|
Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben laknak két doboz fenekén: ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem össze, s a furcsa gyüjtemény hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra, hogy szórakoztasson, ha kell s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom, más világokba vigyen el. Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot, a beteg agyat és szivet, a Költőt, aki a szagokat legelőször ünnepelni merészkedett, hallottad biztosan, de ma már meg sem érted, hogy mi van abban beteges, hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás, vagy zenét a forgó lemez. Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok és puhán, mint a túlvilág, előborzonganak törékeny börtönükből az illanó esszenciák, puhán és halkan és édesen, mint az élet vagy mint a halál, hidegen, s nemsoká, mintha én magam is párolognék, úgy lebegek a semmiben, ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen izgatott érzék működik s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe tolja szét a határait. Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből szálljatok és meséljetek: Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból, s ahogy beiszom lelkedet, megint ott járok az arab sikátorokban, a muszki gyékénnyel födött utcáin, boltok és a háromkezü ember és ezer más csoda között, aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi illatözönnel fujva el Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május édes emléke énekel. Lángoló réteket terítesz szét köröttem, Kaliforniai Pipacs, utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál, te Sába királynője vagy, s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből csapsz felém, Erdei Fenyő, és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint angyalok közt egy röhögő fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás dögszagod, Asa Foetida, míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró Torma s a halvány Rezeda. Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint bűbájos mesék hősei a palackokba zárt óriás szellemekkel, és úgy szeretek játszani, ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban, mikor még alig volt mivel, oldozzátok megint szabaddá a világot, rabságom hadd felejtsem el: hadd felejtsem, milyen józan undorban élek, hisz úgy megritkult a varázs, hogy már éveket ér öregedő szivemnek egy percnyi elragadtatás. |