SZABÓ LŐRINC

ÖRÖK BARÁTAINK

A költő kisebb lírai versfordításai


 

Szöveget gondozta: Horányi Károly és Kabdebó Lóránt
Utószót írta: Szabó Lőrincné
Kísérő tanulmányt írta: Kabdebó Lóránt


 

BEVEZETÉS

az Örök Barátaink I. kötetéhez

 

Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.

Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradottakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap és túl sok a terhe.

Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.

S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint. A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenélő szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód külön szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek külön sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.

De készült ez a könyv lelkiismereti, művészi kötelezettségekből is. Fiatalkoromban sokat fordítottam: Omár Kháyyám, Theokritos, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge, mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket. Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omár Kháyyám kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritos-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: Az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolják felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét. Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.

Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom.

A görög, latin, német, francia és angol versek fordítása mind eredetiből készült, és szinte kivétel nélkül formahű; a magyar cím után az idegen címet is közlöm. A kevés számú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím. Különös gonddal foglalkoztam, német verses és angol prózai fordítás alapján, Bhagavadgitával. Könyvem több vonatkozásban jelzi olyan vágyaimat és terveimet, melyeket már aligha tudok megvalósítani. A tulajdonnevek egységes átírása még latin-görög vonatkozásban sem volt teljesen megoldható. Az anyag egy jelentős része sohasem jelent meg.

Minthogy az Örök Barátaink jellege nem elsősorban irodalomtörténeti, a versei tartalmi, hangulati csoportosításban sorakoznak: a kötetnek mintegy kezdete és vége van. Mint Palgrave híres gyűjteményében, a Golden Treasuryben, a költők neve a versek alá került. A Tartalomjegyzék a költemények sorrendjét mutatja, a személynévsorban a neveket követő számok az oldalakat jelzi, melyeken egy-egy költő versei elosztva szerepelnek. Külön jegyzéket kaptak a költemények kezdősorai.

Függelékként az írók többnyire lexikális életrajzi adatai csatlakoznak a kötethez; teljességre nem tartanak igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.

SZABÓ LŐRINC


 

 

 

 

BEVEZETÉS

az Örök Barátaink II. kötetéhez

 

„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom" – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.

Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömöt egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.

Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, amit magamba koordinálok: vagyis az vagyok, ami nem én vagyok. Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk… Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem, ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A múlandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerekszám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek…

Újdonság mindenesetre – s talán elvi kitérésre is szorulna – az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. Kérem, ne érezzenek emögött politikumot, bár, mint minden, szegről-végről ez is kapcsolatba hozható vele. Életem alakulása, s a már lassan történelmivé váló események okozták, hogy a nyugat-európai líra számontartása és vizsgálata mellett nagyobb nyomatékkal fordult a figyelmem a klasszikus orosz lírikusok alkotásai felé. A közvetítő nyelvek révén készült fordítások túlnyomó részének ők a szerzői, Puskin, Lermontov és Tyutcsev. Az eredendő érdeklődés, a kíváncsiság mindig megvolt bennem, már a debreceni diákban, aki mint a többi világtájéit, Észak nagyjait is éppúgy vásárolta, sorozatosan, és kíváncsian arra, hogy egy idegen nyelv látcsövén hogyan tudna belátni egy harmadiknak az életébe, olyan lelkekbe, olyan régiókba is, amelyek egyébként zárt világ maradtak volna számára. Ezeket az Északot feltáró német és francia könyveket manapság és a közelmúltban igazán nehéz vagy épp lehetetlen lett volna beszerezni: nálam raktáron voltak, mint egy lírasóvár középeurópai embernek – szakembernek – a műszerei a legbensőségesebb lélekidézésre. Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül – ha ugyan nem fedőnevek voltak a neveik – és harmadik társuk nélkül, akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a keresztneve, mindent egybevéve és családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben rögtönzött „irodalmi esték" emléke, az emberi hála az, ami Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember becsülése, a rokonszenv és az ámulat. Mindezt majd részletesen el fogom mondani, ha külön kötetben is megjelenik száz klasszikus orosz versfordításom. Ezek a fordításaim semmi esetre sem a szokott módokon készültek, s összjelentésükben, valamint legparányibb rezzenéseikben elsősorban egy látomást próbálnak rögzíteni. Annyit, mint az irodalom figyelője és munkása, mindenesetre máris bizonyosra veszek, hogy a lírikus Puskinnak és két társának rendkívüli értékeiről és ilyen arányban e kötet előtt aligha lehetett sejtelme oroszul nem tudó magyar írónak és közönségnek.

A közvetítő nyelv segítségével készült többi idegen vers száma csekély, ezeket nagyrészt személyi kapcsolat, a költői tisztelgés vágya vagy a véletlen hozta létre.

A kötet az Örök Barátaink I. első kiadásának megjelenése – 1941 – óta készült fordításaim nagyobbik részét összegezi. Szakértő fül viszont bizonyára ki fogja érezni a szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátságai után születtek. Sok köztük a nagy angol líra anyaga, de tulajdonképpen egyensúlyt tart a némettel és a franciával. Ami tervszerűség az összeállításban vezetett, azt, sajnos, megtépázta a kényszerű rostálás: a csökkentett terjedelem miatt több mint száz darabot ki kellett hagynom, elsősorban hosszabb költeményeket. Versanyagom tehát mintegy előre készen van már egy jövendő Örök Barátaink III. jelentős része számára. A már harmadik kiadásban is rég elfogyott I. részt a kiadó rövidesen újra piacra hozza.

Ami a kötet szerkezetét illeti, itt is hangulati egységbe záródnak az egyes darabok, a kötetnek bizonyos fejlődésmenete van, olyan értelemben, ahogy – mondjuk – az emberi életnek.

A görög, latin, angol, német és francia verseknél a magyar címek után az eredeti következik; a nem eredeti nyelvből készült fordításoknál hiányzik az eredeti cím. Munkáim túlnyomó többsége formahű. Tulajdonnevek átírásánál most is lehetetlen volt következetesnek maradnom. A függelék az írók legszükségesebb lexikális adatait közli, nagyon elhanyagolva azokat, akikről az Örök Barátaink I. már aránylag bővebben szólt. Azoknak a költőknek, akik az első kötetben is szerepeltek, itt, a lexikális részben, zárójelek közt számok jelzik, hogy az Örök Barátaink I.-ben mely lapon vagy lapokon jelentek meg versei.

Sok – jogos – kifogás esett gyűjteményem első kötetének tartalomjegyzéke ellen: nehéz volt rajta eligazodni. Az első sorok betűrendes címjegyzékét most elhagyjuk, a sorrend szerintit szintén; helyüket az írók alfabetikus névsora foglalta el, s ezen a beosztáson belül a versek címe következik, ugyancsak a betűrendet követve, a lapszámokkal. A gyűjtemény első részének új kiadása tartalomjegyzék szempontjából már szintén ehhez a módszerhez fog igazodni.

 

Budapest, Babics-klinika, 1948. február 28.

SZABÓ LŐRINC


 

 

 

 

 

BEVEZETÉS

a Válogatott Műfordítások c. kötethez

 

Ebben a kötetben harminc év alatt készült versfordításaim válogatott gyűjteményét veszi kezébe új formában az olvasó.

Irodalmi munkásságomnak ez alatt az idő alatt állandó és lényeges alkatrésze volt a műfordítás: az örömön kívül tanítást és tanulást jelentett. Évtizedek során két nagy lírai beszámoló-kötetem született – az Örök Barátaink I. kötete 1941-ben és a második 1948-ban – arról, amit a világ költészetéből magyarul megformálnom sikerült. Bensőségesen, s valahogy az eredeti élmény jegyében összeismerkedtem tehát régi és új, közeli és távoli költőkkel, barátokkal, s noha a legjobb műfordítás is csak tükörkép, a megmunkálás révén kapcsolatom sok esetben bensőségesebb lett velük, mint amilyet olvasási ismeret vagy a legműhelyszerűbb elméleti-kritikai megbeszélés teremthet.

Hogy a műfordító hogyan végezte és végzi mindenkor a világirodalom élő lélekcseréjét, gondolatcseréjét, arról már többször írtam. Utakat nyit egy-egy nyelv határsorompóin át. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés mindarra, ami kívül esik a nemzeti nyelv körén; általa viszont mintegy egyetemesen, együttesen töpreng az emberiség az élet állandó vagy állandóan ismétlődő-alakuló kis és nagy dolgai fölött. Szellemi csereforgalom az élet, minden szüntelen folyik, politikában, néprajzban, tudományban, üzleti viszonylatban; s évszázadok óta fokozatosan gyorsult. A líra terén azonban különleges akadályokkal találkozik. Az igazi versfordításhoz ugyanis igazi költői ihlet, helyesebben: ihletképesség, teremtő látás és különleges nyelvi erő és érzék kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit). Ne volna az efféle munkákban sok azonos elem a közvetlen alkotással, aligha foglalkoztak volna költők, akik a maguk élményeit is ki tudják fejezni, minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó tevékenységgel, hogy távoli és többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait egy-egy bonyolult formai-zenei rituálé előírásai szerint újjáteremteni próbálják. Külső okok, alkalmak, kultúrprogramok üdvösen előmozdíthatják az ilyen munkát, az igazi hajtóerő azonban a műfordításban lényegileg mégis az ihlet izgalma. A fordító-költő nagyon élvez valamely idegen lelket, idegen művészi megnyilatkozást, s mutogatni, terjeszteni akarja a tetszését. Az emberi, gondolati, érzelmi és szellemi szépség szociális szerepe és értéke sohasem mellékes. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, a múlt és a jelen! Még egészen széleskörű tárgyismeret is csupán részletismeret ezen a téren. Másrészt órákig elemezhetjük mások egyes alkotásait, melyeknek esetleg épp az ad különleges hitelt vagy érdekességet, hogy messziek és régiek vagy hogy olyan újak és szomszédosak, részletesen ismerhetjük a mű gondolatmenetét, megjelölhetjük pontos műszavakkal a formáját, a rím- és ritmusképletét: a hallgató mégsem hallja, mégsem látja és érzi a nyelv, a képek, a tömörség, az ütem, a kapcsolásmód külön-külön szuggesztív erejét és együttes ízeit, nem veheti át azt az eleven fiziológiai pezsgést, zsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Az idegen költői művet le kell játszani. Az igazi versfordító szerepe azonban több, mint például a zenei előadóművészé: saját tehetsége a hangszer, melyen játszania kell, s megzendülő hegedűje, a nyelv, melyre fordít, szavanként születik a darabbal, amelyet a kótából lejátszik. A népnyelvek zsenijének különleges sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. Élő nyelveink jó részét minden valódi író művei állandóan növekvő tavaszban, állandóan rügyezésben tartják. A kitűnő műfordítás előfeltétele tehát kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek (bár egy nép lelkére korlátozottak) az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, vagy – ami könnyebb – irodalmi iskolákat, stílusokat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül. A műfordítói dicsőség mégis múlandóbb ragyogás, mint az eredeti, kölcsönzött és „pávatollas", hiszen a belső formát, a teremtő és rendező ihletet készen kapja, s mintegy csak a végső, testadó felidézést végzi el művésze a maga nyelvén az alkotásnak: a külső formálást.

Verset rendszerint eredetiből szeretünk fordítani, de persze ez a törvény is ismer kivételeket. Nagyobb közösségekhez – főleg árnyalt és mély dolgokról – igen nehéz, sőt lehetetlen másképp beszélni, mint az anyanyelvünkön; a műveltek, a nyelvismerők kultúrája még nem népkultúra. Éltető erejű fordításokban azonban az idegen műremekek színházakon, iskolákon és az egyéni művelődési vágy változatos útjain át lassan bejutnak a költők, a közönség, a nemzet tudatába, beleépülnek a múltba és a népbe, s együtt kezdenek hatni a saját klasszikusainkkal. Ahogy Shakespeare száz év óta csakugyan magyar klasszikus is, s ahogyan Dante már elindult s újabban Puskin és Racine is elindulhat effajta önkénytelen rendeltetése felé. Az egész világirodalmat azonban semmiképpen sem foghatná át egyéni tudás, tolmácsoló erő, egyéni élet; még közösen és céltudatosan végzett munka sem. Túl sok a szép és a jó, az ami valamely szempontból érdekes, fontos. A versfordító idegennyelvű kollégáinak hasonló műveiről is tud, azokból is tanul és értesül. A világkultúra ismertetésében egész híd-rendszerek futnak egymáson keresztül-kasul. Nem lehet tehát – s elvileg sem kell – az eszményi kívánalom hangoztatása mellett kizárni azt a megoldást sem, melyet egyébként az élet úgyis rég megteremtett és fenntart, hogy ti. szükség esetén kölcsön-szerveket vegyünk igénybe, s azokkal vizsgálódjunk olyan tájakon és korokban, ahová a magunk szeme nem lát be közvetlenül. A nyersfordítások és közvetítő nyelvek használatáról beszélek, szükségmegoldásokról, amelyek – sem maguk, sem eredményeik – sohasem húzhatók egy kalap alá. Hogy a magam tapasztalatából és gyakorlatából beszéljek: elvben én sem kívántam közvetve fordítani. Megismertem azonban idegen fordításokban még idegenebb műveket, s egyiket-másikat nagyon szerettem volna magyaroknak megmutatni. Egy-egy ősi hindu vagy kínai munkára, versre, részletre gondolok. Választhattam két lehetőség közt: vagy igénybe veszem a tolmácsaimat, vagy véka alatt tartom azt, amit tükrökön át hozzám jutott fénynek érzek. Főleg tanulmányaimban vettem hasznát az ilyen közvetítőknek, hidaknak, de fordítottam is ily módon egyet-mást. Életem alakulása, s a lassan már történelmivé váló események hozták magukkal, hogy a nyugat-európai líra számontartása és ismertetése mellett nagyobb nyomatékkal – és már ne csupán passzíve, ne csupán olvasóként – forduljon figyelmem az orosz költészet felé, melyet különben külföldi fordító kollégák munkáiból kezdettől fogva, s hazai viszonylatban elég jól ismertem. Rajzolgatni kezdtem tehát, még az ostrom alatt, a bunker mogyorónyi mécslángjánál, azt a képet, amely bennem Puskinról, Lermontovról, Tyutcsevről élt: őket ismertem legjobban. Száz költeményük magyar megformálása természetesen rögtön nagy hányaddal emelte közvetett fordításaim számát. Az ő verseiket aztán másokéi követték, régieké és újaké, szaporítva az áttételes fordításokat, de egyúttal csökkentve versfordítói összmunkásságomban a tágabb körkép hiányosságait. Ez rövid historikuma versfordítói művemben annak, hogy most már az orosz területre is erőteljesen kiterjed. Ami így készült, érdeklődés és szükséglet, valamint rendelkezésre álló anyagok egyeztetése volt minden esetben, s egy-egy vers-látomást, mindenesetre egy kíváncsi szakember látomását igyekezett rögzíteni, olyan szakemberét, akinek komoly becsvágya eltalálni az igazat és a helyeset, kiérezni és megmutatni a művekből mindazt, amire csak van szerve és szerszáma, illetve képessége.

Jeleztem már, hogy ez a mostani kötetem régebbi hasonló gyűjteményeimnek válogatott anyagán alapszik. Ehhez járult az 1948 nyara óta készült lírai fordításaim javarésze. A versek csoportosítása a tematikai és hangulati rokonság helyett most a történeti szempontot választotta, a kötet maga pedig szélesebb olvasóközönség kezébe jut. Könyvem, noha terjedelmes és mintegy félezer költeményt tartalmaz, mutatja, hogy egyénileg sok területét bekalandoztam sok nép költészetének. Igazi, teljes világirodalmi antológiának mindamellett mégsem tekinthető. Nem annak készült. Látom térképemen a fehér foltokat, ahol nem jártam vagy ahonnan nem sikerült hazahoznom valamit. A hiányok egyáltalán nem jelentik azt, hogy egyes korszakokban, évszázadokban vagy tizedekben ne éltek volna érdemes, sőt nagyszerű költők. Hogy néhány példát említsek: különösen sajnálom, hogy a görögök közt nincs nyoma Homérosznak és három kedves tragédiaíróm karénekeinek, s hogy a régi Rómából nem szólaltattam meg Vergiliust s a nekem különösen kedves Lucretiust. Az ezüstkori, sőt kereszténykori (de még pogány) latin költészet anyaga viszont szakembereknek is szolgál néhány meglepetéssel. Kína és India roppant múltjában sokkal több lakik, mint álmodjuk! Az európai ókor után viszonylag keveset tár föl a középkor. A XV. századtól kezdve bővül, a XVI.-nál már eléggé megsűrűsödik a névsor, majd folyton gazdagodik, eleinte főleg angol és francia vonatkozásban. A kiadósan képviselt Goethével és Puskinékkal a németek és az oroszok is megszólalnak: a XIX. század így, válogatottan, sem mellőz túl sokat a teljes koncertből, noha például Schiller, akit nem kedvelek, teljesen elmaradt, s Victor Hugótól, Heinétől, továbbá Walt Whitmantól lehetett volna többet fordítanom. A világköltészet teljes képéhez oda kellene gondolnunk még az olasz és spanyol lírát is, az ún. kisebb népekét, továbbá az egzotikusokat s a kevert Amerikát: ezek – részben – azok a területek, amelyek teljesen vagy majdnem teljesen számon kívül maradtak. A modern költészet minden hézagosság mellett többnyire elég jól van képviselve; a kortársi gyengébben. A versek történeti csoportosítása könnyen áttekinthetővé teszi mindazt, ami van, mindazt, ami hiányzik. Ha lesz erőm és időm, bizonyára javítani fogok még az arányokon.

Még néhány technikai megjegyzést. Végeztem kisebb-nagyobb simításokat egy-két olyan költeményen is, melynek magyar szövegét korábban elhamarkodottan, véglegesnek jeleztem. Minthogy egyszerűsítés kedvéért most elhagytuk a közvetlen eredetiből készült fordítások címe alól az idegen címet, itt közlöm, hogy a kötet valamennyi görög, latin, angol, német, francia (s egyetlen olasz) verse közvetlen fordítás; a többi a fentebb ismertetett módon, magyar nyersszövegek vagy külföldi verses vagy prózai fordítások segítségével, legtöbbször négy-öt fordítás egybevetése és mérlegelése alapján készült. A fordító mindig a teljes formahűség alapján állt, ettől az elvtől csak kényszerből vagy adathiány esetén s valószínűleg nem sok esetben tért el. A tulajdonnevek magyar átírását most sem lehetett teljes következetességgel megoldani.

Függelékként a költők legszükségesebb lexikális adatai zárják a könyvet; teljességre vagy eredetiségre nem tarthatunk igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.

 

Budapest, 1950. február 16.

SZABÓ LŐRINC


 

 

 

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

 

Minden rom. A művészet

örök. A többi por.

A népet

túléli a szobor.

 

Théophile Gautier

 

 

A Költő pedig őrzi a velőt és

csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,

szítja a szent tüzet, mely tovaszökken

s életet gyujt; ősök könyveiből

ő hozza a biztos igéretet:

a legfőbb cél választottjaira

sok sivatag vár még, hogy a világot

megváltsa egykor e földrész szive…

 

Stefan George

 

 

Csillagléptékben csak ennyi a lét?

 

Thomas Hardy

 


 

 

 

PROEMION

Proemion

 

Annak nevében, ki művein át

öröktől fogva teremti magát;

annak nevében, aki bizalom,

szeretet, munka, hit és hatalom;

annak nevében, ki, bárhogy hivod,

lényegében mindig örök titok:

 

ameddig fül ér, ameddig szem üt,

az ő mására ismersz mindenütt,

s tűz-szellemedet, bár az égbe jár,

már a visszfény, a kép telíti már,

az vonz, az sodor fényében tovább

s amerre jársz, kivirúl a világ.

Szám és idő elvész a semmiben

s minden lépésed egy-egy végtelen.

 

*

 

Miféle Isten volna, aki pusztán

kintről forgatná világunk az ujján!

Együtt kell neki áthatnia kint s bent

Mindenben magát s magában a Mindent,

hogy ami benne él, kél és lehell,

tüze-szelleme sose hagyja el.

 

*

 

Bennünk is egy-egy Mindenség mozog;

innen minden nép bölcs szokása, hogy

legkülönb tudásának a neve

Isten, sőt az ő Istene:

eget-földet rábíz vezetni,

fél tőle s igyekszik szeretni.

 

Goethe

 

 

FÖLEMELKEDÉS

Élévation

 

Völgyek, tavak felett, a bércek büszke vállán

tulszökve, tengerek s zúgó erdők felett,

tul a napon, tul a felhők és éterek,

tul a szférák örök csillagöves határán,

 

lelkem, vigan mozogsz a fényben odafent

s mint jó úszó, aki a vízben szinte röppen,

kimondhatatlan és férfias, nagy örömben

tombolva hasitod a mély-mély végtelent.

 

Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi

kóroktól szellemed a tiszta, magas ég,

és idd, mint isteni italt, a menny tüzét,

amely a ragyogó kristályteret betölti.

 

Lerázva bánatok s a roppant unalom

fojtó ködét, mely az életet nehezíti,

boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti

s már ott jár azokon a fénylő utakon!

 

akinek lelke mint pacsirták raja szállhat

s járhatja szabadon a hajnali eget:

magától érti, míg a lét fölött lebeg,

a virágok szavát és minden néma tárgyat!

 

Baudelaire

 

 

HALLOM AMERIKA DALÁT

I Hear America Singing

 

Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét,

A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét, hogy jókedvű-e vagy komoly,

A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy a gerendáját méri,

Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy abbahagyja a munkáját,

Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik, dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón,

Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos, miközben áll,

Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel elindul vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy a nap,

Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét, vagy a leányét, aki varr vagy mos,

Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és nem egyebet,

Napközben azt, ami a nappalé, – és éjjel hallom a robusztus, vidám sihederek csapatát:

Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon kifér.

 

Whitman

 

 

TORQUATUSHOZ

Diffugere nives

 

Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,

fákra a zöld haj, a lomb;

újul a föld szine és békén megapadva özönlik

partjai közt a folyó.

Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér

meztelen is meri már,

s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely

elviszi szép napodat.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő

nyár, s ha az almahozó

ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan

lomha ködével a tél.

Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold;

míg ha te buksz oda, hol

régi halottak, apák s dús hősök várnak, örökre

por leszel és üres árny.

Tudjuk-e, adnak-e mai naphoz az égiek újat,

adnak-e holnapot is?

Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel,

te magad és feleid.

Hogyha elér a halál s megértek az isteni bíró

mérlege és szavai,

nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-

hozzon a földre, ide,

mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi

Hippolytost soha ki

s drága Prithousáról törni a Léthe bilincsét

nincs Theseusban erő.

 

Horatius

 

 

TAVASZI VIZEK

 

A mezőn még fehér a hó,

de már zúgnak az uj vizek,

rohannak: „Ébredj, part, hahó!"

Rohannak, hívnak, fénylenek.

 

Hangjuk százfele hirdeti:

„Jön a tavasz, jön a tavasz!

Mi vagyunk a hirnökei,

jön a zengő, a sugaras!"

 

Jön a tavasz, jön a tavasz…

És májusi napok vidám,

piros körtánca árad az

örvénylő, kék vizek után.

 

Tyutcsev

 

 

SESTIUSHOZ

Solvitur acris hiems

 

Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,

a gépek vizre tolják a hajókat,

már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmivesnek,

s a rét se csillog fehér zuzmarában.

Táncra fogózva repül most Venus a Gráciákkal és a

tündérlányokkal, hold ragyog felettük,

talpuk alatt dobog a vén föld szive, míg a Cyklopoknak

Vulcanus rőten fűti vad kohóit.

Fonj most zöld koszorút, ahogy illik, a fürteidbe, mirtuszt,

vagy a tavasz valami új virágát,

s áldozzunk mi is az árnyas liget oltárán Faunusnak,

amit akar, gidát vagy gyenge bárányt.

Porba tiporja a sárga halál a póri putrit ép úgy,

mint a királyok tornyát. Óh barátom,

a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!

Jön már az éj, a mesebeli árnyak

börtöne vár, Plutó gyász otthona; és ha egyszer ott vagy,

sose lehetsz a borozás vezére

s a hamvas Lycidast se csodálhatod, akiért ma ifjak

és nemsokára lányok esze bomlik.

 

Horatius

 

 

AZ ELSŐ LOMB

 

Rügy fakad, uj levél repes!

Nézd, a sok nyirfa hogy örűl:

ág és gally csipkés sokaságát

a friss lomb szellős, légies

zöld füsttel remegi körűl!

 

Várták az arany sugarat,

tavasz és nyár virágait,

s hirtelen megelevenedtek

és az első kék ég alatt

napfényre törtek álmaik.

 

Óh, lakkos fényben fürdetett,

gyönyörű, első levelek!

Ujra árnyat-vető fa lombja!

Ringó tömeged azt susogja,

hogy millió bár a levél,

egy sincs, mely nem hisz, nem remél!

 

Tyutcsev

 

 

VALAMI HALK, GYERMEKI BÁNAT

Ein zärtlich jugendlicher Kummer

 

Valami halk, gyermeki bánat

a tar mezőkre visz; a Föld

még a reggeli szunnyadásnak

karjában ring. Bókolva zörg

az ág a fagyban. Borzadoz a szél is,

fájó dalom kisérve csöndesen;

a természet borús és néma, mégis

többet remél, mint a szivem.

Mert nézd, Napisten, most már nemsokára

megindulnak feléd a szép aranyhajú

kékszemű Ikrek és friss rózsakoszorú

koronázza fejed kezükből. Ujra táncra

perdül az új mezőn

a legény, repesőn

lobog kalapján a szalag, s midőn

séta közben lenyúl ide-odahajolva

az ibolya után a lány az ifjú fűbe,

lopva keblébe néz, s örül, hogy gyönyörűbbre

gömbölyödött a mult majális óta;

s érez, s remél.

Az Isten áldja meg

azt a bácsit a kertben! Hogy siet

ásni, kapálni virágágyait!

Március a hótakarót alig

tépi le még az ösztövér

télről, s alig fut meg a tél,

dühös ködét visszafujva a tájra

s hideg szürkébe mártva

hegyet, folyót: ő már megindúl,

aratást álmodik a mán túl,

s vet és remél.

 

Goethe

 

 

HÓ FEHÉRLETT

 

Hó fehérlett lent a völgyben –

hó elolvadt nyomtalan;

friss fű zöldell messzi körben –

hervad a fű, odavan!

 

Hát az –? Él a hegyek orma,

a bérc piros teteje?

Óh, a hajnal azt naponta

friss rózsákkal szórja be!

 

Tyutcsev

 

 

KORATAVASZ

Vorfrühling

 

Tavaszi szél szalad

a fasoron át

különös dolgokat

hoz s visz tovább.

 

Ahol ellebegett,

ott sírt valaki,

kusza fürtöket

dúltak kezei.

 

Leverte az ákác-

virágot a porba,

a tüzes zihálást

hűsen borogatta.

 

Száj nevetett

s ő odahajolt,

éber s puha réteket

átszimatolt.

 

Mint jaj zokogott a

sípból az előbb,

tovalobogott a

rőt alkony előtt.

 

Némán lobogott a

betegszobán át

és meghajolva

elfujta a lámpát.

 

Tavaszi szél szalad

a fasoron át,

különös dolgokat

hoz s visz tovább.

 

Át a sápadt

fák során

ezer árny

száll nyomában,

 

és a szag,

mit fölszedett,

mióta az éjjel

útnak eredt.

 

Hugo von Hoffmannsthal

 

 

MÉG BÁNATOS A FÖLD…

 

Még bánatos a föld, de itt

már mindent tavasz íze jár át,

szél rázza a rét dúlt bogáncsát

s a fenyők dermedt ágait.

Ködök hulló fátylain által

a Természet, bár aluszik,

látja, hogy tavasz közelít,

s azt üdvözli halk mosolyával.

 

Óh, lelkem, aludtál te is!

De ki vele már: mi igézi,

mi csókolja úgy, mi becézi

s aranyozza ábrándjaid?

Hó fénylik s olvad melegedve,

ragyog az ég, pezsdűl a vér –

Szivedig a nap tüze ér,

vagy talán egy asszony szerelme?

 

Tyutcsev

 

 

BÚSAK, AHOL TALÁLKOZUNK

Betrübt als führten sie zum totenanger

 

Búsak, ahol találkozunk, a mesgyék

s az út mind mintha temetőbe vinne,

de a szürke ég csirákkal telítve

már csöndes új csókokat permetez szét.

Gyér sorokban vonulnak a derengve

nyíló szakadékig a tar sövények,

mintha sok-sok dermedt kéz nyúlna égnek

és mind társat és ölelést keresne…

Néha madarak síró füttye zeng fel

s vész bele kopár tölgyek sudarába,

csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a

fekete törzset, mint élő, szines jel.

Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt

fénye villant egy-egy hívó sugárnak,

elárulják a sápadt, pici szálak,

az első fű… és a zörgő avar közt

gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.

Fejük lehajtva állnak és harangjuk,

bár arany korona ragyok alattuk,

csupa pehely és ezüstös tükörszín:

olyanok, mint lelkek, melyek a síri

álom tüntén csak félig vannak ébren,

s a rontó, nyers, koratavaszi szélben

még nem nagyon mernek egész kinyílni.

 

Stefan George

 

 

KAPCSOLATOK

Correspondances

 

Templom a természet: élő oszlopai

időnkint szavakat mormolnak összesúgva:

Jelképek erdején át visz az ember útja

s a vendéget szemük barátként figyeli.

 

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak

valami titkos és mély egység tengerén,

mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,

egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

 

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,

oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,

– s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

 

melyek végtelen kapuit nyitogatják,

mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:

test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

 

Baudelaire

 

 

RONDÓ

Rondeau

 

Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját,

himzett ragyogás fedi vállát,

tündöklő, tiszta napsugár.

 

Minden kis állat és madár

külön énekre nyitja száját:

„Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját."

 

Ér s patak megifjodva jár

s boldogan nézi új ruháját,

vert ezüstcseppek csillogását.

Kivirúl az egész határ.

Az idő levetette már

szél- és fagy- és eső-csuháját.

 

Charles d' Orléans

 

 

AHI! MÁR KÖZEL AZ IDŐ

Ahi! nun kommet uns die Zeit

 

Ahi! már közel az idő,

hogy a madárka mind dalol,

a hárs zöld koronája nő,

a télnek nyoma sincs sehol.

 

Színét sok gyönyörű virág

pettyezi a mezőkre már.

Sok szív örül majd ennek és

az enyém is vigaszt talál.

 

Dietmar von Aist

 

 

TAVASZI VIHAR

 

De szép az első égi lárma,

mikor májusi dörejek

mintegy csintalankodva, játszva

teledübörgik az eget!

 

Zeng-zúg a menny ifjú haragja,

por röpűl, halk permet szitál,

az eső szálain aranyba-

vont gyöngyök milliója áll.

 

Fut a hegyről a fürge zajlás!

De dal és fütty sem hallgat el:

a dörejre patakmorajlás

és erdei koncert felel.

 

Azt hinnéd: Zeus sasát itatva

Hébe, szeles égi cseléd,

nevetve földre zúditotta

viharral-habzó serlegét.

 

Tyutcsev

 

 

A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE

Spring's Welcome

 

Mi csattog, mi zokog a fán?

Óh, a mámoros csalogány!

Csek, csek, csek, csek, tiri! – dala

az éjfél zengő bánata.

Hős tüske-dal! S az odafent?

A hars pacsirta dala cseng:

veri az égi kapukat

s amíg csak zeng, nem kél a nap.

És most… Hallod? Hallod a szép-

torkú vörösbegy énekét?

S most… Uj hang szól: a kakuk az!

Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!

Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!

 

John Lyly

 

 

JÉGTÁBLÁK

 

Nézd, a folyam hátán, a frissen

zajló árban tolongva – nézd:

táblánkint hogy úszik a mindent

ölelő tengerbe a jég!

 

Ha napon, kék csillámszinekben,

ha ezüstszikrás hold alatt –

egyre olvadva, menthetetlen,

mind-mind egy cél felé halad.

 

Kicsi, nagy rohan tehetetlen;

pár nap még, s egy se lesz sehol:

egyenlők mind az őselemben,

melybe mind egyként visszahal.

 

Óh, tudatunk csaló varázsa,

emberi Én, te végzetes,

nem álmaid hű tükre-mása,

nem sorsod örök képe ez?!

 

Tyutcsev

 

 

GANYMEDES

Ganymedes

 

Hajnali glóriádban

hogy körülizzol,

Tavasz, te drága!

Ezer szerelem gyönyörével

szakad szivemre

örök meleged

szent árama,

végtelen szépség!

 

Bár foghatnálak

a karjaimba!

 

Ah, kebleden

feküszöm, ájulok,

s virágaid, füveid

szivemre tolúlnak.

Keblem szomju tüzét

hűtögeted,

drága hajnali szél,

a párás völgyből édesen

ideszól a csalogányod.

 

Megyek! Megyek!

Hova? Óh, hova?

 

Föl! Valami visz.

Lefele szállnak a felhők,

felhők hajolnak

a sóvár szívhez!

Hozzám! Hozzám!

 

Az öletekben

fölfelé:

ölelten ölelni!

Föl a kebeledre,

világok szíve, Atyám!

 

Goethe

 

 

TAVASZI UTAZÁS

Lenzfahrt

 

A napfény egyre tüzesebb,

dagad a tó, megtört a jég,

vitorla szántja a vizet,

szivem vitorla-lázban ég.

 

Kárhozott vándor mind, aki

ifjúságáról lemaradt,

mihelyt megint friss fény veri,

mihelyt megint sziszeg a hab.

 

Kín az eljátszott ifjuság

s örökké hívnak kincsei,

a szív lesi a tavaszát,

csak azt lesi, csak azt lesi!

 

És bár a hajam már havas,

szivem, noha rajta az éj,

ha kék a hullám, a tavaszt

keresni ma is útra kél.

 

C. F. Meyer

 

 

MIKOR MÉG

When Leaves Begin

 

Mikor még nem göndörödik

a rügy, de fejét dugja már

s zenetengerrel dél felől

északra árad a madár,

 

akkor, mint szarvát a csiga,

kidugom érzékeimet,

fülelek minden hangra és

minden mozgást észreveszek.

 

Aztán zöldre gyúl a tavasz,

s látva fehér virágdiszét,

zekéjéből a nap elé

tárja szép fehér kebelét.

 

W. H. Davies

 

 

REGGEL A HEGYEKBEN

 

Kéken nevet az egek orma;

éji záportól friss a zöld;

kopár hegyek közt kanyarogva

ragyogó sávként fut a völgy.

 

Csak a csúcsok körűl remeg-ring

felhő a messziségen át:

köd-falai tündöklenek, mint

rombadőlt varázspaloták.

 

Tyutcsev

 

 

MÁRCIUS

Märztag

 

Gyors árnyakkal szaladnak a felhők,

kék párában állnak messzi erdők.

 

Darvak húznak az égre barázdát,

útjukat krúgatva magyarázzák.

 

Zengő rajban pacsirtacsapat száll,

mindenütt lármázik a tavasz már.

 

Szalagod, lány, vígan leng a szélben,

rövid öröm álma száll a réten.

 

Rövid öröm szállt – oly messzi! égi!

Nyultam érte, nem tudtam elérni.

 

Liliencron

 

 

KIKELET

 

Ez a reggel – e könnyü mámor –

ez a nap – ez a fényzenezápor –

ez a nagy, kék varázs –

e hang, mely fent tovaszárnyal –

ez a sok hang – ez a madár-raj –

ez a gyors csobogás; –

 

ez a fűz, ez a nyír – ez a zöld gyep –

ezek a hegyek – e völgyek –

e zöld pihe mindenütt –

e méhek – e harmat a bükkön –

e csöppek, e gyöngyök – e sok könny –

e sok éles, tarka fütty; –

 

ez az alkonyat – e sose-szűnő –

ez az álmatlan tovatűnő

éj a falu felett –

ez az árny – és hogy süt a friss ágy –

e futamok – ezek a trillák –

ez – a Kikelet!

 

A. A. Fet

 

 

ÁPRILISI ESŐ

April Showers

 

Eső után a nap kisüt

és frissen leng a lomb,

hűvös szélben ragyog a rügy

és veréb ugrál mindenütt

és éktelen zajong.

 

Most aztán nóta, muzsika,

most aztán táncra mind,

kurjongatunk, hehe, haha,

ma elmarad az iskola

és lecke semmi sincs.

 

Becsületemre mondhatom,

jó élni ily remek napon.

 

James Stephens

 

 

A CSODA-MÁJUSBAN

Im wunderschönen Monat Mai

 

A csoda-májusban, mikor

rügy pattant minden ágon,

akkor nyílt ki szivemben

a nagy szerelmi álom.

 

A csoda-májusban, mikor

madár szólt száz határon,

akkor sírt föl előtte

epedő vallomásom.

 

Heine

 

 

KÖNNYEIMBŐL VIRÁGOK

Aus meinen Tränen spriessen

 

Könnyeimből virágok

fakadnak, angyalom,

s mint fülemile-kórus

zendül a sóhajom.

 

Ha szeretsz, ez a szív a tiéd lesz

minden virágaival,

és ablakod ostromolja

a fülemile-dal.

 

Heine

 

 

MÁJUSI REGGEL

A May Morning

 

Piros tehén,

fehér bari;

tűznek a nap

sugarai:

fák árnya kéken

pihen a réten.

 

Fészek csivog,

egyszerre száz;

pacsirta és fecske cikáz;

vidám kakukpár

visszhangja bujkál.

 

Fészek s bari

még harmatos;

az ég ragyog,

az út poros.

Halál? Ma? Volt – nincs!

Nyoma seholsincs.

 

Sehol bűn és

bűnösöket

Krisztusra intő

feszület:

sehol keserűség,

minden gyönyörűség!

 

W. H. Davies

 

 

KAKUKK-NÓTA

Cuckoo Song

 

Megjött a nyár, itt a nyár,

zengj hagos kakukk!

Szép világ és kék virág,

zöld erdei út –

zengj, kakukk!

 

Barikáért anyja béget,

tehén borja fele fut:

bika ugrik, bak marakszik –

Zengj még, zengj, kakukk!

 

Kakukk, kakukk, de szépen szólsz, kakukk:

ne légy lusta, se hazug:

zengj kakukk, no, zengj, kakukk,

zengj, kakukk, zengj még, kakukk:

Kukk!

 

Angol népdal 1250 körül

 

 

A TAVON

Auf dem See

 

Friss étek, új vér a szabad

természet énnekem:

megszívom vele magamat

s ő ringat édesen.

Evező lüktet, hab suhog,

visz a víz fölfelé,

és hegyek, égig havasok,

jönnek utunk elé.

 

Szemek, szemem, visszahulltok?

Arany álmok, újra gyúltok?

Hess, álom! Légy bár arany:

itt is jól érzem magam!

 

Csillagok ezre gyullad

és libeg a habokon már;

puha ködbe fullad

körben a tornyosuló táj;

reggel üde szárnya

járja az árnyas öbölt;

s érik-e? nézi magát a

tóban a parti gyümölcs.

 

Goethe

 

 

HAZAGONDOLÁS IDEGENBŐL

Home-Thoughts, from Abroad

 

1

 

Óh, Anglia, most, hogy

megjött az Április!

Reggel micsoda boldog

öröm, hogy már csupa friss

hajtás legalúl a szilfatörzs,

a galyak nyalábja csipkezöld,

s a kertben a pinty dala csókokat oszt…

Óh, Anglia – most!

 

2

 

Az Április és a Május utána,

mikor épit a fecske, a sok poszáta!

Figyelj csak: ahol a sövényre dőlve

virágzó körtefám a lóherét

pettyezi kint, a ringó ágra szökve

az ott a bölcs rigó; amit elébb

fütyült, megujrázza: ne hidd,

hogy felejti vad rögtönzéseit!

S noha dér lepi, felragyog a rét,

mikor délben kinyitja tűz-szemét

a boglárka, gyerekek csokra-dísze,

– nem oly szép ez a dús dinnyevirág se!

 

Robert Browning

 

 

HUSVÉTI SÉTA

Osterspaziergang

 

– A „Faust"-ból –

 

 

A folyók s patakok jegét megoldta

mosolyával a tavasz szeme,

a völgy reményzöld és üde;

és az öreg tél haldokolva

visszavonult zord hegyeibe.

Darás jege ájult záporát

küldi csak onnan ijesztgetésnek

csíkokban a zöld réten át.

De a Nap nem tűr semmi fehéret;

mozdul az élet mindenütt:

szines lobogást igér a rügy,

s tarkállni, kora virág helyett,

itt vannak, díszben, az emberek.

Fordulj meg, s nézz innen, a tiszta

magasból a városra vissza.

Az öblös, fekete kapu alatt

özönlik a tarka áradat.

Ma mind oly boldogan napoznak!

Ünneplik a Feltámadottat,

mert feltámadtak maguk is:

megnyiltak a házak vak szobái,

műhely s bolt börtöne, óriási

tetők s nyomasztó ormok, a kis

sikátorok szűk prése, meg

a templom tisztes éje után

oly jól esik a Nap, oly vidám!

Nézd, nézd, hogy szétcsap a tömeg

kerteken és földeken át;

a dalos folyó rengeteg

csónakkal rakta meg magát,

s ez, itt, túltömve, szinte merűl,

amikor elhagyja a partot!

A messzi hegy is földerűl,

úgy színezik a ruhák, a foltok.

Már hallom, zúg a piac, a zene,

itt a nép igazi édene,

ujjong a felnőtt és a gyerek;

itt ember vagyok, az lehetek!

 

Goethe

 

 

„VIGABBAT"

 

Ragyog a reggel,

itt a kikelet,

madárdal ver fel

erdőt, ligetet.

 

Papír az ölemben,

mint én, halovány,

egy készülő dal

néz róla reám.

 

Nem az új tavasz írta

azt a dalt:

a bánatomé volt

és sírni akart.

 

De libben a szellő,

szól, és szava méz,

s a vállamon át

a versbe néz,

 

s azt súgja: „Vigabbat!"

és tovasuhog

és viszi kezemből

a papírlapot.

 

Mileta Jakšić

 

 

TAVASZ

Frühling

 

Csordultig tölti szivemet

s a völgyet az arany meleg.

Hogy zengnek a lépteid, Isten!

Az erdő sóhajt mély gyönyörben

virágtól részegen szakad

alá a megduzzadt patak,

a bimbók kéje szinte pattog,

madarak nászéneke csattog,

fent aranyszárnyú fellegek:

szerelmi diadalmenet!

Mindenütt szeretnék heverni,

minden madárral énekelni,

menni szeretnék és maradni,

lenyűgözötten is rohanni.

Mint édesbús vágy, perzsel az

izzó és ujjongó tavasz,

érzem ellentmondásait:

megnyugtat és nyugtalanít,

oly otthonos és békevágyó

s oly idegen és messzejáró!

A fény ezer csodás szine

lelkem tisztán ragyogja be:

dermedt örömvillám e tűz,

 rés, mely isten szívébe tűz,

aztán viharzó szédület,

égbolt, mely vándorútra megy,

lidérc, mely tétovázva száll,

de bús szivünket viszi már.

Lidérc, szállok az ég után,

mely záporozva hull reám!

Óh tavasz! szivem mámora!

Tavasz, nem hagylak el soha!

 

Lenau

 

 

ŐSZ A TAVASZBAN

 

Őrült madár fuldoklik a tavaszi ködben.

Gyermeki varázs: játszanak az erdőn!

Károg az árny, meg kell hogy öljem.

 

Vak kígyók bronza olvad a sürűben,

kék szikrákkal égnek a nefelejcsek,

jégmadár fészkel friss tüzükben.

 

Csillagkép gyullad a fűben vidáman,

pacsirtadal zendíti az eget,

vedlik a kígyó, mint bűn az imában.

 

Barátkoznak velem az ég angyalai?

Velük játszhatom majd megint? Miért ne,

hisz régen csak úgy hívtak, hogy Feri!

 

Él még bennem néhány színed, drága Éden,

de nem jön angyal, nincs már sehol angyal,

bujdosom a játék varázserdejében.

 

És elfog a bánat, a némán zokogó,

s mint levél az őszi fáról,

kering rólam a szó.

 

František Halas

 

 

ERDEI DAL

Under the Greenwood Tree

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Ha szeretsz a gyepen

heverészni velem

s tetszik a cinege

szapora éneke,

ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:

ragyog az ég

és messze még

a tél, goromba gazdánk!

 

Ha a rangra fütyűlsz,

ha a napnak örűlsz,

ha elég, amit a

bokor ád, meg a fa,

ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:

ragyog az ég

és messze még

a tél, goromba gazdánk!

 

Shakespeare

 

 

TALÁLT KINCS

Gefunden

 

Jártam az erdőt,

csak úgy, magam,

könnyű bolyongás

vitt céltalan.

 

Egy kis virág nyilt

az útfelen;

mint csillag, égett,

mint drága szem.

 

Már nyultam érte,

de suttogott:

Ha leszakítasz,

elhervadok!

 

Erre tövestől

kivettem őt:

virulj a kertben,

házam előtt!

 

Ott jól beástam

gyökereit;

egész bokor már

és úgy virít!

 

Goethe

 

 

ÍGY SZIDTAM A TÚLBUZGÓ IBOLYÁT

The forward violet thus did I chide

 

Igy szidtam a túlbuzgó ibolyát:

„Édes tolvaj, hol csented illatod?

Az Ő ajkáról! Büszke bíborát

lágy arcod színe az Ő ellopott

véréből, de túlmohón itta át!"…

Kezed zsákmánya volt a liliomnak,

hajad a majorán bimbaja lett;

a riadt rózsák tüskéken szorongtak,

ez szégyenpír, az fehér rémület:

egy harmadik, se piros, se fehér,

kettős rabló volt, s lehelletedé,

de, büntetésűl, bármilyen kevély,

hernyótól lankad most sírja felé.

Más virágot is láttam, volt elég:

mind tőled lopta mézét vagy szinét!

 

Shakespeare 99. szonettje

 

 

A SZÁMÜZÖTTEK BOLDOGSÁGA

Now, my Co-mates

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Nos, testvéreim a számkivetésben,

nem jobb-e, ha megszoktuk, ez az élet,

mint a festett pompa? Nem biztosabbak

ezek az erdők, mint az irigy udvar?

Itt nem érzem, csak Ádám büntetését,

a változó időt; a fagy fogát,

a téli szél csúf csikorgásait;

de bárhogy harap és mar, borzadozva

mosolygok s azt mondom: ez nem hizelgés;

ezek becsületes tanácsadók,

éreztetik velem, hogy mi vagyok!

Édes hasznokkal is szolgál a balsors,

mely, mint a mérges és undok varangy,

gyönyörű ékszert visel a fejében;

s életünknek, melybe közügy be nem tör,

nyelve a fák, könyve a gyors patak,

szónoklata a kő és szive minden:

nekem tetszik itt…

 

Shakespeare

 

 

ESTE

 

Kondúl s leng, halkan tovaszállva,

a harangszó a völgy fölött, –

mint darvak messzi krúgatása,

s elhal a zizge lomb között.

 

Fénytenger izzik a tavaszban,

rezzenéstelen és simán –

s ijedtebben, hallgatagabban

búvik meg a völgyben az árny.

 

Tyutcsev

 

 

REGGEL

Des Morgens

 

A fűben harmat gyöngyei; ébred és

szökik a forrás; ejti szelíd fejét

a lenge nyír és tündökölve

zizeg a lombja; s amott a szürke

 

felhők körűl már lángkoszorú remeg,

hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;

mint parti hullám, úgy özönlik

mind magasabbra a szent gomolygás.

 

Jőjj hát, óh Nappal, jőjj, te arany, s ne szállj,

ne törj túlgyorsan fel a zenitre, mert

bátrabban és bizakodóbban

mer szemem a mosolyodba nézni,

 

amíg szépséged ifju tekintete

még nem túlbüszke, még nem oly isteni;

vihetnél, persze, égi vándor,

engemet is!… – De te csak nevetsz a

 

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;

áldd meg hát inkább kegyesen a mai

nap földi művét, és ragyogd be,

amin a sors visz, a csendes ösvényt!

 

Hölderlin

 

 

CSUPA LOCSPOCS AZ ÚT

L'eau coule dans la boue

 

Csupa locspocs az út a fák közt az eső

után. Alaposan megáztak a mezők.

Rigóraj mulat a nedvességben a sárga

vesszők közt, melyeket megfűznek, fűzkosárnak.

Ittam a vascsövű forrásból, csupa rozsda

a cső, s áttetszik a napban a moha rajta.

Egykor szerettelek volna, itt, a mohánál,

mert olyan csöndes és olyan szép karcsu voltál.

Ma csak pöfékelek szelíden és mosolygok.

Szarkanép álmaim hűtlenűl elvonultak.

Megtértem. Párizsi tehetséges urak

verseit olvastam, és szindarabokat.

Ah, nem olyan lakás és forrás kell azoknak,

amelynél snepf-rajok fürdőznek az avarban.

Jőjjenek csak velem, megmutatom a rozzant

kunyhókat nekik és hogy kapujuk beroppant,

meg a rigókat, a csöndes parasztokat,

a szalonkákakt, a szép magyalbokrokat.

Akkor majd ők is csak pöfékelnek szelíden,

s ha fájnak még, mivelhogy szomorú az ember,

sokat gyógyulnak, mig hallgatják az eget

s a sólyomvijjogást egy-egy tanya felett.

 

Jammes

 

 

NAPKELTE

 

Kelet gyanakodva figyel.

Érzékeny csönd minden határon.

Várakozás ez? Vagy csak álom?

Messze a nap még, vagy közel?

 

A szirten sápadt köd lebeg.

Erdőt-völgyet mély pára altat.

Szendereg a város… a falvak…

De emeld csak égre szemed:

 

nézd: a piros felhőszegély

hogy kezd izzani, egyre szebben,

lángolóbban, elevenebben –

mint a kitörő szenvedély!

 

Még egy perc, és átzendül a

menny magasán, túl mind a földi

tájakon, s győztesen betölti

az űrt a fény harangszava.

 

Tyutcsev

 

 

INNISFREE

The Lake Isle of Innisfree

 

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

s kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

s csak nekem zümmög a mező.

 

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

s az est csupa szárnycsattogás.

 

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

s a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

szivemben csobog a dala.

 

Yeats

 

 

NYÁRI EST

 

A nap izzó gömbjét fejéről

a föld legörditette már

s az est békés tüze az égről

mindjobban a tengerbe szállt.

 

Jött a csillagok szikra-ezre

és a köröttünk mindenütt

növő éjt magasba emelte

nedvesen csillogó szemük.

 

A mennyei patakok útja

fönt s lent közt teltebben csobog

és a hőségtől szabadulva

a sziv könnyültebben dobog,

 

mert édes borzongás futott a

Természeten át – mintha víg

forrásvíz érintette volna

forró és fáradt lábait.

 

Tyutcsev

 

 

TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI

Blow, bugle, blow

 

Ormok haván, tornyok falán

az ég zuhogó fénye lángol;

tó tükörét nap töri szét

s a vad vizesés zengve táncol.

Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;

zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Mily tiszta, halk! Hallod a dalt,

a tisztuló és halkuló dalt?

Szirtek felett mint üzenet

Tündérország száz kürtje sóhajt.

Zúgj, a bibor völgy zengjen veled össze;

zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Óh kedves, a kürtök szava

belehal az égbe, a tájba;

de lelkeink visszhangja mind

nagyobb, s csak nő a muzsikája.

Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;

felelj, visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

 

Tennyson

 

 

GYEREKKORI EMLÉK

 

Szomoruan mosolyogsz rám, drága, gyerekkori emlék,

mikor e szürke falak közt gyönyörü üvegeket vágsz

városi ablakaimba, hogy ujra ragyogjon a zöld rét

s régi, szamócaszagú boglyák vegyenek körül ismét…

Kisgyerekek voltunk, játék, öröm, isteni jókedv,

és ahogy a tenyerünk, ugy tapsolt ifju szivünk is,

sárgarigófészket raktunk a fejünkre kalapnak

s mint az arany viasz, úgy ragyogott a hajunk koronája.

Minthogy a legkisebb nem birt ugrálni velünk, egy

kis nyuszikát ragadott fülön, azt hurcolta magával;

az meg, aki büszkén hirdette, hogy őneki könyve

is van már (noha persze kerülte), fogott két

száraz fadarabot, s hegedűlt vele, úgy hegedűlt, hogy

táncoltunk s vélünk táncoltak a kazlak, a fák és

felhők, és a világ, mely régi is, örök is, új is!…

Mint az örökre letűnt gyönyörű napok, amikor a föld

mindenikünké volt és nem volt senki fiáé,

egyszerű és gazdag, közeli és távoli birtok:

éltek a kövek, a szél tudott beszélni, fehérebb

volt a fehér tél és zöldebb volt zöldje a nyárnak!

 

Leopold Staff

 

 

FALUSI VECSERNYE

Vêpres rustiques

 

Elhallgatott a nagy harang, a kicsi cseng-bong.

Ideje menni, vár a szenteltvíz s a templom.

 

Most gyűl a nép. Milyen hűvös van idebenn!

Jó e kellemes árny, nyáron különösen.

 

A hat nagy gyertya ég; egy fiú hozza már a

szentséges kelyhet az áldáshoz. Nyitva áll a

 

sekrestye ajtaja: látni, hogy bent a pap

s a minisztránsfiúk váltják ruhájukat.

 

Indul a kis menet. Két fiú; erre jönnek,

hasukon tartva a nagy, öreg misekönyvet.

 

Csengő csilingel és ahogy kell, sorban, ők

letérdepelnek a kicsiny oltár előtt.

 

Ima morajlik, oly halk-csendesen susogva,

mintha jó angyalok puha szárnya suhogna.

 

Keresztet vet a pap és hívja az Urat,

keresztet a fiúk s szólítják az Urat.

 

S ajkuk Atyát, Fiút és Szentlelket magasztal,

óh Dávid, szent király, a te roppant szavaddal:

 

„Téged dicsérlek…", „Az Úr szól…", „Boldog a szent…",

„Dicsérjük, fiaim…" és fellüktetve zeng

 

a másik harcos és rejtelmes ének is:

„Mikor Egyiptomot Izráel…" Óh, a kis

 

harmónium s a bő korál hogy megigéz!

Megtelnek a padok. Meleg van. És a pénz

 

– „Péterfillér", „Az Úr házára" – pici nesszel

zörren – „Szegényeink" – s telik lassan a persely.

 

Himnusz, Magnificat, és tömjén, ringató;

mennyei bágyadás, érzékelzsongató.

 

Rövid beszéd, s a jó, bár avas téma mellett

szundithatsz, egy kicsit, nem sértve illedelmet.

 

A nap betűz, s egész megifjodik a vén

faluszentje, mikor dicsfény gyúl a fején.

 

Elhervadt koszorúk jóillata lebeg föl;

oly lágy! Honnan? Talán a latin énekekből.

 

Megkapják végül az Áldást is a szivek

s megjavulva hazaballagnak a hivek.

 

Jobb lesz a vacsora, s ha a torony tizet ver,

nyugodtan s hamarább alszik el így az ember.

 

Verlaine

 

 

JÚLIUSI BÁNAT

Juli-schwermut

 

Virágos nyár, még gazdag az illatod:

fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák,

a száraz karfán te nyúlsz itt utánam,

nem kell többé szezám és büszke kert.

 

Felejtett álom ébredez: a gyerek

a búzaföldek szűz rögein pihen,

körötte munka, meztelen aratók és

apadt korsó és tündöklő kasza.

 

Álmos darázsraj dongta a dél dalát

s az ő kipirult homlokára a

kalászok gyönge árny-rácsán keresztül

nagy vércsöppekben hullott a pipacs.

 

Ami enyém volt, sohase múlik el.

Szomjan, mint akkor, fekszem a szomju mezőn,

s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszt

a sok virág, a sok-sok szép virág.

 

Stefan George

 

 

KELET SZÜRKŰLT…

 

Kelet szürkűlt… Friss vásznainkat

csattogtatták a friss szelek;

mint a kék ég visszája, ringott

velünk a tenger s reszketett.

 

Kelet izzott… Turbánja fátylát

a lány magasra tűzte, és

lelke imában mennybe szállt át

s szeme fény volt és repesés.

 

Kelet kigyúlt… A karcsu, halvány

nyak tündökölve meghajolt

s végig a drága gyermek arcán

tűz-könnyek gyöngyzápora folyt.

 

Tyutcsev

 

 

ALLEGÓRIA

Allégorie

 

Zsarnokúl, sulyosan és színtelen, a Nyár,

mint kivégzésen a király, elnöki székben,

tétlen nyujtózik a cinkos mennybolt tüzében,

és ásít. Alszik az arató s a határ.

 

Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.

Nincs felhő, semmi szél, s csak feszűl tiszta-kéken

a könyörtelenűl sima azúr az égen,

ahol már forr a csönd s minden dermedten áll.

 

A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;

megbújnak habjai a szomjazó pataknak,

s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.

 

Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,

hullámlik szüntelen fényár és fényapály…

S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.

 

Verlaine

 

 

PÁRIZSI VÁZLAT

Croquis parisien

 

Cinlemezekből tompaszögeket

rakott ki a hold:

Füstök lengtek a háztetők felett,

5-ös alakban vastag füstcsomók.

 

Az ég szürkült. Mint szomorú fagott,

zokogott a szél.

Messze egy diszkrét kandúr nyávogott,

zengett tőle a fázó, furcsa éj.

 

S én mentem. Plátó vitt az utamon

s te, Fidiász,

és ábrándok, Szalamisz, Marathon,

s fölöttem sárgán hunyorgott a gáz.

 

Verlaine

 

 

A DUNA

 

Emlékszem az arany időre,

a drága nap tájaira:

aranyban úszott, hömpölyögve,

alattunk az esti Duna.

 

A vár öreg kövein ültél,

honnan fehéren néz a rom

le a nagy völgybe – ifju tündér

voltál a mohos grániton.

 

Pici lábad tűnődve húzott

rajzot a rom sok tört kövén

s lassan, tétovázva bucsúzott

hegytől, vártól s tőled a fény.

 

Könnyű szellő zilálta, dúlta,

csókolta habkönnyű ruhád

s üde válladra játszva hullt a

vadalmafáról a virág.

 

Frissen néztél a messziségbe…

Az ég még izzott, hamvasan;

s lement a nap: dallamosabban

zengett lent a sötét folyam.

 

Frissen temetted, friss halálba

a szép nappalt, a gondtalant,

s édes volt a gyors élet álma,

mely fölöttünk tovasuhant.

 

Tyutcsev

 

 

A WESTMINSTER HIDON

Upon Westminster Bridge

 

Földi látvány nincs még ily isteni:

nyomorult lélek, ki varázserőt

nem érez e fenséges kép előtt;

a Város most mint ruhát viseli

a tündér reggelt; dómok tornyai

ragyognak némán; partok és mezők;

még minden üres, az ég, a tetők;

a füsttelen táj szikrákkal teli.

Szebb hegyeket, völgyeket, dombokat

kelő fény még nem locsolt sohasem;

csend sohse volt mélyebb, nyugalmasabb!

A folyam fut, békén, kényelmesen;

Úristen! a házak is alszanak;

s ez az egész hatalmas szív pihen!

 

Wordsworth

 

 

 

NYÁRI VIHAR ELŐTT

 

Fülled a szél, heve tikkad,

esőt várva búj a nap,

még forróbb a rózsaillat,

a tücsök még hangosabb.

 

Füstös felleg hömpölyögve

küldi tompa dörejét…

Derekára, íme, röpke

villámövet köt az ég.

 

Túlcsordúl a levegőben

az élet dús mámora

s ereinkbe éltetően

gyúl isteni itala.

 

Lányka, lánykám, mi remegtet?

Ifju kebled mért piheg?

Nedves tüzét a szemednek

mily félelem töri meg?

 

Szűzi arcod rózsapírját

sápadás mért oltja ki?

Szíved össze mért szorítja?

Ajkadat mi égeti?

 

Pillád selymén drága könnyek,

két gyöngy remeg. – Mit akar?…

Vagy esik már, s két esőcsepp

jelzi, hogy itt a vihar?

 

Tyutcsev

 

 

BŰVÖS ÉJSZAKA

 

Táncolt, harsogott a tömeg,

zengett és lángolt a vidám nap,

de a fénylő tetők felett

felhők siklottak, esti árnyak.

 

Időnkint még bezörgetett

ablakomon a hangos élet,

de már köd volt, egyetlenegy,

százhangu és homályos ének.

 

Tavasz úszott át agyamon

s álommá révűlt, ami köd volt…

Meddig alhattam, nem tudom;

de ébredésem különös volt:

 

rég elült a pokoli zaj,

utcám néma, a táj kihalva,

a fák kusza ágaival

képek tolongtak a falakra,

 

s üvegen át a kandi hold

nézett rám, halvány, égi vándor,

s álmomra oly ereje volt

s az élet már annyira távol,

 

hogy úgy rémlett: valamilyen

teremtő, világnagy varázs a

lángarany napból hirtelen

átemelt az árnyak honába.

 

Tyutcsev

 

 

A PACSIRTA

Die Lerche

 

Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten

harsan tova szava a szürkületben,

s biborágyáról álomittasan

felkél a nap; homlokát kék-arany

tálba meríti; nem látni egészen,

hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.

 

Égő nyilak villannak föl-le, friss

ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,

amint a barna pusztán átsuhannak.

Megrázza tollát a pacsirta is,

a nappal livrés hirnöke, s mikor

a rekettyéből félénken kikémlel,

felváltva hunyorog a két szemével, –

aztán rezdül s megnyílik a bokor

s szövege első részét zengve már

röppen a nedves kékbe a madár.

 

„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt!

Hív a munka, álomszuszék cselédek,

te, zafirkancsós encián, siess,

selyemzászlós törpefűz, integess,

fel, virágok, tarka mezei nép,

hercegnőnk mindjárt a terembe lép!"

 

S ime egyszerre ezer pilla rezzen,

Százszorszép szeme tündökölve néz szét,

a liliom sápadt: oly kellemetlen,

hogy a tóban épp fürdőzésen érték;

a rezgőfű egyetlen remegés!

A kis fűz rizsport hint magára és

selyemkendőjét feldobja a szélbe:

repítse gyorsan a fenség kezébe!

Hódolva nyujtja harmatserlegét

az encián, és ragyog rá az ég:

vérbeli herceg ő, ott térdepelhet

első helyen úrnője ágya mellett.

 

Rózsaszín váltja az ég bíborát,

Kelet felől villámló fény tör át

a függöny ráncain, s fent, valahol,

az égben a pacsirta ujra szól:

„Jön a hercegnő, a kapuban áll,

rajta, hárfások” zengjen a karének,

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek,

fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,

jön a hercegnő, a kapuban áll!"

 

S most egyszerre nekibuzdúl a puszta,

kifordítja lábszárát a tücsök,

harmattal gyantáz, s két fűszál között

szive nótáját húzza, egyre húzza;

szarvasbogarak komoly kürtje szól,

a kis muslica ezüst szárnya rebben

(a triangel se cseng ezüstösebben);

zümmög a légy is: diszkánt és tenor;

aztán, dereka gazdag csíkjait

virágporral sárgitva, mint komoly

basszista, már a méh is dolgozik,

s nehézkesen mozogva a zsibongó

virágokban a nagybőgős, a dongó.

 Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,

ahogy a hanga zengő bokra ível,

ág, galy és lomb egymást ringatja, mint

megannyi egybezsongó labirint:

olyan zenét nem hallott még király,

amilyet a zöld puszta muzsikál.

 

A királynő most trónusára ül,

lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,

sugárkorona a feje körűl,

s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:

„Föl, bányászok! mutassátok a tárnák

kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott

kelméidet, a hercegnő ruháját,

kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!"

Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle,

hogy tolakszik a sok fekete apród:

fáradságos robotuk utakat ró

s lépcsőket vág a mélyből fölfele:

szegény hangyanép, meggyötör a munka

s durva köved senki sem szereti!

De nézd a pókot: selymén föl s le futva,

hálója végső szálait szövi,

gyöngytiszta, illatos tündérruhát;

sok nemes szikra ég ragyogva benne,

s szél jön, leakasztja, s viszi tovább:

száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.

 

A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta

elnémult és visszahullt a bokorba.

 

Anette von Droste-Hülshoff

 

 

DÉL

 

Lustán piheg a páratelt hő,

lustán hömpölyög a folyam,

lustán ringva olvad a felhő

a dél lángsugaraiban.

