„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.” (Paul Graf von Hoensbroech: Das Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirksamkeit, I.B. 93. S.) „Tantum religio potuit suadere malorum!” (Lucretius, I. 101.) |
1 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 110 120 130 140 150 160 170 180 190 200 210 220 230 240 250 260 270 280 290 300 310 320 330 340 350 360 370 380 390 400 410 420 430 440 450 460 470 480 490 500 510 520 529 |
Első rész 1. gályarab: Toulon előtt, hazája előtt fogtuk le a szemét. 2. gályarab: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét! 3. gályarab: Levettük csörgő láncait; sírt, jajgatott a hajó… 1. gályarab: S már várta a zsák, a fekete zsák, s két szörnyű vasgolyó. 2. gályarab: Marseille előtt loccsant a hab; hajnal volt akkor is. 1. gályarab: S a tenger örök sírjába merült Johannes Textor is. 3. gályarab: Tíz évig élt velünk; szelíd volt a szeme, arca fehér; fehér, mint ősz haja, csupán csuklója volt csupa vér. Padhoz láncolva húzta velünk tíz évig az evezőt, azóta, hogy Innocentius gályára vetette őt. 4. gályarab: Innocentius pápa nagy úr királyok s népek előtt! 2. gályarab: De erősebb vár a mi Istenünk, ki magához vette őt. 1. gályarab: Magadhoz vetted, óh, Uram, lelkét és gondjait. 4. gályarab: De sós hab marja husát s a víz hömpölygeti csontjait. 3. gályarab: És sírja se lesz és sírni se fog utána senki sem; mi siratjuk csak, de siró szavunk elvész a tengeren. Mi siratjuk csak, de siró szavunk összetöri az evező: oly gyönge a hang! s oly zord, süket a tenger, ez a temető! Zord és süket, és méhe vak mélyében ezer halál, ezer iszonyú szörny, százkarú polip prédára vár. Korallok és szivacsok között fekszik majd teste; moszat tapad ősz hajához s karjait tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemét, foszlós tetemét páncélos tengeri rák; csontját benövi rút vízi-növény, sok inda, nyulós, sima ág. Lassú temetés lesz; zord, süket a tenger, a nagy temető, hol az ár s a szörnyek gyomra a koporsó s szemfedő. 4. gályarab: Lassú temetés… Zord, süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora s születik majd a halál- görgette csontokból valaki, aki rajtunk bosszut áll. 2. gályarab: Testvérem, az Ur szent és igaz, ha áld s ha büntet is: bosszút ne várj, az itélet övé, s megvált bennünket is! Hallgasd a szived, a szeretet dalát: az örök zenét… 1. gályarab: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét! Második rész 1. gályarab: Emlékszel még, testvér, Provence napfényes völgyeire, kunyhónkra, falunkra s a határ árnyékos tölgyeire? 4. gályarab: Emlékszem, igen, falunkra, és szelid hársfáira is; de emlékszem Cambrai s Toulouse vörös máglyáira is. Emlékszem a jókra, a szegény nép szenvedéseire, az urak, katonák és püspökök kardjára, késeire. Valdóra, apostolunkra, aki élt Isten szíve szerint s meghalt a máglyán – très-chrétien királyainkra: mind szolgálták Urbánt és Kelement, Sixtust s a többieket, kik Krisztusért, a Krisztusukért, ölték az eretneket: vért sír miattuk századok óta e beteg világ, de zsiros fülüknek milliók jajszava némaság! – Tudom, hazánk gyümölcse, bora s levegője méz-üde, friss, de emlékszem az urakra és Isten Kutyáira is, Isten Kutyáira, akik – sírból kiásva – anyám megégették halottan is Montemsegurum piacán. 1. gályarab: Szegények voltunk, de szabadok, lánc s korbács nem gyötört; sátrunk az ég volt és nyoszolyánk a szélesmellü föld. Követtük ökreink mögött a vasnyelvű ekét, mig a fölhasadó barázda belénk lehelte izes melegét s midőn a munkás nappal után leszállt az éjszaka, megrészegitett az erjedő, friss trágya nehéz szaga. Vidám nappalt hozott az éj s a nap nyugalmas éjt. 2. gályarab: Ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért. 4. gályarab: De Istent és Isten fiát dícsérni nem elég; Róma üzent: „Csak a pap szavát hallgatja meg az ég!” Róma üzente: „Kard s kereszt egy uton járjanak!” – S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt sulyát ezer árva rab. 3. gályarab: És van, aki nem nyögi, mert a föld rothasztja csontjait; és van, aki nem nyögi, mert a víz feloldta gondjait, s korallok és szivacsok között fekszik, mint Textor; iszap tapad ősz hajába s karjait tépik nagy, sanda halak. 