólít az ifjuság...

Örököt s Ébredőt – betelt a Nap...

Jogarát a Vihar a Fénynek adja

s elhárítja a Leghosszabb Telet.

Ki az Üdv Fáján függ, ledobta sápadt

lelke sápadtságát; s a mámor izzó

Daraboltja is... Apolló titokban

Baldurhoz hajol: „Rövid már az éj,

de most a fényt nem Kelet üzeni."

Eldőlt a harc a csillagokon: az győz,

ki védszobrát mezsgyéin belül őrzi

s a jövő Ura, ki változni tud.

 

Stefan George

 

 

KARÉNEK

(miközben egy távoli kar latinul Te Deum-ot zeng)

 

A Murder in the Cathedral-ból,  Chorus: We praise thee, O God...

 

Dicsérünk Téged, óh Isten, a dicsőségedért, mely elénk tárul a föld minden teremtményében,

a hóban, az esőben, a szélben, a viharban; minden Te teremtményedben, a vadászókban éppúgy, mint a vadászottakban.

Mert minden dolog csak annyira létezik, amennyire látod, amennyire tudod, minden dolog

csupán a Te fényedben van, és a Te glóriád nyilatkozik meg még abban is, ami tagad Tégedet; a sötétség a fény dicsőségét hirdeti.

Akik tagadnak, nem tagadnának, ha nem léteznél; és sohasem teljes a tagadásuk, mert ha az volna, nem létezhetnének.

Életükkel Téged bizonyítanak; életével bizonyít minden dolog; a levegő madarai, a héja éppúgy, mint a pintyőke; a föld állatai, a farkas éppúgy, mint a bárány; a giliszta és a galandféreg.

Kell tehát, hogy az ember, akit tudatoddal teremtettél, tudatosan dicsérjen, gondolatban és szóban és cselekedetben.

Még seprőért nyúló kezünkkel is, tűzrakáshoz görbült hátunkkal is, tűzhelytisztitáshoz görbült térdünkkel is, mi, Canterbury takarítónői és padlómosói,

görnyedten a fáradalomtól, rogyadozva a bűntől, arcunk kezünkbe rejtve a félelemtől, fejünket csüggesztve a bánattól,

még mi is, és bennünk az évszakok hangjai, a tél szuszogása, a tavasz dala, a nyár zümmögése, az állatok és madarak hangjai, még mi is dicsérünk Tégedet.

Köszönetet mondunk Neked Irgalmasságaidért a vér által, Megváltásodért a vér által. Mert mártirjaidnak és szentjeidnek a vére

gazdagitani fogja a földet, szent helyeket fog teremteni.

Mert valahol szent lakozott, valahol csak vérét adta Krisztus véréért egy mártír,

szent ott a föld, és a szentség nem múlik el róla,

tiporják bár végig hadseregek, bámészkodják bár végig útikalauzos látványosságnézők;

onnantól kezdve, ahol a nyugati tengerek rágják Iona partjait,

egészen a sivatagbeli halálig, egészen az imáig, melyet elfelejtett helyeken, a rombadőlt császári oszlopnál mondanak,

ilyen, ilyen földekből fakad az, ami örökké megujítja a Földet,

bár örökké tagadják. Köszönetet mondunk tehát Neked, óh

Isten, aki igy megáldottad Canterburyt.

Bocsáss meg nekünk, óh Urunk, elismerjük, hogy a közönséges emberek közé tartozunk,

azok közé a férfiak közé, akik csukják ajtaikat és a tűzhöz ülnek,

akik félnek Isten áldó kezétől, Isten éjszakájának magányától, a kivánatos megadástól, a kiszabott nélkülözéstől,

akik kevésbé félnek az emberek igazságtalanságától, mint Isten igazságától,

akik félnek a kéztől az ablakon, a tűztől a zsúpfedélben, az ököltől a korcsmában és attól, hogy csatornába dobják őket,

de nem amennyire az Isten szeretetétől félünk.

Elismerjük a vétkeinket, gyengeségünket, hibáinkat; és a szentek haldoklása van a fejünkön.

Urunk, könyörülj rajtunk,

Krisztus, könyörülj rajtunk.

Urunk, könyörülj rajtunk.

Boldog Tamás, imádkozz értünk.

 

T. S. Eliot

 

 

A KIS ORSOLYA SIRATÁSA

 

– Tizenhárom részlet a „Gyászdalok"-ból –

 

 

1

Herakleitos keservei, minden könnyei,

Simonides sok siráma, és panaszai,

minden bánat a világon, kínok, óhajok,

kéztördelő fájdalmak és vágyó sóhajok:

ide most, mind ide, házam köré gyűljetek

s kedves lánykám elsiratni segédkezzetek,

őt, kit a halál úgy elvitt, az istentelen,

s Vele minden vígaszomat olyan hirtelen!

Mint a sárkány, ha kileste alig csipogó

csalogányok fészkét, aztán undok és mohó

torkát tömi: sivalkodik az anya, szegény,

s rá-rácsap, hiába tudja, hogy nincsen remény,

mert mégis csak megtámadja a rút szörnyeteg

s ő maga a tollait is alig menti meg.

Hasztalan sírsz, – ezt mondjátok ti is úntalan?

Óh, nagy Isten! Hát e földön mi nem hasztalan?

Minden az! Sehol kedvünkért nincs megenyhülés

és a dolgok csak szorítnak: a lét tévedés!

Nem tudom, mi könnyebb sors: a nyilt keserüség,

vagy hogy leküzdje az ember a természetét.

 

2

Hogyha érdekeltek volna egykor gyerekek

és faragtam volna, mint más, játszi rímeket,

én is írtam volna édes bölcsődalt s mesét,

melytől álom szállja meg a kicsikék szemét:

azt bizony, azt kellett volna, dajkarímeket

szerkesztenem, szívhez szóló gügyögéseket!

Jobb lett volna ugribugri versikéket írnom,

mint most drága kisleányom sírja felett sírnom

s panaszkodnom sorsomon, s azon, hogy kemény a

csapás, mely sújt, s vádat szórnom vad Persephonéra.

Dehát azt elmulasztottam, és játékosan

örömöm nem telhet már a szív dalaiban,

erre pedig kényszer űz, szív és sors kényszere,

bár munkámban épp a szívnek nincs már öröme.

Nem lesz könnyű keservemet elmondanom már,

hogy zokogó bánatomért mi jutalom vár:

nem daloltam az élőknek, halotté most énekem,

más halálán sírva saját csontjaimat tördelem.

De hiába! Ahogy a Szerencse akarja,

jónak s rossznak lelkünkben úgy kél gondolatja.

Óh, gyötrelmes hatalom, árny, élettelen!

Óh, halál úrnője, te, zord, könyörtelen!

Orsolyámnak, ki nem is élt még a világon,

így kellett halnia, ily fiatal korában?

Nem itatta még tele a nap drága fénye,

s az örök éj honába indúlt már szegényke!

Bár ne látta volna meg arcát e világnak!

Mit látott? Mit ismert meg? Születést s halált csak!

S vígasz helyett, amivel szüleinek tartozott,

mit hagyott rájuk? Csupán mérhetetlen bánatot.

 

3

Megvetettél engemet, életem utódja!

Az apai örökség túlkicsi lett volna,

semhogy megkaphattad volna mindazt, ami kell.

S az, valóban, semmiképp sem érte volna fel

zsendűlő értelmed és sok nemes ösztönöd,

mely, jövőd jelezve, benned már kiütközött.

Óh, hogy köszönt! Óh, ti hangok! Játékok! Szavak!

Hogy fáj most a szivem a sok kis emlék miatt!

És vígasztalóm, te, nem jössz többé sohasem,

hogy hűsítő enyhület légy epedésemen.

Nincs más, nincs, csak készülődni az útra, melyen

megelőztél, és követni nyomod, gyermekem.

Ott majd látlak, adja Isten, te pedig, drága,

vesd magad kis karjaiddal atyád nyakába!

 

4

Halál, szemem megtiportad, te, istentelen,

mikor haldokolni láttam drága gyermekem.

Láttam, készülő gyümölcsöt, hogy ráztad le őt:

szinte vele hulltak, haltak a síró szülők.

Soha nem halhatott volna úgy, hogy iszonyú

fájdalmat ne érzett volna az én szomorú

szivem érte, akármikor hagyott volna itt,

engem, ki most úgy jajongom szivem kínjait;

de hogy így halt, ilyen ifjan, – soha gyászosabb

nem lehettem volna, mint most, s vigasztalanabb;

hisz (ha Isten úgy akarja), hosszabb élete

soká lehetett volna még szemem öröme.

Akkor leélhettem volna rendelt koromat

s nem venném Persephonéhoz kora útamat,

nem érezve a szívemben gyászt ma, akkorát,

amilyet a halál miatt szem seholse lát.

Nem csodálom Niobét, hogy kedveseinek

szeretett holttestét látva kővé meredett.

 

5

Mint gyümölcskertben, ha anyja nyomdokán kihajt

a piciny olajfa, s indúl és fölfelé tart,

s noha még levele, ága egy sem ütközik,

vékony indaként szegényke csak kapaszkodik,

ám ha a gyorskezü kertész ott jár s nyeseget

s oldalsarjat, csalánt, burjánt, tüskét s egyebet,

rögtön ő is elalél és – vesztvén erejét –

lehull s fonnyad édesanyja lábai előtt:

legkedvesebb Orsolyámnak is ily vége lett.

Szüleinek szeme előtt nőtt, nevelkedett,

de alighogy épp fölsarjadt, a gonosz halál

rálehellt fertőzetével, s ő, lábainál

szüleinek, összecsuklott... Zord Persephoné,

miattad hull annyi könny egy árva sír fölé!

 

6

Vígasztaló énekesem, szláv Sapphó, te gyermek,

úgy látszott, hogy nemcsak földi részem örökölted,

de a lantomat is, azt is, – óh, mennyi remény

ragyogott ránk, s vissza terád, édes kicsikém,

mikor szádat, mely nótákat maga alkotott,

be nem csukva átdaloltad az egész napot.

De ahogy az átcsattogott éjszaka után

elhallgat a zöld lombban a szegény csalogány,

elhallgattál, szép csevegőm: óh, mily hirtelen

tovarebbentett a halál, a könyörtelen!

Néhány versed nem lakatta jól a fülemet:

sírva idézgeti mindet az emlékezet.

Haldokolva is daloltál, és édesanyád

megcsókolva így búcsúzott zengő muzsikád:

„Én teneked, édesanyám, nem szolgálok már,

helyet szives asztalodnál nem foglalok már,

jön az idő, leteszem a kulcsokat s megyek,

elhagyom e kedves házat és szüleimet…”

Ez volt szava, az utolsó ez és még ami

néhányat a fájdalom nem tűr említeni

s hallva, hogy így búcsúzik síró gyermeke,

csoda, hogy meg nem szakadt az anya szive.

 

7

Boldogtalan öltözékek, bánat, árvaság,

lányoméi, kis ruhák!

Mért vonzzátok most is úgy e két borús szemet?

Csak kínom növelitek.

Titeket ő már magára többé sosem ölt;

hit s remény mind összetört!

Álma kemény vaskoporsó, nem nyílik soha;

s a szines nyári ruha

és a tarka hajszorítók és arany övek,

anyja adta – jaj, kinek?

S melyhez egykor elkisérni készűlt jó anyád,

nem ez volt, nem ez az ágy;

s amit igért, örömödre, hogy majd beszerez,

a kelengye, jaj, nem ez!

Mást adott rád, pici inget s egyszerű ruhát;

s marék földet tett apád

fejed alá; egy ládában fekszik itt a lány

(fájdalom!) s a hozomány.

 

8

Milyen puszta a lakásom, árva a tanyám,

hogy eltűntél, tovatűntél, édes Orsolyám,

ma is tele velünk a ház, és mégis üres lett,

oly nagy a kincs, amit elvitt a te pici lelked.

Mindnyájunknak szája voltál, mindnyájunk helyett daloltál,

ahány zuga otthonunknak, mindenütt te kóboroltál,

hogy búsúljon, sose hagytad édes jó anyád

s gonosz gonddal fejét rontsa töprengő apád,

idekaptál, odakaptál, s vidám mosolyod

átragyogott ránk is, és elszórakoztatott.

Hallgatnak most a szobák és pusztaság a ház,

semmi játék, öröm, sehol semmi kacagás,

minden zugból bánat néz ránk, sötét és komor,

és hiába kutat a szív, vígasz nincs sehol.

 

9

Megvennélek drága pénzen, Ész, legfőbb vigasz,

lenne csak, mit híred hírlel, lenne csak igaz,

hogy orvoslod a szenvedélyt és a bánatot

és az embert szinte angyallá változtatod,

angyallá, akihez bánat s fájdalom nem ér,

nem rabja a véletlennek és sohase fél.

Te az ember minden dolgát tréfának veszed,

s ha boldog, ha boldogtalan, érzéseidet

nem cseréled; a haláltól szikrányit se félsz

s változatlan kincsként mindig ugyanannyit érsz.

Kincsed nem gyöngy s nem arany, de – szüksége szerint –

kapja tőled, s bőkezűn, az emberfia mind;

mondják, hogy a szerencsétlent arany mennyezet

alatt is megleli gyorsan fürkésző szemed;

és a nálad szegényebbek örömét sosem

irígyled, ha követik a szavad, Értelem, –

Jaj, én, szegény: évem arra ment el rengeteg,

hogy meglássam, óh, Okosság, a küszöbödet;

most a lépcső tetejéről a kín leütött:

lent vagyok most, ujra lent a többi vak között.

 

10

Hova lettél, kisleányom, bájos Orsolyám?

Milyen országba vetődtél? Hol vagy, mily tanyán?

Tán magasba emeltettél, minden ég fölé,

és besoroztattál ott az angyalkák közé?

Paradicsomba jutottál? Vagy a Boldogok

Szigetére? Vajjon Cháron, aki csónakod

átvitte a vágyak taván, feledést itat

most veled, hogy nem is hallod zokogásomat?

Vajjon ember vagy még, lányos álom s gondolat?

Vagy csalogánytoll borít és csalogányalak?

A tisztítótűzben tisztúlsz? Ha ugyan lehet,

hogy bármi szenny érinthette pici testedet?

Az életből oda mentél, hol valaha voltál,

mielőtt nagy keservünkre szivünkhöz hajoltál?

Akárhol vagy, ha vagy, enyhítsd nehéz bánatom,

és ha vígasztalni nem tudsz, úgy, mint egykoron,

vígasztalj, ahogy most tudsz, és jelenj meg előttem

mint álomkép, mint árny, vagy mint jelenés a ködben.

 

11

„Játék az erény!" – kesergett Brutus, a levert.

Játék itt is, játék ott is, csak jól megfigyeld!

Kit mentett meg valaha a hit s a becsület?

Kit jósága? Nézte a gaz, és csak nevetett!

Ismeretlen ellenség kavarja az ember

dolgait, nem törődve rosszal, se nemessel,

és ahol megjelenik, ott senki se bújhat,

jók s gonoszok róla mind-mind egyaránt tudnak.

Agyunkban mégis mit sejtünk? Okos, ravasz eszközt!

Hencegő tudatlanok, mi, az egyűgyüek közt!

Égbe törnénk, hogy kilessük Isten titkait,

pedig földi szem ott nem lát, csak erőlködik;

komolytalan, léha álmok játszanak velünk,

bár azokkal soha – mondják – semmit sem nyerünk...

Mibe kergetsz, szörnyű bánat? Ne vadíts, uszíts!

Veszítsem a vígasz után az eszemet is?!

 

12

Soha apja gyermekét úgy nem szerette még,

mint én; s ily kín soha egynek sem járta szivét;

viszont gyermek még e földre alig született,

ki oly méltó volt szivére a szüleinek:

tiszta volt, nem finnyás-kényes, és szófogadó,

énekelni és rimelni magától tudó;

mindenkit szépen köszöntött, tartása nemes

és lányos volt, s maga minden játékban ügyes,

csupa lelkesség, szerénység és illedelem,

szégyellős és meleg szív volt drága gyermekem.

Reggelijét soha addig nem kérte, a tálcát,

mielőtt el nem suttogta ébresztő imáját,

s csak úgy ment aludni, ha anyját üdvözőlte,

s esti imájába két szülejét beszőtte.

Repűlt a küszöbön át, hogyha jött az apja,

minden viszontlátásra volt kacaja, tapsa;

ha segíteni kellett, már szaladt előre,

szüleinek szolgáit mindig megelőzve.

Igy járt-kelt, így dolgozott, édes-szívű csöppség,

pedig összesen harminc hónapos se múlt még.

Ennyi erénnyel, munkával, jókedvvel telítve

nem élhetett: belebotlott saját sok kincsébe.

Nem várta meg az aratást... Egyetlen kalászom,

be sem értél még nekem, s én, még az ifjuságon,

még azon is innen, a bús földbe visszavetlek,

minden reményemmel együtt, íme, eltemetlek:

soha többé ki nem sarjadsz, hiába, hiába,

örökké bús szemem előtt nem borúlsz virágba.

 

13

Szép Orsolyám! Bár ne haltál volna meg sose,

vagy ne születtél volna meg, szívem gyermeke!

Sok kis öröm sok nagy kínt ró ki most énreám

ez után a rettenetes távozás után.

Ugy becsaptál, mint a tűnő álom éjszaka,

melynek érzékünk igézi sok-sok aranya,

majd egyszerre tovatűnik, és a kincs helyett

csak vággyal s igénnyel tölti a bús szíveket:

jaj, velem te, drága szép kis Orsolyám, így tettél,

repeső lelkemben roppant nagy reményt keltettél,

aztán még nagyobb keservben hagytál, mikoron

minden örömöm elvitted s minden vígaszom.

Elvitted – így kell mondani – lelkemnek felét,

fele itt maradt s utánad örök vágyban ég.

Kőfaragók, nekem ide követ tegyetek

s véssétek rá emlékűl e bús betűimet:

„Kochanovszki Orsolya nyugszik itt, szerelme

atyjának, vagy még inkább zokogó keserve.

Gondatlan voltál, halál, és nagyon ügyetlen:

az kéne, hogy ne én őt, ő sirasson engem."

 

Jan Kochanovszki

 

 

KISLÁNYOMHOZ

 

Még alighogy gagyog, tipegni is alig

kezd még, – de ahogyan fürtös fejével itt áll:

a kis csibész máris nőiesen kokettál.

Ha hívom: „Gyer ide!" s kérem a csókjait,

a becézés teljes szó-kincstára hiába:

elfordúl, karjait menekűlve dadája

nyakára fonja s úgy csókolja az öreg

két arcát, pazaron s könyörtelen; – de halkan

kuncogva hátranéz, és gúnyos diadalban

élvezi apai féltékenységemet.

 

Majkov

 

 

NEM LEHET!

 

Nem lehet! Nem lehet!

Él!... Várjatok: mindjárt felébred,

megszólal, s az édes szemek

boldogan villannak felétek!

S ahogy rámnéz, nevetni fog,

majd, megértve, mért hull a könnyem:

„Papa... ne bolondozzatok!...

Minek ez a sírás köröttem?"

 

De nem; ott fekszik... némán, hidegen

és mozdulatlan...

 

Majkov

 

 

A VISSZHANG

 

Felüvölt az erdei vad,

menny dörög, vadászkürt riad,

lányok ajkán friss dal fakad –

s mint jó barát:

rögtön küldi nekik szavad

a válaszát.

 

Egek robaját figyeled,

tengerzúgást és szirteket,

pásztorsípot, Hang, mindenek

szivét betöltő,

de neked nem jön felelet –

 

Puskin

 

 

HÁLAADÁS

 

Hála, Uram, köszönet mindenért:

a szenvedélyért, mely cikázva jár át,

a tanulságért, mit düh és árulás ád,

a mérges csókért, mely üdvöt igért,

a tűzért, mely hiába gyúlt ki bennem,

és minden csalódásért, ami ért;

csak egyet kérek, – azt, hogy már ne kelljen

soká hálásnak lennem mindezért.

 

Lermontov

 

 

SZENT PÉTER NEMET MOND

Le Reniement de saint Pierre

 

Hogy veszi Isten a sok átkot és keservet,

mely szeráfjaihoz naponta felüvölt?

Mint tirannus, akit bor s hús habarcsa tölt,

csak alszik átkaink szelíd zenéje mellett.

 

Kínkamrák s vérpadok hörgő és rémteli

orkánja kellemes karének bizonyára,

hiszen mindaz a vér, mely gyönyörének ára,

máig se tudta az ég szomját oltani!

 

– Ne felejtsd, Jézus, a Gecsemánét: nagy emlék!

Térden és együgyűn könyörögtél Ahhoz,

aki csak nevetett, mikor gyalázatos

bakóid eleven húsodat átszögezték.

 

Mikor láttad, hogy ős istenségedre köp,

a konyhacsőcselék, az őrök és a gárda,

s érezted, hogy tövis hatol a koponyádba,

melyben az óriás Emberiség nyögött;

 

mikor megtötretett tested sulya alatt vad

kínban nyúlt és feszűlt a karod, s vérpatak

s izzadság födte már sápadt homlokodat,

mikor céltáblaként a nép elé kiraktak:

 

láttad-e ujra a tündöklő napokat,

mikor jöttél, a nagy igéretet betöltve,

jöttél, szelíd szamárkancádon, és elődbe,

utadra, pálma- és virágeső szakadt,

 

s a napot, amelyen, hősi jövőt remélve,

a sok hitvány kufárt korbácsolta karod,

s úr lettél végül? A megbánás nem csapott

szívedbe hamarabb, mint a dárda vad érce?

 

– Én, óh én, szivesen távoznám e bomolt

földről, hol nem lehet testvér a test az álom.

Bár lelném, kard-ki-kard, csatában a halálom!

Péter megtagadta Jézust... igaza volt!

 

Baudelaire

 

 

SZENTEK SZENTJE

The Holy of Holies

 

„Ősz apó, bár szemeid

a rejtelmet keresik,

mondd meg, hogy: a kankalin

kis szivében mi lakik?"

 

„Tenger titkot mutató

tündérpici házikó,

tündérraktár, álmodó,

száz mag benne a lakó."

 

„Hát azt, titkok mestere,

s fűé, kőé, tudod-e,

hogy a leg-legpicikébb

mag szivét mi tölti be?"

 

„A Mindenható, kicsim,

Cherubim és Szerafim,

és örök magasztalás:

Adonai Elohim."

 

Chesterton

 

 

TANITÁS

 

Tanitson bármire az élet,

a szívnek hit és csoda kell:

legyen erő, mely nem igéret,

szépség, mely sose múlik el!

 

Sorsa a nem-földi világnak

nem lehet földi hervadás,

harmatos fényének nem árthat

déli nap, semmi tűzvarázs.

 

Ki hiszi ezt az örök titkot,

nem téved és meg nem inog:

nem hal meg minden, ami itt volt,

nem nyit el mind, ami nyitott...

 

De ez a mennyei tudás és

kegy csak a választottaké:

a végső megpróbáltatásé

s a türelmes szereteté,

 

azé, ki a sírót siratta,

védte az elesetteket,

ki lelkét övéinek adta

és mindent végigszenvedett.

 

Tyutcsev

 

 

LITÁNIA

Litanei

 

Mély szomorúság

köde köröttem;

oltalom ujra

a házad, Uram!...

 

Iszonyu ut, sok

fáradalom tört;

üres a szekrény;

csordul a kín.

 

Az epedő nyelv

borodat esdi;

nagy csata volt, és

béna a kar.

 

Inog a lábam,

adj neki támaszt;

törd éh inyemnek

szent kenyered!

 

Szivem szorongva

hivja az álmot;

kezeim aszva;

lázas a száj...

 

Szállj az üszökre

borogatásként;

irtsd a reményt; gyúlj,

égi világ!

 

A lélek alján

lobog a láng még;

legbelül éber

még a sikoly...

 

Öld meg a vágyat;

csukd sebem ajkát!

Vidd a szerelmet;

üdvödet add!

 

Stefan George

 

 

TENEBRIS INTERLUCENTEM

Tenebris interlucentem

 

Pokolba tévedt seregély

dalolt egy sötét fán. S a lelkek

lassan mind emlékezni kezdtek

a földre, hol fény, fű s fa él.

 

S hallván a zene hangjait,

megtudták végre, hogy halottak;

s némelyiknek a karja moccant,

hogy megöleljen valakit.

 

J. E. Flecker

 

 

HITETLEN KOR

 

Nem testet – lelket tipor ma a láb!

Könny nélkül sír a sok keserü gyászon,

s ha kiragadja éjéből magát,

találjon bár fényt, zúgolódva lázong.

 

Hitetlenség aszalja, perzseli;

a tűrhetetlent tűri árva gőgje...

Érzi romlását, tudja, ismeri:

hitre szomjazik, s mégsem kér belőle.

 

Nem mondja már, imában s könnyesen,

bár szemei a zárt ajtón pihennek,

hogy: „Bocsáss be!" S: „Akarlak, istenem!"

s hogy: „Légy támasza törthitű szivemnek!"

 

Tyutcsev

 

 

JULIAN ÉS MADDALO

(Részlet)

Julian and Maddalo

 

Együtt léptettünk, én s gróf Maddalo,

a szűk sávon, az Adria sivó

gátján Velence előtt. Fekete

bogáncs s kétéltű gizgaz növi be,

föld és sós iszap sarja, az egész

partot; folyton nő rajta és enyész

a mozgó bucka; lakatlan, rideg

táján hálóját szárítja s siet

haza a halász. Disze csak egy-egy

törpe fa; meg néhány öreg cölöp,

tört s javitatlan; s ár s apály között

gyér homok gyűl rá, – esti fövenyén

szoktunk lovagolni, a gróf meg én.

Örűltem útjainknak. Szeretek

minden pusztát, magányt; nagy élvezet

hinni, hogy amin csaponghat a szem,

mint álmunk a lélekről, végtelen:

s ez a tenger olyan volt, olyanok

a víznél zordabb partok. S még nagyobb

áldás baráttal lovagolni, úgy,

ahogy mi akkor; a napban kigyúlt

élő habot arcunkba verte bő

ostorával a szél; az ébredő

észak kékre csíkozta az eget;

s édesen zsongva zengtek a vizek,

összhangban a magánnyal: gyönyörű

béke ez, égi, szivbeli derű.

 

Lovagoltunk, csevegtünk; gyors kacaj

vitte agyból-agyba szárnyaival

a gondolatot. Kelt a drága, sok

emlék, amit semmi se lassitott

szomorúvá: csak a visszafordulás,

ami egy kicsit mindig zaboláz.

Szép, hideg este volt; nyugodni tért,

láttuk, a nap, s vele együtt a szél.

Majd komolyabb lett a hang, ahogy a

társalgás szokott, mikor önmaga

féke lesz a gúny, nem nézhetve le

gyűlölt ellenfelét: – keserü, de

megnyerő volt; mint, versben, a Pokol

mikor Isten s a sors témáiról,

szabad akaratról s arról pörölt,

hogy mi volt és mi lehet még a Föld;

mit hiú agy képzelhet vagy hihet,

festhet remény, szűlhet kín s rémület,

mind szóba jött; s én (mert nem haszon-e,

ha fejsze nincs, legalább a nyele?)

támadtam a csüggedést; társamat

viszont elkapta a vad, büszke dac.

Hogy különb volt minálunk, a tudat,

s hogy saját roppant fényét látta csak,

megvakitotta hős sas-szellemét.

 

Közben a nap ott merengett az ég

alján, a láthatár hegyein, – Óh,

be szép az alkony, ha a zuhogó

láng-menny oly földre száll le, mint te, te,

Itália, számüzöttek édene,

te, hegyek, kék ár, s szöllők, s városok

övei, ős tornyok! Megadatott

rajtad állnunk s azt néznünk: aztán,

ahol nyeregből szálltunk, gondolán

vártak reánk a gróf emberei.

Mint akit jó zarándoklata hí,

de megállit a szép táj, minket is

úgy elbűvölt az este, és a víz,

a part és a város közt, a tenger, az

ég képével kövezve. A havas,

tündér Alpok, északról, ködön át

hozták bástyáik menny-tartó sorát

kelet s nyugat közt; és a fél-eget

dús címerzet takarta, fellegek,

fönt, mély bíborban, amely lent, nyugat

lejtőjén csodás színné forrt, vadabb

fénnyé, mint égő arany, s nőtt, tovább,

az izzó résig, hol merengve állt

a nap a gyűrt domb-soron. Híresek

ezek a Dombok, a Jenőiek,

s a Lido rév-cölöpei felett

olyanok, mint egy-egy csúcsos sziget.

Aztán, mint egyetlen, tűz-habu tó,

gyúlt ég és tenger, s a tornyosodó

hegyek, lánghullámokból kelve ki,

a párás napot nyalták: isteni

bíbor fény-lelke keresztűlütött

az ormaikon.

„Várj csak, mielőtt

kihúny", szólt kísérőm, „mutatok egy

még szebb pontot."

 

A laguna felett

siklottunk már; kihajoltam a gyász-

bárkából és csak bámultam a száz-

szín estében a várost: ragyogott

sok szigete, paloták, templomok,

megannyi égbe szárnyaló csoda...

Épp nyílt a szám, amikor –

„Ez az a

szép pont," szólt a gróf, s intett, és simán

megálltak az evezők. „Julián,

nézz csak nyugatra, s figyelj: hallod-e,

mily mély, nehéz harangszó száll ide?"

 

Arra néztem, s köztünk s a nap között

szigeti házat láttam, amilyet

kor korra hagy, hitvány célokra, egy

ablaktalan, torz, bús épületet;

s nyilt tornyot a tetején, ahol a

fényben egy harang járt ide-oda, –

vas-nyelvének épp szólt rekedt szava:

a napot fedve kongott a csupasz,

fekete relief.

„Az, gondolom, az

őrültek háza", mondta Maddalo,

„s a haranglábjuk; az alkonyodó

vizen ilyentájt mindig hallani, ha

celláikból ávéra hívja a

bolondokat,"

„Balsorsukért amit

zord uruk vár, a hála kitelik

tőlük, s a remény," feleltem.

„Ohó!

Fúvod a nótád," intett Maddalo.

„Hogy nem változunk! Vagy a régi, lám:

Krisztus nyájában veszélyes pogány,

farkas a barikák közt. Nem uszol?

Félj a Gondviseléstől!" Már sehol

se láttam arcán a vidám mosolyt.

„Pedig", folytatta, „ez a földi sors!

 

S ez jele és szimbóluma lehet

annak, ami isteni és örök;

ég-fényű tornyából, ahol komor

harangként kong, lelkünk világa szól

s vágyai, lent, hol törtek a szivek,

imára gyűjtik – az őrülteket;

miért? nem tudják, – s éj jön, a halál,

s mint e dús képpel az alkony, kiszáll

emlékezetünkből, és vele, mind,

mi vonzott, s megcsalt." –

Értelem szerint

idézem most a szavait, noha

erőtlenűl. A nap nagy csillaga

időközben a hegy mögé zuhant;

s már nem látszott a fekete harang;

s a rőt torony megszürkűlt; s ami, ott,

közbűl volt, templom, paloták, hajók,

zavaros árny lett: a bibor vizek

némán temették a narancs eget.

Alig beszéltünk; majd, útközben, a

házam előtt, letett a gondola...

 

Másnap köd volt s hideg eső szemelt;

Maddalóhoz mentem: még föl se kelt,

s igy lányával játszottam. Gyönyörübb

csöppség e földre még sose került:

komoly, gyengéd, kedvesen drága vadság,

szándéktalan báj s édes gondtalanság.

Két szeme – nincs rá szó! – az égi bolt,

az olasz ég két iker tüze volt,

s ugy sugárzott benne az értelem,

ahogy csak emberarcban: énnekem

fő-kedvencem volt: törékeny-finom

tagjai ringtak már a karomon,

mikor megjött e zord világra; de

tán rám ismert, volt pajtásra, kin e

félév kevesebbet változtatott,

mert hogy első félelmén tuljutott,

épp görgettük a billiárdgolyót,

mikor jött a gróf. Üdvözlés után –

„Esti szavaidból valami árny

ül a lelkemen – ha az ember oly

passziv lény, mint mondod, nem tesz komoly

kárt semmi vallás s ősi jósige

(bár vas nyügét én nem birnám sose),

ha egy tudatlant igájába tör:

én épp forditva" – majd, hogy ennyiből

nem értett meg, folytattam: „Ime, e

szabad, vidám, ártatlan csemete

boldogan él, nem gyötri semmi gond;

mig bennünk sok beteg eszme zsibong,

példa vagy rá – saját akaratunk,

ha ily önkéntes kin rabja vagyunk, –

lehetnénk mások is – mindaz, amit

a sziv üdvnek s fenségnek álmodik.

Lelsz szépséget, szerelemet s igazat

kivül az agyunkon? Ah, volna csak

erőnk rá, egy lenne a tett s a vágy!"

„Az ám, ha volna, – de mily hiuság

erőre vágynunk!" – mondta Maddalo, s:

„téged ködkép áltat." „Nem bizonyos."

feleltem, „s aki próbára teszi,

megtudhatja, kötik-e láncai:

talán csak szalmaszálak... Régi szó,

hogy sok türhető, sok szétzuzható

abból, ami ront s kinoz. A saját

hatalmunk szabja tett s türés fokát,

– hogy miben, a próba mutatja meg;

s ez e létnél s sirnál több s nemesebb, –

vélték az Ész antik királyai,

nem lévén még a Vallás rabjai;

s kit egy kin nyom kinzott társaival,

ma is ezt hiszi, vallja." „Kedvesem,"

felelt Maddalo, „az én nézetem

meg nem ingatod, bár, tudom, remek

és cáfolhatatlan a rendszered,

szavakkal az... Ismertem valakit,

ki nemrég ide vette utjait

városunkba... Igy vitáztam vele;

s most megőrült. – Ugy érvelt, mint ma te –

Szegény fickó! ha kedved van, gyere,

fölkeressük: vad beszédeire

szétfoszlik fellengős elméleted."

 

„Remélem: másképp, de tételemet

igazolja; s épp a tudáshiány,

mely rossz dolgoktól „jó lelket" kiván

magában vagy másban, az törte meg

lelkét – vannak büszke természetek,

akiknek nem fontos, csak az az egy,

hogy szeressenek s szerettessenek;

és csoda-e, ha, bukva, eleven

halált halnak? Ez nem végzet, hanem

magunk-gyártotta baj."...

 

Shelley

 

 

POLYKRATESZ GYŰRŰJE

Der Ring des Polykrates

 

Fent állott palotája ormán,

szemét örvendve körbe hordván

a hódoló Számosz felett:

„Enyém a föld, a víz, a város."

szólt az egyiptomi királyhoz,

„ismerd el, boldog lehetek."

 

„Kegyét az ég rád bőven ontja

s aki veled tört hatalomra,

mind féli erőd jogarát.

De egy él és bosszút liheg még,

nem hiszem addig a szerencséd,

amig ellenség les reád."

 

A király még be sem fejezte,

és hirnök üdvözli sietve

Miletosból a zsarnokot:

„Lobogjon ünnepi, fehér láng

oltáraidon s friss babérág

övezze, uram, homlokod.”

 

„Dárdánk a pártütőt leszúrta:

e sikerrel köszöntet ujra

hű hadvezéred, Polydor, –"

s mindkettőjük vérrel ijeszti,

mert egy jólismert főt emel ki

egy sötét tál leple alól.

 

Meghökken és hátrál a vendég:

„Mégse hidd hűnek a szerencséd,"

szól s hangja félelmet takar,

„Ne felejtsd: csalóka habon ring

flottád s kétes rajta a sok kincs,

könnyen szétzúzza a vihar."

 

Még ki se mondta, s zúgva tör föl

az ujjongás a kikötőből,

az egész város zeng bele:

mi messzi fűszert s aranyat hoz,

most tolong a hazai parthoz

a hajók árbocerdeje.

 

Elámúl a királyi vendég:

„Ma jókedvében a szerencséd,

de hogy csapodár, ne feledd.

A vad Kréta vitéz hadával

ide tart a tengeren által

és ostromzárral fenyeget."

 

Utolsó szava el se hangzik,

a hajóktól árad s viharzik

a nép és zúgja: „Diadal!

Kréta gályái zúzva, törve,

a szél a hadvészt elsöpörte,

csillapúlhat a harci zaj!"

 

A vendégbarát szíve borzad:

„A szerencséd káprázatos nagy,

s reszketek, hogy a bosszu gyors!

Dermeszt az irígy ég haragja:

halandónak még sosem adta

kegyét zavartalan a sors!

 

„Nekem is kedvezett az isten,

minden királyi tetteimben

siker sikert tetőzve ért;

de volt egy szép fiam, imádtam,

azt rabolták el, halni láttam:

ő volt az adó üdvömért.

 

„Szived, hogy szabadúlj a rossztól,

kérjen a Láthatatlanoktól

mézedbe fanyar cseppeket.

Nem végzi jól, láttam elégszer,

akire mindig tele kézzel

szórnak áldást az istenek.

 

„S ha nem hat rájuk az imádság,

fogadd meg barátod tanácsát

s balsorsod te magad idézd:

ami kincseid igaz éke,

hajítsd a tenger fenekére

lelket legnagyobb gyönyörét."

 

S szól Polykrátesz, szava reszket:

„Legdrágább kincsem és a legszebb

a szigeten ez a gyürű.

Átadom az Erynnyszeknek:

szerencsémért tán vezekeltet.

Vesszen... Nézd: máris elmerűlt."

 

S másnap, hogy az első sugár gyúl,

egy halász mosolyogva járúl

ura elé az udvaron:

„Olyan halat fogott a hálóm,

amilyet soha még, királyom:

fogadd el teneked hozom."

 

S a szakács, hogy fölhasitotta

a halat, riadtan futott a

trónhoz, s kiáltva s boldogan:

„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,

benne volt a nagy hal hasában,

óh, szerencséd határtalan!"

 

Irtózva fordult el a vendég:

„Halál volna, ha itt maradnék,

baráti szóm többé ne várd.

A végzet romlásod akarja,

futok, itt ne érjen a karja."

Szólt, és nyomban hajóra szállt.

 

Schiller

 

 

ÉJFÉLKOR

Um Mitternacht

 

Egy! Ember, vigyázz!

Kettő! A mély éjfél mit magyaráz?

Három! „Álmodtam és –

Négy! „oszlik rólam a mély varázs!

Öt! „ A Lét nehéz –

Hat! „s több, mint a nappali tudás!

Hét! „Fájdalma mély –

Nyolc! „de kéje mélyebb, mint a jaj!

Kilenc! „Jaj szól: Ne élj!

Tiz! „S a kéj öröklétet akar –

Tizenegy! „– mély, mély öröklétet akar!"

Tizenkettő!

 

Nietzsche

 

 

NEM IZGAT, HOGY ITÉL...

Und was die Menschen meinen

 

Nem izgat, hogy itél s mi

csábít mást; a nehéz:

magammal összeférni,

két félben egy egész;

mert mig hány-vet a lét, mind

egy-egy Itt s Ott vagyunk:

ez szól: még mennyi cél int,

az: jobb ha maradunk.

Mód, hogy beláss szivedbe,

van mégis, de csak egy:

villám gyanánt kövesse

friss ötleted a tett!

 

Goethe

 

 

MIROGOJ

 

A zágrábi temetőben, a Mirogoj-on,

lehullott szememről Dél édes húmusza,

Zágráb temetőjében a hosszú keresztsorokon

járt a szemem, s mást nem lát már soha,

csak e fakereszteket – oly egyforma, egyforma mind,

amilyen egyformán gyilkol a kézitusa.

 

E csuklóbakötött, szuvas kezek

megragadták s elvitték szívemet:

e földalatti menet kísért világnagy utamban.

Meszes sírokon nevek hervadoztak,

bennük a világháború sok-sok hullája rothadt;

közéjük, mélyre, mélyre zuhantam;

és a halott, hozzám nyomakodva, mint

csengő hang, kérdezte mind:

Élő, felelj,

mért estem el?

 

Megérzi a gyökér, ha virágja napba ért,

élőtől tudja meg a halott, hogy mért esett el;

lehet király, haza, minden, amiért verekszel,

de halni – nem halhatsz akármiért.

Óh, Oroszország, Cseh- s Németalföld katonái, Frankhon,

a ti sír-vér-hagyatékotokat szorítja a markom:

imádkozom fölötte, hogy kihajtson

s szülője legyen bornak és kenyérnek; –

s kérdéseteket, mely súlyosan, ércesen

kondúl, keblem magasába akasztom,

égi parancsra, én, élő, s élőkben éltetem

élő kérdéseteket, – óh, halottjai a Föld Minden Harcterének.

 

Jiři Wolker

 

 

AZ UJ COLUMBUS

Der neue Columbus

 

Barátnőm, – mondta Columbus, –

ne higgy génuainak!

A távoli, a kalandos,

a messzi kék vonzza csak!

 

Idegenbe üt az órám!

Génua – rég tovahalt –

Sziv, légy hideg! Kéz, a kormányt!

Előttem: víz – s part? – a part? – –

 

Álljuk helyünket keményen!

Nekünk vissza soha már!

Nézz ki: messze egy remény int,

egy dicsőség, egy halál!

 

Nietzsche

 

 

HOL?

Wo?

 

Sírt a vándor hol talál, ha

megtöri a hosszu út?

Álma fölött déli pálma,

vagy a Rajna hársa zúg?

 

Sivatagi kéz kapar rám

homokot, ha nem leszek?

Vagy egy tenger puha partján

a fövényben pihenek?

 

Mindegy! Ami környez, Isten

szabad ege, itt vagy ott:

mint halotti mécs, fölöttem

lengenek a csillagok.

 

Heine

 

 

A TENGER ÉNEKE

Gesang des Meeres

 

Gyermekeim, felhők, készülődtök?

Jó szerencsét, majd csak visszajöttök!

Most rohantok, vigan gomolyogva,

nem hallgattok az anyai szóra.

 

Hullámaim nektek unalom már,

a Föld vonz és ami messze, ott vár:

szirtek, partok, őrtűz éji tornya!

Rajta, fiúk! mindig uj kalandra!

 

Vitorlát föl! Rajta! Égbe kelve,

ormot hágva, völgy fölött lebegve!

Száguldjatok villámló csatákba!

Öltözzetek harcok bíborába!

 

Zápor zúgjon! Kutak vize forrjon!

Hullám hízzék, száz forrás buzogjon!

Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán –

Aztán vissza, gyermekeim, hozzám!

 

Meyer

 

 

HALOTTI BESZÉD EGY MADÁR FÖLÖTT

Totenspruch auf einen Vogel

 

Óh, icipici sors! Óh, toll, te, sófehér,

vérfoltos, melyet a park útján hány a szél!

Állj meg, vándor. De nem, – menj; csak tűnődj el egy

másodpercig az itt kimúlt madár felett.

Óh, törékeny halál! Óh, te, iszonyu suly,

mely, itélet gyanánt, létünkre súlyosúl.

Bizony, nem nagy a nagy, nem kicsi a kicsi:

tűnnek Isten előtt a föld mértékei.

Fölvettem a pihét, kemény tű a hegye,

betűket karcolok a homokba vele.

Madárgyors villanást nem él túl ez a por

rajza a teljes szélcsöndben is szétomol.

Akarna csak az úr földi dolgot öröknek,

márvánnyá válna most e darabja a földnek.

De ő úgy látja, hogy jobb, ha, neki s magunknak:

por, kő, betű, madár s én s te egy perc vagyunk csak.

 

Werner Bergengruen

 

 

EGY KÖLTŐHÖZ EZER ÉVVEL EZUTÁN

To a Poet a Thousand Years Hence

 

Én, ki ez édes, ősi dalt

irtam, s kit ezer év temet,

hirnökűl a jövőbe halk

szavaimat küldöm neked.

 

Tengert hogyan hidaltok át

s a vad égben robogtok-e,

nem érdekel, s hogy palotát

kőből vagy ércből raktok-e.

 

De tudod-e még, mi a bor,

s Jón-Rosszon a bohó vita,

szép lány, és zene, és szobor,

s az égbe röppenő ima?

 

Hogy találkozunk? Utra kel

álmunk, s mint a szél, lengedez,

tudta ezt már háromezer

éve a vak Maeonidesz.

 

Óh, leendő Árny, akit a

mi édes nyelvünk multba csal,

betűzz, magányban, éjszaka:

költő voltam és fiatal!

 

S mert sose rázom meg kezed

s vállamon sohasem zokogsz,

köszöntsön, tér s idő felett,

a lelkem. És érteni fogsz.

 

J. F. Flecker

 

 

IMA APOLLÓHOZ

Quid dedicatum poscit Apollinem

 

Phoebus, mit kér uj templomod ünnepén,

mit kér poétád? Mit, mikor uj borát

loccsantja? Nem csábítja boldog

Sardiniánk viruló vetése,

 

sem a parázsló-boltu Calabria

csordái, és az indus ivor s arany,

sem a föld, mit partján a Líris

halk vize símogat és harapdál.

 

Csak messe kampán szőlleit, akinek

azt adta sorsa, és csak ürítse szír

árún cserélt borát, aranyló

serlege gyöngynedüjét a kalmár;

 

az ég kegyeltje, bűntelen évre-év

ki az Atlantin négyszer is áthajóz, –

nekem jó az olaj bogyója

és a katáng, meg a könnyü mályva.

 

Élvezni, mim van, hadd legyek ép, erős:

ezt add, Apolló, s lelki derűt vele,

s adj, kérlek, vénséget, ne rútat,

és ne olyat, mely a dalt felejti!

 

Horatius

 

 

BUCSU

 

Zöld hegyekkel tornyosodik Észak,

arra zúg a tajtékos folyó.

Bírd ki, szivem! Itt a búcsu perce.

Nemsokára indul a hajó.

 

Száll az utas lelke, mint a felhő.

Nyugatról a nap emléke int.

Isten veled! Kint a sűrü estben

nyihogva kapálnak lovaink.

 

Li Taj-po

 

 

AZ ÉV UTOLSÓ ESTÉJÉN

 

Milyen este van? Ma zárúl az év.

Gyertyák, bor. Gyere, nincs könyörület:

a hszjen-jang-i korcsmában (van időm!)

most kakasszóig kockázom veled.

Bűvölök, bőgök: „Jőjj ki, öt fehér!"

Térdet hajtok előttük s fejet.

Hiába. Néha póruljár a hős.

No de egyszer csak én is nyerhetek?!

Tünődj el a kalandhős, nagy Lju-Ji-n:

koldus volt – s milliókat veszitett!

 

Tu Fu

 

 

FELFÖLD, HEGYEIM

My Heart's in the Highlands

 

Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!

Felföld: oda, csak oda!... Fegyveresen

szágúld a vadász... fut előtte az őz:

Felföldön a szívem, akárhol időz!

 

Felföld, Hegyeim, kik a hőst szülitek,

hejhó, bucsuzom most: ég veletek!

Út bárhova, évszak akárhova vet,

Felföld, Hegyeim, a szivem tietek!

 

Hejhó, gyönyörű, hófödte orom,

hejhó, szakadék, s zöld völgy: bucsuzom;

hejhó, meredély, s erdők, suhogók,

hejhó, patakok, s ti, vizek, zuhogók!

 

Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!

Felföld: oda, csak oda!...! Fegyveresen

szágúld a vadász... fut előtte az őz:

Felföldön a szívem, akárhol időz!

 

Burns

 

 

J. P. POLONSZKIJ BARÁTOMNAK

 

Kedves szavadra hang belőlem nem felel már,

rólam a süket éjt nem űzi ébredés:

a hamvadó parázs végső füstcsíkja elszáll

és észrevétlenűl a sötétségbe vész.

 

Tyutcsev

 

 

MINT AKI NAGY HÍRT...

 

Nincs nap, hogy a lelkem ne fájna,

ne hívná a mult perceit,

szavakat keres, de hiába,

és döbbenten sorvadozik,

 

mint aki gyermekkora táját

vágyik, azt vágyik látni még,

s hírt hall, nagy hírt, azt, hogy hazáját

elnyelte a tengerfenék.

 

Tyutcsev

 

 

UJ TENGEREKRE

Nach neuen Meeren

 

Oda! – s úgy lesz! És ezentúl

utam kezem szabja ki.

Nyilt, uj, kék tengerre indúl

hajóm, a génuai.

 

A táj egyre glóriásabb,

Dél alszik Idő-Teren – :

már csak a te óriás-nagy

szemed néz rám, Végtelen!

 

Nietzsche

 

 

KALENDÁRIUM

Kalendarium

 

Január, csupa hó, csupa hó az est.

A sötét szoba hallgat,

a gyermek félni kezd.

 

Mi suttog a nád közt? Február.

A vattahaju bácsi

folyton templomba jár.

 

Bánatos esők, március.

Mit ér az uj virág, ha

a szív mégis borús?

 

Szél-lenge nyírfák, április.

Mosolyog a fiúcska,

még ha pityereg is.

 

Május, rigófütty, orgona nyit.

„Örökké!" – gyúl az alkony

és két árny esküszik.

 

Erdős junius, fullatag.

A csillagos éjszaka nagy célt

mutat a férfinak.

 

Juliusban kalász, pipacs.

Titok mozdúl az asszony

nehéz szíve alatt.

 

Mennykő a tág augusztuson át.

Korlátaira eszmél

a bölcs és nézi magát.

 

Szeptemberi ég, fecskék rajai.

Hazavágyik a vándor: a Föld már

nem elég nagy neki.

 

Októberi szél, elvérzik a kert.

Szállna végre magába,

aki csak ünnepelt!

 

November. Holló károg elő.

Siet magánya elől a

ködben a figyelő.

 

December. Az ég langy pelyhe szakad.

Béke mindennek a földön

és emberi jóakarat.

 

Josef Weinheber

 

 

AZ EMLÉKMŰ

Exegi monumentum

 

Szobrot állítottam a népemben magamnak:

nem emberkéz müve, utját gyom nem növi,

égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat,

a hőt Sándor cárt hirdeti.

 

Egészen soha én meg nem halok. Befödhet

rontó sír, ahová a test salakja tér,

glóriám őrzik a dalaim, míg a földnek

költője, bár csak egy is, él.

 

Beszárnyalja nevem messze Oroszországot

s minden nép s törzs nyelvén külön megszólalok,

ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok

és irámbőrös tunguzok.

 

S féltett kincs maradok népem hálás szivében,

mert a jó ösztönét szítottam benne csak,

mert bús napokban a szent szabadságnak éltem

s védtem az elbukottakat.

 

Istenednek figyelj mindig szavára, Múzsa!

Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj,

tekints közönyösen a tapsra és a gúnyra

s a balgákkal ne pörlekedj!

 

Puskin

 

 

AZ ELVESZETT PARADICSOM

 

MÁSODIK KÖNYV

 

Book II: High on a throne of royal state, wich far

 

Tartalom

 

A tanácskozás kezdetén Sátán vitára bocsátja, hogy a Menny visszahódítására nem kellene-e új harcot megkísérelni: némelyek javallják, mások ellenzik. Egy harmadik indítványt fogadnak el, melyet már előbb felvetett a Sátán: meg kell vizsgálni: mi az igazság abban a mennyei jóslatban vagy hagyományban, amely ama másik világról s a teremtmények ama másik fajtájáról szól, akik velük egyenlőeknek vagy nem sokkal alábbvalóaknak ezidőtájt volnának teremtendők. A hallgatóság zavara, hogy kit küldjenek ki e nehéz nyomozásra. Sátán, a Főnökük, vállalkozik rá, hogy egymaga megteszi az utazást; magasztalják és megtapsolják. A Zsinat így végződvén, a többiek különféle irányban és különféle foglalatosságra szétoszolnak, hogy Sátán visszatértéig eltöltsék idejüket. Sátán útrakél a Pokol Kapui felé, azokat csukva találja, őreik ott ülnek előtte. A Kapukat végül megnyitják, és eléje tárul a nagy Mélység a Pokol és a Menny között. Mily nehézséggel hatol át rajta Sátán, akinek Kháosz, ama hely Hatalmassága, ad irányítást; és hogyan pillantja meg a keresett új világot.

 

Királyi trónján fent, mely messze túl-

ragyogta kincses Ormuzt s Indiát

s hol csak esőz dús gyöngyöt s aranyat

vad uraira a pazar Kelet,

büszkén ült Sátán: érdem vitte ily

gonosz fenségbe; kétségbeesésből

reményén túltörve s túlon is

túlvágyik, hiu harcát telhetetlen

folytatni a Mennyel; s mert okúlt,

10       így fejtette ki gőgös terveit:

„Erők s Hatalmak, Égi Istenek,

minthogy torkába Mélység halhatatlan

Erőt nem zárhat, sújtva s bukva se

mondok le a Mennyről. Égi Erények

feltámadva csak még félelmesebben

és dicsőbben ragyognak, mint előbb,

s bátrak, nem rettegni uj végzetet.

Bár engem jog s Menny érc rendje előbb, majd

szabad választás s ezen túl ami

20       érdemet harcban s tanácsban szereztem,

vezérré tett már, csorbánk eddigi

jóvátétele s teljes egyetértés

most még fentebbre emelt, e szilárd

s irígyeletlen trónra. Magasabb rang

s vele boldogabb égi hely iríggyé

tehet minden alantast; itt viszont ki

irígyli Azt, kit helytállni a csúcs

a Dörgő első céljává – a ti

bástyátokká – tesz s végtelen kinok fő-

  30       részesévé? Hol nincs jó, amiért

küzdhetünk, ott párt nem ébreszt viszályt;

így a Pokolban nyilván senki sem kér

rangtöbbletet: jelen kín senkiben

nincs oly kevés, hogy lelkében a becsvágy

többért esengjen. Egység, hit, s szilárd

összhangunk e fölényével, amely

több, mint amit Menny adhat, ujrakezdjük

pörünket jogos, ősi örökünkért,

biztosabb sikert várva, mint amennyit

  40       siker adhatott volna; – s hogy mi a

legjobb út, a nyilt harc, vagy a födött csel:

vitassuk meg. Halljuk, ki mit tanácsol."

Szólt és utána Moloch, jogaras

király, állt fel, legerősebb-vadabb

Szellem az égi harcban, s még vadabb most,

kétségbeesve. Egyszint látszani

tört erőben az Úrral; s veszni, ha

hátrább szorúl; e gondját vesztve minden

félelme eltűnt: Istent s Poklot és még

50       rosszabbat, semmit se bán; s így beszélt:

„Szavazatom a nyilt háború. Cselhez

nem értvén, nem dicsekszem vele: szőjjék,

kiknek kell, s mikor az kell; de ne most.

Mert, mig ők, a cselszövők, ülnek, a

többiek, harcrakész milliók, rohamjelt

epedve, szintén üljenek, henyén,

Menny szökevényei, lakhely gyanánt

a gyalázat e mocskos katlanában,

a Zsarnok börtönében, aki úr, mert

  60       késlekedünk? Nem! Törjünk rögtön inkább

utat – kezünkben Pokol lángdühe –

az Ég magas tornyain át, kinunkat

iszonyú fegyverekké alakitva

a Kínzó ellen: hogy mindenható

gépe zajára Alvilág dörögjön

választ neki, s lássa: villám gyanánt

fekete tűz s iszony éppoly haraggal

lő Angyalaira, s Trónját magát

tartaroszi kén s uj tűz önti el,

70       maga-gyártotta kín. Vagy tán nehéz

s meredek az út, az, hogy fönt az ellen

s toronyrepüléssel kell rája csapnunk?

Gondolja meg mind, kit a feledés-tó

álomitala nem kábít ma is,

hogy minket saját mozgásunk emel

ős székhelyünkre; hullni, bukni nékünk

idegen sors. Ki nem érezte, nemrég,

mikor tört utóvédünk a vad Ellen

úgy verte s minket a mélybe szorított,

80       mily erőszakolt s gyötrő repüléssel

süllyedtünk le? Fölszállni könnyü hát;

s a vég ijeszt: az erősebb haragja,

ha ujraszítjuk, még rosszabb utat lel

rontásunkra! Minthogyha a Pokolban

volna még rosszabb rontás: mi nagyobb rossz,

mint itt lakni, üdvből kiverve, e

szörny Mélységben végső jajra itélve,

hol olthatatlan tűz kényszere rág

s mar bennünket a vég reménye nélkül,

90       Dühe rabjait, ha bűnhődni hív

a könyörtelen korbács és a kínpad

órája? Hogy még jobban összetörjünk,

ahhoz teljes halál kell s megszünés.

