gyerek-város – 1907 és 1909. március 31. között
Balassagyarmaton végezte el az elemi második és harmadik osztályát, a család a
Templom (ma Szabó Lőrinc) u. 10. számú házban lakott az Ipolyhoz közel.
bigéz – Bige, népi játék. Mindkét végén hegyes kis fadarab, amelyet bottal a
levegőbe pattintanak, és onnan elütnek mint a labdát.
tutajos tavasz – Ld. a
Tücsökzene 73. Tutajon c. versét. A verset kommentálva
felidézte e tutajozás élményét: „Az új, óriási árvíz idején egy kifogott
pajtaajtóra ráálltam, egy kifogott léccel kormányoztam a tutajomat, és átkeltem
az Ipoly túlsó partjáról az előző versben jelzett rét fölé. A víz talán
félméternyi ezüst ragyogással öntötte el az alatta levő zöld pázsitot és a sárga
homokutakat. Közben virágok hajoltak meg a tutajom előtt és szikrázott a nap.
Csodálatos élmény volt az egész, alig bírtam megválni tőle. Álom és repülés
egyszerre.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, s.
a. r. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin, Lengyel Tóth Krisztina,
utószó Kabdebó Lóránt, Osiris, Bp., 2001, 200.) Ld. Egy eltűnt városban:
Emlékezés Balassagyarmatra, II. Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről c. részben.
korcsolyás tél – Ld. a Tücsökzene 45. A befagyott Ipolyon c. versét. A vers
kommentárjából: „Édesapám hogy, hogy nem, egyszer vett számomra egy pár
vaskorcsolyát. Addig saját magunk faragta és madzaggal cipőnkre erősített
esetlen fakorcsolyával kísérleteztünk. Most nagy élményemmé vált a „repülés”,
vagyis a korcsolyázás a szélben. És csodálatos volt látni az élő, mozgó halakat
a jégtükör alatt.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, i. m., 195–196.)
felgyujtott macska – Lelkiismertfurdalást okozó történetét felidézte egy
gépiratban fennmaradt hosszabb feljegyzésében. Megjelenése: Szabó Lőrinc:
Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka,
Osiris, Bp., 2003, 265–267. Az írás végén felidézett „három esztendővel ezelőtti”
városban tett látogatása ispirálhatta magát a verset is.
De a macska, a macska elégett!
Van Heinének, aki engem németre megtanított, egy húsz-harminc soros verse – azt
hiszem, a Romanzero-ban – amelynek a refrénje így hangzik: „Doch die Katz’ ist
gerettet!” Nem állok jót érte, mert nagyon régi ismerősöm ez a vers, de úgy
emlékszem: arról szól, hogy egy macska vízbe esett, s egy játszadozó fiú utána
ugrott és kimentette. A fiú belefúlt a folyóba, „doch die Katze, die Katz’ ist
gerettet!” 1
Mikor először olvastam ezt a verset diákkoromban, nagyon megragadott a
balladaszerűen lepergetett tartalom, s még inkább a vers nekem idegenszerű,
cinikus hangja. Tetszett az egész, s mégis felháborított. Valószínűleg
félreértettem, vagy egyáltalán nem értettem meg a gúny mögött a fájdalmat. Elég
az hozzá, hogy bosszantott, mily szárazon kezeli Heine a tényállást, az
emberhalált, s hányszor ellelkendezi rövid versében, hogy „a macska, a macska
kimentve!”
Az én lelkemet azonban nagyobb bűn nyomja, mint amit Heine követett el, aki
emberhalál mellett gúnyból egy macska életben maradásán örvendezett. Másfél
évtizedig nem gondoltam rá, de mióta pár éve eszembe jutott, mindig fáj macskát
látnom. Mert én 1907 májusában Balassagyarmaton délután fél három tájban részt
vettem egy macska meggyilkolásában anélkül, hogy emberéletet mentettem volna meg
vele, anélkül, hogy bármi szükség lett volna rá.
Az eset nagyon jellemző az állatok és gyermekek ártatlan kegyetlenségére.
Hétéves voltam, első elemibe jártam, sose tanultam, de mindent tudtam, amit
tudni kellett, az iskola tehát nem teher volt, hanem szórakozás. Óra után nem
haza mentem, hanem csavarogni az Ipoly partjára, lányokat lesni a lyukas híd alá,
vagy a malom mellé az országúti árokba, melynek napsütötte oldalán naponta
tucatjával fogdostuk össze az ideges testű, gyönyörű gyíkokat. Kis rabjaink
számára aztán modern állatkertet rendeztünk be Jeszenszky báróék kertjében: a
bárófiú cementes lakást építtetett, úgy rémlik az apja tisztiszolgájával a
gyíkoknak. (Ott döglött valamennyi.) A liget, a gyíkfogás, a cirkusz körüli
lebzselés, az Ipoly és a rét, az elhagyott távoli kőbánya, tavasszal az árvíz és
télen a nagy korcsolyakirándulások: mind-mind végtelen sok szórakozást adott
iskolán túli vagy iskola előtti időkben a testi-lelki cimboraságba keveredett
gyermekbandának, de, noha az unalomnak még csak a nevét ismertük, mégis jólesett
a változatosság.
