II. Reggel
Korábbi változat (1922)

Szokatlanúl nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak szemünk elé a dombok
és – azt hiszem – mikor visszalehelli
a langyos föld a hajnal puha könnyét:
oly eleven szinek lobognak, oly szent
dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak,
hogy e fényre-ébredt csodálatosság
előtt az Ember kínja szertefoszlik
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél harangja s az örök Nap
kacag elragadtatott szemeimben.