Mint lepke a rengeteg erdő
bozontos és fülledt nyarában,
úgy csavarogsz az életemben
gyanútlan és halálraszántan.
Titkos háború ez a játék,
hogy itt mersz, itt akarsz maradni;
s én néha már félek magamtól,
hogy nem bírlak sorsodra hagyni.
Könnyű volt régen, amikor még
testvére voltam a vadaknak
s ott laktam valahol, amerre
a földrengés fiai laknak:
akkor az első csók után
dehogy törődtem volna véled!
Most megaláz és jólesik
egy új erő, a gyengeséged.
Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.
Fehér kis tested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett –
Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!