Tél





5





10





15





20





25




30





35

Íme, csak pénz kell, egy kis nyugalom
s már jó a séta a hegyoldalon,
frissebben mozgok, a fagy engedett,
nem szorítja ökölbe testemet
a kimerült és görcsös akarat.
Könnyű vagyok és biztos és szabad.

Csak egy kis pénz, s már mozdul a gyanú,
hogy nem voltam én mindig szomorú
és a remény, hogy nem mindig leszek.
– Mennyit rágalmaztam az életet,
– gondolom, – pedig szép is… Csakugyan…
Vagy most csapom be igazán magam? –

Kerekre nyitom a szemeimet
s úgy nézek körül, mint egy kisgyerek,
szinte peng az üvegkemény világ,
de rajtam egy meleg hang csendül át,
hogy jég s kő pattan, törik az acél
s nem a szabadság ereje a tél.

– Nem ez az erő, – mondom, és nagyot
roppan talpam alatt egy befagyott
kis tó, hártyás, útszéli pocsolya…
– Mindegy, – kiáltom, – jön a tavasza:
a lábanincs jég holnap járni fog,
a szárnyanincs víz holnap szállni fog! –

Óh élő víz, puha és bölcs erő,
te mindig mozgó, mindig pihenő,
édes egyensúly, lengő nyugalom,
a te példád vezessen utamon,
hadd legyek könnyű s erős, mint te vagy,
hadd legyek, mint te, biztos és szabad!

Mindig! Mint ma!… – S eszembe jut a pénz:
– Az teszi, – mondom, – a pénz az egész!
A pénz!… – S egy hang gúnyosan fölnevet:
– Megint rágalmazod az életet? –
Nem, nem!… Vagy mégis?… Bennem a hiba…
Szörny tél, elmúlsz-e rólam valaha?!