Magyarázat

Ćurković-Major Franciska
Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai
Második kelet-adriai út
(Részlet) 1

A Dalmácia tücskeihez című vers kiváltó oka egyrészt a közvetlen élmény, másrészt a Mosztári tücsökből már ismert tücsök motívum. 2
A költeményt tizennégy versszak alkotja, az egyes sorok négy jambusból állnak, azzal hogy az első három strófa első sora négy és fél jambus. A sorok rímelése keresztrímes. A vers három részre tagolható, mindegyik egy-egy, versszakokon át húzódó terjedelmes mondat, amelyekben az Éjszaka a vonaton vershez hasonlóan itt is megfigyelhetjük a nemcsak a sorokon, hanem a versszakokon is áthajló enjambementeket. A verset a kirándulás idején, a Budva és Cetinje közötti „ciripelő táj” motívuma, az ott hallott „tücsökzene” intenzív élménye indítja el a jelenben, de miután az első strófában a tücsökhöz fordulva megszólítja azt, visszatér a közelmúltba, amikor a Karszttól kezdve az egész utazás alatt mindenütt kísérte őket az ismerős hang. A kezdeti, tájra történő utalások, a városok, növények neveinek felsorakoztatása egy mondat, amely az első két versszakon túl a harmadik első sorára is áthúzódik. Ezután újabb mondat indul, ugyancsak múlt időben. Hiába szerette volna látni a tücsköt, nem találta, csak a hangja volt jelen a tájban. A hetedik versszak kezdetén megszólítja a tücsköt, majd a cím ellenére a vers szinte hétharmad részében következetesen egyes számban beszél a tücsökhöz. Láthatatlan voltában metaforákkal helyettesíti be a kis rovart: lüktető bogárnak, titokzatos zenésznek nevezi. Az egész versben azonban nem elsősorban a tücsök, hanem a hangja áll a középpontban. A ciripelés lényegének megragadása, leírása, visszaadása izgat bennünket, mert úgy érezzük, ha erre rájövünk, akkor annak az ismeretnek is a birtokába jutunk, hogy mi az, ami miatt ilyen hatást kelt a tücsökzene, hogy miben rejlik a varázsa. Legelőször azt vesszük észre, hogy a dalmáciai tücsök hangszíne más, mint az otthoni tücsköké, ha meg kellene határozni, azt mondhatnánk, hogy talán élesebb, sziszegőbb. Ezután azonban már nem a hang leírása, hanem a kiváltott asszociációk következnek. A vers ezeket sorjázza: impozáns színskálát állít fel metaforákból: a sziszegő zene hangjától és a gyors dzsessz ütemétől kezdi, majd keménynek, a motorokéhoz hasonlónak, részegen zakatolónak, ércesnek hallja, ami berregésbe vált át, azután hirtelen tengerzúgássá fokozódik, hogy végül egészen váratlanul szörnyeteggé változzon. Ez utóbbi, ha nem is ijesztő, de bosszantó, amin már csak nevetni lehet, mert a konok jókedv, a hang ereje, szilaj irama ilyen megnyilvánulásában olyan megragadó, hogy mindenkit szinte megfertőz a boldogságával. A költemény hangulata itt szárnyalóvá, csapongóvá válik, akár ditirambusnak mondhatnánk, annál is inkább, mert a vers csúcspontján ki is mondja az anakreoni költeményre utaló szavakat: „tücskök, akiket valaha / »majdnem istenek«-nek hivott / a görög költő...” Ezzel a befejezetlen gondolatsorral zárul a költemény második része, mondata. Mintha eddig tartott volna a verset kiváltó elragadtatás. Ezután a vers harmadik, utolsó részében az eddigi múlt időből a jelenbe vált át, még egyszer megszólítva a „dorbézolás isteneit”, ezúttal itthonról, most már visszaemlékezve rájuk. A már bevált lehunyom a szemem trükköt alkalmazza, hogy szomorúságát, levertségét elhessegethesse magától, és hogy elhitesse önmagával azt, amit üzen a „millió / boldog őrűlt, [...] hogy élni jó.” A költő közösségvállalása a tücsökkel sorsuk hasonlósága alapján már a Mosztári tücsökben is látható, ahol testvérének vallja a tücsköt. Ekkor az azonosság vállalása a tücsökkel inkább a gondtalanság, a gondokkal nem törődésben nyilvánul meg. A Dalmácia tücskeihez című versben a gondtalan tücskök vidám, „duhaj dalt” daloló tücskökké válnak, a féktelen életöröm hordozóivá, akikkel a költő szeretne azonosulni, de oly mértékben, hogy az az életöröm ünneplése legyen, képtelen rá, ezért inkább derűért, vigaszért fordul hozzájuk. A tücsköktől talán azt tanulhatjuk meg, amit a vers is hangsúlyoz, hogy „élni jó.” Később a Tücsökzene létrejöttében egyrészt talán a Mosztári tücsökben és a Dalmácia tücskeihez című versben elmélyített tücsök magatartást, az élet szépségének igenlését mindenek ellenében, másrészt a „csak azért is énekelek” költői magatartás is szerepet játszhatott. Ha a tücsköt – a Kelet-Adrián a kabócát – mint a világosság és sötétség komplementáris pár szimbólumát értelmezzük, akkor számunkra az éjszakai hallgatás és a nap hevén történő ciripelés újabb magyarázat lehetőségét kínálja. 3 Vagyis a költő kapcsolatát mind a világossággal, tehát tisztasággal, erővel, szépséggel, mind pedig a sötétséggel. Az előbbihez vonzódik, ez az életeleme, míg az utóbbi valamilyen módon veszélyezteti, s ettől fél, szabadulni kíván tőle. Ha összekapcsoljuk a tücsökről mondottakat a Menyhért Anna által Platón Phaidrosz dialógusából idézettekkel, vagyis, hogy „a tücskök valaha emberek voltak, akik a Múzsákat hallgatva” daloltak, és ha ezt a gondolatot továbbvisszük, akkor fölmerül a kérdés, miért másmilyen „élesebb, mint nálunk” a déli tájak tücskeinek zenéje? 4