Varázsló illatok






5





10





15





20






25





30





35





40






45





50





55





60

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben
        laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
        össze, s a furcsa gyüjtemény

hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
        hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
        más világokba vigyen el.

Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
        a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
        ünnepelni merészkedett,

hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
        hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
        vagy zenét a forgó lemez.

Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
        és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
        az illanó esszenciák,

puhán és halkan és édesen, mint az élet
        vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
        úgy lebegek a semmiben,

ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
        izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
        tolja szét a határait.

Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
        szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
        s ahogy beiszom lelkedet,

megint ott járok az arab sikátorokban,
        a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezü ember
        és ezer más csoda között,

aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
        illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
        édes emléke énekel.

Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
        Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
        te Sába királynője vagy,

s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
        csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
        angyalok közt egy röhögő

fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
        dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
        Torma s a halvány Rezeda.

Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
        bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
        és úgy szeretek játszani,

ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
        mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
        rabságom hadd felejtsem el:

hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
        hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
        egy percnyi elragadtatás.