Mit rettegünk hát? Mi tart vissza, végső

Dühét kihívni? Az, így szítva, vagy

egészen elemészt s megsemmisíti

mai lényünket – sokkal boldogabb

sors ez, mint ha örök a szenvedésben! –

vagy, ha létünk csakugyan isteni

100      s nem szűnhet: akkor, legalább e részben,

rosszabb nem sújt; s lesz kipróbált erőnk,

Mennyét dúlni, s Trónját, mely végzet-adta

s elérhetetlen, szakadatlanúl

riogatni örök rohamainkkal:

ami, ha nem győzelem is, de bosszú."

Így szólt, sötéten; szeme desperált

bosszú s harcvágy: veszély annak, aki

isteneknél kevesebb. Vele szemközt

Belial kelt föl, halkabb s emberibb;

110      Ég nem vesztett szebb személyt; szemre nagy

tettek hőse, s méltóságteljes alkat.

De bent űr s hamisság, bár manna hullt

ajkáról, s tudta, jobb üggyé a rosszabb

hogy festhető át, zúzva, fölborítva

az ész szavát; mert lelke alacsony volt,

bűnre serény, nemes dolgokra félénk,

s megnyerő hangon így kezdte szavát:

„Nagyon a nyilt harc vonzana, Urak, mint

gyűlöletben elsőt, ne lenne csak

120      a rögtöni had legfőbb érve legfőbb

ellenérv, és ne vonná szinte máris

baljós látszatba a vállalkozást:

ím Az, aki fegyvertényekben első,

tanácsában s abban, amiben első,

nem bízik, s dacát kétségbeesésre

s teljes romlásra alapozza, mint

végcélra, némi bősz bosszú után.

S mily bosszú ez? A Menny tornyai tömve

fegyveres őrséggel, hogy oda nincs út,

130      légiói gyakorta a szegélyező

Mélységnél táboroznak, vagy sötét

szárnyán az Éj országát kémlik át;

rajtaütés kizárva! Igy, utunk

törne be bár, s nyomunkban az egész

Pokol fekete zendülése, hogy

elöntse Menny szűz fényét: ronthatatlan

ülne trónusán nagy Ellenfelünk,

s mocsoktalan, és az Étheri Lény, a

szennyezhetetlen, csakhamar kiűzné

140      a vészt, s győztesen elpusztítaná az

alsóbb tüzet. Így hát, törten, a teljes

kétségbeesés a végső reményünk:

a mindenható Győző dühitése,

hogy végezzen ki? Ez a gyógyulásunk,

a teljes nemlét? Gyászos gyógyulás! Mert

szenved bár, ki dobja el tudatát,

öröklétjáró gondolatait,

hogy veszzen inkább s nyelje semmibe

a léttelen Éj roppant öle, minden

150      érzék s mozgás gyilkosa? És ki tudja,

ha ez jó is, ádáz ellenfelünk

teheti-e ezt, s akarja? Az első

kétséges; hogy sosem akarja, biztos.

Őt, ki oly bölcs, ráveszi tán haragja,

véletlenűl, vagy fékét vesztve, hogy

kivégezze, dühében, s örömünkre,

elleneit, kiket Dühe örök

büntetésre tartogat? ,Rajta hát!'

mondja a harc-párt. – ,Ha sors és itélet

160      örök kínra tart életben, akármit

teszünk is, többet mit szenvedhetünk,

rosszabbat mit?' Nos, ez a legnagyobb rossz,

így ülni, így, fegyveresen s tanácsban?

Hát amikor hanyatthomlok futottunk,

mennykövektől üldözve, sújtva és a

Mélység páncélját kértük? Pokol akkor

sebünk pajzsának tűnt föl. Vagy mikor

a tűz-tó lánca nyomott? Az rosszabb volt.

S ha e vad tüzet lobbantó lehellet,

170      ébredve, hevét hét-oly dühre szítja,

s lángjaiba merít? Vagy ha a nyugvó

bosszú ott fent ujra fegyverzi rőt

Jobbját, hogy gyötörjön? Vagy tárait ha

mind nyitná a Pokol, s ez a tető

tűz-kataraktákat okádna ránk,

ömlő borzalmat, rút fenyegetést, hogy

egy nap fejünkre szakad, mialatt mi,

tán épp dicső harc tervén lelkesedve,

tűz-förgetegben csapódunk egy-egy

180      szirtre, mely átdöf, dúló viharok

gúnyprédáit, vagy ha, láncolt rabok,

a fővő Óceánba süllyedünk,

hogy folyton jajgatva, ott társalogjunk,

részvét s szünet nélkűl, reménytelen,

végenincs időkig? Ez rosszabb lenne.

Harcot tehát, se nyiltat, se dugottat,

semmiképp sem javaslok; mert erő, csel

mit ér Ellene? Ki csapja be Őt, ki

mindent egyszerre lát? Magas Egéből

190      nézi s neveti hiú terveink:

oly mindenható megtörni hatalmunk,

mint bölcs, ravaszságunk kijátszani.

Éljünk hát, ily rútúl, Menny sarjai,

így megtiporva, s idetűzve, láncot

és kínt tűrni? Jobb így, mint még rosszabbúl,

én azt hiszem; mert kikerűlhetetlen

végzet igáz, s mindenható parancs:

a győztes akarata. Tűrni, tenni –

egyforma az erőnk; és nem csalárd,

200      törvény szabja így: ha bölcsek vagyunk

már akkor így döntünk, amikor oly nagy

harcba kezdtünk, s úgy nem sejtve, mi lesz.

Nevetem a bősz dárdázót, ki, ha

veszti fegyverét, borzong tűrni azt,

amit tudhatott hogy jön: szenvedést,

száműzetést, szégyent, bilincset, a

győző itéletét. Most ez a sorsunk,

és ha tudjuk tűrni, viselni, legfőbb

Ellenfelünk haragja csillapúlhat

210      s talán felejt majd, száműzötteket,

ha nem bosszantjuk, s elég lesz neki

ennyi büntetés; ha lehellete

nem szítja, e dúló tűz is lohad.

Tisztább lényegünk akkor ellenáll

gonosz gőzének, vagy, edzve, nem érzi,

vagy pedig, végűl, képletében és

hőfokában e helyhez hasonúlva,

hevét rokonképp s jajtalan veszi:

e rém megenyhűl, fény lesz a homály.

220      S hozhat reményt a jövő szüntelen

sodra is, véletlen és fordulat:

érdemes várni rá, mert mai sorsunk,

boldognak rossz bár, rossznak nem legrosszabb,

hacsak mi magunk nem rontjuk tovább."

Okos mezben Belial így tanácsolt

dicstelen csöndet, békés tunyaságot,

nem békét. Majd Mammon szólt s így beszélt:

„Vagy a Menny Királyát detronizálni

harcolunk, ha a harc jobb; vagy veszített

230      jogunk visszapörölni. Őt leverni

reményt csak az adhat, ha az Örök Sors

enged a Véletlennek s a Khaosz dönt.

Az a hiú remény, és meghiusítja

emezt is; mert mi helyünk lehet a

Mennyen belűl, mig Menny legfőbb Urát

le nem vertük? Föltéve, hogy megenyhül

s uj hódolat igéretére köz-

kegyelmet ad: hogy tudnánk a szine

előtt állni, megtörve, s tűrni érc-

240      törvényét, azt, hogy himnuszt zengve áldjuk

Trónját, és Istenségét kicsikart

allelujákkal; mig ő irigyelt

fenségben ül, Urunk, s oltára égi

virágok égi illatát lehelli,

szolga-adónkat? E tiszt várna ránk

a Mennyben, ez a gyönyör: kimerítő

egy öröklét, azt magasztalni folyton,

akit gyűlölünk! Vessük el tehát,

amire erőnk csorba, ami, kegyből,

250      vállalhatatlan, noha égi, – fényes

jobbágy-létünket; s keressük javunkat

saját magunkban, éljünk, mi sajátunk,

abból: magunknak, s bár e nagy magányban,

szabadon, senki rabja, többre tartván

kemény szabadságunk, mint könnyü jármát

a szolga pompának. Legjobban úgy

tűnünk ki, hogyha kicsinyből nagyot,

a kárból hasznot, átokból szerencsét

tudunk formálni, s bajban is akárhol

260      boldogulunk s munkával, türelemmel

kellemessé dolgozzuk ki a kínt.

Mért félünk e sötét Mélytől? A Menny

mindentkormányzó Ura hányszor ül

felhős éj-ködben, s nem csökken a fénye:

sötét fenségbe rejti trónusát,

s abból, dühét felvonúltatva, mély

mennykő-raj zúg, s Poklot játszik a Menny!

Mint Éjünk Ő, ne tudnók mi a fényét

utánozni, ha tetszik? E sivár táj

270      csak rejt titkos fényt, gyöngyöt, aranyat;

ügyességünk van: teremtsünk belőlük

nagyszerűt; s többet mit mutat a Menny!

Gyötrelmeink idővel ellenünkké

válhatnak, e szúró tűz oly szelíddé,

amilyen zord most, hőmérsékletünk

elegyűl, s az okvetlen szünteti

kínunk érzetét. Minden dolog a

békét ajánlja, a kialakúlt rend

nyugalmát, jelen bajaink sima

280      és legjobb rendezését, nem felejtve,

mik s hol vagyunk, s végképp feladva minden

haditervet. Hallottátok tanácsom."

Alig végzett, felmorajlott a gyülés,

oly hangon, mint ha sziklás üregekben

meglakik a zugó szél, mely egész

éjen át tengert kavart s most rekedten

ringatja a fáradt hajósokat,

kiket vész után bárkán, csónakon

horgonyozni öbölbe vert a sors:

290      taps közt így végzett Mammon, így fogadták

béketanácsát; mert még egy csatától

Pokolnál jobban féltek, úgy szivükben

dolgozott még Mihály kardjának és

mennykövének iszonya; és a vágy is,

megteremteni lent a birodalmat,

melyet bölcs rendszer, sok múló idő

s utánzás a Menny párjává emelhet.

Ezt látva Belzebub, Sátán után

a legfőbb szék ura, szigoru szemmel

300      fölkelt, s keltében mint egy államoszlop,

olyan volt; mély ráncokban homlokán

megfontoltság s a közjó gondja, arcán

fejedelmi értelem tündökölt,

fenség, bár csupa rom. Ott állt a bölcs,

s látszott, atlaszi válla óriás

országok terhét bírná; szeme oly

csöndet keltett s figyelmet, mint az éj, vagy

a nyárdéli levegő. Igy beszélt:

„Trónok s Fő-Hatalmak, Menny sarjai,

310      étheri Erők! – vagy mondjunk le máris

e cimekről, s rangot váltva legyünk a

Pokol Fejedelmei? Mert a többség

itt-létünkhöz húz, ahhoz, hogy teremtsünk

virágzó hazát – persze: álmainkban,

s feledve, hogy a Menny Királya börtönt

adott e hellyel, nem karja hatalmán

túli biztos menhelyet, s nem azért, hogy

az Ég törvényeitől menten ujra

szövetkezhessünk Ellene, hanem

320      hogy érc-gúzsban, noha ily messze űzve,

csak legyünk itt, legkeményebb igában,

rabszolgáinak sokasága. Mert Ő,

– ez biztos – fent és lent s kezdettől a végig

egyetlen Király marad, s pártütésünk

mit se szakít el tőle, sőt hatalma

tulér a Poklon s vas jogara rajtunk

oly úr, mint aranya a Menny lakóin.

Mit tűnődünk hát békén s háborún?

Volt háború s kivégzett: veszteségünk

330      pótolhatatlan; békét nem kinált

s nem kér senki még; mert mily béke várhat

ránk, rabokra, hacsaknem szörnyü börtön

s korbács s teljes önkény a büntetésben?

S mi a béke, mit mi ajánlhatunk?

Csak erőnkhöz mért harc és gyűlölet,

töretlen dac, s bosszú, mely, lassu bár,

arra tör csak, hogy győzelmét a Győztes

legszűkebben arassa s legszűkebben

élvezze, mit legfőbb kínunkra tesz!

340      Lesz majd alkalom s nem is kell veszélyes

expedicióban a Mennyre törnünk:

ormához úgysem ér föl roham, ostrom

és csel a Mélyből... Ám ha nyílna könnyebb

út célunk felé? Van egy hely (ha nem

téved a Menny ős-próféta hire),

egy más Világ, boldog hazája egy

új fajnak – neve Ember –: mostanában

volt alkotandó, rokonunk, kevésbé

nagy és dicső, de jobban kedveli

350      Ő, aki úr fent; így hirdette ki

az istenek közt végzését, melyet

égkörrázó esküvel szentesitett.

Oda szegeződjék minden figyelmünk,

megtudni, kik lakják, mily anyagú,

mily természetű lények, erejük mi,

mi a gyengéjük, s mi szerzi meg őket:

csapda, erőszak? Csukva bár az Ég,

s magas Bírája saját erejében

biztosan ül, birodalma szegélyén

360      ez a hely tán megközelíthető,

hisz csak lakói védik, hirtelen

rajtaütéssel itt tán valami

sikerhez jutunk: a Pokol tüzével

dúljuk egész művét, vagy birtokunkként

megszálljuk, s ahogy minket űztek, űzzük

ujonc lakóit; vagy, ha el nem űzzük,

hát megnyerjük őket, hogy Istenük

törjön rájuk és bánkódó kezével

maga zúzza szét művét. Ritka bosszú

volna ez, és rontaná örömét

370      szégyenünkön, mi meg ujjonghatunk

keservén: ha majd drágái fejest

közénk hullva kezdik átkozni sorsuk

gyarlóságát, s tűnt üdvüket, az, ah,

úgy tovaszálltat! Lássuk, jobb-e ezzel

próbálkozni, vagy elképzelt hazákon

az éjben kotlani?" – Belzebub így

védte ördögi tervét, amelyet

Sátán koholt ki – s közölt vele titkon;

mert ki más, ha nem minden gonosz apja,

380      gondolt ki ily gazságot: gyökerében

megtörni az Emberiséget, össze-

gyúrni Földet s Poklot, s gyúnyjára mindezt

nagy Alkotónknak? De gúnyjuk örökké

csak Dicsfényét növeli. Elragadta

az aljas terv a Pokol Rendjeit,

frissen villant minden szem; egyetértés

tapsol; mire ő így kezd szólni újra:

„Jó a döntés, jó a nagy vita vége,

isteni Zsinat! S, nagyok, magatok,

390      nagy dolgokat oldottatok meg; ez visz,

a végzet ellenére, föl a Mélyből,

ős lakunk közelébe; ama fénylő

határok látkörébe tán, ahonnan,

szomszédi fegyver s jó rajtaütés

Mennybe is bevihet; vagy valamely

enyhe zónában lakunk majd, nyugodtan,

melyet az Ég szép fénye nem kerűl,

s a felragyogó keleti sugár

megtisztit e homálytól: fűszeres, lágy

400      szellő mos majd, hegesztve a maró

tüzek sebeit. De először is:

kit küldünk uj hazánk feltárni? Ki

lesz megfelelő? Vándor talpain

ki ing át a Mély feneketlen éjén

s a tapintható homályon keresztűl

ki lel rá úttalan útjára, ki

csap fel fáradhatatlan szárnyakon

a roppant Örvény fölé, míg elér a

boldog szigetre? Mily erő, ügyesség

410      kell ehhez? S mily óvatosság visz át

épségben az őrangyalok sürű

őrsein, erődein? Oly körűl-

tekintőnek kell lennie, mint nekünk

a választásban; hisz rajta pihen

mindnyájunk gondja és végső reményünk."

Igy szólt s leült; de tekintete kérdve

nézett szét, várván, ki jelentkezik

igennel, nemmel, s ki vállalkozik

a vészes próbára. De szótlan ül mind,

420      a veszély súlyát mérlegelve; és mind

saját döbbenetét olvasta a

többi arcán. Egy sem akadt e Menny-

rohamozó hősök színe-virága

közt oly vakmerő, hogy a rémes útat

egymaga kérje vagy vállalja; míg

Sátán, akit most túlvilági fény

népe fölé emelt, végűl, királyi

rangja s értéke tudatában, így szólt:

„Menny sarjai, fénybirodalmi Trónok!

430      Méltán fogott el csönd és csüggedés,

noha nem rettenünk meg. Nagy s nehéz

az út, mely a fénybe visz e Pokolból;

erős börtönünk, e boltozatos tűz,

e falánktorkú, kilencszer körűl-

falaz, és égő adamant-kapuk,

ránk zárva, minden útat tiltanak.

Rajtuk túl, ha túljut valaki, a

léttelen Éj üres Mélye fogadja,

az ásít rá, és teljes megszünés

440      fenyegeti, ha torkába merűl.

Jusson innen bármily világba vagy

uj tájra, mi kevesebb vár reá,

mint új iszonyatok s nehéz menekvés?

De volnék méltó, Főrendek, a trónra,

e hatalom-vértezte, fénydiszes

szuverén főrangra, ha bármi közjó

tervétől vagy épp határozatától

a próba nehézsége vagy veszélye

visszariaszthatna? Mért hordom e

450      fenséget, s mért nem mondok le a trónról,

ha lemondok annyit vállalni a

kockázatból, mint amennyit a rangból?

E kettő a trónnal jár: annyival több

kockázat jár neki, amennyivel

a többiek fölött áll! Föl tehát,

Hatalmak, Menny rémei bukva is,

vizsgáljátok itthon (míg otthonunk

itt lesz): mi enyhít mai nyomorunkon

és mi teszi tűrhetőbbé a Poklot:

460      van-e ír s bűbáj, bírni, tűrni, törni

e gonosz hely kínját; lessétek ébren

az éber ellenséget, míg én, végig a

sötét rontás partjain, idegenben

mindnyájunk üdvét keresem: utam

senki meg nem oszthatja." Így beszélvén

fölkelt a Király, hogy több szó ne essék;

bölcsen, nehogy, döntésén bátorodva

más főbbek (tudván, hogy leinti) most már

fölajánlják, amitől az imént

470      féltek, s így vele vetélytársi hírbe

jussanak, olcsón a névhez, melyért

ő most annyit kockáztat. De azoknak

nem kisebb rém volt az út, mint az ő

tilalma; mind fölkelt, együtt vele,

s együttes keltük mint valami messze

mennydörgés, zúgott. Feléje hajolnak

ijedt hódolatban, s Isten gyanánt

ünneplik, egyszint a Menny Fő-Urával.

Magasztalják azért is, hogy a köz-

480      biztonságért megveti a magáét;

mert még bukott Szellem se veszti minden

erényét; s földi gonosz sem feszíthet

mutatós tetteivel, melyeket

dicsszomj szűl, vagy titkos, hitmezü becsvágy.

Igy zárúlt a kétes, sötét Tanács,

dicsőitvén páratlan Főnökét:

mint mikor gyászköd száll a hegytetőkről,

míg Észak alszik, s ellepi a Menny

derűlt arcát, s a komor levegő

490      havat s esőt szór a fekete tájra;

és ha a napfény édes búcsuja

este még szétcsap, éled a mező,

ujra zeng a madár és örömében

béget a nyáj, hogy hegy s völgy zeng bele.

Szégyen rád, Ember! Ördög kárhozott

ördöggel érc-frigyet tart; az eszes

lények között csak az ember marakszik,

noha Ég kegyét várja; s noha Isten

békét hirdet, őt harc, düh s gyűlölet

500      fűti, s kegyetlen háborúkba kezd

a Földet dúlva egymást rontani:

mintha (ami jobb, ha összhangra int)

nem volna elég pokoli irígye,

ki éj-nap a megrontására tör!

Így oszlott szét a Styx Zsinata; sorra

távoztak a Pokol Fő-Urai;

köztük ment a nagy Főnök s egymagában

olyan volt, mint a Menny Ellenfele,

ahogy rettegett Ura Pokolnak:

510      istenutánzó, legfőbb pompa; Tűz-

szeráfok fogták közre, ragyogó

címerpajzsokkal, s rémes fegyverekkel.

Aztán, parancsra, trombiták királyi

torka zengte végét a zárt ülésnek

s a nagy döntést: a négy szél fele négy

gyors Kherub emelte a hangos ércet,

– heroldok magyarázták; a vak örvény

mindenütt hallotta, és süketítve

éljenzett vissza az egész Pokol-had.

520      Aztán, könnyítő s öncsaló reményük

gőgjében kissé bátorodva szét-

oszlik sor és rend; s megy mind, tétován,

hajlama vagy döntése zavaros

bánatában, ki-ki, oda, ahol nagy

Főnöke megjöttéig dúlt agya

nyugtot vár s rossz órákban gondüzést.

Egy rész a síkon vagy a levegőben

száll s fut gyors versenyt, ahogy Pythia

rétjén s Olympiában volt szokás;

530      más tüzes paripát hajt s vad kerékkel

célt köröz vagy brigád-élekbe áll:

mint mikor büszke városokat intve

a zord égen háború dúl s a felhők

közt hadak csapnak össze: front elé tör

a légi lovasság, s dárdát szegez, míg

a két derékhad egyberoppan: égő

párbajoktól izzik a teljes égbolt.

Mások, Typhon dühével, iszonyúbbak,

szélvész lovasai, sziklát s hegyet

540      szaggatnak; szűk, harcuknak, a Pokol:

mint mikor Alcides, Oechalia

győztese, mérges ingétől gyötörve

tövestől tépte a thesszál fenyőket

s Oetáról Lichast az euboiai

tengerbe dobta. Akik szelidebbek,

csöndes völgybe húzódva, hárfaszó

mellett, angyali dalban, büszke harcuk

zengik, a hadi szerencsében oly

gyászos vesztüket; végzetük siratják:

550      kényszer vagy vaksors rabja a szabad hős!

Daluk pártos volt, de a szelid összhang

(s örök szellem dala mi volna más?)

enyhítette a Poklot s elbüvölte

hallgatói tömegét. Édesebb

beszédben (mert beszéd a lelket, az

érzéket dal üdíti) mások, arrébb,

egy dombra ültek, s magasabb vitáik,

a gondviselés, akarat, a sors, a

zárt sors, szabad akarat s abszolút

560      előrelátás érveit bogozták

végtelen útvesztővé. Majd a Jó s Rossz

kerűlt sorra, boldogság s vég-nyomor,

dicsfény s szégyen, érzés s érzéstelenség:

ál-tudás mind és hamis bölcsesség,

tetsző varázsa mégis törte kissé

a kínt, a jajt, szított hiú reményt

s dacos tűréssel mint hármas acéllal

vértezte a megkeményűlt szivet.

Csapatban és tömött rajokban indúl

570      feltárni más rész, vakmerő kalandban,

nyújt-e valamely táj e rém-világban

enyhébb lakóhelyet: szárnyas utuknak

partjaival négy irányt mutat a

négy alvilági folyam, mely emésztő

habjaival az égő tóba torkoll:

szörny Styx, a gyilkos gyűlölet folyója;

a gyászfekete, mély s bús Acheron;

Cocytus, melynek síró vize adta

vezeklő nevét; s a vad Phlegeton,

580      a kigyúlt düh rohanó özöne.

Messze tőlük, lassan s némán, a Léthe,

a feledés folyama, görgeti

vízi labirintusát: ki iszik

belőle, már felejti, ki-mi volt,

felejt jót-rosszat, kínt s gyönyört felejt.

E folyón túl egy fagyott kontinens

fekszik, sötét és zord; örök viharban

szélvész veri, s jég, mely nem olvad el

a szilárd földön, de, felgyűlve, ős

590      várromoknak fest; hó s jég egyebütt,

mély katlan, mint Cassius vén hegye

s Damiáta közt a Serbói Mocsár,

mely hadakat elnyelt: dermeszt a lég

s fagyként süt és tűznek hat a hideg.

Hárpialábú fúriák ide

hordják koronkint a bukottakat,

vad végletek cseréjébe (cserékbe,

melyektől a véglet csak még vadabb):

tomboló tűz-ágyból jégbe, hogy enyhe

600      légi hevük sorvadjon s ők maguk

szenvedjenek, dermedten, mozdulatlan,

befagyva, soká; s megint tűzbe dobva.

Jövet s menet a Léthe-szoroson

kelnek át, s ez is kínjuk növeli:

vágyva küzködnek útközben, elérni

a csábító vizet, hogy egy piciny csöpp

minden jajt édes feledésbe oldjon

egy perc alatt – csak oda kell hajolni;

de tiltja a Fátum s próbájuk ellen

610      gorgói rémével Medúza védi

a gázlót, s minden élő ízlelését

futja maga a víz is, ahogy egykor

Tantalus alakját. Tovább így bolyongva

most látták meg először, zavaros

útjukba veszve, sápadt borzadállyal

s réműlt szemmel, siralmas sorsukat

a kóbor bandák, s nem leltek nyugalmat.

Sok sötét, zord völgy s szörny vidék maradt már

mögöttük, sok jéghegy, sok tűzokádó,

620      szirt, barlang, tó, láp, katlan, mind halál

árnya, halál földje, mit Isten átka

rossznak teremtett, csupán rosszra-jónak,

hol a lét elhal, halál él, s a perverz

Természet csak szörnyet szűl, csak csodát,

kimondhatatlant, undort, s rémesebbet,

mint a mesék-hazudta, rém-foganta

Gorgók s Hydrák és borzasztó Chimaerák.

Isten és Ember Ellensége, Sátán,

eközben nagy terve gondjában égve,

630      gyors szárnyat ölt, s fürkészi árva röptét

a Pokol kapui felé; időnkint

jobbra csapong, időnkint balra; most

tárt szárnyon a Mélységet söpri, majd

felcsap a tűzbolt roppant magasába.

Mint ha messziről meglátott hajóraj

függ a felhők közt s napéjegyeni

szélben Bengála vagy Ternát s Tidor

szigete felől vitorlázva hozza

árúsai fűszerét, kik a Nagy

640      Etióp kalmár vizét át a Fok

s a Sark felé törik az éji árt: úgy

festett a szárnyas Ördög. Végre itt a

Pokol fala, fel a roppant tetőkig,

és háromszor-hármas kapui: három

szín-réz, három vas, három adamant-szirt,

áttörhetetlen tűzpánt-gyűrüben, de

emésztetlenűl. A kapuk előtt

kétfelől egy-egy szörnyeteg Alak.

Az egyik, szemre, nő volt, s szép, derékig,

650      de több vonagló, pikkelyes farokban

végződött, rútúl: halálos fulánkkal

fegyverzett kígyó. Dereka körűl

öblös Cerberus-szájjal ugató

Pokol-Kutyák csaptak szüntelen undok

lármát: de ha a bömbölésüket

zavarták, s nekik tetszett, visszabújtak

a nőbe, óljukba, s megbújva ott is

tovább ugattak-bőgtek. Had nem űzte

Scyllát oly rút, mikor Calabria

660      s a zord szigetpart közt fürödni látta;

s boszorkányt sem követ szörnyűbb, ha éji

szóra szél hátán nyargal, és gyerekvér

szagára, hogy Lappföld banyáival

táncoljon, míg rontó titkukra elfogy

a vajudó hold. A másik Alak

– ha alaknak mondható, aminek nincs

semmi külön része és íze, tagja –

vagy ha anyagnak mondható az árny (mert

mindkettőnek látszott) – állt, éjsötéten;

670      mint tíz fúria, mérges volt, s pokol-vad,

s rém-dárdáját rázta; – ami fejének

tetszett, az korona-félét viselt.

Sátán odaért. S ültéből a Rém

tüstént elébe pattant, iszonyú

léptekkel; rengett tőlük a Pokol.

Ámúlt a másik: mi ez? – rendületlen

ámúlt, nem félt; istent s Fiát kivéve

teremtett lényt nem tisztelt s nem kerűlt.

Megvetve nézte hát, és így beszélt:

680                  „Mi vagy, és honnan, átokvert Alak,

ki mérges vagy bár s szörnyű, torz fejeddel

elém mersz állni, útamba ama

Kapuk felé? Kimegyek rajtuk és,

légy nyugodt, nem kérdezlek, szabad-e.

El! vagy ízleld őrűltséged, Pokol-faj;

megtudod, mi az: Égi Lénybe kötni!"

Mire dühöngve válaszolt a Szörny:

„Az az Áruló-Angyal, ugye, az vagy,

ki elsőnek törted meg Menny töretlen

690      hitét s békéjét, s fegyveres csatába

vontad Menny fiainak harmadát,

pártütésre Ő ellen, amiért most,

te s ők, Istentől eltaszítva, itt

élnek, örök kín kárhozottjai?

S Égi Szellemnek véled még magad,

Pokol fegyence, s gúnyt s dacot okádsz, itt,

hol én vagyok a király, sőt – no, vessz meg! –

a te urad, királyod?! Vissza, szenvedj,

álnok szökevény, s szárnyas buzgalommal

700      vagy skorpió-korbáccsal üldözöm

ólálkodásod, s dárdám egy döfése

borzadállyal ver át s ujszerü kínnal!"

Igy szólt a szörnyű Rém, s alakja, míg

szólt és fenyegetőzött, tizszer oly

rettenetesre torzúlt. Vele szemközt,

méltatlankodó dühben, rémületlen

állt Sátán, s lángolt, mint az üstökös,

mely Arktisz egén a roppant Ophiuchust

átlobogja és dögvészt és halált ráz

710      szörnyű sörényéből. Egymás fejére

mérték halálos céljuk; végzetes

kezük nem számít második csapásra;

s szemük oly sötét, mint ha, mennyei

ágyúkkal rakva, két fekete felhő

zúg elő a Kaspi tenger fölött,

majd vár kissé, lebegve, hogy a szél

megfújja sötét rohamjelüket:

így nézett a két bajnok. A Pokol

720      sötétűlt tőlük; párjukra találtak;

mert soha – csak egyszer – találkozott még

két ily nagy ellen. S most oly hősi tettek

születtek volna, hogy meging a Mélység,

ha a Kígyó-Boszorkány, ki a végzet

kulcsával ott ült, fel nem szökken és

szörnyűt rikoltva közéjük nem ugrik:

„Óh, Apám," – bőgte, – „kezet fogsz egyetlen

fiadra? S véled, óh, Fiam, milyen düh

emelteti gyilkos dárdád tulajdon

730      atyád fejére? S tudod-e, kiért?!

Azért, aki ott fent ül, s kinevet, hogy

te, poroszlója, megteszed, amit

igazságnak mondott dühe kiván –

dühe, mely egykor közös végetek lesz!"

Szólt, s szavára megállt a pokoli

Pestis; és Sátán így fordúlt a nőhöz:

„Sikolyod oly furcsa, s mellyel közénk vágsz,

szavad is oly furcsa, hogy gyors kezem,

megkötve, késik tettekkel közölni

740      szándékát veled, míg meg nem tudom:

mi vagy, te, Kettős-Alak, s most, hogy e

Pokol-Völgyben összebotlunk, miért

mondasz e Váz apjának és atyádnak?

Nem ismerlek, s nem láttam soha még

oly förtelmet, amilyen ő s te vagy."

S felelt neki a Pokol őr-banyája:

„Hát elfelejtettél, s most ily pocséknak

látszom szemedben? Én, ki egykor oly szép

voltam neked, a Mennyben, a tanácsban,

750      mikor vakmerő Szeráftársaiddal

a Legfőbb ellen konspiráltatok,

és tégedet egyszerre iszonyú

görcsök fogtak el: szemed elborúlt

s ájulás éje hullt rá, míg fejedben,

mely lángokat szórt, balról szélesen

rés nyílt, s én, másod arcban s ragyogásban,

égi szépség, fegyveres istenasszony,

előszöktem? Elámúlt az egész

Mennyei Had; először visszadöbbent,

760      Bűn-nek nevezett el s baljóslatú

jelnek tekintett; de, megszokva, tetszett

vonzó kecsem: megnyertem legnagyobb

ellenzőim, s főképp a te szived, ki,

tökéletes képmásod látva bennem,

belémszerettél: és, titokban, úgy

élveztük egymást, hogy méhem növekvő

terhet fogant. Közben kitört a harc,

s a Menny hadszinterén mindenható

Ellenünknek jutott (ugyan ki másnak?!)

770      a teljes diadal, s nekünk a romlás

s az út a Fény-Égen át. Mind lebuktak

a Menny ormáról, fejest, le, ide,

e Mélybe, s az egyetemes bukásban

velük együtt én; ekkor adatott

kezembe e roppant kulcs, hogy örökké

zárva tartsam kapuink: – senki át nem

megy rajtuk, mig én nem nyitok. Tünődve

ültem, magam; de nem sokáig ültem:

magvadtól terhes s iszonyúra puffadt

780      méhem szörnyű görcs rázta, vajudó kín,

Végűl ez az ocsmány magzat, akit látsz,

saját sarjad, erőszakkal kitörve

áthatolt beleimen: félelemtől

s kíntól az egész alsótestem így lett

ilyen torz. Ő meg, méhem-szűlte rémem,

rám tört, rázván iszonyú fegyverét, mely

csak öl. Futottam, sikoltva: Halál!

Borzadt a Pokol a szörny névre, minden

ürege visszhangozta, hogy halál!

790      Futottam; de ő kergetett (noha,

úgy látszik, inkább kéjvágy űzte, nem düh):

gyorsabb volt s elért, borzadó szülőjét,

s erőszakolt, ocsmány ölelkezésben

párosodva rabló magva e folyton

bőgő szörnyeket nemzette velem:

óránkint szűlöm s óránkint fogamzom

őket, láttad, örök kínomra: mert,

ha kedvük tartja, visszabújnak a

méhembe, mely hordta őket, s vonítanak,

800      s beleim rágják, étkük: majd, kirontva,

tudatosan rémítgetnek tovább, hogy

soha sincs tőlük nyugtom s szünetem:

szemközt velem ül a sötét Halál,

fiam s ellenségem, s uszítja őket,

s rég lenyelt volna, egyébb préda híjján,

engemet, az anyját, de tudja, hogy

végemmel vége volna: tudja, hogy

keserű falat volnék neki, méreg,

ha megtenné; így rendelte a Végzet.

810      De te, óh, Atyám, intelek, kerűld,

gyilkoló fegyverét, s ne hidd, hiún, hogy

nem ér seb tündöklő páncélzatodban,

mert Mennyben edzették; azt a halálos

döfést csak a Legfőbb Úr védi ki."

Végzett; s a ravasz Ördög tudta rögtön

leckéjét: simán s szelíden felelt:

„Drága lányom, – mert atyádnak tekintesz

s mutatod szép fiamat, zálogát

égi frigyünknek, akkor édes és most

820      a nem-hitt, nem-várt nagy csapás miatt bús

emlékű gyönyörünknek, – drága, tudd meg:

nem mint ellenség jövök, de azért,

hogy a kín e sötét s zord otthonából

kimentselek titeket, s mind az Égi

Szellemhadat, mely igaz jogainkért

fegyverben, velünk lebukott. Nevükben

megyek, magam, úttalan, kóbor Egy, ki

mindért kockáztat, árva lépteimmel

tapodni a végtelen tért s a roppant

830      Űrben vándor nyomozással keresni

a jósolt hazát, amely, egybevágó

jelek szerint, nemrég jött létre, nagy gömb,

üdv volna, Menny határán: törtető

népség rajt, tán utódunk kiürűlt

helyünkön egykor, messzebb rakva bár, hogy

a tevékeny tömeggel túltömött Menny

uj zavargást ne lásson. Hogy ez-e

a titok, vagy még nagyobb, sietek

megtudni, s ha megtudtam, jövök is már,

840      téged s Halált elvinni oda, hol

édes otthon vár: föl s le láthatatlan

ringtok majd csöndesen a buja szellő

balzsamárján: jut étel, töltekezni,

jut bőven: minden a zsákmányotok lesz."

Elhallgatott; s kéj gyúlt ki azok arcán:

Halál iszonyú kísértet-mosollyal

hallotta, hogy szűnik majd éhe; gyomrát

előre magasztalta. Gonosz anyja

éppúgy örűlt, és így szólt szülejéhez:

850                  „E Pokol-odú kulcsát joggal és

Menny Legfőbb Ura parancsára én

őrzöm, s Ő tiltja felnyitni e gyémánt-

kapukat; bármily erő ellen itt van

Halál, készen dárdáját közbevetni,

melyet le nem bír élő hatalom.

De mit tiszteljem a Legfőbb parancsát,

aki csak gyűlöl s ledobott, ide,

a mély Tartarusz sötétjébe, hogy

itt üljek, utált tisztségembe zárva,

860      én, Mennynek szülöttje és Mennylakó,

itt, örök kínban s örök rettegésben,

mialatt körűlcsaholnak saját

belemet evő rémes kölykeim?

Te vagy atyám, te nemzettél, te adtad

létem; kinek engedjek, hogyha nem

tenéked? kit kövessek? Nemsoká

elviszel ama fény- és üdv-hazába,

istenek mámorába, s jobbodon

uralkodom majd, gyönyörittasan,

870      ahogy lányodhoz, s kedvesedhez illik."

Igy szólt; leoldta övéről halálos

kulcsát, minden kínunk bús eszközét; majd

a kapukhoz húzva állat-uszályát,

rögtön felvonta az iszonyu rácsot,

melyet a Styx minden hatalma meg nem

mozdít, ha ő nem; aztán a ravasz

acélt a zárban megfordítja, hogy

a sulyos vas- és kemény szikla-pánt s ék

mind játszva lehull: hirtelen, viharzó

880      lendülettel s csikorogva kinyílnak

a Pokol Kapui: sarkaikon

mennydörgés zúg, s aljáig belerendűl

Erebusz. Kinyitotta, de bezárni

ereje nem volt elég; tágra nyitva

állt a kapu: tárt szárnnyal egy egész had

vonúlhatott rajt, lengő lobogókkal,

lovakkal és kocsikkal, laza rendben;

így állt, és mint egy kemencetorok,

hömpölygő füstöt s rőt lángot okádott.

890      Gyors villanásként feltűntek előttük

a szürke Mélység titkai, sötét,

határtalan, parttalan óceán,

kiterjedésnélküli: nincs magasság

benne, szélesség s hosszúság, idő s tér,

csak ős Éj s Kháosz, a Természet őse,

tart ki ott, örök vitában, örökké

zajgó csatákban: a zűr élteti.

Mert Hő, Fagy, Nedv s Szárazság, négy dacos hős,

küzd ott a fő-helyért, s harcba viszi

900      Atom-magzatait: ott zsonganak, mind,

törzsük s pártjaik zászlai körűl,

könnyű, nehéz, kemény, lágy, lassu vagy gyors

hadi rajokként, megszámolhatatlan,

mint Barca s Cyrene forró homokja,

mit, légszárnya súlyáúl, fölkap a

szelek csatája. Akihez sok áll,

az úr, egy percre; Kháosz, békebíró,

dönt, s döntése csak szítja a viszályt,

mely törvénye; főbírája a Vaksors,

910      az kormányoz mindent. E szörnyü Mélybe,

a Lét méhébe (és sírjába tán),

ahol se tenger nincs, se part, s tűz,

se levegő, de mindez viselős

csiráiban keveredve csatázik,

hacsak sötét anyagát uj világok

rendjébe nem gyújra az Alkotó –

e szörnyű Mélybe nézett ki Pokol

partján állva óvatosan az Ördög,

s utján tűnődött; mert nem keskeny öblön

920      kellett átvágnia. Vad, vészhozó

zaj nem kevésbé kábította (hogy

nagyot kicsinyhez mérjünk), mint mikor

sok bőgő gépét Bellona, egy-egy

fővárost zúzni viszi; s nem kevésbé,

mint ha bedőlne a Menny kerete

s kivetnék tengelyéből a szilárd

Földet e lázadt elemek. Vitorla-

szárnyát végűl repülni tárja, és a

felcsapó füstre pattan; jónehány

930      mérföldet száll, föl, föl, felhőnyeregben,

vakmerően; de széke foszlik, és őt

roppant Űr várja: egyszerre, hiába

csapkod hiú tollával, mint az ólom

zuhan tízezer ölnyit, s most is esnék,

ha egy tűz- és salétrom-felleg ellen-

lökése, sajnos, mely arra viharzott,

vissza nem veti ujra, ugyanoly

magasságba; s hogy e roham megállt –

zsombékos Syrtisz oltotta ki, nem föld

940      és nem is tenger – éjbe veszve megy

tovább, nyers lápon, lépve és repűlve:

hol evezőt szeretne, hol vitorlát.

Mint mikor Griff üldözi szárnyaló

futásban, hegyen s mocsárvölgyön át

a tolvaj Arimaszpit, aki bármily

ébren őrizte, csak elcsente féltett

aranyát; úgy megy, csak megy a Gonosz

tavon, bércen, hágón, szíken s bozótban,

fejest, vagy kézen, szárnyon, vagy a talpán:

950      úszik, merűl, csúsz, gázol vagy repűl.

Végűl kábító zajok s zavaros

hangok, egyetemes és zord dübörgés

tör át az üres éjen, s vad erővel

támad fülére. Arrafele fordúl,

rettenthetetlen, hogy megtudja, a

legmélyebb Mélynek mily Hatalma vagy

Szelleme lakik e lármában, és hogy

merre van e homály fénnyel határos

legközelebbi partja; s íme, ott áll

960      Kháosz trónja, s a sivár Mély fölé

vont nagy, fekete sátra! Oldalán

ült Mindenek Véne, a gyászruhás Éj,

uralmának részese; s körül Orkusz

és Hádesz, és a rettegettnevű

Demogorgon; s a Vaksors és a Fáma,

civódva a Zendülés s a Zavar

s ezer más-más szájával a Viszály.

Hozzájuk így Sátán, nagy-bátran: „Óh, ti,

e legmélyebb Mély Lelkei s Erői,

970      Kháosz és ős Éj, nem kémként jövök,

birodalmatok titkait kutatni

vagy megzavarni; kényszerből rovom

e sötét sivatagot, mert utam

tág országotokon át visz a Fényhez:

magam, vezető nélkül, tévelyegve,

a gyors ösvényt keresem éj-hazátok

s Menny határához; vagy ha van egyéb hely,

amelyet nemrég tőletek magához

csatolt az Égi Király: odajutni

980      járom az űrt. Igazítsatok el

s az eligazítás nem kis jutalmat

jelent, ha majd az elvesztett vidéket,

a bitorlót elűzve, visszahajtom

régi köde s jogaratok alá

(ez mai utam célja), s ha megint

felütöm rá az ős Éj zászlaját.

A haszon tiétek, enyém: a bosszú!"

Igy Sátán; és dúlt arccal és dadogva

az öreg Féktelen így válaszolt

990      neki: „Tudom, hogy ki vagy, idegen:

a nagy Vezér-Angyal vagy, aki nemrég

az Ég Urával harcolt s elbukott.

Láttam s hallottam; mert ily óriás had

nem csöndben hullt a riadt Mélyen át,

de mint roncsra roncs és romlásra romlás,

rémkavaró kavargás; és a Menny

milliószám öntötte üldöző

győzteseit. Most határomon, itt,

trónolok: hátha segíthetek a

1000    kicsin, ami, hogy védjem, még enyém,

belső harcaink úgyis rontanak,

s gyöngítik ős Éj jogarát: előbb

börtönötöket vesztettem, a Poklot,

majd az Eget s Földet, az uj világot,

melyet arany lánc köt, ott fent, a Menny

ama részéhez, honnan légióid

lebuktak. Ha célod az, kicsi út;

annál nagyobb a veszély. Menj, siess!

Nekem használ, aki tör, rombol, irt."

1010    Végzett; Sátán nem állt meg válaszolni,

s örűlve, hogy partot lel tengere,

friss bátorsággal és ujúlt erővel

mint lángpiramis felugrik a vad

űrbe, s a küzdő elemek tusái

között, amelyek gyűrűként övezték,

tovább hatolt; szorongatóbb veszély

környezte, s több, mint Argót, mikor átment

Boszporusz Harapó Szirtjei közt;

vagy Ulyssest, mikor balról Charybdist

1020    kerűlni a jobb örvénynek futott:

így ment tovább, keményen küzdve és

nagy kínban: kínban és keményen így;

de, átjutván, s hogy elbukott az Ember,

– furcsa változás! –: Bűn s Halál azonnal

követte nyomát (Menny akarta így!):

széles utat vert utána a vak

Mély fölé, melynek lázas öble békén

megtűrte a csodahosszú hidat,

bár az Pokoltól törékeny világunk

1030    szélső köréig ívelt: rajt a romlott

szellemek kényelmesen közlekednek

embert csábítva vagy büntetve, kit

nem őriz Isten, jó angyal s külön kegy.

De most végre megjelenik a Fény

szent hatása, s a Menny bástyáiról

messzecsillanó hajnalt lő a zord

Éj keblébe. Csak itt kezdődik a

Természet véghatára, és Khaosz,

mint külső sáncából egy vert sereg, csak

1040    kisebb zajjal, dühvel, visszavonúl.

Sátán, nyugodva már, majd könnyedén

száll a derengő, csöndesűlt habon,

ahogy viharvert hajó boldogan

fut révbe, bár kötél, vitorla tépve;

vagy az üresebb és légszerü térben

lebeg tárt szárnyon, kedvére vigyázván

távolról a Fény-Ég négyszögletes, vagy

tán gömbalakú, roppant birodalmát,

opáltornyait s az élő zafírral

1050    díszes ormokat, egykori hazáját;

és, amellett, arany láncon e függő

világot, e nagyságrendre egész kis

csillagot amott a hold közelében.

Affelé tart: bosszúját viszi egy

átkozott órában az Átkozott.

 

Milton

 

 

 

 

 

UTÓSZÓ

 

Ez a könyv, melyet kezében tart az olvasó, Szabó Lőrinc utolsó munkája. Az Örök Barátaink új, végérvényes kiadásának előkészítése, az utolsó kiadás óta született versfordítások – a „jövendő Örök Barátaink III.", ahogyan az akkori kötet előszavában már jelezte őket – beolvasztása az anyagba, a versfordítói életmű számbavétele  foglalkoztatta szinte a végső pillanatig. Hozzátartozók, barátok, s a könyv munkatársai tapasztalhatták, milyen megrendítő gonddal, szorongással és felelősségtudattal küldözgette betegágyáról a kötet anyagára, elrendezésére, jegyzeteire vonatkozó rendelkezéseit, micsoda bámulatos, mindenre kiterjedő figyelemmel! Éppen ezért a mostani kiadás joggal a költő végakaratának tekinthető.

E végérvényes kiadásban helyet kaptak azok az idegen költők és verseik, kiket Szabó Lőrinc mindvégig barátainak, mindnyájunk barátainak tudott, kikkel szemben mindvégig a házigazda felelősségét érezte. Az anyag csoportosítását tartalmi, hangulati elvek szerint végezte. Az anyagnak olyan sorrendje, fejlődésmenete van, mint az emberi életnek. Ehhez a fejlődésmenethez ragaszkodott, hiszen az Örök Barátaink nem irodalomtörténeti antológia. „Az életem állította így össze" – mondotta egyszer. Az emberi élet fejlődésmenetébe foglalva igyekezett megmutatni a világirodalom lélekcseréjét, az emberiség egyetemes, együttes töprengését az élet kis és nagy dolgai fölött, s kifejezni azt a meggyőződését, hogy az alkotás mindig fontosabb, mint az alkotója, és hogy „a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk".

Az új kiadás elé tervezett előszóban szerette volna összegezni közel négy évtizedes versfordítói munkásságának a tapasztalatait; ennek a megírására – sajnos – már nem jutott idő. A betegség akadályozta meg abban is, hogy régi jegyzeteit kiegészíthesse. A kiadó az elmaradt előszó helyére tette az Örök Barátaink I. és II. kötete, majd a Válogatott versfordításai elé írt bevezetőket, mert ezek az írások tartalmazzák mindazt, amit Szabó Lőrinc élete különböző korszakaiban a versfordítói szenvedélyről, a mesterségről, és a versfordítás jelentőségéről a magyar szellem életében lényegesnek gondolt.

A kötet jegyzetanyagát férjem kérésére Hárs Ernő dolgozta át és egészítette ki azoknak a költőknek a biográfiai adataival, akik a korábbi kiadásokban nem szerepeltek.

Ezen a helyen is szeretném megköszönni Domokos Mátyásnak azt a jótanítványi, aprólékos segítséget, amellyel férjemnek az Örök Barátaink összeállítását megkönnyítette. Nemcsak a család baráti háláját szeretném itt rögzíteni, hanem elsősorban férjemét, aki halála előtt néhány nappal még szeretettel és köszönettel emlékezett meg fiatal barátjáról.

 

Szabó Lőrincné

 

 

 

Szabó Lőrinc és az Örök Barátaink

 

 

 

 

„Egyáltalán, az új költészet egységes európai hatásának nagy akadálya a nyelvek különfélesége. Amíg a »nemzeti« irodalmak az Ész és hagyományos szabályok uralma alatt állottak, Európa szellemi élete töretlen egységet mutatott, akár a klasszikus időkben vagy az internacionális Egyház égisze alatt. Ez megváltozott, mióta a költők az Észt detronizálták. Az érzelmi mondanivalót, mely esetleg a szavak árnyalataiban, a kapcsolatok finomságaiban, a vers lejtésében jut kifejezésre, nem lehet fordításokból vagy csekély nyelvtudással megérteni. Mennél magasabb a költészet, mennél finomabb remegésekben rejlik ereje, mennél függetlenebb a témától és logikumoktól, annál inkább érzi ezt az átkot. Byron érthetőbb az idegennek, mint Shelley. Hozzájárult ehhez, hogy a nemzetek most ébredtek nemzetiségük öntudatára. S a szélesebb néprétegek most váltak olvasókká; akik csak egyetlen nyelvet ismertek. Így történt, hogy az egyes nemzetek irodalma mindinkább magába gubózott, önmagából kezdett fejlődni. Ami már érezhető is volt alkotásaik karakterén. Az angol romantika más, mint a német, s ismét más lesz a most ébredő francia. A legnagyobbakban persze nyoma sincs ily elzárkózásnak. Ők továbbra is egymásba fogóznak, kimagasolva a nemzeti tömegekből, mint Shelley Aiszkhüloszba, s Petőfi Shelleybe, a megértés minden nehézségén át. Egymást gazdagítják, s egymásban magát Európa lelkét. Így hozta Shelley ajándékul Európának a XIX. század legnagyobb irodalmi hozományát: a szárnyaló, zenélő és remegő modern lírát. Ahogy Tennyson kifejezte: új szívet, új pulzust adott a világnak.” – így látja Szabó Lőrinc ifjúkorának meghatározó mestere Babits a modern irodalom helyzetét Az európai irodalom történetében (A sátán kacaja s az arkangyal röpte című fejezet zárása, az életmű sorozat 1979-es kiadásának 319--320. oldalán).

A magyar költők válasza erre a helyzetre: a műfordítás a hazai költészet egyik rangos műfajává válik. Költőink „egymásba fogóznak” a világlíra időtlen nagyságaival, és erről a kapcsolatról híradással szolgálnak: megkísérlik magyar nyelven is megszólaltatni olvasmányaikat. Néhányan pedig beszámolnak benyomásaikról: milyennek látják a soknyelvű világirodalmat. Tette ezt Babits Az európai irodalom történetében, és teszi Szabó Lőrinc az Örök Barátaink két kötetében, majd pedig halála előtt az összesített gyűjteményes összeállítással. Az Örök Barátaink Szabó Lőrinc látomása a világirodalomról. Költői pályája során mindig egyik fő műfajának tartotta a műfordítást. Először 1941-ben (Szabó Lőrinc kisebb műfordításai alcímmel, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest, a harmadik kiadás már: Uj Idők Irodalmi Intézet RT., 1943-ban), majd 1948-ban (Kisebb lírai versfordítások második gyűjteménye alcímmel, Egyetemi Nyomda, Budapest) készített ezen a címen egy-egy antológiát, 1950-ben Válogatott műfordításai jelentek meg (Franklin Könyvkiadó N. V., Budapest), majd összes fordításaiból halála előtt válogatott össze egy két kötetben megjelentetett, kétrészes gyűjteményt, amely már csak halála után, 1958-ban látott napvilágot (Örök barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai. Első könyv. Második könyv. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, ennek második kiadása minimális igazítással 1954-ben jelent meg). A gyűjtemények (az 1950-es válogatott kivételével): nem időrendi, és nem is költők szerinti sorrendben, hanem tematikai összeállításban készült, Szabó Lőrinc összeállításában. Ő maga, példára hivatkozva is így írja le könyve szerkezetét az első kötet Bevezetésében: „Minthogy az Örök barátaink jellege nem elsősorban irodalomtörténeti, a versei tartalmi, hangulati csoportosításban sorakoznak: a kötetnek mintegy kezdete és vége van. Mint Palgrave híres gyűjteményében, a Golden Treasuryben, a költők neve a versek alá került.” Az apró képektől, a világ egyszerű eseményeitől halad a létezést összegező nagy művekig. A gyűjtemény vallomás az életről és a világról. Egy nagy költő az általa magyar nyelven megszólaltatott társainak művein keresztül kérdez rá az egyéni élet és a világmindenség mibenlétére.

Szabó Lőrinc költői pályáját a műfordítás végigkísérte. Ötödikes gimnazista korában osztálytársnője elé teszi az egyik óra után az iskolai tananyagként szereplő Tell Vilmos kezdő pásztordalának műfordítását, majd nem sokkal később Baudelaire-fordítást küld távoli mestere, Babits számára mustraként a fővárosba; a költő első megjelent kötete 1920-ban Baudelaire Kis költemények prózában című gyűjteményének fordítása lesz, amelynek nyomdai próbanyomatán a történelmi események lenyomataként még ott találjuk „a sajtóellenőrző miniszterközi bizottság”-nak a megjelenést engedélyező pecsétjét; és amely szövegeknek érett felújítása majd a költő utolsó fordítói vállalkozása lesz, és belekerül az 1958-as gyűjteménybe (a kézirat gépelt és autográf javított másolati példányát máig a költő íróasztalán őrzik utódai); még ugyanebben az évben egy név nélkül megjelentetett Verlaine-könyv (a Nők) fordítója, végül első publikációja is fordítás lesz a Nyugatban, Omár Khájjám négysorosaiból egy válogatás (Omar Kháyyám: A „Rubáiyát”-ból, 1920. 3--4. szám), majd – a fordítást tovább bővítve -- könyv alakban három változatban is megjelentet, először 1920-ban, aztán 1930-ban majd 1943-ban (ahány változat, annyiféle névhasználat: Omár Khájjám, Omar Khajjám, Omár Kháyyám), és amely változatokat (Fitzgerald angol nyelvű verseihez hasonlóan) egy kötetben szeretne még összegezve látni, hiszen halála előtt megírja ennek a tervezett kötetnek az előszavát is 1957-ben. Coleridge hét részes nagy balladás látomását kétszer is lefordítja, 1920-ban először (Ének a vén tengerészről), majd nem sokkal halála előtt felújítja a korai munkát (Rege a vén tengerészről). Aztán jönnek a Shakespeare-szonettek, 1921-ben, majd megújítva 1948-ban; ezt követi a Baudelaire-centenáriumra a Romlás virágai 1923-ban, Babits és Tóth Árpád társaságában, ezt azután 1943-ra újítja fel, természetesen csak a saját fordításrészét átigazítva, majd élete végéig kiadásonként tovább alakítva. 1926 karácsonyára jelenik meg a Verlaine Válogatott versei, azután a háromkötetes Goethe-antológia 1932-re, ennek honoráriumaként adja ki Kner Imre a költő legfontosabb verskötetét, a Te meg a világot. 1931-ben megjelenik első Villon fordításkötete is A szegény Villon balladái, amelyet az évtized során egy sorozat követ majd, egyre bővülő terjedelemben, átdolgozott összegezésük szintén halála évében, 1957-ben lát napvilágot. Közben egy antológiát szerkeszt Mihályfi Ernő társaságában, a nyolcvanéves Pesti Napló jubileumi ajándékát előfizetőinek, amelyet még apósa, Mikes Lajos kezdett összeállítani, de hirtelen halála után nagy részben a költő fejezte be: a Halhatatlan szerelem. Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében című reprezentatív kötet tematikus antológia, amely előlegezi az Örök Barátaink szerkezetét. A világháború alatt barátai, Halász Gábor, Keresztury Dezső illetve Illyés Gyula összeállítják az angol, német és a francia irodalom „kincsesházá”-nak nevezett köteteket, az ide készített fordítások is belekerülnek a gyűjteményekbe. A háború után a fordítás lesz a költő kenyérkereső foglalkozása. Goethe és Puskin évfordulóra fordít, majd szerepel többek között a Burns-, a Heine-, a Victor Hugo-, a La Fontaine-, a Mickiewicz-, a Poe-, a Shelley-, a Whitman-, a Tu Fu-kötetekben és az 1947-től sorozatosan megjelenő Majakovszkij-kiadásokban úgyszintén (ezekért a fordításokért kapja 1954-ben a József Attila-díjat). Kötetnyi verset fordít Tyutcsev műveiből 1953-ban, Krilov-fordításai bár megjelennek külön szép kötetben is az ifjúság számára 1952-ben, de nagyobb kiadvánnyá már nem szerveződnek életében.