1. gályarab: A mi karunkat az evező töri-tépi szüntelen, s nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem. 4. gályarab: Istent dicsérni és fiát, csakugyan nem elég; egy este Vallouise körött kigyult a föld s az ég. 1. gályarab: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha. 4. gályarab: S reggelre dél s nyugat felől ránk zúdult Róma hada. Széttárta véres szárnyait a Háború: lihegő tüdejéből tüzet és halált ordított a levegő. „Kiválogatja övéit az Ur!” szólott a Cremonai; s kétezret gyilkoltak le ott a kereszt vitézei. Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; nők, férfiak, gyerekek; gyalog, kocsin, de este már elakadtak a szekerek. Elakadtak: az út erdőbe vitt; megjött a holdas éj; úttalan útak, zűrzavar: „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” Sok ott maradt, sok elveszett; tapogattuk a fákat; a hold imbolygó, tétova seregünk szomorú lámpása volt. Előttünk fölvert állatok nyargaltak előre, tovább; s mögöttünk egyre közelébb csörögtek a katonák. A vén Pelvoux erdős derekán nagy barlang torka várt: – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt a holnapot s a halált!” Nyirkos homály, kongó üregek; fáklyánk táncolt betegen és fénye bagolyt riogatva furán ingott a mohos köveken. Textor meg én s ti, többiek, őrt álltunk odakint; csönd volt, éj volt; és szótlanúl hullottak könnyeink. 1. gályarab: Elbujt a hold, nem törte át fényével a fák sürüjét. 4. gályarab: De mi láttuk a keresztesek közeledő gyürüjét. 2. gályarab: Nem bujtak az éj felhői mögűl a csillagok se ki… 4. gályarab: De csillagok égtek a földön: a gyilkosok őrtüzei. 3. gályarab: Vártunk, vártunk; komor, sötét kisértetes éjszaka; s testünk-lelkünk átjárta az alvó erdő szaga. Megjött az álom, a pillacsukó, a bajban bánatüző: tizenötször száz lelket ölelt magához e hű szerető. 4. gályarab: Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket. Harmadik rész 4. gályarab: Mi történt ezen az éjszakán, sose tudtam meg… Sötét kín marta lelkemet s zavar boritotta rá ködét. Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint sok, sok beteg óriás; s szemünkben meglengette vörös lobogóit az éji láz. Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején csikorgott a fenyő; és kérgük alól – vagy a föld alól? – hangok rebbentek elő. Szemek villogtak a bokrok alatt, vad táncba kapott az avar; borzongva figyeltük, mit dalol a kisértetes zenekar: A fák hangjai: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszakötjük az anyagba a rohanó életet. Árnyak kórusa: Ember, – forr a vér, vért iszik a szenvedély, véres kínban öli egymást, öli magát, amig él. Ember, – csupa gond, pedig teste-lelke rongy, túlvilágot sző magának s beleőrül a bolond. Ember, – béna ész, földön csúszik, égre néz, repül a perc, zuhan a gőg s az öröklét por s penész. A fák hangjai: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszakötjük az anyagba az izgága életet. Lidérc: Kéken libegő láng: mi jut itt nekem? A halálutáni az eledelem, a csont meg a hús, a hideg olajok. Szeretem az édes hullaszagot. Vámpírnak az élőt! Enyém a halott! Kéken libegő láng: szimatolok! Az erdei állatok vezére: Rajta, rajta! Itt az ember! Az erdei állatok: Itt a gonosz, most megöljük! Az erdei állatok vezére: Nincs ma nála semmi fegyver: összetépjük, összetörjük. Az erdei állatok: Vérünk vette, vérét vesszük, fiainkért bosszut állunk. Az erdei állatok vezére: Húsunk ette, húsát esszük, haláláért a halálunk! Az Éjszaka: Ne bántsd, ne bántsd, szegények ők: bűnösen is csak szenvedők. A Hegy: Lelkük csalán, szívük tövis. Fájó bogár az ember is. Az Éjszaka: Ront-bont, mozog, küzd és remél, s nem tudja, mit nem tudja, mért. A Hegy: Ura bolond és vak szeszély: boldogtalan ami csak él. A barlang szelleme: Ne bántsátok szegényeket, most vesztik el az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt, csak halott. A fák hangjai: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszavesszük az anyagba az eltévedt életet. Mindnyájan: Sirassuk el szegényeket, most hagyják itt az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt, csak halott. 