|
Megúntam a szomorúságot, kínozott épp elég soká, és most mint valami piszokra, úgy nézek bosszankodva rá, úgy nézek rá, mint ellenségre, ahogy kell, ellenségesen: legkönnyebb szomorúnak lenni s erre már nincs időm nekem. Nincs bizony, mert reggeltől estig gyerekeimért dolgozom, pénzem kevesebb, mint tavaly volt s szívem is megromlott nagyon, és ez már így lesz, amig élek, ezen csak rontani lehet, igyekszem hát kibírni mindent s nem bánom, hogy tönkremegyek: így mentegetem életemből ami menthető valahogy, és néha egy-egy kis időre már talán boldog is vagyok. |