Menekülés
 

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből,
szabad tengerre a hajó,
üvöltő rémségek között
tűzvert életemből ugy menekülök
feléd, szerelem, te hívogató.

A megváltás vagy: hűs habok –
Óh, messziség! Itália! Dél!
Még bennem lobog a rémület,
de visznek robogó kerekek
s a vágy már most elér.

Már most is szép, boldog, idegen
neved szellője zsong körűl,
és holnap őrjöngő szivem
megnyugszik drága sziveden
és felejt és örűl.

Óh, holnap! szabadság! végtelen!
S te, édesség, jóság, simaság!
Mögöttem még bőgnek a vészjelek, –
de ti már most ölelitek
az éj üldözött utasát,

már most ölelsz, gyönyörü béke,
már most, Adria lánya, te,
nyugodt fény az emléked és
uj biztonság és feledés
boldog igérete:

azt igéri, hogy kék, fehér
s arany ragyogás lesz a világ
és az isten jót is akar
és hogy várnak még fiatal
holnapok és csodák – –

Mint hajó a kigyulladt kikötőből,
éji rémektől részegen,
de fénnyel s hajnallal telítve
menekülök élő vizeidre,
remény és szerelem.