Magyarázat

gyerek-város – 1907 és 1909. március 31. között Balassagyarmaton végezte el az elemi második és harmadik osztályát, a család a Templom (ma Szabó Lőrinc) u. 10. számú házban lakott az Ipolyhoz közel.

bigéz – Bige, népi játék. Mindkét végén hegyes kis fadarab, amelyet bottal a levegőbe pattintanak, és onnan elütnek mint a labdát.

tutajos tavasz – Ld. a Tücsökzene 73. Tutajon c. versét. A verset kommentálva felidézte e tutajozás élményét: „Az új, óriási árvíz idején egy kifogott pajtaajtóra ráálltam, egy kifogott léccel kormányoztam a tutajomat, és átkeltem az Ipoly túlsó partjáról az előző versben jelzett rét fölé. A víz talán félméternyi ezüst ragyogással öntötte el az alatta levő zöld pázsitot és a sárga homokutakat. Közben virágok hajoltak meg a tutajom előtt és szikrázott a nap. Csodálatos élmény volt az egész, alig bírtam megválni tőle. Álom és repülés egyszerre.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, s. a. r. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin, Lengyel Tóth Krisztina, utószó Kabdebó Lóránt, Osiris, Bp., 2001, 200.) Ld. Egy eltűnt városban: Emlékezés Balassagyarmatra, II. Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről c. részben.

korcsolyás tél – Ld. a Tücsökzene 45. A befagyott Ipolyon c. versét. A vers kommentárjából: „Édesapám hogy, hogy nem, egyszer vett számomra egy pár vaskorcsolyát. Addig saját magunk faragta és madzaggal cipőnkre erősített esetlen fakorcsolyával kísérleteztünk. Most nagy élményemmé vált a „repülés”, vagyis a korcsolyázás a szélben. És csodálatos volt látni az élő, mozgó halakat a jégtükör alatt.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, i. m., 195–196.)

felgyujtott macska – Lelkiismertfurdalást okozó történetét felidézte egy gépiratban fennmaradt hosszabb feljegyzésében. Megjelenése: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003, 265–267. Az írás végén felidézett „három esztendővel ezelőtti” városban tett látogatása ispirálhatta magát a verset is.


De a macska, a macska elégett!