Sokáig csak az általa ismert nyelvek költőitől fordít, görög, latin, olasz, német, francia és angol nyelvű verseket, majd Anton Straka, a csehszlovák kultúrattasé kérésére részt vesz az 1936-ban megjelent Cseh és szlovák költők antológia munkálataiban (František Halas verseinek fordításával) első alkalommal olyan nyelvből, amelyekhez csak közvetítők segítségével tud hozzáférni. Utóbb ekként fordít a bulgáriai utazása során személyesen is megismert Bagrjana verseiből; majd finn költőket szólaltat meg a háború során; a bunkerélet idején pedig elkezdi az orosz költők magyarítását. Műfordítóként példaképpé, mesterré válik, amikor költőként egy ideig nem szerepelhet a Rákosi-diktatúra idején saját verseinek „individuális” tematikája miatt, kiadják 1950-ben Válogatott műfordításainak vaskos kötetét.

 

***

 

A háború kitörése egybeesik Szabó Lőrinc férfikorának összegezésre való felkészülésével. A történelmi események legfeljebb felgyorsítják munkálkodását. Az összegyűjtés szándéka benne él a költőben, műfordításait is, saját verseit is összegezni akarja a várható történelmi kataklizma előtt. „Mikor a háború kitört, megijedtem. Isten tudja, mi lesz. Meglepetésszerűen idegen elfoglaltságaim adódtak. Időm mindig nagyon kevés volt az irodalomra, ezek az új kötelezettségek teljesen megbénítottak. Mondom, megijedtem. Tudtam, én tudtam legjobban, hogy a munkásságomban mi jó és mi csak félig-kész s egyszerre félretoltam mindent, ami nem szorosan az én művem volt. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy például abbahagytam a nagy fordításokat. A három Shakespeare-darab [Athéni Timon, Ahogy tetszik, Macbeth] után egyszerűen nem volt lelkierőm befejezni a negyediket, a »Troilus és Cressidá«-t, bizony becsaptam vele a Nemzetit. Ekkor tehát arra fordítottam minden erőmet, hogy átsimítsam azokat a munkáimat, amelyek igen nagy tömegben készen voltak vagy majdnem készen voltak s amelyeket véglegesen sajtó alá kellett rendezni. Először a műfordításaimhoz nyúltam, a lírai darabokhoz. Húsz évi hanyagság után összeállítottam az »Örök Barátaink«-at. Ami húsz vagy ötven helyen volt szétszórva, egyszerre egybeállt, látható, kézzelfogható, használható mű lett s meghozta a várt eredményt.” – emlékezik vissza a költő 1944 elején, a Film, Színház, Irodalom az évi ötödik számában megjelent interjújában. Számára mindez egyben válogatást és átdolgozást is jelent. Ezt hangoztatta Vas István előtt is, amikor egy Verlaine-antológia számára régi fordításaiból kért közlésre (és csak kivételesen, Vas István személyére való tekintettel járult hozzá a Stefan Zweig Verlaine című könyvét kiegészítő antológiában való megjelentetéshez).

Kisebb műfordításainak gyűjteménye számára nagy műgonddal dolgozta át régebbi fordításait, és hogy a gyűjteményt olyanná formálta, mint ahogy az 1941-ben megjelent, az az 1938-ban megjelent Harc az ünnepért kötet stiláris és tematikai eredményeiből következik. Az összegyűjtés a műfordítások esetében sajátos kötetszerkezet megalkotását is jelentette: ezáltal válhattak a fordított versek saját költészetének részévé. Hogyan foganhatott meg 1941-re az 1938-as Harc az ünnepért kötet megjelenése után az Örök Barátaink című gyűjtemény koncepciója?

Szabó Lőrinc a Különbéke kötet verseinek keletkezése idején (1933 és 1936 között) következetesen ragaszkodott az adatszerűséghez, a jelenségek, időpillanatok feldolgozásának leírásához. Ezt követően a Harc az ünnepért kötet idején ezeket a jelenségeket, időpillanatokat kifordítja, belső oldalukat is igyekszik átélni, felfedezi a megismerés gazdagságát. Verseiben olyan komplexitásra törekszik, amelyben megvan egy valós és egy képzetes rész, és ezek a létezés más-más aspektusát képviselik az adott összegzésben. Ezzel megszűnik a csak az érzékelési adatokra és önmegfigyelésre épített adatfeldolgozó versszerkesztés. Ugyanakkor témájában nem válik tágabbá ez a költészet, a korábbi tematikához kötődik: a kiindulás és a zárás a tényszerűen felfogható adatok megszabta térre korlátozza továbbra is, csak képzetességében (mélységében és minőségében) gazdagodik a vers. Ez mutatkozik meg éppen egy műfordításhoz kötődő vers, a Werthert fordítva és mindig című kétszeri alkotói nekifutásában:

 

Hat héten át tested börtönében

mentem veled a halál felé,

,,szörnyű sorsod” percről-percre éltem,

úgy megkínzott, mint a magamé,

 

– kezdi a Werther fordítását kommentáló verset, illetőleg kezdené, de a tárgyszerűség másfelé vezeti: előbb a fordítás adatai, majd a színhely került a vers gondolatmenetének útjába:

 

Vasárnap volt, hogy nekem meghaltál

egy kávéház márványasztalán,

zuhogott az ablak négyszögén át,

zúgott be az arany délután,

az arany ég...

 

A költő reflexiója kezdetben csak az önmegfigyelés eredménye lehetett a versben:

 

                ...Úgy szerettem volna

csavarogni és felejteni!

De csak ültem tehetetlenűl, mint

aki egy halottját őrizi.

 

Itt és ezzel elakadt a vers, csupán egy életrajzi tényt rögzítő torzó maradt:

 

Akkor kezdtem írni ezt a verset,

meg is írtam a legelejét...

...Azt folytatom most, a töredéket,

 

Egy idő után már nem a fordító és a fordítás körülményei izgatják a költőt, hanem az a gazdagság, az a másság, amelyet a fordított műből vehetett át a maga számára:

 

mert hiába telt el négy-öt év,

ma is érzem és látom a romlást,

a gyors csapdát s a lassú hinárt,

a nyomort, a szenvedélyt, szorongást

s a gonosz megváltót, a halált.

 

A megfejthetetlen sorsoknak a versben való korábbi tárgyszerű jelenlétével (a másikat legfeljebb csak reprezentáló leírással) szemben a Harc az ünnepért idején az egyik ember igyekszik megérteni a másik belső végtelenjét, és ezzel a másik példájának villámfényénél közelebb kerülni saját maga megismeréséhez is. A Werthert fordító költő akkori vérátömlesztéses művelete most hat vissza a költő versére: életrajz helyett a személyiségrajzot segíti kikerekedni.

 

És magamba: ott, bent, gyülekeznek,

egész sereg öngyilkos barát,

és mintha én volnék valamennyi,

úgy köröz a vérem rajtuk át,

saját vérem, kínom, napok, évek

emléke táplálja létüket:

folyton csalogatnak és szavukban

az én gyöngeségem fenyeget.

 

Sorsok kölcsönhatása válik témájává, ami egyúttal a műfordítás, az idegen versben feltáruló gazdag tematika felértékelésével jár együtt:

 

Ki a poklot megjárta, csak annak

lehettek ti a barátai!

 

Az élet teljessége, a felfogható adatokon túli élmények, érzelmek, vágyak, sejtések és borzongások kéredzkednek be a versekbe:

 

s tudom, mi a kiirtott család,

vagyok olyan őrült...

 

A ,,s tudom” agresszíven hangsúlyos sorkezdés mindezt a tudásanyaghoz számítja, kitágítja az ismeret meghatározásának körét; sőt a zárással az irracionális elemet is ide kapcsolja a tudáshoz: ,,őrült”.

Van a versnek egy Goethétől vett mottója (amelyre a záró strófa is visszautal), amely fordított szöveg pontosan megrajzolja az ekkori Szabó Lőrinc-i versállapotot: ,,Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, / A napvilágra?” A tények, a realitások, a feldolgozható érzéki adatok napvilága, melynek nyugodt, zavartalan felületét minduntalan megzavarja a kiszámíthatatlan vagy beszámíthatatlan; a tudás, amelybe beletartozik az őrület is, a fény, amely megtermékenyül az árnytól – ez a Szabó Lőrinc-vers tartalma a Harc az ünnepért kötet idején. Már nem az eredmény, az induláskor is tudott, az adatokon úgysem változtatható eredmény a fontos, hanem a tudat játéka, ugyanannak a világnak, ugyanazoknak a részeknek a megkettőzése és megsokszorozása. Megnyitotta önmagát a világ számára: a költő médiummá változik, aki a perc sokféle arcát képes érzékelni:

 

A világot eszem én,

a világ esz engem,

egymás szája és bele

vagyunk mindaketten.

 

Egymás gyomra, – elemészt,

amit megemésztek:

örök halál vagyok én,

mégis örök élet.

 

(Örök élet)

 

Mégis széthullik a varázs, és marad a kétely, a vers így nem az önmegvalósítás, az ,,örök élet” elősegítője lesz, megmarad az ismeretszerzés és a játék eszközének. Egy örök kíváncsi faggatózik e versekben, kísérleteiben sokfelé csapongva, borzongva szakad el a valóságtól, hogy aztán kétségbeesve visszahulljon oda. Szentkuthy Miklós és Halász Gábor John Donne rokonának érzi Szabó Lőrincet. Megfelelőjét valóban azok között a költők és létvizsgálók között kell keresnünk, akik a racionalizmust úgy tágították, hogy végül még visszajuthattak a racionalizmusig. Itt kapcsolódik a saját vers és a fordított, a maga teremtette vizsgálódási tematika, és az idegen költők által megnyitott Más világok. A közös: a kérdezési horizont, amely a költő tudatát kinyitja a világirodalom irányában.

A Harc az ünnepért kötetet záró, az Egy téli bodzabokorhoz címzett vers annak példázata, hogyan kapcsolódik ezen a kérdezési horizonton Szabó Lőrinc személyes tematikája a világirodalomból áthozott különböző stílusformációkkal.

A létezés tényeinek kétségbeejtő volta olyan verseket vált ki korábban is Szabó Lőrinc költészetében, amelyekben valamely külső motívum megformázásával szembesítheti a kérdező embert önnön létezésével. Az apósát és szerkesztőjét, Mikes Lajost búcsúztató Húsz óra múlva, a Szamártövis, a Farkasrét címmel összefogott két vers, majd a Különbékéből az Ősz és Őszi fák, valamint a kötetben meg nem jelent Túlvilág (1930) című versek az előfutárai költészete legértékesebb darabjainak, létverseinek. Korábbi köteteiben a hasonló témájú versek epizodikusak, egy-egy életbeli jelenet vagy egy-egy látvány ihleti a lét-nemlét, a hogyan-lét kérdéseiről való meditációit, most azonban tudatosan szerkesztett ciklusba rendezve ad kiemelt helyet e verseknek. Eszerint formálja és szaporítja saját verseit is, és ekként fogja szerkezetileg csoportosítani a világirodalomból gyűjtött vizsgálódásokat: műfordításait.

A valóság és visszája (a valós és képzetes rész viszonyítása) itt a természeti ciklusok (évszakok, élet és halál) egymásnak megfelelését adja; a szabadság pedig a személyes (a szenvedő vagy élvező) Én-nek a természet rendjébe való beletörődését, a beletörődés által kivívott nyugalmát jelenti. Persze az így megszülető eredménynek is megvan a maga drámája. A költő mint személyes, egyedileg meghatározott lény lép be a versbe, félve a haláltól, az általános emberi végzettől. Ezt a félelmet oldja fel a vers, megteremtve a természeti rendben való megnyugvást. Ebben a megnyugvásban találkozik, kerül egységbe gondolkozás és lét, ebben a megnyugvásban nyilvánul meg a sajátos költői személyiség. A természeti tárgy a versekben kétféle szerepet is betölt: egyrészt általa válik megfogalmazhatóvá a dolgok és lehetőségek dialógusa, másrészt megnyitja az önmegfogalmazás lehetőségét.

A Harc az ünnepért kötetben két ciklus gyűjti egybe ezeket a verseket: az egyik a természet ciklikus változását követi, a másik a betegségben szembesíti az embert a múló idővel. A jelentősebb, kiemelkedő költői értékeket az előbbi témakör tartalmazza. De mindkettő – utólag olvasva – már az Örök Barátaink ciklus-szerkesztését előlegezi.

Sőt egyetlen vers önmagában is megismételheti ezt a kapcsolódást: a költő olyan stilizációt fon versébe, amely egybeköti az egyedi kérdezésmódot és a világlíra addigi tapasztalatait. Az Egy téli bodzabokor ilyen alkotás. A látvány (,,láttam”) a szinesztéziás kép kifejlődése során fokozatosan, szinte ráolvasásszerűen alakul át stilizációvá: a valóban látott adatok ellenében szövődik a tündér titkokat sejtető ,,százrétű rokolya”. Belerétegződik a világirodalom.

 

Egy hosszú-hosszú éven át

láttam, hogy szövöd, alakítod

zöldleveles selyemruhád,

sokszor láttam, hogy piperézted,

hogy szagosítottad magad

és tündér titkokat sejtettem

százrétű rokolyád alatt.

 

Ebben az első stilizációban mindjárt egy személyleírást is kapunk: egy nő szövi és alakítja selyemruháját, piperézi és szagosítja magát, sőt még százrétű rokolyája is van. Mellette sietősen megy el a városi úr, szegényes ígéretére, meséjére senki sem kíváncsi. Ez a szegényes-szerény kis élet nem lehetett a sietős dolgaival törődő férfi életének sem része, sem metaforája:

 

Láttalak, de csak elmenőben,

néztelek, de csak percekig,

 

Majd a folytatásban ugyanez a nő metamorfózison megy át, Villon vén fegyverkovácsnéjaként áll, hívná fel magára – már szánalomkeltően – a figyelmet:

 

Most meztelen vagy és öreg vagy,

és minden titkod elveszett.

 

A stilizáció újabb jelentkezésekor azután nemcsak a jelen csontvázlátványát, a havas ágak rácsai közül riadtan kileső veréb képét kell elűzni az ,,emlékező szem”-nek, de a nőiségnek ezeket a lefokozódásait is. Nem elég felvonultatni a már egyszer kompromittált képeket, ,,újra” kell látni (a szó kettős értelmében: újként, és ismét), a ,,tündér titkokat” fel kell támasztani az érett nő kiváltotta látvány rokokóból a barokkba súlyosodó és végül dekadensen kibomló („tavasz és nyár”, majd „korai ősz”) képstilizációjával. A stilizációk ugyanakkor metonimikus kapcsolatot tartanak: a magát felkínáló nő, a díszeit vesztett vénség és a feslő, majd érett nő is nő, ugyanazoknak a törvényszerűségeknek van alárendelve, mint bármelyik hasonló nemű társa. Mindből előhívható a nőiség képe, a nőiségé, amelynek felkínálkozását figyelmen kívül hagyja a férfi (,,ígérsz, / mesélni akarsz valamit / de […] sietni kellett”), már csak emlékben élhet a ,,kis driád”:

 

és ahogy nézlek, felvonul,

újra felvonul tavasz és nyár:

az elmenekült kis driád,

a zöldhajú és sziromtestű

tündér, kinéz lombodon át,

 

s tányérnyi fehér virágfürtök

aggatnak tele, bóditó

fűszerekkel üzensz az égnek

s fuvolás cinke és rigó

surran és fészkel ágaid közt,

aztán tányérnyi fekete

ernyők, ért bogyók sokasága

húz a sárguló földre le,

 

mert közben aranyszőke lángba

öltöztet a korai ősz

s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,

hogy valamit még megelőzz,

hogy valamit...

 

Hogy azután a romantikus jellegű megszakítás után (,,... Szárny rebben, ág zörg...”) a kibomlás a felbomlás képére váltson át itt is: ,,Csontváz-bokor, de szörnyü vagy !”

A hosszú-hosszú éven át történő vetkezés-öltözés-vetkezés mindegyik jelenetében a női elv testesül meg, amellyel a ,,rólam meséltél” felismerés során a férfielvet szembesíti a vers. Az egyedi portrétól a női és a férfielv összegződéséig vezetve a bodzabokor élettörténete az ember történetévé válik. De éppen ezáltal, hogy látvány jellegében a növényre, stilizáció jellegében az emberre válik érvényessé a versben foglalt létképlet, kettős stílusrétegével az élő világ egészére érvényes léttörvény felmutatására is alkalmas az Egy téli bodzabokorhoz című vers.

Ugyanekkor ebben a szembesülésben nemcsak az élő-létező egyedek léttörvényét ragadja meg, hanem az egyednek az élet folyamatában betöltött szerepét is. Kétféle keretben látja Szabó Lőrinc az egyedet meghatározottnak: egyrészt az emberiség létezését tekintve, a korábbról is ismert ,,Szfinksz ötezer éve” (Sivatagban a Különbéke-kötetből), másrészt pedig az elődökhöz és utódokhoz való kapcsolódás révén (Ősöd és unokád a Harc az ünnepért kötetből). Ahogy a Sivatagban című versben az emberiség létét, történetét egyik ősi (tehát időben legtöbbet átfogó) reprezentatív alkotásával, a Szfinxszel jelezte (a közös kép okán a vers történetével-múltjával is összekapcsolja Baudelaire Spleen című költeményének variációjaként is felvezetve versét – mint azt Kulcsár-Szabó Zoltán észrevette –, sőt a tudás és mulandóság szembesítésének Seneca--Schopenhauer és Catullus megfogalmazta képleteit is belelátja), a bodzabokor esetében is hasonló módon a vers stilizációjában különböző stíluskorszakok fordulatait alkalmazza. Ezekkel a stílusfordulatokkal tulajdonképpen maga az emberi történelem lép be a versbe. Hiszen maga a címben jelölt viszonyítás (Egy téli bodzabokorhoz) és az ebből kibontott természeti allegória a görög és az azt követő horatiusi klasszikus lírát és minden ezt követő klasszicista hullámot fogja a versbe; a látvány halálképe hol a középkori siralomvölgyképzetet, hol ennek egyetemesebb változatát, a villoni szintézist idézi, de romantikus halálvíziók és dekadens bomlásképek rokonát is megtaláljuk benne. Az emlékezés tavasz-nyár-ősz képeiben a reneszánsz-barokk-rokokó kiegyensúlyozott-elsúlyosodó-játékos színhatásai és szcenikai elemei jelennek meg. A költő, aki fordításai révén megismerte a világlíra eszköztárát, teljes fegyverdíszben pompázik most, és egy-egy stílusutalással szövi versébe az emberiség egy-egy nagy korszakát vagy valamely visszatérő korstílusát. A Különbéke-korszak szikár, csak adatszerűségében meghatározott történelemképe (A föld álma, ,,a Szfinksz ötezer éve”) így bomlik ki variációk sorozatává: nem csak tény ekkor számára az emberiség múltja, alkotó kedve elgyönyörködik e múlt sokszínű alakváltozataiban.

Az emlékezés különböző látványfázisaiban a bokor termésének születését követhetjük végig: előbb a virágfürtök, végül a termés jelenik meg, amely a föld felé mutató képbe fogva már a megújulás, az új természeti ciklus felé utal. Ugyanakkor ennek a termésalakulásnak is megvan az ellenpontja: a viszonyítása az egyszer élő termő egyedhez. A termés valóban visszajut a földbe, de az egyciklusú levél-virág egyed felbomláshoz vezető kibomlását, dekadens önemésztését is jelenti (,,aranyszőke lángba / öltöztet a korai ősz”). Ezáltal építi a versbe a készülő utóddal megőrzött élet és az utód biztosításával a pusztulás felé haladó ős képét is. Ebben a sokféleképpen megmutatkozó, változatos világban természetesen az egyes ember nemcsak elgyönyörködhet, de meghatározott helyet is el kell foglalnia. Részese az emberiség teljes történelmi létének, saját emberi létével pedig továbbalakítója. Ismétlés is, egy adott időszakaszban képviselet, a folyamatosság biztosítása. Az egyed élvező utódból teremtő ős lesz, aki aktív része egy folyamatnak, idővel pedig ebből kieső, megsemmisülő tagja. Ebben az öltözés-vetkezésben születik meg az egyén.

Mindez pedig a látvány statikusságával szemben már a létezés folyamatjellegét mutatja: az időben történik ez a létezés. A férfi, aki figyelmetlenül megy el a magát felkínáló nő mellett, egyúttal az idő is, a korábbról ismert ,,futóbolond idő szele” (Sivatagban). Az időnek a végtelen felé haladó sodra ez (,,a nyár s az ősz is sietett”), amely közömbös az élet iránt. Ugyanakkor a létező ebből a végtelenből hasít ki magának egy részletet, és ezt nevén nevezi a maga számára: tavasz, nyár, ősz, tél – ebből alakul a bodzabokor ciklusideje, az év. Hasonló törvények között folyik az élők világában az egyedi létezés természeti rendje: és egyben az Örök Barátaink ciklus-szerkezete.

Ha a látvány a szétesést, a világ értelmetlenül részekre tagoltságát mutatta, a stilizáció éppen az összeilleszthetőséget, a részek egymásba alakulását, egymást kiegészítését: párhuzamos szerkezetek, fokozások, enjambement-nal egymásba folyó sorok alakítják az ,,átépített teremtés”-t.

A korábban egyértelműnek vélt és összefüggéseiből kiszakított látvány így jelezheti éppen e stilizációjában a világ összefüggését, a dolgok, jelenségek, élőlények kapcsolódását: ezek hol metaforikusan megvilágítják, jellemzik egymást, felfedik szerveződésük közös szerkezetét, hol metonimikusan egymásba kapcsolódva, egymást kiegészítve vallanak egy rajtuk túlmutató létezési rendről. Ezért tudja Szabó Lőrinc ebben a versében az egyetlen bodzabokor látványából kiindulva felmutatni a változásnak kitett, sokformájú és egyedeiben egy-egy méretarányos ciklusidőbe zárt élet teljes képzetét. Nem véletlen, hogy Varga Imre Miskolcon felállított Szabó Lőrinc-szobrán a költő mellé éppen ezt a bodzabokrot társította: a személy mellé költészetének reprezentánsaként.

Szabó Lőrinc e korszakának verseiben olyan világot idéz fel, amely megfelelője egy külső valóságnak, de egyúttal megvan benne az eltérés esélye is. Ezért vonultatja fel az emlékező szem újra és újra az élet szakaszait, azaz rögzítené, megállítaná az évszakokat: a nyarat és őszt, aztán újra a tavaszt, majd tartóztatná a nyarat (,,korai ősz”). Mert az ,,emlékező szem” nem akarja látni ,,a szürke téli ég alatt”-i látványt, azt csak ,,riadtan” lehet ,,lesni”.

A vers két stílusrétege (a látvány és a stilizáció) között nincsen semmilyen egymásba vezető kapcsolat.

 

a teremtést építi át,

világokat ejt és emel,

pedig csak ül a szőnyegen

és lapdázik a semmivel.

 

– mint azt a kötet nyitó versében, a Rádiózene a szobában címűben – Mozart zenéjét átélve --egyértelműen ki is mondta. A három pont ez a viszonyítás a két stílusréteg, a ,,van” és ,,lehet” határán, a semmivel való ,,lapdázás”. Újabb és újabb nekifutás, újabb és újabb variációk teremtése és romjaik tudomásulvétele. Költészete középpontjában a különálló ember található, aki rácsodálkozik ismét a világ sokszínűségére, gazdagságára, ezek összekapcsolódási módját kutatja, de tudatában marad az ember kiszolgáltatottságának és mulandóságának is.

A Harc az ünnepért verseiben a látvány hordozza az időpillanat lezárult, megváltoztathatatlan történését, a stilizáció pedig a térben vagy időben (vagy mindkettőben) ettől függetlenedett történéslehetőségeket. Az egyes ember, az egyetlen megvalósult történés résztvevője tehát ott áll a versben a ,,tündér titkok”, a meg nem valósulhatott történések képeinek közepette. Gazdagabb lett fantáziája öltözködésével, hogy utána átélje a levetkőzöttség fájdalmát. E versek hőse az ember, aki minden egyes történéssel, tehát gazdagodással, kiteljesedéssel egyúttal az ellenkezőjét éri el: ,,az életemet vetkezem”. Számára így a lehetőségek megmaradnak az esztétikai gyönyörszerzés forrásainak, amelyekből végül is a csalódottság, az el nem érhetés fájdalma fakad. Lemondásával a lehetőségek széthullását törvényesíti: az ember képzeletében (stilizáció) felöltözik, ténykedésében (látvány) levetkőzik: a két stílusréteg egymással szembekerülő pszichológiai állapotot vált ki; az egyik a gyönyörködésre, a másik a fájdalomra berendezkedett ember képét formálja meg.

Az Egy téli bodzabokorhoz című vers összefoglalása a költő e korszakának: ebben a versben tudta elmondani a legtöbbet abból, amit és ahogy évei során a világról megtudott, de ebben a versben sejtette meg azt a helyzetet is, amely az embert elválasztja a teljességtől: a világ és a személyes én elkülönülését. Benne van a versben a felfedezés öröme és gyönyörködése, de a felfedezettől való távolság, a belőle való kirekesztettség átérzése is; és benne van a személyes pályáján a beérkezettséggel méltó számvetéshez jogot kivívó ember büszkesége, de e számvetéssel az élettől való búcsúra felkészülő férfi elégikus fájdalma is. A következő években ez a szintézis bomlik összetevőire: kergeti majd egy, a keserű valóságtól különböző ideális világ illúzióját, és szenved a lemaradottság, megtépázottság érzésétől, ha élete közvetlen adatait gyűjti versbe.

A harmónia azonban csak pillanatnyi, hamarosan az egybeszerkesztett világ felbomlik önállósult stilizációkra, a humanista hagyomány szerint formált kulturális képzetekre (közöttük a fordításokban egybegyűjtött világra) és elkülönült látványokra, amelyekben az ember eltörpüléséről lesz híradással, a történelmi események torzító hatásának leírásával. Más világokként állnak e töredékek egymással szemben, mint ahogy e szintézist követően, még a Harc az ünnepért kötet megjelenésének az évében Kleist Amphitryon című keserű komédiája fordításának tovább gondolásaként versében tudatosítja ezt a változást.

Az Egy téli bodzabokorhoz című versben összegeződő poétika műfordításainak gyűjteményének összeállításakor segíti a költőt. Az Örök Barátaink első összeállításában a rácsodálkozás mellett a gazdagságtól való búcsúzás átérzésével foglalja össze a világ tágasságáról versek jelrendszerén át felfogott tapasztalatait. A létezésnek ugyanazt a ciklikusságát formálja meg a fordításkötetben, mint amelyet a bodzabokorhoz írt vers leírásában a stilizáció segítségével egybefogott: a létezés gazdagságát, de az emberre vonatkoztatott korlátozottságát is. Az Örök Barátaink kötetszerkezete bizonyítja utólag a stilizációs elv korábbi jelenlétét, és igazolja hatékonyságát is: amit a világlíra segítségével a világról és benne a világgal szembesülő egyesről ebben a gyűjteményben elmondhat, azt előzőleg egyetlen versbe fogva, egyedi műalkotásban már kifejezte.

A versben és az ezt követő műfordításkötetben a költő pályáján mindig is jelenlevő, egymást építő-támogató-bontó kapcsolatnak példáját is megfigyelhetjük. Amit Szegzárdy-Csengery József is hangsúlyoz a műfordító Szabó Lőrincről írott portréjában (Költészet és műfordítás. A műfordító Szabó Lőrinc arcképéhez. Vigilia, 1983. 9. szám, 692-698.): a világlíra eseményei a személyes alkotás optimális megvalósításához segítik a költőt, saját művének elkészülte után pedig begyakorolt módszerével megszólaltatja magyarul a modellként használt idegen műveket. Így zárta ifjúsága Baudelaire-élményét első kötetei után a Babitscsal és Tóth Árpáddal közösen fordított Romlás virágaival (1923); később Goethének A Sátán Műremekeire, majd a Te meg a világ verseire tett hatását a háromkötetes Goethe-antológiával (1932) köszönte meg; majd a Különbéke csalódottságot és kiszolgáltatottságot tudomásul vevő korszakát a Shakespeare Athéni Timon című drámájával erősíti meg (1935). Az Örök Barátaink első kötetének összeállításakor pedig az Egy téli bodzabokorhoz címzett vers esetében felfedezett alkotói módszer segítségével rostálja végig korábbi műfordításait, és az ekkor kialakított stílusformálás ad példát számára a fordítások átdolgozásában. Az Örök Barátaink 1941-es első gyűjteménye így az Egy téli bodzabokorhoz írt versben megalkotott poétikai szintézis gyakorlati alkalmazása, megújítása; de egyúttal visszaigazolása is a versnek, beleszövése a világlírába.

Ezáltal az Örök Barátaink egyben azon majdan elkövetkezőműveknek nyitánya, amelyek majd az életmű újabb csúcspontját alkotják, és – Béládi Miklós találó megfigyelése szerint – a költő életmagyarázatát adják. Olyanok fogják követni, mint a Hálaadás, a Tücsökzene létversei, A földvári mólón, A forzicia éneke, a Ficseri-füsti, a Májusi orgonaszag vagy a Mozart hallgatása közben. Ezáltal lesz az Örök Barátaink 1941-ben megformált látomás-épülete a Tücsökzene építkezésének modelljévé. Majd pedig az elkészült Tücsökzene alakítja az 1948-as második kötet tematikáját és stilisztikáját is. „Szakértő fül viszont bizonyára ki fogja érezni a szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátságai után születtek” – írja a költő az 1948-as Bevezetésben. A Tücsökzene 1947-es változatát záró Az elképzelt halál ciklusának fényélménye nem lehetne az ekkori Milton-hatás nélkül, de annak összegező hatása nélkül nem zárulhatna az Örök Barátaink 1958-as végső változata a kibővített Milton-fordításokkal.

A Tücsökzene személyiséglátomása az 1947-es első kiadás záróciklusával, Az elképzelt halállal olyan -- sokféleképpen olvasható -- retorizáltan harmonikus pillanatot rögzített, amelyet hosszan kitartani, állandó költői gyakorlattá tenni nem lehet. Ugyanakkor megteremtett egy olyan mértéket, amelyhez minduntalan nosztalgiával fordulhat vissza, mint egyszer már elért, majd túlhaladni kényszerült csúcsponthoz. Ez a mérték lesz a következő fordításgyűjtemény, az 1947-ben összeállított Örök Barátaink második kötetének szervező elve. Ezt hangsúlyozza a vesekőpanaszaival kórházban fekvő költő a kötet korrektúraolvasásakor, 1948 elején összegzésként írt Bevezetésében is: ,,Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte -- és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák...” A személyességnek éppen létezése legrejtettebb titkain keresztül a személytelen létezés végtelenével való összeszövése -- ez volt Az elképzelt halál kivételes pillanata. A műfordításkötet ennek a pillanatnak idézésével indít: olyan ars poeticákat gyűjt egybe, amelyek -- a nyitó Goethe-vers címével (Maradandóság a változásban) élve -- a maradandóságot mutatják fel a változásban. Így az Örök Barátaink második kötetében egy fordított Tücsökzenét teremt Szabó Lőrinc: ott az ,,apró képek”-ből indul ki, hogy végül a változó eljusson a maradandóhoz, itt a maradandóból kiindulva a létezés ,,apró képei”-t, az élet különböző ciklusait követve mutatja be a konkrét változatosságot. És ezáltal visszajut a végtelenben megtalált harmóniától az egyes ember veszendőségének, mulandóságának tudatáig. Az elképzelt halál ciklus retorizált látomásától visszatér a Tücsökzene egészének nevelődési szerkezetéhez. Az Örök Barátaink második kötetének 1948-as Bevezetésének elkészültekor ellentétére fordul Az elképzelt halál és a műfordításgyűjtemény eszméje: ,,szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, […] és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteink anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják matériális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és saját fogyó idejének. […] Az értékek relativitását, a létezés függvény voltát siratom, a szellem gyöngeségét. A múlandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!...” Ezt az általánosítást egy konkrét képpel érzékíti meg: ,,Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek körülöttünk fekszenek...” A létezés változandóságán, töredék voltán kétségbeesve rátalál arra a metaforára, amelyben nemsokára majd épp az ellentmondás heroikus elfogadását fogja átélni e korszaka talán legkiemelkedőbb versében, A földvári mólón címűben.

De ekkor, 1947-ben, 1948 elején ez még a kétségbeesést szítja, a Tücsökzene szellemi mámora utáni kijózanodás jellegzetes tüneteinek összefoglalásává az Ember panasza című vers válik. Természetesen nem jelent mindez visszatérést a Tücsökzene előtti személytelenséghez és veszendőség tudathoz még akkor sem, ha terminológiailag egy-egy megfogalmazásában közelít is hozzá, vagy ha az idézett bevezetőben az utóbbi tíz-tizenöt évet mint a csalódások időszakát emlegeti ismételten. Ez a panasz már a Tücsökzene kozmikus rendjében helyét megtaláló ember személyes fájdalma. Ott az ember költőként megtalálja az élet célját, a költészetben eljut az egyes embert a végtelennel összeszövő rend látomásáig. A műfordító pedig az Örök Barátaink második kötetében megidézi Az elképzelt halál testvérlátomásait. De -- épp a fordításkötetben -- a költő az élet mindennapjaiba, az ,,apró képek” világába visszatérve tudatosítja azt is, hogy a világ rendjét átélő költői tudat, a rend látomását a versben felépítő és megörökítő alkotó: mulandó. A rend örök, a róla alkotott kép, látomás is viszonylag maradandó, de a látomást megalkotó tudat az egyes emberrel együtt változó, alakuló és végül is pusztuló. A Tücsökzenében a cél, amely az egyes embernek értelmet, az elvesztett életrajzért kárpótlást adhat: a mű, illetőleg épp e mű létrehozásának az aktusa volt. Ahogy a mű kiteljesült, úgy vált mind világosabbá, érthetőbbé a létezés rendje. Ezután következett a szellem másnapossága: a mű kész, és a művet alkotó tudat feleslegesnek érzi magát, és ezt a feleslegességtudatot átsugározza a tudatot hordozó emberre. És ezzel realizálódik tulajdonképpen a Tücsökzene ellentmondása is: nem fejlődésregényt adott, nem az élet kiteljesülését kísérhette végig, hanem az alkotás lehetőségének megszületését, az alkotó aktus önkiteljesítését. A mű megszületett, de a benne átélt rend egy elmúlt alkotói pillanat kövületeként rögzült. Szétválik Szabó Lőrinc tudatában az ,,emlék”, a ,,nyom”, amelyet hagyott, és az élet:

 

                                             […] a szellem?

Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben!

Létemet féltem, nem lábnyomomat,

létemet, a központot, a tudat

telíthetetlen tárát: a kegyetlen

romlás uton van, s melyet ünnepeltem,

velem butúl semmivé az anyag.

 

(Ember panasza)

 

A megtagadott életrajz visszatér az élet jogán, és adja újabb jelzéseit (,,a kegyetlen / romlás uton van”) és újabb feladatait a költő számára. A Tücsökzene két éves alakulása, szerves létezése, örök tudati jelenléte által tudta biztosítani ezt a rendbe szövöttséget. Elkészülte után ez a kontaktus megszűnik, tőle önállósult alkotója épp az általa meglátott rendből való kivetettségét érzi. De ezáltal, hogy az ottani eredményt módszerként, életreceptként önállósította, ezáltal állandósítja önmaga számára a védettséget, a világ rendjébe ágyazottságot. Eddig a tárgy, a műalkotás létrehozása volt a célja. A befejezett műalkotás kiürítette, feleslegessé tette az embert. A tárgy megköt és elválaszt, a költő számára létezése egész idejére érvényes, állandó, élő-alakuló-változó feladat szükséges: helyzetének nyomon követése a világ rendjében. Vonatkozás, kapcsolat, viszony -- ezek a kulcsfogalmak, amelyekkel a megélt, az élő költeményt, azaz életét meghatározhatja.

A Tücsökzenében az életrajz megszüntetése vezetett a létbölcseleti költészet megszületéséhez, itt a költészet megjelenési formája ismét az életrajz. ,,A megélt / költemény a legszebb” -- írja kurziválva maga a költő Vers versek helyett című ars poeticus versében. A Tücsökzenében az élet volt a műért, az életlehetőség kiteljesítési maximuma a művészi alkotás, utána az élet leélése válik folyamatos alkotássá, élettényeit úgy tudatosítja önmaga számára, mint költészetében a kiemelt időpillanatokat. Élete tudata működése révén úgy jelenik meg előtte, mint költemények sorozata: ,,ez az én élt versem!” Ezáltal tud kapcsolódni a világ rendjéhez.

Nem a múlttá vált tények érdeklik, a befejezett, bárha elemezhető időpillanatok, hanem amint ezeket a tényeket, emlékeket tudatában elrendezi: így kapcsolódhat az ember az élet rendjébe, nemcsak egyetlen kivételes időpillanatban – mint például Az elképzelt halálban --, de a költői alkotásként felfogott életfolyamatban:

 

mondom, élő zene motoz körűl,

látható zene, hangkép, valami

párlat, mely van is, nincs is, valami

oltóanyag s élősdije a

képzeletnek.

 

A tárgyakhoz, a tűnt tényhez való kötődés, a lezártság helyett az állandó nyitottság, a tudatot az élet tárgyaihoz és tényeihez kötő kapcsolat -- ez lesz a belső végtelen új megjelenési formája. Ez az állandósuló ,,tücsökzene” az, ami körülfogja: a viszonyok, a kapcsolatok rendszere. Ennek a ,,zené”-nek részese, ,,hangszere” a költő, aki a nagy zsongásból kiszűri a ,,külön dallamokat”, az egyes költeményeket. E szerint állítja össze az Örök Barátaink második kötetét, amely A földvári mólón meditáló költeményéhez kapcsolható.

Aztán a műfordítás sajátos védekezéssé válik a költő számára. 1948 után egy ideig még élvezetes játékként, amely klasszikus stílust vált ki saját költészetében: ellentétben a kor elhatalmasodó politikai-ideológiai kívánalmaival. Ebből a gyönyörködő-élvező fordítói világból születik meg A huszonhatodik év gyászoló szonettjeinek sorozata, amellyel egyrészt halott kedvesét siratja el, másrészt saját maga számára élteti tovább a Nyugat költői hagyományát az egyre komiszabbá váló diktatúra kultúrpolitikai követelményeinek ellenében. Hiszen éppen nemrégen fejezte be régi önmagával szembeni adósságát, az ifjúkori fordítások után a végleges formába öntött Shakespeare szonettjeit; majd végre a halállal és bizonytalansággal teli dráma fordítását, Shakespeare Troilus és Cressidát zárja le, utána Racine-t fordít, az Andromachét, a szabályokat egyszerre vállaló és megbontó barokk szenvedélydrámát, és ellentéteként a romantikus szerelmi történetet, a megelevenedő emlékezés jeleneteit, A bahcsiszeráji szökőkutat; és már a gyászszonettekkel párhuzamosan Molière komor-súlyos művét, az Embergyülölőt és könnyed játékos ,,librettó”-ját, a Psychét. Ezek még szinte a költő passziói, mint élete során korábban nagy fordítói vállalkozásai, 1950-ben még nincs az a megélhetést biztosító sok megbízása, amely a következő években teljesen lehetetlenné tette saját költészetének művelését. A műfordító tehát a költészet örök értékeinek honában él, éppen a szenvedélyek különböző, koronként változó kifejezési formákba zárt izzását formálja át magyarra, és ezzel szinte kikísérletezi azt a formanyelvet, amelyen azután adott esetben ő maga is megszólalhat. Ennek lesz összegezése az 1950-es Válogatott műfordításai.

És ezáltal formálódik ki A huszonhatodik év hangneme, ebből a klasszikusok fordításából kialakult stílusból. Ebből következik eklektikája, amely a barokk és romantikus szenvedély kifejezéskészletéből éppúgy merít, mint a realista leírás, a lélekelemző megfigyelés módszertanából, a neoplatonista misztikának éppúgy átveszi az ötleteit, mint a szimbolizmus ,,correspondence” gyakorlatát. Erre, az ,,örök-klasszikus” kifejezésre való törekvésére utal Baránszky-Jób László szóbeli emlékezése, hogy Szabó Lőrinc véleménye szerint nincsenek is igazán külön stílusok, mindenki olyan tökéletesen akar verselni, mint Horatius, és ez esetenként vagy jobban, vagy kevésbé sikerül. Ez az anekdota tulajdonképpen a kortárs költői törekvésektől elkülönülő, kényszerűen és nem keresetten légüres térben alkotó költő találkozását jelzi a számára ekkor egyedüliként adódó kifejezési móddal. Ugyanakkor ezt az ,,örök-klasszikus” kifejezési módot kikísérletezve mindazt, amit versébe fog -- mindenkori szokásához híven -- kora szókincsével mondja el, a legtermészetesebb beszédmódhoz igazítva versbeszédét. ,,Rím s ütem” így érheti el, ,,köznapi nyelven” szólva a ,,csodát”, amelyből megszületik a műalkotás: az arány és szimmetria, mely ,,formát, életet” teremt, ,,ahogy a virág, / a sejt, s a kristály” (14. Emlék a szivednek). Így hozza létre a szonettek hangnemének feszültségét: egyeztetve az ,,örök-klasszikus” kifejezésmódot és a jelenben természetesen folyó beszédmódot, tematikájában pedig összekapcsolva az örök témákat és a személyes, alkalmi élményt. Mint ahogy ezt mértékként már ezelőtt, a Shakespeare szonettjei bevezetőjében megfogalmazta: ,,Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá szavait. […] Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül valami mélyebb és végletesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk”.

Így áll elő az a paradox helyzet, hogy ekkori műfordításaiban, még a nagy szeretettel és gonddal véglegesre kidolgozott Shakespeare-szonettekben is több a szabálytalanság, a Szabó Lőrinc-izmus (például a keresetten rossz rím, a durva enjambement), mint A huszonhatodik év szonettjeiben. Ezért van az, hogy a Tücsökzenével új, sajátosan egyedi műformát teremtett, ezáltal is megújítva a kortárs irodalmat, A huszonhatodik évvel -- kizárva a kortárs törekvésekből -- egy sokszázados műfajt folytat és teljesít be a maga számára: az ,,örök-klasszikus” társaságot keresve esendő és kortársainak elmondhatatlan problémája számára.

A Válogatott műfordításait és A huszonhatodik év indítását egy anekdotikus kapcsolat is összekötötte. A Vers és valóságot kiegészítő Bizalmas adatok és megjegyzések során említi Szabó Lőrinc, hogy utolsó randevújuk alkalmával Vékesné Erzsikét „nem találtam otthon, noha megbeszélt napon és órában mentem, igaz, hogy némi késéssel (negyvenpercessel), mert éppen akkor durva támadás ért egy kiadó akkori vezérigazgatójától (Franklin Kiadó). Feldúltan érkeztem hozzá” – írja, majd pedig: a kedves tragédiája után „heteken át szinte önkívületben voltam és folyton sírva fakadtam. Már az első ebéd alatt is. A többiek tehát észrevették, hogy valami komoly baj van. Szerencsére ráfoghattam különleges idegességemet a pár nappal azelőtti jelentre a Franklin előszobájában.” (Osiris, 2001-es kiadás, 347. ill. 350.). A Franklin az ekkor készülő Válogatott műfordításai kiadója volt.

Azután 1951-től a műfordítás lesz egy ideig a költő fő műfaja és az egyetlen kereseti forrása. 1950-re átszerveződik az irodalmi élet struktúrája, minden független vállalkozást adminisztratív úton berekesztenek, megjelennek a szovjet mintára megalakított állami folyóiratok és könyvkiadók. Ennek a káros szervezésnek egyetlen hasznot hajtó célkitűzése lesz: a világirodalmi műveltség terjesztése, a klasszikusok fordításának szervezett megindítása. Szabó Lőrinc lesz az új fordítói iskola példaképe. Bárha a kötetek szerkesztői vigyáznak arra, hogy Szabó Lőrinc mindenből csak a legjobbat kapja penzumként, mégis megszaporodnak az egyébként nem kívánt feladatok is. Az 1950-es Válogatott műfordításai kötetében még olyan hiányzó klasszikusokról beszél, akiket kevéssé kedvel személy szerint: „a XIX. század így, válogatottan, sem mellőz túl sokat a teljes koncertből, noha például Schiller, akit nem kedvelek, teljesen elmaradt, s Victor Hugótól, Heinétől, továbbá Walt Whitmantől lehetett volna többet fordítanom”. Nos, 1951-től elkezdődik a kényszerű pótlás, Victor Hugótól egyre többet kell fordítania, a legenda szerint a többi költő-fordító irigységét is kiváltva. Hasonlóképpen nehezedik rá például a Krilov-fordítás: 1952-ben még örül az Ifjusági Kiadó szép kis kötetének, van mit dedikálnia barátainak, de a folytatás kényszere élete végéig ránehezedik; 1954 őszén a hirtelen rászakadó Molière-fordítás, a Nők iskolája miatt húzódik tovább; szeptember 3-án írja feleségének: „Hanem itt lesz még tehernek rövidesen, a három további Shakespeare-fordításom átnézése a Szépirodalmi számára, a Krilovok mellé! Rettenetes munka vár tovább is rám; saját versre gondolni se lehet”. Mindez együtt a második, immár nagyon súlyos infarktus előtt!

Persze örömet is jelent némelyik munka. Első infarktusa után nehezen enged a szerkesztők rábeszélésének, mégis lefordítja Burns remekét, A vidám koldusokat. „Kormos azt mondja, el vannak ragadtatva tőle” – írja 1952. március 31-én, születésnapján feleségének. Kormos István pedig nekem beszélte el, hogy mennyire meghatotta a költőt, amikor fogadásból bebizonyította, hogy kívülről tudja az egész hosszú fordítást; a fogadás tétje: bármely könyv a költő könyvtárából; a választott könyv, a költő lányának javaslatára az ifjúkori név nélkül megjelent műfordításkötet, Verlaine Nők című gyűjteménye. A fordítást az írószövetség fordítói szakosztálya stenciles sokszorosítással is elkészítteti, ezeket a költő barátainak dedikálhatta is. És mily szokatlanul csendül a vers kórusából 1952-ben, a diktatúra éveiben, a saját versei publikálásától eltanácsolt költő szövegezésében:

 

Köpj a biró oltalmára!

Törj, szabadság, ég felé!

 

De közvetlen saját költészetébe és belejátszanak, még ekkor is egyes fordításai. 1953. február 6. és június 14. között lefordítja – minden megrendelés nélkül – az általa egyébként nem igen kedvelt, akkor ideológiailag sem preferált Rilke versét, az Orpheus. Eurydike. Hermes címűt (Szabó Lőrinc címhasználatával a nevek vesszővel való elválasztása: Orpheus, Eurydike, Hermes), amely mintegy A huszonhatodik év utóhangja; az ezt követő Tyutcsev-versek pedig stílusukban változást jelentenek Szabó Lőrinc pályáján, mint Vas István megfigyelte és a kötet lektori jelentésében hangsúlyozta: előfutárai lesznek költészete kései kivirágzásának; tematikában és stiláris megoldásaikban is az 1953-ban ősszel készülő újabb szerelmes szonettek bevezetését jelenthetik.

Öröm és bánat, kényszerű penzum és mégis elért gyönyörködés együtt jelenik meg ekkor a munkában. Persze ez az alkotói törekvés sem új Szabó Lőrinc pályáján. Hiszen már az első, Föld, Erdő, Isten című kötet idején programszerűen kapcsolódott a klasszicizáló hagyományokhoz, alakított a maga számára egyfajta ,,fentebb stil”-t, hogy ezen a stilizált nyelven fejezhesse ki személyisége alakuló problémáit. A különbség az, hogy akkor a szecessziós-posztszimbolista látásmóddal és némi expresszív mozgalmassággal alakítja stilizált, klasszicizáló kifejezésmódját. És ez a tájékozódást, az ifjú ember számára még tisztázatlan életproblémák érzékeltetését, egyszerre érzékelését jelentette. Legjellemzőbb sajátsága a világ erotizálása volt -- nem azért, mert már ismerte Erósz jellegzetességeit, hanem éppen azért, mert csak fontosságáról volt meggyőződve, de analízisére még nem vállalkozhatott. A Föld, Erdő, Isten költője éppen még tapasztalatlanságánál fogva stilizál, Horatiust inkább a klasszicizáló Babitsban vagy Georgéban, Shakespeare-t pedig Browningban találta meg. Ezt követően pályája első évtizede éppen azért lesz lázadás a klasszicitás igényével a szimbolista-posztszimbolista klasszicizálás ellen: saját hangjának megtalálása egybeesik Goethe, Villon, majd az igazi Shakespeare felismerésével. A klasszicitást ekkortól azonosítja a pontos, célratörő, racionalista és tárgyilagos kifejezéssel, ahol az ,,absztrakció és realizmus egyaránt biztos eszköz” a kifejezésben, amely az önelemzésnek és emberismeretnek olyan fokát és képességét feltételezi, és -- a kifejezés akkora tömörségének művészetét, amelynek ,,megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek” (Shakespeare szonettjei, 1948). Ennek a klasszicitás eszménynek a jegyében alakítja a maga ,,örök-klasszikus” látomását, utoljára az Örök Barátaink két kötetében összegezve a maga számára a világirodalmat. És ahogy ott sem stílusonként, koronként vagy szerzőnként építi művét, hanem témánként, ugyanúgy alkalmazza a különböző stíluselemeket az egytémájú ciklus, A huszonhatodik év hangnemének és az azt követő életmagyarázó verseinek alakításánál. Nem a stílus, hanem a hangnem egységére törekszik, ezzel biztosítva művében az ,,örök-klasszikus” kifejezésmód egységét. Ahogy a Shakespeare-szonettekről írta az 1948-as kiadás bevezető tanulmányában: ,,Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, […] Maga az élet vérzik bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit ajtót”.

A műfordítás Szabó Lőrinc esetében nemcsak a nemzeti irodalom szolgálata, de a világirodalom hasznosítása saját költői fejlődésében. Elmondhatom: Szabó Lőrinc költészete nem alakulhatott volna olyanná amilyen lett, a világlíra példái nélkül, de azt is hozzá kell tennem: a Szabó Lőrinc-i költészet alakulása formálta az Örök Barátaink gyűjteményeit olyanná, mint ahogyan az végül 1958-ra – még a költő által előkészítve -- megjelenhetett. Ha van hozzá fogható teljesítmény költészetünk történetében, akkor leginkább Babits Az európai irodalom történetéhez hasonlíthatjuk: mindkettőben hasonlóképpen fonódik össze költői életmű és a világirodalom olvasása.

 

***

 

Kiadványunk az először 1958-ban megjelent összesített, még a Szabó Lőrinc által összeállított gyűjtemény rég várt új kiadása. A költő utolsó megszerkesztett kötete. Levelezésében örömmel nyugtázza a munka zárultát; 1957. február 19-én ezt írja Koczog Ákosnak: „Hosszadalmas késésemet az Örök Barátaink összeszerkesztése okozta. Ma reggel azonban a két iszonyú kéziratcsomagot elszállíttatta a Szépirodalmi, s így leszakadt vállamról a legsürgetőbb és legterhesebb munka, az ÖB-k két könyvre tagolva jelennek meg: de ha megfelelő papír lesz könyvnapig, akkor egy kötetben. El tudom képzelni, hogy 1200 oldal az egész; vagy még több. Csak nemes anyag került bele.” Kodolányi Jánosnak pedig így összegezi utóbbi hónapjait a költő: „A nagy Baudelaire-kiadás meg az Örök barátaink meg a Tücsök foglalta le hónapok óta minden időmet. Az ÖB-vel, úgy érzem, tető alá kerül a rövid soros műveim lényege; a saját összest akárki összeállíthatja majd, az könnyen megy. Saját halál-szerelem szonettjeim április elejére esedékesek. Boldog vagyok, ha jut egy-egy percem sütkérezni a februári napon, annyi a gondom.”

Az 1956-os Válogatott versei után valóban életműve másik nagy összefoglalása az Örök Barátaink vaskos gyűjteménye. Már csak az elő- vagy utószó kellett volna, de a hirtelen alattomosan rátámadó kór nem engedte, hogy a tervezett munkát befejezze a költő. Özvegye és fiatal barátai (Domokos Mátyás, Hárs Ernő) egészítették ki a kötetet: az Örök Barátaink első és második kötetének valamint a Válogatott műfordításainak előszavát közölték bevezetésként, és az özvegy jegyzetét zárásul; ezt a keretet mi is megtartottuk (a néhány jelentéktelen igazítást és tördelési változtatást természetesen az eredeti kötetek szövegei alapján visszaállítottuk).

A Jegyzetekben az 1958-as kiadás szerkesztői ragaszkodtak az 1941-es, illetőleg az 1948-as szövegekhez, mi is ezt követjük (az átírt HEINE címszót is visszaállítottuk). Mivel az 1950-es kiadás (átpolitizált) jegyzeteit nem Szabó Lőrinc írta (illetőleg a korábbi jegyzeteit itt erősen átdolgozták), ezeket ezúttal nem használhattuk (mint ahogy már az 1958-as kiadás sem használhatta). Azoknak a szerzőknek, akik nem szerepeltek sem az első sem a második kötetben az 1958-as kiadásban az adatait Hárs Ernő készítette el Szabó Lőrinc instrukciói alapján: ALEXANDRESCU, ANAKREONI DAL, ARCHIPOETA, ASZEJEV, BEATTIE, BERGENGRUEN, BRONIEWSKI, BUTLER, CAMPBELL, CAMPION, CARLYLE, CAROSSA, DAUTHENDEY, EMINESCU, GOLDONI, GOTTFRIED von STRASSBURG, GRAY, HÁLEK, NAZIM HIKMET, JANUS PANNONIUS, KAPUTIKJÁN, KLEMM, KOMAROV, KONOPNICKA, KOVAČIČ, LA FONTAINE, LEOPARDI, LJUTFI, LONGFELLOW, MOLIÈRE, NAVOJ, POLONSZKIJ, POLONSZKIJ, PUBLILIUS, RÉGNIER, SCHILLER, SŁOWACKI, STADLER, SUBIN, SUCKLING, SZMIRNENSZKI, SZMIRNOV, TU FU, WOLKER; néhány esetben módosítva átvette az 1950-es, Somlyó György szerkesztette kötet nem Szabó Lőrinc által készített jegyzeteit: az ARNOLD, BERANGER, FET, KOCHANOWSKI, KRILOV, MAJKOV, MAJAKOVSZKIJ, MICKIEWICZ, NYEKRASZOV, RACINE, A. TOLSZTOJ címszavak esetében. Ezeket a szövegeket megtartottuk, esetleges változtatásokat Hárs Ernővel egyeztetve végeztünk rajtuk.

