E gyönyörű és buja nyárban,
mely minden fénnyel elboritott,
szépséged megszomoritott.
Megszomoritott, hogy az légy nekem,
mi vihar után a nyári ég:
lankasztó pongyola frisseség.
Viharok zokogása voltam
s ő hajtott, űzött engem ide,
a magányosság rémülete.
Magányos, tétova magasság
és e lankasztó buja nyár, –
oly jólesik pihenni már!
Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél
s oly csúf vagyok én… Szived felett
ringasd s takard be fejemet!
Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj:
vigasztalj, hogy szomorítottál
s tagadd le, hogy boldogítottál.