Vers és valóság
Amikor 1918 végén a katonaságtól szabadulva a forradalmas Pestre jöttem, diákkori könyveim java részét magammal hoztam. Ami nem kellett, vagy nem nagyon kellett, azt otthon hagytam Hajnalka húgomnak. Később rendszeresen küldtem neki olyasmit, amit nélkülözhettem, vagy amiből több volt. Nagyobbrészt mindamellett szánalmasan keveset és olyasmit, amit ma szánalmas hulladéknak mondhatok. Először német, aztán francia könyveket, végül valamicske angolt is. Amikor ő tüdőbajban úgy 32-33 éves korában rettentő szenvedések után meghalt, 1 édesanyám egy idő múlva felhozta könyveit, azt gondolván, hogy nekem fontosak. Hát csakugyan, még olyan is akadt benne, ami fontos volt, s ami ma is a könyvtáramba került. Igen sokban találtam mindenféle szótári és egyéb gyorsírásos bejegyzését. Pocsék, széthulló, régi nagy francia szótár és sok egyéb akadt köztük. Most nagyon bánt már régóta, hogy olyan könnyen belenyugodtam anyagi és másfajta tehetetlenségembe, és így nem segíthettem rajta. Anyám két nagy, úgynevezett cukorládában hozta fel a könyveket, már a Volkmann utcába. Hosszú napokig nem bírtam, nem mertem felbontani. És szégyenkezésemről, bánkódásomról szól a vers. […] Megírásához költői kulcsszó volt ez a kettő: „két láda szó” és az, hogy „Németország: egy wörterbuch”. Fájdalmasan elsírtam magamat, mikor ezek a kifejezések eszembe jutottak. […] A végén higgadtan, de épp úgy káromkodom, akár A Sátánban.