Reggeltől estig
– Egy repülőutazás emléke –








5











5





10




15





20





25




30





35




40





45





50




55









5




10




15




20




25




30




35




40




45




50




55




60




65










5





10




15





20





25




30





35




40





45












5





10





15





20






25





30





35









5





10




15





20





25




30





35




40





45





50




55





60












5




10




15




20





25












5





10




15





20












5





10




15





20





25




30





35




40





45





50




55





60





65




70

I.
Indulás

Félsz? Hiába. Vissza? Késő!
Sorsod indul, rabja vagy.
A jel intett: itt a végső,
itt az első pillanat!
Lesz, ami lesz, álld a vizsgát,
tedd fel rá a lelkedet,
csak ennyire tartozik rád,
hogy mi történik veled.

II.
A szálló vasban

Három motor ég fele dördült
s amit vert három légcsavar,
előbb végigsepert a földön,
aztán felkapott a vihar:
szárnyára kapott: már repültünk,
– árnyékunk fekete kereszt –
riadt csirkék voltunk, akikkel
anyjuk egyszerre szállni kezd.

S onnan, az érc-kotló hasából,
a fülke ablakain át,
néztem, hőkölve s izgatottan,
hogy hőköl s billen a világ,
hogy süllyed és tágul koronggá,
aztán hogy rendeződik el
s a levegő kék sinein mi
hogy ugrunk a semmibe fel,

rugalmas síneken hogy ugrunk
a mozdulatlan semmibe:
hatszáz, hét-, nyolcszáz méter!… És már
mint egy zöld tenger feneke,
vonul a föld a mélyben… Egyre
feljebb száll kis bolygónk, a gép,
tíz tonna száll… úgy mozgok benne,
mint gyerek markában a légy.

Tíz tonna… Tehetek akármit
a szálló vasban… S valahogy,
mintha érdemem volna benne,
egy kicsit büszke is vagyok,
büszke, minthogyha én repülnék,
pedig csak repülnek velem:
minden perc négy-öt kilométer
át a csattogó egeken.

Minden perc négy-öt kilométer…
Gyűrjük és furjuk a teret,
de ha a szem csak fölfelé néz,
állni látszik a fergeteg,
amely röpít… Semmi se mozdul,
folttalan kékség zár körül,
ez itt fent már a végtelenség,
a tagolatlan, tiszta űr.

Ez itt fent már a végtelenség,
itt áll a mozgás… Odalent,
a földön látszik csak, hogy úszunk,
a földön, amely csupa rend,
csupa okosság a magasból,
mértan, számítás, csupa ész…
Nézem és tűnődve mosolygok,
oly hihetetlen az egész:

boldogan mosolygok, mert tetszik,
mert minden tetszik itt nekem…
Hátradőlök a bőrfotelben
s lassan lehunyom a szemem:
már a felhők fölé kerültünk,
fent vagyunk a világ felett,
fent, fent, ahol régen csak álmok
jártak s mennydörgő istenek.

