Csodálkozás
 

Tavaszi szaga van a sárnak,
a szem már keresi a fecskét,
átvilágít rajtam a nap
s úgy járom ismert utcáimat,
mint idegen tájat a vendég.

Mi történt itt? Úgy zeng, lobog
a kék, arany, a sárga, a piros:
az egész világ édes zavar,
az élet valami ujat akar
s mosolyog a tilos.

A remény, igen, az mosolyog
és mindjárt mennyi szép akad:
a pénztelen mát drága, ritka
tündérálommá ittasítja
a tovakéklő alkonyat.

A remény – óh, mily idegen már!
Fényglória cseng át a városon.
Ilyen hivő még sohse voltam,
ilyen könnyű még sohse voltam,
ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér,
ma csókolni fog valaki,
ma minden léggömb megszökik,
vakok szeme tüzesedik
s kinőnek a csonkák tagjai!

Ma a feltámadás napja van!
Az Úr visz, megnyílik a börtön:
föl, föl, az egekbe indulok
s ámulva nézem, hogy mozog
lélektelen testem a földön.