|
Szörny hirekbe vakulva-süketülve indultam… Zeng a hegy, a nap ragyog, de folyton elakad, elakad a szivem s a lábam, és hallva vig dalokat szinte elsirom magamat: Boldog tücskök, szerelmes madarak, hát ti is vagytok a világon? Vagytok még ti is? Megvagytok? A dal zeng. Megvagytok? – kérdem ujra, meg ujra, mintha a szivemet biztatnám hinni: Vagytok ugye?! Mégis! S elönt, mint jó könny a szemet, a melegítő szeretet, hogy maradt még, hogy van még valahol a harcon kívül, van egyéb is. Van, van, – súgom (vagy talán gondolom csak) és mintha túlcsapna szegény testemen az édes remény, hogy a jónak sincs soha vége: a külső öröm már az én dalomként visszhangzik felém s elhiteti, hogy odabent nem is oly nagy a sziv keserüsége. És felsóhajtok, sohsincs veszve minden, hisz ahogy az örök panaszt, magam teremtem a vigaszt: azt, hogy észreveszem a szépet, azt, hogy látom és hallom, azt, hogy még utánzom a tavaszt s beszélek, mint ti, tücskök, madarak, ági-füvi kis hős zenészek! |