III.
Felhők fölött

Azok ott lent a felhők… Az imént
még áttört rajtuk egy-egy lyuk s leláttunk
a földre. Mint egy akvárium alján,
úgy hajladoztak ide-oda az
apró növények, fák moszatai,
kertek és erdők alacsony mohából,
és alattunk zöld volt a levegő,
amelyet lentről kéknek látnak és
égnek neveznek a mélység lakói.
De gyönyörű volt! A hinárban itt-ott
négyszögletes kis kagylók sorakoztak
az utak mentén, bennük laknak a
tengerfenék parányai… De most már
házaival és bogaraival
eltünt a zöld alvilág… Nagy, fehér
jéghegyek úsztak tengerükre, és
egész elfödték lassú és törékeny
életüket… Óriás jéghegyek,
északról jöttek, előbb csak vagy ötven,
aztán ezer, huszezer s mind nagyobb, mint
egy-egy város odalent… Összecsaptak,
összetorlódtak, laza lavinák,
egymásba forrtak és fölpuposodtak,
meghengergőztek egymás hab-husában
s most akármerre nézek lefelé,
mindenütt dult gyémántmezőkre látok,
gleccserekre, habzó sivatagokra,
hóhegyláncokra, melyeket fehéren
borít a fehér erdők s ligetek
megőszült lombrengetege… Fehéren
villog a táj, villog a sárga napban
a lebegő, végtelen sarkvidék,
és fölötte, a kék, az igazi
kék ég alatt mi szállunk… Óriássá
volna jó most változni, és kilépni
a gépből, ki a puha kékkel árnyalt,
dagadó, tükrös, szétrongyolt s tömött
köd-domborulatokra, óriás
sítalpakon lerohanni a ringó
völgyekbe és sikokra… Óriások
birodalma ez, légi óriások
álmodták, építették, vastagon
tetőzték vele a zöld alvilágot,
a vizi törpék országát… A felső
égben szállunk most, s alattunk, egész
közel, a szikrázó görgetegek
hátán és szakadékain bizony
nyaktörően bukdácsol föl s alá
rohanó árnyunk, a kereszt… Dörögve
szállunk e göndör mennyország felett,
már egy órája szállunk… S most, ni, most
kilyukadt, végre megint kilyukadt
a fehérség, lék nyilt a földre, egyre
több lék… A nap itt-ott betűz az alsó,
zöld félhomályba… Meg-megvillan a
jégtáblás tenger feneke… Az ingó
gőzök és párák szakadoznak… Úszó
fehér szigetek közt úszunk… A kék és
zöld tájat már alig tarkázza egy-egy
magányos jéghegy… Fent a nap s alattunk
megint a zöld akvárium ragyog:
az áttetsző hinár, a gyönyörű
liliputi erdők és csigaházak,
az emberek világa, ezerötszáz
méternyi mélyben… Az embereké,
a parányi férgeké, akiket
a magasból már majdnem elfeledtünk.

IV.
Félelem és biztonság

Száll a gép és szól a Kisértő:
– A halál versenyt száll vele!
És sandán folytatja: – Különben,
nem is volna oly rossz! ugy-e?
Oly gyors, oly visszavonhatatlan,
oly könnyű volna!… – Gúnyosan
biztat s vígasztal, s épp azért nem
ijeszt meg, mert igaza van.

Igaza van, sokszor kivántam
s most talán itt a gyors halál.
A szárnyra nézek: leszakadhat;
a propellerre: tán megáll…
– Még tíz-húsz évnyi földi kínért
egy perc! vagy annyi se!… –
Öt-hatszáz emelet magasból
nézek lefele.

Öt-hatszáz emeletnyi égből
nézem, a föld hogy elmarad.
…S látom, hogy felrobbant a gép és
zuhan, és látom magamat:
– Az istenségit!… – S különös, hogy
mégis oly józan maradok:
csak az agy tudja a veszélyt,
a szív nyugodt.

Az agy csak tudja, hogy lehet baj.
– Nem lesz! – dörög választ a gép.
– Nem lesz, – sugja a test, de ujra
kisért a lelki gyöngeség:
– Tán jobb is volna… végleg… oly gyors… –
Lenézek a rémületes
mélységbe, s minden porcikámban
érzem, hogy mily fölösleges

töprengeni, vizsgálni ezt-azt:
gyáva és hős itt egyremegy,
a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet;
s ez a jó: az, hogy nincs segítség:
ez az igazi béke és
biztonság a biztos veszélyben,
megváltó megkönnyebbülés:

Mindig mondtam, hogy él a vas,
mindig mondtam, hogy minden él:
valaki visz most, az anyag
vagy valamely más nagy Vezér!
Óh boldog kiszolgáltatottság!
„Sorsod elindult, rabja vagy."
Sohse tudtam ily tisztán hinni,
sohse voltam még ily szabad.

V.
A motorok

Ilyen bőgést! – Két óra óta
üvöltenek már odakint
a nagy motorok, iszonyú
fantasztikus állataink,

a három óriási fej,
három fekete gépbivaly
s orrukban láthatatlanul
forog a részeg légcsavar.