 

A lét elszenderűlt, a vad

Természet mély álomba ernyed;

barlangjában maga a nagy

Pán is alszik nimfái mellett.

 

Tyutcsev

 

 

A KAKUKKHOZ

To the Cuckoo

 

Drága vendég! Hallottalak,

hallak és örülök.

Madár vagy? vagy egy röpke hang

a dombok s fák között?

 

Fekszem a zöldben, s kétszer is

rám szólsz, s a dupla fütty

zengve visszhangzik közel is,

távol is, mindenütt:

 

kakukk! kakukk! Fény és virág

csak, amiről beszélsz,

de nekem álmok és csodák

óráiról mesélsz.

 

Üdvözlégy, tavasz kedvese!

Nem vagy madár ma sem,

hanem láthatatlan mese,

erdei rejtelem,

 

az, amire mint kisdiák

figyeltem, az a Hang,

mely előlem fán, bokron át

elszállt, égbe suhant.

 

Remény voltál, és szerelem,

ég s föld igérete,

amit folyton üldöz, de nem

fog el a vágy szeme.

 

És most megint hallhatlak, itt

fekszem a friss füvön,

és hallgatlak, és áthevít

a régi szent öröm.

 

Óh áldott madár! énekel

a világ, zeng, ragyog:

anyagtalan, tündéri hely,

hisz a Te otthonod!

 

Wordsworth

 

 

HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT

Le ciel est, par-dessus le toit

 

Hogy ragyog a tető felett

az ég azúrja!

Zöld lombját a tető felett

egy fa benyujtja.

 

Abban a darab égben egy

harang kalimpál.

A madárfüttyös, bús fa egy

kis cinkét himbál.

 

Óh istenem, ott, ott zsibong

a város, ott van.

Milyen egyszerűen zsibong

milyen nyugodtan!

 

Hát te mit tettél, te bolond,

hogy sírva szánod?

Mivé tetted, szegény bolond,

az ifjuságod?

 

Verlaine

 

 

KORMÁNYHIVATALNOK NÉZI AZ ARATÓKAT

 

Pihenni alig ér rá a paraszt;

kettős munkában várja a tavaszt.

Déli szél jár a dombon éjszaka:

egyszerre sárgul a sok rizsbuga.

Nő s lány válla riszkosarat emel;

fiú s legény borostömlőt cipel.

Aztán hozzák a húsadagokat

a déli domb zord aratóinak,

kiknek talpa alatt a talaj ég

s hátát tűzzel korbácsolja az ég.

Dolgoznak, nem bánva, mi hogy sajog,

s rövidnek szidják a hosszú napot.

Mellettük egy szegény asszony halad,

s míg melléhez apró gyermek tapad,

jobbja hullt kalászt böngész és magot;

balkarjáról tört sáskosara lóg.

S mit dolgoztam én?… Mily jog teszi, hogy

én sose szántok, fát nem ápolok?

Fizetésem háromezer köböl:

rizsem a teljes év nem éli föl.

Szégyellem is miatta magamat,

egész nap gyötört ez a gondolat.

 

Po Csü-ji

 

 

JEAN DE NOARRIEU NÉZI A LÁNYOKAT

Jean de Noarrieu surveille les semeuses (Részlet)

 

Vetnek. Jean de Noarrieu a lányokat

nézi. Boldogan ül egy tölgy alatt.

Szivében semmi becsvágy, indulat.

Szelid gyermekszemei álmatag

a földről a kék égre siklanak.

Könyvét tartja egy mohos földkupac.

 

Kedvenc könyve; címe: Az álmok; a

szerzője: Jean-Jacques: édes könyv, csupa

bűvös, halk bánat, mely jól illik a

vizparti rétekhez s az estharang

szavához az erdőkben, hol a nagy

tölgyek korhadnak s virúl a moha.

 

Milyen szép és kedves ez a Lucie,

ahogy a kukoricát ülteti…

Jean nézi a lányt. Szürke ruha. Ni,

hogy ollóznak alatta lábai!

A fordulónál Lucie visszaint

barátjának, ki úgy nézegeti.

 

Jean örűl neki. S azt gondolja, hogy

lám, ez is őérte van, mint ahogy

övé a buza, vagy a kertben ott

a barack, mely, ha jönnek szép napok,

aranypirosra érik és ragyog:

ha letépik, a szív belesajog.

 

Nap süt, nincs vihar, most nem fenyeget

a kék vihar, mely oly rettenetes

rohammal jön, ha a nyár közeleg,

s bedörgi a jégzáporos eget

a szélben, mely zöld ágat s levelet

tör és szór el a szénán messzire;

 

a palakék vihar, amely a zord

orkánban zúg és amelyben a mord

eget, honnan kemény eső zuhog,

megtölti a felkavart sárga lomb;

a kék vihar, mely szőllőt letipor,

a kék vihar, mely baltáz és gyilkol.

 

Jammes

 

 

TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK

Daffodils

 

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt, céltalan, könnyedén,

s egyszer csak egy sor, egy sereg

aranyliliom tűnt elém,

a tó partján, a fák alatt

ringtak, táncoltak, álmatag.

 

Ahogy csillaggal a tejút

ragyog s hunyorog mindenütt,

a szikrázó kis öblöt úgy

körüllobogta ünnepük;

lángszirom, táncos, büszke fej

hintázott ott vagy tízezer.

 

Tűztánc volt a tó is, de ők

túltündökölték a vizet, –

költő ily társaság előtt

csak boldog s vídám lehetett!

Néztem, – néztem, – nem tudva még,

hogy mily gazdaggá tett a kép;

 

mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,

gyakran kigyúl belső szemem,

mely a magány áldása, és

megint veletek lobogok,

táncoló tűzliliomok.

 

Wordsworth

 

 

SZÉP JÚNIUSOK

Schöne Junitage

 

Éjfél csöndje, néma kertek,

két száj suttog, összeér,

majd a végső nesz is elhal

és már csak az álom él –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Rózsalugas nyári zöldje,

napfehérre gyult folyó,

napfénycsöndes, boldog reggel,

virágokkal lankadó –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Kint vad utca, messzi zúgás,

Krőzus, koldus, emberek,

ezer élet tarkasága,

lakodalom, gyászmenet –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Lassan ránkszürkül az este,

szelidül a zord erő, s

megnyugszik a lázadó szív

s ujra gyermek lesz a hős –

A folyón túl csattog a csalogány.

 

Liliencron

 

 

AZ ÉJ HANGJAI

 

Holdtalan éj, mint egy szerelmes, várok, állok

itt, és csak figyelek: megbűvölt a varázsod!…

Óh, e harmóniák szent palástod alatt!

Gyémántharmat lepi a sötét lombokat;

üvegtisztán csobog zenéje halk vizeknek;

madár zeng: monoton füttyszó; bokrok zizegnek;

mint óraketyegés, szól a tücsökzene;

a nád közt, mocsaras szigetek s fekete

lápok éje felől, mint zord és tompa basszus

egy távol orgonán, fölzeng a béka-kórus;

s e sok éji zene fölött, halkúlva, majd

keményen, ahogy a szél jár, a messzi part

tájáról a malom zubogó kattogása!

S a csillagok! A kék magasságot csodálva

szinte érc-fényük is érzem, útjuk zaját,

mozgásuk szüntelen, egybeszőtt robaját!

 

Majkov

 

 

MIÉRT SIETTEK ÚGY, NÁRCISZOK?

To Daffodils

 

Miért siettek úgy, nárciszok,

sárga liliomok?

A nap korán indult, de még

zeniten sem ragyog!

Ha gyors,

akkor is vár a sors,

amíg

nem szól az estharang:

mondjunk közös búcsúimát

s födjön együtt a hant.

 

A mi utunk is gyors tavasz

s még gyorsabb pusztulás:

növünk, virulunk, hervadunk,

mint ti vagy bárki más.

               Ahogy

a ti gyors napotok

vagy a

friss harmat odavan:

mint a gyöngyös nyári eső,

eltününk nyomtalan.

 

Robert Herrick

 

 

AZ ÓRÁK, MELYEK HALK REMEKBE FOGTÁK

Those hours that with gentle work did frame

 

Az órák, melyek halk remekbe fogták

a szép látványt, mit minden szem csodál,

zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják

a gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

mert nyarunk, a meg-nem-álló idő

zord télbe hajtja és ott megöli;

fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;

szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!…

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva

a nyár párlata, folyékony fogoly,

a szépség s a hatása oda volna,

és emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a

színe hal el; él édes zamata.

 

Shakespeare 5. szonettje

 

 

TITKOS TÁJ

Heimliche Landschaft

 

Templomok dús omladéka,

rajtuk izzó, sárga nap.

Oszlopok közt tűz-rekettye

szív a földből aranyat.

 

Kőfejekről kőölekre

ritka lepke röppen át.

Márványisten hónaljában

bujazöld moh üt tanyát.

 

A porban egy összezúzott

ezüstkígyó teteme;

víg gyerekhad térdel hozzá

s friss levéllel födi be.

 

És már jön-jön fel a földből

kemény bogarak hada:

visszakéri a halottat

az élet tűz-árama.

 

Hans Carossa

 

 

A FELHŐ

The Cloud

 

Tengert, vad esőt hozok aszu mezők

virágaira;

s ha alél a levél, hűs fátylat a dél

tüzes álmaira.

Szárnyam szór kelteni harmatot a pici

bimbóra, ha álmatag

pihen anyja szivén, akit a fény

táncában ringat a nap.

Korbácsom a jég: a zöld vidék

nyög alattam messzi fehérben,

s mint permeteg, tovább megyek

s mennydörgés a nevetésem.

 

Szörnyű hegyeket hóval temetek

s a fenyők sírnak kormoran;

s ez az én fehér párnám, hol az Éj

ringat jég-karjaiban.

Nagy tornyaimon kormányosom,

a villám őrködik;

pincémben örök vihar dörög

és rázza láncait;

és földi tájon, óceánon

vezetőm simán suhan át,

mert a bibor mélységek alól

vágy hívja, ezer najád;

völgyek, hegyek, patak felett

és tó és bérc felett

akárhova száll, mindig vele jár

a szellem, akit szeret;

s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,

neki folyton a könnye pereg.

 

Vad tollazata tüzében a

meteorszemü, vérszinü Nap

fedélzetem hátán terem,

ha sápad a virradat;

ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt

földrengésrázta hegyen,

hol szárnya arany lángjaiban

egy percre megpihen.

S ha az Alkonyatot tükrözve lobog

szelíden az óceán,

fentről meg a mély ég lila

gyászleple hull reám:

mint gerle ülök fészkem fölött

szárnycsukva és puhán.

 

A fehér tűz-töltetü lány, az a gömbölyü,

akinek a neve Hold,

padlómon, amely szélhozta pehely,

éjfélkor égve bolyg;

s ha lépte nyomán, melyet talán

nesznek angyal se hisz,

kilyukad fekete sátram szövete,

benéznek a csillagok is;

és én nevetek: hogy nyüzsgenek

arany méh-rajaik,

s továbbszakitom szélvert plafonom,

mig a föld vizeit, tavait,

e sok szivemet megjárt kis eget,

fényükkel nem kövezik.

 

Tüzzel kötöm át a Nap derekát

s a Holdét gyöngybe fonom;

vulkán feketűl, csillag menekűl

ha vihar viszi vad lobogóm.

Két fok között hídként feszülök,

tengerem leszakad, –

napfényölő, biztos tető:

hegyláncok tartanak.

Ha a légi Hatalmak elém leborúlnak,

orkán, tűz s hó követ,

a büszke Szivárvány ezer szine vár rám,

diadalkapu! – s én megyek;

szférák tüze szent fényt sző odafent,

lent meg a Föld nevet.

 

Dajkám a Menny, a végtelen;

Föld és Víz lánya vagyok;

járok a Világ pórusain át;

változom s nem halok.

Mert mikor a tiszta egekről vissza-

vonúl a sötét vihar

s a szél s a nap új kék dómba borúl

konvex sugaraival:

az eső komor barlangjaiból

én csak nevetek siromon

s mint földből a lélek, a méhből új élet:

kitörök s lerombolom.

 

Shelley

 

 

BANDUSIA FORRÁSÁHOZ

O fons Bandusiae, splendidior vitro

 

Gyémánttükrü patak, Bandusiám, aki

édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz,

holnap gyeng gidát kapsz,

melynek szarva a szerelem

 

első ütközetét vívni türemkedik:

de hiába: a víg nyáj buja gyermeke

vérével a te partod

fogja csak pirosítani.

 

Hozzád, hűs gyönyör, a lángkezü nyár soha

nem férkőzhet, örök-frissen üdíted a

kóbor barmokat és a

járomban kimerűlt bikát.

 

Versem szárnyra emel és a nemes vizek

közt fogsz élni, te és fent az a tölgy, s a szirt,

melyről locska sugárban

ugrándozva sietsz alá.

 

Horatius

 

 

LI ÚR EGY NYÁRI NAPON MEGLÁTOGAT

 

Amig jön, erdő szűri a nyarat,

a nemes Li úr hát meglátogat.

Kunyhóm szegényes, egész falusi;

itt áll a nagy Déli Torony alatt.

Szomszédaim egyszerű emberek,

kezük könnyen, szivük vidáman ad:

a kerítésen – van-e még bora? –

csak át kell szólnom a nyugatinak

s ő máris tölti a palackomat.

Gyékényt viszek ki; csobog a patak,

mindenfelől hűs szellő simogat:

ébredezik az őszi hangulat.

Mindenfelől szólnak a madarak,

lomb közt ciripel a kabóca-had,

sőt oly lármás, hogy dalai miatt

lakásom csak félig remete-lak.

A tavirózsa este gyönyörű,

kedvéért mindenki tovább marad.

Most is aggódom: megyek újborért,

s remélem, a vendégem jól mulat.

 

Tu Fu

 

 

A TENGER ZENÉJE

Est in arundineis modulatio musica ripis

 

A tengert dallam csengi át,

összhang az elemek csatája,

édes hangzatokban kuszálja

zizegését a parti nád.

 

Világunk hibátlan zene,

koncertje egy ős zenekarnak;

képzelt szabadsága miatt csak

az ember nem illik bele.

 

Hol a hiba? Ha zeng, lobog

az egyetemes, nagy karének,

mért nem zúg, tengerként, a lélek,

ahogy a lelkes nád susog?

 

És jaja, ha már hangja van,

örök időktől fogva máig

s a legmesszibb csillagvilágig

miért marad visszhangtalan?

 

Tyutcsev

 

 

MOHAMED ÉNEKE

Mohamets Gesang

 

Nézd, a bércről hogy szakad

a patak,

csillagtüzü zuhatag!

Fellegek közt

jó baráti szellemek

táplálták az ifjuságát

vadbozótos szirteken.

 

Ifjufrissen

táncol le a fellegekből

márványszikla derekára,

frissen ujjong

égbe föl.

 

Ormok labirintusán át

tarka törmeléket üldöz

és vezérként

sodor máris útja testvér-

vizeket.

 

Lent a völgyben kivirúl

nyomdokán az üde pázsit

és a rétet

lehellete élteti.

 

De nem fogja a sötét völgy,

se virág,

mely a térdét átkarolja

és szerelmesen tekint rá:

irama kígyókanyarban

sík felé tör.

 

Társra társ

simúl hozzá. Most kilép a

síkra pompázó ezüstben

s vele pompázik a sík,

és a róna sok folyója

és a hegy patakja mind

boldogan kiáltja: Testvér!

Testvér, vidd testvéreid,

vidd el őket vén Atyádhoz,

vidd az örök Óceánba,

aki karjait kitárva

vár reánk,

vár, de ah! sohase tudja

vágyó fiait ölelni:

mert mohón faldossa testünk

a sivatag éhe, ott fent

a Nap vérünk szívja, tóvá

szorit a domb össze! Testvér,

vidd a sikról mind a testvért,

vidd a testvért mind a hegyről,

vigy Atyánkhoz minket el!

 

Jöjjetek, mind! –

És most még hatalmasabbra

duzzad: egész faja, népe

emeli a Fejedelmet!

És hömpölygő diadalban

országoknak ad nevet,

városokat épit utja.

 

Semmi fel nem tartja többé:

lángsisakos tornyokat hagy,

márványpalotákat, ékes

műveit, maga mögött.

Cédrusházakat, uj Atlasz,

hordoz roppant válla; zúgva

leng feje fölött ezer

lobogó a levegőben,

hatalmának díszei.

 

És így viszi testvéreit,

kincse, népe áradását,

hogy elérjék hars örömmel

Teremtőjük hű szivét.

 

Goethe

 

 

NIZZA

1865 január 2

 

Tükröket ingat azúr-feketéből

táncos ezüstbe a hold a vizen:

mily csoda vagy, miriád pici fénykör,

s tengeri éj, te, örök s eleven!

 

Mennydörög, omlik a, habzik a hullám

föl-le a végtelen álom alatt.

Árnyba borúlva meg ujra kigyúlván

mily csoda vagy, ragyogó sivatag!

 

Ring a hatalmas uszály, apad, árad;

isteni tánca kit ünnepel így?

Liheg a, piheg a víz: sose fárad

nézni a csillagok őrtüzeit.

 

Áramok! Óh, zene, tánc, s te, tükörfény!

Büszke varázs! Szabad, éji vizek!…

Bűvöletükbe be boldogan ölném,

veszni, örökre, egész szivemet!

 

Tyutcsev

 

 

ÁLOM A TENGEREN

 

Hullámhegyeken libegett ladikom,

álom szememen, vihar a habokon;

két végtelen éje, szeszélye emelt

és szállani mélybe-magasba ölelt.

Mint cimbalom éneke, szikla felett

muzsikáltak a röpke vizek s a szelek.

Hangok puha káosza vitt tova – nem:

hangok miriádja s a képzeletem.

Sápadttüzü, néma varázshatalom

ragadott, röpített tul e forgatagon.

Villámok elől menekűlt a sötét –

telt zölddel a part, ragyogással az ég.

Lent, a tornyok alatt, sürü sokadalom

járt-kelt fel-alá csodapark utakon.

Jött s tűnt ezer újszerü, különös arc,

griff és csodaállat, ezer meserajz.

Utam föl a mennybe, a csúcs fele tört,

szikrázva terűlt el alattam a föld.

De bármit akart is az álom, a kép,

hallottam a víz iszonyú dörejét,

s ha nőtt muzsikám, ha apadt az öröm,

tulbőgte jajával a tengerözön.

 

Tyutcsev

 

 

TENGERI UTAZÁS

Seefahrt

 

Hosszu napok óta berakodva várt már

hajóm jó szelekre; én a kikötőben

iddogáltam kedvet és türelmet,

víg fiúk közt.

 

Ők voltak a türelmetlenebbek:

Menj! röpítsen a tündér szerencse,

röpítsen a gyors tenger; világok

várnak ott túl dús kincsgarmadával,

itt szeretet s dicsőség, ha megtérsz

ujra hozzánk.

 

És megjött a hajnal, lett zsibongás,

és felrikkant álmunkból a matróz,

sürög-forog minden, hogy vihessen

az áldott szél első libbenése.

 

És virúl a szélben a vitorla,

tűzvarázzsal csalogat a friss Nap;

száll vitorlánk, szállnak fent a felhők,

búcsúdal zeng ujjongva a tűnő

partról: a barátok mind remélik:

szép lesz az út, mint az indulás volt

és az első szent csillagos éjek.

 

De a szél szeszélye, ég parancsa,

eltérit a kitűzött iránytól;

és az utas, bár látszólag enged,

az elemet rászedni igyekszik:

rossz uton is hű marad a célhoz.

 

De a tompa, szürke messzeségből

már kirémlik s vihar haragja,

lenyomja a madarat a vízre,

lenyomja az emberek szivét is;

és megjön. Makacs dühét kerülni

vitorláit a hajós bevonja;

játszva veri a hullám s a szél a

gyönge labdát.

 

És amott a parton a barátok

a biztos földön remegve állnak:

Miért is nem maradt itt közöttünk!

Jaj, a vihar! Oda a szerencse!

Igy vesszen a derék, nyomorultan?

Ott vesz-e? Jaj, ott veszhet! Nagy Isten!

 

De ő fogja keményen a kormányt:

szél és hullám játszik a hajóval,

szél és hullám nem az ő szivével.

Úrként tekint a garázda mélybe

és – ha part, ha zátony várja – bízik

csillagában.

 

Goethe

 

 

A TENGER PARIPÁI

 

Tenger paripája, te vágtató,

te, halványzöld sörényű,

te vad, hátékos, te bohó-,

majd szilajnevetésű!

Isten mezein förgeteges

csikósod akadt a szélben,

az tanított, hogy játssz, ügess

s vágtass a tengeri réten.

 

Szeretem, mikor tombolva rohansz

csapatodban – messzi a part még:

sörényedet összekuszálja a harc,

csupa gőg vagy és csupa tajték;

vigan nyiharászva sodor viharod

s te élvezed irama üdvét:

patáid a döngő partra dobod

s habbá porladva repűlsz szét.

 

Tyutcsev

 

 

A ZARÁNDOK

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Lent a derű s bőség tája, fent a legszebb

égbolt, mellettem szép arc… Ah, hát milyen álmok

csalogatnak, hogy innen is csak tovavágyok,

a távolba, a multba, folyton s egyre messzebb?!

 

Litvánia, erdeid gyönyörűbben zengtek,

mint Bajdár csalogánya s a szalhíri lányok;

boldogabban tapostam sötét ingoványod,

mint itt a rőt ananászt és az arany epret!

 

Be távoli, be rózsás varázs vonz! Tétován

tűnődöm: ah, miért kell csak azért epednem,

csak azért, akit sorsom hajnalán szerettem?

 

S ő, ott, szülőfalumban, az elveszett tanyán,

ahol hű kedveséről beszél neki minden,

friss nyomaimat látva, vajon gondol-e rám?

 

Mickiewicz

 

 

MILY GONDDAL ZÁRTAM, ÚTRA KELVE

How careful was I when I took my way

 

Mily gonddal zártam, útra kelve, hű

reteszek alá minden holmimat:

hasznom ne használja tolvajkezű

hamisság, de védje biztos lakat!

De téged, aki legfőbb bánatom,

egyetlen gondom, kincsem java vagy,

vigasz, ki mellett a gyöngy szürke lom,

rongy zsiványok kezére hagytalak.

Semmi szekrénybe nem zártalak el,

csak ahol nem vagy, bár úgy érzem, ott vagy,

keblem gyöngéd rejtekébe, amely,

hogy jőjj-menj, békén nyitódhat-csukódhat;

s félek, onnan is kilopnak: ily rá

még a hűségből is tolvajt csinál.

 

Shakespeare 48. szonettje

 

 

VIHAR

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Vitorlarongy, tört kormány; hab s orkán csap égig,

vad sikolyok, szivattyuk vészjós öblögése;

kötelek maradéka repűl ki a szélbe;

elvérzik a bukó nap, el a maradék hit.

 

Győztesen felüvölt a vihar; új s megint új

hullámemeletekké nő a tenger, és a

mélyből vízhegylépcsőkön, ostromló vitéz, a

Halál angyala már a dőlt vár ellen indúl.

 

Félhalott tömeg: ennek szivig hat keze görcse,

az búcsújába ájúl baráti karoknak,

véget föd vég elől amattól hit s ima.

 

Árva utas ül, oldalt, s szótlanúl tünődve

suttog az ajka: „Boldog, aki most leroskad,

vagy imádkozhat, vagy van kitől búcsúznia!"

 

Mickiewicz

 

 

SZÉLCSEND A TENGEREN

Meeres Stille

 

Néma csöndben áll a tenger,

fodra, ránca mind megállt,

s a hajós szorongva nézi

a tükörsík láthatárt.

 

Semmi nyoma semmi szélnek!

Csönd, halálos rémület!

Az iszonyu messzeséget

egy hullám se töri meg.

 

Goethe

 

 

KABINOS TENGERI HAJÓKON

In Cabin'd Ships at Sea

 

Kabinos hajókon a tengeren,

Ahol mindenféle végtelenné tágúl a kékség

És fütyülnek a szelek és muzsikálnak a hullámok, a széles, méltóságteljes hullámok,

Vagy valamely magányos bárkán, mely a sűrű, parti hullámverésen himbálózik

És vidáman és bizakodva, fehér vitorláit kifeszítve

A pezsgő és szikrázó nappalban vagy az éjszaka csillagrengetege alatt az étert hasítja, –

Ifju és öreg matrózok, a szárazföldre visszagondolva, ott talán majd olvassák a műveimet

És végre teljesen megértenek.

 

– Ihol a mi gondolataink, az utazók gondolatai.

Ihol, ni: itt nemcsak a föld jelenik meg, nemcsak a szilárd föld, –

(mondják majd talán magukban), –

Itt maga az égbolt ível felettünk, itt talpunk alatt érezzük a hintázó fedélzetet,

Itt érezzük a hosszú lüktetést, a végtelen mozgás ár-apályát,

A láthatatlanúl csobogó rejtelmeket, a sós világ bizonytalan és óriás sugallatát, a folyékonyan özönlő szótagokat,

A tengervíz szagát, a kötélzet halk csikordulásait, a mélabús ütemet,

A határtalan kilátást s a távoli és ködös láthatárt: itt minden együtt van, mert ez az óceán éneke…

 

Ne késlekedj hát, óh, Könyvem, teljesitsd, amire rendeltettél,

Te nem csupán a szárazföldnek vagy emléke,

Magányos bárka vagy magad is, az étert hasítod, úticélodat nem ismerem, de csupa bizakodás vagy:

Minden vitorlások testvére, bontsd ki vitorlád!

Juttasd el hozzájuk jól-csomagolt szeretetemet (drága tengerészeim, tinektek csomagolom könyveim minden lapjába azt a szeretetet);

Siess, Könyvem! Feszítsd fehér vitorládat, kis bárkám, a méltóságteljes hullámok fölött,

Dalolj, röpülj a végtelen kékségben és vidd el tőlem minden tengerekre ezt a dalt a tengerészeknek, ezt a dalt minden hajóknak!

 

Whitman

 

 

HULLÁM ÉS GONDOLAT

 

Kép képre az agyban, hab habra a vizen:

kettős jelenésben egyetlen elem!

Ha tenger-özönben, ha szív-kalodában,

ha parányi rab és ha határtalan áram,

örök ár meg apály, ami volt, ami lesz:

árnykép, suhanó csak, árnykép csak, üres.

 

Tyutcsev

 

 

A GASTINE-I ERDŐ FAVÁGÓI ELLEN

Contre les bûcherons de la forêt de Gastine

 

Állítsd meg a karod, favágó; és figyelj;

nem csupán fa, amit a fejszéd földre ver;

nem látod, hogy sir és vérzik a durva kéreg?

A Nimfák vére hull, akik alatta éltek!

Gyilkos szentségtörő, filléres bűneit

levezekelni ha a tolvajt felkötik,

mennyi tüzet, vasat, halált, hányszorta többet,

érdemelsz te, gonosz, ki Istennőket ölsz meg?

 

Erdő, bokorlakó madarak temploma,

magányos szarvas és gyors őz többé soha

árnyadban nem pihen, és soha zöld sörényed

többé nem fogja fel hevét a nyári délnek!

Faktörzsnek dőlve a nyájak bús pásztora

(oldalánál a bot, lábánál a kutya)

négylyukú furulyán nem zengi már epedve,

hogy mily édes a vágy s a szép Jeanette szerelme.

Minden elcsöndesűl; Echónak hangja vész;

fölszántják telkeid, s hol most fák állnak és

bő lombjuk ingatag árnyát földedre szórják,

ott az éles ekét érzed majd s a csoroszlyát;

nagy csönded tovaszáll; s rémülten lihegő

szatír- és Pán-sereg lakodba sose jő.

Zefír játékszere, ég veled, öreg erdő,

hol lantom idege megismerte a zengő

beszédet, s Apolló messzezúgó nyilát,

amelytől rettegés riad a sziven át,

és ahol én a szép Kalliopét csodálva

beleszerettem a Kilencek csapatába,

amikor keze rám ezer rózsát dobott,

és Euterpe saját tejével itatott.

 

Vén fák, ég veletek és szentelt fejetekkel:

egykor táblák sora és virág diszitett fel,

s ma bizony megvet a szomjas vándor, aki,

miközben verik az ég lángsugarai

nem lel alattatok zöld enyhületre, és csak

halált s poklot kiván zord gyilkosaitoknak!

Óh tölgylombok, dicső polgárok díszei,

Dodona makkjai, Jupiter fái, ti,

egykor ti adtatok enni az embereknek;

s ők, a hálátlanok, ma már igy köszönik meg

áldott kincseteket, – durva népek, vadak,

kik így leöldösik tápláló atyjukat!

 

Boldogtalan, aki hisz a világ szavában!

Mily igazság vagyon a filozófiában,

amely azt hirdeti, hogy minden elmulik

s alakját veti és másikba öltözik!

Hegység lesz valaha Tempe szép völgye, szikla,

s az Athos szélesen aláterűl a síkra;

a tengert egy napon búzatáblák fedik:

az anyag megmarad s a forma változik.

 

Pierre Ronsard

 

 

A LITVÁN ŐSERDŐBEN

 

– Részlet a „Pan Tadeusz"-ból –

 

 

Hazám erdői, óh, be adóstok vagyok!

Társak gúnyját kerűlve, akár az ügyetlen

vadász, aki hibázott, be sokszor merengtem

magányotokban, egy-egy  dombra telepedve,

míg lelkem bele nem halt a vad rengetegbe.

Ezüstbe tiport gránát: köröttem dús moha

ősz szakállát pettyezte fekete áfonya,

odébb meg vörös vérzett, korállal elöntött

bokrok sürű bozótján rőt áfonyagöröngyök.

Mindenütt csend s homály. Zöld tetőként szorongtak,

alacsonyan s tömötten, felhői a lombnak;

fent meg, e mozdulatlan tetőnek fölötte,

szelek dühe csatázott, zúgva, mennydörögve:

kábító és csodás zaj! Ugy tetszett, egy égbe-

szárnyalt tengernek őrjöng zord hullámverése.

 

Lent, szinte egy rom-város. Szélcsavartan áll ki

a földből itt egy dőlt tölgy csonkja, óriási;

korhadt rönkök hullnak rá, gerendák, dorongok,

mintha fal-töredékek, omló gátak, oszlop,

fű-párkánnyal körítve. Egy terrasz-sürűnek

közepén, ott, az erdő őr-gazdái ülnek,

farkasok, medvék, vadkan; óvatlan vendégek

félig megrágott csontja szerte heverészget;

a zöld fűből kettőzve tör néha magasba,

mint iker szökőkút, egy-egy szarvas agancsa;

az állat sárga csíkként villan s eliramlik,

fénysugár, mely behullt és a fák közt kialszik.

 

És ujra csend a völgyben. A fenyőn a harkály

halk kört kopácsol és megbillen s rögtön elszáll,

maga elszáll, de csőre szólítva kopog még,

mint gyermek, aki elbújt s kéri, hogy keressék.

Mókus ül a közelben: diót tapogat, rág;

majd szeme fölé rántja ernyőül a farkát:

sörényt, amilyet vértes hősök feje lenget,

de bozontja mögűl is aggódva tekinget,

s meglátván a vendéget, ági ballerina,

fáról-fára cikázik, szállva, lengve, ringva,

s végül egy láthatatlan nyilásban eltünik,

mint driád, aki szülőfájához érkezik.

 

Csend, ujra.

De lökött gally rezdűl, meghajolva;

nyíló boróka-lombok közűl, a boróka

pírjánál pirosabban, egy arc villan elő,

egy lány, érett bogyókat vagy mogyorót szedő;

idenyúl, odahajlik: kis háncskosarába

rakja az áfonyát, mely piros, mint a szája;

legény hajlít előle ágat, s az ügyes kéz

röptében kapja el a barnahéjú termést.

De, hogy messze kürt zendűl s kardala kutyáknak,

tűnődnek, vajjon erre tart-e a vadászat,

majd a sűrűbe visszahátrálva, ijedten

hipp-hopp, úgy eltünnek, mint két erdei Isten…

 

Mickiewicz

 

 

ERDŐÉGÉS

 

Tíz gomolyban, száz gomolyban,

tömör, vészjós fellegek,

füst, füst, végeláthatatlan

füst lepi a földeket.

 

Gutaütött cserjesor; csak

izzik lent, nem ég a gyep;

üszkös fenyők földreroskadt

váza szegi az eget.

 

Szikra sincs! Csak füst, e fojtó

rém száll, az dől vastagon;

hol lapúlsz meg, életoltó

tűz, te sunyi hatalom?

 

Lopakodva s hirtelen fényt

gyújtva, vörös fenevad,

néha töri s csak helyenként

át a láng a bokrokat!

 

De ha leszáll a sötétség

s egybefoly füst s félhomály,

lassan máglya, szörnyü és szép

máglya lesz a láthatár.

 

Mit tehetünk? Dől a tenger,

tombolnak az elemek:

tehetetlen áll az ember –

gyámoltalan kisgyerek!

 

Tyutcsev

 

 

A DOMB, MELYEN SÉTÁLUNK

Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten

 

A domb, melyen sétálunk, csupa árnyék,

míg az odaát még fényben remeg,

friss-zöld füve fölött a holdvilág még

csak mint kis fehér felhőfolt lebeg.

 

A távolban már sápadnak az útak,

suttogás szól a vándorra: megállj!

A hegy láthatatlan vizei zúgtak?

Altatódalt gügyögött egy madár?

 

Két éji lepke, mely korán felébredt,

virágok közt kergetőzik tovább…

Halk bánatunkra a dombok s a rétek

már készítik az este illatát.

 

Stefan George

 

 

FŰZFA

 

„Fűzfa, fűzfa, ki nevelt föl tégedet?

Ki varázsolt furulyádba éneket?"

„Szülőm nevelt, árva erdő,

sokáig,

hűs harmat mos, éji füdrő,

bokáig.

 

Föld-anyácskám ébresztette életem,

szomszéd nyírfa-néném együtt sírt velem.

Kenyeret, sót anyám lelke,

az adott,

mezők-rétek zúgó szele

altatott.

 

Holdvilágos éjszakákon, halk futár,

alvó kunyhók felett jött és tovaszállt,

fények lepték, csillagozták

s illatok,

úgy nyitotta a vadrózsát,

pipacsot.

 

Összeszedte ősi hantok könnyeit,

megrázta a galagonya gyöngyeit,

zokogása erdők-völgyek

vad jaját

zendítette s mohos tölgyek

kardalát.

 

Bánat és vágy s árvák könnye szállt vele,

mint a rétre az út fehér porköde.

Ő borzolt, ő csókolt egész

nyáron át,

furulyámba ő fújt tündér-

muzsikát."

 

Maria Konopnicka

 

 

PÁSZTORÓRA

L'heure du berger

 

Piros a hold, dereng a láthatár;

párologva alszik az esti rét a

táncoló ködben; kuruttyol a béka,

s a nád fölött a szél borzongva jár.

 

A vízirózsa kelyhét már bezárta;

nagymessze nyárfák vonala lebeg;

sorakozó, nyurga kisértetek;

bokrok alján bolyong a fénybogárka.

 

A kuvik ébred, szárnyai a mély

homályban nesztelen-puhán eveznek,

a zenit tompa fényben állva reszket;

kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.

 

Verlaine

 

 

NYÁRI ÉJFÉL…

 

Nyári éjfél csillagezre:

hunyorognak, tündökölnek…

Fényük alatt szenderegve

érnek a nagy búzaföldek.

A végtelen égi titkát

végtelen csönd zsongja be.

Hold-ezüstben ring a síkság

aranykalásztengere.

 

Tyutcsev

 

 

A SZÉP ARCKÉP

Gemahnt dich noch das schöne bildniss dessen

 

A szép arckép emlékeztet-e arra,

aki a szirtről rózsákat szedett

s zsákmányát gyüjtve nem gondolt a napra

és meglopta a mézdús fürtöket?

 

S aki aztán a nagy parkban pihent meg,

ha túlmessze csalta egy büszke szárny,

és a tó partján ülve elmerengett

s leste, mit súg a titkos esti árny…

 

S mohos szigetét a hattyú feledte,

a vízesés nem vonzotta tovább,

s az ő finom gyermekkezébe tette,

cirógatni, karcsú nyakát.

 

Stefan George

 

 

A SZIVÁRVÁNY

 

Mily váratlanúl, mily ragyogva

nő fel a párás égbe a

szivárvány, a gyönyörü pompa,

a pillanat diadala!

Fél-lába az erdőt tapodja,

másik túlhág a fellegen,

a fél-égboltot átkarolja

s elvész a fenti semmiben.

 

Óh, e sugár-hímezte játék

csoda csak, csoda-látomás!

Foszló, pillanatnyi ajándék:

kapd el hát, s vigyázz rá, vigyázz!

Nézd: hűl, sápad… Már nem a régi…

Pár perc álom még – semmi több?

Eltűnt!… Mint ahogy elenyészik

életed s minden örömöd…

 

Tyutcsev

 

 

EGY PILLANGÓHOZ

To a Butterfly

 

Teljes félórát néztelek,

kis lepke… Hogy ringott veled

az a sárga virág, s bizony,

ettél? aludtál? nem tudom!

Mily csöndes voltál! befagyott

tenger se csöndesebb!

De hogy örűlsz majd, amikor

megtalál és tovasodor

a szél a fák felett!

 

Ez itt a kertünk; díszei:

fáim, s húgom virágai;

lankadt szárnyad itt megpihenhet,

nyugalmas kis szentélyre lelhet!

Térj be hozzánk kedved szerint

s ne siess, ne bucsúzz!

A multból boldog nyaraink

kora, az a gyermekkor int,

mikor minden nap hosszu, mint…

oly hosszú, mint ma húsz!

 

Wordsworth

 

 

ÉRZELMES SÉTA

Promenade sentimentale

 

Húnyó, alkony nyilai bíborozták

a szélringatta sok-sok tavirózsát,

s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen

tündököltek a nád közt a vizen.

Árván bolyongtam, fájó sebem égett,

a tó partján, ahol, mint felidézett

nagy, tejszinű rém, a füzek mögött

kétségbeesve imbolygott a köd

és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha

egymást hívják, csapkodva, kiabálva,

a füzek közt, hol égő sebemet

hordoztam árván; de a szürkület

elfödte a nád közt a tavirózsát

s a nap nyilait, melyek bíborozták –

a sok rózsát, elfödte, csöndesen,

a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

 

Verlaine

 

 

GYÁSZOS ÉG

Himmelstrauer

 

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,

az a felhő, az a vad és komor;

mint lelkibeteg, kire éji harc vár,

hánykolódik a szélben a bokor.

 

Az ég dörög, haragfekete bánat,

meg-megrándul sötét szemöldöke,

– szem remeg így, mielőtt könnybe lábad –

és néha villan a pillák köze.

 

Most, mintha a láp hűs borzama kelne,

a köd a pusztán halkan átlobog;

a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,

kiejtette kezéből a napot.

 

Lenau

 

 

ÉJI HANGOK

 

A zöld kert édesen alussza álmát,

kék éjszaka becézi, öleli;

hogy sütnek a virágzó almafán át

a hold édes, arany sugarai!…

 

Csillagaival, ahogy a Teremtés

első estéjén, gyúl a fenti mély;

messziről valami halk zene zeng, és

a szomszéd forrás üdébben beszél…

 

Függöny szállt le, hogy a nappalt temesse;

várost és munkát álom permetez;

mint az erdők csúcsain, ébredezve

zsong a magasban ezer pici nesz.

 

Honnan e tétova zaj? Tán a testi

rabságból kitört gondolat-világ,

a hallható, de tündértestü, kezdi

kavarni az éj roppant káoszát?

 

Tyutcsev

 

 

KÖRÜL SZŐLLŐHEGYEK…

 

Körül szőllőhegyek… Felettük

arany felhő, alkonyodó,

lent parti, vén köveivel küzd

s úgy zúg el az esti folyó.

Tekintetem merengve lépked

a fennsík felé, csendesen,

és ott, szélén a meredélynek,

egy kis kápolnán megpihen.

 

Abban a fenti házban, abban

halandó élet nem tanyáz;

körötte tisztán, szabadabban

özönlik a szellős varázs.

Hang oda, föl, alig morajlik,

a Természet figyelni int –

és a hétköznap is olyan mint-

hogyha ünnepnap volna mind.

 

Tyutcsev

 

 

HOL VAGY, SZIGET

Quand verrai-je les îles

 

Hol vagy, Sziget, ahonnan családom idejött?

Este a kapu és az óceán előtt

buzavirágszinű ruhában szivaroztak.

Néger gitár búgott, s az udvarok nagy

hordóiban esővíz álmodott csöndesen.

Az óceán olyan volt, mint tüllcsokrok sora

s szomorú, mint a nyár vagy mint egy fuvola.

Fekete szivarok rőt parazsa úgy égett,

mint mohafészkükön azok a madarak,

melyekről bizonyos híres költők beszélnek.

 

Ott voltál, nagyapám, ott éltél, mialatt

az én lelkem nem is volt még meg, és a szélben

jelzőhajók suhantak a gyarmati éjben.

Amikor szivarozva elmerengtél

s a néger bús gitárjára figyeltél,

nemlétező lelkem mégis volt valahogy?

A gitár volt talán? a hajó volt? vagy a

rejtekező madár feje-mozdulata,

madár, mely az ültetvényből kiált?

vagy egy nehéz bogár röpte a házon át?

 

Jammes

 

 

NYÁRI ESŐ

 

„Arany! Arany esik!" – Gyerekek

rohannak, ki, az esőbe.

– „Várjatok, gyerekek: gyűjtsük össze,

mig arany mag nem lesz belőle:

búzát kap a csűr, ti meg kenyeret!"

 

Majkov

 

 

AZ ÉJ NESZEI

Nachtgeräusche

 

Mondd el, Múzsa, milyen zaj özönlik

éjszaka az álmatlan fülébe?

Előbb őrjel, kutyák ugatása,

aztán órák számlált kondulása,

aztán két halász megy el a parton,

aztán? Már csak bizonytalanúl a

töretlen csönd halk szellembeszéde,

mint egy ifjú kebel pihegése,

mint egy mély kút lassu mormogása,

mint evezők tompa csobbanása,

aztán, mit már nem hallasz, az álom.

 

Meyer

 

 

OLASZ VILLA

 

Lármás köznaptól elkülönűlve,

s ott, hol ciprusligetbe vész az út,

a villa, melyet Elizium üdve

övez, még jókor álomba borúlt

 

s már két vagy talán még több század óta,

a csöndben, melyet vágy sose tör át,

a virágzó, dús völgyben álmodozva

az ég kegyelmére bízta magát.

 

Csakhogy az ég itt szereti a földet…

És sok nyár és sok meleg, déli tél

suhant már tova álmatag fölötte –

s a romokhoz még a szárnya sem ért.

 

Vizét a szökőkút még dobja-ejti,

de a tört tetőn besétál a szél,

fecske cikáz át vígan csicseregve,

s a palota alszik… És álma mély…

 

Beléptünk… Gazdag fény-árny-nyugalomban

merengett a mult, álmodott a rom…

A forrás zengett… Karcsún, mozdulatlan

nézett be egy ciprus az ablakon…

 

…………………………………………………

 

S ekkor, hirtelen, görcsös, ránduló jaj

járta át a felsiró ágakat:

a víz elnémult… álomszerü sóhaj

borzongott… alig hallható szavak…

 

Mi volt az, kedves?… Ádáz szenvedélyek

hatoltak be, hit, vágyak, örömök –

a lázadó, szenvedő, gonosz élet

lépte át velünk a szent küszöböt?

 

Tyutcsev

 

 

RÓMA, ÉJJEL

 

Azúr éj; Róma álomban pihen.

Feljött a Hold s megszállta szeliden:

fenséges és üres utcák során át

némán hordozza ezüst glóriáját.

 

Alszik a fehér város. Mily rokon

a két öröklét, a Hold és a Rom:

mintha a hűlt csillag s az éji Róma

egyetlen tűnt élet két arca volna!…

 

Tyutcsev

 

 

A RÉGI KÚT

Der alte Brunnen

 

Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber

kutunk vize csörög csak odakint.

Kit szálláson nálam talált az éjjel,

e hangot még hamar megszokta mind.

 

Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,

csikordúlnak a kavicsos utak,

nyugtalanság járja körűl a házat,

az ezüst csörgés egyszerre kihagy,

 

s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!

Minden csillag hibátlan őrködik

s csak egy vándor áll a medence mellett,

merít és tenyeréből iszik.

 

Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.

Óh, örűlj, hogy nem árva a vidék.

Sok vándor halad a csillagos éjben

és némelyik még uton van feléd.

 

Hans Carossa

 

 

A KÚTNÁL

 

Két lánytalp rajza a kútnál,

a homokban, tétova;

mellette, drága közelben,

szöges csizmák nyoma.

 

Csönd van; mégis neszeket hall

a szivem, s féltékeny, irígy:

két száj susog izgatottan

s a vederből csöpög a víz…

 

A. K. Tolsztoj

 

 

JŐJJ A HOLTNAKHITT PARKBA

Komm in den totgesagten park und schau

 

Jőjj a holtnakhitt parkba és tekints szét:

távoli partok sugármosolya,

tiszta felhők váratlan kékje a

tóra s utakra önti fénye kincsét.

 

Vedd azt a mély sárgát; a puha szürke

puszpáng és nyír; a szél langyosra hűlt le;

kései rózsát is rejt még az út;

tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút.

 

Az utolsó őszirózsát se hagyd ki,

a vadszőllőt s a bíbor kacsokat

s ami a zöld életből megmaradt,

sződd bele az ősz arcát megmutatni.

 

Stefan George

 

 

ÚTON

 

Itt, hol az ég bágyadva csügg a

száraz és sovány földre, itt

vasnehéz álomba merűl a

fáradt Természet, s aluszik…

 

Néhol nyírfák, pár halovány folt,

s törpe bozót még s ősz moha

bontják meg, lázas látomások,

a síri békét… Más soha…

 

Tyutcsev

 

 

NE KÉSS ELFOGNI

Nun säume nicht die gaben zu erhaschen

 

Ne késs elfogni forduló előtt a

távozó pompa végső adományát;

az égen felhők szürke raja száll át

s ködben végződhet ez a vízi séta.

 

Mielőtt a viharok megfagyasztják,

a dúlt lombból madarak fuvolája

hirdeti, hogy a végső kegy a tájra

még ráteríti csillogó damasztját.

 

Zöld darazsak aranypikkelyü népe

s csukott kelyhekből mind tovaröppent;

halk csónakban ringunk és messzi körben

bronzbarna szigetcsoportok elébe.

 

Stefan George

 

 

RAGYOG A JÓ REMÉNY

L'espoir luit…

 

Ragyog a jó remény, mint pajtában a szalma.

Mit félsz? Donghat az a szárnyarészeg darázs!

Nézd, beporzik a nap, mindig van egy nyilás.

Itt az asztal, aludj, hajtsd fejed a karodra.

 

Szegény, sápadt kölyök, de ezt a kis hideg

vizet csak kiiszod? Aludj. Látod, igérem,

itt maradok, te meg el fogsz aludni szépen,

és dudorászni, mint bölcsőben a gyerek.

 

Húzzák a delet. Most menjen, asszonyom. Alszik.

Különös, hogy a nők lépése hogy visszhangzik

benned, boldogtalan agy, te szegény, szegény.

 

Dél. Aludj no! Szobánk jó hűvös, fellocsolták.

Mint gödör kavicsa, világít a remény.

Óh, nyílnak-e megint a szeptemberi rózsák?

 

Verlaine

 

 

A NAP ÉS A SZÉL

Phébus et Borée

 

Utast látott a Szél s a Nap, utast, aki

jó ruháival védte ki

a megromlott időt. A nyár őszbe hajolt át,

mikor útközben már elkél az óvatosság:

hol süt, hol meg esik, és Irisz fátyola

ilyentájt gyakran int, hogy a

vándornép komolyan gondoljon a köpenyre.

„A kétes hónapok!" – ahogy Róma nevezte.

Emberünk nyugodtan várta hát a vihart;

köpenye jó erős, kétrét: felőle eshet!

„A koma," – szól a szél, – „úgy véli, semmi rajt

ki nem fog zivatar; de fog ámúlni majd,

mikor úgy szívből nekikezdek:

pattog a gombja mind; hiszen, ha akarom,

repűl köpenye a pokolba;

egy kis verseny talán mulatságunkra volna:

nos, van kedved reá?" – „Hogyne," – kapott a szón

a Nap, mindjárt le is szögezve: –

„Az nyer, aki elébb eléri, hogy levesse

lebernyegét ama Lovag, –

te kezded: csak tessék elfödni arcomat."

 

A Szélnek több se kell. Mintha szakmányba fújna,

teleszívja magát, s mint egy gömb, akkora,

s indul pokoli zsivaja:

viharzik, fúj, fütyűl, s amerre visz az útja,

hajók sülyednek el s röpűl a házfedél –

és mindez egy köpönyegért.

Lapúlt a Lovagunk, köpenyét összehúzta,

s igy, szerencséjére, a Szél

nem kaphatott bele, és ahogy nőtt kevély

mérge, annál jobban dacolt vele az ember:

a gallér helytmarad, bárhogy leng a redő.

Mikor céltalan küzdelemmel

eltelt a kitűzött idő,

jön a Nap s felhőt űzve, fűti,

egész átfűti a didergő Lovagot,

s megizzasztván lekényszeríti

róla a vitás darabot:

pedig nem is sütött igazi, nyári hővel.

Nos – többet ésszel, mint erővel!

 

La Fontaine

 

 

TÁJKÉP

Landschaft

 

Él-e még benned, kedves, az október

s kóborlásunk s víg rabságunk a fák

között, mikor a lobogó cinóber

bokrokon s a fémzöld fenyvesen át

 

fákat látogattunk, két néma vendég

civódva, szétválva, szerelmesen,

míg az ágak is a jövőt figyelték,

az álom dalát, mely majd megjelen –

 

Előbb egy patak fürge kacagása

volt a vezetőnk a mélységen át,

de megszökött a halk homály alá s a

zokogását nem hallottuk tovább

 

s e csavargás nekünk annyira tetszett,

hogy eltévedtünk… a fény elborúlt…

És aztán egy szamócás esti gyermek

mondta meg, hol a sűrűben az út:

 

az omlós ösvény fölé néma lomb hullt,

egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz,

és végül a ritkuló ágakon túl

elénk tárult a völgy s a messzi ház –

 

Az utolsó fától karunk a félig

mohos törzset ölelve búcsuzott…

S virágos út vitt a gyönyörü célig

és ég és föld színaranyban uszott.

 

Stefan George

 

 

AZ ÉLET FELÉN

Hälfte des Lebens

 

Sárga körtékkel és vad

rózsákkal omlik

a tóba a hegy;

óh drága hattyúk,

csókmámorosan

merül fejetek

a szentjózan vízbe.

 

Jaj nekem, hol kapok, ha

tél lesz, virágokat és

ragyogó napot

és földi árnyat?

Hidegen állnak

a néma falak, a szélben

zörög a szélkakas.

 

Hölderlin

 

 

CSAK NE KÉRKEDJ, IDŐ

No! Time, thou shalt not boast that I do change

 

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;

friss hatalmad nagy gúlái nekem

se nem ujak, se nem különösek:

ruhák csak már volt jelenségeken.

Létünk rövid: ez csodáltatja meg

elénk csempészett ócskaságaid,

s áltatni, hogy most s értünk született

a sok szépség, csak ezért tud a hit.

Ahogy téged, megvetem híreid,

jelen vagy mult többé nem érdekel,

mert pennád s amit látunk, hazudik,

s mindent folytonos röptöd sújt s emel.

De fogadom, s ez így lesz mindig: én

hű leszek s győzök kaszád erején.

 

Shakespeare 123. szonettje

 

 

TÁJKÉP

Paysage

 

Hogy eklogáimat írhassam szűz örömmel,

mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,

s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,

hogy a harangzene a szélben hogy dagad.

Kikönyökölök és nézem padlásszobámból

a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,

a város száz torony- és kürtő-árbocát

s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

 

Jó ülni, este, az ablakban a lámpa

és fent a csillagok születésére várva,

az eget füstfolyók útja csikozza be

és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.

Igy nézem majd tüntét nyárnak, ősznek, tavasznak,

s ha a tél monoton estéi rám havaznak,

ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat

s építek éjszaka tündéri várakat.

 

És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,

látok kertek, siró szökőkutat, medencét,

csókos, madárdalos estét s reggeleket

és minden gyermekit, mit az Idill szeret.

S ha kint az Izgalom ablakom rázva tombol,

fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,

ugy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő

derűt akaratom maga hívja elő

s kiveszem a szivem napját s képzeletemmel

a telet ragyogó tavasszá hevitem fel.

 

Baudelaire

 

 

NÉZD, GŐZHAJÓK GŐZÖLNEK A KÖLTEMÉNYEIMEN ÁT

See, Steamers Steaming through My Poems

 

Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át,

nézd, költeményeimben állandóan érkeznek és partraszállnak a bevándorlók,

nézd, a háttérben a vigvam, a vad-csapás, a vadász kunyhója, a dereglye, a kukorica levelei, a földigénylés, a durva sövény és a falu az őserdőben,

nézd, egyik oldalon a Nyugati Tenger és a másik oldalon a Keleti Tenger: úgy törnek előre és ugy hátrálnak a partjaikon, ahogy a költeményeimben,

nézd a legelőket és az erdőket a költeményeimben – nézd a vad és szelid állatokat, – nézd, a Kaw-n túl, a számtalan bivalycsordát, amint a göndör és kurta füvet legeli,

nézd költeményeimben a városokat, a jólépült, sok, tágas, szárazföldi várost, kövezett utcáikat, vas- és kő-épületeiket, a szüntelen özönlő jármüveket és a forgalmat,

nézd a sokhengeres ujságnyomó gőzgépet, – nézd a villamos távirót, amint átnyúl a kontinensen,

nézd, az Atlanti Óceán mélyén Amerika érverése hogy éri el Európát és Európa érverése azonnal hogyan válaszol,

nézd az erős és gyors lokomotívot, amint elindúl, liheg és megzendíti gőz-sípját,

nézd a szántóvetőket, amint a tanyák földjét szántják – nézd, bányászok bányákat ásnak, nézd a megszámlálhatatlanúl sok gyárat, nézd a munkásokat, amint munkapadjaikon a szerszámaikkal szorgoskodnak, nézd, hogyan emelkednek ki közülök magasrendű bírák, filozófusok, köztársasági Elnökök, csak egyszerű munkaruha fedi őket, nézd, én magam hogyan kóborolok az Államaink boltjaiban és mezein, mennyire szeretnek és mennyire marasztalnak, mindenütt, éjjel és nappal, halld mindenfelé a dalaim hangos visszhangját, – olvasd, hogyan valósulnak meg végűl az utmutatásaik.

 

Whitman

 

 

ÉJSZAKAI KÉP

Effet de nuit

 

Éjfél. Eső. Fakón dereng az ég; az alját

a távol ködön át csipkézve hasogatják

egy város gótikus tetői-tornyai.

Sík térség, és bitó. Emberek roncsai,

varjú-szaggatta vén holttestek, hihetetlen

táncokra ránganak a fekete hidegben,

míg lábukba riadt farkasok foga vág.

A vázlatszerü kép kormos zűrzavarát

keretbe fogni pár tüskebokor s magyalfa

állítja lombja vad iszonyát jobbra-balra.

Három sápadt fegyenc mezitláb lépeget;

köröttük egy csapat gárdista közeleg,

s merev lándzsáikon félelmesen világol

rácsként lezuhogó lándzsáival a zápor.

 

Verlaine

 

 

KUNYHÓM KÖRŰL

 

Novembereste, puszta a falu.

Árva fa, kunyhó: ott a vén Tu Fu!

A ködös folyón ladik libeg át.

Szél rázza az út két bambusz-sorát.

 

Fázó halat melenget a hinár.

Rebben a parti kócsag: égbe száll.

Su borából gondot űz egy meszely.

De nincs pénzem. S hol akad itt hitel?!

 

Tu Fu

 

 

ESTI SZÜRKÜLET

Le Crépuscule du soir

 

Itt a varázsos est, a bünözők hive;

mint cinkos érkezik, lábujjhegyen; s ime,

mint nagy alkóv, az ég megtelik rejtelemmel,

és állattá vadúl a türelmetlen ember.

 

Óh est, óh édes est, be várva várt, aki

nem hazudik, mikor azt mondják karjai:

Volt ma munka elég! – Este, te enyhited meg

a fáradt szellemet, a kín-hajszolta lelket,

makacs tudóst, kinek az agya nehezűl,

görnyedt munkást, aki megint ágyára dűl.

 

Közben a levegőt lomhán ébredve fáradt

démonraj tölti meg, mint beteg és kufár had,

szárnyuk csapongva ver ormot, redőnyt, falat.

Imbolygó sugarak, szélvert fények alatt

a Prostitució utcán-teren kigyúllad;

hangyaboly-ajtain csápjai messze nyúlnak;

mindenfelé töri rejtélyes útjait,

mint ellenség, amely titkon szervezkedik;

úgy él a város ős mocskában a belek közt,

mint bennünk a galand elorzott ételek közt.

Innen is, onnan is konyhazaj sistereg,

szinház morajlik és zenekar döng-recseg;

telnek a lebujok, az asztalt körülállják,

zsiványok s haverek verik-lesik a kártyát;

s akik megvetik az irgalmas pihenőt,

kezdik munkájukat ők is, a betörők,

kapu nyíl nesztelen, pattan a kassza zára:

lesz egy-két könnyü nap s a lánynak új ruhája.

 

Szállj magadba, szivem, komoly perc ez; ne nézd,

ne halld a zűrzavart, lármát, tülekedést;

kínjait a beteg ilyenkor jobban érzi!

Torkára rászorul az Éj zord keze; érti

sorsát és várja már a közös földi vég;

sóhajokkal telik a kórház. – Hány derék

férfit nem vár soha többé az esti otthon,

konyhatűz, illatos leves és tiszta asszony.

 

Igaz, hogy javarészt nem tudták, hogy mi a

tűzhely varázsa és nem is éltek soha!

 

Baudelaire

 

 

EGY PÁLYAUDVARON

Auf einem Bahnhof

 

Egy milliós városból valahogy

egy messzi kis állomásra kerültem.

Innen indulhat haza a sok ember,

ki reggel óta órákon keresztűl

pultnál, boltban és irodában ül

és ilyenkor reméli, hogy családi

körben lerázza az „üzlet" porát.

 

Forró nyári napot zárt le az est,

az átmenet a nap s az éj között.

Két megrakott teherkocsi közé

mint vessző-jel tolakodott az ujhold.

A néma, esti ég nyugat felé

egész sápadtan, tejsárgán derengett.

Ebbe az égbe, a háttér elé,

gyárkémények sora meredezett.

Minden kürtőből vastag füst gomolygott,

előbb fölfelé, aztán szinte teljes

derékszögben megdőlve, ahogy a

szél vitte, amely fent uralkodott;

s a csodálatos alakú kohókon,

az ablakok mutatták, csendesen,

egész csendesen valami erős

és sötétkék lángpalást lobogott.

 

S a nagyvárosból, forrva, bugyborogva,

tompa zaj zúgott: Páris főtt, zihált így,

emlékszem, amikor mi, németek,

előtte álltunk, s bent pokoli zajban

a Kommün mosta véres arcait.

És ma is emlékszem a régi képre:

élesen, mint csiszolt réz, tündökölt

minden harcok felett a Jupiter.

Ma, mint egykor: fent volt a Jupiter,

csak ő fénylett a csillagok közűl

s nézte a földi csatát, melyet oly

sivárnak éreztem e pillanatban.

És ajkaimról szinte megigézve

rebbentek a szavak: Huszadik század.

 

Köröttem senki; egy kész vonat a

munka végső fáradtjaira várt.

Tűzvörös sapkában egy vasutas

loholt tova gyorsárúiratokkal.

Más semmi. Csak ott fent a Jupiter.

A kék láng ijesztően lobogott

és messze tompán morajlott a város.

 

Liliencron

 

 

A VÁROS

Die Stadt

 

Szürke tenger és szürke part

s oldalt amott a város;

nehéz köd nyomja a házakat,

a csöndön át idedöng a part

és hallgat a szürke város.

 

Erdő nem zúg, madár dala

tavasszal sem gyönyörű;

csak a keményhangú vadliba

húz át itt ősszel éjszaka;

a parton reszket a fű.

 

Mégis szeretlek, áldalak,

te szürke, parti város,

hisz ifjuságom őre vagy,

minden ragyogás te vagy, te vagy,

te szürke, parti város.

 

Storm

 

 

A VÁROSOK DÉMONAI

Die Dämonen der Städte

 

Városok éjét járják, amelyek

feketén bújnak meg lábunk alatt.

Fekete füst- s szénkoromfellegek

mint matróz-szakáll lepik állukat.

 

Hosszú árnyuk háztengeren inog

s kioltja az utcák lámpasorát.

A kövön nehéz ködként kavarog

s házról-házra, lassan mászik tovább.

 

Féllábuk egy téren terpeszkedik,

a másik egy toronyra térdepel:

így merednek, föl; fönt eső esik,

s Pán-sípjuk a viharban énekel.

 

Lábuknál a várostenger zsibong:

körtánc, szomorú zene zúgja nagy

gyászdalát. Süvít vagy tompán jajong

a hangváltásuk, ahogy föl-lecsap.

 

A folyónál járnak, széles, komor

hüllő partján, a fénnyel pettyezett

hát mentén; az sötét ködöt locsol,

mely tovább feketíti az eget.

 

Egy-egy hídfőhöz dőlnek, súlyosan,

s az emberrajba nyújtják karjukat,

láp-parti faun-nép, mely kiváncsian

lesi karjával, mit rejt az iszap.

 

Egyik feláll. A fehér hold elé

fekete lárvát akaszt. Komorabb

ólomsúly az ég és mélyebb sötét

aknájába nyomja a házakat.

 

Városok válla reccsen. Betörik

a tető, és vörös láng önti el.

Ormokra ülnek, lábuk szétvetik,

s mint macskák nyávognak az égre fel.

 

Egy sötét szobában egy vajudó nő

irtózatos jajgatása üvölt.

Párnáin teste kidagadva, túlnő;

most köré állnak a nagy ördögök.

 

Vajúdó-padot markol az ököl.

Az üvöltéstől a szoba inog.

Mindjárt meglesz! Hosszant tátong az öl

s elválasztja a véres magzatot.

 

Zsiráffá nyúlnak az ördög-nyakak.

A gyermeknek nincs feje. Az anya

emeli. Zuhan. Hátán átszalad

a rémület békaújjborzalma.

 

De a démonok: egy-egy góliát!

Szarvuk vörösre tépi az eget.

Földrengés dördűl a városon át

patáiktól, mely tüzben sistereg.

 

G. Heym

 

 

A SIERRA NEVADÁBAN

J'étais monté plus haut

 

Felhők útja felett, sasoknál magasabban

álltam, és néztem a roppant tájat alattam,

amelyet közre két azúr, ég s víz, fogott;

s úgy ágaskodtak a mélyből az óriási

tarajok, a hegyek tolongó koponyái,

mint sós örvény felett a háborgó habok.

 

Iszonyú volt a kép: dagadtak és feszültek

a torzult tömegek, vonagló, furcsa szirtek,

ormok, melyeken a szem is csak félve jár,

s ahogy a fejük ott fehérlett hó-sisakban,

olyan volt az egész, mint tenger a viharban,

mint a kaosz, amely a Teremtőre vár.

 

Tünt népek roncsai alszanak ott, a dermedt

hullámokban romok, volt világok hevernek,

sárkányok, s Behemót, a bibliabeli.

Óriás temető minden hegye a láncnak,

kő-gyomrukban egy-egy ős szörnyeteget rágnak,

és gránit-tornyaik Titánok csontjai!

 

Gautier

 

 

KORA ŐSSZEL…

 

Kora ősszel néha a friss táj

arcára pírt még csodák tüze fest.

A nappal tiszta, mint a kristály

és fényben tündöklik az est.

 

Hol sarló járt, s dőlt kalász-rengeteg,

minden kiürűlt már a messze pusztán

s fehér pókháló-erezet

csillog a sok üres barázdán.

 

Mind tágasabb az ég… A dal kihalt belőle…

De messzi még a téli viharok:

s frissen-mosott, meleg azúr-mennybolt ragyog

a pihenő mezőkre.