4. gályarab: – És felriadtunk, hirtelen… Hajnal volt, szép, szomorú, de messze még sikoltozott a bagoly: Tuhi – tuhú! Mi volt az? Álmodtunk? Mi az a Lidérc s a sok éji Hang? (Rémülten szivünkön a borzalom hideg szele átsuhant). Minket sirattak a fák s a hegy s az erdei állatok? Ki mondta, hogy holnapra már nem lesz itt csak halott?! Zörrent az ág: mókus!… Keleten kigyúlt a láthatár; a hűs harmat – érezte kezünk – könnyét hullatta már. A fáklya a barlangban nagyot lobbant a kőpadon s helyén csak kis kék láng maradt, aztán csak barna korom. 1. gályarab: Fölkelt a nap… Ily szent ébredést még nem láttam soha. 2. gályarab: Ragyogó aranyfák: ágaikon aranygyapjú a moha. 1. gályarab: Ősz volt, november… A friss levegő körűlfolyt, mint puha hab, s Istenhez ölelt a végtelen, ujjongó áhitat. 2. gályarab: Meghalt szivünkben a rettegés s lelkünkben a kín, a tövis; éreztük; szótlanúl velünk imádkozik a hegy is. 3. gályarab: Feledtük a véres multat és a rémekkel-tele éjt: ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért. 4. gályarab: S feledtük Innocentius kemény üzenetét, hogy: „Istent és Isten fiát dicsérni nem elég!” Negyedik rész 1. gályarab: Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan a pacsirta fejünk felett; és láttuk a lombard határt s a nyiló völgyeket. A keresztesek nem törtek elő; pacsirta szólt: Tirilí! – „Megunta talán a gyilkolást Albert, a cremonai?” 2. gályarab: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha. Napban ragyogott a hegyoldal és a Pelvoux homloka. Ezer színben ragyogott a lomb, az ég, az őszi táj. 4. gályarab: Lobogott igen, s szebben lobogott Cambrai fáklyáinál. Eltelt a nap s egy csöppnyi remény szivünkbe nem köszönt; – „Halált jelent ez a hallgatás, ez a földöntúli csönd!” Ezerötszáz lélek szótlanúl imádkozott, remegett; volt sírnivaló, de egy se sírt, se vén, se nő, se gyerek. 1. gályarab: Leszállt a nap; búcsúsugara meghozta a második éjt. 4. gályarab: Bent a barlangban elbucsuzott kedveseitől, aki élt. 3. gályarab: A sötétben a furcsa állatok nyargaltak föl s alá, nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér suhant valahová. 2. gályarab: Kigyúltak a csillagok; a fák közt megvillant valami. 4. gályarab: Kigyúltak a földi csillagok is: a gyilkosok őrtüzei. 3. gályarab: Virrasztottunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket. Vártunk, vártunk; komor, sötét, vacogó éjszaka; s megindult – azt hittük – megint a kisértetek hada. 4. gályarab: De nem árnyak… Vas-sisakos katonák közeledtek a fák között; jöttek, – kezükben csóva, kard – mint tüzes ördögök. Sokféle vasuk zörgött; a fény páncélukon ragyogott; s elállták barlangunk előtt a szűk bejáratot. Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; vadúl vert minden erünk. 2. gályarab: Isten s Istennek szent fia, ments meg! maradj velünk! 4. gályarab: És hirtelen egy tölgy, óriás fa zuhant elénk… Iszonyú recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly sírt föl: – Tuhi – tuhú!) Utána a másik, a harmadik s fenyő, ki tudja hány! S egyszerre láng csapott fel a szurkos fáklyák nyomán. 3. gályarab: Lebbent a szél s becsapott a füst a vörös lángtorlaszon át. 4. gályarab: Ugy látszik, az ég nem hallja meg, csak a papok szavát! 2. gályarab: Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, mi célja volt velünk! 4. gályarab: Tudom én is: az, hogy a kín legyen mindennapi kenyerünk! 3. gályarab: Áradt a füst, fojtó, nehéz; mellünk sajgott, zihált. 4. gályarab: És sok gyereknek az anyja keze adott könnyebb halált. 