Képzelhetik, mily örömet keltett tehát az egyik bandatag bejelentése: cselédjük
előző nap este a kamrában idegen macskát fogott, s neki adta. Délben kivittük a
bűnös macskát a malom és az Ipoly közti rétre a város alá, megkötöttük egy fűzfa
tövéhez, s célba dobáltunk rá. Szegény állat életben maradt. Valahogy ki kellett
végezni. Dobjuk az Ipolyba? Elsodorja a víz, s nem fogjuk látni a szenvedését!
Hirtelen haditanács határozata lett, hogy el fogjuk égetni, elevenen. Most már
nincs rá idő, szaladni kell haza ebédelni, de iskola előtt, fél háromkor
találkozunk. A tűzhalál ötletének gazdája vállalta, hogy hoz petróleumot.
Emlékszem jól, mily transzban nyargaltam haza, hogy kaptam be az ebédet, s mily
izgatottan futottam vissza, könyvek a hónom alatt, a találkozóra. Azt hittem,
első leszek, de a többiek már ott voltak. Összesen talán öten-hatan lehettünk;
név szerint csak egyre emlékszem, Pogány Andrásra, aki azért volt nevezetesség,
mert egy hintó elütötte, ló és kocsi átment a hasán, de neki kutya baja se lett,
s mikor az anyám adott neki egy tányér bablevest, teljesen rendbe jött. Ott volt
a drót is az állat nyakára, s orvosságos üvegben a petróleum, amit a kamrából
lopott a vezér.
A macska élt, sőt a kétórás kíméleti idő alatt szemmel láthatóan összeszedte
magát.
Én rendkívül izgatott voltam, érdekelt a játék, de semmi sajnálatot vagy
megbánást nem éreztem. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a macskát
elevenen el kell égetni. Azonban nagyon szűkszavúak voltunk valamennyien.
Gyorsan végeztünk. A drót egyik végét a fűzfa ágára erősítettük, a másikat
ráhurkoltuk a macska nyakára. A nyomorult kis élet fickándozott, prüszkölt a
ráöntött petróleumtól, amely megcsomósította a szőrt, és csepegett a bundájáról.
(A szőre színére nem emlékszem.) Aztán meggyújtottuk, halotti csöndben. Nagy
lobot vetett a láng, pörkölődött a szőr, az állat fújt, krákogott; másodszor is
kellett petróleumot loccsantani a feketedő, élő testre, amely lassan megsült a
dróton. Nem égett el teljesen, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy
belepusztuljon a szerencsétlen jószág. A drótot leoldoztuk az ágról, s a
holttestet otthagytuk a kutyáknak.
S mentünk szótlanul az iskolába, Kacskovits Márta kisasszony
szabadkézirajz-órájára.
Megbánást ekkor sem éreztünk, csak valami szorongó, néma ünnepélyességet. Amit a
bíró érezhet, amikor halálra ítél valakit. Ártatlanok voltunk, rettenetesek.
Érdekes, hogy a macskaégetésről soha szó nem esett közöttünk. De a banda
csakhamar fölbomlott. Úgy látszik, öntudatlanul nem bírtuk elviselni a
gyilkosság szemtanúinak jelenlétét: egymást.
Pár esztendeje, mondom, hogy először eszembe jutott ez az emlék. Nem is próbálom
kifejezni, mennyire fáj. Ha rágondolok, nyakamon a drót, és rajtam ég a
petróleum. És sajnálok minden macskát.
Felejteni is szeretném az esetet, de nem bírom.
A második elemi után elkerültem Balassagyarmatról,
2 s csak három esztendővel
ezelőtt mentem vissza oda. Délután érkeztem, pár napot akartam ott tölteni.
Elmentem az Ipolyhoz, a ligetbe, a malomhoz, a cirkuszsátrak helyére,
fölkerestem volt tanítókisasszonyomat, aki ma méltóságos asszony. Nem ismertem
rá semmire. Kerestem a gyilkos fát. Nem tudom biztosan, azt találtam-e meg.
Körötte minden megváltozott. A város megnőtt, megszépült, az emlékezetes réten
gazdag konyhakert virul, s az élet eltakarta a régi nyomokat. Doch die Katze,
die Katz’ ist getötet!
Nem bírtam ki. Az éjfél utáni vonattal visszautaztam Budapestre.
Jegyzetek
1
Ez alkalommal idézi pontosan. (Friedrich Heine: Romanzero, Erinnerung.)
2
Valójában az elemi harmadik osztályát még Balassagyarmaton végezte.