A nagy bérház, ahol lakunk,
nem palota;
álmomban láttam: ez a ház
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
halott üreg;
az teszi benne temetővé
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha:
az óriás
meghalt, de a feje itt maradt
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
nem palota.
Mint a halott szörny szeme, villog
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
ahogy megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
örökké újra a csók,
a halottban, halottak helyén
új élet hogy születik:
láttam magunkat, a régiek
kisérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a multban
s éljük mind, ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
mindent lealjasít:
újra éljük a szörnyeteget,
az óriás időt,
s amit csak kitalált, az egész
pokoli agyvelőt.
Szörnyű álom volt látni, milyen
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
új városodat:
építs új várost és idézd
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
a multat szétveri!”