3. gályarab: Kintről nyomták befelé a tüzet: – „Itt egy se jön élve ki!” S szavukra visszamorogtak a barlang üregei. Áradt a füst, a könnycsikaró; pattogtak a tűz-darazsak. Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová? S vért ittak a parazsak. Áradt a füst, a torokkaparó; tüdőnk szétmarva zihált. 4. gályarab: Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett könnyebb s gyorsabb halált. 3. gályarab: Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy haldoklik hitvese. 4. gályarab: Másfélezret fojtott meg ott a füst lassú keze! 1. gályarab: Izzott a föld és hasadozott a kő a sziklafalon; tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, lidércfény és korom. 4. gályarab: Végül Textor s mi többiek, áttörtük a máglya falát, és összeégve, véresen kirohantunk a tüzön át. „Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” – Katonák, fény, sok vad ököl; még láttam, a füst rőt oszlopa hogy toronylik az égre föl… …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem lefogta valami köd; egy perc – és lelkem ott lebegett a halál örvénye fölött. Ötödik rész 1. gályarab: Tizenötször százból tizenöten maradtunk, árva rabok. 4. gályarab: És minden évben egyet közülünk elnyelnek a sós habok. 2. gályarab: Textor meghalt… Utána kit váltasz meg, örök Szeretet? 3. gályarab: S ki lesz az utolsó? 4. gályarab: Boldogabb, aki első lehetett! 1. gályarab: Ma már csak négy rab húzza tovább a hosszunyelű evezőt. 3. gályarab:: Tíz éve nem láttuk hazánk s a vallouise-i mezőt. 4. gályarab: Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén Albert véres hada. „Gályára velük!” – Törvény s biró a fegyver akarata. Tíz éve adott el – azóta itt gyötrődünk a vason – tíz éve adott el gyilkosunk a máltai rabpiacon. Sütöttek izzó bélyeget lapockánk csontja fölé; gyilkos dobott be gyilkosok s gonosztevők közé. 1. gályarab: Alattunk zúg a tengerár s köpi habját szüntelen; nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem. Gályánk Kis-Ázsia partjain és Tuniszban is ismerik: temető a tenger, zord, süket, Marseille-től Sztambulig. 2. gályarab: Imádkozunk, halkan, de imánk összetöri az evező. 3. gályarab: Gyönge a szó és zord, süket a tenger, a nagy temető. 4. gályarab: Ágyékunkon pár rongy darab, tetves, fekete zsák; padunk alatt bűz és mocsok és emberi rondaság. Vályúba dobják este elénk a korpát, – egy marék… – „Disznónak több jár, a rabok gyomrának ez is elég!” S ha kifáradtunk, ránk ugrik a hajóstiszt vad dühe: Húzd! – S horgas korbáccsal tépi föl hátunkon a bőrt, a húst. 2. gályarab: Mi imádkozunk, de a többi rab már elfeledte a szót. 4. gályarab: Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu! s a nyelvük messze kilóg. 2. gályarab: Rothadnak, élve, mint a barom, Istenben egy se hisz. 4. gályarab: Ki tudja, testvér, nincsen-e ártatlan köztük is? 1. gályarab: A hajón, a vizen és mindenütt csak a poklot látja szemünk. 4. gályarab: Megáldott minket mind a két kezével Istenünk! 1. gályarab: És lessük, lessük a halált, mert itt csak halni jó; minket is vár majd fekete zsák s két szörnyű vasgolyó. És elmegyünk Textor után: megáll az evező és minket is elnyel az óceán, az eleven temető. 3. gályarab: Korallok és szivacsok között fekszünk majd: zöld moszat ragad ősz hajunkba s karjaink tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemünk, foszlós tetemünk páncélos tengeri rák, csontunk benövi rút vízi növény, sok inda, nyulós, sima ág. 4. gályarab: És a legutolsó rab fölött nem sír majd senki sem, ha loccsan a hab s széles gyürűk ringanak a vizen. Lassú temetés lesz… Süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora, hiába őrli az ár: megszületik belőle Az, aki rajtunk bosszut áll! 2. gályarab: Testvérem, az Úr szent és igaz, jóság és szerelem: bosszút ne várj, az itélet övé, s miénk a türelem. Hallgasd a szíved, a szeretet dalát, az örök zenét… 1. gályarab: Testvérek, megvirradt; a hivő dicsérje Istenét! |