Megnyugvás






5






10





15






20






25





30






35

Beteg voltam, öt napon át feküdtem
s mert semmi okosabbat nem tehettem,
néztem, Idő, hogy dolgozol köröttem.

Öt éj, öt nap folyton figyeltelek,
de elbujtál, s csak mint kísértetet
éreztelek a műveid megett.

Csak a munkád éreztem szakadatlan,
azt, hogy ha ébren voltam, ha aludtam,
kevesebb lettem minden pillanatban,

s tudtam, lejárok, mint egy szerkezet,
mert folyton lopja belőlem kezed
a perceket s a másodperceket.

És töprengtem rajtad, te Érthetetlen,
s hasonlatok seregét épitettem,
hogy rabul ejtselek a ketrecükben.

S megfogta tested a szó és a kép,
de csak úgy, mint az üres árnyakét,
velük változtál ezerfélekép

és minden voltál: voltál bölcs, buta,
tér, forma, függvény, isten, fizika,
de mindig valami automata,

az élet gépe, megállíthatatlan,
s mégis a halál minden mozdulatban,
dobogó szívekben és csillagokban.

És elrémültem: – Te irtóztató,
nincs szörny, nincs hóhér, hozzád fogható,
te mindenütt mindig jelenvaló,

te kezdtél el s te hozod meg a véget,
teremtőm vagy és te vagy az itélet
bűnömre, a Te bűnödre, hogy élek! –

Elhallgattam… S életem orvosa
csak járt tovább, életem gyilkosa,
csak járt, csak járt az ős automata:

csak multál, Idő… S lassan rendbejöttem
s most gyógyultan és mégis betegebben
gondolok rád, percenkint öregebben:

Halál, mintha nem volnál, úgy teszek,
megnyugszom benned s elfelejtelek.
(Okosabbat aligha tehetek.)