|
Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél s tüzes vasként égettek szavaid: – Mindenről szóltál, költő, végre már a hazádról is mondhatnál valamit! – Üzentél s nem tudod, hogy megkinoztál, hogy pörlekedtem magammal s veled. Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ sürgetve néz rám óriás szemed. Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa helyett ünnepit s mégis igazat? Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt, amivel egykor megtagadtalak, de az utat is, mely – barátaimmal – visszavitt hozzád, hogy a ma mögött minden viszályban, minden kicsiségben meglássuk azt, ami nagy és örök. Kérdeztél és szóra bírtad a némát, kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok, azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország, azt, hogy szeretnek a fiatalok, hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett és ha fájunk, magunknak és neked, most már bent fájunk, bent és irthatatlan, mint élő testben az élő ideg. Tieid vagyunk és te a miénk vagy, s most, az idő s a szellem ünnepén értheti meg talán legjobban egymást a régi hitvallás s az új remény: a száz évnek, melyre ma visszanézünk s amely oly nagy volt s mégis oly rövid, az ember volt a teste és az őre, a nép, mely itt köröttünk küszködik. Óh, másik hazánk, Földöntúli Ország, emlékező és illanó Idő, a múlandó lét benned tartamot kap és szellemmé és öröklétbe nő; de neked is föld kell! s földed: az ember! a sok ember! a nép! a hús! a vér! a szent állat, mely az alacsony földet túrja s a magas istenekig ér! A szent, nyomorult, elesett magyar nép, a magyar időt csak az őrzi meg! Őket kell látnunk, a távollevőket, a szépből s jóból kintrekedteket, a milliókat – bár sohase jutnak e csarnokokba: nélkülük ez a mai ünnep s az örök Magyarország csak egy ábránd hűlő káprázata! Urak és hősök, a ti véretek kevés megtartani a nemzetet, de a költő nem gyászt s nem új világot, nem villámokat kér ma tőletek, szivet kérek millióink szivének, kérem lelketek néma esküjét: tudjátok, mire! – A perc rám emelte s én rátok fordítom a sors szemét: Nézz reánk, népem óriás szeme, ne hagyj nyugodni, lelkiismeret, vizsgáld, mit teszünk, vezess, adj erőt, hogy képviseljük az egész nemzetet! – S most zendülj, ünnep, játék, eszme és szó ünnepe, lobogj határokon át, nőjj össze munkás hétköznapjainkkal: köszöntünk, Szinház, szép tündérvilág! Nemzet Színháza, lelke, hallgatózz, föl, a magasba, s le, a gyökerekig, s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét, amit e nép akar és álmodik; az időben élsz: élj, amíg a nemzet, s mutasd, mik voltunk, vagyunk s mik leszünk, az örök népet, melynek áramában mi csak mint egy-egy hullám lüktetünk. |