Megint anyámnál





5





10





15





20





25





30





35

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:
van még közünk egymáshoz? Idegenebb
nem lehetek már senkinek,
idegenebbet nem találok
nálad, anyám.

Elhagytalak, s most is egy éjszakára
vert csak vissza hozzád a szenvedés,
istentelenség minden szavam, és
mindent, amitől óvtál, szeretek,
s élek nehéz, bolond szerelmeket.

Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam
magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,
szétzüllve s hazafájva, mint a vert
emigráns, aki titkon visszavágyik,
de daccal viszi sorsát mindhalálig.

Anyám, utált háború vagyok én,
s csak a lemondás adhat már nyugalmat.
Te vagy a nyugalom, édesanyám, –
túlegyszerű és majdnem idegen,
néha mégis csak te kellesz nekem.

Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,
mert benned bíztam eleitől fogva,
s ha olyat tennék, amiért fiam is
hóhérkézre juttatná fejemet,
föloldana egyszerű szived.

Anyám, te vagy a végső menedék:
együgyüséged, sok-sok babonád,
öreg, rossz tested, naiv örömöd
s ez az örök, állati szeretet
leszedi zörgő fegyvereimet,

míg imádkozol értem… Te tudod,
minek az ima… Óh, takarj be, altass,
altass el! Reggelig tiéd vagyok
megint, mint régi gyermekéveimben,
s tudom, te mindig az enyém maradsz,

mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.