|
Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza. Nem ismerlek, nem láttalak soha, nem tudom, van-e bűnöd és mi vár, börtön, szabadság, irgalom, halál, – közönyöm akkor figyelt föl reád, mikor a harcot nem bírtad tovább. S akkor egy kicsit megszerettelek, ahogy néha ellenségeimet is szeretem… Nem láttalak sose, mégis együtt jöttünk hazafele: úgy éreztelek, mintha én magam léptem volna fel, te boldogtalan, mintha én magam szálltam volna a vonatra, mely idegenből haza- hozott: láttalak és éreztelek és elképzeltem minden percedet, reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt, összeomlást és megkönnyebbülést, mindent, amit csak érezhet, aki annyi csalódás után leteszi rossz fegyvereit s megadja magát. Bukásodban figyeltem föl reád s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég, erő is kellett, nemcsak gyengeség. Erő is kellett s kellett becsület és tisztaság… A régi éveket majd megítéli az, aki előtt most meghódolni mégis volt erőd, én azt dícsérem benned, ami ott idegenben megszállt s hazahozott. Meghalni van föld másutt is… Szegény, te mégis itt vagy… S akárki vagy, én már tartozom valamivel neked és példádért, mely megerősitett, azt kívánom cserébe, hogy találj több emberséget, mint amennyi jár. |