Szabó Lőrincet 1957-ben váratlanul érte a végzetes betegség, noha az utóbbi években – két infarktusa után -- már készült a halálra. Életművét lezáratlanul hagyta ránk. Példaként egy kallódó gépiratot említek, a költő könyvtárának feldolgozása során Forgács Anita talált rá: Anette Droste-Hülshoff A zsidóbükk című kisregényében szereplő mottóvers újabb fordítását az Örök barátaink újabb kiadása számára tette félre a költő, amikor a kisregény felújított fordítását is tartalmazó, 1957-ben megjelent (a Keresztury Dezső szerkesztette két kötetes A német elbeszélés mesterei című, „A Világirodalom Klasszikusai” sorozatban szereplő) kiadvány számára elkészítette; aztán elfelejtkezett róla, így nem került bele az 1958-as gyűjteménybe:

 

 

Zu: Droste-Hülshoff, Judenbuche, mottó

Uj szöveg!        "Ö.B."

 

Hol a kéz, oly finom, hogy sose téved,

gubancát bontva zavart agynak-észnek,

és olyan biztos, hogy nem is remeg,

mikor a bus, torz létre dob követ?

Ki meri mérni vak dühét a vérnek,

a nem-felejtett szót, az ifju lélek

tolvaját, amely szivós gyökeret

ver bele, s hajt előitéletet?

Te boldog, ki tiszta helyen születtél

és jámbor kéz ápolt védence lettél:

el azt a mérleget, hozzá ne nyulj!

S hagyd a követ – saját fejedre hull!

 

Forditotta: Szabó Lőrinc

 

1956 III 14.

 

„A tulajdonnevek egységes átírása még latin-görög vonatkozásban sem volt teljesen megoldható” – írja az 1941-es kötet Bevezetésében, majd „Tulajdonnevek átírásánál most is lehetetlen volt következetesnek maradnom” – ismétli meg az 1948-as kötetben a költő. Az ezt követő években azután alapvetően megváltozott a nem latin betűs nevek átírásának hazai gyakorlata. A megváltozott gyakorlatot a régebbi szövegek kiadásánál mindenütt érvényesíti évtizedek óta könyvkiadásunk ( hasonlóképpen változtatta meg Babits korabeli névhasználatát Belia György Az európai irodalom története című könyv 1979-es, a Babits-életmű kiadásához csatlakozó kiadásában). De az 1958-as kiadás szerkesztői még továbbra is követték a költőnek a korábbi hagyományhoz kötődő gyakorlatát, az orosz és kínai nevek használatában jelentkező megváltozott írásmódjához is alkalmazkodva. Mindezt ellenőrizhetjük, mivel az 1957-ben elküldött gyűjteménynek a költő által készített, kézírásával átjavított gépiratos tartalomjegyzéke másolati példányát örökösei mindmostanáig íróasztalán őrzik ugyanabban a változatlan állapotban, ahogy a költő munkája végeztével asztalán szertehagyta. A görög nevek esetében csak a mostani kiadásban változtatjuk meg a korábbi latinos átiratú gyakorlatot; a kínai költők neveit Li-Taj-Pe, Po-Csü-ji, illetőleg Tu-Fu változattal küldte a költő a kiadóhoz, az 1958-as kiadás Li Taj Pe, Po Csü Ji, illetőleg Tu Fu alakot használ; mi a Li Taj-po, Po Csü-ji és Tu Fu változatot alkalmazzuk. A latin betűs szláv neveknek egyfajta hazai gyakorlatot követő régies írásmódját még megtartotta a költő is és az 1958-as kötet szerkesztői úgyszintén; mi a szereplő költők nevének saját nemzeti írásmódját és ékezési gyakorlatát alkalmazzuk (érdekes például az 1948-as kötetben az orosz nyelvű Puskin-vers címébe emelt lengyel költő nevének használata: ott még Mickievichez címmel szól a vers, és az 1958-as kiadás számára küldött tartalomjegyzékben is még ezt a címet ismétli Szabó Lőrinc, bár a lengyel költőt mint szerzőt már Mickiewicz néven szerepelteti; az 1958-as kiadásban a szerkesztők kiigazították a névhasználatot a verscímben, ezt követjük mi is). Mostani kiadásunkban a Világirodalmi Lexikon gyakorlatát követve szerepeltetjük a neveket, ugyanakkor a Jegyzetekben szögletes zárójelben közöljük Szabó Lőrinc névhasználatát is.

„A görög, latin, német, francia és angol versek fordítása mind eredetiből készült és szinte kivétel nélkül formahű; a magyar cím után az idegen címet is közlöm. A kevésszámú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím.”-- írja az első kötet Bevezetésében, és ezt követi a második kötet esetében is, ahol különösen az orosz fordítások szaporodnak meg. Az 1958-as kiadás ezt a gyakorlatot követi, ezt vettük át mi is. A mostani kiadásban a versek eredeti címét, illetve a cím gyanánt megadott kezdősorokat a megfelelő – sok esetben kritikai – kiadások alapján ellenőriztük, az 1958-as kiadás esetleges kisebb pontatlanságait javítottuk.

A Jegyzetekben az Örök Barátaink első, 1941-es (Ö. B. I.) kötetének a szövegeit közöljük, ha a második, 1948-as (Ö. B. II.) kötetének jegyzeteiben sajátos, epigrammatikus jellemzést találtunk, azt csatoltuk az eredeti szöveg után. Ha az 1958-as kiadásban átigazítás vagy kihagyás történt a szövegekben, akkor visszaállítottuk Szabó Lőrinc eredeti megfogalmazásait.

Azoknak a szerzőknek az esetében, akiknek halálozási évszáma még nem szerepelhetett a Szabó Lőrinc jegyzeteiben, akkor azt utolsó mondatként, kurziválva csatoljuk.

Szabó Lőrinc az első kötet jegyzeteiben ha a szerző neve után közvetlen csak évszámok következtek pontot tett, a második kötetben vesszőt. Mi az utóbbi megoldást egységesítettük, hasonlóan az 1958-as összesítő kiadáshoz.

Szabó Lőrinc jegyzeteit a kötet látomásának teljességéhez tartozónak véljük. Éppen ezért ha pontosításra szorulnak, az eredeti adatokat is jelezzük: ismerve a költő pontosságra törekvését az általa megadott adatok valamelyik forrását követik, így filológiai utalást tartalmaznak az általa használt irodalomra. Ez a szanszkrit és kínai témájú jegyzeteire különösen vonatkozik, ez esetben a költő szövegét minden korrekció nélkül közöljük (legfeljebb a nevek átírásában követjük a Világirodalmi Lexikon hazai gyakorlatát).

Jellegzetes példaként említem a költő által CALPURNIUS, Titus Julius névvel szerepeltetett római ekloga-írót. Szabó Lőrinc tizenegy eklogáról tesz említést, és a szerző életét a III. század második felére, feltehetően Probus császár idejére datálja. A Világirodalmi Lexikonban Sarkady János professzor hét eklogáról tud, Siculus névvel közli, és a korai Nero-korra teszi a kötetünkben fordított cirkuszi ekloga keletkezését. Az eltérés mögött a filológusok között is vitára alkalmat adó tények állanak. A hagyomány ugyanis valóban tizenegy eklogáról tud, de szerzőként két személyt, az első században élt Calpurnius Siculust és egy későbbi Nemesianust szokott összevonni. Egy fiatal magyar tudós, Simon L. Zoltán igyekezett a két szerzőt különválasztani (Keserű aranykor, Antik Tanulmányok, 2000. 161--178.), ugyanakkor még 1972-ben is, a Hermes című folyóiratban (615--623) Anna Elissa Ratke Zu Calpurnius und Nemesian című tanulmányában a negyedik és a kilencedik ekloga azonos szerzősége mellett érvel stiláris okokból (Domány Judit szíves közlése). Vagy említsük a gyűjteményben még GOTTFRIED von STRASSBURG neve alatt szereplő dalt, amelynek szerzőjéről azóta a szakirodalom már csak mint pszeudo Gottfried von Strassburgról beszél. Hasonlóképpen pontatlan információn alapszik Trakl halálának leírása: „1914-ben esett el, az első világháborúban”. Persze a hazai ismeretterjesztésben például igen rangos helyen, Kállay Miklós A legújabb lira a világirodalomban című 1931-es tájékoztatójában is így ír, bár a halál körülményeire kevésbé határozott utalással: „Trakl már a háború elején hősi halált hal” (Magyar Szemle Kincsestára, 39. sz. 62.). Valójában a sebesültek ellátásában agyongyötrődő szanitéc a túladagolt nyugtató következtében a vonaton hal meg, mielőtt eljuthattak volna vele a kórházig.

A gyűjtemények nem törődnek kényszerű politikai realitásokkal. A második világháború idején először 1941-ben, majd 1943-ban még harmadik kiadást is megért első kötetben szerepel a Németországban akkor származása miatt kitagadott Heine, és a jegyzetekben az Anschluss után is több helyen Ausztriáról beszél. Ugyanakkor a háború utáni, 1948-as gyűjteménybe éppúgy mint az 1958-as összesítésbe beválogatja az akkor politikailag erősen vitatott Stefan George és Nietzsche verseit is. Majd a háború után fordítói penzumként magyarul megszólaltatott politikailag aktuális költő (például Nazim Hikmet nevű török költő-politikus) versét, ha az valamilyen értékes tematikai mozaikkal vagy formai megoldással szolgálhat a látomás teljességében, -- beválogatja utóbb is a gyűjteménybe. Egyetlen kivétel: finn fordításai közül a Koskenniemi-versek közlésére háborús tematikájuk miatt nem is gondolhatott szovjet megszállás alatt keletkezett gyűjteményeiben (lásd Szabó Lőrinc finn fordításai című tanulmányomat az Irodalomtörténeti Közlemények 1997-es 1--2. számában, 79--97.). Itt jegyzem meg, hogy az 1958-as megjelenés igen szerencsés csillagállás alatt következhetett be, a költő fiatal barátai, a kötet szerkesztői, jegyzet-kiegészítői pedig ezt a lehetőséget maximálisan kihasználták. A nemrég nagy állami pompával eltemetett, Kossuth-díjas költő válogatását és jegyzeteit nem kellett megváltoztatni, ha egyszer a kiadás mellett döntöttek, „ideológiai” kifogásokkal nem mertek beleszólni a költő által szentesített gyűjteménybe. A második kiadás esetében pedig 1964-ben az első kiadás már precedens értékű volt. A konszolidációs hatvanas években már főként a jegyzetanyag ilyen szabadsággal való kezelése elképzelhetetlenné válik. Lehet, hogy a későbbi kiadások elmaradása nemcsak a raktárkészletre való hivatkozással, hanem ezzel az összeállítással és „ideológiamentes” jegyzeteléssel is magyarázható.

Mivel a fordításokat még Szabó Lőrinc adta le a kiadás számára, a szövegeket az 1958-as kiadás alapján közöljük. A kiadás számára minimális igazításokat végzett a költő a korábbi gyűjteményekhez képest: legtöbb esetben a közben másutt is megjelent publikálás igazításainak figyelembevételével. Egy tördelési tévedés azonban az 1948-as kötettől kezdődően mindmostanáig átment a magyar szövegközlésbe: Yeats híres versét, az Ír repülő a halálát jósolja címűt papír kímélés miatt két hasábosra tördelték 1948-ban, ezt követően strófás szerkezetűnek vélve a verset mindig két részre osztva közölték a továbbiakban. Burns Az invernessi lány című posztumusz kiadású balladáját az 1958-as kiadás kétszer nyolc soros strófára bontva közli, követve a Kéry László és Kormos István szerkesztette 1952-es magyarnyelvű Burns-kiadást. Ezt a változatot mi is meghagyjuk, bárha a legújabb Burn-kiadás négyszer négy soros strófájúként közli a balladát. Két esetben az 1958-as kiadás elhagyja az alcímet illetőleg a vers végéről a helyszínmegjelölést. Ezt visszaállítottuk az 1948-as kiadás alapján: Puskin Szegény város című versének alcíme: Szentpétervár; Rilke Körhinta című versének helymegjelölése: Jardin de Luxembourg.

Szabó Lőrinc fordítói életműve, még a kisebb lírai darabokat illetően is lényegesen nagyobb, mint amit beválogatott az Örök Barátaink gyűjteményébe. A kutatás jelenleg csak a német fordításai tekintetében mondható kielégítőnek, a lehetséges teljességet befogónak. Kontor István PhD disszertációja és a függelékeként elkészült, kiadás előtt álló antológiája összegyűjtötte a költő összes németnyelvű versfordítását, jelezve a fogalmazványokat és a töredékeket is. A többi (francia, angol, orosz, latin, görög) nyelvekből készített fordításának összegyűjtése az elkövetkező idő feladata.

Munkánkban köszönettel nyugtázzuk Kontor István, Kurdi Mária, Rimóczyné Hamar Márta, Sajó Tamás, Tóth Gábor és Tóth Mariann segítségét; valamint az 1958-as kiadást elősegítő Hárs Ernő tájékoztatásait és tanácsait.

 

Kabdebó Lóránt

 

 

 

JEGYZETEK

 

A        

 

ACKERMANN, madame, leánykori nevén: Louise-Victoire Choquet. 1813-ban született, Párizsban. Francia költőnő. Voltaire-iánus apa és hívő anya gyermeke, gondos nevelést kapott. Mint nyelvtanárnő Berlinbe került, s ott férjhez ment Paul Ackermann tudós teológushoz, aki a király unokaöccsét nevelte, s akit Elzászból azért hívtak a porosz fővárosba, hogy rendezze sajtó alá Nagy Frigyes francia nyelvű műveit. A fiatal költőnő segédkezett e munkában a férjének, s 1846 után, amikor férje váratlanul meghalt, hosszú élete végéig özvegy maradt. Párizsi szalonjában a magyar Justh Zsigmond is megfordult: úgy beszél róla, mint kora legnagyobb francia nőköltőjéről. Az is volt. Férfias, kemény gondolkozó, képzett, schopenhauerista filozófus, formái majdnem ridegek, szelleme sokszor sztoikus. Végül Nizza melletti kis birtokára vonult vissza, ott, nappal kertészkedve, éjjel bölcseleti műveket olvasva, 1890-ig élt.

 

Aiste [Aist], Dietmar von. Lásd: Dietmar von Aist.

 

A Kürenbergi. Lásd: Kürenbergi.

 

ALEXANDRESCU, Grigore Mihai, 1810(?)–1885. Alecsandri és Eminescu mellett a XIX. század legnevezetesebb román költője. Részt vett Havasalföld és Moldva egyesítésében, átmenetileg miniszter is volt. Életének utolsó 25 évét teljes szellemi bénaságban élte le. Költészete a francia romantika hatását tükrözi. Szerelmi lírája viszonylag gyenge, ódáiban azonban komoly erő és szépség nyilatkozik meg. Műve legértékesebb része a szatírák és mesék, melyekben kora társadalmi és politikai visszásságait ostorozza egy emelkedett szellem őszinte javító szándékával.

 

ALSZOM, KELEK. Német népdal, XV—XVI. század.

 

ANAKREON. Görög költő, a lüdiai Teosz szigetén élt, Kr.e. 572 és 487 között, a szamoszi Polükratész és athéni nagyurak pártfogoltja. Híres dalaiban az öregedő ember szerelmét s a pillanat élvezeteit énekelte. Azok az ún. Anakreoni dalok, melyek a modern irodalomban is oly nagy hatást tettek (s oly kitűnő utánzókra akadtak, mint pl. nálunk Csokonai), nem Anakreontól származtak, hanem jóval későbbiek. Magától Anakreontól csak néhány töredék maradt ránk.

 

ANAKREONI DAL. E műfajba számítjuk az Anakreon stílusát utánzó, a bort és a szerelmet dicsőítő költeményeket. Különösen a bizánci korban virágzottak. Leghíresebb gyűjteményük a Konstantinosz Kephalosz Antológiájának függelékét képező, 62 darabból álló költeménycsoport, az Anakreontea. A XVIII. és XIX. században erős érdeklődés mutatkozott irántuk, maga Goethe is az élvezőik közé tartozott. Nálunk Csokonain kívül Kazinczy, Vitkovics, Szemere és Endrődi írt ilyen dalokat.

 

ANGELUS SILESIUS, eredeti nevén Johannes Scheffler, a legnagyobb német misztikus költő, 1624-ben született. Öls herceg házi chirurgusa, majd császári orvos volt és végül pap lett. 1653-ban, kora protestantizmusának túlzott józansága miatt, áttért a katolikus hitre, ekkor vette fel az Angelus Silesius nevet. Legfontosabb műve a „Cherubinischer Wandersmann”. E mű hat kötetében több mint másfélezer kétsoros, többnyire vallási tárgyú, de sokszor általánosan filozofáló epigramma van. Scheffler nagy költő, a szószátyárság korában gyémánttömörségű író. Vallásos énekei közül, melyek kimondhatatlan vágyakat sugároznak az Isten és a Megváltó felé, több a protestáns énekeskönyvekbe is belekerült.

 

Angol népdal: Fújj, északi szél! Lásd: Fújj, északi szél.

 

Angol népdal: Kakukk-nóta. Lásd: Kakukk-nóta.

 

ARCHIPOETA. Valószínűleg rajnai születésű, kiváló német vagáns költő, akit csak ezen a fedőnéven ismerünk. A XII. század második felében élt. Fő pártfogója Reinhard von Dassel kölni érsek volt, de Barbarossa Frigyes környezetében is megfordult. Versei az életöröm, humor és írói öntudat friss és ötletes megnyilatkozásai.

 

ARNOLD, Matthew, 1822–1888. Angol liberális kritikus, költő és kultúrpolitikus. Iskolafelügyelő, később a költészettan tanára Oxfordban. Számos irodalmi és társadalomtudományi tanulmánya van. Angolra fordította Homéroszt, és antiktárgyú drámákat írt („Merope”, „Empedoklész az Etnán”). Nagyszámú lírai költeménye között a magyar szabadságharccal rokonszenvező versek is találhatók.

 

ARVERS, Félix. Francia költő és drámaíró. Párizsban született és halt meg, 1806–1850. Scribe munkatársa volt, korának egyik nevezetes dráma- és vígjátékírója. Finom versei közül ma is sokszor idézik a közölt szonettet, melyet Charles Nodier lányához, Mme Ménessier-hez írt.

 

ASVAGHÓSA [Szabó Lőrinc névhasználatával: Aszvagósa, ill. Asvagóza], Buddha egyik legnevezetesebb költői életrajzírója, valószínűleg a Kr. utáni I. században élt Észak-Indiában. Előbb vándor prédikátor és muzsikus lehetett, majd Kanishka szkitha (turáni) király kíséretébe került. A tizenkettedik buddhista pátriárkának tekintik. Közel tízezer soros nagy műve csak kínai fordításban maradt ránk. Átdolgozója, Dharmaraksha, szintén Elő-Indiában született és Kr. u. 412-ben került Kínába. Mindketten filozófusok és kétségtelenül jelentős költők.

 

ASZEJEV, Nyikolaj Nyikolajevics, 1899-ben született Lgovban. A gimnázium elvégzése után a moszkvai kereskedelmi akadémián tanult, s ugyanakkor nyelvészettel is foglalkozott. Korai műveiben romantikus és dekadens költőnek mutatkozik, aki igyekszik a nyugat-európai szimbolizmus hagyományait összhangba hozni az orosz futuristák követelményeivel. A forradalom után írott versei azonban már az új világ születését éneklik, s a polgárháború romantikájával gazdagok. Majakovszkij barátja és harcostársa. Róla szól 1940-ben közzétett poémája. Meghalt 1963-ban.

 

ASZKLÉPIADÉSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Asklepiades], ógörög költő, Szamoszon élt, Kr.e. 300–250 körül, főleg szerelmi versei maradtak fenn. Hogy epigrammákon kívül egyebet is írt, mutatja a rá utaló közismert versforma neve.

 

AUDEN, Wystan Hugh. Modern angol költő, 1907-ben született, elmélyült művész. Meghalt 1973-ban.

 

AUSONIUS, Decimus Magnus. Latin költő. Galliában, a mai Bordeaux-ban született, Kr. u. 309-ben vagy 310-ben. Kitűnő iskoláztatást kapott, apja orvos volt. A költő Valentinianus császár fiát tanította, mint magántanár, tíz éven át, ezért comes – vagyis „gróf” – lett, magas állásokat töltött be, s végül Gratianus idejében konzullá nevezték ki. A zsarnok Maximus alatt keserű évek következtek rá, Theodosius aztán megint magához akarta csalogatni; de a már idős költő-politikus visszavonult szülővárosába, s a dúsgazdag magánzó boldog életét élte. 395 körül halhatott meg. Lehetséges, hogy legalább színleg már keresztény volt. Rengeteg vegyes értékű kisebb-nagyobb verse maradt ránk, kortársai istenítették. Sok benne az utánzás, a tartalmi szemét és léhaság, a dekadens játék; viszont roppant változatosak a témái s megválasztásuk és kidolgozásuk egy szinte rokokó-ízlésű, finom ókori entellektüel gondtalan impresszionizmusára mutat.

 

B

 

BABILÓNIAI VALLÁSOS ÉNEK [Az 1941-es kiadásban: Babilóniai naphimnusz]. A Tigris és Eufrátesz közt Kr. e. 3-4000 évvel ezelőtt megtelepedett nagykultúrájú sumírok (nem sémi, talán mongol-török nép) nyelvét, ékírását és egész műveltségét átvevő különféle sémi népek hatalmas birodalmakat alapítottak Mezopotámiában. Ennek az asszír-babilóniai világnak történelme, vallása és kultúrtörténete szempontjából rendkívüli értéket jelentenek Asszurbanipál (Kr. e. 668–626) királyi ún. kujundsiki könyvtárának tízezerszámra megtalált és nagyrészt összetört cseréptáblái. Törvénykönyveket, hőskölteményeket, hitregéket és himnuszokat jegyeztek föl rájuk; az ókori görög, zsidó és keresztény vallási irodalom sokat átvett belőlük. Sámás napisten (kissé megrövidítve közölt) himnusza szintén a ninivei cserépkönyvtárból való. Valószínűleg sokkal régebbi, még ó-sumír szövegekre mutat vissza és alapja igen sok későbbi hasonló imának, többek közt IV. Amenophis vagy Echnaton fáraó egyiptomi naphimnuszának.

 

BACON, Francis, verulami báró, 1561–1626. Angol filozófus, államférfi és természettudós, az induktív módszer feltalálója, nagy összefoglaló és még nagyobb kezdeményező elme, tündöklő esszéista. Világi pályafutása során lordkancellárságig emelkedett; majd sikkasztási vád börtönbe és nyomorba juttatta. Itt közölt költeményéről Palgrave ezt mondja: „Finom példája a költészet ama fajtájának, amelyet mélyen gondolkozó férfiak írtak, akik azonban csak ritkán gyakorolták ezt a művészetet.”

 

BAGRJANA, Eliszaveta [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bagrjána Elizabetha]. Költőnő, a modern bolgár költészetnek talán legkiválóbb lírikusa. 1893-ban született, európai, főleg francia műveltségű szellem. Törökországban és Spanyolországban utazott. Verseit tradíció, népi ízek és néha az ütemek vers libre-szerű oldottsága jellemzi. A közoktatásügyi minisztérium hivatalnoka volt. Meghalt 1990-ben.

 

BARRETT-BROWNING, Elisabeth, 1806–1861. Világhírű angol költőnő. Gazdag, nyugat-indiai ültetvényes leánya; már mint gyermek megtanult görögül, és meglepő verseket írt; tizenöt éves korában lovaglás közben földre esett, hátgerince megsérült, emiatt évekig ágyban kellett feküdnie. Betegágyáról szöktette meg hódoló költőtársa és későbbi férje, Robert Browning, akivel aztán tizennégy éven át a haláláig Firenzében élt. Költői hagyatékának legbiztosabb értéke a férje tömörítő stílusát is mutató „Portugál Szonettek”: ezeket a szerelmes verseket, a kandi nyilvánosságtól húzódozva, eredetileg fordításoknak tüntette fel a költőnő.

 

BAUDELAIRE, Charles. A francia líra történetének egyik főalakja, az újabb költészet nagy ösztönzője. Modern nagyvárosi romantikus szellem, valami pesszimista idealizmus fűti. 1821-től 1867-ig élt. Előkelő család gyermeke; sokat nyomorgott. Fiatal korában nagyobb tengeri utazást tett, s később is mindig vonzották a déli tengerek és szigetek. -- Egyetlen verskötete a „Fleurs du Mal”. Szerelmi verseinek skálája az elfinomodott érzékiség hangjaitól a légies áhítatig ível; mélységes pszichológus, rendkívüli művész. Állítólag ópiumszívó volt. Kötetének megjelenési évét (1857) mind több francia esztétikus tekinti olyan jelentős fordulónak, amilyennek a Cid évét (1636): mindkét műből világraszóló hatása áradt a francia költészet egy-egy tündöklő korszakának.

 

BEATTIE, James. Skót költő és író, 1735-től 1803-ig élt. Aberdeenben az erkölcsfilozófia professzora volt. Legsikerültebb műve „Minstrel” c. elbeszélő költeménye, mely nemes egyszerűségével válik ki. Élete során átmenetileg Londonba került, ahol Johnson, Burke, Garrick és Goldsmith voltak a barátai, és ahol III. György királytól 200 font évjáradékot kapott. Családi élete szerencsétlen volt, felesége megőrült, két fia fiatalon meghalt.

 

BELLAY, Joachim du. Elszegényedett francia arisztokrata, Liré faluban született, 1522-ben. I. Ferenc és Navarrai Margit udvarában élt, Ronsard környezetéhez tartozott. Egy ideig követségi titkár volt Rómában. Versben és prózában küzdött a „Pléiade” elveiért, a francia irodalom megújhodásáért. – Olasz hatás alatt dolgozott, sokat fordított; híresek az unokanővéréhez, Olive-hez írt szonettjei. 1560-ban halt meg.

 

BENN, Gottfried. Modern német orvos-költő, 1886–1956. Expresszionista s egyúttal „újtárgyilagos”; az orvosi, klinikai témák ijesztő realizmusával kívánt hatni.

 

BÉRANGER, Pierre-Jean de, 1780–1857. A restaurációellenes francia kispolgárság költője. Főként kisebb dalokat (sanzonokat) írt. Ezekben élesen bírálta a fönnálló politikai viszonyokat, s megénekelte a kispolgárság mindennapi életét. Költészetének demokratizmusa miatt volt Petőfire oly nagy hatással. 1821-es és 1828-as versköteteiért fogságra és pénzbüntetésre ítélték.

 

BERGENGRUEN, Werner. Zürich szellemi vonzáskörébe tartozó német lírikus, novella- és regényíró. 1892-ben született Rigában. Költészetének lényege az örök törvények kutatása az élet folytonosan változó megnyilvánulásaiban. Meghalt 1964-ben.

 

BERNARD, Jean-Marc. 1881-ben született. Modern francia költő, erős, közvetlen, újklasszikus tehetség, anakreontikus vonásokkal. Az első világháborúban esett el, Souchez mellett, 1915-ben.

 

BHAGAVAD-GÍTÁ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bhagavadgita] („A Fenséges Éneke"): önálló betétje, epizódja a hinduk ősi eposzának, a 200 000 verssoros Mahábháratának. A betét, a Gítá, maga is tizennyolc énekből áll és világhírű filozófiai tanköltemény. A szokottnál hosszabban kell beszélnünk róla. Tartalmának rövid külső váza az, hogy Szandsája, a hírnök, jelentést tesz Dritarastrának, az öreg és vak bharata királynak a nagy ütközetről, a Kuru-párt és Pándu-párt világcsatájáról, amely az egész Mahábháratának a tárgya. Amikor tehát más személy szólal meg a Gitán belül, tulajdonképpen akkor is a hírnök beszél: idézi királya számára Visnu főistennek és a Pánduk vezérének, Ardzsunának a vitáját. Visnnu vezeti, Krisna isten szerényebb alakját öltve magára, Ardzsuna harci kocsiját. Vitájuk lényegében akörül forgott, hogy szabad-e háborút viselni, ölni. A harc megkezdésének pillanatában ugyanis Ardzsuna visszarettent a vérontástól, rokonainak és barátainak legyilkolásától. Az isten és hadvezér végigtárgyalja az élet és a halál, a szemlélődés és a cselekvés, az erkölcs és a túlvilág kérdéseit. A régi (brahmanista) következtetés helyett azonban, hogy ti. az ember legyen passzív szemlélője az istenség által kitalált és mozgatott egyetemes bábszínháznak, Visnu – Indiában meglepő, „aktivista” érveléssel – azt ajánlja, hogy az Isten iránti feltétlen odaadásunk következményeként igenis vegyük ki részünket a játékból, melynek értelmét vagy értelmetlenségét megítélni nem a mi dolgunk. A feltétlen (és önzetlen) kötelességteljesítés az ember legnagyobb érdeme és egyúttal a legtökéletesebb istentisztelet. Ardzsunának tehát szabad, sőt kell az övéiért harcolnia, ölnie. Ez az egész Bhagavad-Gítá tanítása. A nagy műben mintegy nyugvópont a bemutatott XI. ének, amely a nevezetes himnuszt, az Istenség Látomását tartalmazza. Ardzsuna ugyanis megkéri a „lótuszszemű Urat”, hogy mutatkozzék meg előtte a maga teljességében. Visnu isteni szemeket ad neki, hogy kibírja a látványt. Ardzsuna rémületes himnusszal hódol a Legfőbb Istennek, az pedig az Örök Idő nevében felel meg neki, majd előbbi alakját, a kocsivezető Krisna képét öltve fel, teljes istenbeolvadásra kéri híveit. Ez az ének, s ennek is különösen a középső, himnikus szakasza, költői szempontból legragyogóbb része az egész Gítának. Ne felejtsük el, hogy az egész idő alatt Szandsája beszél, mint a vezér és az isten vitájának szem- és fültanúja, tehát ő beszélteti referátuma során királya előtt Ardzsunát és Visnut is. A megjegyezhetetlen nevű hősök, istenek és szellemek sokaságára külön szinte figyelni is fölösleges: elég, ha érezzük a differenciálhatatlan tömeg áradását.

 

BIÓN [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bion], görög bukolikus költő, Szmirna környékén született. Theokritos volt a mestere, a Kr. e. II. században élt, Szicíliában, s ott is halt meg, valami mérgezéstől. Igen finom, nemes tehetség.

 

BLAKE, William. Angol költő, grafikus és próféta. Egy londoni rőföskereskedő fia, 1757-től 1827-ig élt. Könyveit ő maga illusztrálta és nyomtatta. Elragadtatott, lázadó jóslatai, homályos fogalmakkal és misztikus látomásokkal teli, kozmikus-himnikus-biblikus kis eposzai mellett gyermekien naiv dalokat találunk, melyek az Erzsébet-kori líra frissességével hatnak. A „Tigris” világhírű vers. Blake-et a maga korában nem értékelték; hatása újabban az egész világirodalomban reneszánszát éli, s mint rajzolót is nagyra becsülik eredetiségéért.

 

BOTTOMLEY, Gordon. Angol költő és drámaíró, 1874-ben született. Díszes stílusú, művelt író, ügyesen épített színdarabjai a nordikus regevilágba vagy shakespeare-i tragédiák előtörténetébe kapcsolódnak. Meghalt 1948-ban.

 

BOUILHET, Louis, 1822–1869. Orvosnak készült. Két kötet verse csak a halála után jelent meg; életrajzát benső barátja Flaubert írta. Több drámát és vígjátékot is írt. Itt közölt költeménye népszerű antológia-darab, a nőgyűlölet szónoki-költői remeke.

 

BRITTING, Georg. Német költő, 1891-ben született [Szabó Lőrincnél: 1892], Münchenben él. Elsőrangú novellista; pályája kezdetén expresszionisztikus komédiák állanak; híres regénye: „A kövér férfi, akit Hamletnek hívtak”. Érdekes, egyéni nyelve van; költeményei a természet s a lélek legapróbb rezzenéseiről szólnak, és sokszor démoni villanásokat árulnak el. Meghalt 1964-ben.

 

BRONIEWSKI, Władysław [Szabó Lőrinc névhasználatával: Broniewszki, Wladyslaw]. Lengyel költő, 1897-ban [Szabó Lőrincnél: 1898-ban] született a közép-lengyelországi Plockban. Már a húszas évek elején kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Első verseskötete 1925-ben jelent meg, s benne az elnyomott lengyel proletariátus szószólójaként mutatkozik be. A második világháború alatt külföldön harcol hazája felszabadításáért, s a hazatérése után írt verseiben hatalmas lendülettel veti magát a romba dőlt ország újjáépítéséért folyó munkába. Költészete a lengyel klasszikusokon és Majakovszkijon nevelődött, de hamar megtalálta egyéni hangját, melyet tömör, drámai kifejezés, ízes nyelv és változatos formakezelés jellemez. Meghalt 1962-ben.

 

BROOKE, Rupert. Angol költő; Rugby-ben született 1887-ben, nagy utazásokat tett Németországban, Amerikában, a Csendes-óceánon. Az első világháborúban belépett a haditengerészetbe, Antwerpen előtt harcolt, 1915-ben a Dardanellák ellen küldték; útközben meghalt; az Égei-tenger egyik szigetén temették el. Intellektuális, metafizikus, szenvedélyes, természetbarát, érzéki szellem. Már küzdött a viktoriánusok „mesterkélt esztétizmusa” ellen, és lazított a formán. Háborús halála egy ideig túlzott glóriába fonta kitűnő egyéniségét.

 

BROWNING, Robert. Az angol Viktória-korszak, a dicsőséges „Victorian age” Tennyson mellett legnagyobb költője. A Bank of England egy tisztviselőjének a fia, 1812-ben született. Orosz-, Német- és Olaszországban utazott. Költészete nehéz, túltömött, komplikált. Lírája mélyreható pszichológiával elképzelt drámai monológokban objektiválódik. Egyik megteremtője a „dialogue intérieur” modern formájának. Rengeteg felejthetetlen alakot teremtett, különösen a válságos lelki helyzetek rajzát szereti. Még szerelmi lírája is elemez és dramatizál. Nyelve és témakezelése sokszor homályos, nyers, fantasztikus és filozofáló; verselése, bár bravúros rímelő, sokszor darabos. Legfőbb műve „A gyűrű és a könyv”: tízénekes eposz vagy verses regény, egy középkori olasz feleséggyilkossági pör története, melyet az ügy tíz résztvevője mind külön-külön ismertet a maga szempontjából. Firenzében halt meg, 1889-ben. Hatása nem kiterjedt, de erős; műveinek magyarázatára alakult a Browning Society.

 

BURNS, Robert. Élt 1759-től 1796-ig. Már kora ifjúságában verselt, az eke mellett. Rettenetesen nyomorgott. Nyugat-Indiába készült farmernek, de skót dallamokra írt dalainak példátlan sikere otthon tartotta. Később finánc lett. Féktelen természete, szegénysége és az iszákosság túl korán sírba vitte. Egyike a világ legnagyobb dalköltőinek, frissessége, keresetlen realizmusa, könnyedsége utolérhetetlen. A skót paraszt érzésein keresztül az egész emberiség legősibb és legegészségesebb érzelmeit fejezi ki. Erősen hatott Petőfire és Aranyra is.

 

BUTLER, Samuel, angol költő. 1612-ben született, kora ifjúságában Kent grófnőjének szolgálatában állt, majd több puritán bírónál volt írnok. „Hudibras” című szatirikus költeménye, mely a korabeli vallási és politikai pártokat, elsősorban a puritánokat teszi nevetségessé, óriási népszerűséghez juttatta. Ennek ellenére nagy nyomorban halt meg 1680-ban.

 

BYRON, George Gordon, Lord. Botrányokkal, szerelmekkel, romantikus szélsőségekkel viharos életű, elegáns, szép és kissé sánta angol nagyúr. Apja a királyi gárda tisztje volt. -- 1788-ban született, sokat utazott Spanyol- és Görögországban, Kisázsiában, Svájcban, Itáliában. Családi botrány miatt el kellett hagynia hazáját. 1824-ben halt meg, Missolunghiban, mint a görög szabadságharc önkéntes hőse. Pózok, világfájdalom, nagy lendület, sok eleven szín, forradalmiság, szkepticizmus, érzékiség és nagy szatirikus erő jellemzi lírai szépségekben gazdag elbeszélő költeményeit és drámáit. Igazi lírai tehetségét újabban kevésbé becsülik; néhány egyszerűbb verse azonban feltétlenül örök kincs. Az angol költők közül először ő hódította meg Európát.

 

C

 

CALPURNIUS, Titus Julius. Latin költő, a III. század második felében élhetett, s az a császár, akit – mint cirkuszi eklogájában mondja – távolból látott, a rendcsináló, kemény és nemes Probus lehetett, a 279-ben rendezett amfiteátrális nagy bemutatók során. Pásztori verse tizenegy maradt fenn, s ezek elegáns, finom, harmonikus, kissé melankolikus szellemnek, Vergilius kései tanítványának mutatják.

 

CAMÕES [Szabó Lőrinc névhasználatával: Camoens], Luís de. Valószínűleg 1525-ben született; 1580-ban halt meg. Mozgalmas udvari és katonaélet, szenvedélyes szerelem és sok viszontagság (India), hajótörés és nyomorúság hányta-vetette; fél szemére megvakult. Legnagyobb költője a portugáloknak; főműve a „Luziádok” c. eposz. Érzelmi forróság és formaművészet lírai költészetét is elsőrangúvá teszi. Színműveket is írt.

 

CAMPBELL, Roy. 1901-ben született a dél-afrikai Durbanben. Sokat utazott, 1935-ben áttért a katolikus vallásra, és 1942-ig Toledóban élt. A második világháborúban angol önkéntesként szolgált, majd a portugáliai Sintrában telepedett le. Nagy tanulmányt írt Federico Garcia Lorcáról, akit költői rokonának vall. Az angol kritika Campbellt, költészetének dinamizmusa miatt, korunk Byronjaként emlegeti. Meghalt 1957-ben.

 

CAMPION, Thomas, angol költő, 1567–1620. Cambrigde-ben nevelkedett. Londonban folytatott orvosi gyakorlatot. Az Erzsébetkori Anglia szenvedélytől fűtött költője, több versét meg is zenésítette.

 

CARLYLE, Thomas, 1795–1881. Skóciai születésű nagy angol történetíró, aki nem annyira tudományos eredményeivel, mint különleges varázsú egyéniségével tette maradandóvá a nevét. Történetírói munkásságán kívül, mely a vezérszellemek, a „hős”-ök történelemformáló szerepét helyezi előtérbe, széleskörű irodalomkritikai tevékenységet fejtett ki. Sokat tett a német irodalom bevezetéséért az angol közműveltségbe, valamint Burns népszerűsítéséért. Gazdag fantáziájú szubjektív művész, aki írói módszerével arra akart példát mutatni, hogy a regényíró romantikus érdeklődése nincs ellentétben a történész alaposságával. Leghíresebb munkáit a francia forradalomról, Cromwellről és Nagy Frigyesről írta.

 

CAROSSA, Hans. 1878-ban született, Tölzben; orvos; nagykultúrájú, klasszicista hajlamú német költő és prózaíró. Meghalt 1956-ban.

 

CATULLUS, Caius Valerius, latin költő. Kr. e. 87 és 53 között élte rövid, tragikus életét. Művészi görög minták utánzója, a szenvedély és mámor költője; hangját modern romantikus költők is rokonnak érezték a magukéval. Szerelmi verseit a rossz életű, méltatlan Lesbiához írta; dalszerű érzelgősségük jól megfér bizonyos szókimondó naturalizmussal.

 

CHARLES D’ORLÉANS [Szabó Lőrinc névhasználatával: Orléans, Charles Duc d’]. Francia herceg és költő. 1391–1465. Az azincourt-i csata után huszonöt évig az angolok hadifoglya volt. Bájos, nagyúri poéta „futó tökéletességet adott a hanyatló lovagi lírának”; Villonnal is érintkezett. Témái apró képek, de kitöltik a keretüket és frissek. Élete első felében gálánsan magasztalta, aztán derűsen gúnyolta a nőket. Balladákat, rondókat, dalokat írt.

 

CHÉNIER, André. 1762-ben született. Felvilágosodott, racionalista szellem, érzéki és szépségimádó; nem csoda, hogy annyira vonzotta a latin-görög költészet pogánysága. Idilljeit és elégiáit az őszinteség, frisseség és plasztikusság messze kortársainak művei fölé emeli. Az egész XVIII. század egyetlen igazi francia lírikusa; régi klasszikusok utóda és már előfutára a romantikusoknak. A nagy forradalom alatt bebörtönözték, és 1794-ben lefejezték.

 

CHESTERTON, Gilbert Keith. 1874-ben született Londonban, újságíró lett és műkritikus. Kiváló szatirikus tehetség; valami sajátos, egyéni, teljesen felszabadult ortodox katolicizmust hirdetett, s ebből a szempontból hevesen támadta a szellem teljes frontján a közkeletűen „modern” eszméket. Szikrázóan ötletes írásai szinte minden műfajt parodizáltak, a legkomolyabb célzattal, humorosan és igen sikeresen. 1936-ban halt meg.

 

CLAUDIUS, Hermann. Német költő. 1878-ban született, fiatal korában tanító volt, most kizárólag az irodalomnak él, Hamburg mellett lakik. Meleg, szeretetre méltó egyéniség, sokszor észak-német tájnyelven írja verseit. Meghalt 1980-ban.

 

CLOUGH, Arthur Hugh, 1819–1861. Finom, szelíd angol költő, egy liverpooli gyapjúkereskedő fia, Oxfordban nevelkedett, Newman hatása alá került, majd D. F. Strauss megsemmisítette hitét a bibliában, s ettől kezdve szkeptikus lett: egész további életét és líráját a hit és a hitetlenség belső harcának ábrázolása tölti ki. Rengeteget utazott; Firenzében halt meg, maláriában.

 

COLERIDGE, Samuel Taylor. Angol költő és esztétikus, élt 1772-től 1834-ig. Apja tanító és pap volt. Természetfölötti, bizarr és misztikus hangulatok felé vonzódó szellem, Wordsworth barátja és munkatársa, német idealista gondolkozók propagátora, Schiller fordítója. Németországban és Málta szigetén utazott. Legkiválóbb elbeszélő költeménye „Rege a vén tengerészről” balladája hét részben, és a „Christabel”. Lírájában nagy képzelőerő és zeneiség rendkívül tiszta kifejezésmóddal párosul. Kitűnő előadó volt. Fájdalmas betegsége ópiumra szoktatta, amelytől haláláig nem szabadult; a „Kubla kán” tulajdonképpen egy ópiumálom töredék-emléke. Élete utolsó tizennyolc évét egy orvos-barátja házában töltötte; mint elsőrangú és művelt csevegő nap nap után csodálatos metafizikai-filozófiai előadásokat rögtönzött barátainak és tanítványainak.

 

COWPER, William. 1731–1800. Betegesen finom, érzékeny és majdnem életképtelen ember volt, gonosz tanítók lelkibeteggé tették, folyton édesanyját siratta. Jogásznak készült; családja tartotta el, hogy az irodalomnak élhessen. Igen sokat betegeskedett, többször valami vallási jellegű őrültség tört ki rajta. Holtig tartó szerelmi barátság fűzte Mrs. Mary Unwinhez, egy lelkész feleségéhez, majd özvegyéhez; házasságukat csak betegsége akadályozta meg. Megnyerő, kedves egyéniségét híven tükrözik kecses és üde versei, melyek a rideg klasszicista iskola után a romantikusok előfutárának mutatják. Nagy, didaktikus költeményeket is írt; Homéroszt fordította. Híres levélíró.

 

CROS, Charles, 1842–1888. Kitűnő francia szimbolista költő, matematikus és kémikus. Álomszerű, dallamos verseket, prózakölteményeket és humoros sanzonokat írt.

 

CSAK EGY KISLÁNY VAN. Német népdal.

 

D

 

DANIEL, Samuel. Angol költő, 1562–1619. Szomorújátékokat, pásztori vígjátékokat, irodalomelméleti tanulmányokat és szép verseket, szonetteket írt „Déliához”. Spenser ünnepelte; később Coleridge is halhatatlannak nevezte a stílusát.

 

DAUTHENDEY, Max. Német költő, 1867-től 1918-ig élt. Stefan George köréből indult el, később a zárt formákat feláldozta az impresszionizmus kötetlen szabadságának. Élményköre meglehetősen szűk, de pályája során fokozatosan gazdagodik és mélyül.

 

DAVIES, William Henry, 1871–1945. Newportban született. Gyermekfővel megszökött hazulról, évekig romantikus vándoréletet folytatott, marhaszállító hajókon tucatszor áthajózott az óceánon Amerika és Anglia közt. New Yorkban képkeretező, házaló és utcai énekes volt. Életét „Egy felsőbbrendű csavargó önéletrajza” c. prózai művében írta meg. Mint ingyenutas Amerikában egy vonat ütközőjéről a sínek közé esett, és a kerekek levágták a fél lábát. Harmincnégy éves korában kezdett írni. Haláláig ezután már csak hazájában, Angliában élt. Ösztönös költő; egyszerű, színes, gazdag és ötletes; a sötét realisztikus-szociális vonások sem hiányoznak belőle; formája a dal. Tulajdonképpen Shaw népszerűsítette. [ÖB II.:] Kitűnő, modern, angol csavargó-költő; egyike a közelmúlt legkiválóbb dalköltőinek; könnyed, realista, bensőséges és színes szellem.

 

DÄUBLER, Theodor. Német költő, 1876–1934. Félig impresszionista; misztikus elmélyülés ragyogja körül nemegyszer megfoghatatlan körvonalú témáit. Sok a tájkölteménye; a lélek valami újszerű, vallásos-extatikus vándorútját rajzolja meg óriási belső eposza, a „Nordlicht”.

 

DEHMEL, Richard. A századeleji modern nagyvárosi német költészet egyik vezető alakja, 1863-ban született. Kémikus, matematikus, szociológus volt. Gyötrődő, megváltatlan lobogása sok, brutális naturalizmussal keveredő, impresszionista és szimbolista szépséget teremtett; néha csak retorikus pátoszt. Művészete itt-ott már az expresszionizmusba hajlik át. 1920-ban halt meg. [ÖB II.:] A modern német költészet egyik vezető alakja, gyötrődő, naturalista-szimbolista, néha megnyerően kedves, gyermeki szellem.

 

DE LA MARE, Walter John. Modern romantikus-szimbolista angol költő. Kentben született 1873-ban. Néhány évig az üzleti életben dolgozott, majd teljesen az irodalomnak szentelte az erejét. A Royal Society of Literature professzora volt, egyik büszkesége az új angol lírának. Nyelvi kifejező ereje, fantáziája és szuggesztivitása igen nagy, forma- és stílusművészete rendkívüli. Sokat írt gyermekeknek. Számos verskötetén kívül színdarabjai, regényei és novellái jelentek meg. [Ö. B. II.:] Kiváló modern angol romantikus-szimbolista költő és prózaíró, a titokzatos hangulatok nagy, szuggesztív művésze. Meghalt 1956-ban.

 

DESBORDES-VALMORE, Marceline. Francia költőnő, 1785–1859. Tizenhat éves korában színpadra lépett, ott megismerkedett Prosper Valmore színésszel s 1817-ben feleségül ment hozzá. Élete csalódások és szerencsétlenségek láncolata volt. Nagy művész, csupa könny, csupa szívhang, de minden könnye, minden dobbanása igaz. Baudelaire és Verlaine rendkívül tisztelte: Victor Hugo azt mondta róla, hogy ez a nő „maga a költészet”. Elégiáin, lírai versein kívül regényeket és novellákat írt s egy pedagógiai írása is megjelent.

 

DIETMAR von AIST [Szabó Lőrinc névhasználatával: Aiste]. Ostmarki Minnesänger. 1140 és 1170 között élhetett. Az udvari szerelmi líra egyik jelessége, a Kürenbergi tanítványa, Walther von der Vogelweide előfutára.

 

DONNE, John. Angol költő, 1572-1631. Arca a Grecóéra emlékeztet. Pap volt, a londoni Szent Pál templom rendkívül művelt, rendkívül éles szemű és rendkívül szerelmes természetű dékánja. Már Ben Jonson azt mondta róla, hogy „bizonyos tekintetben a világ legelső költője”. Csakugyan páratlan poéta, egyike a legnagyobb angol szerelmi lírikusoknak. Erotikus, metafizikus, szatirikus, igen bonyolult és igen nehezen érthető költő; hidegen izzó pszichológus, bravuros formaművész; nagy mestere a bonyolult képeknek. Ma mint zsenit, mint valami hyper-Baudelaire-t ünneplik. Vallásos versei is remekek.

 

DOWSON, Edward [pontosan: Ernest Christopher], 1867–1900. Az angol dekadencia nemes költői képviselője, hangulatművész. A katolikus misztika vonzotta; latin és francia kultúrán finomodott, nagy zenei érzékű poéta. Novellákat, regényt és színdarabot is írt. Nagy szegénységben halt meg, tüdőbaj vitte el.

 

DRAYTON, Michael. Angol költő, 1563–1631. Szép lírai verseket, nevezetes balladákat és szonetteket írt. „Polyolbion” c. óriási eposza (harminc ének, közel százezer sor) földrajzi leírása Angliának, a brit szigetek tájszépségeinek.

 

DROSTE-HÜLSHOFF, Anette von. A világirodalom egyik legkiválóbb költőnője, német bárónő. 1797-ben született Münsterben, törékeny, finom test és lélek. Westfáliában élt, majd Meersburgban, a Bodeni-tó partján, rokonainál, mint csöndes, elmélyült, öregedő, rövidlátó, szép várkisasszony. Életének nagy eseménye egy nála fiatalabb írótársa, Levin Schücking iránt érzett gyöngéd, anyás szerelme. Költészete eredeti, gazdag, mély és erős, sokszor csaknem férfias. Vallásos verseket is írt. Elsőrangú prózaíró; a „Zsidóbükk” c. nagy novellája egyik remeke a világirodalomnak. A meersburgi várban halt meg 1848-ban; lakosztálya ma Droste-múzeum és zarándokhely.

 

Du Bellay, Joachim. Lásd: Bellay, Joachim du.

 

DUČIĆ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Ducsics], Jovan. Szerb költő, 1874–1944. Beutazta Európát, hazájának lírájában a franciás szimbolizmus egyik finom úttörője. Útleírásai és tanulmányai is vannak. Az első világháború után diplomata lett, többek közt budapesti jugoszláv követ volt.

 

 

E

 

ELIOT, Thomas Stearns. 1888-ban született. Amerikai-angol költő, a Sorbonne-on és Oxfordban tanult, majd Angliában telepedett le. Első költeményei többnyire szatirikus kis életképek, rímtelen prózaversekben, bár a futuristának tetsző Eliot elsőrangú formaművész. Későbbi munkái sokkal elmélyültebbek, de ugyanakkor homályosabbak, sőt talán akartan érthetetlenek is, legalább a részleteikben: a szellem tudatalatti rétegeiben mintha kritikai gondolatokat és érzéseket kívánnának rezzenteni a modern civilizáció és lélek hitványságának leleplezésére. A költő sok versébe idegen nyelvű, nemegyszer többnyelvű idézeteket iktat be, közvetve vagy közvetlenül, s verseit filológiai magyarázatokkal kíséri. Szakmai hatása igen nagy. Groteszk gúnyja, szatirikus ötletei sokszor briliánsak s lényegükben mindig komolyak. Újabban mintha a keresztény gondolatvilág felé fordult volna. Irodalmi tanulmányai lélektani és műhely-szempontból remekművek. „Gyilkosság a katedrálisban” címmel drámát is írt. Meghalt 1965-ben.

 

EMERSON, Ralph Waldo, 1803–1882. Amerikai költő-filozófus, mély és gyönyörűen megírt moralizáló esszéi világhírűek; egyúttal jelentős költő is. Szellemtörténeti hatása igen nagy: valósággal átalakította az amerikai lelkiséget optimista idealizmusával.

 

EMINESCU, Mihai. A román irodalom legnagyobb költője, 1850-től 1889-ig élt. Iskoláit rendszertelenül végezte, többször vándorszínészekhez is szegődött. Első versei Budapesten jelentek meg a Iosif Vulcan szerkesztette Familiában. Családi nevét is Vulcan változtatta Eminoviciről Eminescura. Egyetemi éveit Bécsben, Berlinben töltötte, majd Romániába visszatérve Iasi-ban, Bukarestben volt könyvtáros, tanár, újságíró. Pályája utolsó éveit elborult elmével élte le. Költészete a francia és német szellemi áramlatok szerencsés szintézise, a romantika utolsó hullámverése. Mélységes pesszimizmus hatja át, harcos nacionalizmussal és az elnyomott nép iránt érzett őszinte rokonszenvvel párosulva. Műve lezáratlan, számos irodalmi tervet hagyott maga után, köztük egy „Az ember tragédiájá”-hoz hasonló alkotás vázlatát.

 

ERINNA, görög költőnő, Tenoszból származott, Lesbosz szigetén élt, mint Szapphó tanítványa és barátnője, a Kr. e. VII. században. Igen fiatalon meghalt. Fennmaradt néhány verse igazolja az ókor ítéletét: rendkívüli tehetség veszett el benne. Főműve, melyről csak hivatkozásokból tudunk, a 300 soros „Guzsaly” volt.

 

F

 

FET (Sensin), Afanaszij Afanaszjevics, 1820–1892. Földbirtokos-családból származott, apját Sensinnek hívták, s ő azért viselte német anyjának nevét, mert szüleinek nem ortodox házasságát Oroszországban nem ismerték el. A költői „esztétizmus”, a l'art pour l'art elvének képviselője, élesen szemben áll a néphez szóló költők, így pl. Nyekraszov irányával. Versei igen „zeneiek”, formailag aprólékosan kidolgozottak. A szimbolizmus oroszországi előfutárának tekintik. Sokat fordított nagy külföldi költők -- pl. Horatius, Heine, Byron -- műveiből. Egyes verseit Csajkovszkij és más orosz zeneszerzők megzenésítették.

 

Félre, könyvek, doktrinák! Lásd: Középkori diáknóta.

 

FITZGERALD, Edward, 1809–1883. Angol költő. Tulajdonképpen egyetlen költeménye élteti: Omár Khájjám perzsa költő verseinek fordítása, a „Rubájját”, amelyet az angol irodalom nagy alkotásai közé sorolnak. (Lásd: Omár Khájjám.)

 

FLECKER, James Elroy, 1884–1915. Angol költő. A francia parnasszistákból indult ki, formaművészete a klasszikusok közelébe helyezi. Konzuli szolgálatban sokat utazott Keleten; „Hasszán” címmel keleti drámát írt, s verseiben keleti formákat is használt. Mint szín, hangulat vagy táj igen sok versében jelentkezik az orientális kötöttség. Költészete kemény, éles és tiszta, kerüli a túlságosan személyes vonásokat. Flecker versfordításokkal is kitűnt (Goethe, modern franciák).

 

FÚJJ, ÉSZAKI SZÉL! Angol népdal 1300 körül.

 

G

 

GAUTIER, Théophile. Francia költő, 1811–1872. A Pyreneusokban született, Párizsban élt. Regényíró, archeológus, színházi és műkritikus, költő. Az öncélú művészet apostola; formában hibátlan, szigorú, klasszikus, kissé hideg művész; színeiben, lelkületében, nyárspolgár riogató magatartásában romantikus szellem. Baudelaire mestere. A „művészet” c. költeménye híres programvers, és már a parnasszisták eszményét fogalmazza meg.

