Szabó Lőrinc a kötetről

Interjú az íróval 1

– Mostanában, hogy új könyvem a Különbéke megjelent a szokottnál többször kérdezik tőlem érdeklődő „laikusok”, hogy hogyan és miért írok verseket. A t. Szerkesztőség is hasonlót kérdezett a közönség nevében: mit akartam kifejezni azzal a közel kétszáz oldalnyi költeménnyel?
– Hát istenem… azt, amit a többivel. Meg akartam érteni, és meg akartam magyarázni magamat, „viselt dolgaimat”; ezenkívül igyekeztem megformálni, megőrizni, emlékbe eltenni néhány tapasztalatot, élményt. Mindkét cél elég természetes, eléggé emberi.
– Minden versemet önéletrajz-töredéknek érzem. A negyedfél év alatt, 2 amíg ezek a darabok megíródtak, természetesen sokkal több minden történt velem, mint amennyiből beszámolni sikerült. Egy teljes életrajzhoz rengeteg írás kellene, százezer vers és tízezer esztendő. A kép tehát, amit adok, hiányos. A bajon összefoglalással, áthidalásokkal próbáltam segíteni: sűrítéssel. Sűrítés a nyelv is, amelyen az egyes versek szólnak, sűrített válfaja az élő beszédnek. Lélektanilag és esztétikailag nagyon igaza van a németnek, amikor Dichter-nek sűrítőnek nevezi a költőt.
– Örülnék, ha kötetem meggyőzné költőtársaim egy részét arról, hogy a természetes emberi nyelven (tehát a megértetés legkilátásosabb eszközével) is el lehet versben mondani minden ún. magasrendű és komplikált dolgot; a közönséget pedig arról, hogy a líra is lehet olyan érdekes és tanulságos, mint a Pletyka, 3 a Kalandregény vagy a Pszichoanalízis.

(1936. május 24.)

Részlet „Az irodalmi pesszimizmus egy része tényleg csak szellemi tunyaság és konvenció” címmel adott nyilatkozatából 1

Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságát, s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és éleslátásom időnként határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.

(1938)

Részlet a Költő a verseiről rádióelőadásából 1

Hat évig írtam a Te meg a világ verseit, csak 1932-ben jelentek meg könyvben. Ekkor már nagyjában sokszor rendben voltam magammal, nappali világosság vett körül, a világosság egyre nőtt, de vele nőtt a környező sötét is. 1936-ban új könyvem jelent meg, a Különbéke; tavaly megint egy [olvashatatlan betoldás]: Harc az ünnepért. Az életemet írtam bennük, azt írom azóta is. Vagyis, mint mondtam: perceket. Sejtelmem sincs róla, hogy a sok közül miért éppen ezt vagy azt a percet. Amit megformálok, azt megismerem, tudom, az szinte elválik tőlem, és mintha gyermekem volna, a maga külön életét próbálja élni. Jó esztendőben ötven-hatvan percet is sikerül megírnom; máskor, ha túl sok a gondom, tizet-tizenötöt. Úgy fogok meghalni, hogy verseim kis fénypontjait mind összeadva talán egy hétnyi időt, de talán még egy napnyit sem lát majd az életemből az, aki utánam néz.

(1939)

Részlet Babits műhelyében című írásából 1

Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a velejáró igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik a Vanitatum vanitast variálva ítélete az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy más irányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.

Részlet az 1945-ös Naplóból 1

Vergilius eleganciája, könnyedsége, puha, meleg és láttató írása, részletek iránti érdeklődése, édes árnyalatai. Megint sok klasszikust, latint és görögöt kéne olvasnom, akkor talán újra megtanulok szívből beszélni; most ájult vagyok, nehézkes; félek! S a félelem megrontja a költőt. Désinvolture – szabadság, feszélyezetlenség – az irodalomban: a legfőbb kvalitás, az elhitető erő előfeltétele! A Különbéke sok darabja arra mutat, hogy akkortájt voltam a legfeszélytelenebb költő. Mindennapi lenni és mégis emelkedett. Vajon összeegyeztethető a teljes közvetlenség a fenségessel is? A pátosz határai.

Tücsökzene
278.
Különbéke

Ördögöt angyal, a gonoszokat
gyűlöltem előbb, a gazdagokat;
aztán mindenkit. Megútáltam és
megvetettem az embert, az egész
földi förtelmet, s álmot, hiteket,
igazságot, a hiú képzelet
szépelgéseit, a bérenc agyat,
a bölcs s buta magyarázatokat,
tömeget, egyént. Aztán az idő
és a közöny, a fertőtlenitő,
lefojtotta öngyilkos lázamat:
harminchárom évnyi tapasztalat
után mint vigasztalan harcteret
jártam a mocskos, leprás életet:
Különbékém, keserű remete,
vállat vont és dolgozott: semmi se
vonzotta már, csak a kivételek
és – mint végső remény – a gyermekek. 1

Vers és valóság
[Tücsökzene 278., Különbéke című verséről]

A hatodik verseskötetem életrajz-pótló és hangulatilag-tartalmilag némiképp ismertetett összefoglalása. Nagyon felháborított, hogy a Különbéke címet a gyűlölködő világ újságíróilag aktívabb része politikainak minősítette.

Vers és valóság
[A kötetről]

Mit tudok róla összefoglalóan vallani? Elég jellemző, áruló a címvers, amelyet szándékosan tettem utolsó versnek. A magányba vonulás (Te meg a világ) valami kiegyezésfélévé enyhült, de talán még inkább meneküléssé, elbúvássá. Egy kötetben sincs annyi családi versem (gyermekvers, főképp „Lóci-versek”) és annyi, a hinduista eszmevilágot tükröző és azt mondákban, történetekben kifejező versem. Ezeket a verseket nagyon szorongatott helyzetben és nagyon nagy nyomás – sok idegen munka – alatt írtam, onnan a különlegesebb mértékű egyszerűség és természetesség is, és a témák teljes közel eresztése.