Szabó Lőrinc a kötetről

Szabó Lőrinc levele Várkonyi Nándornak 1
Részletek

A Nyugat, a Napkelet, 2 kritika a „Sátán”-ról: ez a rész az a levelében, 3 ami miatt azt sejtem, hogy talán már írtam magának. Én nem tudom, mit akarnak, nem is fontos már, nem is haragszom. Osvátné 4 halála nagyon rosszul érintett. A Pécsi Napló cikkét pedig már láttam, csak nem tudtam, hogy magától való. 5 Annyira nem, hogy tulajdonítottam is valakinek, noha a Verlaine-résznél kissé elbámultam a szakszerűségen. Kérdezte véleményemet.

Hát, ami a „Sátán”-t illető részt illeti benne, [...]

(1927. május 19.) [...]

Tehát: ... illető részt illeti benne, természetesen nem vagyok bolond magával egyet nem érteni… (Most megint megzavartam magamat, kerestem a cikkét, de nincs sehol, úgy látszik, elhányódott valahol tegnap óta, pedig így, fejből, kevesebbet mondhatok róla. Mindegy…) Azt hiszem azonban, hogy némileg túlbecsüli az ún. nyers kimondásokat. Nagyon nehéz azokat művészetté formálni. Másfél évtizede szókimondó művészet a modern, de rossz is a legtöbb terméke, mert nem talál zártságot, formát, s mert fél mindentől, ami klasszicitást adhat. Fél? Fenét fél! Egyszerűen nem tud műalkotásig higgadni, láza csak láz marad: vallomás: gyónás. Hogy félhet valaki verszenétől, ritmustól, rímtől, akármitől, ha ura a formai eszközöknek? Akkor fél, ha szolgája! Vagy ha használásuk esetén szolgája volna! Így marad aztán, formatudás híján, töredéknek, vallomásnak, közlésnek, naplóbeszélgetésnek a sok-sok nagyszerű, modern művészi akarat. Modern alatt most az expresszionistákat és az azutániakat értem, s főként a magyarokat. Én igyekeztem e nyersességnek formát adni, a sorokban, kemény, erőszakos ritmusban, s még inkább az egyes versek vonalvezetésében, a kompozíció zártságában, igyekeztem lüktetővé tenni a párhuzamosságokat, hangzásban és építő-konstruáló felhasználásukban egyformán, vagyis: értelmet adni a szimultánizmusnak, formai értelmet, azaz igyekeztem eszközzé tenni s nem öncélúvá. Ugyanúgy a stílusnyersességeket, a naturalizmuson messze túlmenő durvaságokat: eszközzé oldani, hogy ne csak stílromantikából álljon a vers, lázas sorokból, amelyeknek csak szimbolikus értelmük van, s összességükben egy az értelmük: a belső, pillanatnyi káosz jellemzése. Nézze meg a legtöbb ilyen modern verset: a ruha lehántása után impresszionista majd mindegyik, pillanatfelvétel a lélek állapotáról, melyen szabadon, nyersen ömlik át minden élmény! De egyik soruk fölcserélhető a másikkal, egyik versük akármelyikkel. Egész kötetek mondják ugyanazt, de még csak nem is más-más oldalról. Rossz költők ezek, akik dogmákban élnek, s elméletben testvéreim: én értem csak igazán őket! Nekik az a büszkeségük, hogy „nem állnak meg félúton”, hanem ad abszurdum viszik a dolgokat. Pedig szamárság törvénynek tekinteni azt, hogy aki á-t mondott, az b-t is mondjon: hátha csak á-t akart mondani, vagy utána rögtön k-ra vagy z-re van szüksége a mondanivalójához? A mai modernek konzekvensek, ad abszurdum mennek: műveik valóban abszurdumok. Az elv hajtja őket, s nem a téma, nem a mű egyéni törvénye, nem az ösztön. Nagyobb formalisták a pedáns formaművészeknél is, ami azt jelenti, hogy irodalmunk irodalmiasabb irodalom a lart pour l’art-nál is, csak a manifesztumaik és a stílusuk mond mást. Élettől és kollektív hatáslehetőségtől nem a dadaizmus áll legmesszebb? Aztán: tartalmilag mily kevés, amit adnak! Kevés: vagy azért, mert, mint már mondtam, stílszimbolika az írásuk, vagy mert éretlen, pufogó, pubertásnívójú, öncélú forradalom minden akaratuk, emberi társadalmi szándékuk: forradalom a forradalomért: nem l’art pour lart ez is? Világmegváltás a világ meg nem értés miatt: nyafogás ez, nem férfiasság, csak éppen káromkodó nyafogás. Legszimpatikusabb, bár ez is terméketlen, bennük az elkeseredett fintor, a tehetetlenség érzésének kétségbeesése, ami viszont arra vezet a legtöbbnél, hogy terrorista legyen egyrészt, a fintoros gúnyt akarja a világra és esztétikára rászuggerálni, másrészt meg, hogy ne tanuljon, értvén most tanulás alatt úgy a kultúrát, mint a reális emberi megértés és tisztánlátás tőlünk telhető előmozdítását. Ezek a már nem is ifjú ifjak az élettől légmentesen elzárt dogmavilágban élnek, dekadens lázongásban, alapjaiban véve kulturálatlan, de minden új csodabogarat legelőször megszerző és szemérmetlenül leutánzó, mindig csak a maga visszhangját halló eszmeiségben – ó, nagyon távol minden szabadságtól, képzelt szabadságok bajnokai! Pátzay Pál barátom, maga is forradalmár valaha s most is, 6 a szobrászatban ó-radikálisoknak nevezi őket (mert megvannak a testvéreik a képzőművészetben is), szemben az új-konzervativizmussal, amelynek még nincs meg a kifejtett esztétikája, s nincs meg az esztétikusa, de amelyhez máris elég sokan közel érezzük magunkat. Értelmes forradalmiság, megkomolyodás, a forradalom kritikai megítélése: mintha ennek az ideje jött volna el, a próbálkozások után a megvalósítás kora. És sokkal szélesebb alapokon mindezt, mint a futurista stb. elzárkózottság szeretné!