 

GEORGE, Stefan. Német költő. Bingen mellett, egy rajnai faluban született 1868-ban, kisbirtokos családból. Angliában, Svájcban, Olasz- és Franciaországban utazott. Szellem- és szépségimádó, szigorú, nagy művészköltő; egész kört, iskolát teremtett a nyelvi, formai és tematikai laposság, naturalizmus és impresszionizmus ellensúlyozására. Óriási, nemes nyelvművész: Goethe, Nietzsche és Hölderlin lelki rokona. Sokáig a közönség kizárásával alkotott; könyveit külön az ő számára metszett „St. G.”-betűkkel nyomták. Szeret nagy kultúrkorszakok nyelvén, stilizáltan megszólalni; sokat gúnyolták homályosságáért, prófétikus, arisztokratikus pátoszáért. Hatvanadik születésnapját már egész nemzete ünnepelte. Shakespeare-t, Dantét, Baudelaire-t, modern szimbolistákat és praeraffaelitákat fordított. 1933-ban halt meg.

 

GOETHE, Johann Wolfgang. Élt 1749-től 1832-ig. Németország költő-királya, az emberiség egyik legegyetemesebb zsenije, talán legnagyobb kritikai szelleme. Jómódú frankfurti család sarja, a weimari herceg barátja és minisztere; lírában, epikában, színpadon, regényben, a természettudományokban és a gyakorlati életben egyaránt ünnepelt géniusz. Művészetének mélysége, eleganciája, rendkívüli ereje, természetessége és gazdagsága: „a hagyomány és a forradalom teljes harmóniája”. A német világérzés és kultúra egész tartalmát megszólaltatta, roppant oeuvre-jének kommentárai is könyvtárt alkotnak. „A szenvedély trilógiája” c. alatt később egyesített három költemény a hetvenkét éves Goethe utolsó szerelméről, a tizenkilenc éves Levetzow Ulrikéről szól; az első rész a költő ifjúkori híres regényének, a „Werther”-nek új kiadása elé írt előszó.

 

GOLDONI, Carlo, olasz vígjátékíró, 1707–1793. Fiatal éveiben ügyvédi gyakorlatot folytatott Pisában, 1740-ben a velencei Medebach színtársulat szerzője lett, 1762-ben művészi sértődöttségből Párizsba költözött, s a forradalomig a francia udvar nyelvmestere volt. Vígjátékírói működése sok tekintetben Molière-éhez hasonlít, legfőbb érdeme a jellemkomikum és a kötött drámai szöveg meghonosítása a commedia dell'arte helyzetkomikuma és pongyola nyelve helyett.

 

GOTTFRIED von STRASSBURG. Középfelnémet epikus költő. Strassburgban élt, teológiai műveltsége volt, jól tudott latinul és franciául. Tristan-eposzában feldolgozta a középkor leghíresebb szerelmi történetét. Tárgyát főként Thomas anglo-normann Tristanjából vette, de az elbeszélést lélektanilag elmélyítette, és a „Minnesang” kép- és hasonlatkincsével ékesítette. Műve halála miatt félbemaradt, Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg fejezte be. A téma maga a századok folyamán újra meg újra életre kelt. Leghíresebb további feldolgozói Hans Sachs és Richard Wagner.

 

GRAVES, Robert von Ranke. Született 1895-ben. Neves angol regény- és esszéíró, a nagy német történetíró leszármazottja anyai ágon, az első világháborúban mint százados szolgált; Egyiptomban egyetemi tanár is volt; antimilitarista, baloldali rokonszenvet mutató, expresszionista művész. Teoretikusan is sokat foglalkozott a költészet pszichológiájával és műhelytitkaival. Meghalt 1985-ben.

 

GRAY, David. Angol költő, 1838-tól 1861-ig élt. Híresek tájleírásai és komor hangú szonettjei.

 

GRAY, Thomas. 1716–1771. Egy londoni pénzváltó fia, a történelem és a modern nyelvek tanára. Nem fogadta el a poeta laureatusi címet. Verseit könnyed és tömör művészi tökéletesség és bizonyos hűvös ragyogás jellemzi. Friss, színes ábrázolója a természetnek; ő szerettette meg az angolokkal a hegyeket, az Alpokat; a romantika és Wordsworth előfutára. Ódái és elégiái a leghíresebbek. Nagyszerű levélíró.

 

GREENE, Robert. Angol drámaíró, a fiatal Shakespeare egyik nevezetesebb elődje, kor- és versenytársa. Könnyelmű, de komoly tehetség volt; a dorbézolás és a tékozlás nyomorba és korai sírba vitte. Drámái főleg nőalakokat formálnak kitűnően; Shakespeare-t, aki az ő „Pandosto” c. regényéből vette át a „Téli rege” meséjét, féltékenységből valósággal megátkozta halálos ágyán. Erőteljes verseket írt, és szonetteket „Fauniá”-hoz. 1560–1592-ig élt.

 

GRILLPARZER, Franz, 1791–1872. Ausztria legnagyobb költője, a német költészet egyik klasszikus értéke, drámaíró és novellista. Töprengő, nehéz, sokrétű lélek és szellem, a görögök, a spanyolok, Shakespeare és Schiller tanítványa. Versei csak a halála után jelentek meg kötetben; egyszerű formákban dolgozott, didaktikus, polemikus és néha tiszta lírai célzattal.

 

GRYPHIUS, Andreas. Német drámaíró és költő, 1616–1664. Nehéz ifjúságon verekedte keresztül magát; mint nevelő sokat utazott Hollandiában, Francia- és Olaszországban. -- Egész sor drámát írt külföldi mintára, a reneszánsz-klasszicizmus szabályai szerint. Erőteljes szonettjei majdnem mind a mulandóság örök témájáról szólnak.

 

GÜNTHER, Johann [Szabó Lőrinc névhasználatával: Hans] Christian. Német költő. 1695-ben született. Igazi tehetség a sápadt, egyénietlen, udvari barokk líra korában. Természetes, egyszerű, közvetlen, könnyed, érzéki, néha szinte brutálisan erős művész: már Goethe is igen melegen ünnepelte. Féktelensége tette tönkre; huszonnyolc éves korában, 1723-ban meghalt.

 

GYÖNYÖRŰSZÉP A LIGET. Német népdal.

 

H

 

HA SZERETEK, SZENVEDEK. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.

 

HÁFIZ. A legnagyobb perzsa költő, a világirodalom egyik legfényesebb lírai lángelméje. Elegáns, természetes, szenvedélyes, könnyed: a szerelem, a bor és minden földi gyönyörűség ünneplésével -- különösen jóakaratú kommentátorai szerint -- misztikus elragadtatásokat köt össze, a földi egyházat azonban teljes szkepszissel szemléli. Goethe rajongott érte, a „Nyugat-keleti Diván”-ban Háfizt hirdeti mintaképének. Hazájában ma is páratlanul népszerű. Neve költői álnév, jelentése: a Megőrző. A valóságban Samszu’d-Dín Muhammad-nak [Szabó Lőrinc névhasználatával: Mohammed Szemszeddin-nek] hívták, vagyis a Dicséretesnek és a Hit Napjának. A XIV. sz. elején született, Sírázban. A legenda szerint pékinas volt. Mindenesetre teológiát és filológiát tanult, belépett a kék ruhás szufik vagy dervisek rendjébe, s korának olyan kiváló Korán-magyarázója lett, hogy az állam külön iskolát építtetett neki, amelyben csak ő tanított. Mindamellett mindvégig megmaradt szabadgondolkodónak, s könnyelmű, vidám élete ellenére olyan népszerű volt, hogy hitbuzgó, puritán ellenfeleinek is ünnepelniük kellett. Sírja zarándokhely Sírázban, ahol 1388-ban vagy 1391-ben halt meg.

 

HALAS, František. Modern cseh költő. Brünnben született, 1901-ben. Munkás volt, majd tisztviselő, könyvkiadói lektor és folyóiratszerkesztő lett Prágában. 1949-ben halt meg.

 

HÁLEK, Vitězslav. Cseh költő és író, 1835–1874. Sokoldalú és termékeny művész, a hazafiság és kozmopolitizmus közötti küzdelem korának egyik vezéregyénisége. Lírája ugyanakkor mindvégig kiforratlan maradt. Lágy szentimentalizmus keveredik benne Heine erotikájával és Byron pózaival.

 

HARDY, Thomas. 1840-ben született. Eleinte építészmérnök volt. A közelmúlt legnagyobb angol regényírója, Dorsetshire falusi és parasztéletének elsőrangú realista ábrázolója. Mint költő tulajdonképpen öregkorában fejlődött ki. Pesszimista, determinista, keserű, emberbarát szellem. A legkiválóbb költők közé tartozik, 1928-ban halt meg. [ÖB II.:] A századforduló legnagyobb angol regényírója, a dél-angliai népi élet pesszimista, determinista, zseniális ábrázolója, rendkívüli mélységű, nyelvi erejű, kemény és mégis dallamos modern költő. Óriási drámája, „Az uralkodók”, melynek a világtörténelem a hőse, 19 felvonásból és 130 jelenetből áll.

 

HARTLEBEN, Otto Erich. 1864-ben született a Harz-hegységbeli Clausthalban. 1905-ben halt meg a felső-olaszországi Salóban. A jogi pályát adta fel az irodalomért. Versben, prózában és színpadon egyaránt a német naturalista-impresszionizmus gyermeke; költeményein sokat emel az erős formai fegyelem.

 

HÉGÉSZIPPOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Hegesippos]. Görög költő. Életéről alig tudunk valamit. Becsült művésze a Kr. e. III. század közepe táján a görög költészet úgynevezett peloponézoszi iskolájának; lírai epigrammái maradtak fenn.

 

HEINE, Heinrich, 1797–1856. Düsseldorfban született; dalait a múlt században világszerte ünnepelték; szellemessége és cinizmusa már tehertétele romantikus és ugyanakkor romantika-romboló költészetének. Könnyedsége, zsidó szellemessége és szatirikus ereje erősen hatott az újságírói nyelv fejlődésére. Sokat élt Párizsban, ott is halt meg, hátgerincsorvadásban. Híres „matrácsírboltjában” egy Mouche-nak („Legyecskének”) becézett lány volt az utolsó szerelme.

 

HENLEY, William Ernest. Angol költő, 1848–1903. Gyermekkora óta nyomorék, tüdőbajos volt, fél lábát le kellett vágni. Szelleme annál keményebb, öntudatos, sőt imperialista. Újságíró és kritikus is volt; Burns költeményeinek centenáris kiadója. Romantikáját realizmus „rontotta meg”; sajátos tématerülete a kórházi költészet; de finomabb hangokat is fog. Modorára Walt Whitman is hatott.

 

HERRICK, Robert. Angol költő, 1591–1674. Egy londoni aranyműves fia, udvaronc, világfi, majd vidéki pap. Több mint ezer dalt írt, igen sok csakugyan bűbájos köztük. Udvarhölgyek, ruhák, hajfürtök, csókok ihletik; de tájak, idilli hangulatok és vallásos érzések is. Elsőrangú, friss, impresszionista költő, bár a közvetlenség csak ritkán erénye. Sokszor teljesen mai értelemben „modern”.

 

HESSE, Hermann. Német költő, nagyanyja révén francia vér is van benne, apja misszionárius volt. 1877-ben, a württembergi Calwban született. Teológusnak készült, mechanikus, majd könyvkereskedő, végül író lett. Verset, regényt, novellákat írt, Mint költő nagyjában impresszionista; kedves, színes, megnyerő, sokszor elégikus hangja, mely egyes dalokban egészen friss és üde, időnként megizmosodik, átforrósodik. Körülutazta a világot. 1923 óta svájci állampolgár. A második világháború után Nobel-díjat kapott. Meghalt 1962-ben.

 

HEYM, Georg. Német kora-expresszionista költő, nagy, színes nyelvtalentum. A groteszk nagyvárosi képek és víziók, a borzalom és a halál rajzainak formaművész s külsőleg hideg mestere. 1887-ben született. 1912-ben korcsolyázás közben a Havelbe fúlt.

 

HODGSON, Ralph. 1871-ben született, angol költő. A természet reálromantikus megfigyelője, intim rezzenések följegyzője, pontos, gondos ábrázolás, tömör erő és néha egy kis szeszélyes humor jellemzi. Meghalt 1962-ben.

 

HOFMANNSTHAL, Hugo von. Modern ausztriai német költő, 1874–1929. A tágabb George-körhöz tartozott; nagy nyelvművész; puha, melankolikus, kissé barokk szellem. Richard Strauss barátja és szövegírója. Bécsben élt. Bensőséges, stilizált, kis könyvdrámákat, néhány regényt, sok tanulmányt írt; az irodalmat „a nemzet szellemi terének” tekintette. Versei többnyire az elmúlásról szólnak, s az impresszionizmus és az új-romantika határait mossák össze.

 

HOOD, Thomas. Született 1799-ben, meghalt 1845-ben. Sorsüldözött, tüdőbeteg angol költő és újságíró. Humoros és vadromantikát perszifláló műveivel korában igen nagy sikert ért el. „Dal az ingről” c. verse az angol szociális költészet hajnalát jelenti. Az alsóbb néposztályok életének egy-egy jelenetét festő költeményei közül méltán híres a megragadó naturalizmussal, tragikus erővel és bravúros versművészettel megírt „Sóhajok hídja”.

 

HORATIUS Flaccus, Quintus Élt Kr. e. 65-től 8-ig, nagyműveltségű latin költő, Augustus császár és Maecenas barátja. Szatírái és epodoszai mellett lírája is kiváló, különösen szerelmi és bordalai. Az „arany középút” s az epikureizmus költője. Tömörsége, tiszta stílusa és gondos műformája révén jogosan volt a reneszánsz óta szinte az egész világ költői előtt a finomság és ízlés mintaképe. Nálunk Berzsenyire hatott döntően.

 

HOUSMAN, Alfred Edward. Kiváló modern angol költő, korának egyik legbecsültebb görög-latin filológusa, a londoni, majd a cambridge-i egyetem latin professzora. Mindössze három egészen kis kötet verset írt. Klasszikusan egyszerű, mély, tömör, komor, erős művész. Formája legtöbbször a népi dal; sokat foglalkozik a katonaélettel. 1859-ben született, 1936-ban halt meg.

 

HÖLDERLIN, Friedrich, a legnagyobb német költők egyike. 1770-ben született. A romantikusok előfutára, szépségittas lélek, egészen az antik világban élt. Örök sóvárgás, himnikus hang, ragyogó nyelvművészet az irodalma. Gontard frankfurti kereskedő felesége iránti szenvedélye inspirálta szerelmi líráját. Szophoklészt fordította. Fiatalon megőrült, negyven évig szenvedett; 1843-ban halt meg. „Az élet felén” és „A végső időkből” c. verseit már őrülten írta, egyiket a párnája alatt, a másikat a fuvolájába csavarva találták meg ápolói. Művészete ma reneszánszát éli.

 

HÖLTY, Ludwig. Német költő, a „göttingai berek” legkiválóbb tagja, 1748-ban született és 1776-ban halt meg tüdővészben. A bánat szelíd, színes, elégikus, sokszor népies hangú költője.

 

HUCH, Ricarda [Szabó Lőrinc névhasználatával: Richarda]. Német költőnő, prózaíró és esztéta. Braunschweigban született, 1864-ben [Szabó Lőrincnél: 1867-ben]. Zürichben tanult, az első nők egyike volt, akik doktoráltak, házassága előtt a zürichi városi könyvtár titkára volt. 1947 végén halt meg. Művészi novellista, regénytémái Olaszországba s a német múltba visznek, költeményeit nemes formaművészet és átható szellemiség emeli. Nagy művet írt a német romantikáról.

 

HUGO, Victor. 1802–1885. A francia romantika diadalmas vezére, radikális politikus, világirodalmi hatású dráma- és regényíró, költő. Kitűnő formaművészete s a gyors ihlet túlzott írói termelésre és néha csupán frázislengető prófétizmusra csábította; romantikus lendülete mértéktelen túlzásokba vitte. Ereje és idealizmusa azonban ma is magával ragad, nemcsak izgalmas, nagy és közismert regényeiben, hanem roppant terjedelmű és változatosságú lírai oeuvre-jében is, amelyben sok igazi érték akad. Legszebb szerelmi verseit Juliette Drouet színésznőhöz írta.

 

I

 

IBÜKOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Ibykos] . Görög költő a Kr. e. VI. század első felében. Életéről alig tudunk valamit, de a szállóige ma is emlegeti „Ibykos darvait”, amelyek, mint a költő meggyilkolásának tanúi, egy színház fölött átrepülve, ijedt elszólásra, majd vallomásra bírták a gyilkosokat. Polükratész udvarában élt, s valószínűleg kórusok számára írta verseit, melyeknek csak romjait ismerjük.

 

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ, a XVI. századból: Megint ágyban. Az angol antológiák egyik specialitása, hogy igen sok költeményt tartanak számon, amelynek szerzőjéről semmit sem tudunk.

 

Ismeretlen francia költő: Szent Eulália kantilénájából. Lásd: Szent Eulália kantilénájából.

 

Ismeretlen német költő: Ha szeretek, szenvedek. Lásd: Ha szeretek, szenvedek.

 

Ismeretlen német költő: Ki látni akar két eleven kútat. Lásd: Ki látni akar két eleven kútat.

 

Ismeretlen német költő: Lefeküdtél, kedvesem. Lásd: Lefeküdtél kedvesem.

 

Ismeretlen német költő: Mikor két szerelmes. Lásd: Mikor két szerelmes.

 

Ismeretlen német költő: Szerelmes lány panasza. Lásd: Szerelmes lány panasza.

 

Ismeretlen német költő: Tudok egy kislányt. Lásd: Tudok egy kislányt.

 

J

 

JAKŠIĆ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Jaksics], Mileta. Kiváló modern szerb lírikus. 1869-ben született a bánáti Szerbcsernyán. Tanár, pap és könyvtáros volt, az első világháború után miniszteri titkár lett. 1935-ben halt meg, Belgrádban.

 

JAMMES, Francis, 1868-ban született, kitűnő modern francia költő és regényíró. Nagyapja még Guadeloupe szigetén élt; s a költőben örök honvágy élt az egzotikus világok felé. Igen gazdag, összetett lélek: impresszionista, szimbolista, neokatolikus és neoprimitív; ugyanakkor egy faun érzékisége és groteszk játékossága bujkál benne. Az egyszerű dolgoknak, vidéki és falusi embereknek, eseményeknek, pyreneusi hazája tájképeinek és az állatoknak a költője: különleges rokonszenvvel és sokszor írt a szamarakról. Modorosságait „jammes-izmus” néven emlegetik. Finom prózaíró. Formában igen sokat lazít a francia verselés merev szabályain, rímei sokszor már alig-alig asszonánszok; tulajdonképpen szabadverselőnek számít. 1938-ban halt meg, nagyparkú vidéki kúriájában, melyet egy tisztelője hagyott rá. [Ö. B. II.:] Modern, impresszionista, neoprimitív és katolikus francia költő. Még verselési és stiláris pongyolaságai és különlegességei is erősen hatottak; nagy bensőség, egyszerűség és egzotikus vonzalmak jellemzik.

 

JANUS PANNONIUS. Igazi nevén Csezmiczei János, pécsi püspök és európai hírű latinul író költő Mátyás király korában. Eszék környékén született 1434-ben. Harmincnyolc éves korában, 1472-ben halt meg, bujdosás közben, miután részt vett Vitéz János esztergomi érsek Mátyás ellen szőtt összeesküvésében, és a király haragja elől menekülnie kellett. Vérbeli költő volt, különösen formaérzéke mutat meglepő tökéletességet. Epigrammákat, elégiákat és epikus költeményeket írt.

 

JONSON, Ben. Angol költő, 1572–1637. Shakespeare rendkívüli tudású, hányatott életű és ingerlékeny barátja. Együtt ittak a „Hableány” tavernában, ahol nevezetes szellemi csatáikat vívták. Volt kőműves, színész, író, kritikus, nyelvtanár. Katonának is beállt, Flandriában a két front szeme láttára szúrta le párbajban az ellenfelét. Később agyonütött egy színészt; ezért bebörtönözték. Az ő egyik vígjátékában lépett fel Shakespeare mint színész. A drámában a klasszikus formákért és a realisztikus életábrázolásért küzdött; egyének helyett inkább mély lélektani látással megrajzolt típusokat vitt színre; minden tehetsége ellenére vele indult meg az Erzsébet-kori drámairodalom hanyatlása. Mesterműve a „Volpone” c. vígjáték. Öregkorában megenyhült, akárcsak Shakespeare. Udvari költővé nevezték ki; köszvényesen és nyomorban halt meg. Szép lírai verseket is írt. [Ö. B. II.:] Shakespeare legjelentősebb kortársa, rendkívüli tudású, hányatott életű és ingerlékeny barátja, költő és drámaíró. […] Nagy emlékverse mint mű és mint kortársi vallomás, egyaránt nevezetes: Shakespeare összegyűjtött drámáinak 1631-es kiadása (az ún. Első Fólió) előszavaként jelent meg; számos fordulata és megállapítása évszázadok óta közhelyévé vált az esztétikai kritikának; tele van klasszikus és kortársi utalásokkal. (A „Cordova fia” = valószínűleg Seneca.) Ugyancsak ez a kiadás, a cím és a nyomás helye között, Shakespeare-nek egy emlékezetből készült portréját is közölte, a következő megjegyzéssel: „Martin Droeshut sculpsit London”; a kép hasonlóságát Ben Jonsonnak a címlappal szemközt lenyomtatott verse -- „Az olvasóhoz” -- bizonyította.

 

K

 

KAKUKK-NÓTA Angol népdal 1250 körül.

 

KÁLIDÁSZA, a legnagyobb fennmaradt klasszikus hindu költő, valószínűleg a Kr. e. IV. vagy V. századból, lírikus az eposzaiban és drámáiban is. Ragyogó udvari poéta volt, Vikramaditya király barátja, a „Sákuntala” szerzője; öregkorában Ceylonba költözött, ott állítólag egy kurtizán ölte meg. Túláradó bőségű, áttekinthetetlen gazdagságú stiliszta, bár még mindig ő áll legközelebb a mi nyugati ízlésünkhöz és mérsékletünkhöz. Az ő kisebb lírai művei közt maradt fenn a „Rítu-szanhára”, vagyis az „Évszakok”: a hat indiai szezonnak, a nyárnak, az esős évszaknak, az ősznek, a télnek, az olvadás idejének és a tavasznak tündöklő leírása: az egész mű egyetlen, káprázatos képzuhatag, égi-földi tájak és természeti képek igazi hindu színpazarlással elénk varázsolt festménye, melyet erős érzéki szálakkal szőnek át az emberi kitérések, a szerelem folyton fellobogó és ellankadó rajzai. Az itt közölt Esős Évszak a nagy költemény második része.

 

KALLIMAKHOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kallimachos], a kürénéi. Tudós, kritikus és költő, korának egyik legnagyobbhírű művésze, hazájából Egyiptomba költözött. Ott előbb falusi tanító volt, majd, mikor feltűnt verseivel, bemutatták az udvarban. A második Ptolemaiosz (Kr. e. 285–247) és utóda egyaránt szívesen látta, igazgatója lett az alexandriai könyvtárnak, egyik vezére a hellenista kor görög költészetének. Epikus versei, himnuszai, elégiái nagyrészt elvesztek. Nagy, gondos művész. A Homérosz-utánzó epika ellen foglalt állást, a kis remekművek barátja volt. Az epigramm ebben az időben általában lírai verset jelentett. Híres mondása: „Nagy könyv -- nagy szerencsétlenség”.

 

KAPUTIKJÁN, Szilva. Örmény költőnő, 1919-ben született Jerevánban, s ott végezte az egyetemet is. Versei 1934-től kezdve jelennek meg.

 

KASPROWICZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kasprovic], Jan. 1860-ban született, Szymborkban; élete javát Lembergben töltötte, ahol a város tiszteletajándékul házat adott neki. Sok verseskönyve jelent meg, drámákat is írt; Schiller, Goethe, Shakespeare, Shelley, Aiskhülosz, Euripidész stb. fordítója. A realisztikusan ábrázolt lengyel parasztság nagy költője; híresek a himnuszai, 1926-ban halt meg.

 

KEATS, John. Egy londoni istállótulajdonos fia, az angol líra egyik hérosza. 1795-től 1821-ig élt. Orvosnak készült. A tüdővész, mely korán megölte, különös melankóliát és gyöngédséget adott lelkének. A szépség és a görögség rajongója, a dús színű szavak, a magas és hibátlan zene szerelmese, Byron és Shelley társa. Gyönyörű leveleket írt Olaszországból, ahol huszonhat éves korában meghalt, menyasszonyának, Fanny Brawne-nak. Túlpazar verseit a korabeli kritika kedvezőtlenül fogadta; s a beteg, érzékeny költőt állítólag a kegyetlen bírálat ölte meg. Főművei: az ódák, az „Endymion” és a „Hyperion”-töredék.

 

KI LÁTNI AKAR KÉT ELEVEN KÚTAT… Ismeretlen német költő műve a XVI. századból. Újabban Jakob Regnartnak, Miksa császár udvari zenészének (1540—1599. október 16 [Szabó Lőrincnél: 1607]) tulajdonítják; versét Balassi Bálint is átdolgozta magyarra.

 

KIPLING, Rudyard. Angol költő. Meséit, indiai tárgyú elbeszéléseit és dzsungel-regényeit mindenütt ismerik. Bombay-ben, Indiában született, 1865-ben, apja rajztanár volt. Angliában nevelkedett, majd hazatért Indiába újságírónak, és onnan hódította meg, mint friss, színes, kemény, férfias, drámai erejű és különös fantáziájú író, a brit szigeteket és a világot. Híresek a kaszárnya-balladái. Egy időben szerették az angol imperializmus szócsövének minősíteni, holott műveinek csak igen kis része politikai természetű. A franciákat nem szerette. Beutazta mind az öt világrészt, átmenetileg Amerikában telepedett meg, 1898 óta Angliában élt. Versei közt nagyszerű darabok akadnak; számos novellája örök remekmű. 1936-ban halt meg.

 

KLEIST, Heinrich von, 1777–1811. A német romantika nagy drámai és nemzeti költője. Önálló világ, zseni. Porosz katonatiszt volt, író és hivatalnok lett. Zaklatott, csalódott, idealista életét öngyilkossággal zárta le: Wannseeben agyonlőtt egy nőt, akinek megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti s aki a halált kérte tőle, s azután magával végzett. Drámái és vígjátékai hatalmas, telivér alkotások. Átdolgozta és problémaköltészetté mélyítette Molière „Amphitryon”-ját: kezében a humor és a fenség szokatlan, páratlan ötvözetévé vált a sikamlós ókori téma: a megközelíthetetlen Alkmenét Jupiternek sikerül ugyan a férje alakjában elcsábítania, de a hatalom és a szerelem semmi eszközével sem tudja lelkileg megnyerni magának. A nagyszerű vígjáték közölt részlete, a II. felvonás 5. jelenete, a gyönyörű, gazdag dialógus az Isten és a Nő között: teljesen Kleist betéte, alkotása és tiszta, mélységes líra.

 

KLEMM, Wilhelm. Német költő, 1881-ben született, Lipcsében. Expresszionista. Polgári foglalkozása orvos volt. Mint költő viszonylag későn, az első világháború élményanyagából táplálkozó versekkel tűnt fel. Meghalt 1968-ban.

 

KLINGSOR, Tristan: Arthur Justin Léon Leclère [Szabó Lőrincnél: Tristan Leclère] francia költő írói neve. Hordozója 1874-ben született, a századvég idején a Vogue szerkesztője volt, és művészettörténeti cikkeket és műkritikákat írt, valamint zenei tanulmányokat. Saját maga is kiállító festőművész, sőt sikeres kamarazene-szerzeményei és dalai jelentek meg. Formailag nagyon ügyes, szellemes, játékos költő, rafináltan használja a szimbolizmus eszközeit, magabiztosan olvasztva egybe a Laforgue-szerű ötletek tradícióit a maga puha, kedves, álarckedvelő, bohém humorával és teljesen irodalmi esztéticizmusával. Meghalt 1966-ban.

 

KLOPSTOCK, Friedrich Gottlieb. Északnémet költő, 1724–1803. A „Messiás” c. vallásos eposz szerzője. Az ódáiban ünnepelt „Fanny” nem ment hozzá, mert a nagy költő szegény és állástalan volt. Mikor V. Frigyes dán király 400 tallér évjáradékkal magához hívta, Klopstock feleségül vett egy másik lányt, a hamburgi Meta Mollert. Meta négy év múlva meghalt. Az epikus Klopstock már régóta halott nagyság; lírájában, mely többnyire a latin-görög ódaformák valami szabad és németes átalakítására törekedett, helyenkint igaz élet, egyszerűség, súly és szépség van.

 

KOCHANOWSKI, Jan. Lengyel költő, 1530-tól 1584-ig élt. Fiatalkorában egy ideig Párizsban tartózkodott, a „Pléiade"-mozgalom nagy hatással volt rá. Rendkívüli szerepet játszott a lengyel irodalom és irodalmi nyelv kialakításában. Írt latin nyelvű költeményeket is, továbbá egy görög formájú drámát, „A követek elutasításá"-t. „Treni" (gyászdalok) című ciklusában kislányát siratja.

 

KOMAROV, Pjotr Sztyepanovics. Orosz költő, született 1911-ben, meghalt 1949-ben. Verseire a hazafias érzések, a pontos művészi részletek és a dalszerű hangvétel jellemzők. Különleges helyet foglal el bennük a szigorú és szép Amur vidéki táj.

 

KONOPNICKA, Maria. Lengyel költőnő, 1842-től 1910-ig élt. Költészetében nagy szenvedéllyel ad hangot kora szociális követeléseinek. Legfőbb műve egy nagy paraszti eposz, melyben a lengyel parasztok tengerentúlra vándorlásával, csalódásával és visszatérésével foglalkozik.

 

KOVAČIČ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kovacsics], Ivan Goran, 1923–1943. A horvát nép Petőfije, fiatalon, alig harmincéves korában halt vértanú-halált. Szegény parasztszülők gyermeke volt, a nyomor csaknem egész életén végigkísérte, sőt még a tüdőbajjal is meg kellett küzdenie. Korán, még gimnazista korában kezdett el verselni, tanulmányainak elvégzése után napilapok kulturális rovatvezetője volt. Partizánként halt meg, halála kiderítetlen körülményeiben is Petőfire hasonlítva. Alapjában derűs, szülőföldje szépségét és a szerelem édességét zengő költészetére komoran nehezedik a háború árnyéka. Ez ihleti leghatalmasabb verseit, köztük a világhírűvé vált „Tömegsír"-t, mellyel talán saját sorsát jósolta meg. Műfordítói tevékenységet is fejtett ki, főként angol költők műveit tolmácsolta.

 

KÖZÉPKORI DIÁKNÓTA („Félre, könyvek, doktrinák!"). A XII-XIII. században a hősi eposz, az udvari költészet és a Minnesang mellett a latinul költő és fél Európát bejáró vándordiákok, a „vagánsok” szerelmi, bor- és politikai költészete is virágzott Németországban. Írói vezéralakja e kornak a rejtélyes „Archipoeta”, Barbarossa Frigyes udvarának kedvelt költője. Költeményeiket a „Carmina Burana” c. dalgyűjtemény őrizte meg; a csokonais hangulatú latin verseknek, köztük a miénknek, a szerzői nagyrészt névtelenek.

 

Középkori német dal: Utiáldás. Lásd: Utiáldás.

 

KRILOV, Ivan Andrejevics, 1768–1844. Nagy jelentőségű orosz költő. Szegény családból származott, és tízéves korában már irodában kellett dolgoznia. Tizenhat éves korában vígjátékokat írt, később szatirikus lapokat szerkesztett. Legfőbb művei a meséi: formájukat tekintve La Fontaine-i mesék, vagyis rövid, csattanós történetek, melyek a korabeli élet egy-egy jellegzetes vonására, ellentmondására világítanak rá, oly módon, hogy a szereplő alakok különböző tipikus emberi hibákat testesítenek meg, mint pl. a képmutatást, hataloméhséget, kicsinyességet vagy provincializmust. A mesékben gyakran állatok szerepelnek, ami a szatirikus, karikaturisztikus ábrázolásra nagy lehetőséget nyújt. Krilov egyik legkiválóbb úttörője a népből táplálkozó és a nép felé forduló orosz irodalomnak. Meséinek témájában csak részben támaszkodik a klasszikus hagyományokra, pályája során egyre gyakrabban veszi tárgyát az orosz népéletből. Ez is egyik oka annak, hogy meséi honfitársai körében rendkívül népszerűek.

 

KÜRENBERGI. Ez a tulajdonképpen ismeretlen lovagi szerelmi költő áll a német Minnesang élén. 1150–1170 körül írhatta a verseit, Linz környékén. (A Duna-vidék volt a német Provance!) Erőteljes, közvetlen egyéniség.

 

L

 

LABÉ, Louise. Francia költőnő, Lyonban született 1526-ban és ugyanott halt meg 1566-ban. „A szép kötelesné”-nek nevezték, mert kötélverőnek volt a lánya s a felesége. Rettenthetetlen nő volt: 16 éves korában férfiruhában részt vett Perpignan ostromában „mint kapitány”, azonkívül nagyon művelt: latinul és görögül is tudott. Végezetül pedig: a nagy szerelmesek közül való. Igazi reneszánsz lélek! Edmond Perrinhez ment nőül, lyoni háza középpontja volt a jó társaságnak, a dél-francia irodalmi és zenei életnek, főleg azután, hogy öreg férje meghalt. Versei, szonettjei -- összesen huszonnégyet írt -- frissek, izzón forróak, egzaltáltan szárnyaló, tiszta remekművek. Fennmaradt még három elégiája is meg egy filozófiai értekezése prózában: a szerelem és az őrület rokonságát fejtegeti benne.

 

LA FONTAINE, Jean de, francia költő, 1621–1695. A francia klasszikus korszak egyik legnagyobb költője. Verses novellákat, költői leveleket és néhány lírai verset is írt, igazán halhatatlanná azonban meséi tették, melyekben nyugodt derűvel fogalmazza meg a világ és az emberi természet alapvető törvényeit. Meséi legnagyobbrészt állatmesék, s eleven, szaggatott párbeszédeikkel valóságos kis jellemvígjátékok. Kiváló leíró részeik ugyanakkor szerzőjük alapos természetismeretéről tanúskodnak. Változatos gazdagságot leplező, látszólagos nyelvi egyszerűség, a kor szabályait forradalmi módon áttörő verselés ad egyéni színt minden egyes mesének. Hatásuk világszerte óriási volt, nálunk a franciás iskola korában Péczeli József utánozta őket.

 

LAMARTINE, Alphonse de. Francia költő, regényíró és diplomata, 1790-1869. Olaszországban és Keleten utazott. Az 1848-as forradalmi kormány külügyminisztere volt. Tiszta, nemes, álmodó, idealista szellem; kissé már „anyagtalan”, s talán túlságosan is légies. A romantikus költészet egyik vezéralakja. Élete végét nagy nyomorúságban töltötte. „Les Préludes” c. verse ihlette Liszt azonos című szimfonikus költeményét. A „Tó” c. híres versében szereplő nő Madame Julie Charles, a léghajózás történetéből emlékezetes fizikus professzor felesége, akivel a költő szép napokat töltött a Lac du Bourget partjain, Aix-les-Bains mellett.

 

LAWRENCE, David Herbert, 1885–1930. Angol költő és regényíró. Eastwoodban született, apja szénbányász volt. Igen sok regényt, novellát, tanulmányt és színdarabot írt, többnyire szociális háttérrel, erős freudista hatás alatt, a szerelem olyan szabadszájú leírásával, hogy nevezetes regényét a „Lady Chatterley's Lover”-t 1928-ban betiltották, s a mű csak négy évvel később jelenhetett meg, purgált kiadásban. Az ösztönök írója; versei többnyire prózaköltemények.

 

LECONTE de LISLE [Szabó Lőrinc névhasználatával: Lisle, Leconte de], Charles Marie René. Nagy tudós, filozofikus, pesszimista francia költő, 1818–1894. Madagaszkáron túl, Réunion szigetén született; egész életében szerelmese maradt az egzotikus tájaknak és témáknak. Párizsba került. Érdekelte a Fourier-féle szocializmus. A forradalom után, melyből némileg kivette a részét, Hugo Victor távollétében vezére lett a francia költészetnek, a formában klasszikusan kemény, hangban személytelen, „objektív", ún. parnasszista művészetnek. Egész kötetekben dolgozta fel a keleti-barbár, az antik latin-görög és a modern világ nagy témáit és motívumait, a hindu, görög, bibliai, polinéziai, skandináv és germán hitregéket. Theokritosz, Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Horatius stb. fordítója. Nagyszerűek, fenségesek a táj- és állatversei.

 

LEFEKÜDTÉL, KEDVESEM… Ismeretlen német költő műve a XVII. századból.

 

LENAU, Nikolaus [Szabó Lőrinc névhasználatával: Nicolaus]. Német költő, 1802-ben született a dél-magyarországi Csatádon. Pesten élt és tanult, majd Bécsbe, onnan a „sváb költők” stuttgarti körébe került. Csupa szenvedély, meghasonlás, búskomorság a költészete, melyben néhol mesterkélten is hat a melankólia. Verseiben magyarországi tájak és alakok is szerepelnek. Egy barátjának a felesége, Sophie Kleyle-Löwenthal iránt érzett szenvedélyes szerelme siettette elméje elborulását. Amerikában is járt, 1844-ben megőrült és 1850-ben meghalt, Oberdöblingben, Széchenyivel egy fedél alatt.

 

LENNE ENYÉM. Német népdal.

 

LEOPARDI, Giacomo. Főúri származású kiváló olasz romantikus költő, 1798-tól 1837-ig élt. Óriási akaraterővel képezte magát, de a túlfeszített munka hamarosan aláásta egészségét, szenvedélyes individualizmusa és szabadságszomja pedig kora társadalmi és politikai kötöttségein szenvedett hajótörést. Lángoló hazafias költeményekkel tűnt fel, melyeket későbbi éveiben a lemondás békés idilljei és fájdalmas filozófiai költemények váltottak fel. Az embert mindentől elhagyott, nyomorúságos lénynek festi, akinek egyetlen menedéke a sztoikus megnyugvás. Híressé vált pesszimizmusa a szabadságharc bukása utáni magyar költőnemzedékre is hatott.

 

LERMONTOV, Michail Jurjevics. Puskin után a legnagyobb orosz költő, 1814-ben született Moszkvában. Annak a már kétszáz éve Oroszországba települt Learmont skót nemes családnak a sarja, melynek legendás őse a véres Macbeth ellen harcolt. Már diákkorában háromszáznál több meglepő, sőt kitűnő verset írt, nem is szólva egyéb kísérleteiről. Komor, makacs, ingerlékeny, erőszakos, epés, érzéki, nagyon ideges és nagyon művelt ifjú volt. Az egyetemet dacból a pétervári katonaiskolával cserélte fel, az persze még kevésbé felelt meg természetének. Puskin párbajhalálára, mint huszonhárom éves gárdahuszártiszt, szenvedélyes és felháborodott költeményt írt az udvari társaság ellen: rövid időre a Kaukázusba helyezték át érte; a táj fenséges romantikája teljesen elragadta. Szentpétervárra visszatérve mind kevésbé elégítette ki az elegáns szalonélet; megrázó belső gyötrődések  közepette egyre jobban elzárkózott a társaságtól. Nagy lendületű, egzaltált, romantikus elbeszéléseket írt, és belekezdett nagy regényének, a „Korunk hősé”-nek írásába. Költeményei mindjobban emelték már a becsületét, amikor egy párbajügy miatt ismét a Kaukázusba helyezték; ott dolgozta át, miközben véres csatákban vett részt a cserkeszek ellen, a „Démon”-t. 1841 elején hosszabb szabadságra Pétervárra utazhatott; de csakhamar kitiltották; a nyarat Pjatigorszk fürdőhelyen töltötte, s ott egy jelentéktelen szóváltásból támadt párbaj áldozata lett. Lermontov rendkívüli költői tehetség, rétegenként hámozta le egzaltált lelkéről a byroni és egyéb ifjúkori hatásokat, és huszonhat éves korában bekövetkezett halála egy minden jel szerint páratlannak ígérkező írói pálya további kincseit temette sírba.

 

LILIENCRON, Detlev von. Dán, normann, portugál, amerikai és német vérkeveredés. 1844-től 1909-ig élt. A „von Liliencron” nevet saját maga adományozta magának. A naturalizmusból nőtt ki, az impresszionizmust vitte diadalra, őse az egész modern német lírának. Katonatiszt volt. Erős, szókimondó, közvetlen, érzéki és érzékeltető, gazdag, drámai látású, színes, mozgalmas, impulzív tehetség. Humora is van. Kitűnő verseken kívül lírai hőskölteményt és novellákat írt.

 

Lisle, Leconte de. Lásd: Leconte de Lisle

 

LI TAJ-PO, vagy Li Taj-pe [Szabó Lőrinc névhasználata: Li Taj Pe], kínai lírikus, a kínai költészet világhírű és megérdemelten legelső reprezentánsa. Újabb kutatások a mi időszámításunk szerinti 698-ban (és nem 701-ben vagy 702-ben) jelölik meg születése dátumát. Szülőhelye a Szecsuan tartományban levő I Csu volt. Már tízéves korában „ecsetelt” verseket. Huszonkét éves korában a szertartásügyi minisztérium tisztviselője lett, megnősült; három év múlva azonban már nem bírta a szabályos polgári életet, csavarogni ment, és sokat időzött barátaival a Lu-tartománybeli Bambusz-völgyben, ahol csak verseket írt, dalolt és ivott. 36 éves korában Csang Nganba ment, ahol a kitűnő, művészbarát Ming Hoang Ti császár nagyon megszerette, úgyszólván maga mellé vette, és elnézte sűrű részegeskedéseit: a költő nemegyszer kísérte énekével a császár fuvolajátékát. „Bármit megteszek ilyen lángelméért, csak becsületemre válhat minden rendes ember szemében: a többiek véleményét pedig megvetem”, így nyilatkozott róla a császár; később azonban eunuchjainak és első szerelmesének intrikái miatt mégis kénytelen volt elküldeni a szolgálatból. A költő tovább ivott, rendetlenkedett, császári díszköpenyében nemegyszer találták hajnaltájban részegen a csatornában. Később taoista lett. Mikor a császárt egy forradalom elcsapta, a költőt a lázadók hadseregébe kényszerítették, ez a fordulat később majdnem az életébe került; de 759-ben teljes amnesztiát nyert. Három évvel később meghalt, egy vidéki rokonánál, vagy pedig útközben a főváros felé, ahová az új császár meghívta. Elsőrangú, változatos témakörű, gyöngéd, pesszimista, realista és tulajdonképpen minden mámor-ünneplése mellett szomorú költő.

 

LJUTFI. Herati születésű üzbég költő, 1369-től 1465-ig élt. Világi oktatásban részesült, s Timur fiának szolgálatába állt. Nevái (Navoj) a legnagyobb lelkesedés hangján beszél róla, s a költők cárjának nevezi. Gazdag életművéből sok minden veszendőbe ment, így többek között a Timur életét megörökítő „Győzelem könyve”. Fennmaradt költeményei kiváló formaművésznek mutatják, akinek minden absztraháló hajlama ellenére a köznapi élet eleven képeinek megragadásához is volt érzéke. Sok verséből népdal lett.

 

LODGE, Thomas, 1558–1625. Angol dráma- és regényíró. Fiatalon bekalandozta a világot. Utazásait „Rosalinda” c. regényében írta meg: innen vette Shakespeare az „Ahogy tetszik” alakjait és bonyodalmát. Szonetteket és igen friss dalokat, madrigálokat is írt.

 

LONGFELLOW, Henry Wadsworth. Amerikai költő, született 1807-ben, meghalt 1882-ben. Huszonhét éves korában a harvardi egyetem irodalomtanára, többször beutazta Európát, s különösen Németország élete és irodalma volt rá nagy hatással. Egyszerű stílusú, optimista világnézetű műveiben a romantikus iskola követője. Lírai költeményeken kívül eposzokat („Evangeline”, „Hiawatha”) és irodalomtörténeti tanulmányokat írt. Sokat tett az amerikai kultúra láthatárának kibővítése érdekében.

 

LYLY, John. Angol író, 1554–1606. Regényeket, színdarabokat és verseket írt. Ő vezette be a prózát a drámairodalomba, dialógusai szellemesek, elevenek, rajtuk tanult Shakespeare. Hírnevét főként „Euphues vagy: Az élc anatómiája” c. roppant sikerű regényének köszönheti, melynek stílusa, a finom, ötletes, folyton ellentétekkel dolgozó és meglepő képeket halmozó „jufuista” írásmód, az egész kort döntően befolyásolta.

 

LYTTELTON, George, Lord. Angol költő, 1709-től 1773-ig élt. Nevezetes „Monody” c. elégiája.

 

M

 

MACHAR, Josef Svatopluk, 1864–1942. Modern cseh költő és regényíró, szimbolista és erősen nacionalista. Az első világháború után a cseh hadügyek élére került. Ihletében szociális és népi tematika bensőségesen egyesül, sok politikai verset is írt.

 

MACNEICE, Louis. Modern angol költő, 1907-ben született, latin-görög filológus, egyetemi tanár. Kiváló esszéíró. Aiszkhülosz fordítója. Meghalt 1963-ban.

 

MAHMÚD, Ghazna szultánja. 970-től 1030-ig élt. Az Izlám nagy hőse és hitvallója, perzsa költő. Sok híres írót gyűjtött az udvarába, köztük Firdauszít.

 

MAJAKOVSZKIJ, Vlagyimir Valgyimirovics. A szovjet kor legnagyobb költője. 1893-ban született Grúziában, Bagdadi faluban. Apja erdész volt, halála után a család Moszkvába költözött, ahol a leendő költő már fiatalon belevetette magát a forradalmi mozgalomba. Első versei 1913-ban jelennek meg egy futurista antológiában, s belőlük éles tiltakozás csendül ki a polgári irodalom finomkodásaival szemben. A Nagy Októberi Forradalom kitörésének napjától kezdve az új rend lelkes hívének vallja magát, s tollát a szovjethatalom szolgálatába állítja. A polgárháború éveiben plakátot rajzol, verses feliratokat szerkeszt, és ugyanekkor írja leghatalmasabb műveit, a „150.000.000” és „Vlagyimir Iljics Lenin” c. poémákat. Költészetét jelentősen gazdagították utazásai, melyek elsősorban az „amerikai" versekben kerültek hatásos megörökítésre. Hazafisága a szovjet állam tízéves fennállásának ünnepére írt „Csudajó!” c. poémájában érte el legmagasabb pátoszát. Idő előtt halt meg, 1930-ban, súlyos betegség és a gáncsoskodó kritika áldozataként. Majakovszkij életműve tulajdonképpen nem egyéb, mint a szocialista építés hatalmas hőskölteménye. Szeszélyesen tördelt sorait, merész, néha bizarr képeit páratlan erejű ihlet fonja egységbe, s teremtő képzelete a valóság legszürkébb dolgait is egy világot átformáló új eszme távlatába helyezi.

 

MAJKOV, Apollón Nyikolajevics, 1821–1897. Művész apa gyermekeként fiatalkorában Itáliában járt. Legjobb versei azok, melyek a görög-római történelemhez vagy mitológiához kapcsolódnak. Szép természetleíró költeményei is vannak. E határokat viszont költészete nem lépte túl. Polonszkijjal és Fettel együtt a l'art pour l'art híve volt. Oroszra fordította Goethe és Heine verseit.

 

MALHERBE, François de. Protestáns család katolikus gyermeke, francia költő, 1555–1628. Caenben született, Párizsban az udvarnál, IV. Henrik és Medici Mária körében élt. Ódákban dicsőítette az egykorú eseményeket, átírta a zsoltárokat. XIII. Lajos ötszáz aranyat adott neki egyetlen szonettjéért. Mint költő a pontatlanságok és tisztátalan kifejezések, logikai hibák ellen küzdött; megállapította a helyes stílus és a tiszta forma és verselés szabályait. Előkészítője a francia klasszikus lírának. Majdnem mindig Horatius, Seneca vagy a biblia állt mögötte, mégis óriási tekintélye volt, mert azt fejezte ki, amit mindenki érzett. Száraz, de erőteljes egyéniség; a közhelyek zsenije! Lányát pestis, fiát párbaj vitte el.

 

MALLARMÉ, Stéphane. 1842–1898. Első versei, melyek egy divatlapban jelentek meg, köztük a „Sóhaj”, kis, parnasszista remekművek, még Baudelaire hatását mutatják. Később „üvöltött ellene a Parnasse”, s ő a dekadensek és szimbolisták teoretikusa lett. Felszabadulása Angliában következett be (Mallarmé az angol nyelv tanára volt, s Poe fordítója) Keats, Swinburne s a praeraffaeliták hatása alatt. Rajongott Wagner Richardért, akárcsak Baudelaire s általában a többi modern francia költő: valami polifonikus logikát akart megvalósítani a költészetben, valami zenei többértelműséget és absztrakciót, szimbólumok révén éppúgy, mint komplikált hanghatásokkal és egészen páratlan formaművészettel. Mikor Verlaine és Huysmans ráirányították a figyelmet, az irodalmi ifjúság őt nevezte ki vezérének, s a Róma utca híres szerdáin akkor kezdődött meg a szimbolista doktrina kidolgozása. Mallarmé szerény, élettől idegen ember volt, kezdettől fogva nagy nyelvi tömörsége és virtuozitása a későbbi, igazán „mallarméi” verseiben páratlan további fejlődést mutat, de a nyelvtannak olyan különlegességeit kapcsolja be a szintaxisába, hogy a költő egyes versei – különösen szerette a szonettformát – még akkor is nehezekké, homályosakká, sőt érthetetlenekké váltak, amikor nem valami légivé foszló sejtelmesség volt a tartalmuk, hanem akármilyen közönséges, tüntetően köznapi, „alacsony” tárgy. Mallarmé zsenije hallatlan hőfokon izzó kristályokat állított össze hideg szavakból, kísérlete igen termékenynek mondható (hiszen pl. Valéry is belőle indult ki), de egészben véve nem érte el, amit akart, s költészetét épp a legkülönlegesebb pontokon még olyan hatalmas kötetek sem tudják megmagyarázni, amilyen Thibaudet nagy kommentárja.

 

Mare, Walter de la. Lásd: De la Mare, Walter.

 

MARLOWE, Christopher. Angol költő és drámaíró, 1564–1593. – Shakespeare legzseniálisabb kortársa és egyik mestere. Brutálisan erős tehetség. Egy cipész fia volt; jó nevelést kapott. Ő emelte először igazi magasságba a drámát. Hamarabb és gyorsabban fejlődött, mint Shakespeare, de igazi lángelméje nem bontakozhatott ki, mert harmincéves korában, Deptfordban, egy kocsmai szerelmi veszekedés során, a szemén keresztül agyonszúrták. [Ö. B. II.:] Az angol dráma megteremtője, Shakespeare legnagyobb elődje, ő kezdte a színpadon a blank vers használatát. Minden darabja egy-egy nagy szenvedély ábrázolása, hatalmas erő, nagy nyelvi tűz fűti sorait és jeleneteit, kiválóan jellemez, ügyesen szerkeszt. Legismertebb darabjai a még túlzó és sokszor dagályos „Tamerlán” és a „Faust doktor”, melyet Goethe is felhasznált; művészileg sokkal magasabb fokon áll azonban a „II. Edward”, Marlowe mesterműve. Egy kocsmai verekedés során agyonszúrták: vallástalan, kéjenc, részeges zseni volt.

 

MAROT, Clement. Francia költő, 1495-ben született. Író és udvaronc volt, Valois Margit és I. Ferenc komornyikja. Művelt, szeretetre méltó, közvetlen, szatirikus hajlamú, friss, nem túl mély egyéniség; nagyon jó költő. Az ő zsoltárfordításai alapján készültek a magyar protestáns énekeskönyv ma is használt zsoltárszövegei. Fordította a latin költőket; a király rendeletére ő adta ki és melegen kommentálta Villon műveit. Kálvinista rokonszenve miatt többször menekülnie kellett. Torinóban halt meg, 1544-ben.

 

MARTIALIS, Marcus Valerius. Spanyol eredetű, latin epigram-költő, született Kr. u. 40-ben, meghalt 104-ben. Ezerkétszáz epigramja szellemesen, elegánsan, sokszor obszcén nyíltsággal rajzolja meg az ókori nagyváros erkölcsvilágát.

 

MARTINUS, Magister. Középkori német költő. Ezt a négysoros kis versét modern antológiák is közlik; dátuma 1498.

 

MARWELL, Andrew, 1621–1678. Diplomata volt, évekig utazott Európában; Cromwell-lel tartott, s a Stuart-restauráció „közéleti dekadenciájának” elkeseredett ellensége maradt egészen a haláláig. Milton mellett a legjelentősebb angol puritán költő: erős, érdekes, hidegen izzó és egyáltalán nem sötét veretű egyéniség, metafizikai spekulációi ellenére nem veszti el talpa alól a földet.

 

MASEFIELD, John, 1874-ben született. Mint gyermek megszökött a szülői házból, és matrózinas lett. Két évig a legfurcsább mesterségekből élt Amerikában, hazatért Angliába, és a Manchester Guardian szerkesztőségébe lépett be. Főképp nyers, kemény tengerész balladái, matrózéletet festő versei és hosszabb modern, epikus költeményei híresek és kitűnőek. Ismeri az életet, üldözi a hamis romantikát. Több színdarabot, regényt és novellát is írt. Robert Bridges halála után, 1930-ban ő lett az angol Poeta Laureatus; 1937 óta az Írók Egyesületének elnöke. [Ö. B. II.:] 1874—1944. Hányatott életű, modern angol költő. Nyers matrózballadáival tűnt fel; Poeta Laureatus lett, elmélyült; híresek és kitűnőek a meseszerű vagy realista epikus költeményei.

 

MATTHIEU, Pierre, francia költő, IV. Henrik és XIII. Lajos történetírója, 1563–1621. „Az életről és a halálról” és „A világ hiúságáról” írt tablettái, vagyis négysoros versecskéi nagyon figyelemre méltóak. Verseit a XVII. században mintegy ifjúsági erkölcstankönyvnek használták.

 

Megint ágyban. Lásd: Ismeretlen angol költő.

 

MÉHÁLDÁS. Német népdal.

 

MELEAGROSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Meleagros], a gadarai, a „Görög antológia” c. híres epigramgyűjtemény egyik legkitűnőbb költője és szerkesztője. Szíriai származású, a palesztinai Gadara szülötte; Türoszban nevelkedett és tanult; VI. Szeleukosz és X. Antiokhosz érdeklődött iránta. Kb. Kr. e. 130 és 80 között élt. Kos szigetén halt meg. Antológiájában mintegy hatszáz év görög líráját összegezte; kozmopolita szellem; epigrammái főleg szerelmi dalok, s a maguk rövidségében tökéletes műalkotások.

 

METEOR, Uriel. Kárpátaljai ruszin pap és költő. A „magyaros” Ivan Sylvai nevet is használta. 1910-ben halt meg.

 

MEYER, Conrad Ferdinand. Német költő, 1825–1898. A történelmi regény hűvös, előkelő, belül nyugtalan, nagy művésze; a svájci német költészet zseniális lírikusa. Nehéz, objektív formája alatt telt érzés, roppant fegyelem és feszültség, tökéletes plasztika, tiszta és súlyos erő van. Számtalanszor átdolgozta a verseit. [Ö. B.:] A svájci német költészet zseniális lírikusa, hűvös, fegyelmezett szellem, remek prózaíró.