 

Tyutcsev

 

 

ŐSZÜLŐ ERDŐ

 

Hogy búsúl, halkan szenderegve,

az erdő, félig csupaszon!

A nyári lomb gyönyörü terhe

rőt aranyban s megtizedelve

remeg a zörgő ágakon.

 

Testvéri szívvel, meghatottan

nézem, hogy a felhőkön át

végiggyúl a nap a fasorban

és a tarkálló, zizge lombban

szétfröcsköli a sugarát.

 

Hogy vonz, mily édes, milyen áldott

a tűnő, a megfáradott,

mikor, ami dús volt s virágzott,

vállalja a szomoruságot

és utoljára mosolyog!

 

Tyutcsev

 

 

ESTE

 

Az alkony arany lobogása

szikrázik a hamuszin égen;

mély tűz az üvegsima tenger;

elhallgat a kiürülő part

mentén a kolomp meg a csengő;

a pásztorok éneke messzi

erdőbe hal, éji magányba;

ködből kisuhanva sirályraj

rikácsol elő s tovavillan; –

hintázik a legfeketébb szirt

alján a fehér hab: a ringó

ágy szendere, mint csecsemőt, úgy

altatja; a harmat ezernyi

gyöngyként nyiladozva-üdítve

tündöklik a gesztenye lombján,

és csöppjeiben remeg-izzik

az alkony arany lobogása.

 

J. P. Polonszkij

 

 

ROMANTIKUS NAPLEMENTE

Le coucher du soleil romantique

 

De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron

és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!

– Boldog, akinek épp ily baráti öröm

a lemenése, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

 

Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág

s minden mint dobogó szív zihált a melegben…

– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,

fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

 

De sose érem el az Istent, egyre hátrál;

a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,

birodalma sötét, borzongó, iszapos;

 

sírok szaga kering a fekete homályban

s a mocsár partjain riadozva a lábam

kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

 

Baudelaire

 

 

DARVAK HÚZTAK

Les grues sont passées…

 

Darvak húztak a szürke égen és hosszú vonalaik

csikorogva ejtették alá a hó s a homály sikolyait;

ez az az idő, mikor a sírokat díszitik.

 

A nyomorékok, a vakok most majd koldúlni fognak,

kezük vörösen fénylik. Annyira fáznak, hogy vihognak,

és mennek a fekete estékbe, és belehalnak.

 

Jaj, a szegény állatok! Láttam egy foltos-szemű

öreg koldúst, kutyáját verte, az meg keserűn

hasa alá húzta a farkát és szűkölve tűrt.

 

A koldús húzta; és míg feszűlt a fojtogató kötél,

azt mondta: „Már háromszor vízbedobtam. De a kötél

elszakadt. Ez meg visszajött, a dög!" – A kötél

 

ujra megfeszült. S a vén ember nyomorúlt társa, a vén eb

mintha így felelt volna: „Engedd, hogy még egy kicsit éljek

és megbújjak poros rongyaid közelében!"

 

Az pedig, ember lévén, állatnál gonoszabb,

igy szólt: „Te dög! No, de majd csak megfojtalak…"

És mentek tovább, ketten, a nagy, cinkszinű ég alatt.

 

Jammes

 

 

KÖD ÉS ESŐ

Brumes et Pluies

 

Óh őszutók, telek, sara a kikeletnek,

altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,

amiért szomorú agyamat-szivemet

légies sírral úgy körűllebegitek.

 

E nagy síkon, ahol a szélkakast cibálva

táncát az éji szél játékos dühe járja,

lelkem, mely tavaszi fényre alig derűl,

hollószárnyaival ilyenkor szétterűl.

 

Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja

régóta a szivet és zuzmara lepi,

óh, sápadt évszakok, égövünk urai,

 

mint fakó éjetek állandó, mély borúja,

– vagy máskor, kettesben, holdtalan éjszakán

elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

 

Baudelaire

 

 

ŐSZI DAL

Chanson d'automne

 

Zokog, zokog

az ősz konok

hegedűje,

zordúl szivem

fordúl szivem

keserűre.

 

Fullaszt az éj;

arcom fehér;

s ha az óra

üt: zokogok,

régi napok

siratója.

 

S megyek, megint

hányódni, mint

az elárvult

zörgő levél,

mellyel a szél

tovaszáguld.

 

Verlaine

 

 

MINT EGY ŐRÜLT KACAJA

 

Ködös, nyirkos est borong rám;

s pacsirta tör ég fele!

Te vagy az e síri órán,

hajnalok víg gyermeke?

Trilla, friss, te, dal, te, kedves,

csilingelő fény dala –

úgy megrázol, úgy ijesztesz,

mint egy őrűlt kacaja!

 

Tyutcsev

 

 

TÜNDÖKLŐ ŐSZ

Verklärter Herbst

 

Hatalmasan zárúl az év,

arany borral, kerti gyümölccsel.

Erdőboritotta vidék

kisér csodájával, a csönddel.

 

A gazda mondja: ez derék.

Óh, halk és elnyult estharangszó,

adj a véghez is friss erőt.

Vándormadár szól a magasból.

 

A szív most jóságot tanúl.

A kék folyón aláevezve

nézem, kép képhez hogy simúl –

Hallgatva borúl ránk az este.

 

Georg Trakl

 

 

A CÁRSZKOJESZELÓI KERT

 

Gyönyörű késő őszidőben,

a cárszkojeszelói kert,

mikor a csönd bokrot, fatörzset

már majdnem álomba ölelt:

fehér látomások eveznek

néma gyönyörben s könnyedén,

majd mozdulatlan dermedeznek

a tó homályos üvegén.

 

A Katalin-kastély biborló

lépcsein alkony fénye rezg,

fátylakat hullajt rá az omló,

októbervégi kora-est.

Feketűl park és tölgyeserdő…

Csillag gyúl… Itt az éjszaka…

S a mult visszfényeként dereng s nő

égbe az arany kupola.

 

Tyutcsev

 

 

A HIDEG POR TÖLCSÉRT RAK

La poussière froide tourne

 

A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,

és seprűként kaparász a szél az utca hátán,

és fáznak a lovak, és micsoda látvány,

hogy a gázlámpák fénye a járdáról vakít!

 

A hideg naptól ma reggel szarukeményre sorvadt

a platánok maradék zöld lombja az udvarokon,

ahol a sárga nappalt időnkint szél rázta konokon:

az ilyen napok miatt mondják az októbert komornak.

 

A ködnek füstszaga van; ott egy szökőkút, nem mozog,

és mint fehér faggyú vagy mint jégtiszta kristály

rajzolódik a szennyesruha-égre, melyen száraz levél száll.

És tovább sír a szél s a siető láb csikorog.

 

Minden redőny zörög, ugrálva csapódik a falnak,

s a tetőkről itt-ott tégla hull, cserepek,

vagy tán ablak csörrent, és a vas-fellegek

örvénye alatt emberek szaladnak.

 

A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,

s a vad hidegtől a fejek migrénesen sajognak.

A ritka por forog, és az utcán vánszorognak

a fiákerek, és vacognak az ablakaik.

 

Jammes

 

 

HUMORESZK

 

Napos nap az őszi esők után,

ég ajándéka, friss és fiatal.

Az árny a falról letapogatózik,

sütkérezni és örűlni akar.

 

Mohás szalmával bozontos szemét, mely

téli álomra már-már leragadt,

ma megint kinyitja a ház, az ablak,

s a fényben víg gyerekek játszanak.

 

Lármás verébhad izgúl a csatornán,

nem érti, hogy mi lelte az időt,

s bámulja a legyeket, melyek ujra

kint rajzanak az istálló előtt.

 

A fák szégyenkeznek, egész megfogytak,

és amit a szél levert legutóbb,

ugy nézik lombjukat a szürke porban,

mint akik nem e világból valók.

 

A templomtorony a magasba nyúl

hogy arany dísze a zenitet érje,

és, jutalmúl a gyönyörű napért,

érdemkeresztet tűz az ég mellére.

 

Leopold Staff

 

 

FENYEGETŐ KILÁTÁS

Drohende Aussicht

 

Zúg az ég, ing a föld veled,

ahogy a gyorsvonat dobálja,

mezsgyék s utak keringenek,

dideregve ébredsz a tájra:

közel a virradat.

 

Az őszi ködből porszemek,

sovány varjak rajzanak égig,

mig a trágyaföldek felett

gyárak kora füstje sötétlik;

közel a virradat.

 

Salakhegyek a szürkülő

fátyolon át, fekete sávok;

kémények ugranak elő,

koporsóőrző óriások;

közel a virradat.

 

Száguldva jön két magasút

a horizontról s egybevágtat,

almafák kettős sora fut,

már rőtlenek a bütykös ágak;

közel a virradat.

 

Szemed róluk most hirtelen

átcsap a másik láthatárra

s belevakulsz a gyümölcstelen

fák tűzpiros káprázatába:

feljött a nap!

 

Dehmel

 

 

SOROK

Lines

 

Ha a lámpa eltört,

porba fúl a sugár;

ha oszolnak a felhők,

a szivárvány is tovaszáll;

lant húrja ha pattant,

édes dala semmibe vész;

ajk csókja ha csattant,

jön utána a gyors feledés.

 

Mint mécset a szikra

nem él túl, s húrt a zene,

nem zendül a szív, ha

a lelket csend töri le:

csak gyászdala hallik

mint szél romokon ha fut át

s tenger ha morajlik

halottért sírva imát.

 

Fészket mire sző két

szív, a szerelem kiröpűl

s otthagyja a gyöngét

a multtal egyedűl.

Szerelem, ha szégyen,

hogy minden ingatag,

mért kell neked éppen

a szív, a legingatagabb?

 

Vad láza sodor majd,

mint vihar a varjakat;

hidegen gunyol majd

az ész, mint téli nap;

nem véd puha ketrec,

sas-fészked elrohad

s csupaszon didereghetsz,

ha hull a levél s jön a fagy.

 

Shelley

 

 

A BEFAGYOTT NÉVA FÖLÖTT

 

A Néva fölött álltam és

néztem: az óriás Izsák nagy,

fénylő kupolája hogy áthat

a ködön, arany remegés.

 

Felhők gyűltek komorodó

boltjára a télesti égnek,

lent halott békében fehérlett

a befagyott, havas folyó.

 

És bús lelkem hallgatagon

messze szállt, boldog délkörökre:

elképzeltem, Génua öble

hogy szikrázik most a napon.

 

Óh, Észak! Itt fognak megint,

varázsló, a te zord csodáid?

Milyen lánc kötöz ide, gránit-

földedhez, mily örök bilincs?

 

Bár jönne szellemek hada,

szélszárnyú csapat, könnyü, lenge,

és vinne, hamar, vinne, vinne

a tűz-délre! oda! oda!

 

Tyutcsev

 

 

AZ ERDŐ FELE CSAP

Le son du cor s'afflige vers les bois

 

A kürt szava az erdő fele csap,

s fájdalma olyan, mintha árva volna,

és elhal a domb aljára lefolyva,

hol a kóbor szél kurtán felugat.

 

A farkas lelke sír az alkonyat

felé e hangban, s a nap úgy hajol ma

a földre, oly hizelgőn haldokolva,

hogy szivet tép és mégis elragad.

 

S hogy még tompább legyen a gyász, a szép és

halk hó, mint vattarostok, sürü tépés,

hull-hull a vérző alkonyaton át.

 

És mintha az ősz halk sóhaja lenne,

oly enyhe az ég s az egyhangu este,

melyben a táj becézi bánatát.

 

Verlaine

 

 

FALEVELEK

 

Lúc s téli fenyő, csak

emeld sudarad,

álmodra hiába

tör a hó meg a fagy.

Tűid meredeznek,

mint sün tövise:

sose hervad a lombod,

de nem is üde.

 

Mi, könnyü szivek, mi

nyílunk, ragyogunk,

ág és galy esendő

virága vagyunk.

Bennünk az arany nyár

rügye, levele gyúlt

s a harmat ezüstje

gyöngyözve virúlt.

 

De a drága madárdal

eltűnt s a virág,

el a fény, a zefír, a

zöld láng tovaszállt.

Iregve-forogva

sárgán remegünk;

nem jobb, ha magunk is

velük repülünk?

 

Hamar, hamar, áldott

szelek, viharok!

Elvágynak a gyötrő

ágról a rabok.

Tépj, ősz szele, száguldj,

éltünk eleget:

vigy innen el, orkán –

megyünk teveled!

 

Tyutcsev

 

 

TÉLI DAL

Blow, blow, thou Winter Wind

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Zúgj, tél, zúgj, viharozz,

nem lehetsz oly gonosz

mint az emberi szív;

nem látni, hogy ki vagy,

nem látni fogad,

mikor belénk hasít.

Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:

a barát elárul, a csók csupa méreg:

hajhó, tavasz ébred!

Oly édes az élet!

 

Fagyj meg, keserü ég,

fagyodnál jobban ég

az a kín, az a seb,

mellyel a rossz barát

emléke üti át

a csalódott szivet.

Hahó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:

a barát elárul, a csók csupa méreg:

hajhó, tavasz ébred!

Oly édes az élet!

 

Shakespeare

 

 

TÉLI ERDŐ

 

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

 

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

 

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdűl – mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

 

Tyutcsev

 

 

DECEMBERI REGGEL

 

Még fent a hold – az éji árnyak

ezüstösen hullámlanak:

nem sejti a nagy, büszke csillag,

hogy ébred már az ifju Nap,

 

hogy keleten sugár sugárra

szökken, óvatos fényroham,

míg fent a homály kupolája

szikrázik diadalmasan…

 

Két-három-pillanatnyi játék

ingatja még az éjszakát,

s im, vakító feltámadásként

ölel körűl a napvilág!

 

Tyutcsev

 

 

TÉLI ESTE

Ein Winterabend

 

Ha indul a hófuvás,

nagy jel zeng az estharanggal,

sok vendéget vár az asztal

s menedék és kincs a ház.

 

Mindenütt jár valaki,

hozzák sötét éji útak.

A keresztfán lángra gyúlnak

a föld hűvös nedvei.

 

Vándor lép be; fájdalom

kövesedik a küszöbre.

S bor és kenyér tündökölve

ragyog fel az asztalon.

 

Georg Trakl

 

 

TÉI ÉJSZAKA

Winternacht

 

1

 

A levegő jég és üveg,

megyek, a hó ropog alattam;

gőzt fúvok, szakállam zizeg;

tovább, tovább csak szakadatlan!

 

Hogy hallgat az ünnepi táj!

Holdfény hull az öreg fenyőkre,

s mintha vonzaná a halál,

úgy ejti ágát mind a földre.

 

Dermedj át, fagy, a szivemen,

hogy dúló, vad tüze megálljon

és végre bent is csönd legyen,

mint itt az éjszakai tájon.

 

2

 

Farkas vonít a sürün át;

mint anyát éhes csecsemője,

felüvölti az éjszakát

s véres koncát sürgeti tőle.

 

A havon most őrjöngve zúg

a szél föl s alá viharozva,

talán hogy ne vacogjon úgy:

ébredj, óh szivem, vad panaszra!

 

Ébredjenek halottaid,

kínok sötét serege, szárnyalj!

Kavarogj és tűnj tova víg

és zord északi cimboráddal!

 

Lenau

 

 

DAL

Song

 

A téli ágon kedvesét

gyászolta egy özvegy madár;

fölötte szél és fagyos ég,

alatta jeges ár.

 

A fának nem volt lombja, sem a hült

földnek virágai,

s a malomkeréken kivül

alig szólt valami.

 

Shelley

 

 

A HÓ-CSÁSZÁR-ERŐD

 

Felhők: a Hó-Császár kapuin át!

Eső: a Hó-Császár-Erőd alatt!

Árviz mennydörög a szirtekről; a fák

repkényfalán túl köd a hold s a nap.

Gyors csatákból lassan jön meg a ló;

száz családból jó ha egy megmaradt.

Özvegyek sírnak, vért szív az adó.

Jaj veri fel az őszi falvakat.

 

Tu Fu

 

 

NÉZD A SORACTÉT!

Vides, ut alta stet nive candidum

 

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy

ragyog fehéren! roskad a hó alatt

és nyög az erdő, és a fagyban

a folyamok vize mind beállott.

 

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,

fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű

kancsódat és tölts bőkezűbben,

óh, Thaliarchus, a legjavából!

 

A többit bízd rá, bízd az egekre: ha

legyűrték a tengerkavaró vihart,

megint feláll a karcsu ciprus

s nem csikorognak a fák a kertben.

 

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire

ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és

ne vesd meg, ne kerűld, barátom,

a szerelem gyönyörét s a táncot,

 

mig rá nem őszül ifju fejedre a

mogorva vénség! Hívnak a versenyek

s ilyenkor édes sugdolózni

titkon az alkonyi-félhomályban,

 

ilyenkor édes a kacagás, amely

megmondja, merre bujt el a kedvesed,

s a zálogúl rabolt gyürű, mit

a keze véd, de a szíve enged.

 

Horatius

 

 

SZENTENCIÁK

Sententiae

 

Nekünk a másé tetszik, másnak a miénk.

Sietsz megbánni a túlgyors ítélkezést!

Sok rosszat hazudik a szerelmes harag.

Fáklya a szerető: rázd, s még jobban lobog!

Szeret vagy gyűlöl, egyebet nem tud a nő.

Nemesnek keserű rabság a tartozás.

Mikor méltónak adsz, te kapsz jótéteményt.

Jót csak holtában tesz a zsugori.

Győzve, magad legyőzni: kettős győzelem!

Hogy gyorsan győzz, készítsd soká a háborút.

Csupán ütője gyógyítja a szív sebét.

A szerelmes szív esküje nem kötelez.

Engedve parancsol otthon a tiszta nő.

Amikor szeretsz, nincs eszed; vagy, amikor van,

nem szeretsz.

Ami másokkal, megtörténhet bárkivel!

Mikor hízeleg a szerencse: tőrbecsal!

Sok tapasztalatra kényszerít a nyomor.

Fullánkot rejteget a hizelgő beszéd.

A halált megvetve már semmitől se félsz.

A tegnaptól tanúl a ma.

Gondolj rosszat ellenségedről; de ne mondj.

Ha sír, még jobban hazudik a nő.

Féld a perc ajándékait: visszaveszi!

Töprengés az alkalom gyilkosa.

Testinél súlyosabb a lelki fájdalom.

Van árnyéka még a hajszálnak is.

A szép arc néma ajánlólevél.

Hited veszítve már nincs mit veszítened.

Üveg a szerencse: ragyog és eltörik.

Szörnyű az ellenség, ha szivedben lakik.

Álarc alatt nevet a síró örökös.

Néha nélkülöz a szegény: mindig a zsugori.

A nemesről lehull a rágalom.

Egyetlen hálátlan minden szegénynek árt.

Sérelmek gyógyszere: a feledés.

Nyerni csak másnak a kárán lehet.

Ha ártani akarsz, mindig lesz ürügyed.

Rossz a döntés, ha változtathatatlan.

Nehezen jön, könnyen szökik az alkalom.

A rossz után a rossz emléke a csapás.

A szerencse butít, mielőtt tőrbecsal.

A tilalmas gyönyör többet fél, mint örűl.

A buta bölcsessége: hallgatás.

 

Publilius Syrus

 

 

JÉGKÉREG ALATT

 

Kásásodik a víz, sötétűl,

a patak jég alá buvik,

fény tompúl, madár füttye gyérűl

és mindent dermedés borit.

De a forrást nem győzi le

a tél mindenható bilincse:

frissen folydogál és bele-

csilingel a halotti csöndbe.

 

Éppigy – elárvúlt kebelünket,

melyet az élet fagya zár,

nem ragyogtatja ifju ünnep

és nem pezsdíti pajkos ár,

de a jeges kéreg alatt

él még az örömvágy varázsa

s érthetően fel-felkacag

néha a forrás csobogása.

 

Tyutcsev

 

 

A SZIGET URA

Der herr der insel

 

Halászok mesélik, hogy messze délen

egy olajos, fűszeres szigeten,

hol drágakő szikrázik a homokban,

volt egy madár, amely a földön állva

csőrével magas törzsek koronáját

szét tudta verni; s ha bíborcsiga-

színű szárnyait nehéz, alacsony

repülésre nyitotta: hát akár

egy sötét felhő, egészen olyan volt.

Napközben, mondták, az erdőbe bújt,

esténkint pedig kisétált a partra

s az algaszagú és sós szélben oly

édesen dalolt, hogy a delfinek,

a dal barátai, mind odaúsztak

az aranytollas és szikrás vizekben.

Igy élt, ősidők óta, és csak a

hajótöröttek látták, senki más.

Mert amikor az emberek fehér

vitorláit először vitte jó szél

a sziget partjaira, birodalmát

még egyszer belátni a dombra hágott,

s azt mondják, széttárta nagy szárnyait

és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

 

Stefan George

 

 

EGY BOROSTYÁNKŐBE ZÁRT MÉHRE

Et latet et lucet… (IV. 32.)

 

Mily szépen ragyog és rejtőzik e sárga borostyán-

kőben, szinte saját méze tüzében, e méh!

Munkás élete, lám, végűl megkapta jutalmát:

ő maga választá, gondolom, ezt a halált.

 

Martialis

 

 

A BAGLYOK

Les hibous

 

Feketeernyős taxusz-ágak

alatt mint furcsa istenek

ülnek a baglyok; nagy, kerek

szemük vörös láng. Meditálnak.

 

És egyik se mozdúl, amíg

meg nem jön a bánatos este

és a napot sírjába ejtve

az éj be nem rendezkedik.

 

Tartásuk intelem a bölcsnek,

hogy e földnél semmi se szörnyebb:

nyüzsgése fáj, zsivaja sért;

 

ki árnyak után kész szaladni,

mindig rosszul jár, amiért

nem tudott a helyén maradni.

 

Baudelaire

 

 

A MACSKÁK

Les chats

 

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek

ért éveik során egyaránt szeretik

a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,

melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

 

A tudományok és a kéj barátai,

a homály rémeit keresik és a csöndet;

gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,

ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.

 

Ha merengenek, oly nemes szobor-alakban

nyulnak el, mint a nagy Szfinkszek a sivatagban,

melyeket az örök álom varázsa fog.

 

Ölükből bűvösen pattog a villamosság

s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,

kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

 

Baudelaire

 

 

A CICA TEJET KAP

Milk for the Cat

 

Ha ötkor beviszik a teát

s elfüggönyöződik a szoba,

már bent dorombol a zöldszemű,

tűzszemű fekete cica.

 

Először úgy tesz, mint akit

nem érdekel, csak a tűz közele,

de késhet a tea, megalhat a tej,

ő nem késik sose.

 

Lassankint tejszinü, nagy, puha köd

üli meg achát szemeit

és szabadon föl-fölfigyelő

tekintete megkeményedik.

 

Aztán füle, karma remegni kezd,

farka mozog és a csodás

karcsú test már egyetlenegy

élő dorombolás.

 

A gyerekek esznek, a két

öreg hölgy selyemben suhog:

de a cica a nagy vágyban egész

kicsire zsugorodott.

 

A tányér holdja az asztali

felhőkből végre alálebeg;

s ő csupa sóhaj, izgalom,

álom és szeretet.

 

Odahajlik a fénylő kör fölé,

a krém-tenger fölé s iszik,

farkát elereszti, altató

gyönyör oldozza térdeit.

 

Nagy, lankadt mámor fogja el;

világa végtelen és fehér;

mégy egy szent csöpp, – fölnyalja, és

érzi, hogy száll le rá az éj:

 

a karosszékben álmosan

felpúposodik és kinyúl

és magába temetve pihen

éjfélig öntudatlanúl.

 

Harold Monro

 

 

MÁJ A CICÁKNAK

Cat's Meat

 

Cic! Utcaszerte a macskák, cicusok,

ide mind, jön a májatok!

 

Jön a kiskocsi! Miaú!

Fütyörész a hentesfiú.

 

Rohanj, Cili, Cirmos! Kérj, epedj!

és hízelegj és verekedj!

 

Te is, Micu, gyere, vén bitang,

itt a legizgatóbb kaland!

 

Versenyt fut az utca, – gyere már!

Máj! Máj! Máj! Máj!

 

Farkat föl, fejet le: ez a szabály:

egy krajcár kell csak s – itt a máj!

 

Hol az úrnőtök? Doromboljatok:

ő a pénz, ő a sorsotok.

 

Ő a sorsotok, a végzetetek,

szeressétek és hizelegjetek!

 

(Mióka, te veszteg maradj

és húzd be a karmaidat!)

 

Lót-fut az utca, zeng, kiabál –

Máj! Máj! Máj! Máj!

 

Harold Monro

 

 

A CSIGA

The Snail

 

Ha fű tartja, ha kő, ha fa,

ugy hozzátapad a csiga,

mintha abból nőne ki a

világra.

 

Ha gyors vihar vagy valami

másféle baj fenyegeti,

biztos védelmet ad neki

a háza.

 

Nyulj hozzá, s úgy undorodik,

hogy magába zsugorodik,

nem tűrve, hogy a szarvait

megérintsd.

 

Bárhol lakik, maga lakik,

senkivel sem közösködik;

önmaga kincse: az pedig

elég kincs.

 

Igy él remete-életet,

asztalhoz társat nem szeret;

vendég jön? még jobban siet

zabálni!

 

Vak vagy, ha (mert ház s gazda egy)

látja a lakást a szemed

s a lakót mégse tudja meg-

találni.

 

William Cowper

 

 

A HALAK

The Fish

 

Halék (élvezve a meleg

nyarat, a légydús deleket)

megfontoltan töprengenek

létük nagy titkai felett.

Van, mondják, Tavuk, Folyamuk,

de tovább hova visz az út?

Ez a lét, esküsznek reá,

nem minden: hiszen túlsilány;

s biztos, hogy valami örök

jó van a Sár és Víz mögött;

s hogy a Folyékonyságban a

szemnek egy Célt kell látnia.

Bölcs sejti és tudja hivő,

hogy nem Szárazság a jövő!

Sárba sár? Örvény és Halál?

Nem ez a Vég! Valami vár!

Valahol, túl időn s teren,

vizebb víz, sarabb sár terem!

S ott (így hiszik), ott úszik Ő,

a Folyók Apja, a dicső,

halszerű, pikkelyes, csodás,

mindenható jó Óriás;

a ama Roppant Uszony alatt

majd megpihennek a halak.

Óh, mondják, az örök Vizek

legye horgot nem rejteget,

s ott túlvilági lesz a táj

és mennyei tiszta a sár

és hízott hernyók nyüzsgenek

és paradicsomi nyüvek,

molyok, álcák, mind nagy s kövér,

s giliszta, mely örökkön él.

S a mennyben, mely ennyire szép,

nem lesz föld, mesélik Halék.

 

Rupert Brooke

 

 

AZ ELEFÁNTOK

Les Elephants

 

A végtelen homok tengerként ég a napban,

rest, néma óceán, és vörösen vakít.

Nagymessze, ott, ahol már az ember lakik,

rézpárás horizont hullámzik mozdulatlan.

 

Csönd. Száz mérföldnyire hűs barlang őrzi még

a torkig jóllakott oroszláncsorda álmát

és zsiráf issza a párduc-ismerte pálmák

alatt a távoli kék források vizét.

 

A sűrű levegőt madarak nem verik fel,

csak az iszonyu nap keringi be az űrt.

Egy-egy alvó boa a fényben áthevült

s megrándul, s gyürüin szikrákat szór a pikkely.

 

A tiszta menny alatt így ég a pusztaság.

De, míg álom üli az elárvúlt világot,

szülőföldjük felé mennek az elefántok,

lassu, mord utazók, a sivatagon át.

 

Mint barna tömegek jönnek a láthatárnak

egy pontjáról, a port fölverve, s látni, hogy

– a legyegyenesebb irányban – a homok

púpjait hogy törik a széles, lomha lábak.

 

Az élen a vezér, a főnök. Teste vad,

tépett és fekete, mint vén fa kérge, színe,

a feje szikla, és gerincének nagy íve,

ha csak mozdul, nehéz boltozattá dagad.

 

Nem lassítva soha s nem is gyorsítva, járják

zarándokútjukat e poros vándorok,

barázdát törve és követve a nyugodt

ütemben biztosan haladó pátriárkát.

 

Nagy fülük legyező, orrmányuk agyaruk

közt csüng, mennek, szemük lecsukva. Gőzölögve

lüktet izzadt hasuk a párás levegőbe,

s köröttük ragyogó rovarok raja zúg.

 

De mit a szomjuság s csípése bogaraknak

és ráncos hátukon a nap maró tüze?

Utjukat távoli álomkép tölti be,

fügefaligetek, ahol valaha laktak:

 

látják a nagy hegyek szökevény folyamát,

melyben a szörnyeteg víziló úszik és bőg,

sötét árnyékot vet  holdfehét testük, és ők

leszállnak inni a recsegő nádon át.

 

Igy aztán, bátran és lassan, nyugodt csapatban,

mint fekete vonal, vonulnak álmatag;

s mikor a láthatár elfödi útjukat,

mint volt, a sivatag megint oly mozdulatlan.

 

Leconte de Lisle

 

 

REGE A VÉN TENGERÉSZRŐL

 

Hét részben

 

„Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható

teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha

mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és

egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek? és mely helye-

ken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az

emberi szellem; el sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem,

hasznos dolog, lelkünkben, mintegy ábrázolatban, eltűnődni a

nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt

szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és telje-

séggel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az

igazságra, és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülön-

böztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától."

– T. BURNET: ARCHEOL. PHIL. 68. old.

 

TARTALOM

 

Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Nagy Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza Hazájába a Vén Tengerész.

 

ELSŐ RÉSZ

 

Egy vén tengerész találkozik három gavallérral, aki lakodalmas ünnepre igyekszik, és egyiküket feltartóztatja.

 

Megy a Három; s a vén hajós

egyiknek elébe áll.

„Mért fogsz le, mondd, te, vén bolond,

te tűzszemű Hószakáll?

 

A nászterem ajtaja nyitva és

a násznagy én vagyok.

Cseng a pohár, az ünnep áll,

zene döng és dob dobog.

 

Aszott kezével fogja meg.

,Hajónk…' szól s szeme kigyúl.

„Kotródj tovább, kotródj, bitang!'

S a kéz rögtön lehull.

 

A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül végighallgatni elbeszélését.

 

Fénylő szemével fogja meg –

bűvölten áll amaz, és

mint négyéves gyermek, figyel.

Igy akarta a Tengerész.

 

A Vendég most egy kőre ül,

némán, s hallgatni kész;

és igy beszélt a vén hajós,

a tűzszemü Tengerész.

 

,Hurrá riadt, öböl maradt,

szálltunk a vidám habokon,

a templom alá, a domb alá,

s lángolt az Őrtorony.

 

A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott Dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárásban, míg el nem érte az Egyenlítőt.

 

És balfelől feljött a Nap:

a tenger dobta fel;

lángolva futott s jobbról lebukott:

a tenger nyelte el.

 

Délben, naponta növő köre már

tetőzte az árbocot…'

A násznagy itt mellére ütött,

mert felbúgott a fagott.

 

Megjött a menyasszony; az arca piros,

mint rózsaszirom, s remeg;

előtte, vigan hintázva fejét,

a füstös banda megy.

 

Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a

vendég figyelni kész;

és így folytatta vén hajós,

a tűzszemü Tengerész.

 

A hajót a Déli Sark felé veri a vihar.

 

Egyszerre szél csapott reánk,

zsarnok, kemény vihar

és Délnek vert a fergeteg

iszonyú szárnyaival.

 

Rézsút dül az árboc, a tat lemerűl,

és ahogy az üldözött menekűl

s bár ellene árnya a talpa alatt, –

bukdosva előre tart:

úgy szállt a hajó, a vihar, s közel

volt már a Déli Sark.

 

A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett élő teremtményt látni.

 

És jött a köd és jött a hó

és lett csoda hideg;

jöttek havas, árboc-magas,

smaragdzöld jéghegyek.

 

Zajlott a vad ár, a havas határ,

s komoran lobogott az ég;

állat, növény; nincs semmi lény, –

börtönbe zárt a jég.

 

És jobbra jég és balra jég

és jég s jeges vihar;

robbant, remegett, bömbölt, recsegett

az örjöngő zenekar.

 

Míg egy nagy tengeri madár, Albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át, és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.

 

Végül ki, a ködön át, felénk

egy albatrosz suhant;

áldva fogadtuk, mint akinek

keresztény lelke van.

 

És ette az ételt, mit soha még,

és körbe-körbe szállt:

mennydörögve széthasadt a jég;

kormányunk útra talált!

 

És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul, és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és lebegő jégen át.

 

Jó déli szelet hozott s követett

a madár; szava messzire-halló…

Mi csalta el? – Játék? eledel?

vagy hangunk hívta, a Halló?

 

Felhők, ködök; árboc fölött

kilenc nap ott gugolt;

mig az éjszakát a fehér ködön át

fehérre ragyogta a Hold.'

 

A Vén Tengerész a vendégszeretet tagadásával meggyilkolja a jó ómen kegyes Albatroszát.

 

„Az égre!… Szemed, vén Tengerész,

mily ördögi fényü, riadt…!

Mért oly feketén…?!" –, ,Nyilammal én

lelőttem a szent madarat!'

 

MÁSODIK RÉSZ

 

És most jobbról jött fel a nap:

a tenger dobta fel;

köd boritotta, s balra tűnt:

a tenger nyelte el.

 

Jó szél hajtott; de hol a madár?

és szava, a messzire-halló?

Nem csalta már játék, eledel,

s hiába hívta a Halló!

 

Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.

 

Óh, pokoli dolgot tettem én

és tettem átkozott:

Megölted, – mondták társaim, –

azt, aki szelet hozott.

Nyomorúlt! – mondták, – megölted őt,

aki jó szelet hozott!

 

De amint a köd kitisztúlt, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.

 

Nem vér, nem ón: feljött ragyogón

az Isten feje, a Nap;

s akkor: – Te ölted, – mondta mind, –

a ködhozó madarat.

Jó volt megölnöd, – mondta mind,–

az ilyen vészmadarat!

 

A hajó eléri a Csendes Óceánt és északnak vitorlázik, míg csak el nem éri az Egyenlítőt.

 

Hűs szél suhogott, halk hab susogott

a tünő barázda nyomán;

elsőnek minket ringatott

az a csöndes óceán.

 

A hajó hirtelen megáll.

 

De megállt a szél, vásznunk lealél;

kinlódtunk, – micsoda kín!

Szó is csak csöndet elűzni kelt

a hajósok ajkain.

 

Réz s tűz az ég; mint vérkorong:

délben fönt haldokolt

a Nap az árbocon, de alig

volt akkora, mint a Hold.

 

Nap-nap után, nap-nap után:

álltunk, – (csönd, végtelen) –

festett hajóként, tétlenűl,

mint festett tengeren.

 

És az Albatrosz kezd megbosszúltatni.

 

Tenger, tenger mindenütt;

dongánk veteműl, romol.

Tenger, tenger mindenütt

és inni korty se sehol!

 

A mélység rothadt: Krisztusunk,

nincs nálad kegyelem?!

Nyálkás puhányok szanaszét

a nyálkás tengeren.

 

Köröskörűl táncos halál-

lidérccel gyúlt a mély

s a víz, mint boszorkány olaja,

kék volt s zöld és fehér.

 

Egy Szellem üldözte őket; egy e planéta láthatatlan lakói közűl, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, s akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstantinápolyi plátonikus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs sem éghajlat, sem elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.

 

S néhányunk, alva, látta már

a gyötrő Szellemet,

aki Hó- és Köd-honból kilenc

öl mélységben követett.

 

Szomj szikkasztotta a nyelv gyökerét

s kiszáradt az idege;

a szót torkunkba mintha korom

fojtotta volna bele.

 

A hajóslegények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek jeleképpen a halott tengeri madarat a nyakába akasztják.

 

Jaj! be gonoszúl nézett reám

a fiatal s a vén!…

nyakamon gúnyként, az Albatrosz

lógott a kereszt helyén.'

 

HARMADIK RÉSZ

 

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

 

,Nehéz idő volt. Szem s torok ég,

szikkadtan, üvegesen.

Nehéz idő! Nehéz idő!

A szemek – mily üvegesen!

Nyugat felé néztem: valami

feltűnt az egeken.

 

Ott messzi? Mi volt? Kis, fekete folt;

vagy tán köd imbolyog;

mozgott, mozgott, s néztem hogyan ölt

határozott alakot.

 

Folt, köd, babonás alak, fura váz:

közelebb jött, szembe kerűlt

s mintha sellőnek térne ki,

forgott, ingott s merűlt.

 

Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó, és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.

 

Torkunk csupa láz, ajkunk parázs;

nincs sírni-kacagni szó:

az iszonyu szomj némán gyötört;

karomba haraptam, – a vérre kitört

sikolyom: Hajó! Hajó!

 

Örömvillanás, amire borzadály következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?

 

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs,

bámúltak a szóra előbb.

Kegyes ég! – hogy vigyorogtak amíg

hallották! Majd, mint ha ki iszik,

nyelték a levegőt.

 

Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!

egyenest szeli már az utat!

Nem hajtja szél, nem hajtja ár,

de orra felénk mutat! –

 

Csak hajó-vázat lát maga előtt.

 

Nyugati habokra folyó aranyat

már alkony öntözött;

nyugati habokon úszott a Nap

arany tükrök között:

és hirtelen ott lebegett ama Váz

köztünk s a Nap között.

 

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

 

S most bordák, rudak és kötelek

fogták be – (Urunk, könyörűlj!) – :

a nagy tűzarc úgy kandikált,

mint börtönrács mögűl.

 

Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!

– szóltam s szivem dobogott –

remegő ökörnyálként ama Váz

kötélzete csillog ott?

 

A Kisértet-asszon és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

 

Az ő bordái sötétlenek

rácsként a Nap előtt?

Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?

S ki a másik! Vajon ő a Halál?

A Halál kiséri e Nőt?

 

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

 

Az ajka piros volt, a szeme nyilt,

haja színarany, arca fehér;

Lidérc ez a nő; csak éjszaka jár;

sápadt lepra, Eleven Halál,

s megdermed tőle a vér.

 

Halál és Eleven-Halál kockázott a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

 

A csupasz Váz mellénk suhant;

nő-hang szólt – kocka röpűlt – :

,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!' –

mondta, hármat fütyűlt.

 

Nincs félhomály a Nap udvarán belül.

 

A Nap lemerűlt; egyszerre: éj;

kirohantak az égi tüzek;

a Váz-hajó tovaszállt, vadúl

suhogtatva a vizet.

 

Csönd? Szem s fül oldalt, föl? Szivem

kapujából a félelem

minden vért kiivott.

Sürü éj, vak csillagok. Idelent

lámpa, kormány, őr, arc dereng;

vásznaink harmatosok, –

 

És a Hold felkeltekor

 

majd végül a Hold sarlója kelt

Keleten s alsó szarvával emelt

egy fénylő csillagot.

 

egymás után

 

Felém fordúltak a Csillag-sebes

kisérteti Hold alatt

az arcok (se sóhaj, se nyögés):

s szemük átka rám tapadt.

 

halottan összeesnek a matrózok.

 

Négyszer ötven szép legény

– nyögés sóhajnyi sem! –

élettelen, súlyos-mereven

dőlt el a fedélzeten.

 

De Eleven-Halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.

 

Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny

vagy a pokol ajtaja nyíl! –

Ugy surrant mind előttem, ahogy

ijjamról surran a nyíl!'

 

NEGYEDIK RÉSZ

 

A lakodalmas vendég attól tart, hogy szellem beszél hozzá;

 

„Félek tőled, Vén Tengerész,

bőrös kezed oly aszott!

szikár vagy, nyurga, s barna, mint

a ráncos parti homok.

 

de a Vén Tengerész biztosítja testi életéről, és tovább meséli szörnyű bűnhődését.

 

Bőrös kezed csupa ránc; szemed

ujra parázslani kezd…" –

,Ne félj, lagzik vengége, ne félj,

nem halt velük ez a test.

 

Magam voltam, jaj, be magam,

a nagy-nagy tengeren,

nem akadt szent, aki megkönyörűlt

haldokló lelkemen.

 

Megveti a békés élő lényeket.

 

A sok szép, derék fiú!

s halott volt mind, szegény:

s ezerszer ezer nyálkás dolog

élt tovább; ahogy én.

 

És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.

 

Néztem a rothadó vizet,

s a szemem menekűlt;

néztem a rothadó hajót:

halottak mindenütt!

 

Néztem, föl az égre, de mikor imát

kezdtem, mindannyiszor

pokoli susogás kelt, és a szivem

száraz lett, mint a por.

 

Lehúnytam a szemem, úgy maradt,

s golyója lüktetett,

hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég

rajtunk ült, mint ólomnehezék;

s előttem a hullasereg.

 

Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.

 

Hideg veriték folyt tagjaikon,

egynek se lett szaga:

tekintetük, mely rám tapadt,

nem hagyott el soha.

 

Az árva átka szellemet is

égből pokolba vet;

de halott ember szemének az

átka még rémesebb!

Hét éj s nap láttam átkukat

s meghalnom nem lehetett.

 

Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állni látszanak, mégis folyton előre mozognak; és mindenütt övék a kék ég, az az ő kijelölt nyugvóhelyük és szülőhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkük lépnek be, mint az Urak, akiket bizonyára várnak és akiket érkeztükkor csöndes öröm fogad.

 

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,

s vele egy-két halvány csillag is,

de sehol meg nem állt:

 

fényétől zuzmarát kapott

a fülledt óceán;

de ahol a hajó árnyéka feküdt,

a megbűvölt víz mindenütt

csak izzott tűz-lilán.

 

A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.

 

A hajó árnyán tul láttam a

vizi kigyók seregét:

habcsipkék úsztak a víz szinén

s ha felugrottak, tündéri fényt

szikráztak szerteszét.

 

Milyen szépek és boldogok!

 

A hajó árnyán belül pedig

láttam szépségüket:

kék, lángzöld és bársonyfekete

gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,

mint gyors arany tüzek.

 

Szivében megáldja őket.

 

Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű,

amit teremt az Ur:

áldást mondott rájuk szerető

szivem öntudatlanúl;

őrangyalom súghatta, hogy ezt

tegyem öntudatlanúl.

 

A varázs kezd megtörni.

 

S már tudtam imádkozni; és

megkönnyűlt nyakamon

lazúlt a madár, s lezuhant, s be a

tengerbe, mint az ón.'

 

ÖTÖDIK RÉSZ

 

,Óh, álom, akit mindenki áld

a két Sarok között!

Hozsánna, hozsánna Máriának!

Ő küldte az álmot, mely kifáradt

lelkembe költözött.

 

A szent Anya kegyelméből a Vén Tengerészt eső üdíti fel.

 

Álmomban víz töltötte meg

a fedélzetre kirakott

sok nyomorú vödröt; s mikor én

ébredtem: eső zuhogott.

 

Torkom s ajakam enyhűlt, ruhám

átázott, csupa nyirok.

Nyilván ittam álmomban is

de most a test ivott.

 

Mozdultam: tagjaim oly üdék!

Mintha álmomban el-

haltam volna: mint üdvözűlt

ébredtem ujra fel.

 

Hall hangokat és lát különös látványokat és mozgásokat az égben és az elemben.

 

S nemsoká felzúgott a szél,

még csak messzi fütyűlt,

de hangja is a roskatag

vitorláknak feszűlt.

 

Feltámadt, csattant a magas ég!

Száz lánglobogó ragyogott

hányódva föl-le, ide-oda!

S köztük frissen táncoltak a

sápatag csillagok.

 

S ránk bődűlt a szél; sás gyanánt

zizegtek a kötelek;

vak felleg záporozott le ránk;

élén a Hold lebegett.

 

Nyílt a sötét felhő; a Hold

most is mellette haladt;

s mint bércről meredeken zuhogó

patak, omlott a sok suhogó

széles villám-szalag.

 

A hajóslegények teteme átlelkesűl, és a hajó elindúl;

 

Nem ért el a zúgó szél; de hajónk

most már tovább futott!

S villám s Hold közt egyszerre mind

felnyögött a halott.

 

Nyögött, mozdúlt és mind felállt

– szemük némán figyelt –

álomnak is különös, hogy a

sok hulla élni kelt.

 

Kormány iránt suhant a hajó,

bár szele semmi sem;

matróznép húzta a kötelet

s tett-vett a fedélzeten;

de karjuk mint gép karja járt,

kisértetiesen.

 

de sem nem emberi lelkek, sem nem földi avagy a középső légből való démonok, hanem a Védszent könyörgésére leküldött angyali lelkek dicsőült csapatának hatalma által.

 

Aki térdemnél térdepelt,

öcsém halott fia volt,

együtt vontuk a kötelet,

de egyikünk se szólt.'

 

„Félek tőled, vén Tengerész!"

,Ne félj, fiam!… Nem a meg-

halt lelkek tértek vissza, – nem

a régi lelkek a testbe, hanem

üdvözűlt szellemek:

 

mert hajnalra karjuk lehullt

s a főárboc körűl

dal kélt, lassan és édesen

az ajkaik közűl.

 

Az édes hang mind körbe szállt

s a Nap felé repűlt

s lassan mind visszatért, – maga,

vagy a többivel elegyűlt.

 

Majd mint mikor égből hull alá

a pacsirta éneke;

majd mint ha csattog a sok madár,

zengett az ég, zengett az ár,

a tolongó zene.

 

Most mint teljes zenekart, azután

mint fuvola énekét

hallgatta, majd mint angyali dalt

a magasságos ég.

 

Szűnt az ének; de vásznaink

délig zsongták a dalt,

ahogy bútt csermely a lombruhás

június-éjszaka halk

és álmodó erdeinek

zeng álmodó morajt.

 

Délig vitt a vitorla, noha

nem voltak szelei;

lágyan, szeliden siklott a hajó:

alúlról vont valami.

 

A magányos délsarki Szellem tovább viszi a hajót az Egyenlítőig, engedelmeskedvén az angyali csapatnak, de még mindig bosszút követel.

 

Köd országból kilenc nagy öl

mélységben úszva szállt

velünk a Szellem s vele hajónk

nyugodtan utat talált;

délre megszűnt a vitorla-dal, és

a hajó is megállt.

 

Tengerre szegezte árbocunk

a Nap: fölötte ringott;

akkor nagyot reccsent a hajó

s durván, röviden megingott;

félhossza előre-hátra dőlt

s durván zökkenve megingott.

 

Majd mint riadt paripa, úgy

szökkent, magasba, fel:

arcomba lökte a vért e lökés

s ájúltan estem el.

 

A Sarki Szellem démon-kísérői, az elem láthatatlan lakói, részt vesznek társuk sérelmében, és közülük ketten elmondják egymásnak, hogy a Szellem kérésére hosszú és nagy vezeklést szabtak a Vén Tengerészre; és hogy a Szellem visszafordult Délnek.

 

Hogy mily soká feküdtem így,

nem sejtem; vissza se tért

még öntudatom, s testem fölött

– hallottam – két hang röpködött

s egymáshoz így beszélt:

 

,Ez az?' – kérdezte az egyik, – ,Ez az?

Krisztusra! az ő gonosz

nyilának áldozata az

ártatlan Albatrosz!

 

A Szellem, aki egyedűl lakik a

Sarkon, szerette az

emberszerető madarat, kit ő

megölt, a vad nyilas!

 

A másik hang lágyabb, szelidebb

s édes volt, mint a méz:

„Már érte elég" – szólt – „s éri még,

bánat és bünhödés."

 

HATODIK RÉSZ

 

ELSŐ HANG

„De szólj csak, szólj csak ujra! beszélj:

ily széditő ütemmel

mi űzi, mi hajtja a hajót?

Mit csinál most a tenger?"

 

MÁSODIK HANG

„Rabszolgaként, aki nézi urát

– szellője habot se tör –

nagy fényszemével az óceán

némán les a Holdra föl,

 

hogy merre haladjon (az vezeti

szeliden vagy haragosan).

Nézd, testvér, pillantása reá

mily nyájasan suhan!"

 

A Tengerész delejes álomba esett; mert az angyali hatalom gyorsabban hajtja Északnak a hajót, mint ahogyan emberi élet el bírná viselni.

 

ELSŐ HANG

„Ha se szél, se tenger, a hajót

mi hajtja, mily erő?…"

 

MÁSODIK HANG

„Utat nyit előtte, mögötte pedig

bezárul a levegő.

 

Föl most, siess, testvér, siess!

Már hivnak: el ne késsünk!

Mind lassabban megy majd a hajó,

ha felébred tengerészünk."

 

A természetfölötti mozgás meglassúlt: a Tengerész felébred, és újra kezdődik a vezeklése.

 

Felébredtem; hajónk futott,

mint csöndes, jó időben;

hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,

s a halottak mind előttem.

 

Mint síri lakók, a fedélzeten

úgy álltak a legények

és rámtapadó, köves szemükön

a Hold visszfénye égett.

 

Mit haltak, az átkos kínhalál

még nem múlt róluk el

s nem bírt tőlük megválni szemem

vagy imára szállni fel.

 

Az átok végre kiengesztelődik.

 

S ekkor – megtört a varázs: megint

láttam a zöld vizet,

messzire, de azt alig, ami

a közelben rémitett:

 

mint aki magányos uton halad

– a szíve fél, remeg –

s ha hátratekint, szaladni kezd

s többé nem állana meg,

mert tudja: mögötte iszonyatos

ördög fut és liheg.

 

De csakhamar rám fújt a szél

s zajt nem s fodrot se vert:

nem a vizen szállt, és nyomán

zsongás, árny, semmi se kelt.

 

Arcomba, hajamba kapott (tavaszi

szél leng igy a réteken) –

zavarom keverte, de csoda-uj

üdvözlet volt nekem.

 

Édesen, édesen szállt a hajó,

s bár gyorsan, oly puhán:

élesen, élesen fújt a szél

és rám fújt, rám csupán.

 

És a Vén Tengerész meglátja szülőföldjét.

 

Óh, boldog álom! Az Őrtorony

lángol ott igazán?

Ez itt a templom? ez a domb?

s ez itt az én hazám?

 

Az öbölgátat elérve ima

zokogott át lelkemen:

Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az

álom örök legyen!

 

A kikötő, mint tiszta tükör,

simán elénk hajolt;

bujdosni fény- s árnyképeket

rajzolt lapjára a Hold.

 

Fénylett a szikla s a sziklatetőn

a templom is: magas

tornyán holdszikrás magasan

ázott a szélkakas.

 

Az angyali szellemek elhagyják a halott testeket,

 

Fény s csönd lebegett a vizek felett

és karmazsin árnyai

váz-alakoknak nesztelen

keltek belőle ki.

 

és saját fényalakjukban jelennek meg.

 

A hajó-orrtól nem messze állt

az árnycsapat; szemem

visszafordúlt, s – az égre! – mit

láttam a fedélzeten?!

 

Minden halott némán feküdt,

ahogy megmerevedett

s ragyogva egy-egy fényszeráf

állt minden hulla felett.

 

Kezét lengette a sok szeráf,

oly szép volt, oly csodás!

Égi fáklyaként lobogott

partnak a látomás.

 

Kezét lengette a sok szeráf

és nem szólt sohasem;

de, óh, a csöndjük mint zene

áradt szét lelkemen.

 

S egyszerre fülem evezők zaja és

hahó ütötte meg;

nehezen fordult csak arra a fejem,

s láttam, csónak közeleg.

 

A révkalauz meg a fia jött,

gyorsan szelték a habot:

óh, szent ég! nem ronthatta meg

örömöm a sok halott!

 

A harmadik a jó Remete volt,

kit a két hajós kisért;

maga szerzett s zengett szent dalokat

és az erdőben élt.

Meggyóntat ő, lemossa ő

Lelkemről majd a vért!'

 

HETEDIK RÉSZ

 

Az erdei Remete

 

,Ott élt a vén erdő közepén,

mely a tengerig lefut.

Édes hangja mily csengve szállt!

Szerette, ha matrózra talált,

aki végre hazajut.

 

Ott térdelt reggel-este; volt

jó puha zsámolya:

tölgytuskóját benőtte kövér

és bársonyos moha.

 

Közeledtek; hallottam szavukat:

„Oly furcsa! A gyönyörü fény

kilobbant? Hol a csodahajó

s a csábító tünemény?"

 

csodálkozva közeledik a hajóhoz.

 

„Különös," – szólt a Remete, –

„se hang, se jel nem int.

Bordái törve! Vitorla, kötél:

hogy lankad, gyűrve, mind!

Sose láttam ilyet… A vásznuk is

rongyolt és barna, mint

 

zörgő avar, mit az erdei szél

patakom medrébe terel,

mikor a repkény hótól ropog

s a bagoly a farkasra lehuhog,

mely kölykét falja fel."

 

„Atyám," felelt a fiú, „a hajó

oly ördögi, fekete:

én félek…" – „Evezz, evezz tovább!"

szólt rá a Remete.

 

Közelebb jött ujra a csónakuk

(vártam, szótlan, mereven);

a hajót elérte a csónakuk…

S hang dördűlt hirtelen,

 

a víz alatt, mind rémesebb,

már zúg, már mennydörög!…

 

A hajó hirtelen elsüllyed.

 

S szétnyílt a tenger s összecsapott

a bukó hajó fölött.

 

Túlharsogott mindent a robaj

s eget-földet kevert

s testem, mint vízi, hetes halott,

a habon hintázva hevert;

 

A Vén Tengerész megmenekűl a hajós csónakjában.

 

egy perc – nem is éreztem, – s a hajós

csónakjába beemelt.

 

Pörgött, pörgött a csónak a

süllyedt hajó felett; –

visszhangjával a dörejt csak a

domb ismételte meg.

 

Ajkam mozdúlt; – ájúlt sikoly:

a révész összerogyott;

a szent Remete felemelte szemét

s ültében imába fogott.

 

Evezőért nyúltam: a fiú

– (azóta bolond) – iszonyút

kacagott, hosszan, s láttam: a vér

forgó szemébe fut.

„Ha-ha!" – mondta, – „ki látta már,

hogy az Ördög evezni tud?!"

 

Végre – óh, szent föld! honi föld! –

elértük a szárazat;

partra lépett, de megállni is

alig bírt már az agg.

 

A Vén Tengerész komolyan kéri a Remetét, hogy gyóntassa meg; és élethosszú vezeklés súlytja.

 

„Gyóntass meg, atyám!" – az ősz Remete

most keresztet vetett.

„Beszélj," – szólt aztán, – „mondd: ki vagy

s mi bánt, mi szörnyü tett?"

 

Fájdalmas görcs gyötört, tüzes

kín égetett, amely,

mikor meggyóntam, testemet

csak akkor hagyta el.

 

Azóta időnkint ez a láz

még vissza-visszatér

s míg el nem mondom e regét,

ég bennem a szív, a vér.

 

És egész jövendő életén át égő láz kergeti, újra és újra, hogy országról országra vándoroljon,

 

Mint éj, futok országokon át,

szavam bűvös hatalom;

arcáról megismerem én,

kinek kell hallania mesém,

és azt rá megtanitom.

 

Mi zaj riad ott, ama kapu mögűl!

Hegedűk édes szava rí:

dalolnak a kertben az ara és

leánybarátai;

de ime csendül az estharang

s engem imára hí!

 

Óh, násznagy! Voltam én egyedűl

a tenger síkja felett:

sivár volt, hogy ott Isten is

aligha lehetett!

 

Óh, lagziknál én az imát

azóta jobb szeretem,

édesebb jó lelkek között

templomba menni nekem.

 

Együtt templomba menni, együtt

imádni az ég Urát,

megpihen ott örök Atyja szivén

a lány, a fiu, a kisded, a vén

s a szerető barát.

 

és saját élete példájával szeretetet és tiszteletet hirdessen minden dolgok iránt, amiket Isten alkotott és szeret.

 

Isten veled! De ne feledd,

Vendég, e szavakat:

a jó ima embert szeret

s állatot és madarat!

 

Istent szeret, aki szeret

mindent, kicsit és nagyot,

mert Ő is csupa szeretet,

aki minket alkotott.

*

És tovább ment a tűzszemü, hó-

szakállú Tengerész;

s lám! a Vendég a lagzira

többé vissza se néz.

 

Elkábúlt, mint akiben nagy ütést

kapott a szív, az agy,

s másnap egy bölcsebb, szomorúbb

emberre kelt föl a Nap.

 

Coleridge

 

 

SÖTÉT FELHŐ REPŰL…

 

Sötét felhő repűl, elnyúlik, meghasad.

Köszöntlek, esthajnal csillaga! Sugarad

ezüstjében ragyog a vad szirt-sor, az alvó

öböl, s köröttem a borostás, sárga tarló.

Nézem fájdalmasan-szelíd varázsodat

s szivem csupa emlék és csönd és áhitat.

S ujra látom, hogyan gyulladtál ki köröttem

a béke földjén, ott, ahol mindent szerettem,

ahol a völgyben a karcsú nyárfa susog,

komoran állnak a mirtuszok, ciprusok

s a Krim partjaira felzúg a déli tenger.

Ott jártam egykor a hegyen, égő szivemmel,

fent, a habok felett, sóvárgás vándora,

mikor éjfél borúlt a táj kunyhóira

s egy lány szerelmesen fölnézett rád s az égre

s barátnői előtt a nevedet idézte…

 

Puskin

 

 

A HATTYÚ

 

Bár villámok közt viszi utja

felhők fölé s éteren át

s rebbenéstelen szemmel issza

a sas a nap lángsugarát,

 

én a te sorsod irigyeltem

mindig, hattyú, te, folttalan

tisztaságod tiszta elemben,

istenek fényében suhan:

 

két nagy mélység közt ingva-ringva

lelked jós álmokba merűl

s tündöklésével mindenütt a

csillagos égbolt vesz körűl.

 

Tyutcsev

 

 

KERINGŐ SIRÁLYOK

Möwenflug

 

Sirályokat láttam, nagy csapatban

köröztek egy szirtet szakadatlan,

kitárt szárnyon lebegtek, suhantak,

fehér ívben ragyogva zuhantak,

s a tengerben ugyanazt a szirtet

láttam, ahogy a zöld víztükörben

szakadatlan egyforma körökben

szárnyak fehér villáma keringett.

És a tükör oly tiszta s igaz volt,

hogy szárny nem mozdult kétféleképpen;

lent a vízben s fent a levegőben

valóság és látszat ugyanaz volt.

 

Lassan félni kezdtem: megbolondít,

hogy élet és képmás így hasonlít,

és csak néztem, ott, a parton állva

a kisérteties szárnyalásba:

Hát te magad? Igazi a szárnyad?

Vagy csak kép vagy, visszfény és utánzat?

Mesét álmodsz? Varázs, ami itt van?

Vagy, felelj, vér van a szárnyaidban?

 

Meyer

 

 

A KESELYŰ

 

A tisztásról, föl, égbe, mint

sugár röppent a keselyű;

egyre magasabban kering

s elnyeli az azúr derű.

 

Csak két erős szárnyat adott

neki a Lét, a jó Anya –

s én, föld királya, lent vagyok,

föld verejtéke, föld pora.

 

Tyutcsev

 

 

FELIRAT EGY UJFOUNDLANDI KUTYA SIREMLÉKÉRE

Inscription on the Monument of a Newfoundland Dog

 

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellett volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghűbb barát,

ki boldogan áldozta föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

ki mindenben csak az ő híve volt,

dicstelenül hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,

rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csirádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, – nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak – s az itt hever

 

Byron

 

 

A TIGRIS

The Tiger

 

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimetriád?

 

Milyen katlan, mily egek

mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

aki e tűzhöz nyúlni mert?

 

Milyen váll és mily müvész

fonta szíved izmait? És

mikor elsőt vert szived,

milyen kar s láb bírt veled?

 

Milyen pőröly? mily vasak?

Mily kohóban forrt agyad?

Mily üllőre mily marok

törte gyilkos terrorod?

 

S amikor befejezett,

mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?

 

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimetriád?

 

Blake

 

 

A PÁRDUC

Der Panther

 

Szeme rácsok futásába veszve

úgy kimerűl, hogy már semmit se lát.

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.

 

Puha lépte acéllá tömörűl

s a legparányibb körbe fogva jár:

az erő tánca ez egy pont körűl,

melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

 

Csak néha fut fel a pupilla néma

függönye. Ekkor egy kép beszökik,

átvillan a feszült tagokon és a

szívbe ér – és ott megszünik.

 

Rilke

 

 

EGY ELKÉNYEZTETETT CICÁRÓL, MELY AZ ARANYHALAS MEDENCÉBE FULT

Ode on the Death of a Favourite Cat, Drowned in a Tub of Goldfishes

 

Egy kékvirágos kínai

márványmedence isteni

párkányán élveteg

ült a merengő Szelima,

az elbizakodott cica

és nézte a vizet.

 

Farka jókedvet hirdetett;

nézte hó-állát, szép kerek

arcát; sötét pamacs

volt a füle, a szeme zöld,

bundája tarka, s elbüvölt

dorombolása: taps. –

 

S ahogy ott bámulta magát,

két angyal szállt a vizen át,

a tó tündérei:

s a viz bíbor fegyverzetük

körül elkezdett mindenütt

aranyban izzani.

 

A Nimfában kigyúlt a vágy:

százszor előre nyúlt a láb

s a száj s a karcsu nyak,

hogy a zsákmányt elfogja, el!…

Van nő, ki a fényt, s macska, mely

megveti a halat?

 

Önhitt lány! Csak a kép felé

hajlongott, a mélység fölé,

egész belevakúlt.

(Kajánul ült mellette a

Sors) – és megcsúszott a cica

s fejest a vizbe hullt.

 

Nyolcszor felbukva hívta még

a vizek minden istenét,

mert halni keserű.

Se Delfin, se Nereida,

se Tom nem jött, se Zsuzsi: a

kegyenc nem népszerű!

 

Szép hölgyek, jól vigyázzatok,

egy ballépés: a sorsotok;

így hát – óvatosan!

Nem mind törvény és jog, amit

megkíván a szem és a szív;

s nem minden fény arany.

 

Thomas Gray

 

 

A MACSKA

Le chat

 

Jőjj szerelmes szivemre, szép cicám;

huzd vissza karmod büszke tűit;

hadd nézzem szemed, melynek parazsán,

fém és agát elegye izzik.

 

Ujjam kedvére sétál ruganyos

fejeden-hátadon fel és le

s mikor átcsap kezembe villamos

tested szikrázó lüktetése,

 

a kedvesemet látom. A szeme,

mint a tied, gyönyörü állat,

mély és hideg, szúr és hasít vele,

 

s lábtól fejig veszélyes illat

lengi körűl, mint drága éter: a

bronz test párolgó zamata.

 

Baudelaire

 

 

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

Le Loup et l'Agneau

 

Minden érv oly erős, mint a képviselője:

bizonyitom, tanúlj belőle.

 

Szomját oltotta Barika

egy patak tiszta, szép vizében;

s ott termett a Csikasz, kalandvágyóan, éhen,

lesni, mihez juthatna a hasa.

„Te pimasz, a patak sarát mért zavarod rám?!" –

kezdte dühösen a Toportyán, –

„No, várj csak, vakmerő, most megfenyítelek!" –

„Nagyuram", – szól amaz, – „kérem Felségedet,

ne méltóztassék tűzbe jönni,

sőt inkább tekintetbe venni,

hogy a hely, ahol én iszom,

bizony, bizony

húsz métert a fenti alatt van:

következésképp én zavarni semmiképp

nem tudnám Felséged vizét." –

„De zavarod," – mordúl a Gaz, most még vadabban, –

„s tudom, tavaly a szád szórt rám gyalázatot." –

„De hisz én idei bárány vagyok!"

mondja Bari, – „s szopnom még az anyám ád!" –

„Ha nem te voltál, hát a bátyád." –

„Nincs bátyám" – „Hát valami rokonod!

Az én népem szörnyen utálják

a pásztorok s kutyáitok:

hallottam, és ideje bosszut állni!" –

Azzal Barit a Gaz becipeli

a sűrűbe, s minden további

szócséplés nélkül megeszi.

 

La Fontaine

 

 

A SZARVAS, AKI A VIZBEN NÉZEGETI MAGÁT

Le Cerf, se voyant dans l'eau

 

A kristály forrásban, agancsa

dús képét, gazdag ág-bogát:

rajongva bámulta magát

a Szarvas, s közben szánakozva

és búsan azt, hogy mily sovány

a lába, a vizen remegő, vékony árny.