Ez a nagyobbacska kitérés abból indult ki, hogy maga esetleg túlbecsüli a nyerseséget. Ne haragudjon rám: kissé, tudom, beleszaladtam a témába, amelyet tán el sem kezdtem volna, ha kéznél van a cikke. De, bár másokról beszéltem, visszafelé fordítva olyasmit is talál benne, ami azt mutatja, hogy én hogyan próbálom megítélni magamat, s mit szeretnék megvalósítva látni. Persze ez a téma rengeteg nagy – hosszú, intim beszélgetés kellene hozzá s a fenti pár sor nagyon is csak részlet. Azonkívül, az igazat megvallva, talán akkor sem tudnék teljesen precíz lenni szándékaimat illetőleg, ha szemtől szemben beszélgetnénk, mert nekem, s bizonyára mindenkinek, csak a már lezáródott munkáimról van véleményem, a jövőről csak homályos sejtelmem: például egy-egy versem után el sem tudom képzelni, hogy mi lesz a következő, mit lehet még írni a világból. Igaz, hogy ez a bizonytalanságom újabban kissé tünedezik. Isten tud igazat ezen a téren. Legjobb engedni az ösztönnek, amely okosabban gondolkozik, mint az ember. Mióta ezt felismertem, sohasem adok programot, s az eddigieket mindig megbántam: egyik sem tudott teljes lenni.

A „Sátán”-hoz még megjegyzem, hogy van benne néhány darab, amely teljesen eszmei: ezeket csak a gondolatkör kiegyensúlyozása végett vettem be, s mint verset nem szeretem. (Rablók kis cinkosa vagy, Három pillanat az Időben, s még néhány vers és pár vers részlet.) Legjobban szeretem a következőket: „Negyedóra…” [Negyedóra Isten és a Hivatal közt] „Operába indul…” [Operába indul az autó] „Grand Hotel Miramonti” (tátrai és Cortina d’Ampezzó-i emlékek keverése), „Térdre az elrabolt...” [Térdre az elrabolt élet előtt] „Az Antikrisztus...” [Az Antikrisztus szent aranya] „Az isten nem tud…” [Az isten nem tud elaludni] „Tárlat…” [Tárlat: a sátán műremekei] „A bazilikában…” [A Bazilikában zúg a harang] „Gyermekek…” [Gyermekek, tiétek a jövő] „Bérletjegy…” [Bérletjegy a MÁV vonalaira] „Ma még csak…” [Ma még csak zavaromat tudom elmondani] „Az isten összevissza…” [Az isten összevissza integet] „Amiért nemcsak templomokat…” – elég sok, ugye? Hát még ha hozzáveszek részleteket! Mint látja, nem vagyok túl szerény magammal szemben. Ezt a könyvemet nagyon erős és személyileg jótékony lecsapódásnak érzem, bár gyötrődéseim a téma körül ma sem szűntek meg. Irodalmilag – úgy hiszem – természetes folytatódásai a „Fény”-nek, amely sokkal színesebb, érdekesebb, lírikusabb, de sokkal kevésbé egyszerű, sokkal fiatalosabb és sokkal metafizikusabb embert mutat meg, mint a „Sátán”. Hangban és formában, mint minden könyvem, visszanyúlik az előző kötetbe is, a „Sátán”. A legjobb „Sátán”-t én különbnek érzem a legjobb „Fény”-nél.