 

MICKIEWICZ, Adam. Lengyel költő. Nowogródek környékén született 1798-ban. A vilnai egyetem hallgatója lett, s az egyetemi forradalmi csoportosulásokban vezető szerepet vitt. Száműzték Oroszország belsejébe, majd – egészen 1829-ig – Pétervárott és Moszkvában élt. Szoros baráti kapcsolatok fűzték Puskinhoz, Rilejevhez, jelentős tevékenységet fejtett ki az orosz dekabrista mozgalomban. Az 1830-as lengyel forradalom után Párizsba emigrál. Hatalmas irodalmi munkát végez, ugyanakkor szervezkedik a lengyel függetlenség kivívása és az európai népek forradalmi mozgalmainak egységesítése érdekében. 1849-ben „Tribune des Peuples" („A népek Szószéke") címen folyóiratot alapít, mely többek között a magyarokhoz szóló híres felhívását közli. E felhívásban síkraszáll a szláv és magyar forradalmak szövetkezéséért. 1855-ben lengyel légiók szervezése céljából Törökországba utazott, itt halt meg kolerában ugyanebben az évben. Versei mellett főbb művei: az „Ősök" c. drámai költemény, a lengyel hazafiság nagyszerű kifejezése; a „Konrad Wallenrod", amely a litván szabadságmozgalmakból meríti a tárgyát; végül a „Pan Tadeusz" c. hatalmas nemzeti eposz. Műveivel nagymértékben hozzájárult a lengyel irodalmi nyelv újjáteremtéséhez.

 

MIKOR KÉT SZERELMES. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.

 

MILTON, John, 1608–1674. Shakespeare mellett talán a legnagyobb angol költő. Papnak készült, majd a filozófiát, irodalmat, zenét és matematikát tanulmányozta. Szabadszívű puritán szellem volt, az anglikán egyházat támadta, eleinte a presbiteriánusokhoz húzott. Olaszországi tanulmányútjáról, ahol Galileivel találkozott, hazahívta a forradalom híre. Ekkor, első nagy költeményei után, mintegy húsz éven keresztül mindössze néhány remekművű szonettet írt, köztük a „Shakespeare” címűt, amely a nagy drámaíró műveinek 1632-es kiadása (Második Fólió) előtt jelent meg, egyéb Shakespeare-t magasztaló kortársi versekkel együtt. Hazafias érzései és szigorú meggyőződései, valamint harcos természete és a kényszer nagy prózaíróvá tették. A polgárháború során öt politikai röpirattal küzdött a püspöki egyház ellen, „Areopagitica”-ja lelkesen és bátran támadja a cenzúrát. Számos más politikai munkát is írt, egyikükben az I. Károly kivégzésének jogossága mellett tört lándzsát; ezek a részben latinnyelvű prózai írásai egész Európában ismertté tették a nevét. 1650-ben teljesen megvakult, szemei már előbb is gyöngék voltak; ezután már csak tollba mondhatta a műveit. Cromwellnek, a Lord Protectornak, mindamellett latin titkára maradt és változatlanul harcolt írásaival népe igazáért: az egyház szabadsága és a köztársasági államforma mellett szállt síkra, lassan azonban a presbiteriánusoktól is elfordult. A restauráció után, 1660-ban, félnie kellett, hogy ellenfelei kivégeztetik; vidékre húzódva bujkált tehát egy darabig, s ott fejezte be „Elveszett Paradicsom” c. rendkívüli sikerű, bibliai tárgyú hőskölteményét a lázadó angyalok égi csatáiról s Ádám és Éva bukásáról. Az eposz nyelvi és jellemábrázoló ereje csodálatos. További műve a „Visszanyert Paradicsom” és a „Samson Agonistes” c. görög stílusú dráma, melyben a megvakult hős bosszút áll ellenfelein és hitvány feleségén. Milton zseniális mestere a nyugodt, fenséges, klasszikus stílusnak, az érzés és gondolat tömör kifejezésének, a verszenének; néha mindamellett száraz és szónokias.

 

MIMNERMOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Mimnermos], görög költő és zenész. Valószínűleg Kolophonban született, Kr. e. 600 körül. A harci és moralizáló korszak után ő adott az elégiának, ahogy akkor a disztichonokban írt lírai verset nevezték, szubjektív színezetet. Leghíresebbek panaszos hangú költeményei voltak, két kötet, melyet Nanno fuvolásnőhöz írt. Versei egész a középkorig fennmaradtak, a papok fanatizmusa azonban elégette őket Bizáncban; ma már csak tizenhét kisebb-nagyobb töredék ismeretes belőlük.

 

MOLIÈRE, családi nevén Jean Baptiste Poquelin. 1622-ben született, Párizsban. Színészi és színműírói pályája 1643-ban kezdődik. Társulatával sok éven át vidéki vándoréletet él, s csak az orléans-i herceg pártfogásával sikerül 1658-ban Párizsba kerülnie. Itt hal meg, 1673-ban, úgyszólván színielőadás közben. Utolsó éveit szerencsétlen házassága és betegsége keserítette meg. Molière a világ legnagyobb vígjátékírója, aki művészi pályája során a külsőséges olasz bohózatok hatását tükröző művektől a legmélyebb emberi jellemábrázolásig jutott el. Általában keserű, kiábrándult képet fest a világról, melynek bolondságán, hazugságán és nagyravágyásán a nevettetés eszközével áll bosszút.

 

MONRO, Harold. 1879-ben született, Brüsszelben. Angliában nevelkedett. Sok verseskönyve jelent meg. 1912-ben megalapította a Poetry Bookshopot, és feleségével együtt sokat tett a költészet iránti újabb érdeklődés felkeltésére. Naplót írt egy párizs-milánói gyalogútja emlékeiről. Érdekes, intim, „beérző” tehetség, a „Georgian Poetry”-sorozat kiadója, 1932-ben halt meg. [Ö. B. II.:] Modern-romantikus angol költő, misztikus-naturalista.

 

MOORE, Thomas. Élt 1779-től 1852-ig. Byron barátja, életrajzírója. Szintén forradalmár volt, eszméit azonban nem tudta hazájában, Írországban megvalósítani. „Ír melódiák" címmel kiadott költeményei óriási sikert arattak. Megbecsülése újabban sokat csökkent, de néhány rendkívül finom szerelmi és bordala valószínűleg halhatatlan.

 

MORÉAS, Jean. Görög származású modern francia költő. Athénben született 1856-ban, igazi neve Jean Papadiamantopoulos. Párizsban halt meg, 1910-ben. Ifjúságában beutazta Európa nagyvárosait, hazatért Athénbe, de folyton Párizsba vágyott, s 1880 után végleg a francia fővárosban telepedett meg. Kitűnő költő. Művészete már reakció a modern Parnasse-ra és a szimbolizmusra, melytől csak nehezen tudott elszakadni. Annál nagyobb meglepetést keltett fejlődésének harmadik foka: a tiszta klasszicizmust újjáébresztő köteteiből -- „Stances” -- az idők folyamán egész sorozat jelent meg. „Pogánynak” nevezett klasszikus nyugalmába mindamellett folyton beleremeg valami modern melankólia, valami pesszimizmusnál sötétebb közöny.

 

MORGENSTERN, Christian, 1871–1914. Német költő és prózaíró. Rendkívüli zenei érzékű formaművész, elmélyült, kristálytiszta szellem, tele problematikával. Komoly verseinél sokkal jobban ismerik humoros-szatirikus-parodisztikus költeményeit: azokban is sokszor gyilkos ész mozog. Hagyatéka: kis remekművek és sok kabaréanyag.

 

MORRIS, N. T. Angol költő. A második világháború után az angol hadvezetés kiadta az Afrikában és Itáliában küzdött VIII. hadsereg tagjainak partraszállás és harc közben írt katonaverseit: e szerzők között szerepel N. T. Morris is. Adatképpen csak annyit jegyeztek fel róla, hogy közlegény; a vers maga Browningon iskolázott technikára és kiváló komponáló tehetségre mutat.

 

MÖRIKE, Eduard, 1804-ben született, protestáns lelkész volt a Fekete-erdő több városkájában. 1875-ben halt meg. A romantikától már elforduló „sváb költői kör” vezére, görög idillek kitűnő modern visszaálmodója. Sokat fordított a görög lírából. Nagy érzéke van a realizmus és a humor iránt is. Bár gondolatköre túlságosan szűk, nagy nyelvművészete a német lírának csaknem legelső sorába emeli. [Ö. B. II.:] Klasszikus nyugalmú, meleg real-romantikus német költő, kitűnő művész.

 

MUSSET, Alfred de. 1810-től 1857-ig élt. A francia romantika érzelmes, finom gyermeke, szeszélyes, pajzán, közvetlen, sokszor byroniasan világfájdalmas lírikus, a nők és az ifjúság kedvence. Színdarabokat és regényeket is írt. George Sand-nal volt viharos és keserű szerelme, és közös olaszországi tartózkodásuk élményei inspirálták legszebb verseinek megírására.

 

MÜLLER, Wilhelm, ifjan elhunyt, romantikus német költő, 1794–1827. Rendkívül népszerűek voltak a dalai (különösen, amelyeket Schubert megzenésített); a konzervatív irodalomszemlélet szerint az emelt hangot csak egyszer érte el: a Félhold ellen s a görög szabadságharc mellett írt verseiben.

 

MÜNCHENI KÓDEX. A közölt hatsoros kis verset, amely talán még a X. századból való, az ún. Müncheni kódex őrizte meg. Ebből a népdalhangból alakult ki a német Minnesang. A bájos kis vers egy leány latin nyelvű szerelmes levelének végén áll, német nyelven: a levelet egy tegernsee-i szerzetes hagyatéka őrizte meg.

 

N

 

NAVOJ (Nevái, Alisír). Üzbég költő, gondolkodó és kormányférfi, 1441-ben született Herátban, és javarészt ott is élt 1501-ben bekövetkezett haláláig. Már tizenöt éves korában verseket írt. Pályája során pecsétőr és vezír volt, 1472-ben megkapta az emír címet. Hatalmát és befolyását igyekezett a köz javára felhasználni. Iskolákat, karavánszerájokat, csatornákat, utakat építtetett, támogatta a tudományt és a művészetet. Nagy humanista volt, aki minden erejével fellépett a középkori despotizmus ellen. Művei a munka tiszteletét, a haza- és emberszeretetet, az egyéniség tökéletesítésére és felszabadítására irányuló törekvést tükrözik, ugyanakkor bizonyos szofisztikus és utópisztikus elemeket is tartalmaznak.

 

NAZIM HIKMET, Ran. Török költő, 1902-ben született. Nagyapja pasa, apja magas rangú állami hivatalnok volt. Az első világháború idején a haditengerészeti akadémián tanult. Részt vett az anatóliai felkelésben, majd a Szovjetunióban járt egyetemre, és Majakovszkij mellett kezdte meg költői pályafutását. A harmincas években bekapcsolódott a törökországi illegális munkásmozgalomba. A második világháború előestéjén több mint 28 évi börtönre ítélték, Fogságának tizenharmadik évében, 1950-ben, mikor beteg szíve miatt már nem volt reménye arra, hogy élve hagyja el a börtönt, éhségsztrájkot jelentett be. Bejelentésének óriási világvisszhangja támadt, s a török kormány kénytelen volt szabadon bocsátani. Költészetének nagy ihletője a nemzetközi békemozgalom, s a mindenfajta kizsákmányolás alól felszabadult, boldog emberi jövőbe vetett törhetetlen hit. Ehhez az alaphanghoz igazítja verseinek formáját is. Korai expresszionista túlzásait fokozatosan levedli, egyre leszűrtebb, egyre egyszerűbb lesz, úgyhogy művei szinte már a baráti beszélgetés közvetlenségével hatnak. Meghalt 1963-ban.

 

Német népdal: Alszom, kelek. Lásd: Alszom, kelek.

 

Német népdal: Csak egy kislány van. Lásd: Csak egy kislány van.

 

Német népdal: Gyönyörűszép a liget. Lásd: Gyönyörűszép a liget.

 

Német népal: Lenne enyém. Lásd: Lenne enyém.

 

Német népdal: Méháldás. Lásd: Méháldás.

 

Német népdal: Szerelmi dal: Lásd: Szerelmi dal.

 

NEWBOLT, Henry John. 1862-ben született. Oxfordban tanult, ügyvéd lett. Balladaszerű verseiben a nagy lelket, az angol tengerészet hőseit ünnepli; „imperializmusa” azonban etikus alapú. 1938-ban halt meg.

 

NIETZSCHE, Friedrich Wilhelm, 1844–1900. Világhírű német filozófus és költő, moralista és kultúrbölcselő, tündöklően eredeti és lendületes prózaíró, extatikus, vizionárius zseni; számos nagyszerű gondolatát félreértették. Svájcban egyetemi tanár volt; élete végét tébolydában töltötte. Prózai műve, elsősorban a „Zarathustra”, csupa líra és dithyrambus; költeményei egészen sajátos elragadtatások, jelképek vagy kegyetlen invektívák; mélységes lírai darabok is akadnak köztük. Szellemtörténeti hatása óriási.

 

NYEKRASZOV, Nyikolaj Alekszejevics, 1821–1877. Orosz költő; forradalmi-demokrata, a cári reakció kérlelhetetlen ellensége. Földesúri családból származott, s már gyermekkorában – apja birtokán – megismerte a cári Oroszország embertelen népelnyomását. Egyetemre járt, és költő lett. Sokáig igen nagy nyomorban élt, mert apja megvonta tőle támogatását. A még Puskintól alapított „Szovremennyik"-nek („Kortárs") volt a szerkesztője. Verseiben realista módon ábrázolja az orosz nép életét, és a demokratikus átalakulás szükségességét hirdeti.

 

O

 

OMÁR KHÁJJÁM [Szabó Lőrinc nyelvhasználatával: Kháyyám], középkori perzsa költő, csillagász és matematikus. A XI. század közepétől 1123-ig élt. Szabadgondolkodó, szkeptikus, érzéki és misztikus szelleme tökéletes kifejezésre talált a négysoros „rubájok”-ban. Fitzgerald angol költő (lásd ott!) 1859-ben kiadott szabad fordítása, melyet inkább imitációnak, európai változatnak lehet tekinteni, páratlanul kedveltté tette az egész angolszász világban; legalább ezer kiadást megért már. Fitzgerald élete során négyszer átdolgozta híres művét: mind a négy egyformán népszerű.

 

Orléans, Charles Duc d’. Lásd: Charles d’Orléans.

 

O’SULLIVAN, Seumas. Ír költő, 1879-ben született. Versei eleinte tündérországba csalogattak; erősebbek későbbi realisztikus dublini életképei. G. de Nervalt fordította angolra. Meghalt 1958-ban.

 

OVIDIUS Naso, Publius. Kr. e. 43-ban született. Erotikus tárgyakat, többnyire hitregéket feldolgozó elegáns művészetének és dicsőségének tetőpontján érte, valószínűleg a császári család valamely nőtagjához fűződő viszonya miatt, Augustus császár parancsa, amely a Fekete-tenger mellé, Tomiba száműzte. A nagyvilági életet halála percéig visszasíró életművész ott is halt meg, Kr. u. 18-ban, barbár idegenben, bár gyönyörű elégiákban könyörgött szabadulásáért. [Ö. B. II.:] Hitregéket és szerelmi témákat feldolgozó, könnyed, szellemes, elpuhult és elégikus, igen sokszor erotikus latin költő; száműzetésben, a barbár Tomiban halt meg.

 

P

 

PACUVIUS, Marcus. Latin költő, drámaíró, Kr. e. 220–132, Ennius unokaöccse. Szerény és nemes sírfeliratát Aulus-Gellius őrizte meg. Mintegy húsz görög tárgyú színdarabjának ismerjük címét, nagy részük tragédia lehetett; egyikből-másikból elég jelentős töredékek maradtak fenn.

 

PAULINUS NOLANUS [Szabó Lőrinc névhasználatával: Paulinus, Meropius Pontius Anicius, de Nola]. Galliában, a mai Bordeaux-ban született 353-ban; Ausonius tanította. Dúsgazdag ember volt, nagyúr, Campania kormányzója; majd áttért a kereszténységre. Ismeretlen körülmények tönkretették a családját, politikai bosszú üldözte, vagyonát elvették; perzekutorai elől Hispániába menekült, szerzetes lett. Később koldusbarátként tért vissza Rómába s abba a Nolába, mely egykor hódolt neki. Végül püspök lett; a gótok kirabolták, s elvitték Afrikába mint hadifoglyot. Nolában halt meg, 431-ben. Az egyház szentté avatta. Vallásos művein kívül 32 költeménye maradt fenn. Kiadók ezekhez s más latin költők vadászati költeményeihez szokták függelékképpen hozzácsapni többek közt azt az ismeretlen szerzőtől való kutyaverset, melyet ez az antológia is közöl, s amelynek egyébként csak tartalmi, tárgyi közössége van Paulinus megtérés előtti költeményeinek egyikével-másikával.

 

PLATÓN, a görög ókor legnagyobb filozófusa, a Kr. előtti IV. századból; Athénban élt; bölcseletének hatása és jellege közismert; de költő is volt, a szerelem és a természet elegáns és ötletes énekese.

 

PO CSÜ-JI [Szabó Lőrinc 1948-as névhasználatával: Po-Kü-I]. Kínai költő, talán a legnagyobb Li Taj-po és Tu Fu után, szintén a Tang korszak lírai csillaga, 772-ben született, 800-ban végzett iskoláival, tisztviselő lett a főváros mellett, 807-ben a Han Lin akadémia tanára, 811-ben visszavonult a Wei folyóhoz, édesanyját gyászolva, 814-ben visszatért az udvarhoz, 815-ben Hszün Yang-ba száműzték, 818-ban Csung Csau-ba helyezték, 820-ban kegyelmet kapott, és visszatért az udvarhoz, 822-ben Hangcsou kormányzója lett, 825-ben Szu Csau kormányzója, 826-ban betegsége miatt visszavonult a közélettől, 827-ben visszament Cang An-ba, 829-ben átmenetileg Lo Yang-ban telepedett meg, 831-ben Ho-Nan tartomány kormányzójává nevezték ki, 833-ban betegsége miatt visszavonult, 839-ben szélütés érte, 846 augusztusában meghalt. Igen bensőséges, elégikus hangú, erősen realisztikus, nagyon emberi költő, tele részvéttel a szegények s általában az emberek iránt. Olyasféle természetességre törekedett a stílusban, mint a maga módján Wordsworth. Azt tartotta, hogy ha a versét nem érti meg a kertésze, akkor az még nincs készen. Európában csak a legújabb évtizedekben kezdték megismerni halk, mély és erős impresszionista realizmusát.

 

POE, Edgar Allan, 1809-től 1849-ig élt. Bostonban, Észak-Amerikában született, mint színész-házaspár gyermeke. Nevelőapja, a gyermek angliai iskoláztatása után, magára hagyta a fékezhetetlen fiút, aki katona, szerkesztő, majd író lett, rajongó szerelmek és súlyos alkoholizmus áldozata. „A holló" c. verse és fantasztikus, borzalmas tárgyú, rendkívüli analitikus elmére valló novellái világhírűek. Szelleme döntően hatott a Baudelaire-ére. Irtózatos nyomorban, részegen, az utcán halt meg. Talán a legnagyobb amerikai költő, a képzelet hőse, a szuggesztivitás mestere.

 

POLONSZKIJ, Jakov Petrovics, 1820–1898. Orosz költő, a művészet öncélúságának híve. Tagja annak az irodalmi triásznak, melynek másik két képviselője Majkov és Fet. Lírai költeményeken kívül regényeket és elbeszéléseket is írt.

 

PROPERTIUS, Sextus Aurelius. Latin elégikus költő, Kr. e. 52-ben született, Rómában egyik dísze volt Maecenas és Augustus udvarának. A szerelmi gyönyör és szenvedés szenvedélyes költője, gyöngéd érzékenységének csak a kifejezés forró ereje ad férfiasságot. Ifjan, 37 éves korában halt meg, de még megérte szép és jellemtelen Cynthiájának halálát, akit öt éven át szeretett, míg el bírta hagyni. Tájleírásai akárhányszor egészen modern, érzelmes és romantikus hangulatot keltenek.

 

PUBLILIUS Syrus, szír származású latin színész-költő, a Kr. e. I. századból. A latin mimus legnagyobb és éveken át ünnepelt mestere volt. Általában rögtönözve alkotott; a darabjaiban előforduló igazságokat halála után gyűjteménybe foglalták.

 

PUSKIN, Alekszandr Szergejevics, az oroszok legnagyobb költője, a világlíra egyik legnagyobb alakja, 1799. május 26-án született, Moszkvában. Nemesi családból származott, anyai nagyapja révén abesszin vér is csörgedezett ereiben. Hogy gyermekkorában nem nevelték franciává, dajkájának, Arina Rogyionovnának köszönhető. A líceumban, majd a Külügyek Állami Kollégiumában (külügyminisztérium) már fiatalon kitűnően verselt. Ekkoriban közel állt a rejtélyes „Zöld lámpa”-körhöz és radikális politikai csoportokhoz; néhány verse miatt a kormány Dél-Oroszországba helyezte át. Ott meglehetősen kicsapongó életet élt, sokat utazott, még többet tanult, állandó súrlódásai voltak fölötteseivel, s amikor egy ateista levél a moszkvai hatóság szemében is végképp gyanússá tette, törölték a külügyi tisztviselők állományából, és anyja birtokára, Michajlovszkojéba száműzték. E két év alatt csak régi dajkája volt vele, de a magány és az elmélyedés nagy hasznára volt; léha, byronias, romantikus világfájdalmából lassanként kigyógyult, s mind objektívabb és realistább lett. Az is alighanem csak mihajlovszkojei magányának köszönhető, hogy távol maradt az ún. decemberi felkeléstől. I. Miklós cár, aki rendkívül tisztelte, 1826-ban Moszkvába hívatta, és saját maga vette kezébe műveinek a cenzúrázását, bár ez a cári védelem sem volt ínyére való. 1831-ben feleségül vette a gyönyörű és kacér Natalia Goncsarovát; kedvéért Pétervárra kellett költöznie, a cári udvar közelébe. Közben egymás után írta prózai és költői remekműveit. Udvari intrikák és pletykák a felesége miatt 1837-ben párbajra kényszerítették egy fiatal francia diplomatával, Charles d'Anthès-szel; a golyó őt találta. Két nap múlva, január 29-én meghalt. Puskin rendkívüli zseni volt, bensőség, egyszerűség, formaművészet, csodálatos lelki és szellemi gazdagság, szív és értelem goethei találkozása. Minden műfajban rendkívülit alkotott, szatirikus társadalmi verses regénye, az „Anyegin”, már száz évvel ezelőtt meghódította a világot.

 

R

 

RACINE, Jean, 1639–1699. A világirodalom egyik legkiválóbb drámaírója. A francia abszolút monarchia virágkorában, XIV. Lajos idejében élt. Fiatal éveiben janzenista nevelést kapott, amit a színház és az udvar sem tudott teljesen kiirtani belőle. Ez a magyarázata annak a lelki válságnak, mely egy időre a színpadtól elszakította. Drámáinak központi problémája a kötelesség és a szenvedély tragikus összeütközése. Művei ugyanakkor a nép szempontjait is tükrözik, két kései, bibliai tárgyú drámája („Esther”, „Athalie”) a sanyargatott népnek az elnyomó feletti diadaláról szól. Drámáin és a „Pereskedők” c. kitűnő vígjátékán kívül írt még értekezéseket, verseket is, és egy memorandumot a nép nyomoráról, melyért félig-meddig kegyvesztett lett a királynál. A legendával ellentétben, mégsem ez okozta a halálát, hanem végül is nehéz és fájdalmas testi betegség ölte meg.

 

RALEIGH, Sir Walter. 1552-ben született, előkelő család sarja, egészen kivételes tehetségű ember, politikus, világutazó, katona és író. Fiatalon a hugenották ügyéért harcolt Franciaországban; majd a spanyolok, írek ellen. Erzsébet királynő kedvelte. Élete óriási regény. Első kolonizátora volt Új-Foundlandnak; átkutatta Guyanát. Erzsébet halála után tizenkét évig a Towerben raboskodott; kiszabadulása után expedíciót bíztak rá El-Dorádó felkutatására; a spanyolok azonban szétverték hajóhadát, és I. Jakab őt spanyol kívánságra 1618-ban lefejeztette. Nagy mecénása és barátja volt a Shakespeare-kori íróknak, ő maga is több nagy úti és történelmi munkát írt; és verseket.

 

REINMAR [Szabó Lőrinc névhasználatával: Reimar] ÚR, az Öreg (avagy hagenaui Reinmar): jelentős alakja a német Minnesangnak. Stilizáló, intellektuális szellem; már Gottfried von Strassburg ünnepelte a Tristan-eposzban. 1150 és 1200 közt élhetett.

 

RÉGNIER, Henry de. Francia költő és regényíró, 1864–1936. A szimbolizmus egyik kiemelkedő tehetsége, érzékeny lelkű, a dekoratív és zsúfolt képeket kedvelő művész. Írásmódja azonban fokozatosan lehiggad, és késői művei a neoklasszikus irány jellemvonásait mutatják.

 

RIGVÉDA. A legősibb hindu-szanszkrit irodalomnak, a négy részre tagolt ún. védikus írásoknak egyik csoportja, az isteneket dicsőítő himnuszok gyűjteménye. Egyes darabjai kb. i. e. 2000 és 500 közt íródtak. Világhírű alkotás köztük a rejtélyes és filozófiailag többféleképpen értelmezett Teremtés Himnusza.

 

RILKE, Rainer Maria. 1875-ben született. George mellett a második nagy modern német lírikus. Rendkívül finom, nőies, újromantikus nyelvművész; talán Georgénál is kevesebb köze van a külvilághoz. Nagy belső izzás hevíti jelképes, misztikus Isten-verseit. Mindig bensőséges és szellemi; képlátása, stílusa eredeti és dús; utolsó versei egyre homályosabbak. Finom impresszionista prózaíró. Sokat fordított régi és modern francia és angol költőkből. Svájcban [Szabó Lőrinc az Ö. B. I.-ben tévesen Párizst ír] halt meg, 1926-ban. [Ö. B. II.:] George mellett a modern német líra másik nagy megújítója, rendkívül finom, újromantikus, bensőséges, elmélyült, sokszor már szürrealista nyelvművész.

 

RIMBAUD, Arthur. 1856-ban született. A szimbolista és a szimbolizmust elhagyó modern francia líra „csodagyermeke”: minden újabb irodalmi excentricitás őse. Verlaine-hez (lásd ott!) fűződő rejtélyes barátságának megszakadása után, már húszéves kora körül búcsút mondott az irodalomnak, és szűkebb európai kalandoréletét világkalandorsággal cserélte fel. Afrikában karavánokat vezetett Abesszínia őserdeibe, Menelik négusnak fegyvert szállított, halálos betegen jött haza, és 1891-ben meghalt egy marseille-i kórházban. Féktelen erő, fantázia és hiperszenzibilitás jellemzi munkáit, melyeknek egy része úgyszólván érthetetlen.

 

RONSARD, Pierre, francia költő, 1524-ben született és 1585-ben halt meg. A „Pléiade” és a XVI. század francia költészetének ünnepelt vezére. Állítólag fiatalon megsüketült, és le kellett mondania az udvari életről. Érzéki és elégikus temperamentum; költészete az erudició és ösztönösség szerencsés találkozása, igen artisztikus formában. Itt közölt szonettjét öreg korában az ifjú Hélène de Surgères-hez írta. [Ö. B. II.:] A XVI. század párizsi költészetének megújítója és ünnepelt vezére, elégikus lélek, tele klasszikus reminiszcenciákkal.

 

ROSETTI, Dante Gabriel. Angol költő és festő, olasz politikai emigráns-család sarja, élt 1828-tól 1882-ig. A misztikus, áhítatos, mélységesen esztéta, amellett egyszerűségre törekvő „praeraffaelita” művészi iskola megteremtője, mestere a szóplasztikának és bensőséges dekorációnak. Szerelmi költeményeinek nagy részét kéziratban felesége koporsójába zárta, és csak jóval később vétette ki a sírból. Verseit sokszor átdolgozta, igen sokat fordított Dante és középkori olasz költők műveiből.

 

S

 

SAINT-AMANT, Antoine Girard, Sieur de [Szabó Lőrinc névhasználatával: Marc-Antoine de]. Francia költő, 1594–1661. Kissé züllött alak lehetett, de távolról sem olyan koldus tohonya kocsmatöltelék, amilyennek egy időben hitték; rengeteg volt benne a kedvesség, az éles, pontos megfigyelőképesség, a humor, a realista józan ész. Világlátott ember volt; mint nagyurak titkára s követségi ember Lengyel- és Svédországban, Angliában, sőt Afrikában és Amerikában is járt, tengeri és szárazföldi hadjáratokban vett részt. Érdekes és eredeti íróalakja a harmincéves háború korszakának és Richelieu kissé mesterkélt, parókás-affektált Franciaországának. Intenzív érzése és jóízű realizmusa helyenként igen nagy magasságba emeli egészséges, természetes költészetét.

 

SANDBURG, Carl. Észak-amerikai költő, 1878-ban született Galesburgban (Illinois), skandináv szülőktől. Volt portás, kulisszatologató, hotelszolga, fazekasinas, katona a spanyol háborúban, mezőgazdasági munkás, áruházi reklámfőnök, futballbajnok, végül író lett. Gitárkísérettel maga szerette előadni a költeményeit, melyek dinamizmusban és formában sokat köszönhetnek Whitmannek. Bendzsójával városról városra járt és énekelt, óriási hatással, a városi és vidéki emberek, szegények szenvedéseiről. Egyik költeményében egy csoport magyar kivándorló munkás jókedvét jeleníti meg. Leghíresebb verse a „Chicago”. Nyers és realista, néha idilleket ír, de dzsessz-ritmusra; mindig az élet közvetlen kifejezésére törekszik, s abszolút modernségre. Szocialista, antikapitalista; Wisconsinban ő szervezte meg a szocialista pártot. Nyelve tudatosan a legközönségesebb. 1926-ban megírta Lincoln életrajzát.

 

SCHICKELE, René, 1883–1940. Apja német, anyja francia. Forradalmár költő, németül írt; antimilitarista, szocialista, pacifista tendenciák lelkesítették; az expresszionisták közé tartozik. Drámát és prózát is írt. Itt közölt verse a Dehmelével polemizál, illetve annak tendenciáját fordítja ellentétére.

 

SCHILLER, Johann Christoph Friedrich. 1759-től 1805-ig élt. Goethe mellett a klasszicizmus második lángelméje, a németség legnépszerűbb költője. Katonaorvos, színházi költő és a jénai egyetem történettanára volt. Goethével csak többszöri találkozás után melegedett össze, de 1794-től egészen a haláláig bensőséges barátság és szövetség kötötte hozzá. Szellemi arculatának kialakítója a szenvedélyes idealizmus, mely időnként heves társadalombírálatban nyilvánult meg. Hányatott sors és testi gyengeségek közepette törhetetlen akaraterővel kifejlesztett életműve világirodalmi jelentőségű lírai és drámai eredményeket tartalmaz, ugyanakkor kiterjed a történelem, az esztétika és a kultúrfilozófia területeire is. Szellemi hatása vetekszik a Goethéével, a XIX. századi reformmozgalmak és szabadságharcok ifjúságának ő volt az eszményképe.

 

SCHOLZ, Ernst Wilhelm. Modern német költő, 1874-ben született Berlinben. Intenzív és érdekes kutatója a léleknek, kitűnő stílművész. Drámát és regényt is írt. Meghalt 1969-ben.

 

SHAKESPEARE, William. 1564–1616. Stratford-upon-Avonban született. Apja szegény kisgazda volt, ő maga vadorzó, majd színész Londonban, végül ünnepelt színpadi író. Legnagyobb drámaköltője Angliának és a világirodalomnak, páratlan erejű és gazdagságú kifejezője minden emberi érzésnek és gondolatnak. Harminchat tragédiát, színművet és vígjátékot tulajdonítanak húszéves írói működésének. Elbeszélő és lírai verseket is írt. Százötvennégy szonettjének jórésze egy ismeretlen ifjúhoz („W. H.”) és egy szintén ismeretlen „fekete hölgyhöz” szól; körülöttük, éppúgy, mint a költő művei és rejtélyes személye körül, óriási irodalom keletkezett. Mint nyugalomba vonult, jómódú föld- és háztulajdonos halt meg szülővárosában; tífusz ölte meg. Fordítások révén már több mint egy százada szinte klasszikus számba megy a magyar irodalomban. Szonettjein kívül színdarabjaiból is közlünk lírai részleteket, monológokat.

 

SHELLEY, Percy Bysshe. Az angol költészet s általában a világirodalom egyik legnagyobb lírikusa. 1792-ben született, előkelő, gazdag földbirtokos családból. Első műve egy ateista pamflet volt, amely miatt Oxfordból eltávolították, s atyja kitagadta. Tizenkilenc éves korában megnősült; aztán elvált; felesége, Harriett, öngyilkos lett. Második feleségével, Mary-vel Itáliába költözött; s 1822-ben, a speziai öbölben, egy csónak-katasztrófában lelte halálát; mikor tíz nap múlva kifogták a tengerből, egyik zsebében egy Keats-, másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Nagy elméleti szociális lázadó volt. Holttestét barátja, Byron égettette el, hamvai Rómában pihennek; sírfelirata: „Cor cordium”, vagyis: „Szívek szíve”. Költészete a legmagasabb szárnyalású „arkangyali" líra, csupa fény, zene, lázadás. „Kozmikus” versei páratlan lendületűek. Egyénisége hatott a Petőfiére is. Verses drámája, „A Cenciek”, éppolyan hatalmas, mint a lírája; de túlságosan borzalmas tárgyú: egy apagyilkos leányról szól. [Ö. B. II.:] Az angol költészet és általában a világirodalom egyik legnagyobb, legéterikusabb, romantikus költő-lángesze; A „Julian és Maddalo” c. párbeszédes költeményében magát és Byront festi.

 

SIDNEY, Sir Philip, 1554–1586. Angol költő, az Erzsébet-kor egyik legnemesebb lovagja és szelleme. „A költészet védelme” c. munkájával divattá tette az udvarnál és a nemességnél az irodalom szeretetét. „Arcadia” c. pásztorregénye spanyol mintákon épül, és számos olasz és egyéb hasonló regénynek lett további mintája. Száznyolc szonettet is írt, bennük Stellának, vagyis Csillagnak nevezi kedvesét, magát pedig Astrophelnek, a Csillag szerelmesének. Nagyúr volt, világjáró, királyi követ. Rendkívüli tehetsége teljes kibontakozását megakadályozta korai halála: Hollandiában a spanyolok ellen harcolva élete harmincharmadik évében elesett.

 

SITWELL, Sacheverell, 1897-ben született. Tíz évvel idősebb nénjével, Edith Sitwell-lel és öt évvel idősebb bátyjával, Osberttel együtt az első világháború után a modernisták, expresszionisták (a „Wheels-csoport") vezetője. Tulajdonképpen dekadensek és posztimpresszionisták. Edith barokk-kubista-népdalszerű balladákat szeret írni, fantasztikus-misztikus-zsurnalisztikus témákról. Osbert eleinte antimilitarista-marxista versekben és manifesztumokban tüntetett, első világháborús élményeit felhasználva, futurisztikus modorban, a polgári Anglia szelleme ellen; erős vezércikk-szatírai tehetséggel. A trió legfiatalabb forradalmár-tagja, Sacheverell Sitwell, művészettörténeti műveket írt, majd groteszk, expresszionisztikus költeményeket, stilizált tájakat rajzolt, és melankolikus hangulatképeket, sokszor az irodalmi múltat használva fel ihlete kiindulópontjául. Ehhez a csoporthoz tartozott eleinte Aldous Huxley is mint költő. Meghalt 1988-ban.

 

SŁOWACKI, Julius. Lengyel költő, 1800-tól 1849-ig élt. Atyja is író volt, s a vilnai egyetem professzora. Maga előbb Varsóban hivatalnokoskodott, majd az 1830-as felkelésben vitt szerepe miatt menekülnie kellett hazájából. Csaknem húszévi emigráció után, Párizsban halt meg. Látnoki erejű művész, aki egész költészetét az elnyomás elleni küzdelem szolgálatába állította.

 

SPENDER, Stephen. Modern angol költő, 1909-ben született. Oxfordban tanult, aktív propagandamunkát fejtett ki a spanyol polgárháború alatt a köztársasági oldalon, nemzetközi kulturális megbízatásai során 1947-ben Budapesten is járt. Verseket és tanulmányokat írt. Meghalt 1995-ben.

 

SPENSER, Edmund. 1552–1599. Az Erzsébet-kori angol líra és általában az egész angol költészet egyik legnagyobb tehetsége, rendkívül finom nyelvművész. Egy szabómesternek volt a fia. Költői talentuma kora legnagyobb urainak és szellemeinek barátságát biztosította számára. Nevezetesek az eklogái és a „Fairy Queen” c. meseszerű, allegorikus hőskölteménye. Petrarcát fordította; eredeti szonettjeinek is olaszos címe van: „Amoretti-szonettek”. Az 1598-as ír szabadságharcban felperzselték a kastélyát, melyet verseiért a királynőtől kapott, s kisfiát megölték; ő maga alig tudott hazavergődni Londonba, ahol nagy nyomorban nemsokára meghalt. A Westminster apátsági templomban, a „költők sarká”-ban temették el, Chaucer mellé, ahová azóta is a nagy angol költőket temetik.

 

STADLER, Ernst. Német költő, 1883–1914. Az impresszionizmus és expresszionizmus határán áll, az átmenet összes formai és tartalmi jegyeivel. Egyfelől az autonóm szépség tisztelete, másfelől egy új erkölcstan hirdetése és a kozmikus összefüggéseket feltáró víziószerűség jellemzi.

 

STAFF, Leopold. Igen jelentős modern lengyel költő. 1878-ban született, Varsóban él. Sok verseskönyvet és több drámát írt. Kiemelik nagy formaművészetét és intenzív szellemi kultúráját. Meghalt 1957-ben.

 

STEFFEN, Albert, született 1884-ben. Svájci német erkölcsfilozófus, költő, drámaíró és esszéista. Felesége magyar nő. Meghalt 1963-ban.

 

STEPHENS, James. Ír költő. 1882-ben született, novellák, tündérmesék és több verskötet szerzője. Szellemes, érdekes, groteszk képzeletű, elmélyedő író. Ügyvéd Dublinban. [Ö. B. II.:] Novellák, tündérmesék szellemes, finom, elmélyült írója, kiváló költő. Meghalt 1950-ben.

 

STEVENSON, Robert Louis, 1850–1894. Angol költő, regényíró és esszéista. Mérnök fia volt, maga is annak, majd ügyvédnek készült, de nem praktizált. Tüdőbaj fenyegette, sokat utazott. Romantikája mindig reális marad. Igen finom stílművész, a századvégi angol prózaírás egyik főalakja, kalandos, fantasztikus regényeit világszerte ismerik. Versei közül a gyermekversek a legbensőségesebbek. Kaliforniából nősült, a Számoa szigeteken halt meg.

 

STORM, Theodor. 1818 [korábbi kiadásokban 1917]–1888. Észak-német költő, Husumban született. Többnyire az emlékezés tájait rajzolta nagyszerű művészettel, finom, mély, többnyire elégikus hangulatú, sokszor drámai novellák hosszú sorában és versekben, melyeket nagyszerű elbeszéléseinél is többre becsült. Kis lírai remekművek elsőrangú, igaz mestere.

 

Strassburg, Gottfried von. Lásd: Gottfried von Strassburg.

 

SUBIN, Pavel Nyikolajevics. Orosz költő, 1914–1951. Leningrádban filológiát tanult, a háború alatt részt vett a frontsajtó munkájában. Verseiből a szovjet haza és emberek iránti szeretet sugárzik. Komoly munkát végzett a Szovjetunióhoz tartozott un. „szövetségi köztársaságok” költészetének fordítása terén.

 

SUCKLING, Sir John. Angol földbirtokos, költő és drámaíró, 1609-től 1642-ig élt. Cambridge-ben tanult, Francia- és Olaszországban utazott. 1631-ben önkéntesként beállt Gusztáv Adolf seregébe, egyéves szolgálata alatt részt vett a harmincéves háború több csatájában, köztük a breitenfeldi ütközetben. A polgárháború kitörésekor maga kiállította csapat élén kelt harcra. Bramber képviselőjeként tagja volt a Hosszú Parlamentnek. 1641-ben egy általa szervezett összeesküvés felfedése miatt a kontinensre kellett menekülnie, ahol, a hagyomány szerint, 1642-ben a szegénységtől való félelmében méreggel vetett véget életének. Szép külsejű és bőkezű férfiú volt, a legjobb tekéző és kártyajátékos az udvarnál. Kisebb művei olykor a kifejezés különlegesen szerencsés példáit nyújtják. „A költők gyűlése” c. szatírája prototípusa lett számos későbbi hasonló jellegű műnek.

 

SULLY-PRUDHOMME, René-François-Armand, francia költő. 1839-ben, Párizsban született és 1907-ben halt meg. Első, bensőséges, finom verseit szinte túlságosan vulgarizálták az antológiák és a szavalók. Kitűnő formaművész, szerette a csiszolt sorokat, a gazdag rímeket. Legfinomabb s teljesen egyéni darabjai mintha már Verlaine-t jeleznék. Keserű, sötét, de kemény rezignációhoz jutott el bölcselkedő élete során, melynek tapasztalati és gondolatvilágát, sajnos, túlrendszeresen és túlfárasztóan akarta összegezni későbbi, nagy és élvezhetetlen didaktiko-metafizikus köteteiben.

 

SWINBURNE, Algernon Charles. Angol költő, egy tengernagy fia, 1837-ben született és 1909-ben halt meg. Patetikus, érzéki, pesszimista és artisztikus szellem, amellett, fiatalon, forradalmi reformok híve. Az ún. praeraffaeliták középkori katolikus szépségimádata benne pogány-görög és modern színezetet nyert. „Atalanta in Calydon” c. görög tárgyú drámájával, melynek tündöklő karénekei méltán nevezetesek, már fiatalon az angol költészet egyik vezére lett. Eleinte sok tiltakozást váltott ki forró erotizmusával. Később túl sokat írt. Költészete csupa zengő és viharos mozgás, erős és komplikált ritmus és dallamosság; végtelen tengerjáték. Swinburne a világirodalom legzeneibb költője.

 

SZENT EULÁLIA KANTILÉNÁJA: a legrégibb francia verses irodalmi szöveg. Valószínűleg a IX. század végén készült, bizonyára latin minta alapján. Szerzője ismeretlen. (Részlet.)

 

SZERELMES LÁNY PANASZA: Ismeretlen német költő verse a XVI. századból.

 

SZERELMI DAL. Német népdal.

 

SZMIRNENSZKI, Hriszto. Bolgár költő, 1898–1923. Rövid életében a legkülönbözőbb foglalkozásokat kipróbálta: volt cukrászinas, katonai akadémiai növendék, különböző irodalmi lapok munkatársa, szénbányász és betűszedő. Hihetetlen nélkülözéseken ment keresztül, közben folyton tanult és dolgozott, de teste nem bírta a gyilkos iramot, és alig huszonöt éves korában tüdővész áldozata lett. Mintegy félszáz vers és csaknem ugyanennyi cikk, tanulmány és novella maradt utána. Líráját mély humanizmus és forradalmi céltudatosság hatja át; formai szempontból a szimbolizmus jegyeit viseli magán.

 

SZMIRNOV, Szergej Vasziljevics. Orosz költő, 1913-ban született, Jaltában, tisztviselő családból. Rendszeres irodalmi tevékenységet 1930 óta fejtett ki; költeményeiben a szocializmus nemzedékének érzéseit és törekvéseit szólaltatta meg.

 

T

 

TENNYSON, Alfred, Lord. A mai Anglia legnépszerűbb költője, 1809-től 1892-ig élt. Apja lelkész volt. Működése az angol versművészet csúcspontját, a Viktória-korszak klasszikus betetőzését jelenti. Fiatalkorának játékos versei, melyek egy-egy női névhez fűződnek, Goethe ifjúkori dalaihoz hasonlíthatók. Tennyson az ún. praeraffaelitizmusból indul ki, s a l'art pour l'art költőivel tart rokonságot. Az oxfordi egyetem doktori címmel tüntette ki, a királynő 1884-ben lorddá emelte. Már 1850 óta Poeta Laureatus, udvari költő volt.

 

THEOKRITOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával:Theokritos], görög költő, a Kr. e. III. század derekán élt, Szirakuzában, Alexandriában és a görög szigeteken. Szülőhazájában nem boldogult, de a hellénizált Egyiptomban éveken át Ptolemaiosz II Philadelphosz kegyeltje, udvarának egyik dísze volt. A görög líra túlkulturált, „alexandriai” korszakában ragyogó, friss, természetes tehetség. Idilljei részben honfitársának, Szófronnak a „mimus”-ain épülnek, és szülőföldjének népi életét dolgozzák fel; Vergilius utánozta őket eklogáiban és bukolikus költeményeiben. „A szirakuzai nők” (a költő XV. idillje) a görög irodalom egyik legszebb kincse. Adonis Aphrodite kedvese volt; egy vadkan megölte; Zeusz azonban megengedte, hogy az Alvilágból évente hosszabb-rövidebb időre feljárhasson az istennőhöz; idővel a Feltámadás szimbóluma lett.

 

THOMAS, Edward. Angol költő, 1878-ban [korábbi kiadások szerint 1877-ben] született; 1917-ben, az első világháborúban esett el mint tüzérségi megfigyelő. Háborús lírájából teljesen hiányzik a gyűlölködés hangja. Érdekes, szép munkája az „Irodalmi zarándokút Angliában”. Versei bensőségesek, gyöngédek, melankolikusak, mélységesen átlelkesítik a természetet.

 

TOLSZTOJ, Alekszej Konsztantyinovics. Nemesi származású orosz drámaíró és költő, 1817-től 1875-ig élt. Diplomáciai és katonai tisztségeket töltött be. Történelmi regényt és drámatrilógiát írt Rettenetes Iván koráról. Lírája főként a természetet festi.

 

TRAKL, Georg. Ausztriai modern német költő. Sejtelmes, anyagtalan hangulatok és a nagy belső plaszticitás művésze, félig már expresszionista. 1887-ben született; 1914-ben esett el, az első világháborúban.

 

TU FU. Kínai költő, Li Taj-po után a kínai költészet legnagyobb alakja. A Sárga Folyó középső szakasza mentén született, 712-ben, feudális hivatalnoki családból. Komoly, klasszikus műveltséget szerzett, s már hétéves korában verselt. Felserdülve, 726-ban, az akkori hivatalnokifjak szokása szerint vándorútra indult, hogy előkészüljön a hivatalbalépéshez megkövetelt államvizsgára. Ezen, valószínűleg egyéni nézetei miatt, nem felel meg, úgyhogy tovább utazgat. Lo-Yangban megismerkedik Li Taj-po-val, aki szabad szellemével rendkívüli nagy hatással volt rá. 747-ben újra megkísérli az államvizsga letételét, de az udvar intrikája megakadályozza a sikerben, s ezenfelül apja halála folytán eddigi jövedelmétől is elesik. A szegénysorsra jutott Tu Fu barátai támogatásából kénytelen élni. 754-ben végre beköszönt hozzá a szerencse. Egyik verséért a császár magas hivatalba nevezi ki. Az udvari pompáról és a nép nyomoráról tett kemény megjegyzései miatt azonban hamarosan kegyvesztett lesz, és 759-ben megválik a nem neki való foglalkozástól, melyet az akkortájt dúló belviszályok még terhesebbé tettek a számára. Élete ezután sötét nyomor és tűrhető körülmények között ingadozik. Gyógynövények gyűjtéséből, művészetének aprópénzre váltásából tartja fenn magát és családját. Az ország sorsa iránt azonban ekkor sem lesz közömbös. Cseng-Tu mellett 760-ban felépített szalmakunyhójából egyre küldi figyelmeztető költeményeit. Öregkorában is sokat kóborol, 770-ben újra megpróbál eljutni a fővárosba, azonban útközben meghal. Tu Fu költészete a világ bajait mélyen átérző, de azon segíteni nem tudó nagy magányos lélek vergődése. Versei híven tükrözik zaklatott korának eseményeit s a vándorlásai közben megismert gyönyörű kínai tájakat. Sokat tanult a köznéptől, s legművészibb alkotásai azok, melyekben a klasszikus reminiszcenciák az egyszerű népi hangvételnek adnak helyet.

 

TUDOK EGY KISLÁNYT. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.

 

TYUTCSEV [az Ö. B. II.-ben: Tjucsev], Fjodor Ivanovics, orosz költő, 1803-ban, Ovsztugban született, majd a moszkvai egyetem elvégzése után külügyi szolgálatba lépett. Huszonkét esztendőt töltött külföldön mint diplomata, főleg Münchenben, de a jóni szigeteken és Torinóban is. Rendkívül művelt szellem, mély és tiszta orosz lelkiségét sajátosan színezte a francia és német kultúra hatása. Költeményeit eleinte névtelenül adta ki, s egyáltalán nem becsülte, sőt elszórta, noha már Puskin lelkesedett értük, majd Nyekraszov. Első komoly versgyűjteményét Turgenyev rendezte sajtó alá 1854-ben. Tyutcsev még elsiratta Goethét, Puskint; személyes barátja volt Heinének, Schellingnek. Hazájába visszatérve, Szentpétervárott, a külföldi cenzúrabizottság elnöke lett, de, mint mondta, „csak díszőrséget állt a gondolatok mellett”. Kétszer nősült; öregkorát gyermekeinek nevelőnője iránti – kölcsönösen fájdalmas – szerelme sajogta át. 1873-ban halt meg. Mint költő a legtisztább és legnemesebb szellemek közül való volt, elmélyült, finom, folyton sebzett lélek, rendkívüli formaművész, Puskin és Lermontov után alighanem a harmadik legnagyobb orosz lírikus. Valami panteisztikus és pesszimista harmóniába tudta fogni az ember és természet egységét, szépség és az irracionális borzongások nyugtalan világát, a titkos feszültségeket. Fenségeset tudott alkotni kis remekművekben, kemény, objektív lírát a kimondhatatlan sejtelmekből. Politikailag a konzervatívok és szlavofilek közé számítják, effajta versei nagyrészt érdektelenek. Egyébként romolhatatlan, klasszikus érték.

 

U

 

UHLAND, Ludwig, 1787–1862. Finom, tudós népdalgyűjtő és költő; nevezetes német balladaíró. Lírájában meglepően friss és közvetlen darabok akadnak. Sok verse népdal lett.

 

UTIÁLDÁS. Középkori német dal.

 

V

 

VALÉRY, Paul, 1871-ben született. Rendkívül mély, finom, elvont intellektuális francia költő. Még fiatalon feltűnt néhány ragyogó versével, aztán a filozófia, matematika és a legmagasabbrendű esszéírás érdekelte, és csak mintegy két évtized múlva szólalt meg újra versben. Mallarmé utóda, maga is a mesterek mestere. Nagyobb, üvegtisztább formaművész a parnasszistáknál is, akiknek költészetét a szimbolizmus minden zenei és egyéb vívmányával telíti. Homályossága nem érzelmi vagy hangulati eredetű, és csak nagy értelmi munkával bontható fel. Vannak, akik vitatják költő-voltát. Mindenképpen rendkívüli jelenség. [Ö. B. II.:] 1871—1945. Rendkívül mély, finom, elvont, intellektuális, modern francia költő, esszéíró és filozófus.

 

VÁTSZJÁJANA [Szabó Lőrinc névhasználatával: Vátszájana], hindu költő, a Kr. utáni első századok valamelyikéből. Híres műve, a Kámaszútra, a Szerelmi Kalauz, a szerelem és a házasélet elképesztő pedagógiáját foglalja tankönyvbe.

 

VEGA, Lope de. 1562–1635. A spanyolok klasszikus drámaírója és legnagyobb költője. Több mint kétezer színdarabot írt.

 

VERHAEREN, Émile, belga-francia költő, 1844-ben született, 1916-ban gyorsvonat agyongázolta. Komor, vallásos elmélyülésének első korszaka után az élet vízionáriusa lett, himnikus pátoszú lírikusa a modern technikai és szociális világnak. Nagyszerű a flamand képeinek nyers realizmusa. Rímes, „szabadversei” tulajdonképpen csak meglazították és komplikálták a klasszikus francia formákat. Szerelmi költészete csupa bensőség és érzéki finomság.

 

VERLAINE, Paul, 1844–1896. A francia költészet egyik főalakja, egyik legtisztább lírikusa. A „modern Villon”. Rimbaud-hoz fűződő barátsága, amely revolveres merénylettel végződött, két évre egy belga börtönbe juttatta; bohémsége és panerotizmusa eltávolította családjától; végül az abszint kórházakba, legendás züllésbe és dicsősége tetőpontján halálba vitte. Nagy művész és örök gyermek. A legszókimondóbb materializmustól a legbensőségesebb, legkonzervatívabb vallásosságig hullámzanak szenvedélyei és töredelmes gyónásai. Szimbolikus lírájának legnevezetesebb része csupa idegfinomság, zene, árnyalás. [Ö. B. II.:] A modern francia líra és a századvégi dekadencia éteri finomságok, bűn, materializmus és vallási eksztázis közt hányódó költő-királya.

 

VIGNY, Alfred de. 1779–1863. Előkelő család sarja; egy ideig katonatiszt volt. Francia dráma- és regényíró; büszke, tragikus és romantikus-pesszimista lélek. Mint költő élményeit távoli képekbe rejtve, mintegy álarc mögül mondja el mélyzengésű, plasztikus versekben, s így előfutárja a parnasszisták „szenvtelenségének”.

 

VILLON, François, 1431-ben született; halála évét nem tudjuk. Zseniális és szerencsétlen költő; a francia líra dísze; diák, rabló és akarata ellenére gyilkos, akit az akasztófától úgyszólván az utolsó percben mentett meg a királyi kegyelem. Megragadó őszinteséggel, meleg humorral és sokszor drasztikusan írta le hányódásait, környezetét, bukásait és vezekléseit. Modern testvéreként Verlaine-t (lásd ott!) emlegetik. Főműve „a Nagy Testamentum”: verses önéletrajz, önálló lírai betétekkel. A Testamentum ilyen betétversein kívül is írt „balladákat”: ez a műszó a középkorban egy meghatározott lírai versformát jelent (három strófa és „ajánlás”). Clémenceau szerint a francia irodalom csak egyetlen igazi lírikust produkált: Villont. [Ö. B. II.:] A francia középkor s általában az egész francia líra egyik legnagyobb zsenije, diák, rabló, akasztófavirág. Balladáiban s főleg „Kis és Nagy Végrendelet”-ében megragadó realizmussal és őszinteséggel, meleg humorral és sokszor drasztikusan írta meg bukásait és vezekléseit.

 

Vogelweide, Walter von der. Lásd: Walther von der Vogelweide.

 

VRCHLICKY, Jaroslav, 1859–1912. (Igazi neve: Emil Friad.) Cseh költő, drámaíró és műfordító, magányos, romantikus, világpolgár. Bámulatos inspiráció fűtötte, csak verseskönyveinek a száma ötvenre-hatvanra rúg. Elmélkedő, finom, gazdag lélek, korára igen nagy hatást tett; „a költészet Faustja és Merlinje; könyveknek egész hegyét halmozta fel, s bennük az emberiség teljes epopeiáját; egy Curtius, aki élete művével két évszázadnyi szakadékot hidal át”. Sokszor bőbeszédű. Utána a cseh költészet mindinkább a francia hatások felé fordult az addigi német helyett. Vrchlicky rengeteget fordított, szinte az egész világirodalmat; magyarból Aranyt, Petőfit és Madáchot.

 

W

 

WALLER, Edmund, 1606–1687. Kiváló angol kálvinista költő, a klasszicizmus előfutára. Mint királypárti sokáig élt párizsi emigrációban, ott sajátíthatta el ízlése az egyszerűbb, értelemhez kötöttebb, hűvösebb költői stílust, amely mindamellett egyáltalán nem nélkülözi a rejtett hevet és a szellemes ötleteket.

 

WALTHER von der VOGELWEIDE, [Szabó Lőrinc esetenként Walter-t ír], 1170 körül született, 1230-ban halt meg. Valószínűleg Dél-Tirol gyermeke; szobra Bozen-Bolzano piacterén áll. A középkori német poézis legragyogóbb neve, az első, aki összefogta, igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelől fonódó szálait, és aki a „költészetéből politikai fegyvert tudott kovácsolni”, főképp a pápaság ellen. Szerelmi lírája csupa gazdag ritmus, frissesség, élénkség. Verseit, mint a többi Minnesängerét, eredetiben is csak mai nyelvre fordítva lehet megérteni.