„Fent s lent: mily rossz arány!" – mondta elkeseredve, –

„az pompás, ez silány, karcsú csak, nem erős:

e hitvány láb sose válik dicséretemre,

mig fejem bokrokat tetőz!" –

Még zokog, s ím, a kesergőt

fölveri egy gyors agár;

ugrik ő és messze jár,

zörgetve az öreg erdőt.

Ám, sajnos, kártékony disze

ágakba akadoz bele,

ártalmára ama haszonnak,

mit létmentő lábai adnak.

Ekkor magába száll, és átkozza az Ég

évenkint újuló kegyét.

 

A hasznos nem nagy ügy, – mondjuk; – a szép hatalmas;

s átka gyakran fejünkre gyűl.

Miktől gyors, – lábait lekicsínyli a Szarvas,

s ártó agancsának örűl.

 

La Fontaine

 

 

A PATKÁNY ÉS AZ OSZTRIGA

Le Rat et l'Huître

 

Egy Patkány, kiseszű, ifjú, mezei Patkány,

egy nap megúnta az atyai tűzhelyet,

s mezőt, kéverakást és termést odahagyván,

búvik lyukából és világot látni megy.

Alighogy elhagyta az odvát: –

„Mily nagy és tág a Föld!" – zendűlnek szavai. –

„Ez a Kaukázus! Az az Etna! Olaszország!"

Minden vakondturás hegyorom volt neki.

Néhány nap, s utazónk egy olyan területnek

ér a partjaira, hol Thetis ott felejtett

egy csomó Osztrigát; s a kis Pocok előbb

úgy véli, hajót lát és roppant kikötőt.

„Apám", – mondta, – „szegény ördög volt, lusta fajzat:

nem mert utazni, sőt félt, szörnyűségesen.

Én viszont láttam a tengeri birodalmat

s keltem pusztákon át, hol nincs víz, csöppnyi sem."

Mindezt egy bizonyos vándordiák fejéből

szedte ki útjai során:

nem rágott könyveket Pockunk és igazán

nem volt fenékig tudomány.

A sok osztriga közül épp föl-

nyílt az egyik, kinyílt s lustán sütkérezett

a szép napon a lanyha szélben,

szürcsölte az eget, úgy pihegett fehéren:

dús falat, nézni is páratlan élvezet.

Patkányunk, látva, hogy az Osztriga hogy ásít:

„Mi az ott?" – mondja, – „nem eledel, ami csábít?

Hacsak be nem csap a színe meg a szaga,

ma lakomát csapok, amilyet még soha."

S azzal Pocok mester repeső indulatban

a Kagylóhoz szalad: megnyúlik a nyaka,

s a csapda ráharap, – mivel az Osztriga

hirtelen bezárult!… Im, így jár a tudatlan!

 

E mese nem csupán egyfélére tanít:

előbb megrajzol valakit,

mutatván, hogy aki egész tapasztalatlan,

semmiségeken is ámulatba esik;

aztán meg láthatod belőle:

Kár csap néha a kártevőre.

 

La Fontaine

 

 

OROSZLÁNNÉ TEMETÉSE

Les obséques de la Lionne

 

Elhúnyt az oroszlán neje;

lett is az udvara tele

rögtön fürge résztvevőkkel,

akik, bár valami bókos vigasztalást

hoznak, csak növelik a gyászt.

Dobos közölte messzi földdel,

mikor s hol lesz a temetés,

és – hogy jól menjen a szertartás, ültetés –

a gond a polgármesterekre

hárúl, vigyázni rangra, rendre.

Aki csak él, mind ott legyen!

Barlangját visszhangterhesen

bőgte be a Fejedelem:

más dómot nem ismer az Állat;

s Őt hallván, vele ordibáltak

anyanyelvükön a derék lakáj-urak.

Az udvar: ország, hol, készséges szín alatt,

ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,

és úgy tesz, ahogy a Király parancsba adja,

vagy ha nem, legalább mutatja.

Kaméleoni nép, majom-nép, szolgafajta, –

egy szellem mozgat ott száz teste, ezreket

és igazán üres gépek az emberek.

 

No de térjünk rá a dologra:

a Szarvas nem sírt. Óh, hogy is tehette volna?

A sír neki fiát s nejét bosszúlta meg,

kit a Hölgy egykor megevett.

Igy azután nem sírt. Besúgta egy barátja,

s ráfogta, hogy nevetni látta.

Nagy a királyi düh, mondotta Salamon,

az oroszláni meg egyenest borzalom;

de a Szarvas nem volt jártas a Bibiliában.

A Kényúr ráförmedt: „Hitvány vendége, te,

erdőnknek, te nevetsz más keserveire?

Felszentelt körmeink rossz testedhez nem érnek!

A királynőért, Farkasok:

oltárra ezt az árulót

az Ő fenséges szellemének!"

És a Szarvas felelt: „A könnyek ideje,

Felség, lejárt; sírnunk fölösleges: dicső, holt

oldalbordád, hímes rétre pihenve le,

az imént a szemem előtt volt:

égi látomás, igen, Ő volt! –

Barátom, – szólt, – mikor az üdvök mezején

az istenek közé visznek, ne sírj ily árván;

mennyei utamon ezer Grácia várt rám,

s beszélgettem velük, kik szentek, ahogy én.

Kétségbeesve csak férjem legyen, szegény:

bánata jól esik…" Hogy hallotta a dolgot:

„Csoda!" – zúgott a nép: – „Istenné vált a boldog!"

S a Szarvas nem halált, – jutalmat érdemel.

 

Hass ködképekkel a nagyúrra,

hizelegj és szedd rá kellemesen hazudva:

méghogyha a szivét gyanú tölti is el,

lenyeli horgodat s te barátja leszel.

 

La Fontaine

 

 

AZ EGÉR MEG A PATKÁNY

 

„Hallottad, szomszéd? Jó hír, nem mese!"

szólt az egér, a patkányhoz szaladva:

„Mondják, az Oroszlán prédája lett a Macska.

Megjött hát végre a nyugalom ideje!"

„Ne örvendj, rokon," szólt a Patkány

állát két kézzel simogatván:

„reményre okod semmi sincs;

menjenek csak karomra-ölre,

az Oroszlán marad legyőzve:

erősebb állat, mint a Macska, nincs!"

 

*

 

Hányszor mutatja mult s mutatja még jövő:

ha fél valakitől a gyáva, majd elájúl, –

s azt hiszi, az egész világ

úgy tekint a szörnyre, ahogy ő.

 

Krilov

 

 

A REMETE ÉS A MEDVE

 

Jó, ha gyönge erőt bajban más izma pótol,

de még segíteni se tud az ostoba:

Isten ments a szivélyes Behemóttóll!

Ellenségnél rosszabb a barát, ha buta.

 

*

 

Élt egy ember, egyedűl, elhagyottan,

várostól messze, erdő közepén.

De a magányt bármily pompásnak festeném,

tudom, barátja nem valami sok van:

jó, ha osztozhatunk örömön-bánaton.

Ha kérdik: milyenek a rétek és a dombok,

a kristálypatak és a sötét tölgyfalombok,

mondhatok mást, mint hogy: „Gyönyörűek nagyon"?

Viszont mégis gyötör az unalom!

Ez a Remete is elúnta hát,

hogy folyton egyedűl tudta magát,

s járt-kelt a sűrüben, barátokat keresni

vagy szomszédokat legalább.

De barát nem akad ott soha senki,

legfeljebb farkasok, vagy medvetársaság.

Ime, neki is egy nagy Mackó tűnt szemébe!

Mit tehetett? Lekapta süvegét:

hajlongott a kedves szomszéd előtt,

az meg a mancsát nyújtotta feléje.

Szó szót követ, bók bókot, és

a gyors összemelegedés

egész

napokra együtt-tartja őket.

Hogy társalgott a két lelki rokon,

s mi volt a téma,

komoly elmélkedés, vagy röpke tréfa:

azt nem tudom.

Mert a Remete hallgatag,

a Mackó szintén (s hozzá balgatag):

kunyhójukat sose verte fel vita, lárma.

S mért verte volna? Remeténknek ő

volt minden öröme, a Dörmögő:

mindenütt vele járt s nem tudta, csak dicsérni

és végűl már sehogy se bírt nélküle élni.

Egy napon aztán eszükbe jutott,

hogy bejárnak minden zeget-zugot,

erdőt-mezőt, völgyet-hegyet.

S mivel az ember gyöngébb, mint a medve,

a Remete előbb

elfáradt és roskadozva-epedve

leste a csábitó gyepet, a pihenőt.

Látta ezt az okos Mackó: „Ugyan, heverj",

biztatta barátját, „pihenj;

sőt aludj, ha akarsz; én majd hűségesen

vigyázok szenderedre."

Ugy lett. Remeténk ledőlt, egy nagyot

ásított, s máris hortyogott.

Bezzeg éber volt a jó Dörmögő!

Légy szállt az alvó orrának hegyére:

elhessentette. Zümmögő

pimaszunk, körben visszatérve,

ekkor az arcra – hess! – majd előbbi helyére

– hess! – a remete – hess! – orrára ült;

végleg elkergetni sehogyse sikerült.

Ekkor a jó szörny, dühét visszafojtva,

felragadott egy nagy követ,

s az alvó fölé guggolva-hajolva

„Várj csak", monda, „majd adok én neked!"

Barátja homlokán megcélozta a röpke

ellenséget, s a kővel – leütötte…

Remek ütés volt: az agy szétrepedt,

s a barát most ott fekszik, mindörökre!

 

Krilov

 

 

A KANDÚR ÉS A SZAKÁCS

 

Vendéglőbe ment a saját

konyhájából a recept-bölcs Szakács.

(Mert istenfélő lelke volt

s épp komája felett tartott halotti tort.)

Félve, hogy az egér még ebédjére törhet,

Kandurját otthon hagyta őrnek.

De, hazaérve, mit lát? A konyha kövén

cafrangjaiban hever a lepény,

az ecetes hordó mögött meg, a sarokban,

Murci bibelődik, bajszát nyaldosva, roppant

vigan, – a sült csirkével! „Csalfa dög!”

– korholja – nem érzed az önvád lelki kését?

Nincs benned semmi szégyenérzék

e falak s még inkább az emberek előtt?"…

… (Közben Murci csak eszik)… „ ,Ez az állat,'

mondják majd, ,a tisztesség maga volt!'

S most mily gyalázat! –

pletykavirgács veri végig rajtad a port:

,Murci nagy tolvaj! Murci nagy csibész!'

S Murcit nemcsak ide, de még a kerítés

mögé sem engedik: ,Bősz farkast a cserénybe?

Hisz ő a becsület pestise és fekélye!' "

… (Murci hallgat, rág, csupa élvezet)…

És szónokunk szive nekibuzdúlt, kiáradt,

nem lelte végét az erkölcsi oktatásnak

s addig taglalta a lelkieket,

mig a Kandúr mindent meg nem evett.

 

*

 

Tanácsolnám némely Szakácsnak,

irja falára e jelmondatot:

üres recepttel ott hiába fárad,

ahol csak egy használ, a bot.

 

Krilov

 

 

A MÉH ÉS A LEGYEK

 

Más tájra készűlt két Légy, idegenbe;

a Méhet is hivták, tartson velük:

a papagájtól tudják, mindenütt

mennyi a szép, mily érdekes a messze;

különben is, mondták, már epéjükre megy,

hogy egyre

hessentgetik őket az emberek

s úgy néznek rájuk, mint undok élősdiekre.

Pfuj, a különcök, csodabogarak:

hogy megfosszák őket minden jó csemegétől,

pompás asztalok sok-sok remekétől,

üvegbura alá rakják tortájukat;

a kunyhókban pedig pókok törnek reájuk!…

„Szerencsés útat!" válaszolt a Méh,

„Engem nem vonz a sok idegen hely, csodás út,

kielégit a magamé.

Viaszomért paraszttól hercegig

engem mindenki csak szeret;

ti azonban, ti csak repüljetek,

ahová jólesik!

A boldogabb hazát sehol se lelitek meg,

megvetettek, ti (mert nem munkára-valók):

senki se tud szeretni, hinni nektek,

de mindenütt örvend ottléteteknek

a pók."

 

*

 

Ki országa javán hasznosan dolgozik,

az eget-földet nem könnyen hagy itt:

akiben nincs erő, tehetség, igaz érdem,

annak kellemesebb az idegen haza:

nem annak fia, nem gyűlölik annyira

és senkit se bosszant, ha tétlen.

 

Krilov

 

 

A LÉGY MEG A MÉH

 

A tavaszi szél könnyü illatárján

egy kerti virág karcsu szárán

ringatózott a Légy,

s látván, a szirmokon hogy dolgozik a Méh,

pökhendin odaszólt: „Mi lenne, ha megunnád

– nem unod? – reggeltől estig folyton a munkát?

Én meghalnék bele egyetlen nap alatt!

Nézz rám, énnekem igazi

gyönyör az élet, édeni!

Hisz minden dolgom annyi csak,

hogy zsurokra megyek, vagy bálba készülődöm.

Mint tudod, az egész város jó ismerősöm,

minden ház, a hercegek s gazdagok:

látnád csak, hogy dőzsölök ott!

Ha esküvő készül, ha névnap,

első vagyok az ünnepen!

Drága porcellántálakból eszem

s kristályban pezsg a bor, ha illata felém csap.

Minden vendégnél hamarabb veszek

cukrot és süteményt, amit csak szeretek.

Majd, mert ugy vonz a drága női nem,

ifju szépségek körül forgolódom:

vagy hófehér nyakak bársonyát élvezem."

„Tudom", felelt a Méh, „hogy tetszik ez a légkör,

tetszik neked; viszont az sem titok,

hogy irtóznak tőled kicsik-nagyok.

Az ünnepségeken undorodnak a Légytől,

s bosszúsan kerget-űz minden lakás, ahol

mutatkozol."

„Űz? No és? Annyi baj! Ha egyiken kiszállok,

a másik ablakon rögtön visszatalálok."

 

Krilov

 

 

A KIS DOBOZ

 

Sokszor gondoljuk, hogy valami újság

a dolgok lelke, túlzott bonyolúltság,

pedig a nyitjuk, ha nem is lapos,

egyszerű és mindennapos.

 

*

 

Kalitkás kis dobozt hoztak valakinek,

remekmű volt, mindenki megcsodálta.

Épp ekkor lépett a szobába

a Fő-Mester, s ahogy ráesett a szeme:

„Ennek a doboznak," mondotta, „titka van,

azért nincs rajta látható zár!

De majd én kinyitom, ki én! Ne mosolyogjál,

barátom, olyan gúnyosan:

meglelem titkos zárait:

mint mester, én is érek valamit!"

És nekilát

szöget nyom, kapcsokat; már

ismeri a doboz mindegyik oldalát

s rajtuk rendszeresen és összevissza babrál;

a többiek pedig

várakozva nézegetik.

Egyik suttog, a másik mosolyog, s e

játék közben szavak hallatszanak:

„Itt se, ott se, amott se…"

A mester izzad, próbál, egyre csak

fürkészkedik: „No most!" –

s végül elfárad és leteszi a dobozt.

Egyszerű volt a titka,

nem nyilt ki a kalitka.

 

Krilov

 

 

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

 

Az erősebb előtt mindig a gyenge a vétkes.

Történelmünk során volt erre példa sok.

De mert én nem történelmet irok,

hallgassátok meg a mesémet.

 

*

 

Forrt a nap. Barika inni ment a patakhoz;

s jaj, épen ahhoz,

melynek partjain egy éh Csikasz kóborolt.

Meglátta a Gonosz; gyomra kordult; de mert a

gaztetthez valami jog látszatát akarta,

ráförmedt: „Te mocsokorru, te zavarogsz

ott ugy, s az én

patakom kristályszép vizén

nyálad és homokod usztatgatod felém?

No, bitang, most lakolni fogsz:

fejedet veszem, hiába zokogsz!"

„Nagyuram, Farkas, én itt lent, az egyenesben

iszom, Ön a kanyarban odafönt,

legyen szabad hát megjegyeznem,

hogy méltóságod ok nélkül dühöng:

én nem zavarhatom sem a vizet, sem Önt!"

„Szóval én hazudok?

Hallott ember ilyet? A pokróc, a komisz!

Erről jut az eszembe, hogy

gunyoltál te engem már tavaly nyáron is:

nos, jutalmad most megkapod!"

„Bocsánat, én ujfü-bárány vagyok."

„Hát akkor a bátyád bántott, a gaz, az undok!"

„Nincs testvérem." „Valami pereputtyod,

valami fajtádbéli: ti,

aki tietek, pásztor és komondor,

mind ellenségem: elűztök az óltól

és ártotok, ahol csak tudtok ártani:

bünüket az életed fizeti!"

„No, de mi a bünöm?" „Nincs időm fecsegésre!

Azt hiszed, üdülés, ha veled tárgyalok?

Bünöd az, hogy éhes vagyok!"

S a Farkas Barikát behúzta erdejébe.

 

Krilov

 

 

A MAJMOK

 

Ha van az utánzóban ész,

könnyen számíthat gyors sikerre;

de értelem nélkül majmolni: kész

istenverés!

Messze földről hozok példát a tételemre.

 

*

 

Aki látott Majmokat, tudja jól,

hogy utánoznak mindent s mily vadul.

Igy Afrikában, hol sok a Majom,

egész sereg ült fent a rengeteg

fákon, a lomb között, s kiváncsi-konokon

leste, hogy mit csinál lent a legügyesebb.

Az egy háló felett táncolt s ugrált, a fűben.

Fent meg csak bökdöste egyik a másikat,

és szállt a suttogás, halkan, de mind sürűbben:

„Ni csak az idegen majmot, ni csak, ni csak!

De fürge! Hogy

ireg-forog!

Felnyulik, szökik, szinte égbe pattan,

majd meg összegömbölyödik

kis gomolyagban,

hogy keze-lába eltünik!

No de hát nem vagyunk táncos nép mi magunk is?

Csak nem láttunk soha még ily müvészetet.

Rajta fiúk! Ő maga úgyis

szórakozott már eleget!

No de menjen csak el…" Az idegen

el is ment, ott hagyva a hálóját nekik.

Azok ujjongtak: „Hopp, végre következik

saját örömünk a gyepen!"

S leugráltak. Ott volt, kiteregetve,

a nagy-nagy háló: a vidám sereg

benne táncolt, ugrált, bukfenceit vetette,

beletakarózott, viháncolt, nevetett,

hogy zengett az erdő. Szóval, volt nagy ricsaj

és csak akkor lett – ajajaj! –

nagy a baj,

mikor a gubancból ki kellett keveredni.

Mert a háló szemes gazdája visszajött

s kezdte vendégeit zsákokba összeszedni.

A lepréselt Majmok között

egy sem akadt, aki kibogozta magát:

sorra mind elnyelte a zsák.

 

Krilov

 

 

A HAZUG

 

Messze utjáról hazatérve

egy nemes úr – (herceg) – együtt sétifikált

a barátjával a mezőn, s fennen mesélte,

hol-merre járt,

lódítva olyat is, hogy az égbe kiált.

„Nem, nem", húzta a szót, „amit

ott láttam, olyat soha itt!

Ez is föld, ahol mi lakunk?

Hol izzadunk, hol megfagyunk!

Ha elbúvik a nap, holnap perzsel az égen.

De ott! Az ott: valódi Éden!

Emlékező szivem vadúl ver örömében:

gyertya s bunda nem kell soha,

nem ismer árnyakat a fényes éjszaka:

az egész év az Isten tavasza.

Senki se vet s kapál fáradságos robotban,

mégis, óh, ha látnád, mi nő, mi terem ottan!

Láttam például Rómában – épp csak

példának mondom – láttam – …no, de még

most se térek magamhoz, – egy uborkát!

S hiszed-e, oly nagy volt, mint egy hegy, a Vihorlát!"

„Tényleg vannak világszerte csodák,

csak nem mindenki s nem mindenütt veszi észre.

Sőt mireánk is vár, amott, kissé odább,

csoda, milyet nem lát a külföld semmi népe:

rögtön el is mondom neked.

Látod a hidat a folyó felett,

amerre megyünk? Fa-híd, nem arany,

mégis csoda tulajdonsága van;

mert nincs hazug, aki át tudna menni rajta:

ha közepére ér, megbotlik, – így akarja

valami varázs – s ő vízbe zuhan,

mig akinek tiszta a lelke,

akár hintóban is átroboghat felette."

„S milyen a folyó vize? Mély?"

„Hát – nem sekély!

Mondom, ez a csoda páratlan nagy dolog,

noha nem vitatom a római uborkát,

mely – ugye? – akkora, mint a… mint a Vihorlát."

„Hát nem épp akkora; de olyan – ház-szerű."

„Az is épp elég csoda – hű!

De bármilyen nagy is, nagyobb a mi hidunk,

(melyen mindjárt áthaladunk;) –

mely minden hazugot oly csúnyát itt marasztal.

Csak most tavasszal

– tudja az egész város – egy szabó

bukott le róla s két ujságiró.

No de az se vitás, hogy a ház-nagy uborka

mifelénk is nagy csoda volna."

„Tán mégsem akkora,

mert azt is tudni kell, hogy állnak ott a dolgok:

nincsenek, mint nálunk, várak, kastélyok, ormok

s többnyire csak odú az emberi tanya,

ugyhogy egyszerre, ha ülve, ha állva,

két ember csak épphogy befér a házba."

„Jó, jó, de igy is meg kell vallanom:

nem kárhoztathatjuk csodalátó szemünket

oly uborka előtt, melyben két ember ülhet!

Viszont a mi hidunk oly csodás hatalom,

hogy nem lépett hazug rajta soha ötöt se,

kezét-lábát a vízben szedte össze.

Igy, bár a te latin uborkád is csodás volt…"

„Eh, hagyjuk," szólt közbe a Hazugunk,

„kellemesebb lesz az utunk,

ha keresünk valami gázlót!…"

 

Krilov

 

 

KUTYABARÁTSÁG

 

A konyha ablaka alatt

napozott Heki s Bodri, bár

ugy illett volna, hogy a kapunál

vigyázzanak

a házra; de mert jóllaktak s mivel

jólnevelt kutya nappal nem ugat

s nem akaszt tengelyt senkivel,

csöndben megtárgyalták életük sok szabályát,

jó s rossz munka és gyakorlat tanácsát

s végül azt, hogy mi a barátság.

„Mi lehet kedvesebb," szólt Bodri, „mint mikor

két jóbarát szive igazán egybeforr?

Mindenkinek közös szolgálatára lenni,

egymás nélkül nem enni-inni:

be szép s barátunkért szirtként helyt állani,

meghitt órákban együtt szállani

nemes mulatságok egébe:

ily örömöknek se mása, se vége!

Ha például mi ily barátok, ily dicső

testvérpár lehetnénk, Heki s Bodri, mi ketten:

bizisten

észre se vennők, hogy fut az idő!"

„Szád a szivemet mondta ki,"

felelt neki

Heki,

„ugyis rég fáj, hogy a közös udvarban annyit

civakodunk. S miért? Gazdánknak hála, van mit

ennünk, és lakásunk, remek.

Sőt ezenfelül is roppant szégyen előtem,

hogy noha hir s példaszó emleget

kutyahüséget és szivet,

ebországban éppugy nincs még igaz barátság,

ahogy az emberek között sem."

„No de mi majd példát adunk,"

ujjongott Bodri, „nyujtsd a praclid!" „Itt van!"

És lett ölelkezés, könny s eskü. Csókjaikban

büszke hit lángolt. „Ah, kihez hasonlitunk?"

„Óh, én Oreszteszem!" „Drága Pyladeszem!"

„Távozz tőlünk, romlás, veszedelem!"

De sajnos, a szakács épp egy csontot dobott ki

a konyhaablakon: uccu, rá, Heki, Bodri!

Oresztesz s Pyladesz összeakaszkodott.

Mi maradt a frigyből, amit kötöttek?

Zenebona, repülő szőrcsomók.

Végül vödör vizek kergették széjjel őket.

 

*

 

Ilyen barátokkal van tele a világ.

Bátran állithatjuk, hogy a mai barát

szinte mind egy-kutya:

egy-test s egy-lélek szemre s messziről,

de ha közéjük konc repül,

olyanok, mint Heki s a Bodrija.

 

Krilov

 

 

SZENT EULÁLIA KANTILÉNÁJÁBÓL

Cantilène de Saint-Eulalie

 

Jótét leány volt Eulália,

szép a teste, szebb a lelke maga.

 

Rátörtek Isten ellenségei;

akarták, lenne ördög gyermeke.

 

Nem hallgat rossz tanácsaikra,

a magasságosat meg nem tagadja.

 

Arany, ezüst nem csábítja, se gyöngy és

királyi parancs és semmi könyörgés…

 

Galamb képiben felszállt, mennyben eltünt.

Imádkozzunk, hogy járjon közben értünk,

 

s hogy könyörűljön rajtunk Krisztus úr

s magához vegyen majd a föld alúl

kegyelmesen.

 

Ismeretlen francia költő

 

 

 

UTIÁLDÁS

Reisesegen

 

Nézek utánad.

Küldjön utánad

öt áldó ujjam

ötvenöt angyalt.

Isten vezessen

haza épségben!

Nyiljék eléd a Diadalkapu!

Csukódjon előtted a Vízkapu!

Hasonlatosképp a Vaskapu!

Jó szent Ulrik áldása előtted

s mögötted, melletted, fölötted;

pihentedben s minden útadon

jó béke kisérjen, olyan, mint mikoron

Santa Maria megszűlte Krisztus urunkat!

 

Középkori német dal

 

 

ÉN TIÉD, TE ENYÉM

Du bist min, ich bin din

 

Én tiéd, te enyém,

higgy nekem, kedveském,

szivembe jól be

zártalak, mélyre,

parányi kulcsa elveszett,

most már örökre bent rekedsz.

 

Müncheni kódex

 

 

A GYÖNYÖRŰT SZAPORÍTANI VÁGYUNK

From fairest creatures we desire increase

 

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,

hogy így örökké rózsálljon a Szép,

s emlékét, ha hull érettebb virágunk,

őrizhesse a zsenge ivadék:

de, te, saját fényszemed rabja, rőzsét

lángodra tápnak: önmagad dobod,

inségbe fojtva, ami csupa bőség,

mézed ürme, te, önnön gyilkosod.

Te, aki a világ friss dísze vagy

s a víg tavasz előtt még csak herold,

bimbódba temeted tartalmadat

s, édes vadóc, fukaron tékozolsz.

Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp

megeszitek, a sír s te, a világét.

 

Shakespeare 1. szonettje

 

 

MÉHÁLDÁS

Bienen-segen

 

Jézus, kijöttek a méhek!

Röpködjetek, bogaraim.

Azután Isten nevében

jőjjetek mind haza szépen.

Ülj le, méh, ide, oda,

mondja a Sancte Mária.

Messze ne repűlj még!

Erdőbe ne menj még!

Ne röpűlj előlem,

messze ne tőlem.

Ülj meg szép csendben.

Igy akarja Isten.

 

Német népdal

 

 

GYÖNYÖRŰSZÉP A LIGET

An eine freudenreiche Statt

 

Gyönyörűszép a liget

– mondta – így, tavasszal.

Együtt virít és nevet

a virág a gazzal.

A lány is ott volt: szeretett.

Ott esett a nagy baj!

Ladilárom, ladilom!

 

Német népdal

 

 

LENNE ENYÉM

Waes di Welt alliu min

 

Lenne enyém, ami föld

tenger s Rajna közt van,

akkor is csak epednék,

hogy az angol királyné

nincs itt a karomban.

 

Német népdal

 

 

CSAK EGY KISLÁNY VAN…

Nur eine kann mir Freude geben…

 

Csak egy kislány van: jaj, de szép, szép!

Teste örömök édene.

Istenem, hogyha mindig élnék,

és mindig-mindig csak vele:

szivem örökké csak dalolna!

Ugy érzem, ha rám mosolyog,

mintha mindenütt rózsa nyílna!

 

Német népdal

 

 

SZERELMI DAL

Nun tu mir auf, meine Taube…

 

Nyisd ki ajtód, szép galambom.

Friss rózsa gyul át arcodban a lombon.

 

Melletted a vánkoson,

mig csak meg nem reggeledik

s ujra be nem esteledik,

amit akarsz, akarom.

Érzem édes jószagod.

Mindjárt hozzád szaladok.

 

Német népdal

 

 

TUDOK EGY KISLÁNYT

Ich weiss ein Maidhen, gar hübsch und fein

 

Tudok egy kislányt, friss, csinos,

szeretnék hálni véle.

A Rajnától nem messze lakik,

elmennék gyalog is érte.

 

Csak volna a Rajna olyan kicsi, hogy

át tudnék úszni rajta!

Ha eszembe jut, a lovamat

ugratnom kell miatta.

 

Odaadnám vértemet, lovamat,

oda ezt a magyar forintot,

ha elmondhatnám neki mind,

amit a szivem suttog.

 

Hogy nála jártam legutóbb,

aranyozott kupában

jó bort adott, és még soká

integetett utánam.

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

ALSZOM, KELEK…

Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh

 

Alszom, kelek, állok, megyek,

soha el nem felejtelek,

és mindig ott vagyok veled:

ura vagy a szivemnek,

mozgásod szinte látom!

Miattad nincs nyugtom sehol

e földön s e világon.

 

Német népdal, XV-XVI. sz.

 

 

HA SZERETEK, SZENVEDEK

Hab ich Lieb, so hab ich Not

 

Ha szeretek, szenvedek.

Ne szeressek? Elveszek!

Mielőtt hát elveszek,

gyötretem a szivemet.

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

MIKOR KÉT SZERELMES

Wen zwei Herzenliebe

 

Mikor két szerelmes

vidám táncba megy,

szemük összevillan

s az a két szem egy.

 

Szemük összevillan

a gondolatuk egy;

azt gondolják: „Bárcsak

fekhetném veled!"

 

Ismeretlen német költő

XV-XVI. sz.

 

 

NÉZZ TÜKÖRBE

Look in thy glass…

 

Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,

most kell mását megszerkesztenie;

ha most nem ujítod, friss dísze elhágy:

minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.

Mert hol a szép, ki méhe parlagát

elzárja férji szántásod előtt?

S a balga férfi, aki önmagát

imádva, sírba öli a jövőt?

Anyád tükre vagy: édes tavaszát

láthatja benned; s te így fogod

nézni vénséged ablakain át,

bár ráncosan, mai arany korod.

De ha múlásnak szánod életed,

halj magad, s képed együtt hal veled.

 

Shakespeare 3. szonettje

 

 

A SZÓTLAN SZERELMES

The Silent Lover

 

Mint a folyó, olyan a szenvedély:

csobog, ha sekély, de hallgat, ha mély;

a szerelem is, mig vígan cseveg,

elárulja, hogy nem mélyről ered.

Kinek szava sok, ép ezzel mutatja,

hogy mily kevés a szive indulatja.

 

Sir Walter Raleigh

 

 

HA NINCSEN UJ

If there be nothing new

 

Ha nincsen uj s mind volt már, ami van,

de rászedi agyunk a képzelet,

mely folyton ujra tör, hogy kínosan

megszűlje a már megszült gyermeket!

Óh, forgathatnák csak vissza előttem

a Nap körútját ötszázszor az évek,

hogy viszontlássalak egy régi könyvben,

melyben először lett betű a lélek!

Csak látnám, hogy állt tünt korok előtt

szép alakod csodás épülete;

hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;

s a körforgás mindig ugyanaz-e!

Óh, biztos: aki akkor írt igaz dalt,

himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

 

Shakespeare 59. szonettje

 

 

SZIRAKÚZAI NŐK AZ ADÓNIS-ÜNNEPEN

SurakÒsai ¼ AdwniazoÚsai

 

(Színhely: előbb Praxinoa lakása, majd utca Alexandriában, végül Ptolemaios királyi palotája. Beszélő személyek: Praxinoa, Gorgó, a barátnője, majd idegenek, Vénasszony és végül Énekesnő. Idő: a Kr. e. III. sz. közepe.)

 

GORGÓ

(kívül)

Bent van Praxinoa?

 

PRAXINOA

(ajtót nyit)

Bent, Gorgóm. Hol csavarogtál?

Itt vagy? Végre! Csoda! Széket hamar, Eunoa, széket,

s tégy rá jó párnát.

 

GORGÓ

Köszönöm, rendben vagyok.

 

PRAXINOA

Ülj le.

 

GORGÓ

Jaj, csupa szívdobogás ma az utcán járni! Tolong a

nép, fogatok tömege! Igazán azt hittem, elütnek.

Díszcsizmák, köpenyek, tisztekkel teli a város.

És hogy nyúli az út! – Szivikém, túlmesszire laktok.

 

PRAXINOA

Hja, az a tökkelütött! A világ végére cipelt; itt

vett ki – lakást? Nem, odút! Dacból, a gonosz, csak azért, hogy

szomszédok ne legyünk. Az irígy feje! Mindig a régi.

 

GORGÓ

Pszt, Deinón mégiscsak az urad, drágám; ne beszélj így

róla a buksi előtt!… Hogy néz rád!… – Zópyrionkám,

semmi baj, édes! anyu más bácsit szid, nem apuskát!

 

PRAXIONA

A szent Szűzre, figyel! Csakugyan figyel!

 

GORGÓ

Apuka szép! jó!

 

PRAXIONA

Hát az a bácsi, az a… mikor is volt? hagyjuk!… elindul,

hogy vesz rúzst, szappant, ami kellett; s megjön a boltból,

s mit hoz? Sót, szemetet! a bolond, nagy tohonya ember!

 

GORGÓ

Szóval, akár az enyém, az a tékozló Diokleidas.

Gyapjút vett tegnap, piszok, ócska tarisznyagubancot,

s hét drachmába került! öt bála!… No, lesz vele dolgom! –

Most pedig elkísérsz, vedd könnyü ruhádat, a gallért,

megnézzük Ptolemaios urunk gyönyörű palotáját

és az Adónist; jőjj, hallom, csodaszép: a királyné

meglepetést készit.

 

PRAXINOA

Szépen kotyog a tele korsó!

 

GORGÓ

Aki jelen volt, tud, s a tömeg szájtátva figyel rá! –

No, gyere, elkésünk.

 

PRAXINOA

Vagy munka, vagy ünnep az élet! –

Eunoa, hozd a lavort, te! Ide ni, középre, te lusta!

Persze a cica aludni szeretne a puha melegben!

Pattanj már! vízért! Te ügyetlen! Először a víz kell,

ő meg szappant hoz! – No csak önts! Ne olyan sokat, állj meg!

Állj, te szerencsétlen, csupa lucsok az ingem. – Elég már! –

Megmosdottam, jól-rosszul, ahogy isten akarta. –

Csukva a nagy szekrény; hallod, lány? Gyorsan a kulcsát!

 

GORGÓ

Praxinoám, – gyönyörű, gyönyörű a ruhád! Ez a sok ránc,

ezek a dús fodrok! Hogy vetted az anyagot, édes?

 

PRAXINOA

Rágondolni se jó. Több mint két tiszta ezüst minát

adtam érte, s amig készen lett, majd belehaltam.

 

GORGÓ

Azt hiszem, álmaidat varrták bele!

 

PRAXINOA

Óh, aranyos vagy! –

Eunoa, a gallért! igazítsd meg a kalapomat… – Nem,

nem viszlek, picikém: a cocó harap! ott van a mumus!

Inkább sírd ki a két szemedet, semhogy nyomorék légy. –

Menjünk. – Phrygia, fogd a kicsit s játsszál vele szépen,

zárd le a kertkaput és szólítsd a szobába a Bodrit.

 

(Az utcán)

 

Úristen, mi van itt? A tömeg! Furakodni? Mikorra

vergődünk ezen át? Hangyák, szakadatlan özönlés! –

Sok jót tettél, óh Ptolemaios, azóta, hogy égbe

szállt fel atyád-urad: ős egyiptomi mód tolakodva

nem settengi körűl a gyanutlan utast, ahogy egykor

tette, a gazságból-gyúrt rengeteg utcai tolvaj,

az a sok egyhúron pendülő lusta gazember. –

Jaj, Gorgóm, a lovak! a király versenyparipái!

Jaj, hova bújhatnánk? – Jó ember, ne taszigálj úgy! –

Hogy ágaskodik az a vörös! De vad! – Eunoa, nem félsz,

nem menekülsz, kutyaszív? – Még összetöri a lovászát! –

Áldom az eszemet érte, hogy otthon hagytam az öcsköst.

 

GORGÓ

Bátorság, szivem! Itt, hátul, nincs baj, s azok ott a

térre vonulnak.

 

PRAXINOA

Csak most térek végre magamhoz.

Kiskorom óta a ló borzaszt, meg, tudod, a kígyó,

az a hideg… – Igyekezz, roppant tömeg árad utunkba!

 

GORGÓ

A palotából, néni?

 

VÉNASSZONY

Igen, lányom.

 

GORGÓ

Bejutunk még

könnyen?

 

VÉNASSZONY

Próbálkozva jutott Ilionba Odysseus,

szépséges lányom, minden siker apja a próba.

 

GORGÓ

Bölcs szavakat motyogott az anyóka s utána odébb állt.

 

PRAXINOA

Mindent tudnak a nők, még Zeus és Héré viszonyát is.

 

GORGÓ

Nézd csak, Praxinoám, hogy hemzseg a nép a kapuknál!

 

PRAXINOA

Borzasztó! – A kezed, Gorgóm! Te is, Eunoa, fogd jól,

fogd meg az Eutychisét, és tartsd szemmel, nehogy elvessz!

Most együtt, neki mind! Te, leány, folyton mivelünk tarts! –

Óh, jaj, rettenetes, nézzétek, a nyári felöltőm

hogy beszakadt! Csupa rongy! – Jó ember, az égre, ha vársz még

üdvöt a földön, hát kíméld a ruhámat ezentul!

 

IDEGEN

Nem rajtam múlik, de vigyázok.

 

PRAXINOA

Iszonyu; mint a

disznók, úgy dulakodnak.

 

IDEGEN

Most már jó: bejutottunk!

 

PRAXINOA

Áldjon örökre az ég, te derék idegen, amiért most

megvédtél! – Mily jószivü férfi! – De Eunoa hol van,

hol marad? Elnyomják! Könyököddel vágj neki! – „Mind bent

volnánk," mondta a férj, s nem zárta ki, csak a menyasszonyt.

 

GORGÓ

(A palotában)

Ide, szivem, gyere csak! Nézd ezt a remek fali szőttest!

Fínom! s mily ragyogó! Igazán isten keze-műve!

 

PRAXINOA

Mennyei szent szűz, hát létezhetik ennyi ügyesség?

Micsoda művész fest és rajzol ilyen csodaszépen?

Ahogy ez áll, s az megy, mind oly természetes: élnek,

nem hímzett alakok… Mindent tud az emberi ész!… És

Ő maga mily gyönyörű, nézd csak, hogy fekszik ezüstös

nyugszékén, oldalt már pelyhes az arca, az álla:

Hádés is szeret, óh szerelem szive, drága Adónis!

 

MÁSIK IDEGEN

Csend, boldogtalanok! Két adta vidékije! Vad dór

csőrük folyton jár és sírba kerepli az embert.

 

GORGÓ

Mú! Hát ez ki? No nézd! Kire tartozik a fecsegésünk? –

Szidd a cselédeidet! Szirakúzai nőkre riparkodsz!

S hogy még ezt is tudd: a hazánk, mint Bellerophónnak,

büszke Korinthos volt, s úgy sejtem, a Peloponnésos

dóri leányainak nem tilos a dóri kereplő.

 

PRAXINOA

Édes Persephoné, sose adj uj zsarnokot: egy is,

férjem is untig elég: ne söpörjön a házam előtt más!

 

GORGÓ

Csönd szivem, odafigyelj. Már itt van a drága Adónist

zengeni énekesünk, Argeia leánya; kitűnő

művész: tavaly is őt koszorúzta babérral a gyászdal:

óh, remek! ismerem a hangját! Nézd, már nekikészűl.

 

ÉNEKESNŐ

Úrnőnk, Ídalion s Golagoi ligetét s az Eryx ős

ormait édes arany fényedbe vonó Aphrodité!

Fordul az év, s im Adónisod a szigorú, örök Éjből

a csöndes Hórák felhozzák ujra, a lassu

járású, kedves Hórák, akiket szeret ég s föld,

mert mindig hoznak valamit mindenki szivének. –

Kypri Diónaia, örök kebeledbe fogadtad,

szívét, így tudjuk mi, halandók, ambroziád szent

csöppjeivel töltvén, a halott Bereníke királynét;

és Bereníke leánya, a szépségben Helenével

testvér Arsinoé, – soktemplomu, soknevü úrnőnk,

hálából ma ezért ünnepli a boldog Adónist. –

Óh, ez a sziromözön az ezüstfonatú kosarakban!

S Szíria fűszerei! tartályuk arany s alabástrom!

Ami kalácsot a nők, lánglisztbe ezernyi virágot

s mézet gyúrva, tüzes lapokon vagy fínom olajban

csak süthetnek: mind ott van körülötte, madárként

vagy mint kígyó: ott csúszik vagy röpdös a képen!

Kész van a zöld lugas is; tetején habcsipkevirágú

könnyü köményből font kis Erósok víg hada szálldos,

mint mikor a csalogány fiai ugrálnak a fán és

szárnyaikat próbálva ágról-ágra szökellnek. –

Mennyi arany s ében! gyönyörű, hószín elefántcsont-

sas viszi Zeushoz az égbe a bortöltő Ganymédest,

s hogy bíborlik amott az a két álompuha szőnyeg!

Mondja is a pásztor, a milétosi, sámosi, büszkén:

,A mi juhunk gyapján pihen a szépséges Adónis!'

Kypris ezen nyugszik, azon meg a rózsakarú férj;

egy-két esztendő hijján huszéves az ifjú,

ajka piroslik még, nem szúr csók közben az álla. –

Most pedig istennőnk örvendjen szép jegyesének.

Holnap, ahogy esik a harmat, kimegyünk vele mind a

tajtékzó tenger partjára, kivisszük a képét,

s ott keblünk kitakarva, bokáig eresztve ruhánkat

és lobogó hajjal, harsogjuk a szélbe a gyászdalt;

– Csak téged hoz s visz szabad út, óh édes Adónis,

köztünk és Acheron közt. Más félisten, a szörnyű

Aias, nem menekűl soha onnan, sem Agamemnon,

sem Hektór, Hekabé húsz gyermeke közt legidősebb,

s Patroklos, s Pyrrhos sem, a Trójából hazatért hős,

nem szabadulnak az ős Lapithák, nem a Deukaliónok,

Pelops sarjai sem, s nem az argosi büszke Pelasgok.

Elmégy, édes Adón: de, ahogy ma, szeress ezután is!

Mint most, drága barát; jőjj vissza jövőre barátként!

 

GORGÓ

Tud ez a nő, ugye, Praxinoám? Okos, amit előad,

s ahogy előad, a hang, az a csengő hang, zseniális! –

Csakhogy most haza ám! Diokleidas még nem ebédelt!

Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes. –

Menj hát, boldog Adón, s boldog legyen, aki viszontlát!

 

Theokritosz

 

 

RÓMAI HÖLGY FÜRDŐJE

Le bain d'une dame romaine

 

Ragyogó fekete egyiptomi cseléd

térden nyújtja neki nagy acéltűkörét;

haja két fonatát Izisz-csatba kötözve

görög rabszolgalány fűzi ügyesen össze;

ingét milétoszi asszonyok átveszik

s ő tejben fürdeti parányi lábait.

Bíborral erezett márványmedence pajzán

rózsavizébe lép; a latin lányok aztán

lakadó karjain párfőmöt öntve szét,

fátyollal szűrik a nap túlerős tüzét

s a függöny sürü hajtásán és redőjén

halkúlva hull be a kéjes-puha verőfény.

Egy-két lány, ki előbb virágot tépdesett,

most szerteszórja a tündöklő szineket

s a vizet balzsamos záporral hintve, drága

szétroncsolt szirmokat dobál úrasszonyára,

aki lantjába kap, valamit énekel;

óh Konzul!… – súgja és merengve alszik el.

 

Alfred de Vigny

 

 

HOGY HIRDESSEM ILLENDŐN

O how thy worth with manners may I sing

 

Hogy hirdessem illendőn érdemed,

ha jobb részem mindenestől te vagy?

Hogy élvezzem az öndicséretet?

S mi nem az, zengve benned magamat?

Már ezért is éljünk külön megint,

s szerelmünk hagyja el az egy nevét,

hogy megadhassam, így, elválva, mind,

ami jussod, ami csak a tiéd.

Óh, különlét, mily kín volnál, ha nem

lenne e rossz válás jó alkalom

merengeni, hosszan, szerelmesen,

(óh, édes fátyol időn s agyamon!)

s ha nem tanítnál kettőt látni egyben,

itt dícsérve őt, aki messze innen.

 

Shakespesare 39. szonettje

 

 

CHLOÉHOZ

Vitas hinnuleo me similis, Chloe

 

Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely

rémült anyja nyomát keresi úttalan

ormok közt, hol a puszta

szél s erdő is ijesztgeti:

 

mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb

hullámrengetegén, vagy ha a málna közt

egyet moccan a zöld gyík:

térde és szive már alél.

 

Csakhogy én nem azért követem útadat,

hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:

mit futsz, csókra megérve,

most is folyton anyád után?

 

Horatius

 

 

EROSZ ÉS A KEDVES

Cards and Kisses

 

Erosz s a lány, kit szeretek,

csókba kártyázott. Erosz fizetett:

fogja ijját, tegzét, nyilát,

anyja gerléit s hintaját;

megint veszt; erre leteszi

ajka korálját, arcai

rózsáját (nem tudni hogyan):

és álla gödrét s az arany

fényt, mely homloka dísze volt.

Mindez lánykámhoz vándorolt.

Végűl két szemét adta tétnek:

a lány nyert s Erosz vakon végzett.

Igy bánt Veled, óh Szerelem?

Jaj, mi lesz akkor énvelem?

 

John Lyly

 

 

BESZÉLGETÉS A CIRKUSZBAN

Non ego nobilium

 

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,

bár, ha tipped győz, tapsol az én kezem is.

Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy

megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.

Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,

nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.

Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok

érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!

Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban

szállnának velem is a robogó paripák,

gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattanna az ostor,

mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,

ám ha a nézők közt a szemem rád esne, – csak állnék

s gyeplőt tartani nem birna tovább a kezem.

Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:

szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!

S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő

kártya s a hűs levegőt boldogan önti feléd!

Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget?

s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?

Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat;

hó ruha, hószinü test: tűnj csak el, így ni, te por!

Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!

Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!

A szárnyas Diadalt legelől viszik. Óh, Diadal, légy

énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!

Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!

Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!

Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már!

s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!

Istenek a tanuim, s az egész menet itt: soha más lány,

óh, sose lesz más lány asszonyom, és szeretőm!

Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, két rács két

léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.

Már kiürűlt a porond és int a mezőny kapitánya,

indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.

Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!

Ugy látszik, lova is tudja az óhajodat.

Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!

Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelőz!

Jaj, te tökéletlen! Igy megy hát füstbe reményünk!

Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerűl!

Eh, koca-versenyző… Bizonyára leinti a zsűri,

tógáját a tribün lengeti már dühösen.

Visszaparancsolják… Drágám, hogy szép frizurádat

össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.

Ujra felállanak, uj start lesz, megnyílt a sorompó

s tarka seregben száll máris a sok paripa.

Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben:

óh, sikerűljön, amit én meg a lány akarunk!

Urnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.

Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugy-e?

Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.

Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.

 

Ovidius

 

 

EGY ÓRÁNYI ŐRÜLET ÉS GYÖNYÖR

One Hour to Madness and Joy

 

Egy órányi őrület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!

(Mi az, ami ugy felszabadit a viharokban?

Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)

 

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!

Óh, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket gyermekeim,

Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, vőlegény és menyasszony.)

 

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!

Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkező, te, asszony!

Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!

 

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!

Óh, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!

Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!

Uj, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!

Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!

Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!

Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!

Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!

Óh, úttalan útak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!

Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyilnak!

Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!

Vesszünk, ha veszni kell!

Zsufoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:

Egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!

 

Whitman

 

 

ÁMOR-MINTÁZTA AJKA

Those lips that Love's own hand did make

 

Ámor-mintázta ajka azt

lehellte, hogy: „Szivem gyülöl",

de, látván: majd sírva fakaszt

és hogy az epedés megöl,

szivébe irgalom suhant,

dorgálva, hogy nem volt soha

ily kegyetlen a drága hang;

s erre így köszöntött szava:

„szivem gyülöl", – s utána jött

valami, mint hajnal ha gyúl

az éjre, mely, mint ördögök

raja, égből pokolra hull:

„Szivem gyülöl, de…" – s életet

adott a szó –: „nem tégedet."

 

Shakespeare 145. szonettje

 

 

MEZŐISTEN SZOMORUSÁGA

Flurgottes trauer

 

Tehát a lányok, akik hajukon

és kezükben koszorúval a szilfák

mögül kiléptek, csak bántanak és

megrontanak. Az erdőszéli házból

néztem, hogy futnak a zöld és szines

mezők a lejtőn s a galagonya

hogy ejti földre virágözönét:

mikor arra sietve észrevettek,

valamit súgtak-búgtak s azután

nevetve megszöktek, bár hívtam őket

s furulyám is édesen esdekelt.

Csak mikor a sekély forrás vizében

megláttam ráncaimat s fürtjeim

csimbókját, akkor tudtam meg egészen,

hogy mit vihogtak felém s élesen

mi visszhangzott tovább a sziklafalról.

Nincs többé kedvem a horgászbotot

tartani a tó partján vagy a gyönge

füzfasípot csalogató dalért

illegetni ujjammal, ehelyett,

mihelyt leszáll az est, panaszt teszek

az Aratás Urának, hogyha már

örökkévaló, – miért nem vagyok szép?

 

Stefan George

 

 

TAVASZ ÉS SZERELEM

’Hri m?n a† te Kudèniai

 

Itt a tavasz; nyit a birs, a fák

lába lubickol a megdagadt

gyors patakokban, a szent Szüzek

zárt ligetében; az új levelek s kacsok

árny-lugasában ezer rügye-bimbaja

bomlik a dús venyigének. Én,

én vagyok itt csak, akit gyötör

vad vágy: a Szerelem, miként

trák vihar iszonyu lángdühe rám-

szakad és a vad északi szél robogó tüzes őrületével

úgy töri, rázza, tapossa lelkem,

hogy vacogok belé!

 

Ibükosz

 

 

A MAGAS HÁRSFA TETEJÉN

Auf der Linde obenauf

 

A magas hársfa tetején

egy édes kis madár dalolt.

Csattogott tőle a liget

s szivem oly helyre szállt, ahol

már voltam egyszer, valaha.

Láttam szép rózsabokrokat…

Róluk most gondolataim

egy asszony felé rajzanak.

 

Dietmar von Aist

 

 

SZERELEM MOZGOLÓDIK BENNEM

Ich wähn mir Liebe geschehen will

 

Szerelem mozgolódik bennem:

játékát érzem a szivemben,

lelkem már száll az ég felé,

mint a szárnyas sólyomé

vagy a sasé a viharban.

Valakit otthon hagytam.

Bár találnám úgy megjövet,

ahogy ma frissen nevetett!

Hisz úgy szeretek rajta mindent.

Add meg, így kérem Istent,

add meg, hogy viszontlássam őt,

a kedves, drága nőt,

s megédesítsem életét

s ő minden gondomat elűzze, mint én az övét.

Ha a szerelem üdvözített,

jöhet az örök éjszaka:

már az se keseríthet!

 

Reimar úr, az Öreg

 

 

SZÉP SOLYMOCSKÁT NEVELTEM

Ich zog mir einen Falken

 

Szép sólymocskát neveltem

hosszú éveken át,

de mikor megszelídűlt,

nem maradt itt tovább,

tollait aranyoztam,

a szárnyát legkivált,

de ő magasba röppent

és messze idegenbe szállt.

 

Azóta sokszor láttam

karcsú sólymomat,

az ezüstzsinór a

lábain maradt,

szárnyának tollain még

rőt-arany fény remeg…

Isten segítse össze

az egyetértő szíveket!

 

A Kürenbergi

 

 

FRIGY KÖTI A SZEMEMET-SZIVEMET

Betwixt mine eye and heart a league is took

 

Frigy köti a szememet-szivemet,

s most egymást segitik hűségesen;

ha éhes szemem arcodért eped

vagy sóhajoktól fuldoklik szivem,

képeddel a szem festett lakomát

ad a szivnek, kit vendégségbe hív;

s máskor társának a másik barát

küldi szerelmes gondolatait:

így vágyam vagy képmásod idevon,

légy messze bár, mindig itt a helyed;

nem juthatsz túl gondolataimon,

s én velük vagyok, ők meg teveled;

s ha alszanak, fölkölti arcod éke

szivemet szivem s szemem örömére.

 

Shakespeare 47. szonettje

 

 

A DALNOK

 

Hallottátok-e, éji berken át,

a szív dalnokát, dalnokát a búnak?

Mikor a mezők reggel még aludtak,

a csüggedt, halk, egyszerű furulyát –

mondd, hallottátok-e?

 

Láttátok-e, hol sötétek a fák,

a szív dalnokát, dalnokát a búnak?

Mosolyát, a mindennél szomorúbbat,

s tekintete nagy, csöndes bánatát –

felelj, láttátok-e?

 

És felsírtatok-e, míg zokogott

a szív dalnoka, dalnoka a búnak?

Mikor az erdőn a szegény fiúnak

megtört szemével találkoztatok –

mondd, felsírtatok-e?

 

Puskin

 

 

KI ZENE VAGY, MÉRT BÚS A ZENE NÉKED?

Music to hear, why hear'st thou music sadly?

 

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?

Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár.

Mért szereted azt, ami kínnal éget?

Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért

frigye, összhangja bántja füledet,

mind csak korhol, szelíden, amiért,

nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget

kölcsönös rendben s hitvesként a húr,

mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek

dala egyetlen dallammá simúl:

szövegtelen dal, s dús egysége csak

azt zengi, hogy magadban senki vagy.

 

Shakespeare 8. szonettje

 

A SZENVEDÉLYES PÁSZTOR A KEDVESÉHEZ

ThePassionate Shepherd to his Love

 

Jőjj velem, légy a kedvesem,

élvezzük ki a végtelen

erdők és hegyek örömét

s amit csak nyujt a domb s a rét.

 

Elülünk majd a bérctetőn,

alattunk nyájak a mezőn,

köröttünk zuhogó patak

s madrigált zengő madarak.

 

És ágyat rózsából s füvek

illatából vetek neked,

főkötődet ezer virág

s öved hímezi mirtusz-ág.

 

És kapsz majd gyönyörű ruhát,

mit bárányok friss gyapja ád,

és szépen-szegett papucsot

és rája színarany csatot.

 

Zekéd szalma s repkény szövi

s korál s borostyán dísziti:

ha vonzza szíved szerelem,

jőjj velem s légy a kedvesem.

 

Pásztorok tánca s vig dalom

ébreszt majd minden hajnalon:

ha vonz a boldog szerelem,

jőjj velem, légy a kedvesem.

 

Marlowe

 

 

LECSUKVA LÁT LEGJOBBAN A SZEMEM

When most I wink then do mine eyes best see

 

Lecsukva lát legjobban a szemem,

mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:

de ha álmodom, terajtad pihen,

és, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

Kinek árnyadtól árny felvillan, óh,

láng-nappal mily láng-képet tárna fel

árny-képed, a még jobban ragyogó,

ha másod csukott szemnek így tüzel!

Hogy üdvözűlnék (mondom) eleven

nappal látva tégedet, ha halott

éjben, nehéz álmon s vak szemeken

szép, vértelen képed így átlobog?

Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,

s az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

 

Shakespeare 43. szonettje

 

 

KOZÁK LÁNY DALA

 

Nap ha világít, hold ha világít,

járom az erdőt szüntelen.

Terem a rét virágot ezernyit,

de amely a siró nyir alatt nyit,

én azt a virágot lesem.

Nevetnek szívemen, a bolondon,

nem tudják, mennyit veszitett!…

Gyűl a csokrom, elhervad a csokrom,

s én megint virágért megyek.

 

Sokszor ömlik könnyem titkos árja

keserű veszteségemen.

Nézd, ujra nyit a vadrózsa ága,

úgy hajlik a fehér gyöngyvirágra…

Kedvesem, drágám, kedvesem!

Esküvőre sietsz? Vár a víg had?

Templom előtt a lánysereg?

Csokrom hervad, nem lagzira hívnak,

én mindig virágért megyek.

 

Nem vitézi kardtól folyt ki vére –

sírdombja be magas, be nagy!

Ahány marék homok hullt föléje,

annyi átok, vagy kétannyi érte.

Mélyen alszik a föld alatt!

Átkot, sírást nem hallott szegénykém,

Miatta gyász senkit se fed…

Sírját futóhomok lepi – és én

Naponta virágért megyek.

 

Slowacki

 

 

ROZALINDA MADRIGÁLJA

Rosalind's Madrigal

 

Mézét a szivemből szedi

a szerelem:

óh, hogy csiklandoz a pici

méh odabenn!

Itt, a két szememben lakik,

puha keblemben aluszik,

csókjaimon lakmározik

és mégis nyugtalankodik:

ugye, te kis gaz?

 

Mihelyt elalszom, hirtelen

röpdösni kezd,

éjjel itt ül a térdemen

és szárnya rest.

Hárfázom? Zeng a húr helyett!

Ő kisér, ha énekelek;

kölcsön veszi mindenemet,

mégis megszurja szivemet:

hess, most is itt vagy?

 

Másképp: tágasabb odaki:

bizony kiverlek,

s megkötözlek, ha játszani

jön ujra kedved!

Rád csukom a két szememet,

hisz mi vagy te, kis szörnyeteg?

nem adom ki az ételed.

– De jaj, mindezzel mit nyerek:

civódni nem jó!

 

Mit ér, ha virággal verek

ily vad fiút?

Ő isten! és csak én leszek

még szomorúbb!

Ülj hát békén a térdemen,

legyen házad a kebelem,

rejtőzz szemembe, kedvesem,

édes Cupidó: játssz velem,

ahogy neked jó!

 

Thomas Lodge

 

 

UGY ÉRZEM, EZER ÉVE MÁR

Es dünket mich wohl tausend Jahr

 

Ugy érzem, ezer éve már,

hogy drága karja ringatott.

Igazán nem az én bünöm,

hogy hozzá menni nem tudok.

 

Mióta nem hallok madárdalt

és a rétet se láthatom,

minden örömöm oly rövid,

s oly hosszú minden bánatom!

 

Dietmar von Aist

 

 

GALAMBSZÜRKE ÁRNYAK…

 

Galambszürke árnyak ingnak,

hang kialszik, szín fakúl,

mozgás, élet tovatikkad,

zajra, szóra köd borúl.

Láthatatlan lepke zizzen,

útja szinte nesztelen:

Minden Én most, Én a Minden,

halk ború, halk sejtelem.

 

Hullj, homály, hullj a szivemre,

tölts be, édes enyhület,

hullj, te, lankadt, hullj, te, lenge,

töltsd belém dús fűszered;

tölts csordultig: feledésen

túlra vágyom – add a lét

és az érzés szenderében,

add a Semmi jóizét!

 

Tyutcsev

 

 

MONDD, SZIVEM, EZ A SZERELEM?

Tell me, my Heart, if this be Love?

 

Ha Délia megjelenik,

sajgó vágy fut a szivemig,

szólítanám, de nem merem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Gyönyörűség, ha hallgatom,

másnak a hangját se birom,

másban nincs szellem, értelem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Ha mással beszél, a hamis,

még ha barátja vagyok is,

irígyen nézem, dühösen:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Ha nincs itt, hiába nevet

a régi tavasz, a liget,

csak ő, csak ő kell már nekem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Szép kacérság az ereje,

mindenkit behálóz vele,

nem sikerűl gyűlölni sem:

mondd, szivem, ez a szerelem?

 

Lord Lyttelton

 

 

CUPIDO

Cupido

 

Cupido, önző, rakoncátlan kölyök!

Pár órai szállást kikönyörögtél.

Hány napja, éje már, hogy itt maradtál!

S most parancsolgatsz és gazda vagy a házban!

 

Széles ágyamból kiszorúltam;

a földön ülök és gyötrődés az éj;

tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod,

felemészted a téli raktárt s összeperzselsz.

 

Eldugtad a szerszámaim, elhajigáltad;

keresek, és már szinte vak vagyok, őrült.

Oly ügyetlen lármázol! félek, a drága lélek

megszökik, tőled szökve, és itthagyja a kunyhóm.

 

Goethe

 

 

TÜZÉT LETÉVE ALUDT KUPIDÓ

Cupid laid by his brand and fell asleep

 

Tüzét letéve aludt Kupidó.

Diána egy szüze hozzá osont, s a

szívgyújtó fáklyát az ott zubogó

völgyi forrás hűs habjaiba dobta;

a szent szerelemtől lobot vetett

a kút, ma is él s hat az ereje:

hévíz lett, próbált fürdő, emberek

s ritka kórok királyi gyógyhelye.

Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,

szivemhez ért próbaképp a Gyerek;

s én, lázban, a víz segélyére vágyva,

odasiettem, bús, morgó beteg;

de jaj: fürdő, mely engem hűtene,

csak az uj tűz kútja, úrnőm szeme.

 

Shakespeare 153. szonettje

 

 

ALUDT A SZERELEM KIS ISTENE

The little Love-god lying once asleep

 

Aludt a szerelem kis istene,

ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;

szűzfogadalmas nimfák serege

táncolt arra; s lánykezével a legszebb

megragadta a tüzet, mely nehéz

lánggal gyúlt már légió szíven át,

s így lefegyverezte egy szűzi kéz

a forró vágyak alvó hadnagyát.

Majd tüzét hűs forrásba dobta; és

örök hév lepte annak habjait:

csodafürdő, betegnek üdülés

vize ma is; de, úrnőm rabja, itt

én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:

A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.

 

Shakespeare 154. szonettje

 

 

HA A KEDVES VOLNA AZ A…

O were my Love yon Lilack fair

 

Ha a kedves volna az a

lila tavaszi orgona,

én meg a madár, a bokor

fáradtszárnyú kis lakosa:

 

sírnék, mikor jön a komor

ősz és tél töri ágait!

De mint az ég, ujjonganék,

mikor májusban ujra nyit.

 

Ha a kedves volna az a

piros rózsa a várfalon,

én meg a harmatcsepp, melyet

oly puhán ringat a szirom:

 

nincs arra szó, hogy mily gyönyört

szívnék ott egész éjszaka;

selymén pihennék, míg csak el

nem űzne Phoebus sugara!

 

Burns

 

 

SALAMON

Salomo

 

Dob, harsona már nem zeng ragyogó dalt.

Ágyánál őrt Salamon királynak

nehéz szablyákkal az angyalok állnak,

jobbról hatezer s hatezer baloldalt.

 

Erejük minden rossz álmokat elhajt

s a királyi arcra ha ráncok ülnek,

hüvelyükből rögtön kirepülnek

az acéllángok, kétszer hatezer kard.

 

De visszahullnak ím a hüvelybe

az angyali kardok. Az éji rémkép

eltűnik, az arc megint sima és szép

s az alvó ajk susog esdekelve:

 

„Óh, Szulamit! Szolgáim a népek,

enyém a birodalom koronája,

vagyok Izráel s Juda királya –

de ha nem szeretsz, elhervadok érted."

 

Heine

 

 

ISMERETLEN DALNOK BOLDOGTALAN MODORÁBAN

Im unglücklichen tone dessen von...

 

Törd levelemről csendben a pecsétet,

tűrd jöttét híveid hirnökének,

gondold, hogy talán már nem élek.

 

Találkoztunk s te megálltál előttem:

„Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél”.

Vágtattam rögtön küzdeni vele,

forró harcban kardom szivébe döftem.

De rúttá pörkölt a tüze –

amin nevettél.

 

„Milyen a kalóz turbános fej-éke?"

Szeszélyed sorsom mondta ki.

Tengerre szálltam, álltam a harcot, orkánt;

félkaromat otthagytam érte,

de lábadhoz tettem a turbánt;

te egy gyermeknek adtad játszani.

 

Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt

szolgáltalak.

Téged nem bántott, hogy mi lesz velem;

csak bólintottál, hogy porban s viharban

neved a csillagokba irtam,

s nem hallgattál meg sohasem.

 

Most mély seb lüktet az oldalamban,

de téged csak magasztal ajkam,

szép hölgy, míg élek, minden pillanatban.

