XXXVII.
Szélcsend

Örök tavasz, és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök testvéreim,
nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek
irígyli boldog nyugalmatokat:
irígylem és kívánom a halált.
Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok,
be jó meghalni, így, előre! Roppant
álom oldozza máris testemet:
csak elterülök húnyt szemmel a dombon
s csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücsök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e végre pihenő
kis akarat, örök időkön át
álmodja a szélcsöndes semmiség
megfoghatatlan üres álmait.