 

WEBSTER, John. Az Erzsébet-kor egyik legjobb színpadi szerzője, kitűnő műve a „Malfi hercegnő” c. dráma és „A fehér ördög”; meleg szívvel és rikító színekkel festi a borzalmat. 1580–1625-ig élt. Itt közölt versei lírai mutatványok fenti drámáiból.

 

WEINHEBER, Josef. Ausztriában született, 1892-ben. született Bécsben, Színes és súlyos, gazdag tehetségű művész. Általában a legnagyobb élő német költőnek tartják. 1945-ben halt meg az alsó-ausztriai Kirchstettenben.

 

WERFEL, Franz, 1890–1945. Német költő, dráma- és regényíró, novellista, az ausztriai expresszionizmus színes, néha patetikus, sokszor érzelmes vezére. Kiváló stiliszta, gazdag humanista szellem. Több regénye magyarul is megjelent.

 

WHITE, Joseph Blanco. Egyike a legismertebb „egyversű” angol költőknek; közölt nevezetes szonettjét csaknem minden antológiában megtaláljuk. 1775-től 1841-ig [korábbi kiadásokban 1942-ig] élt.

 

WHITMAN, Walt. Észak-amerikai költő, unanimista lelkiségével és szabad versformájával nagy hatást tett a modern világköltészetre. Long Island-on született, 1819-ben, egy paraszti ácsnak volt a fia. Hivatalnok, nyomdász, falusi tanító volt, sokat vándorolt, végül újságíró és író lett New Yorkban. Nagy feltűnést, sőt botrányt keltett 1855-ben megjelent „Fűszálak” c. verskötete, melyet élete folyamán számtalanszor át-átírt és bővített. A polgárháborúban mint betegápoló vett részt. Egyike volt a legnemesebb és legnaivabb lelkeknek. Sohasem nősült meg, 1875-ben szélütés érte. Derűs öregségben halt meg, 1892-ben, Camdenben, New Yersey államban. Valami demokratikus panteizmust hirdetett, s erősen ostorozta az emberek és intézmények képmutatását, többek közt a szerelmi morál terén; emiatt korában erkölcstelennek tartották, s könyvét elkobozták a szabadszájúsága miatt. Emerson melléje állt! Álma a tömegember egyéni diadala és fejlődése; a nagy tömegekhez azonban nem jutott el, s Amerikában sok tekintetben theozófusok és esztéták áldozata lett. Hibája a monotonitás, a szakadatlanul harsogó enunciálás, a mértéktelenség és a sok, katalógusszerű felsorolás a verseiben. Viszont tagadhatatlanul nagy lélegzet él benne. Igen sok száraz témát emelt be a költészetbe, és előtérben álló szellemi atletizmusa mellett sok meglepő, rejtett finomság található a műveiben. „Democratic Vistas” c. prózai művében a demokráciára és az Egyesült Államok világküldetésére vonatkozó eszméit fejti ki.

 

WILDGANS, Anton. Bécsi költő és drámaíró. Finom, néha igazán elmélyülő művész. 1881 [korábbi kiadásokban:1882]–1932.

 

WOLKER, Jiři. Cseh költő, 1900-tól 1924-ig élt. Polgári családból származva, harcos szocialista lett. Művészi kiteljesedésének a tüdőbaj vetett véget, mindössze két kötete jelent meg.

 

WORDSWORTH, William. Az angol költészet megújítója, az európai romantika nagy előfutára. Ügyvéd gyermeke, 1770-től 1850-ig élt. Szüleit korán elvesztette, úgyszólván a nagyszülei nevelték; a gyermek minden szeretete nővére, Dorothy felé fordult. Egyik tisztelője ráhagyta kis vagyonát, ez tette lehetővé, hogy a költészetnek éljen. Előbb forradalmár volt, átment a felfordult Párizsba is, később lehiggadt, sőt makacs konzervatív lett. Coleridge-zsel közösen adta ki első verseit, és fejtette ki az új költészet alapelveit. Egy darabig együtt is éltek az angol tavak vidékén – „tavi iskola!” – s együtt utaztak Németországban. Ő fedezte fel először a természet és a mindennapi, egyszerű élet titkos romantikáját az irodalom számára. Nagy művésze a tájköltészetnek és az emlékezésnek. Verseiben van valami polgári: szegény, szürke emberek nyugodt, „polgári” érzéseit emeli ideális magasságokba, s a legigénytelenebb tárgyakra a lelkiség dús fényét veti. Egyike a legnagyobb angol szonettíróknak.

 

Y

 

YEATS, William Butler. A modern Írország legnagyobb költője, az ír irodalmi reneszánsz vezére. 1865-ben született, Dublinban; apja festőművész volt, eleinte ő is annak készült, de költő és drámaíró lett. Lady Gregoryval és más rajongókkal megalapította a dublini nemzeti színházat, az Abbey Theatre-t; ír főrenddé nevezték ki; 1923-ban Nobel-díjat kapott. Költészete csupa finomság, sejtelem, legenda, mind mélyebb és keserűbb szimbólumok hordozója. Lírai témái nemegyszer hiedelmekből, babonákból, mesékből épülnek; de mindig túlnőnek a regionalizmus korlátain. Élete folyamán számtalanszor át- meg átdolgozta a verseit. 1939-ben halt meg.

 

 

 

TARTALOM

 

MÁSODIK KÖNYV

 

Goethe: Maradandóság a változásban

Tyutcsev: A költészet

Shelley: Invokáció a természethez (Az „Alastor" nyitánya)

Milton: Üdv, szent fény! („Elveszett paradicsom", III. 1-55.)

Tu Fu: Elkisértem Vej Feng-et, mikor kormánybiztosnak Lang-Csou-ba ment

Puskin: Varázsol mult muzsája…

Shakespeare: Bár magadé volnál! (13. szonett)

Shakespeare: Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét (29. szonett)

Lermontov: Az angyal

Baudelaire: Elitélt könyv felirata

Whitman: Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban

Puskin: Az élet szekerén

Walter de la Mare: Mindenek múlása

Shakespeare: Te akarod, hogy képed nyitva tartsa (61. szonett)

Baudelaire: Fároszok

Baudelaire: Tasso a börtönben

Nietzsche: Elárvultan

Lenau: Hazámhoz

Whitman: Egyént énekelek

Werfel: Az olvasóhoz

 

Whitman: Ne csukjátok be a kapuitokat

Verlaine: A sík táj elomló…

Angol népdal: Fújj, északi szél!

Shakespeare: Hogy a világ ne kérdje (72. szonett)

Wordsworth: A gyermek téli játékai (A Prelude-ból)

W. H. Davies: A tél szépsége

Emerson:A hóvihar

Puskin: Téli este

Puskin: Téli utazás

W. H. Davies: Téli tűz

Jammes: Meztelen ülsz majd…

Shakespeare: Gyilkos csatát vív szemem és szivem (46. szonett)

Shakespeare: Sohase láttam (83. szonett)

Grillparzer: Csók

Szmirnov: A hólé már lefolyt

Po Csü-ji: Mióta fekszem

Po Csü-ji: Búcsú a téli kályhától

Goethe: Március

Tyutcsev: A tél meg a tavasz

Blake: A tavaszhoz

Hölty: Májusi dal

Shakespeare: Hazugság, amit tollam egykor írt (115. szonett)

Shakespeare: Esküszöm, nem a szememmel szeretlek (141. szonett)

Hölty: Májusi éjszaka

Goethe: Korai kikelet

Tyutcsev: Tüzel a nap…

Ismeretlen angol költő: Megint ágyban

Tyutcsev: Tavasz

Tristan Klingsor: Francis Jammes

Whitman: Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek

Hardy: Büszke dalnokok

Stefan George: Párbeszéd a nádasban

Shakespeare: A jövő ellen, ha jön oly jövő (49. szonett)

Heine: Friss erdei zöldön át

Lermontov: Ha arany tengerét…

 

Herrick: Falusi magány

Harold Monro: Hangok a láp fölött

Komarov: A szungari mocsarak

Th. Campion: Friss cseresznye

Shakespeare: Valaha nem tetszett a fekete (127. szonett)

W. H. Davies: Kelet aranyban

W. H. Davies: Ráérés

Max Dauthendey: Berúgtak a rigók…

Jammes: A falu delel…

Shelley: Levél Maria Gisborne-hoz (Részlet)

W. H. Davies: Az arató korcsma

Tyutcsev: Kelletlenűl, vonakodva

W. H. Davies: A csibész

Tyutcsev: Térdig homok…

Wrchlicky: Eső után

Tyutcsev: Szomjú fejed…

Heine: Loreley

Shakespeare: Mily szemet rakott (148. szonett)

Tyutcsev: Dúlt a vihar

Tyutcsev: Tovazúgott a vihar…

Komarov: Zúgnak az erdők

Komarov: A tölgyfa

Tyutcsev: Nyáridőn…

Stefan George: Déli öböl

Subin: Hajnali fény

Shakespeare: Mit érne baldachint tárnom (125. szonett)

Puskin: A felhő

Walter de la Mare: Nod

Werner Bergengruen: Esti hangok

D. H. Lawrence: Denevérek

Annette von Droste-Hülshogg: Fűben

D. H. Lawrence: Kígyó

Stefan George: Tájkép I.

Li Taj Pe: Hegyi nyárban

Nietzsche: Velence

Meyer: A szirtfal

Tyutcsev: Magasság

Georg Britting: Tiroli szállodában

Tyutcsev: Az eget komor éjbe vonják…

Tyutcsev: Alpok

Hermann Hesse: Alpesi szoros

Shakespeare: Örülök, hogy bántottál valaha (120. szonett)

Mickiewicz: A magányhoz

Tyutcsev: A gleccserek

Burns: Zöldül a sás, óh!

Jammes: A zöld víz partján

Lermontov: Hazám

Polonszkij: A költő és Oroszország

Kochanowski: Ökreim, ti, jó igások

Nyekraszov: Szabadság

Lermontov: Emlékszel?…

A. E. Housmann: Körforgás

Verlaine: Misztikus alkonyat

Stefan George: Mezőség Róma előtt

Poe: A tudományhoz

Wordsworth: Volt egy fiú

Jammes: Szeptember

Shakespeare: Hol vagy, Múzsám (100. szonett)

Shakespeare: Renyhe múzsa (101. szonett)

Blake: A légy

Tyutcsev: A szép őszi estékben…

Shakespeare: Nem öregedsz szememben, szép barátom (104. szonett)

Vrchlicky: Őszi táj

J. Webster: Erdei temetés

Nietzsche: Az ősz

Lamartine: Az ősz

Rilke: Őszutó Velencében

Saint-Amant: Ősz a Kanári szigeteken

Blake: Az őszhöz

Lermontov: Őszi napfény

Whitman: Jövendő költők

Shakespeare: Van új az agyban, amit toll leírhat (108. szonett)

Shakespeare: Agyam rejti ajándékod (122. szonett)

Burns: Bármi rezzen

Goethe: Szabad szellem

Shelley: Óda a nyugati szélhez

Shakespeare: Tékozló báj, mért pazarlod (4. szonett)

Horatius: Hivogató Venushoz

Platon: Csillagok

Aszklépiadész: Édes

Shakespeare: Oly zsarnok vagy, igy is (131. szonett)

Catullus: Lesbiához

Catullus: Lesbia verebe

Shakespeare: Óh, ne kívánd, hogy védjem is (139. szonett)

Marlowe: Faust meglátja Helénát (Részlet a „Faust"-ból)

Shakespeare: Ni, hogy kergeti (143. szonett)

Baudelaire: Berta szemei

Shakespeare: Urnőm szeme nem nap (130. szonett)

Shakespeare: Szemeid szeretem (132. szonett)

Gottfried von Strassburg: Szerelmi dal

Shakespeare: Bűnöm: szerelmem (142. szonett)

Shakespeare: Szerelmem, bár gyengült látszatra (102. szonett)

Shakespeare: Ah, be hitvány, amit Múzsám elér (103. szonett)

John Donne: A jóreggelt!

Puskin: A tizedik parancsolat

Shakespeare: Azt mondod, kegyetlen (149. szonett)

Molière: A szerető hibái (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)

Platon: Praxitelés Kyprise

Goethe: Viszontlátás és búcsú

Shakespeare: De nehezen haladok útamon (50. szonett)

Shakespeare: Igy mentheti szívem rossz lovamat (51. szonett)

Du Bellay: Reggeli látomás

Milton: Este az édenben

Ben Jonson: Férfi-nóta

Polonszkij: Más tél

Theodor Däubler: Tél

Morgenstern: Első hó

Th. Campion: Téli éjszakák

Aszklépiadész: Az öv tanácsa

Shakespeare: Most hát bevallottam (134. szonett)

Shakespeare: Ugy fogok élni, hűnek tartva téged (93. szonett)

Ovidius: A száműzött búcsúja Rómától

Puskin: Egy tubákoló széphez

Shakespeare: Orsino herceg Oliviáról ábrándozik (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Shakespeare: A bohóc dala a mulandóságról (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Shakespeare: Népdal az udvarban a szomorú szerelemről (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Shakespeare: A herceg és Viola a nők szerelméről (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Shakespeare: A bolond gúnydala Malvolióhoz (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Shakespeare: A herceg bosszút akar állni Olivián (Részlet a „Vízkereszt"-ből)

Molière: A megbüntetett Psyché Ámort várja az Alvilágban (Részlet a „Psyché című táncjátékból)

Háfiz: Szerelmemről

Háfiz: Egy a tisztem

Goethe: Háfizhoz

Goethe: Vallja nép, a rab s a győző

Shakespeare: Uj dísztől dalom mért oly tar? (76. szonett)

Shakespeare: Ha nézem a mult krónikáiban (106. szonett)

Shakespeare: Se saját rémem, sem a nagyvilág (107. szonett)

Coleridge: Szerelem

Ljutfi: Sudár cédrussá serdűltél…

Aliser Navoj: Leila levele (Részlet a Leila és Medsnun c. elbeszélő költeményből)

Marvell: Félénk kedveséhez

Waller: Egy övre

Shelley: A szerelem filozófiája

Shakespeare: Szégyen! Mondd, hogy nincs (10. szonett)

Tyutcsev: Bujócska

Verlaine: Mielőtt még tovatűnnél

Vátszájana: Kit szeretnek a nők?

Baudelaire: Beatrice

Ronsard: Fecske-dal

Aszklépiadész: Életúntság

Weinheber: Novella levelekben

Lermontov: A szikla

Verlaine: A táj az ablakok keretében…

Broniewski: A Visztula

Catullus: A veréb halálára

Jammes: Egy délután…

Puskin: Szegény város

Shakespeare: Elhagytalak, s szemem lelkembe néz (113. szonett)

Verlaine: Kandalló s esti fény…

A. K. Tolsztoj: Éjszaka

Shakespeare: Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom (42. szonett)

Shakespeare: Ah, mért most él ő (67. szonett)

Jammes: Rózsákkal telne és...

Molière: Modorosság és természetesség (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)

1. Oronte szonettje

2. Francia népdal a XVII. századból

Francia népdal: Gaszkonyi bordal

Shakespeare: Múzsámul annyit invokáltalak (78. szonett)

Shakespeare: Mig más, hogy segítsd (79. szonett)

Verlaine: Nyár lesz tehát…

Shakespeare: Múzsám némúltan vonúl vissza (85. szonett)

Baudelaire: Eszmény

Shakespeare: Ennek gőgje a rang, annak az ész (91. szonett)

Polonszkij: Jó annak…

Verlaine: Mivelhogy nő a fény

Heine: Szürke éj a tengeren

Puskin: Töredék

Shakespeare: Mért biztattál, hogy szép lesz (34. szonett)

Barrett-Browning: Hogy szeretlek?

Kaputikján: Hajlongó gesztenyelombok

Goethe: Lili parkja

Fet: Nyári éj

Verlaine: Lankadt kéj lelkesedése

Archipoeta: Háborogva, legbelűl

Shakespeare: Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem (117. szonett)

Jammes: Hallod a borbolyás kerten át…

Tyutcsev: Egy lutheránus templomban

Kovačič: Vidám templom

Meyer: Egy hollandi után

R. Browning: Ketten a Campagnán

Shakespeare: Vedd, kedveseim, kedves, vedd (40. szonett)

Villon: A szerelem gyötrelmei (Részlet a „Nagy testamentum"-ból)

Shakespeare: Mondd, hogy azért hagytál el (89. szonett)

Martialis: Úrfi

Shakespeare: Úgy van, nem vagy Múzsám arája (82. szonett)

Jammes: A Sacré Coeur intézetbe…

Louise Labé: Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok

Louise Labé: Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet

Louise Labé: Élek, halok; égek, megfúlok…

Goldoni: Kölcsönkért szonett (Vers a „Hazug"-ból)

Verlaine: Spleen

Tyutcsev: Hő nyár

Verlaine: A faun

Bagrjana: Vidéki ház

Baudelaire: A fájó párizs (Kis költemények prózában)

1. Az Idegen

2. Az öregasszony kétségbeesése

3. A művész hitvallása

4. Tréfamester

5. A kettős szoba

6. Ki-ki a maga Agyrémét

7. A bolond és a Vénusz-szobor

8. A kutya és az illatszeres üveg

9. A rossz üveges

10. Hajnali egykor

11. A vad nő és a kis édes

12. A tömeg

13. Az özvegyek

14. A vén komédiás

15. A kalács

16. Az óra

17. A fele-világ egy hajsátorban

18. Útrahívás

19. A szegény fiú játékszere

20. A tündérek adományai

21. A kisértések, vagy Erosz, Plutusz és a dicsőség

22. Esti szürkület

23. A magány

24. A tervek

25. A szép Dorottya

26. A szegények szemei

27. Egy hősi halál

28. A hamis pénz

29. A nagylelkű játékos

30. A kötél

31. A hivatások

32. A thyrsus

33. Rúgjatok be!

34. Már!

35. Az ablakok

36. Az ábrázolás vágya

37. A Hold jótéteményei

38. Melyik az igazi?

39. Telivér

40. A tükör

41. A kikötő

42. Szeretők arcképei

43. A gáláns lövész

44. A leves és a felhők

45. A lövölde és a temető

46. Az elveszett dicsfény

47. Bonckés kisasszony

48. Bárhová, csak kívül a világon

49. Üssük le a szegényeket

50. A jó kutyák

Epilógus

Ricarda Huch: Ős szavak titkát mormolja az éj

Hálek: Az Ember és a Természet

Vrchlicky: Esőben

Goethe: Ujra együtt

Herrick: Mi a szerelem?

Mallarmé: Sóhaj

Ronsard: Máriához, egy csokor kiséretében

Kaputikján: Tavon

Yeats: Fehér sirályok

Poe: Marie Louise Shew-hoz I.

Poe: Marie Louise Shew-hoz II.

Po Csü-ji: Nyolcvanötéves apa

Goethe: Egy arany szívhez

Poe: Helénához

Tyutcsev: Szemek

Stefan George: Semmi rom és semmi cserép…

Puskin: Vágy

Shelley: Ha elhangzott a zene

Shakespeare: Nézd, mikor emeli égő fejét (7. szonett)

Shakespeare: Dicső hajnalok (33. szonett)

Puskin: Vallomás

Shakespeare: Az ő vitorlaröptű dala (86. szonett)

Shakespeare: Ég veled, te, túldrága (87. szonett)

Tyutcsev: Öngyilkosság és őrület

Shelley: Emlékezés

Verlaine: Streets I.

Kochanowski: A hársfa szól

Leopold Staff: Hársfák

Tristan Klingsor: A Luxembourg-kertben

Marceline Desbordes-Valmore: Szádi rózsái

Valéry: A méh

Storm: Jácintok

Tyutcsev: Üdvösség és jövő

Tyutcsev: Ha csak egy pillanatra is

Verlaine: Drága kezek, enyémek egykor

Tyutcsev: Idill és tragédia

Stefan George: Évforduló

Tyutcsev: Alig egy éve!

Kalidásza: Az esős évszak

Janus Pannonius: Az árvizről

Baudelaire: Spleen I.

Puskin: Bocsásd meg a féltékenységemet

Dehmel: Találkozás

Meleagrosz: Az elhagyott lány

Desbordes-Valmore: Az elváltak

Baudelaire: Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon…

Verlaine: Hallgasd meg a szelíd dalt…

Louis MacNeice: Circe

W. H. Davies: Davies vagyok

W. H. Davies: A kárhozott nem

Kaputikján: Elment…

Propertius: Az őrjöngő kedves

Aszejev: Nem aranyhajad igézete

Puskin: Óh, ne kérdezd…

Storm: És bár fájt rettenetesen

Klopstock: A rózsalánc

Catullus: Nagyzási hóbort

Catullus: Szerelmes levél

Catullus: Haragos szeretők

Heine: Ne esküdj

Louis Bouilhet: Egy nőhöz

Baudelaire: Hozzá, aki túlvidám

Heine: Egy nő

Horatius: Leuconoéhoz

Whitman: Ösztönök

Baudelaire: A két jó nővér

Lermontov: Igy, ilyen forrón…

Liliencron: Elhalt szerelem

Yeats: A vigasz csacsisága

Tyutcsev: Még elkapom az alakod

Yeats: Ha ősz leszel s öreg…

Tyutcsev: Ott és itt

Baudelaire: De profundis clamavi

Horatius: Lydiához

Puskin: A virág

Kaputikján: „Ljuda"

Lermontov: Szakitottunk…

Tyutcsev: Végül mégiscsak

Shakespeare: Szerelmed és szánalmad (112. szonett)

Shakespeare: Gyűlölj, ha akarsz (90. szonett)

Burns: Folyj csöndesen, Afton!

Lamartine: A tó

Mickiewicz: A tó felett

Meyer: A vércsöpp

Shakespeare: Mily édes bár a szégyen, ha tiéd… (95. szonett)

Aszklépiadész: Egy szűzhöz

Whitman: Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai

Yeats: Álmodott halál

Baudelaire: Beszélgetés

Tyutcsev: Tengerem, te

Puskin: Nem vágyom rád…

Shakespeare: Hogy legyek hát megint derűs kedély… (28. szonett)

Wordsworth: Lucy

Wordsworth: Szender béklyózta szellemem

Puskin: Nem, már nem vonzanak…

Burns: A kékszemű lány

Poe: Anyámhoz

Shakespeare: Mily erő adja iszonyú erőd (150. szonett)

Browning: Egy Galuppi-toccata

Goldoni: Velencei szerenád (A „Hazug"-ból)

Whitman: A villamos testet énekelem

Mme Louise Ackermann: Szerelmes férfi szavai

Shakespeare: Kecses bűneid…(41. szonett)

Shakespeare: Azon, mit rajtad földi szem elér… (69. szonett)

Shakespeare: De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt… (92. szonett)

Shakespeare: Hogy ócsárolnak, ne bántson soha (70. szonett)

Molière: „Mindenki barátja…" (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)

Molière: Használható erény… (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)

Donne: A bolha

Grillparzer: Egy bágyadt, őszi légyhez

Poe: Zanté-hoz

Baudelaire: Lezbosz

Shakespeare: Hogyha meghalok, ne tovább (71. szonett)

Puskin: Szellemidézés

Goethe: Könnyek vigasza

Puskin: Elégia

Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Molière: Célimène és Arsinoé párbaja (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)

Baudelaire: Kárhozott asszonyok II.

G. Bottomley: Atlantisz

Goethe: Üdvözült vágy

Puskin: Egy költőhöz

Theodor Däubler: A bükk

Tyutcsev: Nappal és éjszaka

Machar: A haldokló Aischylos

Ben Jonson: Az olvasóhoz

Stefan George: Nem kér hőt és levegőt a kertem…

Ausonius: A költő a gyorsírójához

Milton: Shakespeare emléke

Ben Jonson: Szeretett mesteremnek, William Shakespeare-nek és annak emlékezetére, amit ránk hagyott

Villon: Ballada Villonról és a kövér Margotról

Lope de Vega: Családi körben

Nietzsche: Ecce homo

Lenau: Beethoven mellszobra

Tyutcsev: Goethe halálára

Stephen Spender: Beethoven halotti maszkja

Marot: A költő ifjúsága

Tyutcsev: Az őrület

Valéry: Hajnal

Lermontov: Az én démonom

Lenau: Egy zsarnokhoz

Heine: Belzacár

Stefan George: A pásztor napja

Shakespeare: Prológus (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Troilus a kerítőhöz (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Cressida a kerítőről és a szerelemről (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Troilus teljes helytállást javasol Helénáért (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Az őrült Cassandra Trója pusztulásáról (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Hector Heléna pártjára áll (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Pandarus dala (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Troilus első légyottra várja Cressidát (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Ulysses és Nestor a pártvillongások ellen (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Agamemnon fővezér üzenete Patroclussal Achillesnek (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Az áruló főpap jutalmát kéri (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Troilus búcsúja Cressidától (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Ulysses átlát Cressidán (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Nestor a fegyverszünet során üdvözli a vendég Hectort (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Achilles és Hector barátilag mustrálja egymást (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: A legzordabb itélet (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Mikor Troilus meggyőződött Cressida hűtlenségéről (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: Troilus buzdító beszéde Hector halála után (A Troilus és Cressidá-ból)

Shakespeare: A kerítő búcsúja a közönségtől (A Troilus és Cressidá-ból)

Meyer: Az admirális felesége

Hugo: Szegény emberek

Ovidius: A geták közt

Horatius: Iccius filozófus háborúba készül

Auden: A regényiró

Keats: Amikor először pillantottam Chapman Homérosába

Lenau: Zsiska János

Meyer: Michelangelo és a szobrai

Stefan George: Róma-járók

Lermontov: Nem Byron vagyok…

Meyer: Il Pensieroso

Bagrjana: Byron palotája Velencében

Mickiewicz: A görög szobára

Goethe: Margit a rokkánál (Dal a „Faust"-ból)

Lenau: Reggel a tengeren

Flecker: Brumana

Weinheber: Parasztföldön át

Stefan George: Goethe utolsó éjszakája Itáliában

Martialis: A költő és a milliomos

W. H. Davies: A költő

Camões: Világcsavargó

G. Benn: Az ifjú Hebbel

Baudelaire: Korábbi életem

Stefan George: Vers a jelenkorhoz

Hugo: Irás 1846-ból

Alexandrescu: Ezernyolcszáznegyven

Alexandrescu: Szatira a lelkemről

Eminescu: Romlott ifjuság

Eminescu: A szegény Dioniz tűnődése

Mickiewicz: A vándor dala

Puskin: Hazatérés

Meyer: A régi híd

Burns: Szép Doon…

Tyutcsev: Puskin halálára

Villon: A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz

Jammes: Nyerge alatt két pisztolyával…

Jammes: Azt írtad…

Suckling: Mi nyúz úgy?

Verlaine: Charleroi

Verlaine: A ködűlte folyón…

Wilhelm von Scholz: Stüzerbach

Tu Fu: Sóhaj a cédrus felett, melyet kidöntött a szél

Jammes: A tanya ragyogott…

A. K. Tolsztoj: Altató a kedveshez

Lenau: A pusztai csárda

Henry Newbolt: Rablók kezébe esett

Hartleben: Emlékszel még...?

Tu Fu: A kormányzó téli vadászata

Li Taj Pe: Utas ébred

Vrchlicky: Útközben

Tu Fu: Negyven sor Li Pó-nak

Jammes: Salles mellett…

Verlaine: Streets II.

Browning: Hazagondolás, a tengerről

Lermontov: A hajó

W. H. Auden: Nézd, idegen,...

Masefield: Tengerláz

Tu Fu: A legszebb világ

Longfellow: Cadenabbia

Masefield: Passzát-szél

Goethe: Tengerfenék (A Faust II-ből)

Dučić: Tengeri fűz

Heine: E szirten épül…

Sacheverell Sitwell: Tahiti

Storm: Tengerpart

Tyutcsev: Az örök Központ

Masefield: Mi vagyok, óh élet?

Hofmannsthal: Napkelte előtt

Herrick: Mikor olvasd versemet

Villon: Apró képek balladája

Villon: Kiforgatott igazságok

Samuel Butler: Groteszk igazságok

Reggel

A rím

Verspár

Közvélemény

La Fontaine: A Kertész meg a Várura

La Fontaine: A világtól elvonult Patkány

La Fontaine: A Medve és a két Cimbora

La Fontaine: Ulysses társai

La Fontaine: A Farkas és a Kutya

La Fontaine: A Darazsak és a Méhek

Krilov: A Holló és a Róka

Krilov: A Béka meg az Ökör

Krilov: A Cinke

Krilov: A Sas és a Tyúkok

Krilov: A Civakodók

Krilov: A róka és a Mormota

Krilov: A Tücsök és a Hangya

Krilov: A Járókelők és a Kutyák

Krilov: A Lomb és a Gyökerek

Krilov: A Seregély

Krilov: A Fésű

Krilov: A Paraszt meg a Szolgája

Krilov: A jószívű Róka

Krilov: Az Oroszlán és a Szunyog

Krilov: A Róka meg a Szamár

Krilov: A Kígyó meg a Bárány

Krilov: A két Muzsik

Krilov: A két Kutya

Krilov: A Halak tánca

Krilov: A Vizesés meg a Patak

Krilov: A Csuka

Krilov: A Macska és a Pacsirta

Krilov: A Pásztor

Krilov: A Kutya és a Ló

Krilov: A Farkas meg a Macska

Krilov: A Róka

Krilov: A Kakas meg a Kakukk

Krilov: A Farkasok meg a Bárányok

Krilov: A Majom és a szemüvegek

Krilov: A Mókus

Shakespeare: Idő és érdem (A Troilus és Cressidá-ból)

Eliot: Mágusok utazása

Schiller: A kezesség

Walter de la Mare: Miss T.

Saint-Amant: Sárgadinnye

A. K. Tolsztoj: A Kígyó meg a Lány

Tu Fu: Öt kis vers a magam üdítésére

Liliencron: Säntis

W. H. Davies: Macska, éjjel

Paulinus de Nola (?): Egy vadászkutya sírjára

W. H. Davies: A kutya

W. H. Davies: A patkány

Ralph Hodgson: Butaság városa

Jammes: A bűvész két kis madara

Goethe: Légyhalál

W. H. Davies: Az igazság

Jammes: Szörnyű volt…

W. H. Davies: A rab oroszlán

Chesterton: A szamár

Jammes: Mért húzzák az ökrök…

Tennyson: A sas

W. H. Davies: A nyúl

James Stephens: A csapda

Tu Fu: A sirály

Platón: Béka

Jammes: A tudós szamár

Walter de la Mare: A tréfás tündér

Georg Heym: A majom

Tu Fu: A megigért majom

W. H. Davies: Egy nő története

Jammes: A gyengélkedő fiatal lány…

Seumas O'Sullivan: Fuvolás

Kovačič: Fügésnéni a tengerpartról

Jammes: Az ebédlő

Martialis: A gőgös gazdag közkincse

W. H. Davies: Az egyetlen hiány

Liliencron: Egy nagy városban

Nyekraszov: A „Végső elégiák"-ból

Georg Heym: Robespierre

Goethe: A só dícsérete

Vrchlicky: Lépcsők

Dehmel: Prédikáció a nagyváros népéhez

René Schickele: Nagyváros népe

A. E. Housman: Vásáron

C. Sandburg: Villanások

Konopnicka: Csillagok

C. Sandburg: Traktor a tanyán

C. Sandburg: Chicago

Majakovszkij: Versailles

Baudelaire: A mindenséget a sikátorodba húznád…

Georg Heym: Lázkórház

Puskin: Földi sor

G. Benn: Férj és feleség átmegy a rákbarakkon

G. Heym: A professzorok

Shakespeare: Az állam lelke (A Troilus és Cressidá-ból)

Meyer: A szép nap

Tu Fu: Cung Fu fiam születésnapján

James Stephens: A vásár

Charles Cros: Füstölt hering

Morgenstern: Az Orrobém

Morgenstern: Az egér szeme

Morgenstern: A költői menyét

Morgenstern: Hal éji éneke

Morgenstern: A léckerítés

Morgenstern: Az ümög

Morgenstern: Hintaszék az elhagyott teraszon

Po Csü-ji: Halászkunyhóban töltött éjszaka után

Martialis: Kapzsi férj esze

Hugo: Éjjeli szállás

Calpurnius: A Körszínház

Rilke: Körhinta

Kaputikján: Anyai érzés

Dehmel: Az egész világ

Dehmel: Egészen szörnyű

Puskin: A próféta

Hugh Clough: A legújabb tízparancsolat

Leopold Staff: Igazság

Leopold Staff: Testvér, ki pőrölyöd

Meyer: Beszélj most te!

Puskin: Vas és arany

Lermontov: A próféta

Puskin: Oroszország rágalmazóihoz

Tyutcsev: Mért sírsz úgy, éjszakai szél?

C. Sandburg: Kerítés

Goethe: Vándor lelki nyugalma

Hofmannsthal: A fogoly hajószakács énekel

Puskin: Mickiewiczhez

Ovidius: Az első repülők: Daedalus és Icarus

Yeats: Ír repülő a halálát jósolja

Kaputikján: Repülőgépen

Wilhelm Müller: A görögök ókoruk barátaihoz

Whitman: Hajók városa

Matthew Arnold: A magyar nemzethez

Tyutcsev: A krími háború idején

Tyutcsev: Inség és kereszt

Tyutcsev: Oroszország

Stephen Spender: Regum ultima ratio

Horatius: Az állam hajójához

Robert Graves: Tehéndög-major

Broniewski: Kedves utca

N. T. Morris: Molise

Burns: Az invernessi lány

Li Taj Pe: Nanking

C. Sandburg: Fű

A. E. Housman: Hazafelé

Whitman: A szeszélyesen lobogó tábortűznél

Whitman: Óh, cserzettarcú fia a prerinek

Baudelaire: Ábel és Kain

Tu Fu: Rokonom és a haza sorsa

Tyutcsev: Silentium

Burns: Árpa Jankó

Baudelaire: A magányos bora

Goethe: Vagyon

Anakreóni dal: Kötődik a fehérnép

Goethe: Ittasan

Baudelaire: A bor lelke

Horatius: A boros korsóhoz

Puskin: Bacchusi dal

Tyutcsev: Emberi könnyek

Goethe: Hogy öröktől fogva van-e a Korán?

Li Taj Pe: Mikor berúgok

Háfiz: Bor és szerelem

Ralph Hodgson: Idő, maradj még

W. E. Henley: I. M: Margaritae sorori

Tu Fu: Rőzsehordó nők

Albert Steffen: Mult és jelen

A. E. Housmann: Esti tornyok…

Hofmannsthal: Élmény

Tyutcsev: Szökőkút

Heine: Tökéletlenség

Puskin:  Ha a városi zaj…

Yeats: Ezek felhők a bukó nap körül

Meyer: A sebzett fa

Horatius: Búcsú Venustól

W. H. Davies: Gondolat

A. K. Tolsztoj: Tanács

Herrick: A költő és a témái

Herrick: Elmulás

Tyutcsev: Emlékezés a Néva hídján

C. Sandburg: Boldogság

Mörike: Gondold meg, óh, lélek

Verlaine: Szivemben könnyezik

Rilke: Az erkély

Edward Thomas: Az uj ház

Webster: Virága illat-tengerét

Puskin: Ima

Broniewski: Boldogság

Broniewski: Búcsú

Masefield: Szürkület

Heine: Fázva s mogorván…

Baudelaire: A nap vége

Lermontov: Monológ

Tu Fu: Szomorúság tízévi háború után

Stephen Spender: Hölderlin öregkora

Yeats: Öregemberek bámulják magukat a vizekben

Tu Fu: Ötvenes férfi gondjai

Meyer: Alkonypir az erdőn

Lord Bacon: Élet

Wordsworth: Sorok a tinterni apátság fölött

Tyutcsev: Két erő

Shelley: Holnap

Puskin: Emlékezés

Rilke: Orpheus, Eruydike, Hermes

Shelley: A világ vándorai

Baudelaire: Spleen IV.

Mickiewicz: A tékozló bánata

Shakespeare: Sár s bűn központja, lelkem (146. szonett)

Baudelaire: A gyógyíthatatlan

Tyutcsev: Mikor sötét gond

Liliencron: A gyermekkorból

Hofmannsthal: A külső élet balladája

Horatius: Postumushoz

Shakespeare: Okosan légy kegyetlen… (140. szonett)

Shakespeare: Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal… (144. szonett)

Shakespeare: Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik… (147. szonett)

Tyutcsev: Mulandóság

Tyutcsev: Álmatlanság

Baudelaire: Vonzó borzadály

Heine: Visszapillantás

Verlaine: Az álnok-szép napok…

Lermontov: Lehullt az élet lánca…

Kovačič: Rossz sejtelem

Mahmud: A halál ostroma alatt

Nazim Hikmet: A szomorúfűz

Jammes: Gyermekkori emlékek

Pierre Matthieu: Az élet és a halál négysorosai-ból

Mickiewicz: Bár itt vagyok

Storm: A kétely

Storm: Sulyos betegségben

Nyekraszov: Zinához

Nyekraszov: Versem, sok versem…

Baudelaire: Egy kiváncsi álma

Verlaine: A „Romlás virágai"-nak egy példányára

Shakespeare: Tudod, mint hitszegő szerettelek… (152. szonett)

Whitman: Tűnődés

Hardy: Kettejük találkozása

Flecker: Nem gyáva ember éneke

Broniewski: Április tizennegyedike

Kipling: Városok, trónok, birodalmak

Goethe: Hárfás

Stefan George: Az álarcosnő

Webster: Hogyan haljak meg? (Részlet a „Malfi hercegnő"-ből)

W. H. Davies: A föld mélyén

Pacuvius: A költő csontjai

Hardy: A férfi temetésén

Walter de la Mare: Sírfelirat

Roy Campbell: Egy ujságíró halálára

Tyutcsev: Orosz nő

David Gray: Sirfeliratom

James Beattie: Mint te

Carlyle: Cui bono?

Flecker: A piactalan város

Béranger: Az yvetoti király

Eliot: Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete

Edmund Waller: Öregség

Stevenson: Requiem

Erinna: A halott Baukisz

Erinna: Baukisz sírboltjára

Baudelaire: Temetés

Hégészipposz: Timon a sírjából

Heym: Ofélia

Whitman: Hatalmas zenével jövök

Poe: Város a tengerben

Goethe: Pokol-torka (A Faust II.-ből)

Nyekraszov: Háborús anyák

Eliot: Az üresek

Meyer: „Hal Miklós"

Heine: Nem hívnak az égi virányok

Leopardi: A végtelen

Poe: A győztes féreg

Tyutcsev: Tarts ki!

W. H. Davies: Féregálló

Goethe: Epirrhema

Baudelaire: A váltságdíj

C. F. Meyer: Kései hajón

Lermontov: Ima

Tyutcsev: Éj

C. F. Meyer: A kereszt

Tennyson: A kikötőn túl

Nietzsche: Csillag-erkölcs

Lermontov: Le az útról…

Milton: Ádám és Éva reggeli imája

Storm: Suttog az éj…

Whitman: Te vagy az új személy, aki hozzám húz?

Puskon: Álmatlan éj

Tyutcsev: Az álom

A. A. Fet: Kihúnyt csillagokhoz

Sully-Prudhomme: A Göncöl

Tyutcsev: Jaj és ima és hit és szerelem

Whitman: A gyermek szólt: mi a fű?

Tyutcsev: Emlékek halála

Stefan George: A háború

Eliot: Karének

Kochanowszki: A kis Orsolya siratása (Tizenhárom részlet a „Gyászdalok"-ból)

Majkov: Kislányomhoz

Majkov: Nem lehet!

Puskin: A visszhang

Lermontov: Hálaadás

Baudelaire: Szent Péter nemet mond

Chesterton: Szentek szentje

Tyutcsev: Tanítás

Stefan George: Litánia

Flecker: Tenebris interlucentem

Tyutcsev: Hitetlen kor

Shelley: Julian és Maddalo (Részlet)

Schiller: Polykratesz gyűrűje

Nietzsche: Éjfélkor

Goethe: Nem izgat, hogy itél…

Wolker: Mirogoj

Nietzsche: Az uj Columbus

Heine: Hol?

C. F. Meyer: A tenger éneke

Bergengruen: Halotti beszéd egy madár fölött

Flecker: Egy költőhöz ezer évvel ezután

Horatius: Ima Apollóhoz

Li Taj-po: Bucsu

Tu Fu: Az év utolsó estéjén

Burns: Felföld, hegyeim

Tyutcsev: J. P. Polonszkij barátomnak

Tyutcsev: Mint aki nagy hírt…

Nietzsche: Uj tengerekre

Weinheber: Kalendárium

Puskin: Az emlékmű

Milton: Az elveszett Paradicsom (Második könyv)

 

Szabó Lőrincné: Utószó

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc és az Örök Barátaink

Jegyzetek

 

 

 

KÖLTŐK ÉS VERSEK BETŰRENDES MUTATÓJA

 

 

ACKERMANN, madame, leánykori nevén: Louise-Victoire Choquet
Szerelmes férfi szavai           II.

Aiste [Aist], Dietmar von ld. Dietmar von Aist.

ALEXANDRESCU, GRIGORE MIHAI
Ezernyolcszáznegyven                      II.
Szatira a lelkemről                            II.

ANAKREON
Erósz mint kovács                             I.

ANAKERONI DAL
Kötődik a fehérnép                           II.

ANGELUS SILESIUS
Harminc párvers az „Arkangyali vándor”-ból                                  I.
Jertek, mondja Krisztus, a hős          I.

ANGOL NÉPDAL
Fújj, északi szél!                                II.
Kakukk-nóta                                     I.

ARCHIPOETA
Háborogva, legbelűl                          II.

ARNOLD, MATTHEW
A magyar nemzethez                        II.

ARVERS, FÉLIX
Sorsomnak titka van …                    I.

ASZKLÉPIADÉSZ
Az öv tanácsa                                   II.
Egy szűzhöz                                      II.
Édes                                                  II.
Életúntság                                         II.

ASVAGHÓSA
Buddha az éjszakai háremben          I.

ASZEJEV, NYIKOLAJ NYIKOLAJEVICS
Nem aranyhajad igézete                   II.

AUDEN, WYSTAN HUGH
A regényiró                                       II.
Nézd, idegen            …                                II.

AUSONIUS, DECIMUS MAGNUS
A költő a gyorsírójához                    II.

BABILÓNIAI VALLÁSOS ÉNEK
Himnusz a Nap-istenhez                   I.

BACON, FRANCIS
Élet                                                   II.

BAGRJANA, ELISZAVETA
Byron palotája Velencében               II.
Vidéki ház                                        II.

BARRETT-BROWNING, ELIZABETH
Hogy szeretlek?                                II.

BAUDELAIRE, CHARLES
A baglyok                                         I.
A Bolond és a Vénusz-szobor (Kis költemény prózában)                II.
A bor lelke                                        II.
A Fájó Párizs (Kis költemények prózában )                         II.
A felevilág egy hajsátorban (Kis költemény prózában)                    II.
A gáláns lövész (Kis költemény prózában)                                       II.
A gyógyíthatatlan                             II.
A hamis pénz (Kis költemény prózában)                                          II.
A hivatások (Kis költemény prózában)                                            II.
A Hold jótéteményei (Kis költemény prózában)                              II.
A jó kutyák (Kis költemény prózában)                                             II.
A kalács (Kis költemény prózában)                                      II.
A kettős szoba (Kis költemény prózában)                                        II.
A két jó nővér                                   II.
A kikötő (Kis költemény prózában)                                     II.
A kisértet                                          I.
A kisértések vagy Erosz, Plutusz és a dicsőség (Kis költemény prózában ) II.
A kötél (Kis költemény prózában)                                                    II.
A kutya és az illatszeres üveg (Kis költemény prózában)                 II.
A leves és a felhők (Kis költemény prózában)                                 II.
A lövölde és a temető (Kis költemény prózában)                             II.
A macska                                          I.
A macskák                                        I.
A magány (Kis költemény prózában)                                               II.
A magányos bora                              II.
A méreg                                            I.
A mindenséget a sikátorodba húznád…                                          II.
A művész hitvallása (Kis költemény prózában)                                II.
A nagylelkű játékos (Kis költemény prózában)                                II.
A nap vége                                        II.
Anywhere out of the World (Kis költemény prózában)                   II.
A pusztulás                                       I.
A rossz üveges (Kis költemény prózában)                                        II.
A szegény anyókák                           I.
A szegények szemei (Kis költemény prózában)                               II.
A szegény fiú játékszere (Kis költemény prózában)             II.
A szép Dorottya (Kis költemény prózában)                         II.
A tervek (Kis költemény prózában)                                      II.
A Thyrsus (Kis költemény prózában)                                               II.
A tömeg (Kis költemény prózában)                                      II.
A tükör (Kis költemény prózában)                                                   II.
A tündérek adományai (Kis költemény prózában)                           II.
A vadnő és a kis édes (Kis költemény prózában)                             II.
A váltságdíj                                      II.
A vén komédiás (Kis költemény prózában)                          II.
A víg halott                                       I.
Az ablakok (Kis költemény prózában)                                             II.
Az ábrázolás vágya (Kis költemény prózában)                                 II.
Az elvesztett dicsfény (Kis költemény prózában)                            II.
Az élő fáklya                                    I.
Az idegen (Kis költemény prózában)                                               II.
Az óra (Kis költemény prózában)                                                     II.
Az önkínzó                                       I.
Az öregasszony kétségbeesése (Kis költemény prózában)               II.
Az özvegyek (Kis költemények prózában)                                       II.
Ábel és Kain                                     II.
Bárhova, csak kívül a világon (Kis költemény prózában)                 II.
Beatrice                                             II.
Berta szemei                                     II.
Beszélgetés                                       II.
Bonckés kisasszony (Kis költemény prózában)                                II.
De profundis clamavi                       II.
Egy dög                                            I.
Egy hősi halál (Kis költemény prózában)                                         II.
Egy kiváncsi álma                             II.
Elitélt könyv felirata             II.
Epilógus                                            II.
Esti szürkület                                    I.
Esti szürkület (Kis költemény prózában)                                          II.
Eszmény                                           II.
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon…                         II.
Fároszok                                           II.
Fölemelkedés                                    I.
Hajnali egykor (Kis költemény prózában)                                        II.
Himnusz                                            I.
Hozzá, aki túlvidám                          II.
Imádlak, mint az éj fekete boltozatját                                              I.
Kapcsolatok                                      I.
Kárhozott asszonyok II.                   II.
Ki-ki a maga Agyrémét (Kis költemény prózában)              II.
Korábbi életem                                 II.
Köd és eső                                        I.
Lezbosz                                             II.
Már! (Kis költemény prózában)        II.
Melyik az igazi? (Kis költemény prózában)                          II.
Messze innen                                    I.
Őszi ének                                          I.
Párisi álom                                        I.
Romantikus naplemente                   I.
Rúgjatok be! (Kis költemény prózában)                                           II.
Spleen I.                                            II.
Spleen IV.                                         II.
Szent Péter nemet mond                   II.
Szeretők arcképei (Kis költemény prózában)                                   II.
Tasso a börtönben                             II.
Tájkép                                               I.
Telivér (Kis költemény prózában)     II.
Temetés                                             II.
Tréfamester (Kis költemény prózában)                                             II.
Útrahívás                                          I.
Útrahívás (Kis költemény prózában)                                                II.
Üssük le a szegényeket! (Kis költemény prózában)                         II.
Vándorcigányok                               I.
Visszaesés                                         I.
Vonzó borzadály                              II.

BEATTIE, JAMES
Mint te                                              II.

BELLAY, JOACHIM du
Az eszmény                                      I.
Reggeli látomás                                II.

BENN, GOTTFRIED
Az ifjú Hebbel                                  II.
Férj és feleség átmegy a rákbarakon                                     II.

BERGENGRUEN, WERNER
Esti hangok                                       II.
Halotti beszéd egy madár fölött       II.

BERNARD, JEAN-MARC
De profundis                                     I.

BÉRANGER, PIERRE-JEAN de
Az yvetoti király                               II.

BHAGAVAD-GÍTÁ
A mindenség látomása                      I.

BIÓN
Esthajnalcsillag                                 I.

BLAKE, WILLIAM
A légy                                               II.
A tavaszhoz                                      II.
A tigris                                              I.
Az őszhöz                                         II.

BOTTOMLEY, GORDON
Atlantisz                                           II.

BOUILHET, LOUIS HYACINTHE
Egy nőhöz                                         II.

BRITTING, GEORG
Tiroli szállodában                              II.

BRONIEWSKI, WŁADYSŁAW
A Visztula                                         II.
Április tizennegyedike                      II.
Boldogság                                         II.
Búcsú                                                II.
Kedves utca                                      II.
Költészet                                           I.
Versirás közben, éjszaka                   I.

BROOKE, RUPERT CHAWNER
A halak                                             I.

BROWNING, ROBERT
Egy Galuppi-toccata                         II.
Elhúnyt nőm, a hercegnő                  I.
Éjszakai találkozó                             I.
Hajnali bucsuzás                               I.
Hazagondolás, a tengerről                II.
Hazagondolás idegenből                  I.
Instans tyrannus                                I.
Ketten a Campagnán                        II.

BURNS, ROBERT
A kékszemű lány                              II.
A vidám koldusok                            I.
Az invernessi lány                             II.
Árpa Jankó                                        II.
Bármi rezzen                         II.
Falusi randevu                                  I.
Felföld, hegyeim                               II.
Folyj csöndesen, Afton!                   II.
Ha a kedves volna az a…                 I.
John Anderson, szivem, John!          I.
Még egy csók                                    I.
Szép Doon…                                    II.
Valakiért                                           I.
Zöldül a sás, óh!                               II.

BUTLER, SAMUEL
Groteszk igazságok                           II.
Reggel                                               II.
A rim                                                 II.
Verspár                                             II.
Közvélemény                                     II.

BYRON, GEORGE GORDON, LORD
Ahogy itt jár-kél                               I.
A szépség lányai közt nincs              I.
Felirat egy ujfoundlandi kutya siremlékére                                      I.

CALPURNIUS, TITUS JULIUS
A Körszínház                                    II.

CAMÕES, LUÍS de
Remény, mit remélsz?                       I.
Világcsavargó                                   II.

CAMPBELL, IGNATIUS ROY DUNNACHIE
Egy ujságiró halálára             II.

CAMPION, THOMAS
Friss cseresznye                                II.
Téli éjszakák                                     II.

CARLYLE, THOMAS
Cui bono?                                         II.

CAROSSA, HANS
A régi kút                                          I.
Titkos táj                                           I.

CATULLUS, CAIUS VALERIUS
A veréb halálára                                II.
Catullus, büszke légy!                       I.
Haragos szeretők                              II.
Lányhűség                                        I.
Lesbia verebe                                    II.
Lesbiához                                          II.
Nagyzási hóbort                                II.
Rabság betege                                   I.
Szerelem és gyülölet             I.
Szerelmes levél                                 II.

CHARLES D’ORLÉANS
Rondó                                               I.

CHESTERTON, GILBERT KEITH
A szamár                                           II.
Szentek szentje                                 II.

CHÉNIER, ANDRÉ MARIE de
A nagy francia forradalomban (A Labdajáték-terem-ből)                I.
Gyötrelmes éj                                    I.

CLAUDIUS, HERMANN
Dal az életről                         I.
Legenda a szobában                         I.

CLOUGH, ARTHUR HUGH
A legújabb tízparancsolat                 II.

COLERIDGE, SAMUEL TAYLOR
Éjféli fagy                                         I.
Idő, valóságos és képzelt                  I.
Kubla kán                                         I.
Rege a vén tengerészről                    I.
Szerelem                                           II.

COWPER, WILLIAM
A csiga                                              I.
Anyám arcképét megkapva (Részlet)                                               I.

CROS, CHARLES GUY
Füstölt hering                                    II.

DANIEL, SAMUEL
Gondbűvölő álom…                         I.
Ha majd mások…                             I.

DAUTHENDEY, MAX
Berúgtak a rigók…                           II.

DAVIES, WILLIAM HENRY
A csibész                                           II.
A föld mélyén                                   II.
A kárhozott nem                               II.
A költő                                              II.
A kutya                                             II.
A nyúl                                               II.
A patkány                                         II.
A rab oroszlán                                   II.
A tél szépsége                                   II.
Az arató korcsma                              II.
Az egyetlen hiány                             II.
Az igazság                                        II.
Davies vagyok                                  II.
Egy nő története                               II.
Féregálló                                           II.
Gondolat                                           II.
Kelet aranyban                                  II.
Macska, éjjel                         II.
Májusi reggel                                    I.
Mikor még                                        I.
Ráérés                                               II.
Téli tűz                                              II.

DÄUBLER, THEODOR
A bükk                                              II.
Tél                                                     II.

DEHMEL, RICHARD
Az egész világ                                   II.
Egészen szörnyű                               II.
Fenyegető kilátás                              I.
Hegyi zsoltár                         I.
Nyomasztó légkör                             I.
Prédikáció a nagyváros népéhez       II.
Találkozás                                         II.

DE LA MARE, WALTER JOHN
A figyelők                                         I.
A tréfás tündér                                 II.
Mindenek múlása                              II.
Miss T.                                              II.
Nod                                                   II.
Sirfelirat                                            II.

DESBORDES-VALMORE, MARCELINE
Az elváltak                                        II.
Szádi rózsái                                       II.

DIETMAR von AIST
Ahi! Már közel az idő           I.
A magas hársfa tetején         I.
Ugy érzem ezer éve már                   I.

DONNE, JOHN
A bolha                                             II.
A halálhoz                                         I.
A jóreggelt!                                       II.

DOWSON, ERNEST CHRISTOPHER
Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae                               II.

DRAYTON, MICHAEL
Búcsú a szerelemtől                          I.

DROSTE-HÜLSHOFF, ANETTE ELISABETH von
A pacsirta                                          I.
A tükörkép                                        I.
Fűben                                                II.
Itélet                                                 I.

Du Bellay, Joachim ld. Bellay, Joachim du

DUČIĆ, JOVAN
Tengeri fűz                                        II.

ELIOT, THOMAS STEARNS
Az üresek                                          II.
Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete                                          II.
Karének                                            II.
Mágusok utazása                              II.

EMERSON, RALPH WALDO
A hóvihar                                          II.

EMINESCU, MIHAI
A szegény Dioniz tünődése              II.
Romlott ifjuság                                 II.

ERINNA
A halott Baukisz                               II.
Baukisz sírboltjára                            II.

Félre, könyvek, doktrínák! ld. Középkori diáknóta

FET, AFANASZIJ AFANASZJEVICS
Hogy nő a sok árny! …                    I.
Kandallónál                                      I.
Kihúnyt csillagokhoz                        II.
Kikelet                                              I.
Nyári éj                                             II.

FLECKER, HERMAN JAMES ELROY
A piactalan város                              II.
Brumana                                           II.
Egy költőhöz ezer évvel ezután        II.
Nem gyáva ember éneke                   II.
Tenebris interlucentem                      II.

FRANCIA NÉPDAL
Gaszkonyi bordal                              II.

Fújj, északi szél! ld. Angol népdal

GAUTIER, THÉOPHILE
A művészet                                       I.
A Sierra Nevadában                         I.

GEORGE, STEFAN
A domb, melyen sétáltunk                I.
A halottakhoz                                   I.
A háború                                           II.
A költő a zűrzavar korában               I.
A nép kedvencei                               I.
A bajnok                                            I.
A hárfás                                            I.
A nyárnak az őszbe kacag most        I.
A pásztor napja                                 II.
A szép arckép                                   I.
A sziget ura                                       I.
A „Szövetség csillagából”                I.
Az Antikrisztus                                 I.
Az álarcosnő                                     II.
Búsak, ahol találkozunk                    I.
Déli öböl                                           II.
Évforduló                                         II.
Föl s le járunk                                   I.
Goethe-nap                                       I.
Goethe utolsó éjszakája Itáliában     II.
Ismeretlen dalnok boldogtalan modorában                                      I.
Jőjj a holtnakhitt parkba                   I.
Júliusi bánat                                      I.
Litánia                                               II.
Mezőisten szomorusága                    I.
Mezőség Róma előtt             II.
Ne késs elfogni                                 I.
Nem kér hőt és levegőt a kertem…  II.
Nietzsche                                          I.
Párbeszéd a nádasban                       II.
Róma-járók                                       II.
Semmi rom és semmi cserép…         II.
Szivünk asszonya                              I.
Tájkép                                               I.
Tájkép I.                                            II.
Vagyok az egy s vagyok a kettő       I.
Vers a jelenkorhoz                            II.