 

Stefan George

 

 

HOGY LANKASZT TUDNI, HA RÓLAD IROK

O how I faint when I of you do write

 

Hogy lankaszt tudni, ha rólad irok,

hogy egy jobb szellem használja neved

s úgy magasztal teljes hatalma, hogy

glóriáddal elnémít engemet!

De mert értéked (roppant óceán)

hord vitorlát, sok délceget s kicsit,

friss sajkám, bár az övéhez silány,

ím nyilt tengeredre merészkedik.

Legsekélyebb segítség fölkap engem,

míg hangtalan mélységed szántja ő;

vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,

s ő büszke alkotmány, nagy és dicső.

Igy, ha győz, s engem szirtek összetörnek,

legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

 

Shakespeare 80. szonettje

 

 

KI LÁTNI AKAR KÉT ELEVEN KÚTAT

Wer sehen will

 

Ki látni akar két eleven kútat,

nézzen az én két szomorú szemembe:

a sírástól már majd hogy ki nem folytak.

 

Ki látni akar nagy és mély sebet,

nézzen az én megkínzott szivembe,

a szerelem ugy megsebesített.

 

Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból

 

 

SZERELMES LÁNY PANASZA

Recht wie ein Leichnam

 

Már, mint kisértet, járok éjszaka

az ajtajához, és szivem csupa

sóhaj, nincs neki semmi vigasza.

 

Mint fenyveserdő, nyög a sóhajom,

vésznek ő jele, zendül a dalom;

szomszédaim haragusznak, tudom.

 

Zajt csapnak, hogy ne hallják kínomat,

szöknek előlem, hogy ne lássanak;

vad lettem, ki voltam, mint őz, riadt.

 

Mint ágról esik az alvó madár,

hányódom éjjel, és senki se vár.

Kinek jó, ha a balsors nála jár?

 

Mi lészen ebből? kérdik mindenek.

Mi a minden? Ki teremtette meg?

Csak az, ki engem csúfságra vetett.

 

Örülök, hogy húsom tünedezik,

gyors vér szaggatja testem partjait,

vad vér, mely a szivemből érkezik.

 

Óh, álmaim, mint az ég javai,

olyanok vagytok, megvetettek, ti,

koldusságomnak árva kincsei.

 

Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból

 

 

RABOD LÉVÉN, MÁS DOLGOM MI LEGYEN

Being your slave

 

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,

mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?

Életem üres, vesztegethetem,

célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

A világhosszú időt se szidom,

fenség, folyton az órát lesve érted,

s felejtem, bár keserű volt nagyon,

hogy szolgád egykor távozásra kérted.

Kérdezni se merem féltékenyen:

hol jársz, s miért? Semmit se gondolok,

legfeljebb sóhajt rabszolga szivem,

hogy akikkel vagy, milyen boldogok.

Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel

egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

 

Shakespeare 57. szonettje

 

 

DE KOMOR TÉL VOLT

How like a winter

 

De komor tél volt tőled távol élnem,

ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben,

a vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:

a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,

Május kéjét hordozta, mint a nő

özvegy méhe a holt férj magzatát:

e dús özön mégis szinte apátlan

gyümölcs és csak árvák reménye volt,

hisz minden csak veled örűl a nyárban

s ahol nem vagy, ott a madár se szól;

vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb

sápad, telet sejt és borzongva bólong.

 

Shakespeare 97. szonettje

 

 

TÁVOL TELT TŐLED TAVASZOM

From you have I been absent in the spring

 

Távol telt tőled tavaszom, midőn

a pettyekkel tündöklő Április

ifjúságot lehellt szét a mezőn,

hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.

De sem a víg madárfütty, sem a tarka

és jószagú ezerféle virág

nem vett bizony rá semmi nyári dalra

s szedetlen maradt a sok büszke ág.

Nem csodáltam a hó-liliomot

s a rózsa szirmán a mély karmazsint;

drágák voltak, édesek, gazdagok,

örök mintád utánzatai mind.

Nélküled mégis tél volt mindenütt:

mint árnyaiddal játszottam velük.

 

Shakespeare 98. szonettje

 

 

SZÉPSÉG

Beauty

 

Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,

szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,

láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,

amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.

 

Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,

néztem vitorlám íve alól messze világokat,

de a leggyönyörűbb, amit az Ur mutatott valaha,

az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.

 

Masefield

 

 

DAL

It was a Lower and his Lass

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

Egy kisleány meg egy legény

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

együtt sétált a zöld mezőn,

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

A rozs között, amerre ment,

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

a két szerelmes megpihent,

tavasszal, amikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

S akkor kezdték dalolni már:

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

hogy az élet csak egy rózsaszál

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

Éld hát világod, szerelem,

– ihaj, halihó, no de hollarihó! –

mert koronád a szép jelen

tavasszal, mikor mindenki angyal

s csízek, rigók meg a pirók

zengik, hogy jó a csók.

 

Shakespeare

 

 

A CSÓK

 

Ami ész, ami szív, ami múlt, odadobva,

nem semmiért zuhanok ma karodba:

 

ölelem benned, aki előtt

oly gyáva maradtam; s azt is, őt,

 

aki lángragyújtva nevette jajszóm

s hideg maradt; és aki a pajzsom

 

lehetett volna, ha szeret,

s akit ma koporsó éje fed:

 

amit érettük lobogva sírtam,

égesd el, oltsd ki a karjaidban!

 

J. P. Polonszkij

 

 

ÜZLET

The Bargain

 

Szivet cseréltünk, én s a kedvesem,

hűségben élünk, egymásért s egészen:

jobb üzeletet nem kötöttek sosem,

enyémet ő, az övét én becézem:

szivet cseréltünk, én s a kedvesem.

 

Igy ő bennem, én meg őbenne élek,

szivem vezérli gondolatait:

ő, mint sajátját, szereti enyémet,

s én az övét, hisz bennem az lakik:

szivet cseréltünk, én s a kedvesem.

 

Sir Philip Sidney

 

 

AZ ENYÉM NEM OLYAN, MINT AZ A MÚZSA

So is it not with me as with that muse

 

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,

kit festett szépség is dalra tüzel,

ki kedvesét a mennyel koszorúzza

s minden szépre az övével felel

s büszke hasonlattal szövögeti

nap s hold diszét, föld s tenger gyöngyeit,

április első virágát s ami

ritkát ez a nagy égbolt csak borít.

Igaz szerető, igazat irok,

s higgyétek el, ha emberfia szép,

hát ő az, noha ugy mégsem ragyog,

ahogy arany gyertyáival az ég.

Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,

én nem dicsérek: nem vagyok kufár.

 

Shakespeare 21. szonettje

 

 

JÚLIA RUHÁIRA

Upon Julia's Clothes

 

Ha selyemben jön Júlia,

elnézem, mily szép rajta a

ruha édes zuhataga.

 

S ahogy elém áll és a sok

dísz mindenfele szétragyog,

– jaj, egész belevakulok!

 

Robert Herrick

 

 

RENDETLEN SZÉPSÉG

Delight in Disorder

 

Legyen benne egy kis hiba,

s mindjárt gyönyörű a ruha:

 

egy laza fátyol, mely finom

zűrzavart kelt a vállakon,

 

egy csipke, mely elkóborolt

s nyomja a bíbor mellfodort,

 

hanyag dísz, melyen fennakad

a szabadon lengő szalag,

 

egy ránc, melyen megtörik a

szoknya hullámzó vihara,

 

egy vad bűbájjal megkötött

csokor a cipellő fölött

 

nekem többet ér, mint ha szép,

de túlprecíz az öltözék.

 

Robert Herrick

 

 

FÉLRE, KÖNYVEK, DOKTRINÁK!

Obmittamus studia

 

Félre, könyvek, doktrinák,

hív az édes dáridó!

kivirult az ifjuság,

szűzi csokrát szedni jó,

vénhez illik a komolyság,

neki már csak az való!

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

A tavasznak lába kél

és a testet gond nyüvi,

küszöbünkön áll a tél,

életünket hergeli,

vérünk szárad, szívünk fárad,

fogy az öröm, elmarad,

öregedő nyavalyáknak

pereputtya riogat.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Éljünk mint az istenek:

régi tanács, bölcs tanács!

A szerelem integet,

rajta, fiúk, indulás:

mozogjunk hát a piacra,

az utcára izibe,

viszket már a lányok talpa,

táncra cincog a zene.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Ingó-bingó karcsu szűz

akad ott száz, ezer is,

arca, szeme csupa tűz,

karja gyors és lába friss;

hej, hogy perdül az a szőke,

az a barna hogy hajol,

a szemük, mig nézem őket

lelkemtől is megrabol.

Ránk dohosúl az idő

könyvek börtönében,

tréfa és csók, nóta, nő

az igazi éden!

 

Középkori diáknóta

 

 

KÖNNYTŐL FÉLTED TÁN EGY ÖZVEGY SZEMÉT

Is it for fear to wet a widow’s eye

 

Könnytől félted tán egy özvegy szemét,

hogy magányban emészt a nőtlen ágy?

Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,

mint árvult ara, gyászol a világ:

a világ lesz az özvegyed, s zokog,

hogy nem hagytad képed magad után,

bár mások gyermekéből a halott

férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet

cserél csak, hiszen élvezheti más is;

de ha szépség vesz, végleg elveszett:

elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szivébe zárva,

aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

 

Shakespeare 9. szonettje

 

 

A FIATALOKHOZ

An die Jungen

 

Csak félre ne csaljon, meg ne zavarjon

utadra ha hull aranyalma, ne bánd!

Kard csengjen a kardon, nyíl zengve suhanjon:

a hős egyenest megy a célja iránt.

 

Hol a kezdet bátor, a sors odapártol,

zsákmány a világ Nagy Sándor előtt.

Vágj neki, akárhol! Rád vár az a sátor

s urukat térden lesik az isteni nők.

 

Rohanunk, szabadúlás! röpít iszonyú láz!

Vén Dárius ágya, trónja vár!

Óh, tavaszi hullás! óh, égi kimúlás!

Diadal Babilonban a vég, a halál!

 

Heine

 

 

ÓH, MENNYI ÉRZÉK!

O, dass der Sinnen

 

Óh, mennyi érzék! Minek is van ennyi!

Összekuszálják boldogságomat.

Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni,

s ha hangod hallja, vak.

 

Goethe

 

 

SZEMEM A FESTŐT JÁTSZOTTA

Mine eye hath played the painter and hath stelled

 

Szemem a festőt játszotta, s szivem

lapjára karcolta be arcodat;

ott most testemmel én keretezem,

s a távlat remek művészre mutat,

mert, hogy hová tett, azt is látni kell

a képpel együtt s a művészen át:

keblemnek állított boltjába, mely

szemeiddel ablakozta magát.

Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:

az enyém rajzolta meg másodat,

s a tiéd szívem ablaka, melyen,

gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.

De egy varázs, nincs meg a bölcs szemekben;

csak a láthatót festik, szívedet nem.

 

Shakespeare 24. szonettje

 

 

ELMERŰLVE

Versunken

 

Micsoda göndör, csitri fej –

S ha aztán ebben a gyönyörű tenger

hajban dúskálok mind a két kezemmel,

szivemet makkegészség önti el.

S ha csókolom az ajkat, homlokot

folyton frissülök, folyton bágyadok.

Fésűm ötágú, hol áll meg az útja?

Visszatér a fürtökhöz újra.

S nem búvik el a fül se, kedves,

s ez itt nem bőr, s nem hús, ugy-e,

oly különös jó, oly szerelmes!

Az ember, ha itt a keze,

itt szeretne mindig maradni,

gazdag fürtjeid simogatni.

Igy tettél te is, Háfiz; és mi csak

ujrakezdjük a játékaidat.

 

Goethe

 

 

FÉLÉNK SZERELEM

 

Csókot? Adnék, hogyne, szívből –

de félek, hogy idelát a

hold meg a sok kandi csillag.

Hullócsillag hull az égről,

elmondja a kék vizeknek,

két tenger az evezőknek,

s azok tovább fecsegik a

hírt Janinak, a halásznak.

Jani szeretője Mara,

és ha egyszer Mara tudja,

mind a világ tudja, fújja:

hogy a holdas éjszakában

kertkapumat kinyitottam,

öleltelek, csókoltalak,

s hogy havaztak ránk a szirmok

a tavaszi almafáról.

 

Majkov

 

 

VALAKIÉRT

For the sake o' Somebody

 

Fáj a szivem – mondjam ki? jaj,

hogy fáj Valakiért!

A teljes téli éjszakán

fenn volnék Valakiért.

Óh jaj, Valakiért!

Ejhaj, Valakiért!

Lejárnám a két lábamat,

le én Valakiért!

 

Szűz szerelem angyalai,

ti feleltek Valakiért!

Hozzátok vissza, küzdjetek

az én Valakimért!

Óh jaj, Valakiért!

Ejhaj, Valakiért!

Megtenne – mit nem tenne meg

a szivem Valakiért!

 

Burns

 

 

MINT TÖKÉLETLEN SZINÉSZ A SZINEN

As an unperfect actor on the stage

 

Mint tökéletlen szinész a szinen,

ki féltében elrontja szerepét,

vagy egy vad túlzó, kire féktelen

dühe visszacsap, mint szivgyöngeség:

kishitűségből én akként feledtem

az ős szerelmi szertartásokat

s roskadozni látszik erőm s szerelmem

saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom

s hangos keblem néma hirnöke, – óh,

jobban vágyik rád, szív és jutalom,

mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;

szemmel is hall az okos szerelem.

 

Shakespeare 23. szonettje

 

 

FAUNIA

Ah! were she pitiful as she is fair

 

Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép,

vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja,

ujjongás volnék, nem reménytelenség

s a földre mennyország, nem gyász szakadna.

Ah! volna szíve olyan puha, mint

a keze, mely érintve szinte olvad,

tudnám, hova költözzem szív szerint,

míg most sehol sincs helye otthonomnak.

Látszatra édes, bimbózó virág,

édesebb, mint a többi földi fajta;

királyian szép, mint egy rózsaág;

de tüske őrzi, rozsda mérge marja.

Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,

leszakítanám, bár tövise szúr.

 

Robert Greene

 

 

KARPEREC: JÚLIÁNAK

The Bracelet: to Julia

 

Júliám, hogy mért fonok

csuklódra ily szalagot?

Azért, mert ez jelzi, hogy

egy kicsit, szép tünemény,

foglyom is vagy!… míg az én

szivem rabszolgád szegény:

selyem könnyen szakadhat,

rántsd meg s ujra szabad vagy:

– engem nehéz vasaknak

bilincse köt örökre:

el nem hagylak sohase…

Akkor se, ha lehetne.

 

Robert Herrick

 

 

HÁNYSZOR, ZENÉM

How oft when thou, my music

 

Hányszor, Zeném, ha zenét játszol a

boldog fán, mely együtt zeng és mozog

édes ujjaiddal s a muzsika

drót-összhangját fülembe kavarod,

hányszor irígylem, hogy puha kezedre

gyors billentyűk ugráló csókja hull,

míg szegény szám, bár érett ily szüretre,

a vakmerő fa mellett csak pirúl!

Óh, szívesen cserélnék alkatot

a táncos figurákkal, melyeket

ujjad oly lágyan cirógat, halott

fát üdvözítve élő száj helyett!

Ha a kis szemtelenek így vigadnak,

nyujtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.

 

Shakespeare 128. szonettje

 

 

ÓH, HA DALOL

Ah! when she sings

 

Óh, ha dalol, ne szóljon más zene,

mert hozzá egy se fogható soha;

nem zeng így Philomela éneke,

sem a reggel bőtorkú dalnoka.

Óh! mikor boldog ágyából kikél,

mindenkit üdít, mint a büszke nap;

fénye láttára fut a ködös éj;

s ha lefekszik, megjön az alkonyat.

Óh, dicső nap, képzelj nyugatnak engem:

ragyogj karomban s szállj le a szivemben.

 

Robert Greene

 

 

MERT MINDEN FÖLDI LÉLEK

Puisqu' ici-bas toute âme

 

Mert minden földi lélek

valakibe

átszáll, mint illat, ének,

láng vagy zene;

 

mert minden élet annak,

amit szeret,

rózsákat mindig ad vagy

töviseket;

 

mert április a lombnak

víg zajokat

s az alvó éj a gondnak

nyugalmat ad;

 

mert vizet a virágnak

az ébredő

hajnal, cinkét a fáknak

a levegő,

 

s mert a keserü hullám

ha partra hág,

a földnek, rásimulván,

csókokat ád;

 

én, csüggve karjaidban

az ajkadon,

a legjobbat, amim van,

neked adom!

 

Gondolatom fogadd hát,

csak sírni tud,

ha nincs veled s tehozzád

zokogva fut!

 

Vágyaim vándorolnak

mindig feléd!

Fogadd minden napomnak

árnyát, tüzét!

 

Üdvöm gyanutlanúl és

mámorosan

hizelgő dalra gyúl és

hozzád suhan!

 

Lelkem vitorla nélkül

száll tétova

s csak te vagy íme végül

a csillaga!

 

Vedd muzsámat, kit álma

házadba visz

s ki sírni kezd, ha látja,

hogy sirsz te is!

 

S vedd – égi szent varázskincs! –

vedd a szivem,

amelyben semmi más nincs,

csak szerelem!

 

Victor Hugo

 

 

SZÍVEDBE GYŰLT, KINCSTÁRBA

Thy bosom is endearéd with all hearts

 

Szivedbe gyűlt, kincstárba mind a szív,

mit, vesztve holtnak hittem: egymagad

őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,

és sírbaképzelt sok barátomat.

Szememből a szerelem álma hány

szent gyászkönnyet lopott, adóul, a

sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán

messze multba rejt szíved otthona!

Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,

volt kedveseim száz jele diszít,

amim övék volt, most mind rád maradt;

a sokak kincse már csak a tiéd:

benned látom szeretett arcukat,

és te (ők mind) mindenem ura vagy.

 

Shakespeare 31. szonettje

 

 

MONDJON LEGTÖBBET

Who is it that says most, which can say more

 

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál

a gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?

Annyir kincsre hol és kiben akadnál,

hogy versenyre hívd benne másodat?

Kór inség lakja a pennát, amely

semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,

de aki rólad csak azt mondja el,

hogy te te vagy, már örök glóriát ád.

Másolja csak, mi beléd íratott

s ne rontsa meg természetes derűd:

szellemét oly képmás hirdeti, hogy

ámulat lesz stílusa mindenütt.

Te szép áldásod átokkal tetézed:

dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!

 

Shakespeare 84. szonettje

 

 

LEPKE

 

Lepke repült át

a pillanaton,

szárnya szivárvány,

égi szirom.

 

Az öröm ez a lepke,

csak az lehet.

„Fogd el!" – biztattam

a lelkemet.

 

„Fogd el a szerelmet,

s mindazt, ami szép,

fogd el a virágzó

perc gyönyörét!"

 

S lelkem elfogta

a pillanatot:

itt van, színe nélkül,

itt van, de halott.

 

Uriel Meteor

 

 

Ő VOLT, SZEME, SZÁJA, Ő

Ja, die Augen waren's

 

Ő volt, szeme, szája, ő,

tüze, csókja megigézett.

Karcsu derék, dús csipő,

dísze Allah édenének.

Ő volt? Hol vagy, tünemény?

Ő hát! Ő hullt a szivemre;

enyém lett egy percre, s én

övé egész életemre.

 

Goethe

 

 

UGY VAGYOK, MINT A GAZDAG…

So am I as the rich…

 

Ugy vagyok, mint a gazdag, aki, bár

van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe

örvendezni tulgyakran mégse jár,

hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,

mert szürke napokból ragyog elő,

ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel

itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt

és őriz, mint ruhát a ruhatár

s kivételes üdv a kivételes perc,

mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:

aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

 

Shakespeare 52. szonettje

 

 

ERÓSZ, MINT KOVÁCS

Meg£lJ dhâtš m' ”Erwj

 

Kalapácsával Erósz tüzesre vert gorombán

s belemártotta szivem a jéghideg patakba.

 

Anakreon

 

 

SZERELMEM LORDJA, KIHEZ ÉRDEMED

Lord of my love, to whom in vassalage

 

Szerelmem lordja, kihez érdemed

jobbágyként köti hódolatomat,

hozzád küldöm írott hirnökömet;

hódol csak, és nem szellemet mutat.

Oly nagy hódolat, ha ily kicsi szellem

nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;

de így is hiszek ötletes kegyedben,

hogy az lelkedből takarót terít rá,

míg valamely csillag, sorsom vezére,

Kedvező jegyben rám nem mosolyog

s talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,

hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;

addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

 

Shakespeare 26. szonettje

 

LIDÁHOZ

An Lida

 

Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz,

egészen s jogosan követeled magadénak.

Tied is ő egyedül:

Mert mióta elhagytalak,

A villámgyors élet robajos

mozgása is

csak könnyű fátyol előttem,

felhők közt látom mögötte alakodat:

édesen és biztosan tündökölsz,

mint az északi fény mozgó sugarain át

az örök csillagok.

 

Goethe

 

A KÖLTŐ AZ ÉG KÖNTÖSÉRE VÁGYIK

He wishes for the Cloths of Heaven

 

Volna csak enyém az ég köntöse,

arannyal himzett ezüstszinű fény,

az ég kék, sötét s szürke köntöse,

melyben az éj jár s a hajnal s a fény,

azt teríteném lábad elé:

de mindem kincsem csak az álmaim;

álmaim terültek lábaid elé;

lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

 

AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR

So are you to my thoughts as food to life

 

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s a tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

Shakespeare 75. szonettje

 

 

EZER ALAKBA REJTŐZHETSZ

In tausend Formen magst Du Dich verstecken

 

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,

Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

 

A karcsú ciprus ifjú erejében,

Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;

a folyam zsongó hullámtengerében,

Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.

 

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,

Csupa-Játék, nekem az is te vagy;

a felhőben, amely épülve omlik,

te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

 

Rét szőnyegében ragyogó virágok:

te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;

hol ezerkarú repkényt kúszni látok,

óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

 

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,

Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;

a tiszta ég szent legét belehelve,

Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.

 

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,

Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;

és mikor Allah száz nevét idézem,

minden nevének visszhangja te vagy.

 

Goethe

 

 

MILY LÉNYEG FORMÁLT

What is your substance, whereof are you made

 

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,

millió idegen kép vesz körűl?

Mindennek van, mindennek, árnya, egy,

s te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedűl.

Ird le Adoniszt, s ha a kép remek,

koldus másod születik meg vele;

rakd Helénára száz varázs-szered,

s téged fest újjá Graecia disze;

dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,

ez szépségedet mutatja nekünk,

az mint gazdag jóságod jelenik meg,

s mindben áldott mintádra ismerünk.

Társ vagy valahogy minden testi szépben,

de senkivel, senki veled, hüségben.

 

Shakespeare 53. szonettje

 

 

LÁNYNAK FESTETTE MAGA A TEREMTÉS…

A woman's face with nature's own hand painted

 

Lánynak festette maga a Teremtés

arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes

a szived, de nem férkőzhet a tetszés

úgy hozzá, mint a nők álnok szivéhez;

szemed fényesebb, de nem oly csapongó,

s megaranyozza mind, amire nézel;

színre férfi, de, minden színt bitorló,

férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.

S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,

Természet-asszony megkívánta formád,

s valamit hozzátoldva tőlem elvett

s az most, számomra, célnélküli korlát.

De ha már nők gyönyörére teremtett,

használják ők, s legyen enyém szerelmed.

 

Shakespeare 20. szonettje

 

 

ÓH ÉDES SEMMITTEVÉS

O süsses Nichtstun

 

Óh édes-jó semmittevés, a kedves

mellett a napos hegyormon heverni;

lent a kisváros házain merengni

s felröppenni a fodros fellegekhez!

Óh édes semmittevés, megbüvölve

inni a jó, feltörő szagokat;

menni, hová a tavasz csalogat,

le a gyönyörű, napsütötte völgybe;

s a messzi csodákból megtérni drága

szép szemeid hazai csillagába.

 

Theodor Storm

 

 

HIMNUSZ

Hymne

 

Aki legdrágább, aki legszebb,

aki fény bennem, ragyogó,

az örök bálványnak, a szentnek:

üdvözlet, örökkévaló!

 

Ugy árad szét az életemben,

mint sóvalátjárt levegő,

ő az öröklét vágya bennem,

kiolthatatlan szomjam ő.

 

Örökfriss illatpárna, melytől

édes lesz egy drága szoba,

titkos tömjénkehely, amelyből

fűszer száll egész éjszaka:

 

hogy fejezzelek ki szavakban,

romolhatatlan szerelem,

öröklétemben láthatatlan

pihenő gazdag ámbra-szem?!

 

Aki legdrágább, aki legszebb,

aki fény bennem, ragyogó,

az örök bálványnak, a szentnek:

üdvözlet, örökkévaló!

 

Baudelaire

 

 

NE MONDD, HOGY SZERELMEM BÁLVÁNYOZÁS

Let not my love be called idolatry

 

Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás

s ne mutasd bálványnak kedvesemet,

noha dalom s himnuszom sose más:

róla, neki, mindig s örökre egy.

Jó ma szerelmem, holnap ujra jó,

állhatatosság, csodásan szilárd;

ez versem korlátja is, ez a szó:

egyet fejez ki s minden mást kizár.

szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem

szép, jó s igaz: ezer a változat;

szócserékben merül ki leleményem,

három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!

Szép, jó s igaz élt már, külön, gyakorta;

soha, mint most, hármasban egybeforrva.

 

Shakespeare 105. szonettje

 

 

JUPITER ÉS ALKMENE

Mein Herr und mein Gemahl

 

– „Amphitryon", II. felv. 5. jel. –

 

 

ALKMENE

Férjem és uram! Eléd térdelek,

s úgy nyujtom neked ezt a diadémot.

Életemet lábad elé teszem;

ha te adtad nekem ezt a követ,

nézd meg jól, egy idegen név jelével,

csókom és könnyem fog rá hullani;

ha nem te adtad és letagadod,

ha megtagadod, sorsom a halál lesz,

és szégyenemet fedje örök éj.

 

JUPITER

(Amphitryonnak, Alkmene férjének alakjában)

Gyönyörű asszony! Mért nyuljak a kőért,

ha ily kincs fekszik előttem a porban?

Nyugodj meg. Kelj föl s mondd meg, mit akarsz.

 

ALKMENE

Megsértettek túlbiztos szavaim.

Akkor még ártatlannak és erősnek

hittem magam, de látva ezt az írást,

kételkedem saját szivemben is;

elhiszem – hogy – más férfi – volt velem,

ha még egyszer állítják ajkaid.

 

JUPITER

Nagyszerű asszony! Hogy megszégyenítesz!

Milyen hazugság hagyta el a szád?

Hogy lehettél volna más férfival?

Ki közelíthet tehozzád, ha lelked

mindig csak egyre függeszti szemét?

Szent vagy te, és minden tolakodástól

gyémánt öv védi tisztaságodat.

Tisztán hagy el a boldog férfi is,

akit befogadsz, és mindaz, ami

hozzád közelít, mind Amphitryon.

 

ALKMENE

Jóságos férjem, ah, mondhatod-e,

hogy nem te voltál? Óh, felelj! Te voltál!

 

JUPITER

Én voltam. Bárki volt. Légy – légy nyugodt.

Mit szemed látott, szived, agyad érzett,

én voltam: ki más, ha nem én, szerelmem?

Bárki lépte is át küszöbödet,

mindig énvelem voltál, drága hűség,

és minden kegyért, amit neki adtál,

adósként én mondok köszönetet.

 

ALKMENE

Nem, nem Amphitryon, nincs igazad.

Isten veled most, kedvesem, örökre.

Vártam: így lesz!

 

JUPITER

Alkmene!

 

ALKMENE

Ég veled!

Ég veled!

 

JUPITER

Mit akarsz?

 

ALKMENE

El, el, el innen!

 

JUPITER

Szemem csillaga!

 

ALKMENE

Hagyj!

 

JUPITER

Halgass reám!

 

ALKMENE

Nem hallgatlak meg, nem akarok élni,

ha nem bűntelen többé a szivem.

 

JUPITER

Mit mondasz, szép, imádott asszonyom?

Mi lehetne, te, szentség, a te bűnöd?

S jött volna bár a poklok fenekéről

tegnap egy ördög, s szórta volna rád

a bűn gennyesen tajtékzó iszapját,

az én asszonyom fénylő kebelén

egy foltot sem hagyott! Ne képzelődj!

 

ALKMENE

Hogy elbuktatott a gyalázatosság!

 

JUPITER

Ő buktatott el, drágám! Őt csalta meg

gonosz művészete, nem tégedet,

nem a te csalhatatlan szivedet!

Mikor azt hitte, hogy őt öleled,

te Amphitryon kebelén pihentél,

mikor csókról álmodott, ajkadat

te Amphitryon ajkaira nyomta.

Óh, hidd meg, tövis tört bele, tövis,

melyet sajgó és lángoló szivéből

az ég minden művészete se húz ki.

 

ALKMENE

Sujtaná Zeus a lábaim elé!

El kell szakadnunk egymástól örökre.

 

JUPITER

Engem a csók, amelyet neki adtál,

erősebben kötött és köt tehozzád,

mint minden vágy, mely benned értem égett.

És ha a napok futó seregéből

olyan könnyen lesujthatnám, te édes,

mint egy szálló varjút, a tegnapot,

nem az Olympus üdvéért, nem én,

meg nem tenném Zeus örök életéért.

 

ALKMENE

Én meg örömest halnék tíz halált.

Menj! nem maradok itt. Hellas egyetlen

asszonyának se mutass meg ezentúl.

 

JUPITER

Az olympusiak egész körének,

Alkmene! – Mit beszélsz! Az istenek

társaságába viszlek tündökölni.

S ha Zeus volnék, amikor odaérsz,

az örök Héra felállna előtted

s Artemis, a szigorú, hogy köszöntsön.

 

ALKMENE

Porig aláz a jóságod. Eressz.

 

JUPITER

Alkmene!

 

ALKMENE

Eressz!

 

JUPITER

Lelkem asszonya!

 

ALKMENE

Amphitryon, hallottad: elmegyek.

 

JUPITER

Azt hiszed, hogy kimehetsz e karokból?

 

ALKMENE

Amphitryon, el akarok, – eressz!

 

JUPITER

S ha menekűlnél, hét országon át

a sivatag undok szörnyeihez,

utánad mennék a nagy tengerig,

elérnélek, és sirva csókolnálak

s fölemelnélek s úgy vinne karom

diadalmasan az ágyamba vissza.

 

ALKMENE

Nos, hát, mert úgy akarod: esküszöm

és az istenek, az esküszegés

szörnyű őrei, legyenek tanúim:

síromba inkább, semhogy ez a szív

amig dobog, ágyadhoz közelítsen.

 

JUPITER

Örök jogomnál fogva széttöröm

esküdet és a levegőbe szórom.

Nem halandó ember látogatott meg,

Zeus, a Mennydörgő, maga volt veled.

 

ALKMENE

Ki?

 

JUPITER

Jupiter

 

ALKMENE

Ki? Mit mondasz, te őrült?

 

JUPITER

Azt, hogy ő, Jupiter.

 

ALKMENE

Ő? Jupiter?

Hogy mered, esztelen – ?

 

JUPITER

Mondottam és

most ujra mondom. Ő volt, senki más,

aki ma éjjel megjelent előtted.

 

ALKMENE

Istentelen? Égieket merészelsz

vádolni a gazsággal, ami történt?

 

JUPITER

Én, gazsággal? és az égieket?

Vigyázz, meggondolatlan nő, vigyázz,

ily szó többé el ne hagyja a szádat.

 

ALKMENE

Ily szó többé? – Nem gazság, ami történt? –

 

JUPITER

Hallgass, ha mondom, parancsolom.

 

ALKMENE

Megőrült!

 

JUPITER

Ha téged nem érdekel a dicsőség

a halhatatlanok közé kerűlni,

engem érdekel: ha megengeded.

Ha Kallistót, a felségest, soha,

és Európát és Lédát sem irígyled,

én, bevallom, irígylem Tyndarust

s szeretném magamnak fiai mását.

 

ALKMENE

Hogy nem irigylem Kallistót? Európát?

egész Hellas két dicső asszonyát?

Zeus üdvözölt kiválasztottjait,

kik az örök éter-világ lakói?

 

JUPITER

Nem hát. Mit tudnál irigyelni bennük,

mikor teljesen betölt a dicsőség,

hogy előtted egy halandó hever?!

 

ALKMENE

Micsoda szörnyűségeket beszélsz!

Szabad őreá csak gondolnom is?

Nem sujtana porba akkora fény?

Ha ő lett volna, érezném-e még

e meleg szívben itt az életet?

Én? A kegyére méltatlan? A bűnös?!

 

JUPITER

Vizsgálni, hogy méltó vagy-e reá,

nem a te tiszted. Te csak eltüröd,

amire méltat. Földi balgaság,

tanitani próbálod őt, aki

úgy ismeri az emberek szivét?

 

ALKMENE

Jól van, jól, Amphitryon. Értelek,

s szinte megríkat a nagylelküséged.

Idevetetted, tudom, ezt a szót,

hogy ábrándozzam, – de azért a lelkem

mindig csak visszahull a fájdalomba.

Hagyj el, drága kedvesem, mindenem,

találj más nőt és légy boldog vele,

én meg hadd sírjak a halálomig,

hogy nem boldogíthatlak tégedet.

 

JUPITER

Drága asszonyom! Óh mennyire meghatsz!

Nézd meg csak azt a követ a kezedben.

 

ALKMENE

(a diadémot nézve, melynek drágakövei a tegnapi A helyett most J betűt mutatnak)

Szentséges isten, megbolondulok!

 

JUPITER

Nem az ő neve? Tegnap az enyém volt!

Nem csodák sora követi-e egymást?

Nem őriztem ma ezt a diadémot

még abban a lepecsételt dobozban?

s mikor fölnyitom, átadni az ékszert,

helye nem volt-e üres a gyapotban?

S nem ragyog-e mégis a kebleden?

 

ALKMENE

Hát el lehet képzelni? Jupiter?

Istenek és emberek örök atyja?

 

JUPITER

Ki más tudná az érzés pillanatnyi

aranymérlegét úgy megcsalni benned?

Ki más lelkedet, az asszonyi lelket,

mely annyi csáppal nyúl maga köré,

és szived harangjátékát, amelynek

zenéje mindjárt fölzeng ajkadon?

 

ALKMENE

Ő! Ő! Csak ő!

 

JUPITER

Csak egy Mindenható

törhet be hozzád olyan vakmerően,

s ilyen versenytárs diadal nekem!

Örülök, ha bejuthatnak szivedbe

a mindenható istenek, ha hozzád

vágyik a Mindenüttjelenvaló:

és nem kell-e még nekik is, szerelmem,

ellopniok Amphitryon alakját,

hogy a lelkedbe hatolhassanak?

 

ALKMENE

De! (Megcsókolja)

 

JUPITER

Mennyei nő!

 

ALKMENE

Oly boldog vagyok!

s boldognak lenni még oly jó! olyan jó!

Viselem örömmel a kínt, amit

Jupiter nekem okozott,

csak legyen minden megint úgy, ahogy volt.

 

JUPITER

Mondjam meg, amit gondolok?

 

ALKMENE

Nos?

 

JUPITER

És

amit, ha égi jelet nem kapunk,

szinte hinni is hajlandó vagyok?

 

ALKMENE

Nos, mit? Megijesztesz –

 

JUPITER

Mi lesz, ha

felköltötted – no, ne félj, – a haragját?

 

ALKMENE

Én? Felköltöttem?

 

JUPITER

Él benned a képe?

Érzed keze nagy művét, a világot?

Látod őt az alkonyban, mikor a

néma bokrokon átlobog a fénye?

Hallod őt a susogó patakokban

és ha csattog a buja csalogány?

Nem hiába hirdetik őt neked

az égostromló hegyek, nem hiába

a sziklákon szétporló vízesés?

Ha templomába beragyog a nap,

és harsogó és lüktető örömmel

őt magasztalja minden földi lény,

te nem szállsz-e szived tárnáiba,

hogy saját bálványod imádd?

 

ALKMENE

Szörnyű ember! Mit beszélsz? Lehet őt

jámborabban, gyermekibben imádni?

Húnyt már ki nap, hogy oltára előtt

életemet, szivemet megköszönve,

és téged, drágám, földre nem omoltam?

Az imént is, az éj még csillagos volt,

nem hullt-e porba előtte az arcom,

mig fuldokló szivemből az ima

áldozatként izzott az ég felé?

 

JUPITER

Mért hullt porba az arcod? – Nem azért,

mert a villám gyors vonalaiban

egy jólismert arc tündökölt feléd?

 

ALKMENE

Ember! Iszonyú! Honnan tudod ezt?

 

JUPITER

Kit imádsz te ott az oltár előtt?

Azt talán, aki a felhők fölött van?

Felfogja őt elfogúlt szellemed?

Érzésed, amely megszokta a fészkét,

mer szárnyat nyitni olyan repülésre?

Nem Amphitryon, a kedvesed, az,

aki előtt porban heversz?

 

ALKMENE

Ah, én boldogtalan, hogy megzavarsz.

Lehet vétkezni akaratlan is?

Imádjam a fehér márványfalat?

Kellett arc, hogy elképzelhessem Őt!

 

JUPITER

Látod? Mondtam! S nem gondolod, hogy őt

sérti ez az imádat? Nem szeretné

szép szívedet is? Vajjon nem szeretné

érezni, hogy belülről is imádod?

 

ALKMENE

Ah, biztosan szeretné. Hol a bűnös,

kinek imája nem kevés az égnek?

 

JUPITER

Ugy van! Ha lejött, azért jött le hozzád,

hogy kényszerítsen rá gondolni és hogy

bosszút álljon rajtad, te feledékeny.

 

ALKMENE

Iszonyú!

 

JUPITER

Ne félj. Csak annyira büntet,

ahogy érdemled. De ezután csak Őrá,

aki ma éjjel megjelent, csak Őrá

gondolj az oltárnál, s ne énreám.

 

ALKMENE

Ugy lesz! Szent szóval esküszöm! Tudom,

minden vonását, arckifejezését,

és nem fogom összecserélni véled.

 

JUPITER

Ugy legyen. Másképp, megint idejön.

Valahányszor meglátod a nevét

a diadémon, gondoljon szived

mélységes hálával a jelenésre;

jusson eszedbe minden részlet, és

a rémület, mely az Isten előtt

minden tagodon átnyilallt; s az ékszer,

melyet szereztél; gondolj rá, hogyan

kapcsolta föl rád, s arra is, ami

a rigónál történt. S ha megzavarna

a férjed, kérd meg barátságosan,

hogy egy órára hagyjon egyedül.

 

ALKMENE

Jó, jó, nem lesz kifogás ellenem.

A reggel első órája ezentúl

még gondolatban sem fordul feléd;

de aztán – elfelejtem Jupitert.

 

JUPITER

Ha tehát most meghatva ennyi szép

fogadalomtól, megjelenne teljes

ragyogásában a felhők királya,

mondd, kedvesem, hogy fogadnád az Istent?

 

ALKMENE

Iszonyú lenne! Bár mindig reá

gondoltam volna az oltár előtt,

ahol annyira hasonlít reád!

 

JUPITER

Eddig nem láttad halhatatlan arcát,

Alkmene. Ah, szíved ezerszeres

üdvben, gyönyörben olvad meg előtte.

Parázs lesz majd, amit iránta érzel,

és jég, amit Amphitryon iránt.

Sőt, ha most megérintené a lelked,

és búcsuznék, mert várja az Olympus,

megeshetik veled a hihetetlen,

hogy sírsz, amiért nem mehetsz vele.

 

ALKMENE

Nem, óh nem, ezt ne hidd, Amphitryon.

Ha újraélhetném a tegnapot

és minden isten, minden hős elől

bezárkózhatnám reteszes szobámba,

azt kívánnám –

 

JUPITER

Azt tennéd? Igazán?

 

ALKMENE

Azt kívánnám, hogy semmi se legyen.

 

JUPITER

(magában)

Micsoda bolond ábránd csalt ide!

 

ALKMENE

Mi az? Haragszol? Megbántottalak?

 

JUPITER

Nem volna kedved, jámbor gyermekem,

roppant létét megédesíteni?

Megtagadnád tőle a kebledet,

ha világrendező feje

pihenni vágynék a pihéin? Óh

szerelem nélkül sivatag az ég is!

Mit ér a porbahullt népek imája

a szivnek, amely enyhülésre vár?

Őt szeressék, ne álomképüket:

erre vágyik. Szent fátylai

mögött egy lélek tükrét keresi,

magát a könnyes elragadtatásban.

Szerelmem, nézd: annyi örömöt áraszt

ég s föld között a végtelenen át,

s ha a te sorsod volna, hogy

annyi millió lény köszönetét

(mert csak ennyit követel a világtól)

leródd neki egyetlen mosolyoddal,

ugy-e, hogy – ugy-e – nem, óh nem lehet,

ne mondd azt, – ne –

 

ALKMENE

Távol legyen szivemtől

lázongani az ég parancsa ellen.

Ha ily szent tisztség választottja lettem,

Ő teremtett, rendelkezzék velem!

De ha –

 

JUPITER

Nos?

 

ALKMENE

Ha én választhatok –

 

JUPITER

Akkor?

 

ALKMENE

Akkor Őneki adnám az imámat

s a szivemet neked, Amphitryon.

 

JUPITER

És ha én volnék ez az istened?

 

ALKMENE

Ha te – Mi van velem? – Az istenem –

– – Nem tudom, letérdeljek-e előtted,

vagy ne? Istenem vagy? Vagy nem vagy az?

 

JUPITER

Dönts tehát. Én Amphitryon vagyok.

 

ALKMENE

Amphitryon –

 

JUPITER

Amphitryon, neked.

De ha, kérdem, ha én volnék az Isten,

és a szivemmel jöttem volna hozzád,

mit mondanál most, felelj, mit csinálnál?

 

ALKMENE

Ha te, drágám, ha te volnál az isten

akkor nem volna Amphitryonom

s akkor teveled mennék, várna bár

Euridike balsorsával az Orcus.

 

JUPITER

Hogyha nem volna Amphitryonod.

De ha Amphitryon most idejönne? –

 

ALKMENE

Ha Amphitryon – ah, te kínozol.

Hogy jöhetne ide Amphitryon,

mikor itt tartom, itt, a két karomban?

 

JUPITER

Pedig talán az Istent öleled,

s azt hiszed, hogy Amphitryon.

Miért lepjen meg, amit érezel?

Ha, mig itt ölelnélek én, az Isten,

egyszerre csak jönne Amphitryon:

felelj, hogy döntene a szíved?

 

ALKMENE

Ha, mialatt te ölelnél, az Isten,

egyszerre csak jönne Amphitryon,

hát – szomorú volnék és azt kivánnám,

hogy ő legyen az istenem, te meg

maradj meg Amphitryonnak: hisz az vagy.

 

JUPITER

Édes, imádott gyermekem,

akiben boldog, oly boldog vagyok!

Mérték, forma, húr és zengés szerint úgy

megfelelsz az isteni gondolatnak,

mint évmilliók óta egy müvem se!

 

ALKMENE

Amphitryon!

 

JUPITER

Nyugodtan, csak nyugodtan!

Győzelmesen megoldódik a vég.

Vágyik az Isten megjelenni néked,

s mielőtt a forgó csillagsereg

felvonul az éj csöndes mezején,

szived is megtudja, hogy kit szeret.

 

Heinrich von Kleist

 

 

A BAHCSISZERÁJI SZÖKŐKÚT

 

Szemét lesütve ült Girej;

szájában füstölgő borostyán;

rab udvara leste, mivel

deríthetné fel a komor kánt.

A palotában néma csend;

görnyedő, szorongó alázat

fürkészte: a harag s a bánat

az ur mord arcán mit jelent?

De intett, gőgösen, a zord kéz,

türelmetlen, s földig hajolt és

tovarebbent a szolgahad.

 

A teremben maga marad

a kán, sóhaj emeli keblét;

most már vetheti szigoru

arcáról zajgó lelke leplét:

igy festi a viz tükrös öblét

a közel égiháboru.

 

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen

vágy s terv zsufolja s gondolat?

Had hivja megint Moszkva ellen?

Vagy uj törvényt Varsóra szab?

Vérbosszú álma gyujtja arcát?

Fellázadt sok hű csapata?

Özönlő népek riogatják

vagy a cselszövő Genova?

 

Nem; ún harcolni; a dicsőség

nem mozdítja félelmes öklét;

távol van tőle a csata.

 

Háremébe hatolt talán a

bűn utján a szentségtörés,

s egy gyaurnak adta a szivét

a rabság és gyönyör leánya?

 

Nem; Girej asszonyainak

félénk eszébe semmi métely

nem jut; bus börtönükben, éber

és hideg őrizet alatt

a vigasztalan unalomban

nincs árulás, nem kél sehonnan

hívó hang; szépségük örök

árny rejti, titkos, néma átok:

melegház üvege mögött

élnek igy az arab virágok.

Számukra mind örömtelen

fut tova nap és hónap és év

és velük veszti vágya éhét

az ifjuság s a szerelem.

És az órák folyása lassú,

egyforma a holnap, a ma,

az öröm ritka csoda: hosszú

renyheség a hárem ura.

A fiatal nők, meg akarva

csalni szivüket egy kicsit,

csevegve, játszadozva tarka

cicomáikat cserélgetik,

vagy hol a sok fénylő szökőkút

sugara fölszáll és lezúg,

ott imbolyg fák közül előbújt

és tovatünő csapatuk.

Köztük jár-kél az eunuch,

akit rászedni lehetetlen,

szeme oly gonosz, s füle úgy

buzgólkodik a figyelemben.

Ő szabja meg s ő őrzi ellen

a nap rendjét. Amit a kán

akar, neki az az egyetlen

törvény, azt lesi, a Korán

szavait se hűségesebben.

Szerelmet lelke nem kiván;

rest bálványként tűr dacot és gúnyt,

dévaj kihívást, megvetést, únt

könnyet, szitkot, megtört szemet,

kárbavész sóhaj, gyűlölet,

s epedő, könyörgő tekintet.

Hogy mi a nő, ismeri mindet,

az álnok, asszonyi nemet,

ha rab, ha szabad, egyremegy:

méz-mosoly, édes szemrehányás

nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,

hogy nincs, aminek hinne, szó.

 

Déltájt, mikor a lángoló

napban a nők fürödni mennek

s bomló-szikrázó hajukat

s szívbűvölő bájaikat

hab csókolja és enyhe permet,

ott van mulatozásaik

válhatatlan őre s unottan

nézi meztelen foglyait.

S az éj sötétjében is ott van,

járja az alvó háremet:

neszt sem adnak a szőnyegek,

készségesen nyílnak az ajtók

és ő fekhelytől fekhelyig

oson: a kán asszonyait

lesi, mit mondanak az arcok

álmukról: minden motozást,

remegést, sóhajt, susogást

rögtön észrevesz és jaj annak,

aki ajkáról önfeledt

álmában idegen nevet

röppent, vagy bűnös gondolatnak

árnyát közli társnőivel.

 

Miért oly szomorú hát Girej?

Csibukja kihűlt… Mozdulatlan,

de mint aki egy jelre pattan,

az eunuch a küszöbön áll.

Az úr felkél, előtte már

nyíl az ajtó, sarkig kitárva,

s ő indul, szótlan, a minap

még szeretett húrik lakába.

 

Azok, gondtalan, s urukat

várva, szőnyegek sima selymén

üldögélnek, pajzán csapat,

vagy a szökőkútnál hevervén

gyermekded nézik, a halak

az áttetsző medence alján

hogy játszanak, keringenek

s hogy úsznak egy-egy fiatal lány

vízbedobott gyűrűinek, –

miközben rabnők, halk s szelíd raj,

friss szörbettel szolgálnak és

szinte fölverik az egész

háremet édes dalaikkal.

 

Tatár dal

 

„Igaz kárpótlást, végtelent, ád

az ég a földi könnyekért:

a vén fakír meglátja Mekkát

s boldog, hogy – bár szenvedve – élt.

 

Boldog, akit a Duna vérző

partjain ért dicső halál:

elébe a mennyben igéző

mosollyal húrik raja száll.

 

De még boldogabb, óh, Zaréma,

aki élvez, szerelmesen,

és téged cirógat a néma

háremben, Rózsám, Kedvesem!"

 

Énekelnek. De hol a hárem

gyöngye, szerelem csillaga,

Zaréma? Már csak üres álom,

hogy oly szép, azt hallania;

mint pálma, mit szél, vad düh, tépáz,

ifjú feje úgy csügged el;

semmi sem érdekli: Girej

nem szereti többé Zarémát!

Elhagyta!… Ah, pedig van-é

grúz lány, még egy ily termet, alkat?

Dús fürtjeid kétszer csavartad

liliomhomlokod köré;

igéző szemed fényesebb, mint

a nap, szebb mint az éjszaka!

Tegnap több mámort és ma több kínt

kinek mond s mondott a szava?

Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?

Izzóbb kéj kinek ajkait?

Hogy bír, veled telítve, másért,

idegenért dobbanni szív?

De, közömbösen és kegyetlen,

kerűl Girej, s te megvetetten

csak sírsz sok árva éjszakán; –

te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,

mióta itt van, itt, az uj nő

a hercegi lengyel leány.

 

Nemrég történt csak, hogy az égbolt

fényét meglátta Mária;

s hogy kinyilt, virult, az se rég volt,

s hogy a hercegnek vígasza,

gyámola lett a drága gyermek, –

ő monda így, az ősz apa,

és számára törvényt jelentett

a lány ifjú akarata.

Egy gondja volt csak: Máriának

boldog legyen az élete

s tavaszi lelkét percnyi bánat,

még az se árnyékolja be,

hanem, mint a napfény, ragyogjon;

s hogy majd még asszonyfővel is,

ha visszagondol, régi friss

varázzsal vonzhassa az otthon,

a sok víg, álomrötü nap.

És álom volt a lány, igézet,

epedő kék szem, szende lélek

csupa szép s élénk mozdulat.

Amivel szinte záporozta

a természet, megsokszorozta

müvészetével: lakomák

csodálták hárfáját s dalát,

úgyhogy tolongtak a kezéért

nemesek és gazdag urak,

s érte ifjú szív, szenvedélyét

titkolva, nem egy megszakadt;

míg ő, kinek nem verte lelke

csöndjét még fel a szerelem,

barátnői közt, mit se sejtve,

az ős kastély termeiben

szórakozva élte világát.

 

Igy volt ez. Rég? Nem. A tatárság

Lengyelországra tört vadúl:

emésztő láng se száll, ha gyúl

a gabona, oly szörnyü gyorsan.

A dúlt ország egyszerre porban;

háború volt: nincs több nemes

mulatság, erdő, falu hallgat,

nincs már helye világi dalnak:

a kastély árva és üres.

És üres Mária szobája…

A kápolnában, hol hideg

álmukban ősök – koronázva

és címeresen – fekszenek,

uj síremlékeket emeltek…

Az apa halott, rab a gyermek…

Kapzsi utód lett úr a váron

s pusztító járma becstelen

sulyosúl a messzi határon.

 

Óh, jaj, a bahcsii terem

őrzi a hercegi leánykát:

a hűs szerájban sorvadoz,

könnyes magányban, sóhajos

kínok közt. Kíméli az árvát

Girej: álmát zavarja a

boldogtalan lány bánata,

és foglya kedvéért a kán

enyhít a hárem szigorán.

az uj szépséghez a mogorva

őr nem léphet be, a herélt,

se éj, se nap, hogy betakarja,

vagy igazítsa fekhelyét;

szemét se meri ráemelni:

magában élhet, csöndesen,

rabnőjével a fejedelmi

hölgy a rejtek fürdőhelyen.

Maga a kán is fél zavarni

foglya nyugalmát, akinek

a pompázatos hárem egy

távoli részét adta lakni:

az a szoba most szinte egy

földöntúli lényt rejteget.

Ott éjjel-nappal ég a lámpa

a Szent Szűz bús arca előtt,

a lélek Tőle kap erőt,

Ő a tört szív vigasztalása:

a csendben bizalom lakik

és megnyugvást igér a hit

s egy közeli és jobb világra

emlékezteti a rabot…

Irígyeitől távol ott

sír ő; s mig kint a szenvedők is

élvezik őrűlt mámoruk,

bent szigorú szentséget őriz

egy megmentett, parányi zug,

és igy a szív, bár száz veszélyt és

gyászt s bűnt rejt minden pillanat,

szent zálog, egy isteni érzés

megtisztult edénye marad…

 

– – – – – – – – –

 

Éj van; árny borúlt az üde

Tauria zöld mezőire;

babérfák halk messze ködéből

idecsattog a csalogány;

csillagok tábora után

feljön a hold s a tiszta égről

porló ezüsttel hinteget

völgyeket, erdőt, hegyeket.

Fehér fátylukba burkolózva,

árnyként, mely jön s oson tovább,

Bahcsiszeráj utcáin át

most sietnek találkozóra

kapun ki-be s kapuk előtt

a tatár nők és szeretők.

A palota már néma. Csendes

éj altatja a háremet.

Csak a nesztelen éj piheg,

más semmi. Végigjárta rendes

ellenőr-útját a herélt,

s alszik; de buzgó ijedelme

lelkét most is zaklatja benne:

álmában is azzal csatáz,

hogy minden perc uj árulás.

Hol ingsuhogást, suttogást hall,

hol ugy véli, hang szól s kiált,

füle csapja be, – holtravált

szívvel riad s fél, csupa láz s jaj,

úgy figyel, előrehajol…

De: csönd… Csak a szökőkutaknak

dallamos muzsikája szól

a medencékben. S mind vadabbak

a fülemilék dalai,

kik a rózsáknak könyörögnek;

az őr soká hallgatja őket,

majd álma visszaöleli.

 

Keleti éj! Hol lelni párját

sötét bájodnak? – Kéjeid

mézt szűrnek azoknak, akik

mosolygó Prófétád imádják!

Házuk mily pompázó, buja;

kertjeik: virágzó csoda;

Óh, meghitt háremek sötétje,

melyet elönt a hold-varázs:

mily csönd gyűl az ember szivébe,

mily gyönyör s elragadtatás!

 

– – – – – – – – –

 

Mind alszanak a nők. Csak egy nem:

alig lélegzik, felkel, és

indul, ki. Hogy remeg a kéz!

A zár enged, s ő visszaretten

a nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten

les a sarokba: a herélt

csak meg ne törje szenderét…

Oh, az a szív kérlelhetetlen,

s alva is lát a vén zsivány!…

S elsuhan előtte az árny.

 

– – – – – – – – –

 

Az uj ajtónál tétovázva

érinti reszkető keze

a meghitt zárat… Vissza?… De

már belépett, s egyszerre tágra

nyitja két káprázó szemét.

A látvány titka fogva tartja:

magányosan virraszt a mécs,

szentségtartó ragyog alatta

s a szeplőtlen Szűz szelid arca

s a Jó jelképe, a Kereszt…

Grúz lány, te láttad egykor ezt,

láttad, még otthon: az riasztott,

az ébresztett fel valamit:

lelkedben drága, régi hangok

zendűltek, halk emlékeid!…

Előtte feküdt a vetélytárs:

arcán szűzi álom heve

és még friss könnyek tündököltek

bágyadt mosolyban: hogyha méláz

a hold, akkor ragyogja be

igy az esőgyöngyözte földet.

Szinte mintha égből leröppent

angyal álmodott volna ott,

ki siratja a sok rabot,

a háremét, Éden leánya…

Óh, Zaréma, szived mi bántja?

Jaj, egész lelke elszorúl,

letérdel akaratlanúl

s imádkozik: „Könyörűlj rajtam,

hallgasd meg, amit kér az ajkam!"

Mozgása, szava, sóhaja

elrezzenti a szűzi szendert:

döbbenten nézi ágya mellett

az idegen nőt Mária.

Remegő kézzel és zavartan

fölemeli s úgy kérdi halkan:

„Ki vagy, ki éjnek idején

hozzám jössz?" „Óh, hozzád tehozzád

hozom szivemnek árva sorsát,

melyben csak te vagy a remény.

Számomra az üdv testet öltött

s élveztem, soká, gondtalan…

De üdvöm immár oda van!

Elveszek, hallgass meg, könyörgök.

Nem itt, – nagymessze a hazám;

de képei a múlt napoknak

emlékemben, bár tétován,

ma is varázsosan ragyognak:

bércek öveznek, szilajon

zúgó víz, hegyek, óriások,

és áttörhetetlen vadon

és más törvények, más szokások.

Mi hozta ide útamat,

azt nem tudom; már csak a tengert

látom, s fent, vitorlák alatt,

látok még valakit, egy ember,

egy férfit… Bánat s félelem

eddig nem ijesztett sosem;

s a háremben, békés magányban,

virágként, mely repesve nyit,

alázattal, megadva vártam

a gyönyör első csókjait.

Titkos vágyaim teljesűltek.

Girej földi örömökért

megútálta a szörnyü vért,

a harcot, portyát és derűltebb

lélekkel háremébe tért.

Vágyva sorakoztunk elébe.

Ragyogó szeme hallgatag

átfutott rajtunk, s rám tapadt.

Nevem mondta!… S azóta vége

nem volt üdvünknek: tiszta láng

maradt szerelmünk: se gonosz vád,

se gyanú, e mérges fulánk,

semmi féltékenység s unottság

nem zavarta fényét soha…

S ekkor jöttél te, Mária!

Jaj, a lelkét azóta bűnös

gondolatok töltik tele:

panaszomra válasza hűvös,

nem ad szivem könnyeire,

sóhajaimat únja, semmi

kedve, mint rég, velem csevegni,

szerelme hozzám megfagyott…

Nem te kavartad ezt az örvényt,

tudom, nem bűnöd, ami történt…

De most jól figyelj: szép vagyok,

az egész háremben egyetlen

versenytársam csak te lehetsz;

de én szenvedélyre születtem,

s ahogy én, te sosem szeretsz:

gyenge lelkét mért zaklatod hát

hideg szépségeddel? Szivén

hadd legyek én úr! Ő enyém:

csókjai ajkam bíborozták,

hozzám szörnyű eskü köti

minden gondolatát örökre –

világom ő, mint én neki,

s jaj, a hűtlensége megölne…

Lásd, térdet hajtok és fejet,

és sírva szólok, és remegve,

nem vádolva – nincs mért! – csak esdve:

hagyd meg régi Giréjemet,

add vissza békém, régi üdvöm!…

Ne felelj semmit: ő enyém,

csak belédvakúlt. Kérleléssel,

ha tetszik, daccal, megvetéssel

fordítsd magadtól énfelém.

Esküdj! Én ugyan a Koránért

a kán rabnői közepett

elhagytam régi hitemet,

de a vallás, melyben anyám élt,

a tied – esküdj arra, hogy

Girejt Zarémának hagyod…

Másképp… ha nem… ha lehetetlen…

Vigyázz: van tőröm, fegyverem!…

Én a Kaukázusban születtem!"

 

Igy szólt s eltűnt. Lélektelen

nézett a hercegnő utána.

A kínzó szenvedély maga

mint a sötét éj zavara

hatott az ártatlan leányra,

de hogy iszonyúk a szavak,

megsúgta a zord indulat.

Mi könny menti meg, mily könyörgés

a gyalázattól? Végzete,

hogy szűzi ifjusága letelt és

most ágyasnak kell lennie?

Nagy Isten! Bár hagyná meg e

rejtek zugban Girej örökké,

vagy jönne gyors vég, hogy sose

kelljen már rettegnie többé

attól, ami még hátra van!

Óh, Mária mily boldogan

itthagyná e vészes világot!

Ami szent volt, mind tovaszállott,

s múlt nincs, csak az álmaiban!

Mit vár e romok közt, ahol

elhamvadt minden menedéke?

Órája ütött, égi béke

hívja, fel, s szülői mosoly.

 

– – – – – – – – –

 

Szállt az idő. Mária nincs már.

A szép árva elszenderűlt;

ahová vágya szárnyain szállt,

uj angyalnak égbe kerűlt.

Mi vitte sírba? Tán a fogság

reménytelen, nagy bánata?

Betegség? Más baj? Oka volt száz:

ki tudja?!… Nincsen Mária!…

A hárem gazdátlan. Girejre

nem hat többé a női báj;

gonoszúl kergeti tatár

hadait az idegenekre;

vérszomjasan, gyilkolva, dúlva

vágtat viharos háborúkba;

de uj érzések fojtva-gyúlt

tüze perzseli őt is: éles

kardját gyakran emeli véres

sújtásra, aztán mégse sújt,

csak áll, sápadtan, dermedezve,

körűlnéz, ajkán valami

réműlt susogás – hallani –

tán egy név kél, és íme össze-

folynak két szeme könnyei.

 

Soha többé nem látta arcát

a hárem, az elfeledett.

Vénűl és fonnyad a rideg

herélt körül a fiatalság,

a sok bús nő. Az egykori

grúz lányt, ki oly szép volt, remek-szép,

a hárem néma őrei

a rohanó vízbe vezették.

Az éjt, hogy a hercegi lány,

szűnt meg szenvedni ő is, és e

kis jel azt mondja: bűne tán

oly szörnyű volt, mint büntetése.

 

A Kaukázus népeire

és a békés orosz tanyákra

tüzét elszórva a fene

Girej visszatért Tauriába,

s márványszökőkutat emelt

Mária nevével a kert,

a szerájkert csöndes zugában.

Az emlékmű mohamedán

holdján kereszt áll glóriában

(vakmerő jelkép, igazán,

torz vétke az ostobaságnak!)

 

Feliratát pár röpke század

máig sem emésztette el,

és az idegenszerü fej

szeme mögűl keskeny patakban

könny csurog megállíthatatlan

a hideg márványon alá:

bús anya sír így, fájva, halkan,

vízbefúlt gyermeke után.

A környék lányai pedig,

őrizve titkát tűnt időknek,

a komor emléket a Könnyek

Szökőkútjának nevezik.

 

– – – – – – – – –

 

Elhagyva végre vad világát

tivornyáimnak, Északot,

felkerestem a bús romok

bahcsiszeráji palotáját.

Bolyongtam az egykor vidám

folyosókon, ahol a népek

ostora, az iszonyu kán,

harc után dőzsölt, heverészett,

fényüző tétlenség ura.

Még most is kéjt lihegnek a

tört csarnokok, a buja kertek,

rózsa lángol, vizek szökellnek,

s rajzot kúszó venyige von

az aranycsillámú falon.

Láttam, düledeznek a rácsok:

mögöttük, borostyánfüzért

morzsolva, eleven virágok,

sóhajos nők halk raja élt!

Láttam temetőjét a kánnak;

s a királyok végső lakának

kőturbános oszlopait

nézve úgy éreztem: a végzet

márványnéma szavai élnek

bennük s a halált hirdetik.

Hol azok a kánok? A hárem?

A gyász s csönd szinte rám tiport.

 

Oda minden!… Csak a varázs nem

mellyel a szív ugy tele volt:

a zengő víz s a rózsamámor

fölemelt, kivitt a világból;

valami titkos, lelki fény

öntött el édes mámorával,

s a kert mozgó árnyain által

egy nőalak suhant elém!…

 

Barátaim, kinek az árnyát

láttam ott? Mondjátok, kinek

arca kisért annyi szobán át?

Ki volt, ki folyton követett?

Az angyal Mária jelent meg,

vagy a lázlelkű gyötrelem,

Zaréma kísértett a termek

során, dúltan s féltékenyen?

 

Emlékszem, egy még földi szépség

volt az a szép arc, drága szem:

ő kapja száműzött szivem

minden parányi rezzenését!…

Elég! Hagyd abba, esztelen!

Üres epedés, hagyj, ne zaklass!

Megkapta már, amit te adhatsz,

a boldogtalan szerelem:

térj észre! Kínjaid rabágyát

csókolni még meddig fogod

s szerénytelen lanton világgá

zengeni őrült bánatod?

 

Múzsák híve, béke barátja,

felejtlek, hírnév s szerelem!

Óh, Szalgir partja, nemsokára

színeid köszöntik szemem!

Zöld pástok, lejtők, zegzug öblök,

meghitt emlékek őrei,

s tauriai habok, özönlők,

ti fel fogtok deríteni.

Óh, szem vígasza földi pompán!

Él minden! Bércek erdei!

Óh, völgyek varázsa! Borostyán!

Szőllők drágakő-fürtjei!

