|
Becsuktam a könyvedet, nincs tovább. Az álom múlik, ébredek: mint elhagyott tájak a hazatért utas körül, úgy ködlenek, úgy úsznak még köröttem a verseid: új verseidet olvastam, barátom, este tíztől hajnali háromig. Most ébredek. S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt; a valóság magánya visszahódít és ami egy volt a fél éjen át, most kettéválik és mint két kisértet, nézi egymásban két élet magát. És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, hogy elvesztettél s elvesztettelek. Csak magamat tudtam méltónak hozzád és hozzám méltónak csak tégedet. Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, mondd, mért őrizzük frissnek a sebét? Ami akkor, rég történt, tévedés volt, ami azóta, kín és büszkeség. Ami akkor, rég, és azóta történt, dac és gőg nélkül most csak fájni tud; a fájdalom közelhoz, s a melegség, a régi melegség szívemre fut: most úgy érezlek, ahogy magam érzem, s a valóságot nem, nem, nem hiszem, és eljátszom, folytatom életünket, úgy, ahogy kellett volna hogy legyen: a tizenöt év mi volt, nem tudom már, csak ez a perc él, mely visszahozott: Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok, 35 hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! – Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok… Itt vagy… De hisz ez oly természetes! Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy és csak a tegnap folytatása ez. 40 Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom ez az egész… Csak vers!… De az se bánt… Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ magam mondom, mintha te mondanád… Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal… 45 Fel kéne kelni… S amit álmodok, úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva kint az erkélyen várjuk a napot. |