GOETHE, JOHANN WOLFGANG von
A kedves közelléte                           I.
A só dícsérete                                   II.
A szenvedély trilógiája                     I.
1. Wertherhez                                    I.
2. Marienbadi elégia             I.
3. Megbékülés                                   I.
A tavon                                             I.
Az az undok szipirtyó                       I.
Az emberiség határa                         I.
Az öreg Kronoshoz                           I.
Charlotte von Steinhoz                     I.
Cupido                                              I.
Egy arany szívhez                             II.
Egy és minden                                  I.
Elmerűlve                                          I.
Epiphanias                                        I.
Epirrhema                                         II.
Ezer alakba rejtőzhetsz                     I.
Éjszakai gondolatok                         I.
Ganymedes                                       I.
Hadd sírjak!                                      I.
Háfizhoz                                           II.
Hárfás                                               II.
Hátem                                               I.
Hogy öröktől fogva van-e a Korán?                                     II.
Húsvéti séta (A Faust I.-ből)            I.
Ittasan                                               II.
Korai kikelet                                     II.
Könnyek vigasza                              II.
Légyhalál                                          II.
Lidához                                             I.
Lili parkja                                          II.
Lynceus, a toronyőr (A Faust II.-ből)                                               I.
Maradandóság a változásban            II.
Margit a rokkánál (A Faust I.-ből)    II.
Március                                             II.
Mohamed éneke                               I.
Nem irok már selyemlapokra            I.
Nem izgat, hogy itél…                     II.
Óh, mennyi érzék!                            I.
Őszi érzés                                          I.
Ő volt, szeme, szája, ő                      I.
Pokol-torka (A Faust II.-ből)            II.
Proemion                                           I.
Prometheus                                       I.
Szabad szellem                                 II.
Szellemek éneke a vizek fölött         I.
Szélcsend a tengeren                        I.
Talált kincs                                        I.
Tengerfenék                                      II.
Tengeri utazás                                   I.
Ujra együtt                                        II.
Üdvözült vágy                                  II.
Vagyon                                             II.
Valami halk, gyermeki bánat            I.
Vallja nép, a rab s a győző                II.
Vándor éji dala                                 I.
Vándor lelki nyugalma                     II.
Viszontlátás és búcsú                        II.

GOLDONI, CARLO
Kölcsönkért szonett (A Hazug-ból)                                                  II.
Velencei szerenád (A Hazug-ból)     II.

GOTTFRIED von STRASSBURG
Szerelmi dal                                      II.

GRAVES, ROBERT RANKE
Tehéndög-major                                II.

GRAY, DAVID
Sirfeliratom                                       II.

GRAY, THOMAS
Egy elkényeztetett cicáról, mely az aranyhalas medencébe fult       I.

GREENE, ROBERT
Faunia                                               I.
Óh, ha dalol                                      I.

GRILLPARZER, FRANZ
Csók                                                  II.
Egy bágyadt, őszi légyhez                II.

GRYPHIUS, ANDREAS
Szonett a mulandóságról                  I.

GÜNTHER, JOHANN CHRISTIAN
Est                                                     I.
Isten                                                  I.

Gyönyörűszép a liget ld. Német népdal

HALAS, FRANTIŠEK
A halott katona                                 I.
Az anya                                             I.
Ősz a tavaszban                                I.

HÁLEK, VITĔZSLAV
Az Ember és a Természet                 II.

HARDY, THOMAS
A férfi temetésén                              II.
A kerti szék                                       I.
Büszke dalnokok                              II.
Egy holdfogyatkozáskor                  I.
Kettejük találkozása                         II.

HARTLEBEN, OTTO ERICH
Emlékszel még…?                            II.

HÁFIZ, SAMSZU’D-DÍN MUHAMMAD
Bor és szerelem                                 II.
Egy a tisztem                                    II.
Szerelmemről                                    II.

HÉGÉSZIPPOSZ
A halott meg a halai                          I.
Timon a sírjából                                II.

HEINE, HEINRICH
A csoda-májusban                            I.
A drága család                                  I.
A fiatalokhoz                                    I.
Az éj esős, viharzó…                        I.
Belzacár                                            II.
Csak ne kérdezd                               I.
E szirten épül…                                II.
Egy nő                                              II.
Fázva s mogorván…             II.
Förtelmes idő                                    I.
Friss erdei zöldön át                         II.
Hol?                                                  II.
Izlett a tea…                                     I.
Könnyeimből virágok                       I.
Loreley                                              II.
Lótuszvirág                                       I.
Ne esküdj                                          II.
Nem hívnak az égi virányok II.
Ősz halk szele                                   I.
Salamon                                            I.
Szürke éj a tengeren                          II.
Tökéletlenség                                    II.
Utazás a Harz-hegységben               I.
Prológus                                           I.
Idill a hegyen                                    I.
Visszapillantás                                  II.

HENLEY, WILLIAM ERNEST
I. M. Margaritae sorori                      II.

HERRICK, ROBERT
A költő és témái                                II.
Elmulás                                             II.
Falusi magány                                   II.
Júlia ruháira                                       I.
Karperec: Júliának                            I.
Kedveseinek elvesztéséről                I.
Mért siettek úgy, nárciszok? I.
Mi a szerelem?                                  II.
Mikor olvasd a versemet                   II.
Rendetlen szépség                            I.

HESSE, HERMANN
Alpesi szoros                         II.
Hiába ittam ki a konyakot…            I.
Öltözés közben                                 I.
Reggel álarcosbál után                      I.
Rétifarkas                                         I.
Sejtelmek                                          I.

HEYM, GEORG
A majom                                           II.
A professzorok                                 II.
A városok démonai                           I.
Lázkórház                                         II.
Ofélia                                                II.
Robespierre                                       II.

HODGSON, RALPH
Butaság városa                                  II.
Idő, maradj még                               II.

HOFMANNSTHAL, HUGO von
A fogoly hajószakács énekel            II.
A külső élet balladája                       II.
Élmény                                              II.
Koratavasz                                        I.
Napkelte előtt                                   II.

HOOD, THOMAS
A Sóhajok hídja                                I.

HORATIUS FLACCUS, QUINTUS
A boros korsóhoz                              II.
Arany középszer                               I.
Az állam hajójához                           II.
Bandusia forrásához                         I.
Búcsú Venustól                                II.
Chloéhoz                                           I.
Delliushoz                                         I.
Hivogató Venushoz                          II.
Iccius filozófus háborúba készül      II.
Ima Apollóhoz                                  II.
Leuconoéhoz                                    II.
Lydiához                                           II.
Megdicsőülés                                    I.
Nézd a Soractét!                               I.
Postumushoz                         II.
Régi és uj világ                                 I.
Sestiushoz                                         I.
Torquatushoz                                    I.

HOUSMAN, ALFRED EDWARD
Esti tornyok…                                  II.
Hazafelé                                            II.
Körforgás                                          II.
Nyolc óra                                          I.
Vásáron                                             II.

HÖLDERLIN, JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH
A párkákhoz                                     I.
A végső időkből                               I.
Az élet felén                                     I.
Este                                                   I.
Földi tetszés                                      I.
Reggel                                               I.

HÖLTY, LUDWID CHRISTOPH HEINRICH
Májusi dal                                         II.
Májusi éjszaka                                   II.

HUCH, RICARDA
Ős szavak titkát mormolja az éj        II.

HUGO, VICTOR
Éjjeli szállás                                      II.
Franciaországhoz                              I.
Irás 1846-ból                         II.
Mert minden földi lélek                    I.
Szegény emberek                              II.

IBÜKOSZ
Tavasz és szerelem                            I.

ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ
Megint ágyban                                  II.

ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ
Szent Eulália kantilénájából  I.

ISMERETLEN NÉMET KÖLTŐ
Ha szeretek, szenvedek                    I.
Ki látni akar két eleven kutat            I.
Lefeküdtél, kedvesem                      I.
Mikor két szerelmes                          I.
Szerelmes lány panasza                     I.
Tudok egy kislányt                           I.

JAKŠIĆ, MILETA
„Vigabbat!”                                      I.

JAMMES, FRANCIS
A bűvész két kis madara                   II.
A falu delel…                                   II.
A gyengélkedő fiatal lány…            II.
A hideg por tölcsért rak                    I.
A „Rózsafüzér-ből”                          I.
A Sacré Coeur intézetbe…               II.
A tanya ragyogott…                         II.
A tudós szamár                                 II.
A zöld víz partján                             II.
Az ebédlő                                         II.
Azt írtad…                                       II.
Csupa locspocs az út                         I.
Darvak húztak…                              I.
Egy délután…                                              II.
Gyermekkori emlékek                       II.
Hallod a borbolyás kerten át…         II.
Hol vagy, sziget                                I.
Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba                I.
Jean de Noarrieu nézi a lányokat (Részlet)                                       I.
Meztelen ülsz majd…                       II.
Mért húzzák az ökrök…                   II.
Ne higyj a szónak…                         I.
Nevetnél egy szegény ördögön…    I.
Nyerge alatt két pisztolyával…        II.
Óh, szőke moha-rózsa…                   I.
Rózsákkal telne és…                        II.
Salles mellett…                                 II.
Szeptember                                       II.
Szörnyű volt…                                 II.

JANUS PANNONIUS
Az árvizről                                        II.

JONSON, BEN
A homokóra                                      I.
Az olvasóhoz                                    II.
Férfi-nóta                                          II.
Szeretett mesteremnek, William Shakespeare-nek és annak emlékezetére, amit ránk hagyott                                           II.

Kakukk-nóta ld. Angol népdal

KÁLIDÁSZA
Az esős évszak                                  II.

KALLIMAKHOSZ
A siron túl                                         I.
Matróztemetés                                  I.
Timon az alvilágban                          I.

KAPUTIKJÁN, SZILVA BARUNAKOVNA
Anyai érzés                                       II.
Elment…                                          II.
Hajlongó gesztenyelombok              II.
„Ljuda”                                             II.
Repülőgépen                                     II.
Tavon                                                II.

KASPROWICZ, JAN
Csordát őrzött                                   I.
Télen korán                                       I.

KEATS, JOHN
Amikor először pillantottam Chapman Homérosába                        II.
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok                                                  I.
Utolsó szonett                                   I.

Ki látni akar két eleven kutat ld. Ismeretlen német költő

KIPLING, JOSEPH RUDYARD
Ajánlás                                              I.
Mélytengeri kábelek                         I.
Városok, trónok, birodalmak            II.

KLEIST, HEINRICH von
Jupiter és Alkmene (Amhitryon. II. felv. 5. jel.)                                I.

KLEMM, WILHELM
A marnei csata                                  I.

KLINGSOR, TRISTAN
A Luxembourg-kertben                    II.
Francis Jammes                                 II.

KLOPSTOCK, FRIEDRICH GOTTLIEB
A rózsalánc                                       II.
A viszontlátás                                   I.
Emlékezés                                         I.

KOCHANOWSKI, JAN
A hársfa szól                                     II.
A kis Orsolya siratása (Tizenhárom részlet a Gyászdalok-ból)         II.
Ökreim, ti, jó igások                         II.

KOMAROV, PJOTR SZTEPANOVICS
A tölgyfa                                          II.
A szungari mocsarak             II.
Zúgnak az erdők                               II.

KONOPNICKA, MARIA
Csillagok                                           II.
Fűzfa                                                 I.

KOVAČIČ, IVAN GORAN
Fügésnéni a tengerpartról                 II.
Rossz sejtelem                                  II.
Vidám templom                                II.

KÖZÉPKORI DIÁKNÓTA
Félre, könyvek, droktrinák!              I.

KÖZÉPKORI NÉMET DAL
Utiáldás                                            I.

KRILOV, IVAN ANDREJEVICS
A Béka meg az Ökör                        II.
A Cinke                                            II.
A civakodók                                     II.
A Csuka                                            II.
A Farkas és a Bárány                        I.
A Farkas meg a Macska                    II.
A Farkasok meg a Bárányok            II.
A Fésű                                              II.
A Halak tánca                                   II.
A hazug                                            I.
A Holló és a Róka                            II.
A járókelők és a kutyák                    II.
A jószívű Róka                                 II.
A Kakas meg a Kakuk                      II.
A Kandúr és a Szakács                     I.
A két Muzsik                                    II.
A Kígyó meg a Bárány                     II.
A kis doboz                                      I.
A Kutya és a Ló                               II.
A Légy meg a Méh                           I.
A Lomb és a Gyökerek                     II.
A Macska és a Pacsirta                     II.
A Majmok                                         I.
A Majom és a szemüvegek               II.
A Méh és a Legyek                           I.
A Mókus                                           II.
A Paraszt meg a Szolgája                 II.
A Pásztor                                          II.
A Remete és a Medve                      I.
A Róka                                             II.
A Róka és a Mormota                       II.
A Róka meg a Szamár                      II.
A Sas és a Tyúkok                            II.
A Seregély                                        II.
A Tücsök és a Hangya                      II.
A Vízesés meg a Patak                     II.
Az Egér meg a Patkány                    I.
Az Oroszlán és a Szunyog                II.
Két Kutya                                         II.
Kutyabarátság                                   I.

KÜRENBERGI
Ez a csillag a sötétben                       I.
Szép solymocskát neveltem              I.

LABÉ, LOUISE
Csókolj még, csókolj, csókolj egyre többet                                      II.
Élek, halok; égek, megfúlok…         II.
Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok                                            II.

LA FONTAINE, JEAN de
A Darazsak és a Méhek                    II.
A Farkas és a Bárány                        I.
A Farkas és a Kutya                         II.
A fiatal özvegy                                 I.
A kertész meg a várura                     II.
A Nap és a Szél                                I.
A Medve és a két Cimbora               II.
Oroszlánné temetése             I.
A Patkány és az Osztriga                  I.
A Szarvas, aki a vizben nézegeti magát                                            I.
Ulysses társai                                    II.
A világtól elvonult Patkány              II.

LAMARTINE, ALPHONSE de
„A nyitányok”-ból (Részlet) I.
A tó                                                   II.
Az ősz                                               II.

LAWRENCE, DAVID HERBERT
Denevérek                                         II.
Kígyó                                                II.

LECONTE de LISLE, CHARLES-MARIE-RENE
Az elefántok                                     I.

Lefeküdtél, kedvesem ld. Ismeretlen német költő műveként

LENAU, NIKOLAUS
A pusztai csárda                               II.
Bakonyi betyár                                 I.
Beethoven mellszobra                       II.
Egy zsarnokhoz                                II.
Gyászos ég                                        I.
Hazámhoz                                         II.
Reggel a tengeren                             II.
Tavasz                                               I.
Téli éjszaka                                       I.
Zsiska János                                      II.

Lenne enyém ld. Német népdal

LEOPARDI, GIACOMO
A végtelen                                        II.

LERMONTOV, MICHAIL JURJEVICS
A hajó                                               II.
A halál                                              I.
A próféta                                          II.
A szikla                                             II.
Az angyal                                          II.
Az én démonom                               II.
Az ima                                              I.
Álom                                                 I.
Egy fiatal grúz nőhöz                       I.
Emlékszel?…                                    II.
1830 július 30                                   I.
Ha arany tengerét…                         II.
Hazám                                               II.
Hagyj, ne fürkéssz…                        I.
Hálaadás                                           II.
Hit és remény enyhíti benned…       I.
Igy, ilyen forrón…                            II.
Ima                                                    II.
Július 10-én                                       I.
Le az útról…                         II.
Lehullt az élet lánca…                      II.
Levél                                                 I.
Megegyezés                                      I.
Monológ                                           II.
Ne tudja meg gúny s gyűlölet…       I.
Nem Byron vagyok…                      II.
Őszi napfény                                     II.
Szakitottunk…                                 II.

LILIENCRON, DETLEV von
A gyermekkorból                              II.
Az expresszvonat                              I.
Az uj vasut                                        I.
Egy nagy városban                           II.
Egy pályaudvaron                             I.
Elhalt szerelem                                  II.
Március                                             I.
Säntis                                                II.
Szép júniusok                                    I.

LI TAJ-PO
Bucsu                                                II.
Hegyi nyárban                                  II.
Mikor berúgok                                  II.
Nanking                                            II.
Utas ébred                                        II.

LJUTFI
Sudár cédrussá serdűltél…               II.

LODGE, THOMAS
Rozalinda madrigálja                        I.

LONGFELLOW, HENRY WADSWORTH
Cadenabbia                                       II.

LYLY, JOHN
A tavasz köszöntése                         I.
Erosz és a kedves                              I.

LYTTELTON, GEORGE, Lord
Mondd, szivem ez a szerelem?         I.

MACHAR, JOSEF SVATOPLUK
A haldokló Aischylos                       II.

MACNEICE, LOUIS
Circe                                                 II.

MAHMUD
A halál ostroma alatt             II.

MAJAKOVSZKIJ, VLAGYIMIR VLAGYIMIROVICS
Versailles                                          II.

MAJKOV, APOLLÓN NYIKOLAJEVICS
A hírhozó                                          I.
Az éj hangjai                         I.
Félénk szerelem                                I.
Kislányomhoz                                   II.
Nem lehet!                                        II.
Nyári eső                                           I.

MALHERBE, FRANÇOIS de
Du Perrier úr vígasztalása                 I.

MALLARMÉ, STÉPHANE
Sóhaj                                                 II.

Mare, Walter de la  ld. De La Mare, Walter

MARLOWE, CHRISTOPHER
A szenvedélyes pásztor a kedveséhez                                              I.
Faust meglátja Helénát (A Faust-ból)                                              II.

MAROT, CLEMENT
A költő ifjúsága                                II.
Levél a királyhoz arról, hogy meglopták                                          I.

MARTIALIS, MARCUS VALERIUS
A gőgös gazdag közkincse               II.
A költő, a saját verskötetére             I.
A költő és a milliomos                      II.
Az idő és a szerelem             I.
Dicső pár                                           I.
Egy borostyánkőbe zárt méhre         I.
Kapzsi férj esze                                 II.
Úrfi                                                   II.

MARTINUS
Élek, s hogy meddig, nem tudom     I.

MARVELL, ANDREW
Félénk kedveséhez                            II.

MASEFIELD, JOHN
A keresők                                          I.
Hajók terhe                                       I.
Mi vagyok, óh élet?                          II.
Passzát-szél                                       II.
Szépség                                             I.
Szürkület                                           II.
Tengerláz                                          II.

MATTHIEU, PIERRE
Az élet és a halál négysorosai-ból     II.

Megint ágyban ld. Ismeretlen angol költő műveként

MELEAGROSZ
Az elhagyott lány                             II.
Szombati szerelem                            I.
Takarodj!                                          I.
Tölts, és mondd a nevét                    I.

METEOR, URIEL
Lepke                                                I.

MEYER, CONRAD FERDINAND
A halott gyermek                              I.
A kereszt                                           II.
Alkonypir az erdőn                           II.
A régi híd                                          II.
A sebzett fa                                      II.
A Sixtusi kápolnában                        I.
A szép nap                                        II.
A szirtfal                                           II.
A tenger éneke                                  II.
A vércsöpp                                        II.
Az admirális felesége                        II.
Az eltemetett szív                             I.
Az éj neszei                                       I.
Beszélj most te!                                II.
Egy halott nőhöz                              I.
Egy hollandi után                             II.
Feketeárnyú gesztenye                     I.
„Hal Miklós”                         II.
Halottak kórusa                                I.
Il Pensieroso                                     II.
Keringő sirályok                               I.
Kései hajón                                       II.
Lábnyomok                                       I.
Michelangelo és a szobrai                 II.
Tavaszi utazás                                   I.

MICKIEWICZ, ADAM
A görög szobára                                II.
A hárem sirjai (A Krimi szonettek-ből)                                             I.
A liliom                                             I.
A litván őserdőben (A Pan Tadeusz-ból)                                         I.
A magányhoz                                    II.
A tékozló bánata                               II.
A tó felett                                         II.
A vándor dala                                   II.
A zarándok (A Krimi szonettek-ből)                                     I.
Bahcsiszeráj (A Krimi szonettek-ből)                                                I.
Bahcsiszeráj éjszaka (A Krimi szonettek-ből)                                   I.
Bár itt vagyok…                               II.
Vihar (A Krimi szonettek-ből)           I.

MILTON, JOHN
Az elveszett paradicsom (Első könyv)                                             I.
Az elveszett paradicsom (Második könyv)                                      II.
Ádám és Éva reggeli imája               II.
Este az Édenben                               II.
Shakespeare emléke                          II.
Üdv, szent fény! (Elveszett paradicsom III. 1–55.)                         II.

MIMNERMOSZ
Szerelem nélkül                                 I.

MOLIÈRE
A bajusz mint főhatalom (A Nők Iskolájá-ból)                                 I.
A megbüntetett Psyché Ámort várja az Alvilágban (A Psyché c. táncjátékból)      II.
A szarv előnye (A Nők Iskolájá-ból)                                                I.
A szarv: nem legfőbb rém (A Nők Iskolájá-ból)                               I.
A szerető hibái (Az Embergyülölő-ből)                                            II.
Célimène és Arsinoé párbaja (Az Embergyülölő-ből)                       II.
Használható erény (Az Embergyülölő-ből)                                      II.
„Mindenki barátja”… (Az Embergyülölő-ből)                                 II.
Modorosság és természetesség. (Az Embergyülölő-ből)                  II.
1. Oronte szonettje                                                                            II.
2. Francia népdal a XVII. századból                                                II.
Ostoba feleség előnye (A Nők Iskolájá-ból)                         I.
Párisi férjek (A Nők Iskolájá-ból)                                                     I.

MONRO, HAROLD
A cica tejet kap                                                                                 I.
Hangok a láp fölött                           II.
Máj a cicáknak                                  I.

MOORE, THOMAS
A májusi hold                                   I.

MORÉAS, JEAN
Ég veled, gőz fütyül …                    I.
Ne mondd, hogy ragyogó… I.

MORGENSTERN, CHRISTIAN
A költői menyét                                II.
A léckerités                                       II.
Az egér szeme                                   II.
Az Orrobém                                      II.
Az ümög                                           II.
Első hó                                              II.
Hal éji éneke                                     II.
Hintaszék az elhagyott teraszon       II.

MORRIS, N. T.
Molise                                               II.

MÖRIKE, EDUARD
Egy lámpára                                      I.
Elutazás                                            I.
Gondold meg, óh, lélek                    II.
Kisértés                                             I.
Tréfa                                                 I.

MUSSET, ALFRED de
Szomorúság                                      I.

MÜLLER, WILHELM
A görögök ókoruk barátaihoz           II.

MÜNCHENI KÓDEX
Én tied, te enyém                              I.

NAVOJ, NIZAMADDIN ALISER
Leila levele    (A Leila és Medsnun-ból)                                II.

NAZIM HIKMET, RAN
A szomorúfűz                                   II.

NEWBOLT, HENRY JOHN
Rablók kezébe esett                          II.

NÉMET NÉPDAL
Alszom, kelek                                   I.
Csak egy kislány van                        I.
Gyönyörűszép a liget                        I.
Lenne enyém                                    I.
Méháldás                                          I.
Szerelmi dal                                      I.

Nevái, Alisír ld. Navoj, Nizamaddin Aliser

NIETZSCHE, FRIEDRICH WILHELM
Az ősz                                               II.
Az uj Columbus                                II.
Csillag-erkölcs                                  II.
Ecce homo                                        II.
Elárvultan                                         II.
Éjfélkor                                             II.
Uj tengerekre                                    II.
Velence                                             II.

NYEKRASZOV, NYIKOLAJ ALEKSZEJEVICS
A „Végső elégiák”-ból                      II.
Háborús anyák                                  II.
Szabadság                                         II.
Szülőföldemen                                  I.
Versem, sok versem  …                    II.
Zinához                                             II.

OMÁR KHÁJJÁM
Rubáiyát                                           I.

Orléans, Charles Duc d’  ld. Charles d’Orléans

O’SULLIVAN, SEUMAS
Fuvolás                                             II.

OVIDIUS NASO, PUBLIUS
A geták közt                                     II.
A száműzött búcsúja Rómától          II.
Az első repülők: Daedalus és Icarus                         II.
Beszélgetés a cirkuszban                  I.

PACUVIUS, MARCUS
A költő csontjai                                II.

PAULINUS NOLANUS
Egy vadászkutya sirjára                    II.

PLATÓN
Béka                                                  II.
Csillagok                                           II.
Praxitelés Kyprise                             II.

PO CSÜ-JI
Búcsú a téli kályhától                       II.
Halászkunyhóban töltött éjszaka után                                  II.
Kormányhivatalnok nézi az aratókat                                    I.
Mióta fekszem                                  II.
Nyolcvanötéves apa                          II.

POE, EDGAR ALLAN
A győztes féreg                                II.
Anyámhoz                                        II.
A tudományhoz                                II.
Helénához                                         II.
Marie Louise Shew-hoz I.                II.
Marie Louise Shew-hoz II.               II.
Város a tengeren                               II.
Zanté-hoz                                          II.

POLONSZKIJ, JAKOV PETROVICS
A csók                                               I.
A költő és Oroszország                     II.
Este                                                   I.
Jó annak…                                        II.
Más tél                                              II.

PROPERTIUS, SEXTUS AURELIUS
Az őrjöngő kedves                            II.
Cynthia Baiaeban                             I.
Tithonus boldogsága             I.

PUBLILIUS SYRUS
Szentenciák                                       I.

PUSKIN, ALEXANDER SZERGEJEVICS
A bahcsiszeráji szökőkút                  I.
A csőcselék                                       I.
A dalnok                                           I.
A felhő                                              II.
A magvető                                        I.
A próféta                                          II.
A talizmán                                        I.
A tizedik parancsolat                        II.
A virág                                              II.
A visszhang                                      II.
Az emlékmű                                      II.
Az élet szekerén                                II.
Álmatlan éj                                       II.
Bacchusi dal                                     II.
Bocsásd meg féltékenységemet        II.
Egy költőhöz                                    II.
Egy tubákoló széphez                       II.
Elégia                                                II.
Elhívta tőlünk, visszacsalta…           I.
Emlékezés                                         II.
Ex ungue leonem                              I.
Földi sor                                            II.
Ha a városi zaj…                              II.
Hazatérés                                          II.
Ima                                                    II.
Ismerlek, harc…                               I.
Mickiewiczhez                                  II.
Nem, már nem vonzanak…              II.
Nem vágyom rád…                          II.
Óh, gúny Múzsája…             I.
Óh, ne kérdezd…                             II.
Oroszország rágalmazóihoz              II.
Sötét felhő repül…                           I.
Szegény város                                   II.
Szellemidézés                                   II.
Téli este                                             II.
Téli utazás                                         II.
Töredék                                             II.
Ujjászületés                                       I.
Vallomás                                           II.
Varázsos mult muzsája…                 II.
Vas és arany                                      II.
Vágy                                                 II.
Volt idő…                                        I.

RACINE, JEAN de
Andromaché bejelenti, hogy elfogadja Pyrrhus kezét (Az Andromaché-ból)          I.
Hermioné Pyrrhus megöletésén töpreng (Az Andromaché-ból)       I.
Hermioné szakit Pyrrhussal (Az Andromaché-ból)              I.
Pyrrhus sikraszáll Andromaché gyermekéért (Az Andromaché-ból)                        I.

RALEIGH, SIR WALTER
A szótlan szerelmes                          I.
Befejezés                                          I.

REINMAR ÚR, AZ ÖREG
Szerelem mozgolódik bennem          I.

RÉGNIER, HENRY de
Racine, napi munkája végén I.

RIGVÉDA
A teremtés himnusza                        I.

RILKE, RAINER MARIA
A párduc                                           I.
Az erkély                                          II.
Körhinta                                            II.
Orpheus, Eurydike, Hermes             II.
Őszutó Velencében                           II.
Szerelmi dal                                      I.

RIMBAUD, ARTHUR
Álom, télire                                       I.
Komédia három csókban                  I.

RONSARD, PIERRE de
A Gastinei erdő favágói ellen           I.
Fecske-dal                                         II.
Katólikusok és hugenották (Részletek)                                            I.
Máriához, egy csokor kiséretében     II.
Szonett Helénához                            I.

ROSETTI, DANTE GABRIEL
Az üdvözült lány                              I.

SAINT-AMANT, ANTOINE GIRARD, Sieur de
Ősz a Kanári szigeteken                   II.
Sárgadinnye                                      II.

SANDBURG, CARL
Boldogság                                         II.
Chicago                                             II.
Fű                                                      II.
Kerítés                                              II.
Traktor a tanyán                                II.
Villanások                                         II.

SCHICKELE, RENÉ
Nagyváros népe                                II.

SHILLER, JOHANN CHRISTOPH FIEDRICH
A búvár                                             I.
A kezesség                                        II.
Polykratesz gyűrűje                          II.

SCHOLZ, ERNST WILHELM von
Emlékek                                            I.
Kútfelirat                                          I.
Stüzerbach                                        II.

SHAKESPEARE, WILLIAM
A bohóc dala a mulandóságról (A Vizkereszt-ből)                            II.
A bolond gúnydala Malvolióhoz (A Vizkereszt-ből)                        II.
A boszorkánybarlangban (A Macbeth-ből)                                       I.
Achilles és Hector barátilag mustrálja egymást (A Troilus és Cressidá-ból)            II.
Agamemnon fővezér üzenete Patroclussal Achillesnek (A Troilus és Cressidá-ból)  II.
Agyam rejti ajándékod (122. szonett)                                              II.
A gyilkosság előtt (A Macbeth-ből)                                     I.
A gyönyörűt szaporítani vágyunk (1. szonett)                                 I.
Ah! be hitvány, amit Múzsám elér (103. szonett)                             II.
A herceg bosszút akar állni Olivián  (A Vizkereszt-ből)                   II.
A herceg és Viola a nők szerelméről (A Vizkereszt-ből)                   II.
Ah, mért most él ő (67. szonett)                                                       II.
Ahogy rokkant apának öröm (37. szonett)                                       I.
Ahogy romlasz, úgy nőssz (11. szonett)                                           I.
A jövő ellen, ha jön oly jövő (49. szonett)                                        II.
Akár én írom fejfádat (81. szonett)                                                  I.
A keritő búcsúja a közönségtől (A Troilus és Cressidá-ból)            II.
A legzordabb itélet (A Troilus és Cressidá-ból)                               II.
Aludt a szerelem kis istene (154. szonett)                                        I.
A sír előtt (A Macbeth-ből)                                                              I.
A számüzöttek boldogsága (Az Ahogy tetszik-ből)                          I.
A szellemet mocsokban tékozolni (129. szonett)                             I.
A tőrmonológ (A Macbeth-ből)                                                        I.
A tükör int… (77. szonett)                                                               I.
Az állam lelke (A Troilus és Cressidá-ból)                           II.
Az áruló főpap jutalmát kéri (A Troilus és Cressidá-ból)                 II.
A zene hatalma (A Velencei kalmár-ból)                                          I.
Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa (21. szonett)                       I.
Az lesz majd szerelmem, ami ma én (63. szonett)                            I.
Azon, mit rajtad földi szem elér… (69. szonett)                              II.
Az órák, melyek halk remekbe fogták (5. szonett)                           I.
Az önzés bűne szállta meg szemem (62. szonett)                             I.
Az őrült Cassandra Trója pusztulásáról (A Troilus és Cressidá-ból)            II.
Az ő vitorlaröptű dala (86. szonett)                                                  II.
Azt mondod, kegyetlen (149. szonett)                                             II.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér (75. szonett)                           I.
Ámor-mintázta ajka (145. szonett)                                                   I.
Bár magadé volnál! (13. szonett)                                                      II.
Bármit tettél, ne bánkódj… (35. szonett)                                         I.
Bizony, jobb, ha utunk most elszakad (36. szonett)             I.
Bűnét tudni gyermek a szerelem (151. szonett)                               I.
Bűnöm: szerelmem (142. szonett)                                                    II.
Cressida a keritőről és a szerelemről (A Troilus és Cressidá-ból)                 II.
Csak ne kérkedj, Idő (123. szonett)                                                 I.
Dal (Az Ahogy tetszik-ből)                                                                I.
De csak tedd, ami kínok kínok kínja, hagyj itt… (92. szonett)        II.
De komor tél volt (97. szonett)                                                         I.
De légy nyugodt (74. szonett)                                                          I.
De mért nem várja különb fegyvered (16. szonett)                          I.
De nehezen haladok útamon (50. szonett)                                       II.
Dicső hajnalok (33. szonett)                                                 II.
Elhagytalak, s szemem lelkembe néz (113. szonett)             II.
Ennek gőgje a rang, annak az ész (91. szonett)                                II.
Erdei dal (Az Ahogy tetszik-ből)                                                       I.
Esküszöm, nem a szememmel szeretlek (141. szonett)                     II.
Ez szid: Kár, hogy ifjú (96. szonett)                                     I.
Ég veled, te, túldrága (87. szonett)                                                  II.
Falánk Idő, nyűdd (19. szonett)                                                       I.
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál (66. szonett)                             I.
Frigy köti a szememet-szivemet (47. szonett)                                  I.
Gyilkos csatát vív szemem és szivem (46. szonett)              II.
Gyűlölj, ha akarsz (90. szonett)                                                        II.
Ha a merengés édes ünnepén (30. szonett)                                       I.
Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek (65. szonett)                      I.
Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz… (138. szonett)                           I.
Ha homlokod negyven tél ostroma (2. szonett)                                I.
Ha kedved jön lenézni (88. szonett)                                     I.
Ha meggondolom (15. szonett)                                                        I.
Ha nézem a mult krónikáiban (106. szonett)                                    II.
Ha nincsen uj (59. szonett)                                                               I.
Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély (136. szonett)                     I.
Ha szerelmem érdek gyermeke volna (124. szonett)                        I.
Ha túléled ama boldog napot (32. szonett)                                      I.
Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét (29. szonett)                           II.
Hazugság, amit tollam egykor írt (115. szonett)                               II.
Hányszor, Zeném (128. szonett)                                                       I.
Hector Heléna pártjára áll (Troilus és Cressidá-ból)             II.
Hogy a világ ne kérdje (72. szonett)                                     II.
Hogy fogyhatna ki Múzsám tárgya (38. szonett)                             I.
Hogyha meghalok, ne tovább (71. szonett)                                      II.
Hogy hirdessem illendőn (39. szonett)                                             I.
Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok (80. szonett)                              I.
Hogy legyek hát megint derűs kedély… (28. szonett)                     II.
Hogy lesz egykor versemnek hitele (17. szonett)                             I.
Hogy ócsárolnak, ne bántson soha (70. szonett)                              II.
Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom (42. szonett)                              II.
Hol vagy, Múzsám (100. szonett)                                                     II.
Hű lelkek násza (116. szonett)                                                          I.
Idő és érdem (A Troilus és Cressidá-ból)                                         II.
Így arca tűnt napok rajza (68. szonett)                                             I.
Így mentheti szívem rossz lovamat (51. szonett)                              II.
Így szidtam a túlbuzgó ibolyát (99. szonett)                                    I.
Jaj a szívnek (133. szonett)                                                               I.
Jobb rossznak lenni (121. szonett)                                                    I.
Kecses bűneid… (41. szonett)                                                          II.
Kedves fiú, ma a te birtokod (126. szonett)                         I.
Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal… (144. szonett)  II.
Két társuk, tisztító tűz s lenge lég (45. szonett)                               I.
Kimerült utas, esem édes ágyba… (27. szonett)                              I.
Ki nem árt, bár van benne rá erő (94. szonett)                                  I.
Ki Zene vagy, mért bús a zene néked (8. szonett)                            I.
Könnytől félted tán egy özvegy szemét (9. szonett)                        I.
Lánynak festette maga a Teremtés… (20. szonett)                          I.
Látván, az Idő, zord kéz (64. szonett)                                              I.
Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik… (147. szonett)                  II.
Lecsukva lát legjobban a szemem (43. szonett)                                I.
Lelkem, hogy te vagy koronája (114. szonett)                                 I.
Légyotton (A Troilus és Cressidá-ból)                                             II.
Márvány s királyi arany oszlopok (55. szonett)                                I.
Ments isten, ki raboddá tett (58. szonett)                                         I.
Mért biztattál, hogy szép lesz (34. szonett)                                      II.
Mig más, hogy segítsd (79. szonett)                                     II.
Mikor Troilus meggyőződött Cressida hűtlenségéről (A Troilus és Cressidá-ból) II.
Mily erő adja iszonyú erőd (150. szonett)                                        II.
Mily édes báj a szégyen, ha tiéd… (95. szonett)                              II.
Mily gonddal zártam útra kelve (48. szonett)                                   I.
Mily lényeg formált (53. szonett)                                                     I.
Mily szemet rakott (148. szonett)                                                     II.
Mint a kavicsos part felé a hullám (60. szonett)                               I.
Mint ha étvágyát fokozni keres (118. szonett)                                 I.
Mint tökéletlen szinész a szinen (23. szonett)                                  I.
Mit érne baldachint tárnom (125. szonett)                                       II.
Mondd, hogy azért hagytál el (89. szonett)                                      II.
Mondjam: társad (18. szonett)                                                          I.
Mondjon legtöbbet (84. szonett)                                                      I.
Most hát bevallottam (134. szonett)                                     II.
Múzsám némúltan vonúl vissza (85. szonett)                                   II.
Múzsámúl annyit invokáltalak (78. szonett)                         II.
Ne hagyd hát, hogy törölje (6. szonett)                                            I.
Nem fejtem a csillagok titkait (14. szonett)                          I.
Ne mondd, hogy szerelmem bálbányozás (105. szonett)                 I.
Nem öregedsz szememben, szép barátom… (104. szonett) II.
Nestor a fegyverszünet során üdvözli a vendég Hectort (A Troilus és Cressidá-ból)
                                                                                                          II.
Ne volna testem nehéz hús (44. szonett)                                          I.
Népdal az udvarban a szomorú szerelemről (A Vizkereszt-ből)        II.
Nézd, életem az az évszak (73. szonett)                                           I.
Nézd, mikor emeli égő fejét (7. szonett)                                          II.
Nézz tükrödbe… (3. szonett)                                                           I.
Ni, hogy kergeti (143. szonett)                                                         II.
Okosan légy kegyetlen… (140. szonett)                                          II.
Oly zsarnok vagy, igy is (131. szonett)                                            II.
Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam… (110. szonett)                           I.
Óh, mennyire megszépiti a szépet (54. szonett)                               I.
Óh, ne kívánd, hogy védjem is (139. szonett)                                  II.
Óh, ne mondd szivem hamisnak (109. szonett)                                I.
Óh, pörlekedj a Szerencsével értem (111. szonett)                           I.
Orsino herceg Oliviáról ábrándozik (A Vizkereszt-ből)                    II.
Örülök, hogy bántottál valaha (120. szonett)                                   II.
Pandarus dala (A Troilus és Cressidá-ból)                                       II.
Prológus (A Troilus és Cressidá-ból)                                                II.
Rabod lévén, más dolgom mi legyen (57. szonett)                           I.
Renyhe Múzsa (101. szonett)                                                           II.
Sár s bűn központja, lelkem (146. szonett)                                       II.
Se saját rémem, sem a nagy világ (107. szonett)                              II.
Sohase láttam (83. szonett)                                                               II.
Számolva az óramondó időt (12. szonett)                                        I.
Szemeid szeretem (132. szonett)                                                      II.
Szemem a festőt játszotta (24. szonett)                                            I.
Szerelmed és szánalmad (112. szonett)                                            II.
Szerelmem, bár gyengült látszatra (102. szonett)                             II.
Szerelmem lordja, kihez érdemed (26. szonett)                                I.
Szégyen! Mondd, hogy nincs (10. szonett)                                      II.
Szinház az egész világ (Az Ahogy tetszik-ből)                                  I.
Szirén-könnyek mily italait ittam! (119. szonett)                             I.
Szívedbe gyűlt, kincstárba (31. szonett)                                           I.
Távol telt tőled tavaszom (98. szonett)                                            I.
Te akarod, hogy képed nyitva tartsa (61. szonett)                           II.
Te, vak bolond, Szerelem (137. szonett)                                          I.
Tékozló báj, mért pazarlod (4. szonett)                                            II.
Téli dal (Az Ahogy tetszik-ből)                                                          I.
Timon felköszöntője a lakomán (Az Athéni Timon-ból)                   I.
Timon megátkozza Athént (Az Athéni Timon-ból)                          I.
Timon sirfelirata (Az Athéni Timon-ból)                                           I.
Troilus a kerítőhöz (A Troilus és Cressidá-ból)                                II.
Troilus búcsúja Cressidától (A Troilus és Cressidá-ból)                   II.
Troilus buzditó beszéde Hector halála után (A Troilus és Cressidá-ból)                 II.
Troilus első légyottra várja Cressidát (A Troilus és Cressidá-ból)               II.
Troilus teljes helytállást javasol Helénáért (A Troilus és Cressidá-ból)                    II.
Tudod, mint hitszegő szerettelek… (152. szonett)                           II.
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem (22. szonett)                        I.
Tüzét letéve aludt Kupidó (153. szonett)                                         I.
Ugy fogok élni, hűnek tartva téged (93. szonett)                             II.
Ugy vagyok, mint a gazdag… (52. szonett)                         I.
Ugy van, nem vagy Múzsám arája (82. szonett)                               II.
Uj dísztől dalom mért oly tar? (76. szonett)                         II.
Ujitsd erődet, édes szerelem (56. szonett)                                        I.
Ulysses átlát Cressidán (A Troilus és Cressidá-ból)             II.
Ulysses és Nestor a pártvillongások ellen (A Troilus és Cressidá-ból)                     II.
Urnőm szeme nem nap (130. szonett)                                              II.
Valaha nem tetszett a fekete (127. szonett)                                     II.
Van új az agyban, amit toll leírhat (108. szonett)                             II.
Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem (117. szonett)             II.
Vedd, kedveseim, kedves, vedd (40. szonett)                                 II.
Villik rajzanak körül (135. szonett)                                                  I.

SHELLEY, PERCY BYSSHE
A felhő                                              I.
A szerelem filozófiája                       II.
A világ vándorai                               II.
Dal                                                    I.
Emlékezés                                         II.
Ha elhangzott a zene                        II.
Holnap                                              II.
Invokáció a természethez (Az Alastor nyitánya)                              II.
Julian és Maddalo (Részlet)              II.
Levél Maria Gisborne-hoz (Részlet)                                                 II.
Óda a nyugati szélhez                       II.
Panasz                                               I.
Sorok                                                I.

SIDNEY, SIR PHILIP
Az álmatlan szerető                          I.
Óh, hold, be búsan…                        I.
Splendidis longum valedico nugis    I.
Üzlet                                                 I.

SITWELL, SACHEVERELL
Tahiti                                     II.

SŁOWACKI, JULIUS
Kozák lány dala                                I.

SPENDER, SIR STEPHEN
Beethoven halotti maszkja                II.
Hölderlin öregkora                            II.
Regum ultima ratio                           II.

SPENSER, EDMUND
Homokba irtam kedvesem nevét      I.

STADLER, ERNST
Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át                                             I.

STAFF, LEOPOLD
Gyerekkori emlék                             I.
Hársfák                                             II.
Humoreszk                                        I.
Igazság                                              II.
Testvér, ki pőrölyöd                          II.

STEFFEN, ALBERT
Mult és jelen                                     II.

STEPHENS, JAMES
A csapda                                           II.
Az este hidegében                            I.
A vásár                                              II.
Áprilisi eső                                        I.

STEVENSON, ROBERT LOUIS
Requiem                                            II.

STORM, THEODOR
A kétely                                            II.
A város                                             I.
A vég kezdete                                   I.
Csak temesd el a legdrágábbat         I.
És bár fájt rettenetesen                     II.
Fiatal szerelem                                  I.
Jácintok                                             II.
Ne menj be                                        I.
Óh édes semmittevés                        I.
Sulyos betegségben                          II.
Suttog az éj…                                   II.
Tengerpart                                         II.

Strassburg, Gottfried von ld. Gottfried von Strassburg

SUBIN, PAVEL NYIKOLAJEVICS
Hajnali fény                                      II.

SUCKLING, SIR JOHN
Mi nyúz úgy?                                    II.

SULLY-PRUDHOMME
A göncöl                                           II.

SWINBURNE, ALGERNON CHARLES
Egy nap meg egy éj                          I.

Szent Eulália kantilénája ld. Ismeretlen francia költő műveként

Szerelmes lány panasza ld. Ismeretlen német költő műveként

SZMIRNENSZKI, HRISZTO
Feketekávé                                        I.

SZMIRNOV, SZERGEJ VASZILJEVICS
A hólé már lefolyt                             II.

TENNYSON, ALFRED, Lord
A kikötőn túl                                    II.
A sas                                                 II.
Döngj, döngj, döngj                         I.
Fordulj keletnek, drága föld             I.
Ne jőjj, ha meghalok             I.
Nyári éj                                             I.
Odysseus                                          I.
Tithonus                                            I.
Tündérország kürtjei             I.

THEOKRITOSZ
Szirakúzai nők az Adónis-ünnepen                                                  I.

THOMAS, EDWARD
Az uj ház                                           II.

TOLSZTOJ, ALEKSZEJ KONSZTANTYINOVICS
A kígyó meg a lány                           II.
A kútnál                                            I.
Altató a kedveshez                           II.
Éjszaka                                              II.
Óh, hazám, szülőhazám                    I.
Tanács                                               II.

TRAKL, GEORG
Téli este                                             I.
Tündöklő ősz                                    I.

TU FU
A Hó-Császár-Erőd                          I.
A Jü-Hua palota                                I.
A kormányzó téli vadászata             II.
A legszebb világ                               II.
A megigért majom                            II.
A sirály                                             II.
A tung-kvani erődtiszt                      I.
Az év utolsó estéjén                          II.
Cung-Fu fiam születésnapján           II.
Elkisértem Vej Fenget, mikor kormánybiztosnak Lang-Csou-ba ment        II.
Fiatal feleség panasza                       I.
Kunyhóm körül                                 I.
Li úr egy nyári napon meglátogat     I.
Negyven sor Li Pó-nak                     II.
Öt kis vers a magam üdítésére          II.
Ötvenes férfi gondjai                        II.
Rokonom és a haza sorsa                  II.
Rőzsehordó nők                                II.
Sóhaj a cédrus felett, melyet kidöntött a szél                                   II.
Szomorúság tízévi háború után         II.

TYUTCSEV, FJEDOR IVANOVICS
A befagyott Néva fölött                   I.
A cárszkojeszelói kert                       I.
A Duna                                             I.
A gleccserek                                     II.
A hattyú                                            I.
A keselyű                                          I.
A költészet                                        II.
A krími háború idején                       II.
Alig egy éve!                                    II.
Alpok                                                II.
A szép őszi estékben…                     II.
A szivárvány                                     I.
A szkáld hárfája                                I.
A tenger paripái                                I.
A tenger zenéje                                 I.
A tél meg a tavasz                            II.
Az álom                                            II.
Az eget komor éjbe vonják…           II.
Az első lomb                         I.
Az örök Központ                              II.
Az őrület                                           II.
Álmatlanság                                      II.
Álom a tengeren                               I.
Bosszúság és féltékenység                I.
Bujócska                                           II.
Bűvös éjszaka                                   I.
Decemberi reggel                              I.
Dél                                                    I.
Dúlt a vihar…                                   II.
Egy harctéren                                    I.
Egy lutheránus templomban II.
Egy nő panasza                                 I.
Emberi könnyek                                II.
Emlékek halála                                  II.
Emlékezés a Néva hídján                  II.
Erdőégés                                           I.
 Este                                                  I.
Éj                                                      II.
Éji hangok                                         I.
Falevelek                                           I.
Galambszürke árnyak…                   I.
Goethe halálára                                 II.
Ha csak egy pillanatra is                   II.
Hitetlen kor                                       II.
Hó fehérlett…                                  I.
Hő nyár                                             II.
Hullám és gondolat                           I.
Idill és tragédia                                 II.
Inség és kereszt                                 II.
Jaj és ima és hit és szerelem  II.
Jégkéreg alatt                                    I.
Jégtáblák                                           I.
Kandalló előtt                                   I.
Kelet szürkűlt…                               I.
Kelletlenül, vonakodva                     II.
Kései viszontlátás                             I.
Két erő                                              II.
Ki vagy?                                           I.
Kora ősszel…                                   I.
Körül szőllőhegyek…                       I.
Magasság                                          II.
Még bánatos a föld…                       I.
Még elkapom az alakod                    II.
Miért sírsz úgy, éjszakai szél?           II.
Micsoda nyár!                                   I.
Mikor sötét gond                              II.
Mint aki nagy hírt…                         II.
Mint egy őrült kacaja                        I.
Mulandóság                                      II.
Napkelte                                           I.
Nappal és éjszaka                              II.
Nizza                                                 I.
Nyáridőn…                                       II.
Nyári est                                           I.
Nyári éjfél…                                     I.
Nyári vihar előtt                                I.
Olasz villa                                         I.
Orosz nő                                           II.
Oroszország                                      II.
Ott és itt                                            II.
Öngyilkosság és őrület                      II.
Őszülő erdő                                      I.
J. P. Polonszkij barátomnak              II.
Puskin halálára                                  II.
Reggel a hegyekben                          I.
Róma, éjjel                                        I.
Silentium                                           II.
Szemek                                             II.
Szomjú fejed…                                 II.
Szökőkút                                           II.
Tanitás                                              II.
Tarts ki!                                             II.
Tavasz                                               II.
Tavaszi vihar                         I.
Tavaszi vizek                                    I.
Temetés                                             I.
Tengerem, te                                     II.
Téli erdő                                            I.
Térdig homok…                               II.
Tizenöt éve, egy éve             I.
Tovazúgott a vihar…                        II.
Tüzel a nap…                                    II.
Úton                                                  I.
Üdvösség és jövő                              II.
Végső szerelem                                 I.
Végül mégiscsak                               II.

UHLAND, LUDWIG
Ökörnyál                                           I.
Úton a kedveshez                             I.

Utiáldás ld. Középkori német dal

VALÉRY, PAUL
A méh                                               II.
A tündér                                           I.
Az elveszett bor                                I.
Hajnal                                               II.

VÁTSZJÁJANA
Kit szeretnek a nők?                         II.

VEGA, LOPE de
Családi körben                                  II.
II. Fülöp monológja                          I.

VERHAEREN, ÉMILE
Az előre                                            I.
Öregedő kezem…                             I.
Ülj mellém s nyujtsd kezed              I.

VERLAINE, PAUL
A faun                                               II.
A hold a fák között                          I.
A ködűlte folyón…                          II.
A kürt szava az erdő fele csap          I.
Allegória                                           I.
A naiv fiúk                                        I.
A „Romlás virágai”-nak egy példányára                                          II.
A sík táj elomló…                             II.
A táj az ablakok keretében…           II.
Az álnok-szép napok…                    II.
Barátnők a balkonon             I.
Caspard Hauser dalol                       I.
Charleroi                                           II.
Drága kezek, enyémek egykor          II.
Éjszakai kép                                      I.
Érzelmes párbeszéd                          I.
Érzelmes séta                                    I.
Falusi vecsernye                                I.
Fáradtság                                          I.
Green                                                I.
Hallgasd a szelíd dalt…                   II.
Hogy ragyog a tető felett                 I.
Holdfény                                          I.
Horatióhoz                                        I.
Kagylók                                            I.
Kandalló s esti fény…                      II.
Lankadt kéj lelkesedése                    II.
Mert megszenvedtem, igazán           I.
Mielőtt még tovatűnnél                    II.
Misztikus alkonyat                            II.
Mivelhogy nő a fény             II.
Nyár lesz tehát…                              II.
Óh lelkem, mennyi bánat ért I.
Őszi dal                                             I.
Párisi vázlat                                       I.
Pásztoróra                                         I.
Példázatok                                        I.
Pierrot                                               I.
Ragyog a jó remény              I.
Spleen                                               II.
Streets I.                                           II.
Streets II.                                          II.
Szivemben könnyezik                       II.
Uram, szerelmed megsebesitett        I.

VIGNY, ALFRED de
Római hölgy fürdője             I.

VILLON, FRANÇOIS
A halál szörnyűsége (A Nagy Testamentum-ból)                             I.
Apró képek balladája                        II.
A Saints Innocents temetőben (A Nagy Testamentum-ból) I.
A szerelem gyötrelmei (A Nagy Testamentum-ból)              II.
A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz                        II.
A szép fegyverkovácsné panasza öregségében                                 I.
Az akasztottak balladája                   I.
Ballada a tünt idők szép asszonyairól                                               I.
Ballada Villonról és a kövér Margotról                                            II.
Eltékozolt ifjuság (A Nagy Testamentum-ból)                                 I.
Imádság Cotard mesterért                I.
Kiforgatott igazságok                       II.
Rondó a halálról                               I.

Vogelweide, Walter von der ld. Walther von der Vogelweide

VRCHLICKY, JAROSLAV
Eső után                                            II.
Esőben                                              II.
Lépcsők                                            II.
Őszi táj                                              II.
Útközben                                          II.

WALLER, EDMUND
Egy övre                                           II.
Öregség                                             II.

WALTHER von der VOGELWEIDE
Búcsú a világtól                                I.
Jaj, hova tüntek éveim, életem?        I.

WEBSTER, JOHN
Erdei temetés                                    II.
Hogyan haljak meg? (A Malfi hercegnő-ből)                                   II.
Virága illat-tengerét                          II.

WEINHEBER, JOSEF
Évről évre                                         I.
Kaktusz                                             I.
Kalendárium                                     II.
Magányos párbeszéd                        I.
Novella levelekben                           II.
Parasztföldön át                                II.
Pro domo                                          I.

WERFEL, FRANZ
Az olvasóhoz                                    II.

WHITE, JOSEPH BLANCO
Az éjhez                                            I.

WHITMAN, WALT
A gyermek szólt: mi a fű?                 II.
A jelenségek rettentő bizonytalanságára                                          I.
A szeszélyesen lobogó tábortűznél   II.
A villamos testet éneklem                 II.
Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban                                                II.
Egy órányi őrület és gyönyör            I.
Egyént énekelek                               II.
Hajók városa                                     II.
Hallom Amerika dalát                      I.
Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasipok                     I.
Hatalmas zenével jövök                    II.
Jövendő költők                                 II.
Kabinos tengeri hajókon                   I.
Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai                                               II.
Ne csukjátok be kapuitokat              II.
Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át                               I.
Óh, cserzettarcú fia a prérinek          II.
Ösztönök                                          II.
Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek                                II.
Te vagy az uj személy, aki hozzám húz?                                          II.
Tűnődés                                            II.

WILDGANS, ANTON
Mély tekintet                                    I.

WOLKER, JIŘI
Mirogoj                                             II.

WORDSWORTH, WILLIAM
A gyermek téli játékai (A Prelude-ből)                                            II.
A kakukkhoz                                    I.
A Westminster hidon                        I.
Egy pillangóhoz                                I.
Lucy                                                  II.
Sorok a tinterni apátság fölött          II.
Szender béklyózta szellemem           II.
Táncoló tűzliliomok                          I.
Volt egy fiú                                      II.

YEATS, WILLIAM BUTLER
A költő az ég köntösére vágyik        I.
A vándor Aengus éneke                   I.
A vigasz csacsisága                           II.
Álmodott halál                                  II.
Ezek felhők a bukó nap körül           II.
Fehér sirályok                                   II.
Ha ősz leszel s öreg…                       II.
Innisfree                                            I.
Ir repülő a halálát jósolja                   II.
Lent, a fűzkertek alján                      I.
Öregemberek bámulják magukat a vizekben                                    II.