Hullám s jegenyék hűse –: minden

remény ott és édes vigasz,

ha jön a reggel rózsaszínben,

s hegyi utján parthoz fut az

odaszokott ló, és az ember

elé zöld végtelen terűl,

és tündökölve zúg a tenger

Aju-Dagh sziklái körűl…

 

Puskin

 

 

BAHCSISZERÁJ

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

„Minden oldalról hegyek övezte völgyben fekszik a Bahcsiszeráj, a Girájoknak, a régi kánoknak székhelye." (A költő jegyzete.)

 

Kong s dől a káni csarnok: dicső még de zordon!

Basahomloksöpörte küszöbön, a termek

pamlagán a kevély trón helyén, halk szerelmek

fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kigyó von.

 

Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon

boltívekre fut, erkélyt, rácsot, falat ellep,

az élet veszi vissza, mit az ember elvett,

s balthazári betűkkel írja reá, hogy: Rom.

 

A hárem közepén a nagy márványmedence

ép maradt, a szökőkut, mint valaha, frissen

gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.

 

Hol vagy, óh Szerelem, ki legyőzted a mindent?

Századokat reméltél, s a víz könnyü, lenge…

Óh, gyalázat, nyomod sincs és a víz ma is zeng!

 

Mickiewicz

 

 

BAHCSISZERÁJI ÉJSZAKA*

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

Tér haza a mosékból a hívő; az édes

estébe belevész a müezzin imája;

indúl nyugodni már az Éj ezüst királya

rubintarccal pirúló Alkony-kedveséhez.

 

A mennybolt háremében csillag-örökmécses

ezre gyúl; felleg úszik a zafírban: álma

visz így hattyút a tavon: fehér melle, válla

körűl a halk derengés arannyal szegélyes.

 

Itt árnyat vet menár és ciprus orma; messzebb,

mint Sátánok nagy Eblisz gyűlésén, a gránit

szörnyek köröskörűl oly feketén merednek

 

az éjbe! Ormaikról ébredve cikázik

időnkint egy-egy villám, és a kék egeknek

Fáriszként szeli által csöndes Szaharáit.

 

Mickiewicz

 

*A költő magyarázó jegyzetei a szonett képeihez: menár = minarét; Eblisz = a mohamedán Lucifer; Fárisz = legendás lovas hős a beduinoknál.

 

 

A HÁREM SIRJAI

 

– A „Krími szonettek"-ből –

 

 

A vágyszőlőlugasból Allah asztalára

vitték az ifju fürtök szemeit; Kelet szép

gyöngyeire a mámortengerben öröklét

kagylófödele zárúlt: koporsók homálya.

 

Kertjükön feledésnek s multnak pora-fátyla;

középütt, mint az árnyak lobogója, emlék,

ragyog a síri turbán; lent a nevüket még

gyaur rab keze véste a kő hűs husába.

 

Óh, Éden szép rózsái! Virúltok: a szégyen

levelei alatt a tűnt báj bontja szirmát,

itt, a hitetlenektől óvó hegyi réten.

 

Ma idegen szem ejti sírotokra piszkát,

s én hoztam be… Bocsásd meg, Próféta, a vétkem:

egyetlen idegen, ki siratja, amit lát!

 

Mickiewicz

 

 

A NYÁRNAK AZ ŐSZBE KACAG MOST

Es lacht in dem steigenden jahr dir

 

A nyárnak az őszbe kacag most

halk illata és zamata.

Fonja be lenge hajad most

repkény s veronika.

 

A rét füve aranyözön még,

bár színe kopott valamit.

A rózsa is áldva köszön még,

csak tüze sápadozik.

 

Ne mondd ki a tilosat, és csak

hidd, hogy szived ennek örűl,

bár, ami jut, az egész csak

egy séta a ház körűl.

 

Stefan George

 

 

ŐSZI ÉRZÉS

Herbstgefühl

 

Dúsabban, venyige,

lobogd be kövérebb

zölddel ablakom rácsait!

Duzzadtabbra, bogyó, fürt,

érj hamarabb, érj

még ragyogóbbra, telibbre!

Titeket költöget Nap-Anyánk

bucsuzó szeme, titeket becéz

a szelid ég gyümölcshozó

bősége, titeket

legyez a baráti

hold varázslehellete,

és tireátok

hull, ah, e szemekből

az örökké éltető szerelem

bőharmatú könnye!

 

Goethe

 

 

UJITSD ERŐDET, ÉDES SZERELEM

Sweet love renew thy force

 

Ujitsd erődet, édes szerelem;

ne mondják: éled tompább, mint az éhség,

melynek, bár ma torkig lakva pihen,

étvágya holnap ujra feni kését.

Tégy így te is; és ha éhes szemed

ma gyönyörök el is nehezitették,

holnap nézz újra: így nem öli meg

szellemed az örök túltelitettség.

E bús időköz legyen óceán két

part közt, ahová folyton kiszalad

két szerető s a másik visszatértét

látva mindegyik egyre boldogabb.

Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,

háromszor oly szép utána a nyár.

 

Shakespeare 56. szonettje

 

 

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS

There be none of Beauty's daughters

 

A Szépség lányai közt nincs

gyönyörűbb ma nekem;

hangod úgy elbüvöl, mint

szerenád a vizen:

dalok komoly varázsa

terűl az óceánra,

ragyogva vár a hullám,

a szél megáll az utján:

 

s fény-láncát húzva elring

a hold a mély felett,

amely úgy szendereg, mint

egy álmodó gyerek:

így hajlik önfeledten

feléd a szomju szellem,

csöndes, nagy odaadásban,

mint vágyó tenger a nyárban.

 

Byron

 

 

HOGY LESZ EGYKOR VERSEMNEK HITELE

Who will believe my verse in time to come

 

Hogy lesz egykor versemnek hitele,

zsúfolja bár nagy érdemeidet?

Pedig, Ég látja, csak sírod jele:

félig se tárva rejti életed.

Hogyha le tudnám írni szép szemed

s volna bájad zengeni friss zeném:

hazugság, mondanák az emberek,

földi arcot nem fest ily égi fény.

Nevetnék sárgúlt papirom: fecseg

a pletykás öreg, sok szó, semmi tény;

s a valóság költői őrület

és dagály lenne, ódon költemény.

De maradnál meg valami utódban,

kettőzve élnél: benne s a dalomban.

 

Shakespeare 17. szonettje

 

 

MONDJAM: TÁRSAD

Shall I compare thee to a summer's day

 

Mondjam: társad, másod a nyári nap?

Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,

hisz a május méz-bimbaira vad

szél csap, s túlrövid a nyár bérlete;

az ég szeme néha gyujtva ragyog

s arany arca máskor túlfátyolos;

s mind válik a széptől a szép, ahogy

rútítja rendre vagy vakon a rossz.

De a te örök nyarad nem fakúl

s nem veszíti szépséged birtokát;

ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:

örök dalokban nőssz időkön át.

Míg él ember szeme s lélegzete,

mindaddig él versem, s élsz benne te.

 

Shakespeare 18. szonettje

 

 

FALÁNK IDŐ, NYŰDD

Devouring Time blunt thou the lion's paws

 

Falánk Idő, nyűdd az oroszlán körmét,

s falasd a földdel édes fiait,

törd vad tigris-állkapcsok foga tőrét,

s ős főnix vére igya lángjaid;

s legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,

s tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a

nagy világgal s tűnő ékeivel, csak

egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:

ne szántsák kedvesem szép homlokát

óráid, s ódon pennád rajzai;

suhanj fölötte érintetlen át:

szépségminta, mai s mindenkori!

De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,

örökifjan él kedvesem e dalban.

 

Shakespeare 19. szonettje

 

 

AHOGY ITT JÁR-KÉL

She Walks in Beauty

 

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szűr arca, szeme, mosolya:

oly szeliden ragyog felénk,

ahogy a vad nappal soha.

 

Egy sugár még, egy árnyat el, –

s a fele báj nem volna itt,

a varázs, mely arcán tüzel

s belengi holló-fürtjeit

a drága fej körűl, amely

égi eszmékről álmodik.

 

S mi ajkán s homlokán lebeg,

az a pír, az az eleven,

s az a derű a szeretet

munkáját zengi édesen:

földi jóságot, és szivet,

melyben tiszta a szerelem.

 

Byron

 

 

GREEN

Green

 

Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el

s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.

Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel

s legyen szép szemeid öröme e csokor.

 

Siettem; elborít még a hajnali harmat,

mely a friss szélben a homlokomra fagyott.

Ha eléd borulok, drága pillanatoknak

álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

 

Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,

még benne zangenek utolsó csókjaid;

engedd, jó vihara hadd csendesűljön így le

s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.

 

Verlaine

 

 

FIATAL SZERELEM

Junge Liebe

 

A szeme kék, a haja gesztenye,

ajkán gúny, mint senkién sohase,

szeszélyes lány; de bármennyire lázad,

szive csupa szerelem és alázat.

 

Már rég előttem ül, álmodozik,

az asztalról himbálja lábait;

most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,

de keze székem támlájára téved.

 

„Szeretlek!" – „Ah, érdekes! csakugyan?"

„Szeretlek!" – „Az öreg dolog, fiam,

s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak…

Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"

 

„Hát jó! Kérlek, álmodtam…" – „Nem igaz!"

„De igaz! S azt álmodtam, hogy te az

utcán sétáltál, édes, fiatal lány,

gyönyörű ruhában, egy férfi karján,

 

s az a férfi…" „Ki volt?" – „Ki? Hát: nem én!"

„Hazudsz!" – „Bizisten, te jöttél felém,

de egészen az ő szemébe vesztél,

én ott álltam, rám se hederitettél."

 

„Anyuka!" – rohan kifelé a lány,

de elkapom még idejekorán,

s ajkaim a bűnért, mit elkövettek,

irgalmatlan csókokkal vezekelnek.

 

Storm

 

 

KISÉRTÉS

Versuchung

 

Mikor ezüst tálban bort locsok az ízes eperre

s megcukrozza a nyár erdei gyermekeit:

óh, hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú

sóvárgás emel a hókarok íve felé!

 

Mörike

 

 

TRÉFA

Scherz

 

Jó korán, hogy üdvözöljem, és hogy

reggelire meghívjon a kedves,

odalopózom az ajtajához,

rányitok, és az én karcsu fácskám

tükre előtt áll és mosdik éppen.

Óh, de szépen csöpög homlokáról,

piros arcán de szép az ezüst víz!

Bontva leng az édes haj! körötte

kendők, ruhák puha lobogása.

Ő pedig hogy fél, s haragszik és tilt!

Hogy rögtön, de rögtön takarodjam!

Csacskó, mondtam, ugyan ne csacsiskodj:

mátkapár vagyunk, a jegyesem vagy!

Tűrj magadnál, s béna leszek és vak,

s fejemet s két szemem világát

betemetem hajad özönébe,

kezemet kötöm a fürteiddel –

„Ki, de rögtön!" Állíts a sarokba,

háttal állok és várok szerényen!

„Hát maradj, de többé pisszenést se!"

S én beálltam némán a sarokba,

mint a gyerek, aki büntetést kap,

mert nem felelt jól az iskolában,

mukkanni se mertem s csak az ajkam

hűtöttem a fallal csókolózva

egy óra, egy teljes óra hosszat;

úgy bizony, úgy éljek. Ha pedig van,

aki kétli némiképp a dolgot

(igazán nem haragszom meg érte),

hát forduljon magához a lányhoz;

az – még kedvesebbet fog hazudni.

 

Mörike

 

 

A DRÁGA CSALÁD

Als ich auf der Reise

 

Volt kedvesemékkel az útam

s a perc hogy összehozott,

Kis Pötty meg a néni s a bácsi

nagyon melegen fogadott.

 

Hogylétemet tudakolták,

sőt azt mondták, szaporán,

hogy egészen a régi vagyok, csak

az arcom halovány.

 

Én hölgyeket emlegettem,

meg néhány únt alakot:

Ki hogy van? És a kutyust, mely

oly halkan ugatott.

 

S kérdeztem az új menyecskét,

mintegy véletlenűl,

és örvendezve közölték,

hogy nemsokára szűl.

 

Bűbájosan gratuláltam,

bár ajkam remegett,

úgy küldtem neki szívből

fakadó üdvözletemet.

 

Kis Pötty itt közbeszólt, hogy

kutyust, a halk ebet

rég a Rajnába ölték,

mert megnőtt s megveszett.

 

Kis Pötty egészen a Drága,

pláne, mikor nevet:

szeme – akár az a kettő,

amely úgy tönkretett.

 

Heine

 

 

KOMÉDIA HÁROM CSÓKBAN

Comédie en trois baisers

 

A fotelben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

egész közel a szemüket.

 

Félmeztelen helyezkedett el

s összekulcsolta a kezét.

Kis lába fázós élvezettel

nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

 

Néztem, hogy röpdös a hajában

egy kis sárga sugár vidám

pillangóként s a mosolyában

s a keblén: légy a rózsafán.

 

Megcsókoltam finom bokáit,

Ő fölényesen kacagott;

hangja úgy trillázott, sokáig,

mint eltört üvegdarabok.

 

A kis láb ijedten huzódott

az ing alá: „No, ne bomolj!"

Ha megbocsátotta a csókot,

a gúnykacaj se volt komoly.

 

Szeme hogy dobogott szegényke,

amikor lezárta a szám!

Ő kényeskedve húzta félre

a fejét: „Ez sok, igazán!

 

Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…"

De csók következett megint

s ő nem bírt többé haragudni

s nevetett, most már szív szerint…

 

Fotelemben ült, neglizsében,

s az ablakhoz kaján fejek,

nagy fák dugdosták indiszkréten

közelre sóvár szemüket.

 

Rimbaud

 

 

MENTS ISTEN, KI RABODDÁ TETT

That god forbid, that made me first your slave

 

Ments isten, ki raboddá tett, hogy én

gyönyöreid ellenőre legyek,

vagy csak féke óráiknak: szegény

vazallus, tisztelem önkényedet!

Óh, (azt lesve csak, hogy ints) hadd viseljem

szabadságod börtönös távolát;

mindent tűr kínhoz idomult türelmem:

sérelmeimért nem ér semmi vád.

Légy, ahogy tetszik; pátensed szilárd

joga, hogy te oszd be napjaidat;

tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,

hogy, magadnak ártva, fölmentsd magad.

Nekem várnom kell, bár pokol kinoz,

s nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

 

Shakespeare 58. szonettje

 

 

FÖL S LE JÁRUNK

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter

 

Föl s le járunk sugarak özönében

a bükksornak csaknem a kapujáig

s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten

a mandulafa másodszor virágzik.

 

Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?

Idegen hangtól szív itt sose retten.

Álmodó karunk összekulcsolódik.

Felüdülünk a tündöklő szinekben.

 

Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint

szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,

s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint

az érett gyümölcs halkan földre koppan.

 

Stefan George

 

 

KAGYLÓK

Les coquillaages

 

A barlangba, mely ránk hajolt,

kagylók tapadtak, s mindegyiknek

különös sajátsága volt.

 

Egyik piros: bíbora lüktet,

mint a lelkünk, vagy mint a vér,

mely egymás karjába röpített,

 

a másik bágyadt és fehér:

mint te, mikor már hűl a lázad

s dühös vagy gúnyos szememért;

 

ez szép füled utánzatának

lett volna jó; az pedig ott

rózsás, kövérkés nyakad, állad;

 

s volt egy, s az zavarba hozott.

 

Verlaine

 

 

MESSZE INNEN

Bien loin d'ici

 

E kis szoba igazi éden,

benne a lány, gazdag diszében,

nyugodtan s mindig csókrakészen

 

keblével játszik, s mialatt

párnákba süpped, álmatag

hallgatja a szökőkutat:

 

ez a Dorothea szobája.

– Messze a szél s a víz dalol

és zokogásán ring a drága

elkényeztetett gyermek álma.

 

Finom bőrén, melyet komoly

müvészet ápol, enyhe pára,

olaj s benzoé bujdokol.

– Asztalán egy ájúlt csokor.

 

Baudelaire

 

 

EGY FIATAL GRÚZ NŐHÖZ

 

Ne sírj miatta, gyermekem,

kár könnyed pazarolni rája!

Tréfa volt az a szerelem,

unalomból sarjadt a vágya.

Van Grúziának ifja sok,

a hűtlen nem pótolhatatlan,

nagy szemük csillagként ragyog

s gyönyör lángol a csókjaikban!

 

Északról jött ide, a mi

szép csöndes völgyeinkbe… Kellett,

harci babér kellett neki –

nyújthatta azt a te szerelmed?

Adott szót, hitvány aranyat,

és örökké szeret, igérte –

Csókjaidat becsülte csak,

de könnyed nem hat a szivére!

 

Lermontov

 

 

ELUTAZÁS

Abreise

 

Kész a kocsi, menne már, utolsót

fúj a postakürt. Hol az az ember,

a negyedik? Hívjátok, siessen,

ha nem akar végképp lemaradni!

– Időközben könnyü nyári zápor

szakad alá; egy-kettőre vége;

épp hogy elveri az áthevűlt port;

de ez a kis enyhülés is áldás.

Hűvös jószag tölti be a tágas

piacteret és köröskörűl mind

kitárul a sok virágos ablak.

Végre szalad a fiatalember.

Beszállni! – S a kocsi tovagördűl.

De nini, ott, ahol állt, a nedves

kövezeten, a posta előtt, egy

tiszta, száraz folt maradt utána,

hosszú széles, még a négy kerék is

látszik, és hogy a lovak hol álltak.

Ott meg, abban a szép kicsi házban,

ahol oly sokáig volt az ifjú,

egy szép lány áll az ablak mögött és

nézi a por fénylő négyszögét és

kendőt nyomkod a szemére és sír.

Komolyan úgy fáj a szíve? Hogyne!

De a bánat nem tart túlsokáig:

hamar szárad, tudjuk, a leányszem,

s még mielőtt fehér lesz a napban

a piactér, újra felcsilingel

a kis vadóc vidám kacagása!

 

Mörike

 

 

ÚTRAHÍVÁS

L'invitation au voyage

 

Lánykám, gyönyöröm,

az lesz csak öröm;

a hajónk ha a messze habon száll!

A halál meg a szív

odahúz, odahív

s a világ ott mintha te volnál!

Nedves ragyogás

a nap, s e varázs

bús lelkemet ugy telezsongja,

mint könnyein át

álnok sugarát

a szemembe szemed ha ragyogja.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Sok drága butort

minekünk csiszolt

az idő simafényü zománca;

száz ritka virág

szálló zamatát

elegyíti szobánkban az ámbra;

dús mennyezetek,

mély tükrök, egek,

Kelet ezer isteni szinben:

édes hazai

nyelvén valami

titokba avat bele minden.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Nézd, mennyi hajó

pihen ott! Lobogó

kalandvágy bennük a lélek!

Mi kellene? Nincs

oly távoli kincs,

mit elő nem teremtene néked!

Hűs alkonyi csönd:

tűzglória önt

városra, mezőkre csodás színt

és permetező

langy álma besző,

skarlát, arany és üde jácint.

 

A világ ott csupa rend,

szépség, gyönyör, pompa, csend.

 

Baudelaire

 

VILLIK RAJZANAK KÖRÜL

Whoever hath her wish, thou hast thy will

 

Villik rajzanak körül, száz lidérc,

villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.

Ha túlnagy is az ostrom, mért itélsz

száműzetésre, ha körödbe vágyom?

Szived villikkel áldott, s villogó

seregükből kizárod ezt a villit,

az én vágyamat? Fényed csillogó

rajukból rám virágként sose nyílik?

A tenger, csupa víz, beveszi drága

kincseihez a harmatot s esőt:

fogadj be, villik, tündérek világa,

fogadd be a megkésve érkezőt!

Kedveseidet kínozni nem illik:

fogd mindet egybe, átölelve Willyd.

 

Shakespeare 135. szonettje

 

 

HA SOK-SOK VILLID, VÁGY, ÁLOM, SZESZÉLY

If thy soul check thee that I come so near

 

Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,

szid miattam, mondd: én is az vagyok,

s villi – tudják –- szivedben joggal él:

védd bennem a szabad akaratod.

E bűvös játék kéjünk leple; óh,

mily boldog áldás, mily tündéri kegy:

ha már a villik száma millió,

a millió közt eltűnik az egy.

S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt

perdűlni az ész: búvok; de tekints

szivedbe, ott rejtőzöm; s néha nyilt

szinen az gyönyör, a titok, a kincs.

Nevem szeresd csak, és e szerelem

engem szeret, hisz Willy a nevem.

 

Shakespeare 136. szonettje

 

 

A KEDVES KÖZELLÉTE

Nähe des Geliebten

 

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

 

Téged látlak, ha szél porozza távol

az útakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

 

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben ha néma csönd borúl rám,

téged köszönt.

 

Lelkünk egymástól bármi messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Óh, jössz-e már!

 

Goethe

 

 

ESTE

Am Abend

 

Merűlj le, szép Nap! lelkünk alig figyelt

reád, hiszen nem értenek, égi láng:

rab fáradalmaik fölött te

csöndesen és szabadon suhansz el.

 

Nekem vidám a kelted, a nyugtod, óh

szent fény! szemem jól látja varázsodat,

mert néma égi hódolatra

orvosom, a szerelem tanított.

 

Hogy ittam, mennyek hirnöke, hangodat,

óh Diotíma! kedvesem! és e szem

mily hálásan s ragyogva nézett

rólad a dél aranyába! Rögtön

 

élőbben zúgtak a vizek, a sötét

föld sok virága csókosan üdvözölt

s ezüstfelhők mögül mosolygva

áldva hajolt le ránk az éter.

 

Hölderlin

 

 

EZ A CSILLAG A SÖTÉTBEN

Dieser Stern im Dunkeln

 

Ez a csillag a sötétben,

nézd, hogy elbuvik!

Szép hölgy, kövesd a példát,

okosságra tanít:

nézz más férfira, hogyha

megláttál engemet,

igy majd örök titok lesz,

hogy köztünk mi esett.

 

A Kürenbergi

 

 

BŰNÉT TUDNI GYERMEK A SZERELEM

Love is too young to know what conscience is

 

Bűnét tudni gyermek a szerelem,

bár – nem fia a lelkiismeret?

Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem

együtt magad is bűnbe kevered:

hisz példád nyomán csalom nemesebb

részemmel durva testem árulásba;

lelkem azt mondja husomnak: Tied

a győzelem! s az, nevedre, fölállva

s eszét vesztve célba vesz tégedet,

győzelmi dij. Diszeddel kérkedik:

elég neki, hogy rossz rabod lehet,

s tettre te ajzod, s hogy veled bukik.

Igy hát nem lelkiismerethiány,

ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.

 

Shakespeare 151. szonettje

 

 

ESTHAJNALCSILLAG

“Espere, t©j ™rat©j

 

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,

Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl

fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép

Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka

hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,

add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy

lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:

szeretek! és illik pártolnod igaz szeretőket!

 

Bión

 

 

A NAIV FIUK

Les ingénus

 

A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak

csatájában, az út s a szél szerint, bizony

néha a boka is előtünt – óh, nagyon

ritkán! de már ez is öröme volt a napnak.

 

Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld

homályban szúnyogok fulánkja simogatta,

s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,

s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.

 

S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:

karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,

s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,

hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.

 

Verlaine

 

 

A FIATAL ÖZVEGY

La jeune Veuve

 

Férjet elveszteni bármennyire üröm,

vigasznak késziti a hangos jaj az útját:

az Idő szárnyain elszáll a szomorúság,

idővel megjön az öröm.

Érzésben a tavaly s a tegnap

között a különbség igen nagy

özvegyi téren is: a szem száz ámulat,

hogy nem téved-e a személyben:

az a nő elriaszt, ez meg itt csalogat.

Azt hamis vagy igaz kínt tartja szomjan-étlen;

beszéde s hangszine mindig egy-ugyanaz;

szive nyög: nincs módja vigaszra;

nyög, de hazug a bánata,

ahogy majd a mesém mutatja,

vagy inkább az élet maga.

 

Egy szép fiatal nő ura

jobblétre szenderűlt. A feleség az ágynál

jajveszékelt: „Szivem, ne hagyj magamra! Várj, várj:

Lelkem veled repűl, oda, ahol te vagy." –

A férfi ment; egymaga ment el.

A nőnek apja volt, tapasztalt, okos ember:

hagyta, húgjon a könnypatak.

Végűl, vígasznak, ily szavak

hagyták el ajkait: „Lányom, fátyolt a gyászra:

Az elhúnytnak mit ér bájaid sorvadása?

Minthogy van, aki él, tűnjék el a halott.

Nem várok semmi gyors, derűs tényt,

mely a lelkedre hatva tüstént

nászra cseréli bánatod;

de egy idő multán engedd majd, hogy ajánljak

egy szép, ifju s erős férfit, nem sírbaszálltat,

de ujat…" – „Uj férjnek," – felel

a nő, – „énnekem zárda kell!"

Az apa hagyta, hogy csak eméssze a kínját.

S jött egy hónap, így jött, el így szállt

s megjött a második: ekkor már napi cél

a szebb haj, ing, a ruha, séta,

végül már ékszer lesz a néma

gyász, s egyéb cicomát remél;

Ámor és népe visszatér

a galambdúcba, majd megjön a többi szépen,

a játék, a kacaj s a tánc:

éj-nap tart a lubickolás

a Fiatalság fürdejében.

A vonzó sírtól az apa már mit se fél;

de mivel a jövőt sürgetni nem kivánja:

„Hol is van az az ifju férj,

akit igértél?" – szól a lánya.

 

La Fontaine

 

 

HOLDFÉNY

Clair de lune

 

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomoru lenne.

 

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

 

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

 

Verlaine

 

 

IZLETT A TEA…

Sie sassen und tranken am Teetisch

 

Izlett a tea, s vitatárgynak

csemegéjük is, a szerelem.

Az urak vadul esztetizáltak,

a nők finoman, kecsesen.

 

„Plátói legyen!" – követelte

a tanácsos úr, a szikár.

Nejének epe a lelke,

de nyögell, hogy: „Holdsugár!"

 

Kanonok-száj bömböli: „Nem kell

túlvadnak lennie,

másképp belerokkan az ember."

„Hogyhogy?" – bámul Licike.

 

„Szeretni szomoru és szép" –

A hangja remeg belé:

grófnőnk épp nyújtja a csészét

a báró úr felé.

 

Lett volna még a szalonban

egy hely: a tiéd, szivem.

Pedig te tudtad volna,

hogy mi a szerelem!

 

Heine

 

 

CYNTHIA BAIAEBAN

Ecquid te mediis

 

Cynthia, hogy víg Baiaet odahagyva kirándulsz,

sziklás partra, ahol Herkules útja futott,

vagy mikor arrafelé kószálsz, ahol az isteni tenger

százalakú táncát lejti Mizénum alatt:

gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?

őriz-e még a szived, képemet őrzi-e még?

vagy kiszakított már valaki ölelő dalaimból?

Cynthia, elszakitott egy hazug, uj szerelem?

Néma tavon valahol jobb volna ha másfele élnél,

csönd, víz, két evező, vinne a könnyü ladik,

és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben

egymagad úszkálnál a hasadó vizeken,

mint hogy most elegáns strandokon heverészve az aljas

hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.

Őre ha nincs, bizony elbukik egy-kettőre a gyarló

lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!

Hű vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre: – hiába

még árnyéktól is félt az igaz szerető.

Megharagudni tehát tilos és soraim ha ma kissé

megszomorítottak, bűnük: a rémületem.

Óh, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;

nélküled élni? minek? semmi se kellene már!

Te vagy az otthonom, óh, szüleim te, te, Cynthia, csak te

mindenem, életem és minden időm öröme!

Mért nevetek, sírok?  ha barátom kérdi akárki,

azt felelem mindig: „Cynthia… ő az oka!"

Hagy el hát Baiaet mielőbb, hagy, kérlek, a romlást,

sok szerelemnek adott már temetőt az a part!

Pusztúlj el, Baiae, becsület csapdája, kerítő!

Pusztúlj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!

 

Propertius

 

 

EZ SZID: KÁR, HOGY IFJÚ

Some say thy fault is youth, some wantonness

 

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmü vagy!

Az véd: Kecsed a könnyed ifjuság!

De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy:

báj lesz a hiba, ha a te hibád.

Mint trónoló királynő ujjain

hitvány kövek is gyémántként igéznek,

amit szem benned rossznak látna, szín-

igazként igazolhat az itélet.

A bősz farkas hány bárányt csalna meg,

ha bárányként forgathatná szemét,

hány imádó követne tégedet,

ha erőd s pompád mind kifejtenéd!

Nem, nem, ne tedd, mert szivem úgy szeret,

hogy, mint magad, enyém a jóhired.

 

Shakespeare 96. szonettje

 

 

ÚTON A KEDVESHEZ

O brich nicht, Steg, du zitterst sehr

 

Le ne törj, palló, úgy remegsz!

Várj, szörnyű szirt! hogy fenyegetsz!

Ég s föld, egymásba ne szakadjatok,

míg kedvesnél nem vagyok!

 

Uhland

 

 

ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ

Meeting at Night

 

A szürke tenger, a fekete táj;

a hold, mint sárga, görbe kés;

s az álmukból riadó pici

hullámok tüzes gyürüi,

mikor az öbölbe fordulok és

csónakom a parton megáll.

 

Aztán egy mérföld sós homok;

három dűlőn túl a tanya;

ablak, kopogás, gyors sercegés,

kék gyufaláng, mely elenyész,

egy nő halk s boldog sikolya,

s két szív, mely egymáson dobog!

 

Browning

 

 

HAJNALI BUCSUZÁS

Parting at Morning

 

A szirt mögött szétnyílt a tág

tenger, aztán a Nap kigyúlt:

hivta rögtön az arany út,

s engem az emberi világ.

 

Browning

 

 

HŰ LELKEK NÁSZA

Let me not to the marriage of true minds

 

Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer

akadályt! Szerelem a szerelem,

amely hőfokot más hőfok szerint nyer

vagy ár-apályt játszik készségesen?

Óh, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

itéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

sose írtam és szív sose szeretett.

 

Shakespeare 116. szonettje

 

 

A MÁJUSI HOLD

The Young May Moon

 

A májusi hold csupa láng ma, szivem,

lámpást visz a földi bogárka, szivem;

fáradt a világ,

a ligeten át

szökjünk ki a néma határba, szivem!

Ébredj! – csupa fény a nagy ég, gyönyöröm,

csókunk sose volna elég, gyönyöröm,

s ha rövid a nap,

hát legokosabb

meglopni utána az éjt, gyönyöröm!

 

Már alszik a föld megigézve, szivem,

csak a Csillagász les az égre, szivem,

meg én, aki ott

egy ablakot

s egy szebb sugarat veszek észre, szivem.

Jőjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,

a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,

s ha csövébe befog,

hát azt hiszi, hogy

te is ég tüze, csillaga vagy, gyönyöröm!

 

Thomas Moore

 

 

A HOLD A FÁK KÖZT

La lune blanche

 

A hold a fák közt

szikrázva süt;

galy moccan, ág zörg

és mindenütt

hangok remegnek…

 

Óh, hogy szeretlek.

 

A tó sötéten

őrzi hideg

tükrén az ében-

árnyú füzet;

szél jaja rezzen…

 

Álmodj, szerelmem.

 

Maga a kék menny

ereszkedik

a csillagfényben,

mely gyöngyeit

szikrázva szórja…

 

Isteni óra.

 

Verlaine

 

 

SZERELMI DAL

Liebeslied

 

Miképp fogjam a lelkem, hogy sose

érintse a tiédet? Hogy emeljem

át, fölötted, más dolgokhoz? Szeretném

valami sötét zugba rejteni,

dugott, halk helyre, mely, ha mélyeid

zendűlnek, nem zeng együtt teveled.

De minden, ami most kettőnket érint,

egybefog, mint a hegedűvonó,

mely két húrból egy hangot csal elő.

Micsoda szerszám, amin feszülünk?

S micsoda hegedűs tart a kezében?

Óh, édes dal.

 

Rilke

 

 

LEFEKÜDTÉL, KEDVESEM

Liegst du schon in sanfter Ruh

 

Lefeküdtél, kedvesem,

álom ül fekete szemeden,

szép tagjaid fedi jó

tollas ágyban gyönyörű takaró.

 

Erdőn-mezőn csendes éj

és énhozzám senki már nem beszél,

folyók folynak csendesen

és énvelem nem virraszt senki sem.

 

Egyedül én őrködök,

mert tilos, kedves, a küszöböd,

nap és hold és hozzá a nagy ég

nézi, ifju szivemben a vágy hogy ég.

 

Húros hárfám nem dalol

félretettem annyiszor, annyiszor,

félre bizony, annyiszor, de annyiszor,

hogy a húrja már sose, de sose szól.

 

Aludj hát! Jójszakát! Zengj tovább

csalogány, te zengj a völgyön át,

köszöntse őt szivem melege,

szivemből a te szád éneke!

 

Ismeretlen német költő

a XVII. sz.-ból

 

 

KIMERŰLT UTAS, ESEM ÉDES ÁGYBA…

Weary with toil, I haste me to my bed

 

Kimerűlt utas, esem édes ágyba,

minden tagom esdi a pihenőt;

de akkor a fejem kezd utazásba,

s lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;

mert akkor (innen, messziről) mohón

indúl zarándok agyam tefeléd,

oly sötétbe meresztve roskadó

pillámat, amilyen a vakoké:

hacsak lelkem látomása ide

nem hozza, üres szermeimbe, árnyad,

mely, mint a rémteli éj ékszere,

szép s uj diszt ad vén s komor éjszakámnak.

Lásd, így nappal testem, éjjel szivem,

miattad, s miattam, sose pihen.

 

Shakespeare 27. szonettje

 

 

FALUSI RANDEVU

Wha is that at my Bower- Door?

 

Van itt valaki? Ki kopog? –

Én vagyok, mondta Findlay.

Takarodj, senki sem hivott! –

Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz? –

Megsúgom, mondta Findlay.

Valami rosszban sántikálsz. –

Nem rossz az, mondta Findlay.

 

Ha most kinyílna ez a zár –

Csak nyílna, mondta Findlay.

Nem alhatnék el ujra már. –

Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt –

Bár volnék, mondta Findlay.

Itt rostokolnál hajnalig. –

Hát hogyne, mondta Findlay.

 

Ha itt maradsz ma éjszaka –

Maradok, mondta Findlay.

Vigyázz, hogy épen juss haza! –

Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn –

Hadd essék, mondta Findlay.

Mindhalálig titok legyen! –

Titok lesz, mondta Findlay.

 

Burns

 

 

AHOGY ROKKANT APÁNAK ÖRÖM

As a decrepit father takes delight

 

Ahogy rokkant apának öröm ifjú

tettekben sürgő-forgó gyermeke,

úgy vígasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt,

engemet, érdem s hűség kincse, te.

Mert akár szépség, akár születés,

pénz, ész, ez mind, vagy még több, vagy csak egy

a jussod, mint koronás, ősi rész,

én hozzájuk adom szerelememet:

így sors-vert, hitvány s koldus nem vagyok,

mert ez, ha árny is, oly mivoltot ád,

hogy bőségedtől bő tápot kapok

s visszfényével is éltet glóriád.

Azt kívánom, mi üdvöd üdve lesz;

én kívánom; s így üdvöm tízszeres!

 

Shakespeare 37. szonettje

 

 

HOGY FOGYHATNA KI MÚZSÁM TÁRGYA

How can my muse want subject to invent

 

Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya, míg

lélegzel, te, ki méz-tartalmadat

öntöd a versembe, túl istenit,

semhogy felfogja minden buta lap?

Magad műve, ha bennem valami

számontartásra érdemest találsz;

ki morcnak ne volnának rímei,

ha, lobbantó ihlet, te beleszállsz?

Légy a tizedik múzsa, tízszer oly

dús, mint ama költők-zengte kilenc;

s aki hív, annak, ha rólad dalol,

örök kort, örök ütemet jelents.

Ha kell daróc versem e kandi kornak,

fáradjak én, – neked tapsol a holnap.

 

Shakespeare 38. szonettje

 

 

ÉJSZAKAI GONDOLATOK

Nachtgedanken

 

Boldogtalan csillagok, be szánlak

benneteket, gyönyörűn ragyogva

világíttok a küzdő hajósnak

a hálátlan földre-égre: ah, nem

tudtok, sose tudtatok szeretni!

Örök órák viszik szakadatlan

láncotok a mindenségen által.

Mennyit robogtatok már azóta,

hogy a kedves karjaiban én úgy

felejtettem fényetek s az éjfélt!

 

Goethe

 

 

AZ ÁLMATLAN SZERETŐ

The Sleepless Lover

 

Jőjj, álom, álom, ész nyugalma, te,

aki a kínt balzsammal öntözöd,

szegények kincse, rab enyhülete,

igaz bíró kicsiny és nagy között;

állj pajzsként a sok nyílnak ellene,

mit a kétségbeesés rám kilőtt;

légy háborúságaim szünete

s kincsekkel hódolok színed előtt.

Hűs párnám, édes ágyam a tied,

vedd e zajsüket és fényvak szobát,

s e rózsaláncot s e fáradt fejet:

minden tied, s ha még több s szebb csodát

kivánsz: bennem meglátod, hogy ragyog rád

(szebben, mint bárhol): Stellám égi arcát.

 

Sir Philip Sidney

 

 

FORDULJ KELETNEK, DRÁGA FÖLD

Move eastward, happy earth

 

Fordulj keletnek, drága föld,

hagyd a nap narancs alkonyát;

a fény eleget tündökölt,

szent csillag, fordulj most tovább,

mig csak fekete vállaid

fölé nem hág ezüst hugod:

a völgyben mint tükre ragyog

két szem és rajtam őrködik.

Óh, vigy magaddal, szállj, ne késs,

merits uj csillagok elé:

vigy esküvőm reggele és

aztán a boldog éj felé.

 

Tennyson

 

 

NYÁRI ÉJ

Now sleeps the crimson petal, now the white

 

Most alszik a rőt szirom, a fehér;

nem leng a ciprus a palotakertben;

a porfirkutban nem villog aranyhal;

fénybogár virraszt: virrassz te velem.

 

Most szellemként bókol a tejfehér

páva, s szellemként világít ide.

 

Most Danaé a Föld a csillagoknak,

s egész szived elém tárulkozik.

 

Most suhan a meteor, s ragyogó

barázdát von, mint bennem a neved.

 

Most minden mézét becsukja magába

a liliom, s a tó keblébe búvik:

csukódj be te is, édességem, és

bújj a keblembe és tűnj bennem el.

 

Tennyson

 

 

AKÁR ÉN ÍROM FEJFÁDAT

Or I shall live your epitaph to make

 

Akár én írom fejfádat, akár

te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,

emléked innen nem vész soha már,

bár nekem minden ízem elfelejtik.

Neved mostantól örökéletű,

de ha én halok, végleg meghalok;

a sír, mely nekem juthat, egyszerű:

tied emberi szemekben ragyog.

Szerető versem lesz emlékműved:

folyton olvas a jövendő szeme

s jövő nyelvek ismétlik létedet,

ha elhalt már a ma lélegzete:

emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),

ott, hol legjobban él s lehell az élet.

 

Shakespeare 81. szonettje

 

 

BARÁTNŐK A BALKONON

Sur le balcon

 

Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,

egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a

másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,

lágy felhő, testüket puhán körűlrepeste.

 

Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve

néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,

s mélységes gyönyörét lassan szivükbe lopta

nagy szivük szomorú hűsége és az este.

 

Borzongó karral és csipővel összebújva

s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva

a balkonon a két barátnő így merengett.

 

Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,

és szónokolva, mint szinpadi trón, derengett

a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.

 

Verlaine

 

 

HA SZERELMEM ÉRDEK GYERMEKE VOLNA

If my dear love were but the child of state

 

Ha szerelmem érdek gyermeke volna,

apátlaníthatnák, Szerencse korcsát:

Perc kegyére s Perc dühére hajolna,

s gyom vagy virág: más intézné a sorsát.

De őt nem véletlen formálta; se

mosolygó pompa nem rontja, se rab

elégedetlenség szolga-dühe,

ami ma egyre csábítóbb divat:

nem réme politika, az eretnek,

mely rövid óra-távra dolgozik:

áll, maga, ura minden értelemnek,

hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.

Tanum erre az idő sok bolondja,

ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.

 

Shakespeare 124. szonettje

 

 

ÖKÖRNYÁL

Da fliegt, als wir im Felde gehen

 

Nini, ahogy megyünk a réten,

ökörnyál száll az út felett,

fénylő, tündéri selyme szépen

kezemhez köti kezedet.

Mintha egy álom jönne véle,

oly gyönyörű, amit igér.

Óh remélni tudók reménye:

illat sző s elhessent a szél!

 

Uhland

 

 

HADD SÍRJAK!

Lasst mich weinen!

 

Hadd sírjak! éjbeborúlva

a végtelen sivatagban.

Pihen a teve, pihen a hajcsár,

némán számolva virraszt az örmény;

én meg, mellette, a mérföldeket számolom

innen Szulejkáig, sorraveszem ujra

az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat.

 

Hadd sírjak! nem szégyen a sírás.

A síró férfi jó.

Achilles is siratta Briseisét!

Xerxes siratta élő hadait;

kedvencét, kit maga döfött le,

siratta Sándor.

Hadd sírjak! a könny megeleveníti a port.

Már ébred a hajnali szél.

 

Goethe

 

 

LENT, A FŰZKERTEK ALJÁN…

Down by the Salley Gardens

 

Lent, a fűzkertek alján, találtam a kedvesemet;

kis lába a füzesben fehéren lépegetett.

Vegyem úgy a szerelmet, mondta, ahogy a rügyet a fa;

de én, fiatal s bolond szív, azt mondtam: nincs igaza.

 

A folyóparton álltunk, körülöttünk a rét;

támaszkodó vállamra tette fehér kezét.

Vegyem úgy az életet, mint a füvet a parti homok –

De szivem fiatal s bolond volt, és most folyton sirok.

 

Yeats

 

 

GONDBŰVÖLŐ ÁLOM…

Care-charmer Sleep…

 

Gondbűvölő álom, gyász Éj fia,

Halál testvére, komor csend szülötte,

enyhitsd kínom, s vidd el a fényt, hogy a

gond visszatértét lelkem hadd felejtse.

Búnak elég a nap, – hisz összetörte

ifjuságom rossz kalandját a vész;

elég, ha ébren sír a szem, – ne sejtse,

hogy az éj is csak hazug enyhülés.

Oltsd ki a nappalt, mely ábrándozik,

ne mutasd te is, hogy mily zord a holnap,

s ujjal tetőzve szivem kínjait

ne cáfoljon rád a felragyogó nap.

Hadd nyugszom, hiú felhőket ölelve:

ne ébressz soha fényre, gyűlöletre.

 

Samuel Daniel

 

 

FIATAL FELESÉG PANASZA

 

Ha az aranka málnára kuszik,

nem él sokáig, nem fut messzire.

Feleségül katonához a lányt –?

Dobd inkább útszélre, a semmibe!

Elvettél, hogy befonták a hajam;

de alig járt át ágyad melege.

Este együtt, reggel már egyedül:

nem rövid így szivünk története?

Elmégy. Nem messzi, de mégis Ho-jang

nyugtalan határvidékeire.

Még nem is voltam igazán tied,

s lépjek anyád elé, mint a menye?

Ugy neveltek otthon a szüleim,

hogy éj-se-nap ne lásson más szeme.

„Párjával él a kakas, a kutya;

felnőtt lánynak van ura, mestere!"

Oda mentél, hol a halál az úr,

szivem fáj, csaknem meghalok bele.

Elmennék én utánad, esküszöm,

de csak még rosszabbúl járnál vele.

Felejtsd, hogy ifju férj vagy. Igyekezz

hazád szolgálni, légy jó fegyvere!

Katonáskodnánk mi is, félek, a

katonák tüzén sokat hűtene.

Soká varrtam selyemkabátomat,

hisz szegény háznak vagyok gyermeke.

Selyemkabátom mégse hordhatom

s arcom festékét sós könny marja le.

Kinézek: óh, hogy röpköd, párosan

hogy röpköd a sok édes cinege!

Rossz és kegyetlen az emberi sors:

hozzád vágyom, nem felejtlek sose!

 

Tu Fu

 

 

NE VOLNA TESTEM NEHÉZ HÚS

If the dull substance of my flesh were thought

 

Ne volna testem nehéz hús, de szellem,

nem bénítana irígy messzeség,

mert, a teret legyőzve, mérhetetlen

végekről rögtön hozzád szállanék.

Mindegy volna holléted távola

s hogy a föld szélén állok: oly hamar

pattan vizen s szárazon által a

gyors gondolat, s ott van, ahol akar.

Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,

nem ugrom hozzád mérföldeken át,

de, túlsok sár s víz keveréke, csak

sírok, s várom az idő vigaszát;

nehéz könnyet, mást nem adhat e két

lassú elem, közös kínja jelét.

 

Shakespeare 44. szonettje

 

 

KÉT TÁRSUK, TISZTÍTÓ TŰZ S LENGE LÉG

The other two, slight air, and purging fire

 

Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,

veled időzik, akárhol vagyok;

ez gondolatom, abban vágyam ég,

s e két itt-ott-szárny villámként suhog.

Mert ha elment e két gyorsabb elem

hozzád, gyöngéd, szerelmi hirnökűl,

a kettővel négy-gyúrta életem

bánattól nyomva halálba merűl;

míg csak meg nem gyógyítja keverék

életem a megtért két gyors futár;

épp most jönnek vissza, s mondják, de szép,

de viruló vagy, derű és sugár;

örömhír ez; de üdvöm ellobog:

visszaküldöm őket, és búsulok.

 

Shakespeare 45. szonettje

 

 

CSAK NE KÉRDEZD

Anfangs wollt ich fast verzagen

 

Előbb nagyon fájt a lelkem;

sírtam: minden oda van;

aztán mégis elviseltem –

Csak ne kérdezt, hogy: hogyan?!

 

Heine

 

 

GYÖTRELMES ÉJ

O nuit, nuit douloureuse!

 

Óh éj, fájdalmas éj! Hol jársz most, késlekedve,

óh hajnal? Jössz-e már? Messze vagy? Hívlak egyre!

Ah! összevissza csak és tehetetlenűl

hánykódom ágyamon és mégse sikerűl

aludnom, mert ez az álmatlan keserűség

bennem mint nyugtalan s beteggyökerü tűz ég.

Te alszol kedvesem; miattad maradok

ébren, amig csak a hajnal föl nem ragyog;

ha nem küldesz haza, ez a kegyetlen éjjel

gyorsabban telne most, tele szebb szenvedéllyel!

Lelkem, álommadár, röpdös, álmod felett,

s reggel, ha olvasod megkínzott versemet,

látod majd: oly nyugodt voltam-e én ma, mint te.

 

Gyötrő párnáimon felültem most; telítve,

veled telítve zsong fáradt fejem. Lobog

az éjszakai mécs, amíg rád gondolok,

lobog és nézi, hogy csókolva, sírva, kínom

és szerelmem tüzét neked itt hogyan írom.

Te alszol, kedvesem, szép szemed már pihen

s rózsalehelleted balzsama csöndesen

áramlik megnyiló ajkad bíbor közében.

De ha csalódom! Óh jaj, hátha fenn vagy, ébren,

s míg én itt szenvedem végig az éjszakát

álmatlan, keserűn, – más férfi ölel át

s virrasztva boldogan ezer gyönyöre támad

az ő karjai közt a túlgyors éjszakának!

Feledés istene, altass el! Béke szent

istene, Álom, adj nagy álmot, végtelent!

Más a karjai közt! Szégyen! Így megalázhat!

Más férfi! Óh halál! Őrület és gyalázat!

Jaj, buta sors! Miért tették az istenek

a szépség örökös rabjává szememet?

 

Lelkem mért oly szelíd, hogy folyton megsebezhet

játéka e gonosz és gyönyörű szemeknek?

Más lány jobb volna, más, nem ily szép, más, aki

félénk, alázatos, s igyekszik tetszeni

és kedvese után kisírja szeme fényét

és hű, nem sok fiú ostromolja erényét,

s derűs lelke, amely oly hamar lesz vidám,

helyettesíti a szépséget homlokán.

De ő, ki most gyötör, oly tündöklő jelenség,

hogy folyton övezi a hódolat: „Milyen szép!"

Remegő udvara körében isteni

fenségben jár-kel és sóhajom neveti;

csupa dac és szeszély, hirtelen, érthetetlen,

ma kedves és szelíd, holnap elérhetetlen,

s bár varázsa alól pár szív már kijutott,

az udvarlók raja ezzel sehogyse fogy!

Lesik tekintetét, s mint ő magát, imádják,

s nem szeret, akinek nem ő ihleti vágyát.

És aki szereti, annak sorsa mi lett?

Féltékenység, gyanú és éji rémület,

hogy jön majd egy bitang hőse a szerelemnek

s körülhízelgi őt s a lány egyszerre enged!

De mit tehetek én? Mért szidom magamat?

Kellett szeretni, óh hiszen megláttalak!

Kellett, szép gyönyöröm, – s muzsám most énekelve

dalokkal simogat, előtted térdepelve,

forró dalokkal és könnyekkel, és remeg;

óh bár fordítaná szivemhez szivedet!

 

Bálból ha térsz haza, óh ég! a nyoszolyádon

ez a boldog papír mily üdvöt lelne szádon!

Selyembe zárom és talán utána nyúl

szép kezed kegyesen s ő kebledhez simúl!

Megtudom, így lesz-e: Ámor megmondja nékem:

hiszen isten lakik a költő kebelében,

és ha a szived ily nagy jót tesz énvelem,

rögtön értesit egy mámoros sejtelem.

E mámort, kedvesem, add meg, s egyszerre minden

kínom szelidül és megbékűlt ereimben

tejjel-mézzel folyik s lüktet a tiszta vér

s a lelkem azt hiszi, hogy az egekben él.

 

Chénier

 

 

JAJ A SZÍVNEK

Beshrew that heart that makes my heart to groan

 

Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet

hordunk, ketten, s úgy zokog a szivem!

Engem zord kín sujt, de legédesebb

barátom is rabság rabja legyen?

Azért űztél ki magamból, kegyetlen,

hogy másik Énem még több láncba vesd?

Őt, téged s magamat elveszitettem,

háromszoros bú e hármas kereszt.

Zárd szivem érc-kebledbe, de szegény

hadd váltsa ki akkor barátomét;

bárki engem, őt hadd őrizzem én;

így véd zárkám attól, hogy durva légy:

de az leszel; mert ha magadba zársz,

rabod e szív, s mind, kit benne találsz.

 

Shakespeare 133. szonettje

 

 

SZOMBATI SZERELEM

Dhmë leukop£reie

 

Démó, liliomarc, ki ölelheti gyönyörü tested,

míg én csak sírok s kínoz a keserü vágy?

Az a zsidófiu? Nem csoda az se: kihűlhet

szombaton a tűzhely, fűti a szívet Erosz.

 

Meleagrosz

 

 

TÖLTS, ÉS MONDD A NEVÉT

”Egcei kaˆ p£lin e„pš

 

Tölts, és mondd a nevét, hogy Dórika, Héliodóra,

ujra meg ujra, keverd a borba a drága nevet,

s tedd a fejemre a tegnapi rózsafüzért: noha hervad,

emlék tőle, reá: tedd a fejemre szegényt.

Ő is sír, szerelem virága, siratja, hogy elment

Héliodóra: ma már más öleli, – soha én!

 

Meleagrosz

 

 

REMÉNY, MIT REMÉLSZ?

 

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Miért? – Valami megváltoztatott.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.

 

Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a mult, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

 

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

 

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök Szerelemnek.

 

Camões

 

 

TE, VAK BOLOND, SZERELEM

Thou blind fool Love, what dost thou to mine eyes

 

Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:

tudja, mi szép, látja, hol a varázs,

s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?

Ha túlelfogult, megrontott szemek

ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,

csalfaságuk horoggá mért vered

rákötni a szivem itéletét?

Mért tartsa szívem külön partnak azt,

amiről tudja, hogy nyilt köztelek?

S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,

s fessen rút arcra szép becsületet?

Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,

ezért betege most a torzitásnak.

 

Shakespeare 137. szonettje

 

 

MÉG EGY CSÓK…

Ae fond Kiss

 

Még egy csók, – és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szivbőlcsordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek.

Miért sír fel az az égre,

akinek még van reménye?

Nekem csillagfény nem int már:

özön éj és néma kín vár.

 

Rossz rajongás, mégse szidlak,

Nancy győzni, győzni tud csak!

Aki látja, mind imádja,

mindig őt, csak őt kivánja.

Ne lett volna szivünk oly vak,

ne lett volna vágyunk oly vad,

ne jött volna, ne nőtt volna:

szivünk most nem haldokolna.

 

Ég veled, te szép, te legszebb!

Ég veled, te vég, te kezdet!

Béke, vágy, kincs, öröm, érdem,

minden áldás elkisérjen!

 

Még egy csók, – és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szivbőlcsordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek!

 

Burns

 

 

BIZONY, JOBB, HA UTUNK MOST ELSZAKAD

Let me confess that we two must be twain

 

Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,

noha szerelmünk osztatlanul egy:

igy a sok foltot, mely velem marad,

viselem majd magam, tenélküled.

Két szivünk közös vágy, de életünkben

olyan választó bántalom is él,

melytől, bár nem csökkenti örömünk, nem

egy szép órát veszt a szent szendvedély.

Nem illethet ezután a szavam,

mert szégyenem megszégyenítene,

s hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,

mert megromlik neved becsülete:

nem, nem, ne tedd; mert szivem úgy szeret,

hogy mint magad, enyém a jóhired.

 

Shakespeare 36. szonettje

 

 

BÚCSÚ A SZERELEMTŐL

Farewell to Love

 

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;

megtagadlak, már nem vagyok tied;

gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,

hogy ledobhattam bilincseimet.

Egy kézfogás még, – töröld esküinket

s ha találkoznak sorsunk útjai,

ne árulja el se szó, se tekintet,

hogy a volt vágyból maradt valami.

Most, bár szerelmünk már-már alig él,

s ravatalánál zokog a hüség

és utolsót lüktet a szenvedély

s a tisztulás lefogja a szemét,

most még, noha mindnyájan elsiratták,

fel tudnád támasztani, ha akarnád.

 

Michael Drayton

 

 

MEGEGYEZÉS

 

Kapcsolatunkért az erények

szolgái bárhogy marjanak,

és noha az előitélet

elveszi női rangodat,

 

térdem hajlását üres illem

s földi bálvány nem látta még:

mint neked, a harc kellemetlen,

de nyugalmam nem zúzza szét.

 

Világi ragyogásba veszve,

mint te, forgok a bálokon,

de bölccsel s bolonddal csevegve

csak saját szivemben lakom.

 

Minket földi mámor csak úntat,

nekünk az ember mind silány;

de mert nem csapjuk be magunkat,

nem csap be más sem ezután.

 

Amily gyorsan egymásra leltünk,

válásunk is gyors lesz, – ha már

örömtelen volt a szerelmünk,

legalább majd búcsúnk se fáj.

 

Lermontov

 

 

AZ ELTEMETETT SZÍV

Das begrabene Herz

 

Minduntalan eszembe jut

egy régi álom. Fiatal

voltam még, vad és gondtalan.

Anyám sokat szomorkodott.

Egyszer csak jött egy rossz levél.

Hogy mi volt benne, nem tudom, –

anyám a melléhez kapott,

mintha meghalna a szive.

Az éjt álmodtam álmomat:

láttam, amint anyám – finom

kezében kapa – csöndesen

kertünk fenyőihez osont:

egy gödröt ásott s egy szivet

tett bele. És ráhúzta a

földet, és lassan visszajött.

 

Meyer

 

 

SZERELEM ÉS GYŰLÖLET

Odi et amo

 

Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:

így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

 

Catullus

 

 

CATULLUS, BÜSZKE LÉGY!

Miser Catulle

 

Elég, te őrült! Térj eszedre! Mit jajgatsz!

Szegény Catullus, ami veszve, hadd vesszen!

Arany napokkal tündökölt a mult benned,

mikor vidám sétákra drága lánykád vitt,

s emléknek mily szép a sok bolond játék,

amit te kértél és a lány se tiltott meg!

Arany napokkal tündökölt a mult benned.

Minden tilos ma: te a vágyakat tiltsd meg,

ne űzd, ha fut, ne roppanj össze félholtan,

hanem, magad megedzve, büszke légy, vas-szív!

Isten veled! Catullus ime már vas-szív,

nem hajszol és nem koldul már, ha eldobtad:

majd sírsz te, sírsz majd, hogyha senki sem kíván!

Jaj, jaj neked, gyalázatos! be rossz sors vár!

ki fog utánad járni? és ki lát szépnek?

kit fogsz szeretni? ki szeret meg úgy, mint én?

kapsz csókot? ajkat, hogy sebesre csókolhasd?

Légy csak, Catullus, büszke és erős vas-szív!

 

Catullus

 

 

LÁNYHŰSÉG

Nulli se dicit

 

„Senki sem!" – esküdözött – „nem lesz más senki a férjem,

még Jupiter se, ha jő!" – esküdözött a leány.

Esküdözött, de amit nő súg  szeretője fülébe,

szélbe irott betü csak, rajz rohanó vizeken.

 

Catullus

 

 

RABSÁG BETEGE

Huc est mens diducta…

 

Lesbia, gazságod úgy megrontotta a lelkem

s szívem a rabságnak oly igazán betege,

hogy többé sose áld, lennél bár angyal ezentúl

és a szerelme se fogy, bármi piszokba merűlsz.

 

Catullus

 

 

ÓH, NE MONDD SZIVEM HAMISNAK

O never say that I was false of  heart

 

Óh, ne mondd szivem hamisnak, barátom,

bár – távol – hűlni látszott a tüzem!

Olyan könnyű magamtól volna válnom,

mint lelkemtől, mely kebledben pihen:

szerelmem fészkében; megyek, bucsúzom,

s mint az utazó, megint megjövök,

kellő időre, nem változva, s úgy, hogy

foltjaimra magam hozok vizet.

Ne hidd, legyek bár hódolt terepe

minden bűnnek, amely vívja a vért,

ne higgy olyan őrültnek, hogy a te

kincsözönöd eldobom semmiért;

semmi nélküled e nagy egyetem,

Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.

 

Shakespeare 109. szonettje

 

 

PYRRHUS SIKRASZÁLL ANDROMACHÉ GYERMEKÉÉRT

La Gréce en ma faveur est trop inquiétée

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

Hazánk túlságosan aggódik érdekemben.

Azt hittem, fontosabb kérdésre kell felelnem,

Uram; s a név, melyet a követe visel,

lelkem hatalmasabb hírre ajzotta fel.

Ki hitte volna, hogy ilyen vállalkozásra

Agamemnon fiát kell küldeni csatába;

s egy egész nép, amely úgy győzött s annyiszor,

egy gyermek ellen ily gyilkos ármányt kohol?

És ki igényli, hogy feláldozzam? A sorsát

jogosúlt bármiben megszabni Görögország?

S minden görög közűl ura nem én vagyok

a rabnak, akit a végzet nekem adott?

Ugy van, Uram! Mikor Trója füst volt s komor láng

s a győzők véresen elosztották a zsákmányt,

a sors, melynek az ég szólt a szavain át,

nekem adta, nekem, Andromachét s fiát.

Ulysszesz foglyaként lett vége Hekubának;

Kasszandra Argoszba követte az apádat;

nyúlt joguk s rabjaik felé rabló kezem?

Kellett a tetteik gyümölcse énnekem?

Félnek, Hektorral a vár – Trója – ujraépűl;

s fia, mert éltetem, életem veszi végűl.

Oly ész, mely ennyire óvatos, nagy teher;

ily messzi baj, Uram, engem nem érdekel.

Előttem áll a mult, hogy mi volt az a város,

bástyái mily dicsők, falain mennyi hérosz:

Ázsia ura volt! S aztán fordúlt a kép; –

mi lett sorsa, mivé tette Tróját a vég?

S tornyokat látok csak, miket hamu borít el,

sivatag földeket, golyót vérszinü vízzel,

vasban egy gyermeket; s nem tudom hinni, hogy

bosszút lihegjen ily Trója s ily állapot.

Ah! ha Hektor fiát eskünk dönti halálba,

egy teljes éven át miért élt a kis árva?

Priamosz kebelén – mért nem ölték meg ott,

hogy födné hullahegy és üszök és romok?!

Akkor jog volt minden: hasztalanúl remélte

agg és unoka, hogy megvédi gyöngesége;

az éj s a diadal, a nálunk is vadabb,

az ölt bennünk, s a kard nem látta, hova csap.

Túlbőszen törtem a legyőzöttek fejére.

De kegyetlen hirem dühömet is tulélje?

És noha már szivem szánalom szállta meg,

fürdessem egy gyerek vérében kezemet?

Nem, Uram. Egyebütt lessen Graecia prédát;

üldözze egyebütt tűnt Trója maradékát:

én már nem akarok több vért s rémületet,

Epirus megőrzi, mit Trója őrizett.

 

Racine

 

 

ANDROMACHÉ BEJELENTI, HOGY ELFOGADJA PYRRHUS KEZÉT

O ma chére Chéphise!…

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

…… Kephisisem, barátom,

előtted nem veszély, ha lelkemet kitárom.

Balsorsom igazán megmutatta szived;

de úgy véltem, te is jobban látsz engemet.

Ah, hihetted-e, hogy Andromaché szerelme

elárúlja urát, ki létét látja benne;

s hogy, ütve uj sebet sok-sok halottamon,

saját nyugalmamért az övékét zavarom?

Ez a hűség, melyet hamvainak igértem?!

De fiúnk elveszett: kellett, hogy védve védjem,

s Pyrrhus támaszt igér, ha asszonya leszek;

megteszi: nem hiszem, hogy becsap engemet.

Tudom, Pyrrhus milyen. Vad, de őszinte, míg él,

Kephisis, s többet tesz, mint amennyit megígér.

Ma még a görögök gyülölete is üdv:

Hektor fiának uj apád ad a dühük.

Igy, mert áldozatot kiván fiam szerelme,

Pyrrhus mellé állok további életemre:

elfogadom hitét s oltár előtt örök

kapcsot kovácsolok közte s fiam között.

De rögtön azután, hogy önmagamnak ártva

hűtlen életemet kezem végképp lezárja;

így rovom le adóm, én, a halálraszánt,

Pyrrhus, férjem, fiam és önmagam iránt.

Szerelmemnek ez az ártatlan haditerve;

ezt a férjem maga súgta kérdő szivembe.

Hektorom s őseim elé csak én megyek.

Kephisis, te fogod lezárni szememet.

 

Racine

 

 

HERMIONÉ SZAKIT PYRRHUSSZAL

Vous ne m'attendiez pas, Madame; et je vois bien

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

PYRRHUS

Nem vártál, asszonyom; s látom, hogy itt vagyok,

zavarni tudja csak a társalgásotok.

Nem célom a hibám jóvá játszani, holmi

hamis méltányosság ködével fátyolozni:

elég, hogy elitél a saját szivem is,

s lelkem nem védheti, amit maga se hisz.

Trójai nőt viszek oltárhoz. És bevallom,

neki adom, amit neked kellene adnom.

Más most azt mondaná, hogy egykor a frigyünk

Trója előtt apák kötötték, nélkülönk,

s hogy az akaratuk, szivünket meg se kérdve,

érzés nélkül kötött bennünket kéz-a-kézbe;

de én rámondtam az igent, s ez már elég.

Vitték követeim szivem igéretét;

majd szóltam ellenük, sőt akartam is, úgy van.

Majd megjöttél, velük, itt voltál Epirusban;

s noha egy más szem, egy győzelmes ragyogás

már megelőzte azt, ami benned varázs,

nem fogadtam el ezt az uj, bűvös hatalmat:

akartam, makacson, hogy hozzád hű maradjak;

úgy fogadtalak, mint királynőt, s mostanig

hittem: az eskünek majd csak enged a szív.

De a szív győzött; és elég gyászos csapás, hogy

Andromache olyan férjet kap, akit átkoz.

Akaratunk ellen – ő engem, én meg őt –

kötjük egymást örök frigybe az Ég előtt.

Ezek után, Urnőm, szidd, gyalázd árulódat,

akinek fáj, hogy az, de más lenni nem óhajt.

Számomra e harag, amelyet tisztelek,

csak enyhülést igér, éppúgy, mint teneked.

Mondj rá mindent a gaz esküszegőre, tombolj:

félek, míg néma vagy, bár nem a haragodtól;

sorakoztat szivem ezer néma tanut

s ahogy hallgatsz, úgy nő irtózatos szavuk.