Szeretném már egyszer látni magamat; látom ugyan, s igyekszem objektív maradni, de a magam becsülésében valahogy mindig jelen van a jövendő munkáknak előlegezett becsülés is, amit privátéletemben nem tudok kiküszöbölni, s ami kissé büszkévé tett, különösen régebben. Húszéves koromban, ezt utólag tudom csak, úgy jártam-keltem-beszéltem-ítéltem, mintha már mögöttem lett volna legalább annyi eredmény, amennyi most van. Ezt nem mondtam, nem hittem, nem vettem biztosra, el se gondoltam – de úgy cselekedtem, ami sok rossz megítélésre adott alkalmat, pedig inkább csak naivság volt.

Nem tudok én semmit, nem érdekel az egész irodalom… csak úgy beleestem ebbe az írásba… mérnök akartam lenni, meg pap és tanár: vicces, ugye? S most az a baj, hogy nincs állásom, nincs pénzem, nincs nyugalmam, csak rengeteg terhem és adósságom és idegességem. Isten magával! Jöjjön fel Pestre, addig is írjon egy kis beszámolót magáról, s amije van, küldje el a Pandorá-nak. Szeretettel üdvözli:

Szabó Lőrinc

Tücsökzene
263.
A Sátán Műremekei

Vágyak koldusát, kétségbeesés
őrölt s uszított, gyáva remegés
pénztől, holnaptól, s émely, undor a
napi robottól. Biztonság, soha
nem ismertem boldog tájaidat:
legszebb éveim mocsok és harag
lepte, kormozta! Sokszor gondolom:
nem voltam-e, mint a zenekarom,
őrült kissé ezidétt magam is?
Énekelni akartam, és hamis
skálák csavarták hangom; emberi,
és embertelen lettem. Valami
betegség volt ez, belső, iszonyú
tüzijáték s füstbefúlt háború,
zűrzavar, omló ideáloké,
csikorgó vágy, új s szent ábrándoké,
ördögűzés, maga is ördögi, –
versben: A Sátán Műremekei.

Vers és valóság
[Tücsökzene 263., A Sátán Műremekei című verséről]

A Sátán Műremekei – A negyedik kötetemet magyarázza. Örülök, hogy mocskosnak és haragosnak, kormosnak mondtam, legalább utólag, A Sátán Műremekei korabeli lelkiállapotomat. És hogy „hamis skálák”-at is említettem önkritikaképpen. Az „emberi” szóhoz hozzáértendő, amit a mondat eleje az „énekelni” után mond, hogy tudniillik akartam (lenni).

Vers és valóság
[A kötetről]

Az egész kötetről azt mondhatom, hogy élményanyaga majdnem egyetlenegy lázongó, keserű érzés, vagy ugyanaz az érzés a kábult levertség állapotában. A szerkezeti mód az egymás fölé halmozások használata révén egyszerűsödött. Az előző kötetben már itt-ott feltűntek korai jelentkezései ennek a versépítésnek. A háttérben mindenütt a Wagner-zenekarok és -ütemek (a Ringre gondolok) hatása dolgozik, 1 és az egész európai expresszionizmusé. Csodálom, hogy 1) ezeket a verseket engedték egy nagy napilapban, majd könyvekben megjelenni, és hogy 2) ezeknek alapján nem környékeztek meg a szél-bal titkos ügynökei. Az Estnél bolseviknek tekintettek, ami akkor még tetszett is lázongó kedélyemnek. Az egyes verseket kiváltó momentumok alig különböznek egymástól, a meggyőződés diktálta valamennyit, bármi volt a kiindulópont, gépiesen követte a reagálás rá és az ajánlott társadalmi csodabalzsam. Apósom, Mikes Lajos dr. a könyv megjelenése után a következő furcsa jóslattal állt elő: „Kedves Lőrinc, az oroszok hat év múlva Budapesten ülnek, és a maga könyvét kétszázezer példányban fogják kiadni.” 2 Én másfél év múlva kétségbeestem a kötet sivárságán és szociológiai primitívségén, de a költői technika sem tetszett már, megkezdtem a lassú átdolgozását minden addigi versemnek. Körülbelül egy-másfél évig semmit sem írtam, aztán mindent elölről kezdve olyan verseket kezdtem írni – amennyire tudtam –, amelyekből hat év múlva összeállt az első valóban igazi kötetem, a Te meg a világ. 3