Van Heinének, aki engem németre megtanított, egy húsz-harminc soros verse – azt hiszem, a Romanzero-ban – amelynek a refrénje így hangzik: „Doch die Katz’ ist gerettet!” Nem állok jót érte, mert nagyon régi ismerősöm ez a vers, de úgy emlékszem: arról szól, hogy egy macska vízbe esett, s egy játszadozó fiú utána ugrott és kimentette. A fiú belefúlt a folyóba, „doch die Katze, die Katz’ ist gerettet!” 1
Mikor először olvastam ezt a verset diákkoromban, nagyon megragadott a balladaszerűen lepergetett tartalom, s még inkább a vers nekem idegenszerű, cinikus hangja. Tetszett az egész, s mégis felháborított. Valószínűleg félreértettem, vagy egyáltalán nem értettem meg a gúny mögött a fájdalmat. Elég az hozzá, hogy bosszantott, mily szárazon kezeli Heine a tényállást, az emberhalált, s hányszor ellelkendezi rövid versében, hogy „a macska, a macska kimentve!”
Az én lelkemet azonban nagyobb bűn nyomja, mint amit Heine követett el, aki emberhalál mellett gúnyból egy macska életben maradásán örvendezett. Másfél évtizedig nem gondoltam rá, de mióta pár éve eszembe jutott, mindig fáj macskát látnom. Mert én 1907 májusában Balassagyarmaton délután fél három tájban részt vettem egy macska meggyilkolásában anélkül, hogy emberéletet mentettem volna meg vele, anélkül, hogy bármi szükség lett volna rá.
Az eset nagyon jellemző az állatok és gyermekek ártatlan kegyetlenségére.
Hétéves voltam, első elemibe jártam, sose tanultam, de mindent tudtam, amit tudni kellett, az iskola tehát nem teher volt, hanem szórakozás. Óra után nem haza mentem, hanem csavarogni az Ipoly partjára, lányokat lesni a lyukas híd alá, vagy a malom mellé az országúti árokba, melynek napsütötte oldalán naponta tucatjával fogdostuk össze az ideges testű, gyönyörű gyíkokat. Kis rabjaink számára aztán modern állatkertet rendeztünk be Jeszenszky báróék kertjében: a bárófiú cementes lakást építtetett, úgy rémlik az apja tisztiszolgájával a gyíkoknak. (Ott döglött valamennyi.) A liget, a gyíkfogás, a cirkusz körüli lebzselés, az Ipoly és a rét, az elhagyott távoli kőbánya, tavasszal az árvíz és télen a nagy korcsolyakirándulások: mind-mind végtelen sok szórakozást adott iskolán túli vagy iskola előtti időkben a testi-lelki cimboraságba keveredett gyermekbandának, de, noha az unalomnak még csak a nevét ismertük, mégis jólesett a változatosság.
Képzelhetik, mily örömet keltett tehát az egyik bandatag bejelentése: cselédjük előző nap este a kamrában idegen macskát fogott, s neki adta. Délben kivittük a bűnös macskát a malom és az Ipoly közti rétre a város alá, megkötöttük egy fűzfa tövéhez, s célba dobáltunk rá. Szegény állat életben maradt. Valahogy ki kellett végezni. Dobjuk az Ipolyba? Elsodorja a víz, s nem fogjuk látni a szenvedését! Hirtelen haditanács határozata lett, hogy el fogjuk égetni, elevenen. Most már nincs rá idő, szaladni kell haza ebédelni, de iskola előtt, fél háromkor találkozunk. A tűzhalál ötletének gazdája vállalta, hogy hoz petróleumot.
Emlékszem jól, mily transzban nyargaltam haza, hogy kaptam be az ebédet, s mily izgatottan futottam vissza, könyvek a hónom alatt, a találkozóra. Azt hittem, első leszek, de a többiek már ott voltak. Összesen talán öten-hatan lehettünk; név szerint csak egyre emlékszem, Pogány Andrásra, aki azért volt nevezetesség, mert egy hintó elütötte, ló és kocsi átment a hasán, de neki kutya baja se lett, s mikor az anyám adott neki egy tányér bablevest, teljesen rendbe jött. Ott volt a drót is az állat nyakára, s orvosságos üvegben a petróleum, amit a kamrából lopott a vezér.
A macska élt, sőt a kétórás kíméleti idő alatt szemmel láthatóan összeszedte magát.
Én rendkívül izgatott voltam, érdekelt a játék, de semmi sajnálatot vagy megbánást nem éreztem. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a macskát elevenen el kell égetni. Azonban nagyon szűkszavúak voltunk valamennyien. Gyorsan végeztünk. A drót egyik végét a fűzfa ágára erősítettük, a másikat ráhurkoltuk a macska nyakára. A nyomorult kis élet fickándozott, prüszkölt a ráöntött petróleumtól, amely megcsomósította a szőrt, és csepegett a bundájáról. (A szőre színére nem emlékszem.) Aztán meggyújtottuk, halotti csöndben. Nagy lobot vetett a láng, pörkölődött a szőr, az állat fújt, krákogott; másodszor is kellett petróleumot loccsantani a feketedő, élő testre, amely lassan megsült a dróton. Nem égett el teljesen, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy belepusztuljon a szerencsétlen jószág. A drótot leoldoztuk az ágról, s a holttestet otthagytuk a kutyáknak.
S mentünk szótlanul az iskolába, Kacskovits Márta kisasszony szabadkézirajz-órájára.
Megbánást ekkor sem éreztünk, csak valami szorongó, néma ünnepélyességet. Amit a bíró érezhet, amikor halálra ítél valakit. Ártatlanok voltunk, rettenetesek.
Érdekes, hogy a macskaégetésről soha szó nem esett közöttünk. De a banda csakhamar fölbomlott. Úgy látszik, öntudatlanul nem bírtuk elviselni a gyilkosság szemtanúinak jelenlétét: egymást.
Pár esztendeje, mondom, hogy először eszembe jutott ez az emlék. Nem is próbálom kifejezni, mennyire fáj. Ha rágondolok, nyakamon a drót, és rajtam ég a petróleum. És sajnálok minden macskát.
Felejteni is szeretném az esetet, de nem bírom.
A második elemi után elkerültem Balassagyarmatról, 2 s csak három esztendővel ezelőtt mentem vissza oda. Délután érkeztem, pár napot akartam ott tölteni. Elmentem az Ipolyhoz, a ligetbe, a malomhoz, a cirkuszsátrak helyére, fölkerestem volt tanítókisasszonyomat, aki ma méltóságos asszony. Nem ismertem rá semmire. Kerestem a gyilkos fát. Nem tudom biztosan, azt találtam-e meg. Körötte minden megváltozott. A város megnőtt, megszépült, az emlékezetes réten gazdag konyhakert virul, s az élet eltakarta a régi nyomokat. Doch die Katze, die Katz’ ist getötet!
Nem bírtam ki. Az éjfél utáni vonattal visszautaztam Budapestre.

Jegyzetek

1 Ez alkalommal idézi pontosan. (Friedrich Heine: Romanzero, Erinnerung.)

2 Valójában az elemi harmadik osztályát még Balassagyarmaton végezte.