 

HERMIONÉ

Örömmel észlelem, uram, cikornyamentes

közlésedben, hogy hű maradtál jellemedhez,

s törni akarva e szentséges kapcsokat,

ahogy illik, gazúl végzed gazságodat.

Süllyedhet, csakugyan, olyan rabszolgaságba

egy hóditó, hogy azt, amit igér, beváltja?

Nem, nem; téged joggal kísért a hitszegés;

s ami ma idehoz, az csak dicsekedés.

Hogyhogy? Bár se parancs, se semmi eskü nem köt,

mint Trója kedvese, megkéretsz egy görög nőt?

Elhagysz, visszaveszel, és megint visszamégy

Heléna lányától a dicső özvegyért?

Rabnőt koronázol, s királylányt? Graeciának

feláldozod Tróját, s amazt Hektor fiának?

Mindezt oly szív teszi, mely úr maga felett,

oly hős, akit nem köt rabszolga becsület.

Hogy nődnek tess, azért kellett tán édes éked,

teljes dísze a gaz s hitszegő érdemének:

jöttél, szemlélni, mily sápadt a homlokom,

s hogy majd az ő keblén kacagj a kínomon.

Ha majd megy, kocsiján, menjek sírva utána?

Uram, ennyi gyönyör mégis sok volna mára;

s bár te sem futsz máshoz kölcsönzött címekért,

csak nem kevesled a fejeden a babért?

Leszúrtad Hektor ősz apját, úgy hogy a látvány

mint gyilkos borzadály futott át a családján;

mialatt keblében mélyre-mártott kardod

egy csöppnyi kortól-jég vér után kutatott:

az égő Tróját vértengerbe meritetted;

s mikor Polyxenát, óh, hős, leteritetted,

iszony fogta el az egész görög hadat:

van, ki ily tettektől bármit is megtagad?

 

PYRRHUS

Asszonyom, jól tudom, rémségeknek de hosszú

sorára vett reá Helénáért a bosszú;

sajnálhatnám a vért, mely anyádért omolt;

de jobbnak gondolom: felejtsük, ami volt.

Hála az Égnek: a te közönyöd irántam

nem mutatja, hogy bűn az üdv, melyet kivántam;

látom, szivem, melyet oly sokszor mart a vád,

nem jól ismerte a tiédet, sem magát.

Sajnálatom hitt csak halálra-sebezettnek;

csalásunk hitéhez hit kell: az, hogy szeretnek!

Te sose kivántál láncodon tartani:

féltem: cserben hagylak, s te tán örűlsz neki.

Kettőnk szive sose dobogott volna eggyütt;

kötelességem vitt, mint téged: azt követtük.

Nem volt rá ok, nem is szerettél sohasem.

 

HERMIONÉ

Én? Soha? Mit tettem, mi mást, te szívtelen?

Minden hercegünknek kosarat adtam érted:

magam kerestelek föl, téged, s messzi néped;

elhagytál, hűtlenűl, s én itt vagyok, igen,

bár minden hívemet lázítja szégyenem.

Megparancsoltam, hogy hallgassák el a sértést;

titokban vártam a hitszegő visszatértét;

reméltem: riad a lelkiismereted

s visszahozod velem-eljegyzett szívedet.

Szerettelek, hűtlent; mi lett volna, ha hű vagy?

S még most is, amikor olyan kegyetlenűl csap

rám a szavad, mely a halált jelenti be,

még most is kétkedem, hogy: nem szeretlek-e?

De ha ez rendelés, ha a nagy Ég haragja,

hogy tessék neked, a dicsfényt más nőnek adja,

jól van, vedd nőűl azt. De tedd meg legalább,

hogy ne tarts itt tovább, mint nászod tanuját.

 

Szavunk nem lesz talán egymással soha többé:

várj egy napot; holnap úr leszel, úr örökké.

Nem felelsz? Nyomorúlt, ezzel is sértegetsz:

az időt számolod, amit rám vesztegetsz!

Repeső szived a trójai nőre vágyik,

alig bírsz várni: bár beszélne már a másik!

Szived hozzá beszél, őt lesi a szemed.

Mehetsz már, menekűlj, hagyd el ezt a helyet:

esküdj hitet neki, ahogy valaha nékem,

mocskold isteneink szentségét földön-égen.

Ők nem felejtenek, s tudják, mert igazak,

ily eskü kötötte hozzám is sorsodat.

Vidd oltáruk elé szivedet s vereségem;

menj, fuss. És ne próbálj még találkozni vélem!

 

Racine

 

 

HERMIONÉ PYRRHUS MEGÖLETÉSÉN TÖPRENG

Oú suis-je? Qu'ai-je fait? Que dois-je faire encore?

 

– Részlet az „Andromaché”-ból –

 

 

Mit tettem? Hol vagyok? Mit tegyek ezután, még?

Mily szenvedély sodor? Agyam vad tűz gyanánt ég.

Futkosom, céltalan járom e palotát.

Bár tudnám, hogy szivem gyűlöl-e, vagy imád?!

Mily ádáz volt szeme, mikor utam kiadta!

Kín? Benne?! Irgalom? Még csak nem is mutatta.

Sajnált, egy percig is? Észleltem zavarát?

Kicsalhattam akár egyetlen sóhaját?

Sírtam: süket maradt; őrjöngésemre: csöndes;

rezzent gyanuja, hogy szemem miatta könnyes?

S még én sajnálom őt? S ami legrémesebb:

szivem, gyáva szivem most is érte remeg?

Vacogtat, tudni, hogy mi tör élete ellen?

S bár bosszút sürgetek, máris kész a kegyelmem?

Nem, csak legyen szilárd a düh itélete:

vesszen! Úgyse miénk többé az élete.

Győz az aljas, neki irtózatom mosoly csak:

azt hiszi, e vihar tüze könnyekbe olvad;

azt hiszi, mert gyönge s bizonytalan vagyok,

balkezem védi, míg ellene tör a jobb.

Ma is régi, szelid szivem szerint itél meg.

Sőt gondolatai most is másutt járnak, henyélnek!

Győz az oltár előtt, s nem is érdekli, hogy

halála-élete talán kockán forog.

Rám bízta: döntsek én? A döntés végzetes lesz.

Van még egy eszközöm: cselekedjék Orestes.

Haljon meg: hogy mi lesz, sejthette, igazán,

hisz akaratom ő kényszerítette rám.

Rám? Hogy? Vagyis az én parancsomra csinálják?

Hermioné vádja mondja ki a halálát?

E herceghez, kinek hőstettein szivem

annyit ábrándozott s oly gyönyörteljesen,

kinek szivét titkos reményem már kivánta,

mielőtt bárki is gondolt e szörnyü nászra,

azért jöttem, annyi földön-tengeren át

hogy én hozzam neki messziről a halált?

Hogy meggyilkoljam? Ah?…

 

Racine

 

 

RACINE, NAPI MUNKÁJA VÉGÉN

La journée de Racine

 

A poéta, Racine, befejezte a napját;

könyököl, álmodik. Sikerült a dala?

A fürgehegyü toll ki-kihagyó zaja

nem sercegteti már a kézirata lapját.

 

Elegáns epigram fulánkjába haragját

öntötte, izgató s fanyar mérgét, agya?

Nem; szivét nemesebb becsvágy ajzotta ma

s szeme már épp a kész jeleneten suhant át.

 

Látása, mely miatt, mert oly éles-finom volt,

némely kritikusa rejtett gazságra gondolt,

nagyon büszke, szelíd, hald s tűnődő, hiszen

 

– óh, kínok! óh, gyönyör! – egész napja során hő

lelkében fájt a szép búcsú, mit hűtelen

Tituszához intéz Berenisz, a királynő.

 

De Régnier

 

 

ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT

O triste, triste était mon âme

 

Óh lelkem, mennyi bánat ért

egy asszonyért, egy asszonyért.

 

Vigaszt, hiába, nem találtam,

pedig szivemmel messzeszálltam,

 

pedig szivem elhagyta őt,

már rég elhagyta azt a nőt.

 

Vigaszt, hiába, nem találtam,

pedig tőle már messze jártam

 

s szivem, túlérzékeny szivem,

igy szólt lelkemhez: – Ugye, nem,

 

nem valóság – bár annak érzed –

bús és dacos száműzetésed?

 

S lelkem felelt: – Mit tudom én,

mily csapda ez, vagy mily remény:

 

mindig mellette, nála, véle,

pedig messze száműzve tőle?!

 

Verlaine

 

 

AZ ÉJ ESŐS, VIHARZÓ…

Die Nacht ist feucht und stürmisch

 

Az éj esős, viharzó,

az ég csillagtalan;

zúgó fák közt az erdőt

járom némán s magam.

 

Fény tűz ki a messzi, magányos

vadászlak ablakán;

csak oda ne most, a világ ott

éppen elég pogány!

 

Bőrfotelében hátra

dől a vak nagymama,

szobormerev és ijesztő,

s nincs egyetlen szava.

 

Fel-alá dühöng az erdész

káromkodó fia,

flintáját vágja a falhoz

s csakúgy zeng gúnykacaja.

 

A szép lány fon; a len omló

könnyétől harmatos;

apjuk kutyája szükölve

simúl a lábaihoz.

 

Heine

 

 

NYOMASZTÓ LÉGKÖR

Drückende Luft

 

Az égbolt mindjobban komorlott;

szinte a szobámba gomolygott

a fakó felhők mély öle.

Kint a nagy kőris súlyosan

forgott-csikorgott, zordonan;

pörögve szállt két levele.

 

Hangosan a fülledt szobán át,

mint szú, mely a sír némaságát

rezzenti, órám ketyegett.

S félve zendült a zongora

a harmadik szobában a

hátam megett.

 

Palanehéz volt már az égbolt;

Ő játszott, s játéka sötét volt,

láttam, hogy Ő.

A szél s a dúlt lomb küszködött,

porszürkén izzott és nyögött

 a levegő.

 

És sápadtabban zengve nyultak

a falon át a könnyes ujjak;

és ő dalolt;

mit mint jegyese, úgy szerettem,

azt dúdolta most összetörten;

éreztem, szíve fuldokolt.

 

A felhő egyre komorabb lett;

a sebzett hang tompább s vadabb lett,

mint kés, éles, mint kés, kopott;

s míg zengett multunk éneke,

két gyermekhang sírt föl vele –

s a villám lecsapott.

 

Dehmel

 

 

HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ…

 

Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:

van éj, legyenek titkai!

Multamban semmit sem találhatsz,

ami szerelmed növeli.

Szeretsz – nos, legyen elég ennyi!

S ha szeretsz, ne kérdezd soha,

ne tudd meg, hogy az életem mily

üres, fekete, ostoba!

Hogy boldogságod meg ne öljem,

nem vallhatom be soha, hogy

nem hiszek már a szerelemben

s szivedre méltatlan vagyok:

s hogy ami szent gyönyörüséget

adott egykor, ma méreg, és

hogy mint éjjel meghitt kiséret,

oly jó nekem a szenvedés.

Tiéd, amit jövőm kigondol,

az üdvösségem is, fogadd;

de ne kérdezz soha a multról:

lelkem kínja enyém marad!

 

Lermontov

 

 

ÓH, HOLD, BE BÚSAN…

With how sad Steps, O Moon…

 

Óh, Hold, be búsan hágod az eget!

be némán, s arcod hogy sápadozik!

Az a gyors ijjász éles nyilait

szórva tán a mennyben is incseleg?

Ha szerelmes szem bírája lehet

a szerelemnek, hát az betegít;

szemedből látom; lankadt bájaid

tükrében saját bánatom remeg.

Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hüség

nálatok csak butaságot jelent?

És mint itt, ott is gőgös, aki szép?

Szerelemért szeretnek odafent

s az igaz szivet mégis megvetik?

A hálátlanság az erény nekik?

 

Sir Philip Sidney

 

 

ÓH, PÖRLEKEDJ A SZERENCSÉVEL ÉRTEM

O for my sake do you with Fortune chide

 

Óh, pörlekedj a Szerencsével értem,

szidd rút tetteim bűnös istenét,

hogy ami lett belőlem s amin éltem,

csak köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.

Nevemet üszök innen lepi be;

innen, hogy jellemem szinte ragad

munkámtól, mint a mázoló keze:

könyörűlj, s kívánd tisztulásomat;

s vad kóromra, jó beteg, iszom újra

az ecetet, és újra, ha kiittam,

és nem lesz epe az epe, se dupla

bünhődés, hogy javulásom javítsam.

Könyörűlj, drága barát: biztosítlak:

könyörületed maga megjavíthat.

 

Shakespeare 111. szonettje

 

 

ŐSZ HALK SZELE

Der Herbstwind rüttelt die Bäume

 

Ősz halk szele rázza a fákat,

az éj nyirkos, hideg.

Szürke köpenyben az árva

erdőben léptetek.

 

A lovast a ló, az álmát

gondolatok viszik,

röpűlve emelnek a házhoz,

hol a kedvesem lakik.

 

Kutyák csaholnak, inas jön,

a gyertyaláng lobog,

sarkantyúm peng, amint a

csigalépcsőn felrohanok.

 

Csupa illat és ragyogás a

meleg szőnyegszoba,

ott vár reám az édes –

röpűlök a karjaiba.

 

Szél rezzenti a tar tölgy

susogó gallyait:

„Bolond lovas, te, mit érnek

bolondos álmaid?"

 

Heine

 

 

EGY NAP MEG EGY ÉJ

At Parting

 

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele

játszani, a szerelem s a szeszély;

ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,

ő muzsikált vele, röpte hozott ide,

mert meg akarta mutatni, mit ér

egy nap meg egy éj.

 

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;

semmi gonosz gyanu ide nem ér,

követne a lába, gyalázna a nyelve, de

a szerelem sürü mirtusza rejt; s vele

lelket a testtel egy üdvbe zenél

egy nap meg egy éj.

 

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,

(hallod? a reggel örök dala kél!)

egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;

menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!

Ennyi a földön az isteni kéj:

egy nap meg egy éj.

 

Swinburne

 

 

FÖRTELMES IDŐ

Das ist ein schlechtes Wetter

 

Förtelmes idő! Viharzik,

eső és hó szakad,

árván lesem ablakomból

a kései árnyakat.

 

Piciny fénypont ragyog fel

és tovaimbolyog:

lámpással anyóka megy ott: már

hazafelé topog.

 

Lisztet, tojást, vajat vett,

s most gyúrni fog, azt hiszem,

hogy nagy lányának édes

süteménye legyen.

 

Az, álmosan hunyorogva,

otthon, fotelében ül;

a drága arcot a fényben

aranyhaj özönli körül.

 

Heine

 

 

ÁLOM, TÉLIRE

Rêvé pour l'hiver

 

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban

utazni jössz velem.

Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban

csókok fészke pihen.

 

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd

megrontva az ablakon át

fintorgó démonok fekete söpredékét

s fekete farkasok hadát.

 

S egyszer csak valami az arcodat kaparja.

Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra

aláiramodó.

 

Hozzám fordulsz: „Keresd!" s a fejedet lehajtod.

S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,

aki – nagy utazó!

 

Rimbaud

 

 

MINT HA ÉTVÁGYÁT FOKOZNI KERES

Like as to make our appetite more keen

 

Mint ha étvágyát fokozni keres

az ember ínycsiklandó ízeket, s még

messzi kórt félve önmaga szerez

bajt, hogy később kerülje a betegség:

örökfriss mézed élvezve fanyar

mártást kevertem étkembe; s a jólét

betege: felcsaptam én is hamar

betegnek, bár semmi bajom se volt még.

Képzelt baj ellen a politikusság

a szerelemben így vitt bajba, s ép test

romlása lett a túlzott óvatosság:

amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.

De megtanultam s áll a lecke: méreg

a gyógyszer is szépséged betegének.

 

Shakespeare 118. szonettje

 

 

FEKETEKÁVÉ

 

Ha éji tivornya után kimerűlten

eléred az otthonodat

s tombolva fölötted a holdtalan űrben

sorsod dühe-gúnyja kacag, –

elő a poros masinát, s a szeszgőz

páráiban, a lila-kék

lángok sziszegő koszorúja felett főzz

magadnak erős feketét.

 

Ha bontod a kedves, a várt boritékot,

de a hír, ami jött, csupa fagy,

és tűnik a nő s vele tűnik a légyott,

ne hidd, hogy az ég leszakad:

hagyd futni a vágyad, a hited a lányban

s bársonyszeme éji ködét

és őrületed fekete viharában

főzz duplaerős feketét.

 

De ha tél szele rázza a lombtalan ágat

s rád támad az esti világ

s szobádba vihogva kisértetek, árnyak

néznek be az ablakon át, –

hessentsd tova szótlan az ifjui álom

hófödte halottseregét

és főzd kis, csorba masinádon,

főzd, lassan a feketéd.

 

Szmirnenszki

 

 

LELKEM, HOGY TE VAGY KORONÁJA

Or whether doth my mind being crowned with you

 

Lelkem, hogy te vagy koronája, tán

királyi mérget, ámítást iszik?

Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán

szerelmedtől rontva bűvészkedik,

mikor szörnyekből s a sok korcs alakból

édes angyal-másaid látja ki

s tökéletes jót varázsol a gazból,

ha fényét érik a lét tárgyai?

Az első áll! Szemem itala ámít

és nagy lelkem királyként hajtja fel:

a szem tudja, ura mily ízre vágyik

s borát ínye szerint készíti el;

s ha az méreg, kisebb a bűne: menti,

hogy szereti s ő maga kezdi inni.

 

Shakespeare 114. szonettje

 

 

A MÉREG

Le poison

 

A bor egy nyomorult lebujnak tüzet és színt,

tündéri zománcot ad,

s rőt-arany gőze oly mesés csarnokokat

képes emelni körénk, mint

az égbolt ködein átizzó alkonyat.

 

Az ópium a lét határán túl kiterjed,

megnyujtja a végtelent,

csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,

és túltelíti a lelket,

oly zord és fekete gyönyöröket teremt.

 

S mindez nem oly erős méreg, mint amit áraszt

szemed, zöldfényü szemed:

két tó, mely tükrösen ringatja lelkemet.

Álmaim vad csapatának

csak az ő keserű örvényük enyhület.

 

Mindez nem oly erős, rettenetes varázs, mint

nyálad, e maró csoda,

a felejtő tudat boldog kábulata,

mely lelkemmel tovább ring

s úgy visz, ájultan, a halál partjaira!

 

Baudelaire

 

 

TAKARODJ

O?da t… moi kenÕj Órkoj

 

Szót se, te esküszegő! Ahogy itt vagy, minden elárul:

züllöttél, csöpög a mirrha a fürteiden,

a karikás szem, a réveteg arc, a tekintet elárul,

még itt lóg fejeden a szalagos koszorú!

Ezt a sörényt vad kéz csak most kócolta előre,

részeg vagy, csupa szesz, járni, megállni se bírsz.

Menj, ringyó! Zene szól, az kell neked: áll a mulatság,

csörög a csörgettyű, téged akar: takarodj!

 

Meleagrosz

 

 

SZIRÉN-KÖNNYEK MILY ITALAIT ITTAM!

What potions have I drunk of Siren tears

 

Szirén-könnyek mily italait ittam,

belül pokolszenny csövek párlatát,

sirva reméltem és remélve sírtam

s kezemből a kész siker is kiszállt!

Mily gonoszúl tévedett a szivem,

mikor azt hitte, hogy üdvözitett!

Ez az őrült láz milyen képtelen

tévutakra csavarta szememet!

Óh balsors haszna! te vagy mesterem:

bajokban edzve egyre jobb a jobb;

s romjaiból ha kél a szerelem,

szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.

Megtérek hát, bukva s elégedetten,

s háromannyit nyerek, mint veszitettem.

 

Shakespeare 119. szonettje

 

 

CHARLOTTE VON STEINHOZ

An Charlotte von Stein

 

Mért adtad e mély tekintetet, mely

úgy sejteti velünk a jövőt,

hogy szerelmünk önfeledt gyönyörrel

sosem állhat édene előtt?

Mért áldottál, Végzet, oly varázzsal,

hogy egymás szivébe láthatunk

s a sok furcsa gomolygáson által

kifürkésztük igaz viszonyunk?

 

Ah, ezerszám él a bamba ember

s a saját szivét sem ismeri,

teng-leng, s ha nem-képzelt gyötrelemmel

sujtja sorsa, nyugtát nem leli;

aztán ujjong, mert a gyors örömnek

váratlan hajnala felragyog.

Csak nekünk, két szegény szeretőnek,

tilos, mitől mások boldogok:

nem érteni egymást és szeretni,

hinni tükörképnek, mely hamis,

uj s uj álomhazákat keresni

s ingani álmodott bajban is.

 

Boldog, akit üres álom éltet!

Boldog, kire sejtés sose hat!

Bennünk, sajnos, minden perc s minden tekintet

sejtelmet igazol s álmokat.

Mondd, mi sors van előtted s előttem?

Mondd, hogy kötött egybe ily nagyon?

Ah, valaha, régleélt időkben

feleségem voltál vagy hugom.

 

Megláttad lényem minden vonását,

tudod, hogy cseng bennem az ideg,

s bár alig van földi szem, mely átlát,

kiolvasott egy tekinteted.

Forró erem mérsékleted itta,

vezettél, hogy ne tévedjek el,

s vihar multán angyal karjaidban

felüdült e zaklatott kebel.

Tündérkönnyü szál kötötte hozzád;

hány nap elringattad, boldog üdv!

Volt-e gyönyör, mint a hálateli órák

mikor ott a lábadnál feküdt:

tudta, szive a szivedre lüktet,

jónak látta szemedben magát,

érzékei sorra felderűltek

és zúgó vérébe béke szállt!

 

S mindebből már csak mint távol emlék

lebeg a szív körűl valami:

örök-változatlan bent a régi egység

s az új helyzet fájdalom neki:

élünk, mintha lelkünk félig élne,

félhomály a tündöklő azúr.

Mégis jó, hogy – bár gyötör – a végzet

minket át már sose gyúr!

 

Goethe

 

 

JOBB ROSSZNAK LENNI

'Tis better to be vile than vile esteemed

 

Jobb rossznak lenni, mint rossz hírünek,

ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,

s ha bűn a kéj, bár nem szivem s szived

szerint, de mert azzá teszi a látszat.

Mért köszöntgeti virgonc véremet

más szeme, a szentségtörő, csaló?

Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek

ösztönre rossz, ami számomra jó?

Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték

bűnömbe nyiluk: magukról itéltek;

én vagyok az egyenes, ők a görbék,

rút tetteim csak rút agyukban élnek.

Vagy az egyetemes rosszat hiszik:

mindenki gaz s gazúl uralkodik?

 

Shakespeare 121. szonettje

 

 

PÁRIZSI FÉRJEK

Fort bien. Est-il au monde une autre ville aussi…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Igaz. De van-e még város, ahol a férj,

mint a miénkben, oly jámbor csordában él?

Nem látni figurát, ahány kell, annyifélét?

s mind hogy tűri a nő idomító szeszélyét?

Ez pénzt gyűjt, mit neje azoknak ad, akik

nagy-buzgón az ura szarvát növelgetik.

Jobban jársz, bár éppúgy gúny ér, ha napi kedves

ajándékokkal tér haza hozzád a hitves:

féltékenység nem is borzolja lelkedet,

hisz – nőd mondja! – mind csak erénydíj; s te hiszed.

Egyik férj mennydörög, de hiába; a másik

engedelmesen a dolgok kezére játszik,

s látva, hogy küszöbén a ficsúr megjelent,

udvariasan ő fog kesztyűt és köpenyt.

Ez, ravasz szuka, a férjnek mű-szerelemben

sok mindent elmesél, csak épp a lényeget nem,

s dicső keblén ura oly békén aluszik,

hogy szánja a lovag – céltérő! – gondjait.

Más nő, mentve, hogy oly sokat költhet magára,

szerencsét emleget és hogy jól ment a játszma;

mit játszottak? – a tök férj nem kérdi soha

és áldja az eget, hogy nyer az asszonya…

Szóval, szatíratárgy van bőven, szinte hemzseg,

s én, néző, mindezen még csak ne is nevessek?

Hülyék…

 

Molière

 

 

OSTOBA FELESÉG ELŐNYE

Épouser une sotte est pour n'être point sot

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Ostobát venni el nem épp ostobaság.

A te oldalbordád csupa rend, csupa jóság;

de rossz jövőt igér az asszonyi okosság,

és jól tudom, nem egy sorstársunk mennyire

ráfizet arra, hogy eszes a hitvese.

Vegyek nyakamba oly dicső vászoncselédet,

akit csak társaság csábít és szalonélet,

ki versben-prózában csak szívről irogat

s folyton márkikat és széplelkeket fogad,

én pedig, mint a hölgy férje, közöttük üljek,

némán, mint árva szent, akire mind fütyűlnek?

Nem, nem; el tőlem, el, ah, fennköltség szelleme;

az irodalmi nő különb, mint kellene.

Az enyém nem fog az eszmék szárnyán lebegni;

nekem ne tudja, hogy a rím és az ütem mi,

s ha verses fejtörőt játszanak majd vele,

kérdezvén, neki épp mit súg az ihlete,

hát: „Krémestorta!" – ezt vágja reá a szentem;

egyszóval, csak legyen rettentő műveletlen:

értsd meg, elég neki, ha varr és kötöget,

ha imádkozni tud és szeret engemet.

 

Molière

 

 

A BAJUSZ MINT FŐHATALOM

Je vous épouse, Agnès; et, cent fois la journée…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Elveszlek, Ágnes; és százszor kéne naponta

e percre gondolnod, s szerencsecsillagodra,

s idézned: mily mélység, ahol éltél, a hely,

s imádod jóságom, mely onnan kiemel,

hogy többé ne úgy élj, mint falusi parasztlány,

de érdemed tiszta, polgárasszonyi rangján

ágyát és csókjait élvezd egy férfinak,

aki eddig minden násztól visszariadt

s akinek szive húsz sziréntől megtagadta

a megtiszteltetést, amelyet neked ad ma.

Mondom, sose volna szabad felejtened

azt a – dicső kapcsunk előtti – keveset,

hogy e tárgy szüntelen fokozza érdemednek

tudatát a polcon, amelyre fölemellek,

s hogy mindig tudd, ki vagy, s úgy élj, hogy sohase

halkúljon bennem e tettem dicsérete.

A házasság, Ágnes, nem tréfával, kacajjal,

sok köteles szigor jár a hitvesi ranggal;

s te bizony nem azért veszed fel, jól tudom,

hogy könnyelmüen élj, vígan és szabadon.

Nektek benne sikert csak a függelem adhat,

mert, tudod, a bajusz kapta a főhatalmat.

Két rész együttese bár a társadalom,

e két rész mégsem áll egyforma rangfokon;

egyik a fenső rész, a másik az alantas,

egyik rendelkezik, másiknak neve: hallgass;

s ahogy engedelmet tisztje vezényszava

iránt tanusít a kiképzett katona,

s mester iránt inas, apa iránt a gyermek,

s ahogy priorának a novicius enged,

mert arra hajtja a hűség és szeretet,

a vágy: tanulni, s a mélységes tisztelet:

parancsolójának, urának s mesterének

még inkább hódol a jó feleség a férjnek.

Mihelyt az a szemét komolyan ráveti,

tekintetét a nő azonnal lesüti,

s csak akkor mer megint ura arcába nézni,

mikor annak szemét megint szelídnek érzi.

Ez az, amiben a mai nő elmarad;

ne kövesd semmiben rontó példájukat,

ne a kacér nőket, a huncutságok alját,

akiknek csínyjeit városszerte dalolják:

hárítsd el a gonosz incselkedéseit,

vagyis a nőcsábászt, amint közeledik.

Gondold meg: felem vagy, tőlem kaptad a bordád,

és hogy így, Ágnes, a becsületem bizom rád,

s hogy ez a becsület könnyen sebezhető

és nem játszhat vele könnyelműen a nő;

és hogy az ördögök fortyogó katlanokban

örökké főzik a rossz nőket a pokolban.

Amit mesélek, nem üres terefere,

vegye be s óvja a szived legbelseje!

Lelked, ha jó uton jár és nem csalafinta,

hófehér liliom marad, gyönyörü, tiszta;

ám, ha elhagyja az erény szűz ösvenyét,

fekete lesz rögtön, koromnál feketébb,

egy nap pedig, jók és igazak borzadálya,

Sátán prédájaként leszállsz az alvilágba,

hogy olthatatlan üst fővő habarcsa légy –

amitől mentsen az irgalmas-szivü ég!

 

Molière

 

 

A SZARV: NEM LEGFŐBB RÉM!

C'est un étrange fait, qu'avec tant de lumières…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Furcsa, hogy bármilyen tisztán ragyogva ég a

szellemed, mindig úgy bokrosít ez a téma;

hogy a legfőbb gyönyört te ebben keresed

s elképzelni se tudsz egyéb becsületet!

A fösvény, gaz, csaló, hitvány, állati jellem

nem oly baj, mint ez a szégyenfolt a szemedben;

és akárhogyan él egyébként valaki,

úriember, mihelyt nincsenek szarvai.

Nézzük a lényeget: nevünk becsületének

lehet ura e vak esély, e lenge mérleg?

S mért piszkolja magát a józan lelkület

egy bántó folt miatt, mely nem tőle ered?

Kérdem: érhet bárkit gyalázat vagy dicséret

aszerint, hogy hogyan választott feleséget?

S lelkünkben rettentő szörnyeteg mért legyen

a női hitszegés miatt ért sérelem?

Aztán azt se felejtsd, hogy a gáláns okosság

szemében kis ügy az egész felszarvazottság;

s mivel a véletlent nem irányíthatod,

önmagában véve közömbös a dolog,

és a baj lényege, gúnyol bár sok gonosz fej,

attól függ, abban áll, hogy te minek fogod fel.

Helyes magatartás itt is csak egy lehet:

mint mindenben, kerűld a szélsőségeket,

ne kövesd azokat a hiú pipogyákat,

kiknek jámbor lelke ilyenkor csak ugy árad,

kik folyton hitvesük udvarlóseregét

emlegetik, hogy ki okos, gazdag, ki szép,

s összebarátkoznak velük, együtt vigadnak

minden murin, amit azok a hölgynek adnak:

elbámul rajtuk a világ és csak nevet,

hogy orrukat oda tolják – szemtelenek!

Az ily viselkedés persze kárhoztatandó;

de nevetséges a másik is, a viharzó.

Ahogy nem bírom a lovagbarátokat,

kritikám a dühös lármára is lecsap,

arra, aki, bután átkozódva-morogva,

az emberek szemét folyton magára vonja,

és szinte, úgy látszik, egyebet sem akar,

csak, hogy megtudják, mind: körötte mi a baj.

E két véglet között van a tisztes középút,

és a rendes ember, ha már kell, hát azon fut,

s ha kitart rajta, nem kell szégyenkeznie,

bármit vétkezik is az asszony ellene.

Szóval: fecsegjenek bárhogy, a szarvas-élet

enyhűlt formája nem legfőbb réme a férjnek;

s mint mondtam, az egész ügyesség annyi csak,

hogy jobbik oldalán nézzük a dolgokat.

 

Molière

 

 

A SZARV ELŐNYE

Vous pensez vous moquer; mais, à ne vous rien feindre…

 

– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –

 

 

Gunyolódsz; csakhogy én, hogy semmit se hazudjak,

száz dolgot is tudok, rosszabbat, iszonyúbbat,

ami jóval különb csapás és gonoszabb,

mint az a baj, amely téged úgy riogat.

Gondolod: ha a sors döntést kérne kegyetlen

két dolog közt, nem az lennék-e szívesebben,

ami oly rém neked, mintsemhogy hitvesem

ama kegyes s morgó nők egyike legyen,

az erénysárkányok és tisztességboszorkák

egyike, kik folyton erkölcsük gyakorolják

és elmaradt vétkük jogaként gőgösen

néznek át rajtunk és a többi emberen

s azt akarják, hogy – mert hűek hozzánk – dicsérjük

s kötelesek legyünk tűrni minden szeszélyük?

Még egyszer, öregem: se több, se kevesebb,

a szarv maga nem más, mint aminek veszed;

bizonyos okokból meg kivánni való is,

és, ahogy mindenben, akad tán benne jó is.

 

Molière

 

 

ELHÚNYT NŐM, A HERCEGNŐ

My Last Duchess

 

FERRARA

Elhúnyt nőm, a hercegnő ez a kép

itt a falon. Szinte él! Csodaszép

darab; valóban: Fra Pandolf keze

jól működött s most itt áll a müve.

Leül és megnézi? Kiemelem,

hogy ,Fra Pandolf', mert aki idegen,

mint ön, megállt e festmény mély tüzét

és az arc lobogását nézni, még

mind hozzám fordult (minthogy mások a

függönyéhez sem nyúlhatnak soha),

s látszott, hogy kérdezné, de nem meri:

mi ez a tűz?; nemcsak ön volt, aki

igy meglepődött. Uram, nem csupán

a férj előtt lobbant fel ez a láng

a szép arcon; Fra Pandolf szavai

is felgyujthatták: ,Egész befödi

urnőm csuklóját a köpeny', s megint,

hogy: ,Ecset nem hozza ki azt a pírt,

mely ladym nyakán elhal.' Mert a hölgy

szive – hogy mondjam? – itta a gyönyört,

mohón itta, szeme bármit talált,

mindennek örűlt, s mindenfele járt.

Minden mindegy volt, uram! Csillagom

a keblén, az esthajnal nyugaton,

almaág, mit egy úri hülye a

kertből felhozott, fehér szamara,

melyen kirándult a városon át, –

minden tetszett neki, vagy legalább

elpirult tőle. Csupa köszönet

volt – jó! de – hogy is? – mintha nevemet,

kilencszázéves nevemet annyiba

vette volna, mint bármit. Ez hiba,

de nem szégyen kifogásolni? Még

ha segített volna is a beszéd

– mely nem kenyerem – kifejteni, hogy:

,Ez vagy az sért, ezt ne tedd, ha tudod;

vagy hogy ez túlzás', – és ha lehetett

volna is leckéztetni, nemcsak egy

percre, mikor megbánta szavait,

– még az is sértett volna; már pedig

sértést nem tűrök. Óh, kétségtelen,

mosolygott rám, uram; de kire nem

mosolygott úgy? Elég. Ment a parancs;

s minden mosoly egybeállt. Épp olyan,

mintha élne. Ne menjünk? Odalenn

már vár a társaság. Ismételem:

az ön grófi urának hirneve

bő zálog, hogy megértésre talál

a hozományigényem nála; bár,

mint kezdetben mondtam, szép gyermeke

az első célom. Nem, önnel megyek,

önnel, uram. Neptunt is nézze meg:

fókát szelidít, ritkaság, azt mondják;

Claus von Insbruckkal öntettem a bronzát.

 

Browning

 

 

HA TÚLÉLED AMA BOLDOG NAPOT

If thou survive my well-contented day

 

Ha túléled ama boldog napot,

melyen a bitang halál leterít,

s véletlenűl még egyszer átfutod

volt híved gyarló és nyers sorait:

gondolj arra, hogy fejlődik a kor,

s tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,

tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly

könnyedén túlszárnyalnak a különbek.

Óh, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Ime,

ha a növő korral nő a barátom,

drágább kincset szűlt volna a szive,

s feszíthetne most rangosabb batáron;

de mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,

azért olvasom, s mást a stílusáért."

 

Shakespeare 32. szonettje

 

 

BOSSZÚSÁG ÉS FÉLTÉKENYSÉG

 

Szemrehányásaid jogosak bár, ne zaklass!

Hidd meg, kettőnk közül te vagy a boldogabb:

belőled rám ma is a sziv villáma csap,

bennem meg bosszuság s féltékenység maradt csak.

Én teremtettelek, bűvös menny, csodaoltár!

Rossz varázsló vagyok, elröppent a hitem;

nézlek és pirulok: csak a te eleven

lelked élettelen bálványszobra vagyok már!

 

Tyutcsev

 

 

EGY NŐ PANASZA

 

Ne mondd, hogy úgy szeret ma is, ahogyan egykor!

S hogy becsűl az a régi szív!

Óh nem! Minden szava mögött harag remeg s forr,

a keze reszket, mégis tőrt szorít.

 

Sebek kínja sajog bennem, fekete méreg,

lángoló könny, fekete düh…

Nem élek: szenvedek; vagy csak általa élek;

de ez az élet – óh, be keserű!

 

Fukaron méri a levegőt is… Kegyetlen

ellenség nem zár így tőlünk napot…

Lélekzem még, de már szinte robban a keblem,

lélekzem még; de élni nem tudok.

 

Tyutcsev

 

 

AZ ÖNZÉS BŰNE SZÁLLTA MEG SZEMEM

Sin of self-love possesseth all mine eye

 

Az önzés bűne szállta meg szemem,

testem-lelkem az járja át meg át

s erre a bűnre gyógyszer nem terem,

ugy a szivembe vette már magát.

Nincs termet és arc ily szép, így beszélek

és nincs hüség igazabb és nagyobb;

saját bírám, én döntöm el, mit érek:

mindenkinél mindenben több vagyok.

De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt

arcomba ráncot vénség sava rág

egész másra tanít az önimádat,

de igy is csak bűn volna s butaság.

Te vagy az Énem, téged magasztallak,

a te tavaszod fest csak fiatalnak.

 

Shakespeare 62. szonettje

 

 

MICSODA NYÁR!

 

Ez nem valóság, ez varázslat:

micsoda nyár! micsoda nyár!

Üdve nem-érdemelt csodáknak:

ennyi boldogság szinte fáj.

 

Félve és gyanakodva nézek,

oly fény hull körém és reám…

Ennyi csábitás nem igézet?

Nem káprázat, nem gúny csupán?

 

Lánymosoly hat igy öregekre,

lányszem s ajk, édes, fiatal:

nem gyujt már, nem lelkesit egy se,

legfeljebb kissé megzavar.

 

Tyutcsev

 

 

HA KEDVED JÖN LENÉZNI

When thou shalt be disposed to set me light

 

Ha kedved jön lenézni, s megvetés

szeme elé hurcolod érdemem,

melletted küzdök, magam ellen, és

vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:

én ismerem legfőbb gyöngéimet

s egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,

hogy foltjaim is téged mentsenek

s engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.

S jó járok e döntéssel, mert feléd

hajlítva teljes, szerelmes szivem,

vállalt gyalázatom kész nyereség:

ha neked haszon, kétszer az nekem.

Ugy szeretlek, ugy csak javadra élek,

hogy minden rosszat elvállalok érted.

 

Shakespeare 88. szonettje

 

 

AZ ÖNKÍNZÓ

L'Héautontimorouménos

 

Megütlek, mint tagló a barmot,

düh s gyűlölet nélkül; ahogy

Mózes a sziklára csapott!

– S hogy pillád kutja hűtse zsarnok

 

Szaharámat, kipréselem

szemedből vizeit a kínnak:

reményvitorlás vágyaim vad

hajója sós könnyeiden

 

nagy és szabad tengerre lendűl,

s zokogásodtól részegen

úgy visszhangzik majd a szivem,

mint dob, mikor rohamra perdűl.

 

Vagy nem torz akkord vagyok-e

az isteni szimfóniában

a Gúny miatt, melynek falánkan

ráz és marcangol a dühe?

 

Az ő mérge bennem a vér! A

hangomban ő rikoltozik!

A kárhozott vagyok, akit

tükrének használ a Magaera!

 

Az arc vagyok és az ököl!

A tőr, s a seb, melybe a tőr csap!

A kerék s a kerékbetört tag

és a hóhér és akit öl:

 

saját vámpírom – a valódi

nagy árvák egyike, kire

örök kacajt mért végzete

s aki már nem tud mosolyogni!

 

Baudelaire

 

 

HA A MERENGÉS ÉDES ÜNNEPÉN

When to the sessions of sweet silent thought

 

Ha a merengés édes ünnepén

együtt ülök a mult árnyaival,

sóhajt bennem a sok vesztett remény

s elmúlok: sír ujra a régi jaj:

és noha nem szoktam, megkönnyezem

egy-egy barátom, kit időtlen éj fed

s felzokog a rég-megölt szerelem

s köddé vált arcok fájnak, messzi képek,

és tünt bánatok uj bánata hasgat

s ahogy kín kínra feltámad megint,

bus számláját sok panaszolt panasznak,

nem először, fizetem ujra mind.

De ha közben eszembe jutsz, barátom,

nincs veszteségem és a gyász csak álom.

 

Shakespeare 30. szonettje

 

 

AZ AZ UNDOK SZIPIRTYÓ

Jene garstige Vettel

 

Az az undok szipirtyó,

az a szajha, kinek

neve: a Világ,

megcsalt,

ahogy a többieket mind.

Ellopta hitem,

aztán a reményt,

de amikor a szerelemre

vetette szemét,

megszöktem előle.

Megmentett kincsemet

örökre biztosítani

megosztottam okosan

Szulejka és Száki között.

Most mindakettő

versengve igyekszik

magasabb kamatot fizetni.

Gazdagabb vagyok, mint valaha:

hiszek megint,

hiszem, hogy szeret a lány!

A fiú meg serlegével

istenné teszi a jelent.

Mit keres itt a remény?

 

Goethe

 

 

A SZENVEDÉLY TRILÓGIÁJA

Trilogie der Leidenschaft

 

1

WERTHERHEZ

An Werther

 

Fölmerészkedsz, sokat-siratta árnyék,

a fényre megint csöndesen,

téged is vonz a virággal vidám rét

s nem félsz találkozni velem.

Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek

harmata veled egy mezőn üdít,

s multán a kényszerű napi tehernek

a távozó fény is együtt vidít;

nekem maradnom kellett, menni néked,

megelőztél – nem sok a veszteséged.

 

Az emberélet nagyszerűt igér:

mily szép a nappal, és mily nagy az éj!

S mi, bár becéznek édeni hatalmak,

alig örvendünk a királyi napnak:

zavaros harcba sodródik az ember

most magával, aztán a környezettel:

senkinek sem juthat igazi társ,

komor kívül a belső ragyogás,

ragyogó arc alól a bú kiüt,

az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.

 

Most mintha látnók! Mint varázserő,

ragad meg bájával egy drága nő:

az ifjú, mint valaha volt, a friss

tavaszba lépve tavasz maga is,

s csodálva kérdi, ki igézte meg?

Körültekint – a világ integet.

Szabad szárnya a messzeségbe vágy,

nem kötik többé falak, paloták;

s mint madárraj ligetbe ha gyűl,

úgy röpdös ő is valaki körül

s az éterből levágyódva keres

egy hű szemet, és annak rabja lesz.

 

De, hamar, s már túlkésőn, látja, hogy

szép röpte lankad, szárnyán a hurok.

A viszontlátás üdv, a bucsu seb,

az új viszontlátás még édesebb

és éveket pótol egy pillanat;

a végső válás mégis megmarad.

 

Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen:

egy szörnyű vég híre a neveden;

megünnepeltük sorsod nyomorát,

s búban-örömben itt éltünk tovább;

aztán bolyongtunk újra, szertelen,

a szenvedélyek útvesztőiben;

s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

elválni végül – elválni halál!

Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

az új válás ne legyen uj halál!

És mert így szenved, félig-érdemelten:

zendítse dalra bús szivét egy isten.

 

2

MARIENBADI ELÉGIA

Elegie

 

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! –

Nem, már nem! Tárúl a menny kapuja

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Ugy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tünt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté. –

A láb siet s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor utra:

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyilt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,

fülledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek –

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképéet, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondúl

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örűl, hogy itt van e világban

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derüs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! – Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körűl rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség;

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész – mondja az írás – s ez annak

testvére annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen s a legnagyobb tudásban

részesül a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, min nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letüntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár igért is olykor az este rosszat,

még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkában épúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak –

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök inség –

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát könny, ömölj, föltarthatatlan –

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs:

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, ujra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vigasszal is hogy igézne

e vad zajlás tünése, érkezése?

 

Hagyjatok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld utjai várnak!

Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbáúl, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak – és tönretesznek.

 

3

MEGBÉKÜLÉS

Aussöhnung

 

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt?

A legszebb is hiába volt a részed!

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;

az érzékekből hogy illan a dús lét!

 

De zene zendűl, angyalszárnyalással,

hangját millió hangba szövi bennünk,

hogy az embert áthassa mély varázzsal,

s örök szépséggel túlgyorsítsa lelkünk:

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

 

És könnyül a szív, és hamar belátja,

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:

a túlgazdag ajándékot a hála

vele szeretné önként viszonozni.

Igy boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

a zene s a szerelem iker üdve!

 

Goethe

 

 

A LILIOM

Ballada

 

Szív dobbanjon, riadjon:

öli urát az asszony;

s ölvén, fáknak alatta,

temeti réti patakba:

sírt ülteti liliommal,

s míg ülteti, sír a komor dal:

„Nőj, nőj, virág, magasra,

mélyen fekszik a gazda:

amily mélyen a gazda,

nőj te olyan magasra!"

 

Csupa vér; lelke szörnyed;

fut a férjgyilkos özvegy,

réten át, át a bozóton,

hegyen-völgyön-hegyen által;

borzongva hull az alkony,

sötét szél jaja szárnyal.

Valahol varju károg;

bagoly huhog: Átok, átok!

 

Fut, le, a csörge érhez,

hol a nagy bükk susog,

az öreg Remetéhez.

Kip-kop, kip-kop! –

 

–”Ki az?" – retesz csikordúl,

ing a Remete lángja.

Felsír a nő bolondúl

s beesik a szobába.

– „Óh, óh!" – a szája kékűl,

kifordúl a szeme;

sápadtan nyögi végűl:

– „Férjem – te – síri – te!…"

 

– „Asszony, az Isten áldjon,

mi üldöz oly kegyetlen

itt, e fekete tájon,

az éji rengetegben?"

 

„Rengetegen, tavon túl

várunk ragyog fehéren.

Kiev ellen elindult

Boleszlóval a férjem.

Én, ifjan, ifjusággal –

küzdöttem, erény a vággyal!

Hűségem oda már… Jaj,

jaj fejemnek, szegénynek:

a megtorló királlyal

a hősök hazatértek!

Óh, ha megtudja, véged!…

 

Itt a kés, itt a vére:

vége már neki, vége!…

Tört lelkem ide roskadt…

Öreg, mint az imádat,

úgy mondd: van-e bocsánat

énnekem, kárhozottnak?

Mennék én, bár pokolba,

hol rám korbács zuhogna;

óh, tiporjon a bűnöm

örök sötétbe: tűröm…!"

 

Szól a Vén: – „ A szived dac;

még bűnöd büntetésén

– nem magán! – keseregsz csak:

asszony, menj haza békén.

Ne félj, sok szép napod lesz!

Titkod örökre titok lesz.

Ugy szól a szent ítélet,

hogy amit rejtve tettél,

nem tudja, csak a férjed,

a férj, kit eltemettél."

 

Kezdett a nő nyugodni.

Ahogy be-, ugy rohant ki.

Fut, haza, rejtve némán,

mi esett az éji sétán.

Kapuban kicsinyei várták.

– „Mama, mama!" – kiáltják,

és ujra: – „Apu hol van?"

– „Meghalt? Ki? Apu?…" – zavartan

néz vissza, lelke roppan:

– „Kint, kint maradt az erdőn,

később, estére, megjön."

 

Várnak a kicsik egyre,

várnak, mindennap este,

várnak egy álló hétig;

azután elfelejtik.

 

De nem felejt az asszony:

dermesztve őrzi a bűne;

nincs mosoly azon az ajkon,

a szívnek nincs derűje!

Pilláin soha álom;

rém üldözi, hogy szive fagyjon;

valaki kopog az ajtón,

valaki jár a szobában:

– „Én, én," – suttogja – „láttok?

Én vagyok, az apátok!"

Elmúlt az éj, az asszonyt

dermesztve őrzi a bűne,

nincs mosoly azon az ajkon,

a szívnek nincs derűje!

 

– „Menj ki a hídra, lányom,

fa döng, s úgy látom innét:

porfelhő száll az úton;

nezd meg: nem jön-e vendég?

Menj ki, a fáknak alája:

nem utas tart-e a várba?"

 

– „Jönnek, jönnek, lobognak,

porfelhő kél alattok,

pejparipák robognak,

vakítanak a kardok.

Ide tart, ide vágtat

két öccse halott apánknak!"

 

„Adj Isten! Az egészség! – ?

Adj Isten, drága szépség!

S a bátyánk, sógorasszony?"

– „Túl minden földi harcon."

– „Mióta?" – „Rég, egy éve,

meghalt, hadak vitéze."

– „Dehogy! Búcsút a búnak:

vége a háborúnak;

bátyánk él, nem esett el:

meglásd saját szemeddel!"

 

Sápadtan, elgyötörve

alél a nő a földre,

kifordúl a szeme;

aztán riadva búvik:

– „Férjem – te síri – te…!?"

De lassan felocsúdik,

s mint aki csak örömtől

ájúl, szemébe könny tör:

– „Hol vagy? Óh, hol a drágám?

Óh, bárcsak még ma látnám!"

 

– „Velünk volt, sógorasszony,

de vágtatott előre,

hogy népével fogadjon

s neked könnyed törölje.

Ma, holnap, biztos itt lesz;

ne zokogj, drága hitves,

csak elvétette útját:

egy nap még és… S ha nem, hát

szétküldünk érte, kedves;

ma, holnap, biztos: itt lesz."

 

Szétküldtek érte. Vártak.

Eltelt a nap, a másnap.

Kedvük fordúlt borúsra.

Sírva készűlnek útra.

 

Elébük áll az asszony:

– „Szavam rokont marasszon;

sáros az út bokáig,

itt az ősz, szél, hideg, inség:

vártatok már sokáig,

várjatok egy kicsit még!"

 

Várnak. Tél lett, havas tél.

Sehol, sehol a testvér.

Várnak; s ha a remény száll,

kérdik: tavaszra jön meg?

De ő sírban pihen már,

s felette virágok nőnek:

amily mélyen a gazda,

úgy nőnek, olyan magasra.

 

Megjött a tavasz, eltünt.

– „Kár tovább várni: menjünk…!"

De húz a házhoz a vendég:

az asszony fiatal, szép!

Folyton menni akarnak,

de mindig csak maradnak.

Nyár lett, a vér melegszik.

Bátyjukat elfelejtik.

 

Húz a házhoz a vendég:

az asszony fiatal, szép!

S vendége mint neki kettő,

kettőnek öröme lett ő:

ő lett reményük, az özvegy,

féltett reménye szivöknek:

nem élhet nélküle egy se,

de kettő véle sehogyse.

Mentek hát elibe ketten,

egyforma szerelemben.

 

– „Hallgass meg, sógorasszony,

kérésünk el ne riasszon.

Most már hiába várjuk,

bátyánkat sose látjuk.

Te még oly fiatal vagy,

nem kell, hogy sírba hervadj:

véreiből uradnak

válassz férjet magadnak!"

 

Ezt mondták. S a haragra

gyulladt szivek dobognak.

Az erre néz, ez arra;

ez is, az is morog csak.

Két száj ajkát harapja,

két kéz kardot szorongat.

 

Az asszony szíve retten.

Nem tudja, mit feleljen.

Időt kér, hogy tünődjön.

S már szalad, át az erdőn.

Fut le, a csörge érhez,

hol a vén bükk susog,

az öreg Remetéhez.

Kip-kop, kip-kop!

S hogy túl van a beszéden,

kérdi: mitévő légyen?

 

– „Óh, békét hogy teremtsek?

Két szív egyért vetekszik.

Nekem mindkettő tetszik.

Ki veszít el, ki nyer meg?

Két árva gyermekem van,

birtokom, ősi falvam;

birtokra pusztulás vár,

ha nem lesz férj a háznál.

De, ah, rajtam az átok,

uj üdvöt nem találok,

Ég büntet, éji rémek,

vad látomás, kisértet:

ha tört pillám lecsuklik,

klip-klap, kilincsem ugrik:

ébredek, s a halott jön,

hallom, a szíve hogy döng.

A halott! Látom, érzem!

Kés vérzik a kezében,

torkából szikraeső száll;

ágyból kihúzva szurkál.

Ah, vacogok, elég volt!

Házamra dől az égbolt.

Üdvöt én nem találok.

Férj? Nekem? Átok, átok!"

 

Szól az Öreg: – „Szived fáj;

a bűnért büntetés jár;

de jó töredelemre

hajlik az Úr kegyelme.

Tudom, mi az itélet,

öröm a titka néked:

egy éve halt a férjed,

felköltöm még ma, ha kéred."

 

– „Fel? Őt?, Atyám? Hogy? Őt? Te –?

Késő, ne riogass!

Nem, nem! Köztünk örökre

az az iszonyu vas!

Iszonyú volt a büntett,

vállalom, ami büntet,

csak látomást ne többet!

Lemondok vagyonomról,

fogadjon be kolostor,

vad erdő, zord havas…

Atyám, nem keltsd fel őt, ne!

Késő, ne riogass!

Köztünk marad örökre

az az iszonyu vas!"

 

Sóhajt az Öreg mélyen,

könnyet morzsol szemében,

az arcát eltakarja,

reszket a keze, ajka:

– „Menj férjhez, visz a kedved,

a vámpírtól ne rettegj!

A halottak nem élnek,

erős vár az öröklét;

nem jön vissza a férjed,

csak ha te magad kérnéd."

 

– „De békét hogy teremtsek?

Ki veszít el? Ki nyer meg?"

– „Lányom, ne töprengj rajta,

bízd Istenre s a sorsra.

A hajnal harmatában

szedjenek a határban

koszorúba virágot

s tegyenek jelt reájok,

hogy majd, ha választottál,

tudhasd, kihez hajoltál.

Oltári koszorúra,

bízzák sorsuk az Úrra:

amelyikét kezeddel,

annak nevét veszed fel."

 

Örvend a nő erősen,

várja gyors lakodalmát;

nem féli már halottját,

mert úgy döntött szivében,

hogy bármi gyötri-nyomja,

azt hívni sose fogja!

Kezdvén hát megnyugodni,

ahogy be-, ugy rohant ki;

fut haza, meg nem állván,

s a titkát rejtve némán.

Fut, át a réten, az erdőn,

s fut, és megáll a lejtőn,

s áll és figyel és szive töpreng:

valaki kergeti, véli,

folyton suttogva néki;

bár körötte süket csend:

„Én – itt – a férjed – itt…!"

 

S áll és figyel és szive töpreng,

figyel, s pattan, menekűl már,

haja borzad, haja repűl már;

fél hátranézni, körötte

visszhang ismétli nyögve

valaki szavait:

„Én – itt – a férjed – itt…!"

 

De jön már a vasárnap,

eljött napja a násznak.

A hajnal alig ébred,

két ifju tart a rétnek.

Lányok közt halad előre

a nő az esküvőre;

oltárról koszorúját,

az elsőt, veszi szépen,

és körűlhordja, lássák:

– „Liliom, benne, fényes!

Kié ez? Melyiké ez?

Ki lesz, ah, ki a férjem?"

 

Boldogan lép ki az

idősebb fiu; arca

lángol, csattan a tapsa:

– „Az én virágom az!

Szalag a liliomban,

koszorúm közepén,

itt a jel, ide fontam!

Enyém, enyém, enyém!"

 

– „Nem úgy!" – kiált a másik –

„jőjjetek ki a vízig,

megmutatom, hol téptem

virágomat a réten:

sírról, fáknak alatta,

ott szedtem, a patakban,

síron, sír peremén.

Enyém, enyém, enyém!"

 

Tusázva kiabálják

igazuk a vad ifjak,

kard-ki-kard, összecsapnak:

ez a végső remény;

koszorúik dobálják:

– „Enyém, enyém, enyém!"

 

De templomkapu nyilallik,

szél zúg, gyertya kialszik;

árny lép be, hófehérben;

rémlik: nem ismeretlen;

megáll: szivek remegnek

láttán a ferde szemnek.

S szava kél síri hangnak:

– „Az enyém! S te is az vagy!

Adj össze, pap! Síromról

tépték virágaik!

Rossz nő, félj a pokoltól:

férjed, én vagyok itt!

Rossz öcséim, jaj nektek!

Síromon verekedtek?

Elég a harc, a rém!

Bátyátok szól, s a férj:

ti – s a virág – enyém;

s most el mind, vár az éj!"

 

S rendűlt a templom alapja;

kő s vas törik, lazúl;

szakad a boltozat s a

templom a mélybe hull.

Föld hull rá, s réti gyom nő,

a helyén liliom nő,

s úgy nő, olyan magasra,

ahogy ura fekszik alatta.

 

Mickiewicz

 

 

ÜLJ MELLÉM S NYÚJTSD KEZED

Mets ta chaise près de la mienne…

 

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha

felé, hogy mig lángja gyürűz,

lássam finom ujjaidon

hogy lobog át a

régi tűz.

Nézd, nézd, a láng! Ne vedd,

ne vedd le róla a szemed,

mely fénytől soha meg se rebben:

tekinteted még nyiltabb, szebb varázs,

mikor a meg-megvillanó parázs

lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

 

Óh, örömünk mily szép és ifju még,

ha üt az óra és zendít arany zenét

s én hozzád simulok és lassan simogatlak

és a láz lassan kivirágzik,

s mert egyikünk se tudja hűteni,

jó csókomat biztosan vezeti

kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

 

Szeretlek, csábitó, fénylő gyönyörüségem,

hivogató husod édes szédületében,

amely körűlfog és örömébe fogad már!

Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem

és hívó kebled is, ahol fáradt fejem

az őrült perc után, melyet csókodban adtál,

elhelyezkedik a sziveden és pihen.

 

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,

mikor szereteted anyásabban borúl rám

s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,

s amikor, a szilaj vágy tünését kisérve,

már hallom: a nyugodt boldogság közelít,

oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

 

Verhaeren

 

 

KANDALLÓNÁL

 

A tűz húny. Lángját, ingadozva,

mind több árny-gyűrű fogja át.

Kékszárnyú lepke fátyolozza

így a pipacs rőt parazsát.

 

Szemem előtt gyönyörü álmok

sora kél a halk fény alól,

s arcok, fejthetetlen talányok,

néznek a szürke hamuból:

 

régi életem, óriási

menetben, tűnt kéj, néma dac…

Hazudsz, szív! – : hogy tudnád gyalázni

azt, amit oly forrón siratsz?

 

Fet

 

 

TÜKRÖM HIÁBA MONDJA, HOGY ÖREGSZEM

My glass shall not persuade me I am old

 

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,

míg egy vagytok, te meg az ifjuság;

a te ráncaidat kell észrevennem,

hogy belássam: közel már a halál.

Mert ami csak borít téged, a szép,

ékes köntösként fedi szivemet,

mely benned él, mint bennem a tiéd;

hogy lehetnék így nálad öregebb?

Légy hát óvatos, Édes, amilyen

én vagyok, nem magamért, de teérted,

úgy hordva szíved, ahogy dajka sem

félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:

nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

 

Shakespeare 22. szonettje

 

 

JOHN ANDERSON, SZIVEM JOHN

John Anderson, my jo, John

 

John Anderson, szivem John,

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szivem.

 

John Anderson, szivem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt vig napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szivem.

 

Burns

 

 

UTOLSÓ SZONETT

Last Sonnet

 

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –

nem a magas ég magányos tüze,

hogy türelmesen a világ fölött

vigyázzam, mint álmatlan remete,

a mozgó tengert, mely papként szelíden

mossa a föld emberi partjait

vagy nézi a friss havat, melynek ingyen

fehérébe hegy s mocsár öltözik –

nem – én kedvesem érő kebelén

vágynék lenni szilárd s változhatatlan,

hogy annak lágy, lélegző melegén

őrködjem örök-édes izgalomban:

azt szeretném, azt hallani, örökkön,

ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.

 

Keats

 

 

NÉZD, ÉLETEM AZ AZ ÉVSZAK

That time of year thou mayst in me behold

 

Nézd, életem az az évszak, amelyben

pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar

fák ágai reszketnek a hidegben:

dúl kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,

mely alkony után sápad nyugaton

s amelyet lassan, feketén beleng

az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,

mely ifjusága hamván haldokol,

mint ravatalon, amelyen kivégzik:

amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,

hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

 

Shakespeare 73. szonettje

 

 

ÓH, MENNYIRE MEGSZÉPÍTI A SZÉPET

O how much more doth beauty beauteous seem

 

Óh, mennyire megszépíti a szépet

az édes dísz, hogy nemes, igazi!

A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes

illattól, amely körűllebegi.

A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,

mint a fajrózsák párfőmös zománca,

s nyáron, ha a bimbók álarca nyílik,

épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.

De mert kincse csak tünő tarkaság,

csak él, s hervad, nem nézi senki sem,

s magába hal. Más az édes virág:

édes párlatba hal át édesen:

s így illatozik, majd, gyönyörü gyermek,

ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

 

Shakespeare 54. szonettje

 

 

NEM ÍROK MÁR SELYEMLAPOKRA

Nicht mehr auf Seidenblatt

 

Nem írok már selyemlapokra

szimetrikus rímeket;

nem rajzolom körül őket

arany ákombákomokkal;

a mozgó porba simúl a betűm:

befödheti szél, de ereje megmarad

s a föld közepéig

lehat a mélybe.

S jön majd a vándor,

a szerelmes. És ahogy

ideér, valami

megrándul a tagjaiban:

„Itt szeretett előttem a nagy szív!

Mesnun volt, a szelíd?

Ferhád, az erős? Dsemil, az örök?

Vagy ama boldog-boldogtalan ezrek

közül valaki?

Szeretett! Úgy szeretek, ahogy ő:

érzem, ki volt!"

Te pedig, Szulejka,

a puha párnán pihensz,

amit neked hímeztem, készitettem.

Rajtad is átüt valami és felébreszt:

„Ő az, ő hív, Hátem!

Hívlak én is, óh Hátem! Hátem!"

 

Goethe

 

 

LÁBNYOMOK

Stapfen

 

Fiatal voltam. Hazavittelek

az erdőn át a szomszéd házba, mely

vendégűl látott. Enyhe köd szitált,

fejedre húztad a csuklyát s szemed

úgy mosolygott felém bizalmasan.

Az ut nedves volt. Talpaid nyomát

jól kirajzolta az erdei föld,

oldalt, ahogy lépegettél. Utad

részleteit magyaráztad. De most,

mondtad, most egy hosszabb következik.

S tréfáltunk, rejtve okosan a gyors

válás arcát, s elbúcsúztunk, a bérc

alatt, ahol az a sok szilfa áll.

Lassan indultam vissza az uton,

édes szépségeden merengve és

riadozásodon, s jókedvüen

remélve, hogy látlak hamarosan.

Boldogan igy lebzselve, még, az út

szélén, az erdő ázott talaján,

ott láttam talpaid körvonalát:

parányi nyom volt csak és illanó,

de a tiéd; te lépő, útrakész,

lombsötét, karcsú tiszta, drága lány!

A nyomok most szembejöttek velem,

ahogy az ösvény hazafele vitt:

te magad keltél lelki szemeim

elé belőlük. Láttam termeted

és kebled gyöngéd rajzú vonalát.

Jöttél s elmentél, szép álomalak.

A nyomok azután halványodtak és

elmosódtak; erősebben esett.

S egyszerre szomorú lett a szivem:

szinte szemem láttára tüntek el

utolsó közös sétánk jelei.

 

Meyer

 

 

HA MAJD MÁSOK…

When men shall find…

 

Ha majd mások már hervadtnak találnak

s te ülsz, tünődve és szomoruan,

és már hiszel tükröd igaz szavának,

mely azt mondja: mindennek vége van;

bennem akkor is friss lesz a sebed,

húnyt tüzednek bennem marad a hője,

s mert tavaszodban úgy szerettelek,

csak hűségem növeli sorsod ősze.

A világ furcsa csodája leszek,

láng leszek, mely az üszkön is lobog:

s egyszerre megérted a szivemet

s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.

Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,

ha majd fehér tél hull sötét hajadra!

 

Samuel Daniel

 

 

ÖREGEDŐ KEZEM…

Avec mes vieilles mains…

 

Öregedő kezem, mig te itt a sötét

tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve

elsimítom hajad s úgy csókolom ma este

nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

 

Óh, áldott béke e gyönyörű esti csendben!

Szemem visszafelé nézi az éveket

és oly tökéletes egyszerre életed,

hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

 

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,

térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol

édes szived dobog, és az ujjaim épp oly

tiszták és szűziek, mint gondolataim.

