Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! –
Vakultan roskadok elébe.
Itt, valahol: hogy lássam: egész közel
s túlmessze, hogy újjam elérje.
Itt a nagy rima: rimánkodik
mindenkinek, akinek pénze van rá;
de most henceg, mert én sirok,
pedig üdvözíthetne, ha akarná.
Most henceg: nem tudja, hogy engem
fekete hadak küldtek előre:
– Ne dobj el, öröm! elég bitangnak
voltál már szeretője!
Ne dobj el: néked táncolok
s neked táncolunk mindannyian,
de bennem – óh csikorgó alázat! –
keserű századok dühe van:
kiéhezett remények parttörő
finise, áradó lovasok:
ma én vagyok a legnyomorultabb,
ma minden koldús én vagyok,
ma én vagyok a sok, a mind, a király,
a nyomoruság királyi gőgje,
s én mondom: te vagy a koldús,
mert nem vagy a király szeretője.