Itt vannak… Kijöttem, előre,
cigarettázni… Igen, itt
mennydörög egy-egy jobbra-balra,
legelől meg a harmadik,

a harmadik, melyet nem látni…
Bőgnek és dolgoznak veszett
gyönyörűséggel, s én szeretném
megsimogatni fejüket,

cirógatni, megveregetni
hálásan, barátságosan,
mint derék lovait a gazda…
– Ha már rátok bíztam magam,

hát vigyetek, jó motorok,
vigyetek országok felett,
vigyétek tíz tonnánkat oly
könnyen, mint szél a levelet,

vigyetek, szárnyas bivalyok,
a Dunán s az Alpokon át,
vigyetek akárhova… Ez már
német föld… Vigyetek tovább,

föl, magasra, még magasabbra,
uj s uj tájakra, vigyetek,
csavarogjuk be egy kicsit
a hihetetlen egeket,

s bőgjétek szét örömömet,
vas-angyalok, barátaim,
azt, hogy jó, hogy jó, hogy milyen jó
még csodálkozni valamin.

VI.
A harmadik ugrás

Egy ugrás: Bécs… Utána Salzburg…
Münchenbe vitt a harmadik…
S már megint száll az óriás gép
s meg se fog állni Zürichig;
jobbra-balra a két ezüst szárny,
megint bőg a három motor…
Már összeszoktunk s jó barát a
vihar, mely fölkap és sodor.

Ráérek bámészkodni, hosszan…
Egy perc: a Starenbergi tó,
még egy: Ammer-see… Hogy szerettem
volna itt járni!… Szétcsapó
térképe messzefut a tájnak:
ott a Wetterstein teteje,
jobbra távcsőn a Duna csillog,
alattunk a Lech mezeje.

Micsoda kép, mily gazdag és nagy!
Mennyi szép! s mind hogy elmarad!
Országok díszletei jönnek
s tünnek el néhány perc alatt;
mint ha a mozi söpri őket,
fut a sok kép, egyszerre száz…
Kincseket halmoz s szór az út, e
tékozló összefoglalás.

Kincsek, szemem kincsei, tájak,
hogy tartsalak meg titeket?
Haszontalan szépség, talán ma
sem bűn tisztelni a neved:
meg akarlak őrizni! S az fáj,
hogy a rétből elvész a fű
s hogy ily tömegben a magasból
csak árnyék minden gyönyörű.

Csak árny, mondom, mindez csak árnykép,
csak kisértet… S az elhagyott
tájak kincséért máris ujra
épp annyi kárpótlást kapok:
a Bodeni tó ránctalan zöld
tükre ragyog a gép alatt.
– Nézzétek: látni, hogy ütik fel
orruk a vízből a halak! –

Csakugyan, mily jól látni! Nyíló
gyűrűkben pattogzik a víz…
Kétoldalt megvillan a Rajna –
s városok, tán tizenöt is,
egyszerre mind! Konstanz! s a többi!
áhított, távoli nevek!
S elnevetem magam: – A Maggi!
Most szállunk el a gyár felett… –

És nézek hátra: hol a sok szép?
S előre: igen, ott, elől!
Az imént még… s már veszve? vége?
Ami messze volt… ott a Cél!
Ott a Cél! Ott!… s mire kimondom,
már itt… túlközel! túlhamar!
Bolond varázsló bolond álma
ez a tündéri zűrzavar.

S már szállunk, szállunk lefelé
a levegő mesebeli
üveghegyén, melyre fölvittek
a vas s a tűz angyalai…
Már lent vagyunk, futunk, megállunk,
már föld van a talpam alatt…
Ember vagyok… Mégis úgy érzem,
hogy levágták a szárnyamat.

VII.
Az este elé

Elém gördülhetsz, szent Erő,
kínálhatod ujra
érc-szárnyaidat,
három szived
döreje most már
gyász-zene nékem.
Eddig előre
fölfele hoztál,
most visszafordulsz,
hazaviszel.
Látom a reggelt,
az ifju napot,
vele együtt hágtam égre,
vele együtt kell most bukni.
Öregeknek
könnyü a vég,
de én még fiatal vagyok,
de még dél veri arcomat,
s itt, az idő tetején
fáj legjobban az este,
innen, az út közepéről
leghosszabb a halál:

Röpíthetsz, ragyogó szárny, –
föld fele hajlik már a nap
és estére a mi
égi utunk is
ott végződik, ahonnan
indult,
a porban.

