Dalmácia tücskeihez






5





10





15





20






25





30





35





40






45





50





55

Mintha a föld zenéje volnál,
nyelve a fáknak, kis tücsök,
úgy megzendült tőled a táj
Cetinje és Budva között,

úgy megzendült a hegyek alja,
mikor a kopasz Karszton át
megint az Adriához értünk
és agavék és fügefák

vettek körül és pálma, ciprus…
Gyujtogatott a déli nap
és mindenütt kerestelek
és sehol se találtalak,

mert hang voltál csak, élesebb,
mint nálunk, sziszegő zene,
részegebben zakatoló,
mint a gyors dsesszek üteme,

hang voltál, kemény és konok
s érces, mint a motoroké,
és elkisértél még soká
Raguza, Korcula felé

s ott is, másutt is, mindenütt
hallgattam duhaj dalodat
s fán és bokron kerestelek
és sehol meg nem láttalak,

és te csak zengtél, lüktető
bogár, titokzatos zenész,
és a dalmát szigeteket
felkapta ez a berregés,

szárnyára kapta, vitte, – ha
lehunytam a szemeimet,
tengerzúgássá vált a föld
s a felhőkbe emelkedett,

s ha bosszantott is néha már
ez a szörnyeteg muzsika,
nemsokára nevettem, oly
szilajon szállt az irama,

úgy szállt a ragály, úgy sodort
primitiv boldogságotok,
tücskök, akiket valaha
„majdnem istenek"-nek hivott

a görög költő… Óh örök
dorbézolás istenei,
de jó rátok gondolnom és
emlékezetből hallani,

még egyszer, itthon, messziről
idehallani hangotok:
mert csak lehunyom a szemem
és újra köztetek vagyok,

ott, lent, ahol a déli nyár
– mintha szomorúságomat
cálfolná – azt harsogja, hogy:
„Nincs igazad, nincs igazad",

s félig már itthon is hiszem,
amit ti, tücskök, millió
boldog őrűlt, hirdettek: azt,
hogy élni jó, hogy élni jó.