VIII.
Vissza

Vissza!… Az út most lopja sorra vissza,
amit adott,
a póklábú városokat, a megnőtt
pillanatok
aranyát, felhők csodáit, a mélység
szédületét:
fájjon a búcsú, megsiratva szebb lesz
a veszteség.

Állj meg, vak motor, fagyj meg, robbanó tűz:
túlgyors a vég
s ahogy a sok fogy, úgy ér egyre többet
a maradék!
Kiáltanék: – Őrült gép, ne rohanj így! –
de a szavam
csak néma kín… S nem kell már az sem, ami
még hátra van.

Az se kell… Csak túllenni az egészen,
túljutni már!
– Ébredj, bolond! – szidom magam, az álom
annyira fáj.
Túlsokat láttam, túlsokat veszítek:
nem akarom!
– Ébredj, bolond!… – Zökkenünk és megállunk
a betonon.

IX.
Rabok

Mindennap megdördül a három
motor az erkélyem felett,
a gép itt megy s jön reggel-este,
a hangjáról ráismerek.
Most is jön, nézem s szinte most is
fent látom rajta magamat…
Ugy bámulok föl rá s az égre,
mint megváltójára a rab.

De csak egy perc, hogy gondolatban
szabadon repülök vele.
Őt is befogták, mondom aztán,
csak épp nagyobb a ketrece:
négy ország közt, ahogy egy inga
lökdösi, ide-oda jár…
Most ért fölém: – Hiába, rab vagy,
barátom, nagy vándormadár,

rab vagy, mint én, – gondolom, és mig
az esti Pasarét fölött
a gép a kigyúló magasban
Mátyásföld felé mennydörög,
fáradt szemem előtt a mélység
nyitja meg sötét beleit,
a sírt, hová minden hus és vas
egyszer visszatemetkezik.

– Te is csak vágy vagy, szárnyrakelt érc! –
Nézem az alkonyi eget…
Szeretnék valakit, nagyobbat,
győzteset… Egyre nehezebb
a pillám… Valakit… S megindul
velem a terrasz, szédülök…
Már repülünk… Ez nem az erkély,
nem az visz!… Csillagok között

szállok, igen: érzem, a zengő
űrben hogy rovunk körre kört,
akire nem gondoltam, ő visz:
a nagy repülőgép! a Föld!
Ő visz, az élő, óriás, az
isteni Föld!… S egyszerre mint
bilincs csukódik szárnyainkra
a kör, melyben utunk kering:

és látom: ő is rab, a Föld is,
a Föld is csak egy vágy… Az űr
és az idő suhog köröttünk
tengerként s győzhetetlenül:
az üres örökkévalóság
súgja felénk rémületes
szemeivel, hogy a halálon
kívül minden fölösleges.

Azt súgja, hogy nincsen menekvés,
hogy minden út hozzá vezet
s a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet,
hogy sokszoros rabok vagyunk mind
és a legnagyobb rab a vágy…
És lassan visszaindulunk és
leszállunk a felhőkön át

a kertbe… Ez már csak a terrasz,
az visz… nem, már nem is inog…
Fölnézek: – Hol a repülőgép? –
Kisértetek, káprázatok
röpdösnek körül… Ott van, ott száll,
már csak az a fekete kis
légy, ott, az égre fölragasztva!…
Most eltünt… eltűnünk mi is,

mind eltűnünk, egész sötét van…
Amig vágyik, mindenki rab.
Isten veled, szárnyrakelt lélek,
nyugodj meg, szárnyrakelt anyag!
Reggeltől estig menekültünk
és nem jutottunk sehova…
Eh, rágj meg rozsdás-férges száddal,
rágj már szét, örök éjszaka!