 

Verhaeren

 

 

AZ LESZ MAJD SZERELMEM, AMI MA ÉN

Against my love shall be as I am now

 

Az lesz majd szerelmem, ami ma én

irígy idő roncsa, nyűtt szemete,

ha vére szárad, s arcára kemény

ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele

elérte már a Kor meredek éjét,

s mind a báj, amin ma uralkodik,

tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,

tovalopva tavasza kincseit.

Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája

élét csorbítva, hogy valamiképp

szerelmem szép varázsát ki ne vágja

az emlékből, ha már az életét.

Szépségét őrzik e sötét betűk,

s ő megosztja örökzöld életük.

 

Shakespeare 63. szonettje

 

 

SZONETT HELÉNÁHOZ

A Héléne

 

Ha majd öreg leszel és este gyertyafénynél

tűz mellett üldögélsz s az orsót pörgeted,

csodálkozva fogod zümmögni rímemet,

hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.

 

Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél

föl ne figyelne, bár szúnyókál reszketeg:

Ronsard! – hallja a szót s folytatja versemet,

melyet neved örök himnuszaként idéztél.

 

Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki

mirtuszlombok alatt kínjait piheni;

te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik

 

s bánja szerelmemet és hogy megtagadott.

Élj hát, higgy nekem és ne várd a holnapot:

rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!

 

Pierre Ronsard

 

 

ÓH, SZŐKE MOHA-RÓZSA…

O toi, Rose moussue

 

Óh, szőke Moha-rózsa, idd be

énekem méhzöngésként füleidbe.

 

Suhanjon feléd tekintetem, mint az éjszaka,

amely suhan, hogy elaltasson arany csillaga!

 

Hadd bűvöljelek el, fohászom oly halk s oly édes,

– mint a zengő harmat, amit a moha alig érez!

 

Ha szivemet akarod, szórakozni, legyen

vérpiros rózsa a fürtjeiden!

 

Ha sírva fakadok, azt akarom, óh, libuskám,

hogy ujjongásnak halld, amit mond szomorú szám,

 

s mikor testem majd éj s koporsó födi be,

végső könnyed legyen szemed még szebb disze,

 

hogy akik élnek még s szépséged nőni látják,

halálomban örök ifjuságod csodálják!

 

Jammes

 

 

NE HIGGY A SZÓNAK…

Ne crois pas à ce qu'on te dit…

 

Ne higgy a szónak, óh, fiatal lány. Ne hidd a

szerelmet, nincs olyan; csak bolond keresi.

A férfi durva, rút, és félénk bájaidra

előbb-utóbb ráúnnak nyers szükségletei.

 

Mindig csak hazudik. Odadob a magánynak,

a konyha s a gyerek gondjait hagyja rád.

S úgy érzed majd, hogy a saját vén ükanyád vagy,

valahányszor lekési este a vacsorát.

 

Ne hidd, hogy létezik szerelem, kicsi lányom:

menj a kertbe, szakad az ég kék zápora,

s a legszebb rózsatő szivében nézd el az

ezüst pókot, amely magában lakik és fon!

 

Jammes

 

 

NEVETNÉL EGY SZEGÉNY ÖRDÖGÖN…

Tu rirais d'un pauvre diable…

 

Nevetnél egy szegény ördögön, ha belédszeretne,

de akár kutyája lennél egy férfinak,

aki fütyűl reád s kegyetlen kinevetne.

Hidd meg, lány, jobb neked az a koldús alak,

aki csupa jóság irántad s türelem.

Aztán ki mondja, hogy ne tudnád ráfonni lágyan

vékony karjaidat a nyakára, csöndesen,

összekulcsolva két kezedet, mint az imában?

 

Ugyan! Ne várd üstökös poéta-zsenidet;

éppúgy nem létezik, akár a muskétások

vagy disztingvált, szőke, orosz hercegek:

igaz szerelmed a földön úgyse találod!

A szegény ördögöt mégis csak kínozod,

mert egykor, csitrinek, úgy mesélték a régi

jutalomkönyvek ó-történetei, hogy

a szép vőlegény a lányt rögtön megigézi.

 

Nézd az öregeket: fehérek, ráncosak,

s valaha bennük is élt sokféle bolondság;

nagy vénák erezik reszketeg ujjukat,

s nem értik, egymásnak mért adogattak rózsát.

Aztán meg, gondolom, mikor a gólya jő,

jobb ha barátias érzés köt össze végképp:

így több szeretetet kap a gyermek – a nő

sokszor a picinyét ölelve csókolja férjét.

 

Jammes

 

 

TITHONUS BOLDOGSÁGA

Assiduae multis odium peperere querelae

 

Meggyűlöltet a sok panasz, a kifogás, a kesergés,

de aki tűr, gyakran megnyeri a sziveket.

Csukd be szemed, hallgass, mondd, hogy nem látod, amit látsz,

s ne szomorítson, ami rettenetes szomorú.

Uristen, mily sors várt volna, ha arcom ezer ránc

lepné már s hajamon ülne havával a tél!

Lám, az öreg Tithonust hogy tudta szeretni a Hajnal,

sohase várta a vént nélküle a közös ágy!

Hogy hazaért kocsiján, paripáit meg se fürösztve,

áldva becézte szegényt mennyei karjaiban.

Messze, az Indusnál, csókolva öreg szeretőjét,

az fájt csak neki, hogy oly hamar ébred a nap!

Reggel az isteneket vádolta, mikor szekerére

szállt, s csak bosszúsan hozta a Földnek a fényt.

Jobban örült annak hogy a kedvese él, noha hervadt,

mint ahogy az fájt, hogy Memnon, a fia, halott.

Isteni nő, mégsem szégyellt az öreggel aludni:

hogy fürdöttek az ősz fürtök a csókjaiban!

Én teneked hűtlen, nem kellek fiatalon sem,

bár jön az estéd már s görbe anyóka leszel.

Vígaszom annyi csupán, hogy a Szerelem istene sokszor

épp azt gyűlöli meg, akit előbb szeretett.

 

Propertius

 

 

HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT

One Day I Wrote her Name upon the Strand

 

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam ujra minden betüjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve

a lány – megfogni a pillanatot,

hisz magam is igy omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölirom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megujúl.

 

Edmund Spenser

 

 

A VÁNDOR AENGUS ÉNEKE

The Song of Wandering Aengus

 

Fejem tüzelt, kimentem a

nagy mogyoróbokrok alá,

egy vesszőt lehántottam és

szamócát kötöttem reá;

s mikor a fehér lepke szállt

s szikráztak lepke csillagok,

a folyóból bogyós botom

egy ezüst pisztrángot fogott.

 

A földre tettem: de mikor

szítani kezdtem a tüzet,

zizzent mellettem valami

és hallottam a nevemet:

a hal tündérré változott,

hajában friss almavirág,

nevemet mondta s elfutott

a levegő fényein át.

 

Öreg vagyok már, jártam a

sivatagban s a dombokon,

de kifürkészem, hova ment,

s kézenfogom, megcsókolom;

s virágok közt járok, s nekem

termi majd örök ég alatt

szép ezüst almáit a hold,

szép arany almáit a nap.

 

Yeats

 

 

MINT KAVICSOS PART FELÉ A HULLÁM

Like as the waves make towards the pebbled shore

 

Mint kavicsos part felé a hullám,

úgy futnak a halálba perceink

és előde helyére benyomulván

küzdelmes láncban mind előre ring.

Az élő mag fürdik a fényözönben,

nő, megérik, de alig volt dicső,

sanda sötét tör glóriája ellen

s amit adott, megrontja az Idő:

lemarja friss hamvadat, ifjuság,

s ráncokat vés a szépség homlokára,

habzsolja létünk kincsét, legjavát,

s nincs amire le ne csapna kaszája.

De bárhogy dúl is vérengző keze,

dalomban te mindig dacolsz vele.

 

Shakespeare 60. szonettje

 

 

HA BRONZ, KŐ S A FÖLD S A NAGY TENGEREK

Since brass, nor stone, nor earth, nor boundless sea

 

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek

hatalmát is bús romlás töri le,

ily dühvel hogyan birkózhatna meg

a szépség halk, sziromnyi ereje?

Óh, hogy állja az Idő, a napok

zord ostromát a mézillatu nyár,

ha érckapuk gőgje is összerogy

s mállik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg

az Idő kincsét az Idő elől?

S ha a szépséget meglopni siet,

gyors lábait mely vas kéz tartja föl?

Egy se!… vagy csoda lesz, s a fekete

tinta neved fénnyel ragyogja be.

 

Shakespeare 65. szonettje

 

 

MÁRVÁNY S KIRÁLYI ARANY OSZLOPOK

Not marble, nor the gilded monuments

 

Márvány s királyi arany oszlopok

nem élik túl hatalmas versemet;

tündöklőbb őreid e verssorok,

mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor

és gyökerestől szaggat házakat

s Mars kardja sujt s gyors tüze ránk omol:

emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irígy

feledésen; babérod üdezöld:

rajtad minden jövendő szeme, míg

végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt,

versem és a szeretők szeme éltet.

 

Shakespeare 55. szonettje

 

 

AZ IDŐ ÉS A SZERELEM

Femina praeferri

 

Oly gyönyörű nem volt egy lány sem, mint te Lycoris:

nincs lány oly gyönyörű, mint amilyen Glycera.

Ő még lesz, ami vagy, de te már, ami ő, soha többé:

téged akartalak és most bizony őt akarom.

 

Martialis

 

 

FÁRADT VAGYOK, RINGASS EL, ÓH, HALÁL

Tired with all these for restful death I cry

 

Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot doktor Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

 

Shakespeare 66. szonettje

 

 

ŐSZI ÉNEK

Chant d'automne

 

1

Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára;

tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!

Hallom, kopogva hull már házunk udvarára

a fa s visszhangosan dördűl a kövezet.

 

Visszajön az egész tél belém: vad robotban

gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,

és mint a lemenő nap a sarki pokolban,

vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

 

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;

ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad

az ostromgép nehéz ütései alatt.

 

S ugy tetszik, mig ez a kopogás sír alattam,

hogy koporsót szegez itt valahol az ács…

Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van!

A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

 

2

Szeretem hosszu, zöld szemeid ragyogását,

szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,

s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,

csak a napot, amely a tengeren ragyog.

 

De azért légy anyám, szeress; hajolj szivemre,

még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;

szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente

vagy őszi glória tűnő életemen.

 

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!

Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,

hadd élvezem, fehér s forró nyarunk siratva,

az őszutó szelíd és sárga sugarát!

 

Baudelaire

 

 

HA MEGGONDOLOM

When I consider every thing that grows

 

Ha meggondolom, hogy csak egy rövid

percig teljes mind, ami nő s virágzik,

s e roppant szinpad csak olyat mutat,

amit titkos csillag-parancs irányít;

ha látom, egy az ember s a növény,

egyazon ég húzza föl s rontja le:

friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,

s kopik daliás emlékezete, –

a múlás eszméje mindig elő-

ragyogtatja legdúsabb tavaszod,

melyben küzd már a romlás s az idő,

hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;

s küzdve az idővel, mely elragad,

mert szeretlek, én feltámasztalak.

 

Shakespeare 15. szonettje

 

 

DE MÉRT NEM VÁRJA KÜLÖNB FEGYVERED

But wherefore do not you a mightier way

 

De mért nem várja különb fegyvered

az Időt, ezt a véres zsarnokot?

S romlásodtól mért nem óv üdvösebb

eszköz, mint ezek a száraz dalok?

Boldog óráknak járod ormait;

és sok még parlag kert, sok szűzi vágy

megteremné élő virágaid,

hűbb képeid, mint amit ecset ád:

így az élet rajzolná újra ezt

az életet, melyet külszínre és

belső becsben föltárni ez (a Perc

ónja s az én inas-tollam) kevés.

Ha átadod, megtartod életed;

élned kell: élj, rajz, saját remeked.

 

Shakespeare 16. szonettje

 

 

VÉGSŐ SZERELEM

 

Ha jön az élet alkonya,

lelkünk hány szép babonát melenget…

Ragyogj, ragyogj, búcsúsugara,

esthajnala a végső szerelemnek!

 

Árny nő az égbolt fele-ivén

s már csak nyugaton dereng a csodás nap

várj még, várj még, óh, esti fény,

tarts még, tarts még, édes varázslat!

 

Hűl bár a vér és szinte fagy,

szivemet ma is fiatalnak érzem…

Óh, végső szerelem, te vagy

örömöm és kétségbeesésem!

 

Tyutcsev

 

 

SZERELEM NÉLKÜL

T…j d? b…oj, t… d? terpnÕn

 

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?

Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem

titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!

Tépi mohón fiatal éve virágait a

férfi s a nő… De ha rádnehezűl a siralmas öregkor

s hervad a szépség és rokkan a régi erő,

folyton marja szived táját a hideg keserűség,

kedvtelenül nézed, hogy süt a nap sugara,

gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:

igy veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.

 

Mimnermosz

 

 

HÁTEM

Hatem

 

Fürtök, arca boldogító

bűvkörében tartsatok!

Nektek, drága, barna kígyók,

válaszolni nem tudok.

 

Csak szivem romolhatatlan –

virághímes ifju rét;

ködben és hózivatarban

egész Etna zúg eléd.

 

Mint hajnalpír gyujtod rőtre

azt a komoly szirtfalat,

és még egyszer érzi Hátem

a tavaszt, a tűznyarat.

 

Bort, fiú! Bort ide, még bort!

Ezt a kelyhet Őreá!

Mondja, ha lel egy marék port:

„Értem égett hamuvá!"

 

Goethe

 

 

LÓTUSZVIRÁG

Lotosblume

 

No, mi vagyunk csak aztán

az igazi furcsa pár,

a nőt elfujja a szellő,

s a legény soha talpra nem áll.

 

Nyavalyás cicuska a hölgy és

lovagja beteg kutya,

s úgy sejtem, egyik se szörnyen

egészséges koponya.

 

A nő lótuszvirágnak

álmodja néha magát

s úgy véli a férfi, a sápadt,

hogy ő a holdvilág.

 

Kelyhét kitárja a lótusz

a holdra, kitárja szegény,

de nem élet hull az ölébe,

csupán egy költemény.

 

Heine

 

 

LEVÉL

 

A gyertya ég. Kezem reszketve zárja

végakaratom búcsúsorait.

Elzúgott fölöttem a Kór s a Párka

és sok minden szivembe hasít:

a gyógyulás vig kelyhével kináltál

s (úgy rémlett) szemed frissen ragyogott,

de ágyam fejénél hiába álltál

s hiába volt csókod és mosolyod.

Ég veled most! – Már csak egyet kivánok:

jőjj el hozzám, jőjj utoljára még,

hogy múlásomat édesítse gyászod,

hogy takard el e szem húnyó tüzét,

hogy kezem kezedben hűljön ki!… Várlak;

de – messze vagy! Hangod csak nem felel,

nem melletted ér kínja a halálnak,

a földet nem mellőled hagyom el!

S mikor e levél eljut a kezedbe

s te borús szemmel olvasod… talán

– gyászénekek közt – épp akkor fogad be

engem örök, földalatti hazám!…

De ne sírj: nem vesztesz el, én se téged:

szellemem mindig tefeléd lebeg

s óráin a gondtalan pihenésnek

csókolgatja elzárt szépségedet:

éj lesz, s te hazaérsz a társaságból,

vár szobád, a rejtett ágy, s a magány,

tükrödbe nézel, és átgyúlsz a vágytól,

és amit látsz, nem álom lesz, nem árny,

és kipirúl majd szűzi arcod, érzed

kebleden az idegen szellemet

és hogy fejednél villog egy kisértet

s hang ostromolja ámuló füled.

Tudd meg, hogy én, én leszek az: siromból

zord randevúra én szálltam oda:

igen, a néma föld mindent lerombol,

mégse mindent öl meg sötét daca!…

És mikor szán visz s hull a hó körötted

s röpűl két éjszín lovad és a táj

s szerelemtől részegen áll mögötted

egy szobornéma és komor huszár,

de szivetekbe, mely égne, lobogna,

valami jeges borzadály suhan

s te felsóhajtasz, s ő, bajszát sodorva,

csak bámúl maga elé zordonan,

s hallod a harci érc hangját a kürttel

s az ő homloka sápadt lesz s hideg:

akkor az én őrűlt árnyam merűlt fel

s vetett elétek gyilkos képeket!…

Volna még bennem sok kép, sok regélés,

sok vágy, de húz máris a föld, a por:

érzem, hogy megyek a halál felé és

gyönge kezemből kiesik a toll…

Ég veled! – … Én elrejtőztem a fényben;

szivem láng volt, és sorsom mostoha;

méreg volt, megcsalt minden, amig éltem,

csak a lantom nem hazudott soha.

 

Lermontov

 

 

PIERROT

Pierrot

 

Óh, nem a régi már, nem holdfényes bohém,

ki a kapuk alatt kacagott őseinkre;

jókedve, gyertyaláng, meghalt! s oly búsan int be

hozzánk emléke, mint lobogó, vézna rém.

 

Nézd, itt áll; és mikor villám, vad, hosszu fény

gyúl ki, a szélben úgy lobog szomoru inge,

mint szemfödél! s a száj, óh, néma szája szinte

üvölt, mert marja a féreg, üvölt szegény!

 

Csattogva, mint mikor éji madarak szállnak,

nagy, fehér karjai révülten hadonásznak;

bolond jelükre már senki se válaszol.

 

Foszfortüzű szeme mint két horpadt lyuk ásit,

s púderrel hintve még ijesztőbben világit

vértelen arca és a hegyes hulla-orr.

 

Verlaine

 

 

RÉTIFARKAS

Steppenwolf

 

Rétifarkas, ügetek, ügetek,

a világ hóval tele.

Varjú repűl a nyír felett,

és sehol nyúl, sehol őzike.

Szerelmes vagyok az őzikékbe;

jönne csak egy!

Nincs a világon édesebb,

mint ha enyhűl pracli s fog éhe.

Hogy becéznélek, drágica!

Finom combodba falna az éhem,

piros vér lenne gyönyörüségem,

majd bőgnék egész éjszaka.

Sőt egy nyuszi is áldás lehetne:

be édes ilyenkor a hús, a meleg –

De hát, jaj, minden odalett

amitől derűl sorsomnak a kedve?!

Farkam szürkűl már és kopott,

jó látásom ködösre fordúlt,

szeretett nőm több éve elhúnyt,

ügetek hát, s őzeket álmodok,

ügetek, s nyulak vágyképe köröttem,

süvölt a szél a téli ködben,

torkom tüzét hó borogatja,

viszem árva lelkem a pokolba.

 

Hesse

 

 

REGGEL AZ ÁLARCOSBÁL UTÁN

Morgen nach dem Maskenball

 

Hát, némileg, neked volt igazad.

Buta autód elrobogott a sarkon

s én most itt állok és szívom az ajkam –

Pfuj, de rosszízű a reggeli nap!

 

Még érzem, tíz ujjad őrjöngve tépáz,

még itt lángolsz, tébolyúltan a számon;

aztán, Loló, egyszerűen odébbállsz,

szelíd tyúk, viszed férji rabodat.

Megcsaltatok: aranyat lelni keltem

s még nyelved is elvesztette a nyelvem –

De, némileg, neked van igazad.

 

Némileg hát a legjobbat kivánom:

fordúljatok fel Fiat-kocsitokban

s szaglásszon kutya, téged s a barátom,

két csöndes hullát… Na, még mit akartam?

Tarts meg szivedben! Fenének se kell.

Indulok, haza. Ördög vigye el!

 

Hesse

 

 

HIÁBA ITTAM KI A KONYAKOT…

Vergebens hab ich allen Cognac getrunken…

 

Hiába ittam ki a konyakot, az egészet,

alvásom órányi ha lett!

Lázas szemeim, mint nyitott sebek, égnek,

kárhozottúl éberen fekszem, és olvasom a levelet,

mellyel még tegnap a szeretőm lepett meg.

Átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet,

feldúlom a trocheusok és jambusok gagyogását,

noha szivemben marad Hölderlin, a mély zene,

látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását,

s vakon meredek rád, sors tébolyúlt szeme!

Apám, anyám, a nagy ég bocsássa meg,

hogy tűrtétek születését nyomorúlt fiatoknak!

Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat:

továbbadtam szegény gyermekeimnek az átkot, az életet!

Vér és gyilkosság nélkül ez a bün jóvátehetetlen;

döfd le saját szivedben az ellenségedet!

Hallod a kegyetlen kacagást a véres istenekben?

Üsd le a napot! s mert túlélnek, a fényjeleket!

Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem,

hallom, halántékomban mily gonoszan forr a vérem,

mily kéjesen-mohón kivánja mindig az új kinokat,

a halállal szemben mégis szomorú és gyáva marad.

 

Hesse

 

 

ÖLTÖZÉS KÖZBEN

Bei der Toilette

 

Sok-sok évig nem vonzott a világ,

nem hívott gyönyör a nők piacára,

rendetlenűl s vadon éltem, a fák

testvére, tavak és folyók barátja.

Most egyéb gond tölti estéimet,

nyakkendő, ing, bőr és haj ápolása,

szmokingba búvok, lakkcipőt veszek,

boy hajlong, s csábit a tánctermi lárma.

 

Tűkörben látom, arcom mosolyog –

kicsit őszült, sápadtabb, s komorabb lett,

kicsit ráncosabb, kicsit gonoszabb lett.

E szem s homlok fényt sugárzott s erőt,

arc s ajk vígabb volt s puhább, sose kellett

a jókedvéhez púder és kenőcs.

 

No, öreg fiú, bújj estélyi ingbe,

borotvád jól vitt, fésűld koponyád!

Igyekezeted nyilván hiú: mint e

cécó, idegen néked e világ.

Az erdő egykor ujra visszacsábit,

patak, eső, hegy, csillagok s tavak,

dobod magadról csinos cicomáid

s újra járod régi útjaidat:

ujra csavarogsz, két szemed vidíthat

és ha magányod serlegét kiittad,

erdő födi jeltelen sírodat.

 

Hesse

 

 

SEJTELMEK

Ahnungen

 

Néha fáj, hogy oly megkésve kezdtem

ezt a rétifarkas-sorsot életemben.

Ha ifjabban adom a fejem rá,

örömmé vált volna, gazdagabbá.

Mert, mögötte mind e limlomoknak,

leplek mögött, melyek még omolnak,

határtalan szabadságot érzek,

hűs jövőd, friss üdvöd, messzi Élet;

látom, omlik a nagy fal köröttem,

mely a csillagtértől különít,

s hogy éledek a nagy bűnösökben,

kiknek ki se mondják tetteit,

látom, a nép hogy feszít a fára,

jámbor hogy néz töviskoronámra,

látom, csillag s nap mind közelebb ég

s befogad a világvégtelenség.

 

De ezek a hűs csillagvilágok,

e borzongó csillag-végtelen,

sajnos, mindezek csak drága álmok!

Tényleg sose hagytam el a létnek

bús utcáin a polgári népet:

az Ég nektárát csak meglopom!

Ezért sírok, porban, térdemen,

tanácstalan és kétségbeesve

ezért ülök vezeklőpadon:

hallgatok a lelkiismeretre,

de az ígéjét már nem hiszem.

 

Hesse

 

 

A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA ÖREGSÉGÉBEN

Les Regrets de la belle Heaulmière

dans sa Vieillesse

 

Hallom, hogy kesereg a vén

fegyverkovácsné, azt kivánja,

hogy mint tavasza idején,

bár volna megint ifju lányka:

„Rút vénség alattomos átka,

de hamar meghoztad a vészt!

Ki szán? S ha lettem ilyen árva,

mért ne fogjak magamra kést?

 

Eltűnt szépségem, ifjuságom,

mely diadalt adott nekem

papon, kalmáron és diákon;

mert nem volt egykor senki sem,

kinek (bár másnap bánta) nem

repűlt a pénze, mint a pelyva,

ha neki adtam kegyesen

azt, ami koldusnak se kell ma.

 

Sok férfit elutasitottam

– szánom-bánom ma sírva! – mert

bolondul lelkembe fogadtam

egy szép és ravasz sihedert,

és egész szivem érte vert,

bárhogy hivtak a többiek;

pedig ő folyton ütlegelt

s csak a pénzemért szeretett.

 

Hajamnál fogva ráncigált,

földre tiport, úgy rugdosott.

Szerettem, bármit is csinált,

és ha egy csókot kért, legott

feledtem minden bánatot.

Rühes disznó, hogy falta számat!

Ölelt!… most rossz gebe vagyok;

s az életem? Bűn és gyalázat.

 

Ő meghalt, több mint harminc éve,

s én itt vagyok, vénen, csunyán.

Hogy fáj, a tündér multba nézve,

hogy fáj a most s a hajdanán!

Elnézem, meztelen, sovány

testem mily aszott, fekete,

milyen beteg – és igazán;

majdnem megőrülök bele.

 

Hova lett az ívelt szemöldök?

A sima homlok, szőke haj?

Nagy szememből a huncut ördög

észvesztő incselgése? Jaj,

áll és orr, mely szoborra vall,

s a pici fül, s a többi sorban,

arcom szép vonalaival

ajkaim pirossága hol van?

 

Ékes vállamat hol keressem?

S karcsú karom, finom kezem,

izmos derekam s büszke mellem,

mely valaha oly édesen

ringott becéző kezeken?

S széles csipőmet, s a kemény

combok között a szerelem

házát a kis kert közepén?

 

Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok,

csupasz szemöldök, hűlt szemek,

(pedig hány gazdag esze bomlott,

lesvén kacagó tüzüket!);

orrom ijesztő görbület,

fülem konya és csupa szőr;

arcom fakó, vánnyadt s fityeg

államon, ajkamon a bőr.

 

Ez a véged, emberi szépség!

Kéz és kar sorvad úntalan;

púposra tört a vállam, és két

kiszáradt emlőm odavan;

úgyszintén csípőm, derekam.

A többi, pfújj! Combocska már

a combom és egész magam

vékonyka mint egy pipaszár.

 

Igy siratjuk a régi jó

időket, szegény, vén banyák,

kuporogva, egy-egy rongycsomó,

a gyatra tűznél, mint a fák

kérge s a rőzse ingyen ád.

Kora tűz korán ellobog –

Szépek voltunk és ostobák!

Ez a sorsotok, asszonyok!"

 

Villon

 

 

NE HAGYD HÁT, HOGY TÖRÖLJE

Then let not winter's raggéd hand deface

 

Ne hagyd hát, hogy törölje nyarad a

rongykezű tél, mielőtt szűrve vagy:

édesíts egy fiolát, s míg tova

nem tűnik, rakd át kincsradtáradat.

Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt,

melyért az adós boldogan fizet;

nemzz magad helyett új, második Én-t,

vagy – tízszer jobb! – nemzz egy helyett tizet;

boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,

ha tízszer visszatükröz tíz tükör;

mit nyer veled a sír, ha menni kell?

Itt hagy a jövőnek, noha megöl!

Ne makacskodj; túlszép vagy, semhogy a

sír kincse légy s férgek diadala.

 

Shakespeare 6. szonettje

 

 

TIZENÖT ÉVE, EGY ÉVE

 

Ma tizenöt esztendeje, barátom,

hogy ama drága s végzetes napon

sóhajba gyűlt a lelke – szinte látom –

s egész lénye itt csüggött ajkamon.

 

S egy éve, hogy kifosztott, semmivé tett

a sors, és hogy hallgatva szenvedek

s hogy máris oly szörnyű magányban élek,

amilyenben majd síromban leszek.

 

Tyutcsev

 

 

EGY DÖG

Une charogne

 

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyu dög

 

nyitotta, lábait cédán magasba lökve,

mig izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,

kipárolgással telt hasát.

 

A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sülő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.

 

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme;

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

csaknem elájultál bele.

 

A mocskos has körűl legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.

 

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökelt;

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.

 

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.

 

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.

 

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapúlva

nézett bennünket dühösen,

sóváran nézte a percet, amikor ujra

lakmározhat a tetemen.

 

– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

 

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, husodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

 

De mondd meg, Édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

és őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt kedveseimet!

 

Baudelaire

 

 

IMÁDLAK, MINT AZ ÉJ FEKETE BOLTOZATJÁT…

Je t'adore à l'égal de la voûte nocturne…

 

Imádlak, mint az éj fekete boltozatját,

óh, gyász edénye, óh, fenséges hallgatagság,

csak szivem heviti, szépségem, ha kerűlsz,

csak szivem, éjeim dísze, hogy menekűlsz

s mind gúnyosabban és mind messzebbre taszítasz

attól, mi végtelen, ami kék, ami vígasz.

 

Támadni készülök, s mint dögre kukacok

lábnélküli hada, rohamra indulok,

s szeretlek, óh, te, vad, te, könyörtelen állat:

szépítő fagyodért csak még jobban imádlak!

 

Baudelaire

 

 

RONDÓ A HALÁLRÓL

Mort, j'appelle de ta rigueur

 

Halál, szörnyű a szigorod:

elraboltad a szeretőmet

s szivem vágya mindig feléled,

mert emlékével kínozod.

Sírok, zokogok, sorvadok.

Mit ártott az a lány tenéked,

Halál?

 

Kettőnkben egy szív dobogott;

én is érzem benne a véget

s most, mint élet nélküli élet,

mint festett kép, olyan vagyok,

Halál!

 

Villon

 

 

MERT MEGSZENVEDTEM, IGAZÁN

Car vraiment j'ai souffert beaucoup

 

…Mert megszenvedtem, igazán!

Űzetve, elhagyva tanyám,

mint farkas, amely már kifáradt

s hust és vackot nem lel sehol

s csak ügyetlenkedik, mikor

egy egész falka neki támad.

 

Irigység, Gyűlölet s a Pénz

mind jószimatú véreb, és

gyűrűbe fogott: nincs kimélet.

Hónap hónapra, évre év

tart már ez így: hajsza-ebéd,

iszony-vacsora, bőjti élet!

 

De szülő erdőm réme vár:

nézd, nézd, a végzetes Agár,

a Halál! – Óh, rút fenevadja!

Csaknem megölt már, leszorít,

szivembe veri fogait

és a csatát sohase hagyja!

 

Vérem hull. Óh, lábam amíg

elvonszolom a patakig,

mely szűz erdőmön tovaharsan,

legalább halni hagyjatok,

testvéreim, jó Farkasok,

kiket hugom pusztít, az Asszony…

 

Verlaine

 

 

KÉSEI VISZONTLÁTÁS

K. B.

 

Találkoztunk… S im, régi szárnyak

rögtön hozták a mult egét,

kikeletünk aranykorának

minden éltető melegét.

 

Ahogy késő, őszi derűben

vannak napok s órák, mikor

tavasz szórja ránk bőkezűen

fényét s a boldog ifjukor –

 

most, az egykor bűvöletében,

mely gyujt és megelevenít,

ismét megittasúlva nézem

arca kedves vonásait.

 

Mint évszázadnyi messzeségből

ugy nézem Önt, és álmodom,

s a hang, mely a multból felém tör,

azt mondja: Tegnap s Ma rokon…

 

Itt nemcsak az emlék – az élet

maga szólalt meg, kedvesem:

Önben a régi báj, a lélek,

bennem a régi szerelem!…

 

Tyutcsev

 

 

NE JŐJJ, HA MEGHALOK

Come not, when I am dead

 

Ne jőjj, ha meghalok,

csacska könnyeket sírni síromon.

Bukott fejem mért taposod?

Nem mentetted meg, ne zavard porom!

Elég, ha szél zúg s a lile kiált;

te, menj tovább.

 

Hogy tévedésed volt-e, bűnöd-e,

boldogtalan, mit kérdjem, gyermekem?

Menj férjhez! Én, az idő betege,

a békét keresem.

Menj, gyönge szív, hagyj el, lépj rajtam át:

menj, menj tovább.

 

Tennyson

 

 

HA ESKÜSZIK A NŐ, HOGY HŰ S IGAZ…

When my love swears that she is made of truth

 

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,

hiszek neki, bár tudom, hazudik:

tartson gyereknek, ki nem sejti az

élet s a világ fínom cseleit.

Ifjúnak vél – vélem hiún – noha

tudja, hogy delem mögöttem maradt,

s hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:

igy öljük duplán az egy igazat.

Mért nem vallja be, hogy csak ámit engem?

S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?

Óh, áltatni legjobb a szerelemben,

s a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.

Ezért hazudik nekem, s én neki,

vétkünk a hazugságot élvezi.

 

Shakespeare 138. szonettje

 

 

BÁRMIT TETTÉL, NE BÁNKÓDJ…

No more be grieved at that vhich thou hast done

 

Bármit tettét, ne bánkódj: tüske van

a rózsán, ezüst forrásban iszap;

nap s hold elé felhő és árny suhan

s rút rák él a bimbó selyme alatt.

Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom

s így oldozom önkényed tetteit,

s magam rontva vétkedet magyarázom

s túlzott mentéssel túlzom bűneid:

értelmezem érzékiségedet

(az ügyész véd): szivem im pörbe száll

szivemmel, mert szerelem s gyűlölet

benne oly polgárháborúban áll,

hogy kényszerére keserű bajomnak

cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

 

Shakespeare 35. szonettje

 

 

ÉRZELMES PÁRBESZÉD

Colloque sentimental

 

A vén parkban didereg a magány

s két árnyék suhant át az éjszakán.

 

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,

alig érteni, halkan mit beszélnek.

 

A vén parkban didereg a magány

s multat idéz két boldogtalan árny.

 

– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?

– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

 

– Arcom álmodban ma is megjelen?

Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

 

– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt

csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

 

– És kék az ég s a remény végtelen.

– A remény eltünt, egünk fénytelen.

 

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,

és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

 

Verlaine

 

 

KANDALLÓ ELŐTT

 

Húny a kandalló parazsa;

könnyeimen át nézem a

fáradt tüzet…

Lelkem nem talál szavakat

a multra, olyan lankatag,

olyan beteg.

 

Ami volt – volt-e csakugyan?

S lesz-e mindig; ami ma van?

Nem, nem; csak árny

marad: hull minden és törik,

ahogy gyors örvénybe tünik

év év után.

 

Tűnnek az évek, századok…

Ember, hiába háborogsz,

te, fű s tövis!…

Hervad a vén lomb… De az új,

melytől a nyár megittasúl,

lehull az is.

 

S lesz megint minden, ami volt,

és uj tövist hajt, uj csokort

a rózsafa…

Csak te, szegény, sápadt virág –

téged nem kelt uj ifjuság

többé soha!

 

Letéptelek: ég tudja csak,

mily gyönyör és mily kárhozat

voltál nekem…

Maradj hát szivem vigasza,

míg végsőt nem ver benne a

szent szerelem!

 

Tyutcsev

 

 

A KISÉRTET

Le revenant

 

Mint rőtszemű angyalok árnya,

visszamegyek majd a szobádba

és ágyadhoz csúszom puhán

lidércként minden éjszakán;

 

és mint a holdfény, barna bőröd

selymére hideg csókkal ömlök

s ölellek, mint kígyó, amely

árokban nyujtózik le-fel.

 

Reggel, mikor eltűnik álmod,

helyemet üresnek találod,

üres is estig és hideg.

 

Mások bókolnak, udvarolnak,

legyek én ura tavaszodnak

azzal, hogy megdermesztelek!

 

Baudelaire

 

 

A SÓHAJOK HÍDJA

The Bridge of Sighs

 

Im, egy boldogtalan

élet után

itt fekszik oktalan

ez a leány!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

Ruhája mocskos,

rátapad, lucskos

ingéből víz csepeg

most is a hídra;

vigyétek, emberek,

szánva, ne szidva!

 

Nem kéne turkálni,

sorsában furkálni,

ez itt a vég;

többé nem becstelen,

nem maradt rajta szenny,

csak ami szép.

 

Ha nagyot bukott is,

Éva maradt –

Töröld le, ott is,

ajkán, a sarat.

 

Fésü alól haja

hogy kibomolt!

Emberek óhaja,

szomorú sóhaja

kérdi: ki volt?

 

Apja ki volt? Hol az

anyja? Zokognál,

húga vagy öccse, ha

most vele volnál?

Vagy tán a szíve volt

másé, ki híve volt

s több amazoknál?

 

Jaj, de hát ritka a

szeretet titka, a

krisztusi kincs!

Óh, milyen gyász neki:

itt a sok ház, s neki

otthona nincs.

 

Húga, a bátyja,

nem védte családja,

mint azelőtt;

betölt a nemezis:

kedvese, esze is,

az Isten keze is

elhagyta őt.

 

Hol sürü rendben

ring a vizekben

a lámpafüzér

s paloták sora dobja

fényét a habokra,

ott állt s beragyogta

a hontalan éj.

 

Zord tavaszi szél

riogatta vacogva,

de hívta az éj

s a sötét csatorna:

az élet szörnyűség,

a halál őrültszép!

És visz a vágy –

akárhol, akárhol,

csak itt ne tovább!

 

Leugrott! Őrület!

Vad folyó, jéghideg,

halálos íz –

Ha ugrott, te lökted,

mindig zúg előtted,

gaz férfi! a víz:

nyeld te is, fürödj meg

benne, ha bírsz!

 

Vigye és tegye le

lágyan a kar;

szobor a termete,

szép, fiatal!

 

A halál rabja már

és minden tagja már

merevedik;

nyujtsuk ki rendesen

s te fogd le csendesen

nagy szemeit.

 

Mibe e sárlepett

szem belelát,

aminek tükre lett

a végső rémület:

a túlvilág.

 

Üzte vad láz régen,

megölte gyász, szégyen;

mostoha világnak

árvája, – de már csak

a béke övé.

Kulcsold imára

kezét simán a

szíve fölé!

 

Legyen, égbe ha ér fel,

töredelmes és bús,

s vállalja bünét el

az üdv ura, Jézus!

 

Thomas Hood

 

 

A BÚVÁR

Der Taucher

 

„Ki mer lemerűlni, lovagjaim

s apródaim? Ott a vad ár!

Beledobom arany serlegem, – ím,

elnyelte máris a fekete száj.

Aki felmutatja tűnt kupámat,

az övé: jutalmúl hozta magának."

 

Igy szól a király, s a zord-meredek

szirtről, mely messze ki-

nyúl a habokra, a serleget

az üvöltő végtelenbe veti.

„Hol a hős, kérdem, ki, dacolva veszéllyel,

a bősz tengerbe leszállni merészel?"

 

S lovag és apród körötte mind

hallja és nem felel;

csak nézi, az örvény hogy kering

s a serleg egyiknek se kell.

S harmadszor zeng a királyi szózat:

„Hát senki se vág neki a pokolnak?"

 

De néma minden, ahogy az előbb;

s egy szende fiú kilép

s hetykén a riadt apródok előtt

már oldja-dobja övét, köpenyét,

és férfi és nő szinte büvölve

bámúl a nagyszerü, ifju hősre.

 

S hogy az a szirt peremére lép

s a mélybe alátekint,

a forgatag, amit nyelt az imént,

a vizet bömbölve okádja megint:

az özön mint távoli mennymoraj szól

s habzik föl az éjsötét garatból.

 

És sustorog, árad, forr s dübörög,

mint tűz és víz ha vegyűl,

a tajtékgőz, s az egekre köp

s rohamát ujrázza szűntelenűl,

minthogyha vajúdó gyötrelemmel

új tengert vágyna szűlni a tenger.

 

De végre kiadja dühét, erejét;

s a fehér habkör közepén

lyuk nyílik, ásító szakadék,

feneketlenül és pokolfeketén,

és látni, a sok hullámhegy a kerge

tölcsér viharába hogy zuhog le.

 

Az ifju az égre tekint, mielőtt

fordúl a komor dagály:

iszony sikolt körülötte, de őt

tovasöpörte a förgeteg ár,

és rácsukódik a bátor uszóra

a titkos mély – nyom semmi róla.

 

És csönd van a roppant víz felett

s tompán zúg a szakadék,

s fut a szó és szájról-szájra remeg:

„Hős szív, vezessen-óvjon az ég!"

És tompul a, tompul a messze zúgás

és döng a szivekben az iszonyú gyász.

 

S dobnád le magát a koronát, –

mondván: aki hozza, azé,

s az lesz a király, – lelkemben a vágy

nem nyulna a büszke díj felé.

Mit üvöltve föd a mély, az éji,

jótét lélek soha nem meséli.

 

Hajót eleget – hogy száma sincs! –

leszívtak a zord vizek,

de csak roncs árboc és gerinc

amit a falánk sír fölvetett, –

S már zúdul a, zúdul az ár, fenyegetve

viharként, mind közelebb-közelebbre.

 

És sustorog, árad, forr s dübörög,

mint tűz és víz ha vegyűl,

a tajtékgőz s az egekre köp

s rohamát ujrázza szűntelenűl:

az özön mint távoli mennymoraj szól

bömbölve az éjsötét garatból.

 

De ím, a sötétből kiragyog egy

kar és hát, hófehér,

gyorsan hasítja a vizet

s evező karja most sem alél,

ő az, s a kupát, magasra tartva,

vidáman lengeti büszke balja.

 

És itta a nagy levegőt, a fényt,

és itta az égi Napot.

S a nézők, uj csoda tanuiként,

ujjongtak: „Él! Megvan! Jön, amott!

Nem fogta a bátrat, a ronthatatlant,

nem zúzta össze a vízi barlang!"

 

És jön. Tapsol körülötte a nép,

s az ifju a trón elé

térdel, úgy nyujtja serlegét;

s a király int, gyönyörü lánya felé:

bortól szikrázik a kupa szegélye,

és csordul a búvár szíve, beszéde:

 

„Áldás a királyra! Örüljön, aki

napfényt szív s rózsaeget!

Fagylalnak a mélység rémei

s ne kisértse ember az isteneket

és sohase vágyjék látni a szörnyet,

amit ők kegyes éjbe s iszonyba födtek.

 

„Lesodort az ár villámsebesen –

s egy szirtfogú üreg

mélyéből új tört szembe velem

s a két özön dühe közrevett

s csigaként, forgó kábulatban,

pörgetett ellenállhatatlan.

 

„Ekkor, akihez fordultam, az Úr

szirtként elémbe állt:

belefogóztam, igy élve túl

az örvényt és vele a halált –

s ott volt a kupa, korall-ágra tűzve:

ha fenn nem akad, most is merűlne.

 

„Mert ott lebegett, hegymélyen, alant

még a bibor homály

s bár itt nem rezzent semmi hang,

a pokol torkából borzadály

villogott föl, ahogy suhant a

sok Sárkány lent, Hüllő s Szalamandra.

 

„Feketén nyüzsögtek, szörny-gomolyag,

egymáson át meg át

tövises Ráják, Fűrészhalak

s a torz és rettenetes Kalapács

s tőrös torkát vicsorogva tárta

a tenger hiénája, a Cápa.

 

„S ott csüggtem, s borzasztott a hely:

túl minden földi tanyán,

én, egyetlen érző kebel,

álcák közt: mily iszonyú a magány!

Ott, hova emberi szó le nem hat!

Mily bús sivatag, s a népe milyen vad!

 

„Irtóztam, s valami jött felém,

száz csápoló izület, –

és rámcsap… Rémületemben én

eleresztem a korall-törzsemet;

s már vitt is a féktelen ár hatalma,

de megmentett, ki, föl – a magasba…”

 

Bámúl a király és szól mohón:

„A kupa már a tied,

de ezt a gyürűt is neked adom

s a belefoglalt drágakövet,

ha újra leszállsz és elmeséled

csodáit a tenger legfenekének.”

 

Hallotta a szót a szelídszivü lány

és hízelegve eseng:

„Hagyd kegyetlen játékod, atyám!

Tett ő olyat, amit senki se mert,

és ha szived úgy gyötrődik a titkon,

apródra most lovag pirítson.”

 

A király fölkapja a serleget

s az elmerűl a habon:

„Ha megint felhozza hős kezed,

te leszel legelső lovagom,

s a lány, ki szavát emelte érted,

nőd lesz estére, hites feleséged.”

 

Az ifju szivén átlángol a menny,

szeme villám, vakmerő,

még látja, hogy pirul édesen

s hogy sápad, alél el a gyönyörü nő –

s csak őt, a jutalmat akarja elérni

és zuhan a mélybe, ha halni, ha élni.

 

S morajlik a hullám, s habzik a part

és dördül az új özön;

hű szem lesi, mit hoz és hova tart:

jön az ár és szüntelen ujra jön,

felzúg s lezúg s örök a titka –

az ifjút egy se hozza vissza.

 

Schiller

 

 

A HOMOKÓRA

The Hour-Glass

 

Nézd, az üvegben e kis szürke por

hogyan pereg.

Hinnéd, hogy ember volt valamikor

és szeretett?

Hölgye szemét imádva, mint a fényt,

elhamvadt hiú lepkeként,

és, élve-halva boldogtalan, itt

arra tanít,

hogy sírjában sem nyugszik meg a szív.

 

Ben Jonson

 

 

SZÁMOLVA AZ ÓRAMONDÓ IDŐT…

When I do count the clock that tells the time

 

Számolva az óramondó időt

s látva, szép nap rút éjbe hogy merűl,

hogy kókkad az ibolya nyár előtt,

s ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

s hogy ejti lombját a sok büszke fa,

mely alatt nemrég tikkadt nyáj hüsölt,

s hogy hág kévék ravatalaira

a borzas-ősz szakállú nyári zöld, –

sorsodat nézem, a szépségedét:

útja a romboló időn visz át,

hisz mind búcsúzik az édes, a szép,

s hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

s csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,

hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

 

Shakespeare 12. szonettje

 

 

ÁLOM

 

Átlőtt mellel egy mély völgyben feküdtem,

Dagesztánban. Csakúgy lángolt a dél.

Sebem párolgott kínzó, néma tűzben

s lassan szivárgott belőle a vér.

 

Halódva feküdtem a puszta völgyben,

hol dermedt sziklák közt szinte kigyúl

a sárga homok; ízzó nap fölöttem –

S én aludtam, ájúltan, szótlanúl.

 

És álmodtam. Szép estélyt láttam otthon:

gyertyák vakító fénye, nagy terem,

virágok közt beszélgető csoportok,

– s szép nők emlegettek jókedvüen.

 

De az egyiknek nem tetszett az ünnep,

nem érdekelte dal, tánc, zene, fény,

drága feje mély bánatban lecsüggedt

s gonosz álom dermedezett szivén.

 

Gondolatban egy messzi völgy halottja

előtt állt, kit jól ismert valaha;

hideg vér mart rőt csíkot a homokba

s már alig gőzölt a seb ajaka.

 

Lermontov

 

 

EGY HALOTT NŐHÖZ

Einer Toten

 

Hogy érzem ma hatalmadat!

Szinte pillád éjféli árnya

vetűl fehér papíromra a lámpa

fénye alatt!

Szemed mohón

figyeli készülő dalom.

 

Lényed a lényembe tapad:

itt vagy! Némán néz a fakult arc,

s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz,

az is te vagy:

véred, tiéd,

bár porodat sír őrzi rég.

 

Ha lehelleted ér puhán,

lelkem, mely harcos és kemény lett,

ugy érzi, hogy közben téged is érlelt

lent a magány:

jobban szeretsz,

jobban akarsz, jobban követsz.

 

Családod a sírodra érc-

urnát emelt – hogy elfelejtsen;

közben örökölt s nősült rendületlen;

énbennem élsz!

Sirassalak?

Élsz és szivem melege vagy!

 

Meyer

 

 

CSAK TEMESD EL A LEGDRÁGÁBBAT!

Begrabe nur dein Liebstes!

 

Csak temesd el a legdrágábbat! Élned

kell ezután is; – és a küzdelemben

helyt állva ismét magadra találsz.

– Igy vélték a minap, baráti körben,

ahol zajosra nőtt, dagadt a kedv;

s magam se voltam éppen hallgatag.

Gyöngyözött a bor a kristálypohárban,

halántékunkban kalapált a vér; –

s ekkor a vig zsivajban hirtelen

– nem káprázat, de furcsa – valami

némaságot hallottam messziről;

s egy hang vergődött hozzám, síri-fáradt,

de olyan édes, hogy beleremegtem:

„Mért zajongsz úgy, mikor tudod, hogy alszom!"

 

Storm

 

 

A SZELLEMET MOCSOKBAN TÉKOZOLNI

Th’ expense of spirit in a waste of shame

 

A szellemet mocsokban tékozolni

kéj, amig tesszük; s már előtte kéj,

becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,

vad, állati és hazug szenvedély;

mihelyt élvezted, már csömöre éget;

észbontó inger, s mihelyt megkapod,

észbontó undor, mint lenyelt csalétek,

mely megőrjíti, akit csábitott;

őrjít, ha elérted, s ha csak kivánod;

vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;

próbálva áldás, kipróbáltan átok;

előbb igért üdv, aztán délibáb.

Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja

a mennyországot, mely e pokol útja?

 

Shakespeare 129. szonettje

 

 

SPLENDIDIS LONGUM VALEDICO NUGIS

Splendidis longum valedico nugis

 

Hagyj el, Szerelem, lehúzol a porba,

s te törj különb célokra, szellemem!

Gazdagodj azzal, mit nem fog a rozsda;

a hervadó csak hervadt kéjt terem.

Vond be sugaraid, s alázd erőd

a jó igába, mely fölszabadít;

a felhőn át olyan fény tör feléd,

amely tündöklik és látni tanít.

Óh, arra nézz csak! bölcsőtől a sírig

ne kövessen kis utad mást soha

s gondold meg, hogy botladozni nem illik

annak, ki égbe vágyik s ég fia.

El tőlem, világ! kiismertelek!

Élj s hass te bennem, örök Szeretet!

 

Sir Philip Sidney

 

 

BUDDHA AZ ÉJSZAKAI HÁREMBEN

 

… Félmeztelen hevertek ott, a

zeneszerszámok mellett, hanyatt, arcon,

keresztűl-kasúl, kábultan, ahogy

rájuk csapott az álom, háttal-arccal

egymásra dőlve, összegyűrve-gyúrva,

szakadékba szórt hullák; nyakukon

lánccá feszült a hurkos gyöngysor; izzadt

ruhájuk nyakig csúszott; úgy hevertek,

mint akiket ájulásig botoztak

vagy mint letört és elhervadt virágok.

Némelyik falnak esett, ez az ablak

párkányát fogta, az dermedt halottként

nyult el a padlón; félig vagy egészen

nyitott szájukból a nyál mocska csurgott;

hajukat vad rendetlenség kuszálta,

mint az őrültekét; arcukba fonnyadt

koszorúk dúlt szemete-dísze csüngött;

kar kart ölelt és lábat, összevissza,

és az egyik mosolygott és a másik

a homlokát ráncolta és nyöszörgött.

A szép királyfi elnézte sokáig

az alvókat, s megszólalt: „Az imént még

oly gyönyörűek voltak, úgy kacagtak,

a szivük táncolt, hangjuk, mint a csengő,

s testük rózsa volt, szemük nevető láng!

Milyen mások most! Rútak, undorítók!

Ha ilyenek a nők, hogy lehet akkor

szeretni őket és bízni a húsban?

Hazug szépség ez, mámor, képzelődés,

csak a vágy mérgezi vele a férfi

lelkét és agyát! Ráébredtem az

Igazságra, és itt hagyom örökre

a test s a Látszat csillogó világát!"

 

Asvaghósa

 

 

LÁTVÁN, AZ IDŐ, ZORD KÉZ

When I have seen by Time's fell hand defaced

 

Látván, az Idő, zord kéz, hogy töröl

s temet mult kort s dús-büszke díszt, mely élt;

s dicső tornyokat néha hogy letör,

s hogy percnyi düh rabja az örök érc;

látván, az éhes óceán hogy önt

végig a parti királyságokon,

s szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,

mert rommal nő a tár s tárral a rom;

látván a lét cseretüneteit,

vagy magát a dúlt létet, romlani,

rájöttem, e sok roncs mire tanít:

jön az Idő s szerelmem elviszi.

Fél-halál ez a gondolat, s a kincset

siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

 

Shakespeare 64. szonettje

 

 

AZ ÜDVÖZÜLT LÁNY

The Blessed Damosel

 

Az üdvözült lány kihajolt

az ég aranykapuján;

mély tónál mélyebben ragyogott

komoly, kék szeme rám;

kezében három liliom

s hét csillag volt a haján.

 

Ruhája omlott szabadon,

s nyakán nem diszités

fogta kapocsba, de Mária

fehér rózsája, és

úgy omlott hátra arany haja,

mint érett búzavetés.

 

Hogy ő is az Égi Kar énekese,

egy napnak hitte csak;

még benne káprázott szelíd

szemében az ámulat;

de itthagyott övéinek

tíz év volt ez a nap.

 

(Valakinek tízszer tiz év.

… De  most s itt: ő lehetett,

biztos, hogy ő nézett le – haja

az arcomba esett…

Semmi: csak hull az őszi lomb.

Az év hogy elsiet!)

 

Isten várának bástyafalán

állt, amit ama mély

szakadék fölé emelt az Úr,

amelynek neve Tér;

oly magasan, hogy a nap sugara

oda föl alig ér.

 

Az égben, az éterözön felett,

hídként áll ez a vár;

alatta láng nap s korom éj

mint örök ár-apály

szántja az űrt, lent, lent, hol a föld

kis darazsa körbe jár.

 

És gyűltek uj barátai

az égi lány köré,

szent játék szavait ejtve és

egymás szűztiszta nevét;

s lelkek szálltak mellette, piciny

lángok, Isten felé.

 

De ő kihajolt, otthagyva az

édes varázslatot;

a korlát biztosan áthevűlt,

hisz a szíve rajt dobogott;

és összekulcsolt karjain

aludtak a liliomok.

 

Égből így nézte, az Idő

vad pulzusa hogy dobog át

a világokon; kutató szeme –

a mély örvénybe szállt.

S megszólalt, – ahogy a csillagok

körútja zengi dalát.

 

A nap lement. A görbe hold

pehelyként libegett

az örvénybe, lent, messze; s ő

megszólalt, – ez lehet,

ez a hang muzsikál, ha a csillagok

kezdik hangversenyüket.

 

(Óh, édes! A cinke dalát az imént

nem az ő öröme

suttogta nekem? S mikor a delet

harangszó zengte be,

visszhangos csillagokon nem az ő

léptei jöttek ide?)

 

„Csak feljött volna már! hiszen

feljön!" – mondta a dal. –

„Nem kértük Istent, én idefönt

s ő lent az imáival?

Két szív imája kicsiny erő?

S jöhet valami baj?

 

Fehér ruhát ha ölt, s ha borúl

a fejére glória,

kézen fogom és én vezetem

a fény hullámaiba,

melynek, az Úr színe előtt,

megtisztít folyama.

 

S megyünk az oltárhoz, melyet

tilos érinteni

s melynek lámpáit földi imák

melege élteti;

ott égnek a mieinknek is

meghallgatott szavai.

 

S pihenünk együtt, a misztikus

fa alatt, hol a lomb sürü-mély

s a szív érzi néha, hogy ott a Galamb –

s amelyhez a tolla ér:

hangosan áldva az Ő Nevét

mondja a falevél.

 

S mig ott pihenünk, magam tanitom,

igen, én, a barátomat

uj énekeimre; s a hangja halk

lesz még és el-elakad,

s ő mindig lát s tanúl valamit

minden szünet alatt."

 

(Óh! Együtt, együtt, mondod! Igen,

voltam én veled egy!

De hozzád emeli-e az Úr

örökre a lelkemet,

mely másod azért volt csupán,

mert téged szeretett?)

 

„Együtt" – folytatta a dal – „megyünk

keresni Mária

ligetét s szolgálóit: nevük

egy-egy szimfónia:

Rozalinda, Margit, Gertrudisz,

Magdolna, Cecília.

 

Körben ülnek, fejükön koszorú,

hajuk felkötve lazán:

arannyal hímez lángfehér

ruhákat az öt leány

azoknak, akik, meghalva, most

születtek meg igazán.

 

Ő fél majd, tán, s hallgat; de én,

odahajtva arcomat

arcához, elmondom: szeret!

s nem leszek gyönge vagy

szégyellős, és a drága Anya

mosolyogva fogad,

 

és, kéz a kézben, ő maga visz

Isten elé, ki körűl

glóriás rendek seregei

térdelnek végtelenűl,

s az út sok-sok angyala mind

citerázik vagy hegedűl.

 

És Jézust forrón kéri majd

szivemben a jó remény:

hogy szeressük egymást megint

és lehessünk, miként

egy kicsit a földön, örökre most

együtt mi, ő meg én."

 

Nézett, s figyelt; s nem is nagyon

búsan ezt mondta még:

„De csak, ha jön." Elhallgatott.

S ím, megindult az ég:

angyalseregek! (Láttam mosolyát

s imádkozó szemét.)

 

De a fénycsapat eltünt, útja a

messze szférákba vitt,

s az üdvözült lány az arany

korlátra dőlt, s szelíd

arcát kezébe temette. Sírt.

(Hallottam könnyeit.)

 

Rossetti

 

 

A NÉP KEDVENCEI

Die lieblinge des volkes

 

1

A BAJNOK

Der ringer

 

A karja, csoda és álmélkodás,

jobb csípőjén nyugszik, nap játssza be

erős testét s a babérkoszorút

halántékán; ujjongás hömpölyög

át a tömött sorokon, amikor

végigmegy a zölddel beszórt nagy úton.

Gyerekeiket föltartják magasra

a nők, tanitva, hogy nevét kiáltsák

s pálmaágakat nyujtsanak feléje.

Ő megy, tele talpon, mint az oroszlán,

és komolyan; sivár évek után

egész országa dísze, s meg se látja

a tombolók számát, s hogy szülei

mily büszkén merednek ki a tömegből.

 

2

A HÁRFÁS

Der saitenspieler

 

Ahogy fürtjein fehér koronával,

keskeny vállán a dús palást diszével

s ifjú szemérmében még megremegve

előlépett és lantjába kapott:

láng futott át az öregeken is.

Ahogy bús pírt gyujtott az arcokon,

ahogy aztán meghajolt a szokatlan

tapsok előtt s karcsatok s drága függők

zuhogtak rá: azt nem felejtik el,

amerre csak gyümölcsöt hoz a szent fa.

Buzgón suttognak maguk közt a lányok,

a fiúk mind némán tűrve rajonganak

csillagos éjszakáik héroszáról.

 

Stefan George

 

 

ANYÁM ARCKÉPÉT MEGKAPVA

On Receipt of my Mother's Picture (Részlet)

 

Csak szólni tudnának azok az ajkak!

De sok baj ért, mióta sose hallak!

Az ajkad, – óh látom hű mosolyod,

mely kiskoromban úgy simogatott –

most néma, s mégis szinte szava kél:

„Ne búsulj, édes gyermekem, ne félj!"

Azok a drága, jó, okos szemek

(áldassék a halhatatlan ecset,

mely a zsarnok időtől a halottat

így megőrizte!) most is rám ragyognak.

Ki szent emlékét életre hivod,

óh váratlan vendég, isten hozott,

s mikor arra kérsz, hogy egyszerü versem

a régelhúnyt anyának tisztelegjen,

nemcsak készséggel teszem óhajod,

de boldogan, ahogy ő tanitott:

s míg ez az arc új könnyekre fakaszt,

ábránd sző körém bűbájos vigaszt

s eliziumi álmokba ragad

a pillanat hite, hogy ő te vagy…

 

William Cowper

 

 

AZ ANYA

 

A magzatvíz s az éj, mely sorsom adta

és védett, már nincs sehol, és

a köldökzsinórtól rég elszakadva

s mindentől, ami születés,

 

csak ágyamban kuporogva találok

békét, mely velem egy ütemre ver,

és a véges gondolatban az álmot

új, végtelen ragyogás oltja el.

 

Messzesóvárgó érzések kutatva

a Mindenséget keresik,

csillagsereg röpít valami Napba,

hol az Egyetlenegy lakik,

 

majd visszahullok s éj föd, ahogy egykor

födött a meztelen azúr.

De nem öröm megérkeznem, a csend oly

nehéz s oly zsivaj sulyosúl

 

gyermeki szavaimra, melyek a

vér titkát dadogják reménytelen:

még bennem kisért a halott anya,

kire már nem emlékezem.

 

František Halas

 

 

ÉJFÉLI FAGY

Frost at Midnight

 

A fagy végzi titkos szolgálatát,

szél nem segíti. A bagoly nagyot

rikoltott és – pszt! most megint rikolt.

Házam népe pihen már, s átadott

annak a magánynak, mely a sötétebb

tünődéssel jár: csak gyermekemet

ringatja békén csöndes bölcseje.

Mily nyugalom! végtelen némasága

szinte zavarja már s izgatja az

agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,

s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő

s az élet sok kusza mozdulata

mind álomnéma már! A törpe kék láng

lepihent a parázsra, s nem lobog;

csak a rácson az a kis rezge csillám

reszket tovább is, csak az nyugtalan.

Mozgása a csöndben mintha homályos

rokonszenv volna vélem, aki élek,

és társas lénnyé teszi, s különös

szeszélyei rebbenését a Szellem

szabadon átkölti, hisz mindenütt

saját tükrét s visszhangját keresi

s játéka a Gondolat.

 

Hányszor, óh

hányszor bámultam, jós szemekkel és

hivő lélekkel, az iskolaablak

rácsán túl, az eltűnő idegent!

és, nyitott szemmel, már álmodtam édes

szülőfalumról, s az öreg toronyról:

harangjai, a nép árva zenéje,

átzúgták a forró vásár-napot,

oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört

ébresztett és jövő dolgok tagolt

beszédével ütődött a fülembe!

Igy merengtem, s az ábránd altatót

dalolt, s álom folytatta a mesét!

És igy tünődtem másnap reggel is,

míg szemem, a zord mestert félve, mű-

buzgalommal a ködös könyvbe bámult:

de ha nyilt az ajtó, lopva kinéztem

s mindig megdobbant a szivem, remélve,

hogy végre látom az idegen arcát,

bácsit, nénit, vagy hugomat, ki vélem

játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!

 

Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol

s e mély csöndben szelid lélegzeteddel

betöltöd a kihagyó gondolat

pillanatnyi szüneteléseit,

szépséges picikém, boldog örömtől

reszket a szivem, ha így nézlek és

elgondolom, hogy te más környezetben

milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én

nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,

ahol csak az ég volt szép és a csillag.

De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd

tavaknál, homokparton, vén hegyek

ormai alatt, és felhők alatt,

melyek maguk is partot, tavakat

s hegyormokat mintáznak: látni és

hallani fogod a szép képeket

s az örök nyelv szavait, amelyekkel

Isten öröktől fogva magyarázza

magát mindenben s a mindent magában.

A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya

kérdezni tanítja a szellemed.

 

S igy minden évszak édes lesz neked,

akár június öltözteti zöldbe

a földet, akár vörösbegy dalol

a mohos almafa hópettyes ágán,

mialatt napban párolog a szomszéd

szalmatető; édes lesz az eresz

vize a szél kis szüneteiben,

s akkor is, ha a fagy titkos keze

jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy

némán ragyogjanak a néma holdra.

 

Coleridge

 

 

TÉLEN KORÁN

 

Télen, korán, jegen és havon át,

vékony kabátban iskolába megy,

és otthon este is a könyv felett

gubbaszt, – fázik, de csak tanúl továbbb.

 

Nyáron a marhát legelteti és

Homéroszt viszi a hóna alatt.

Szidják, röhögik a falusiak, –

őrzi a barmot és rájuk se néz.

 

Igy nőtt fel. És a városba jutott.

A tudás drága kertje várja ott,

itt meg a szülők… boldog készülődés…

 

Néha irt: „Apám… oly fáradt vagyok…

végem van… nyomor… mindig dolgozok…"

… És ma aztán elvitte a tüdővész.

 

Jan Kasprowicz

 

 

CSORDÁT ŐRZÖTT

 

Csordát őrzött és járta a határt,

üldögélt a patak fűzfái mellett

és hallgatta, a habok hogy zizegnek,

és hallgatta a lombok moraját.

 

Egyszer elindult. Vett egy hegedűt,

s ha játszott, társai, a szomorú

és hallgatag parasztok, iszonyú

táncba s ivásba kezdtek mindenütt.

 

Hogy mennyit ért? A városban nagy úr

lehetett volna tán, művész, az ifjuság

körülrajongott hőse, szent s örök…

 

De itt minden elsorvad szótlanúl.

Játszott, azután leitta magát…

S rongyokban halt meg egy sövény mögött.

 

Jan Kasprowicz

 

 

EPIPHANIAS

Epiphanias

 

A csillagos három szent király

szeret enni meg inni, de fizetni utál,

van, amit szert, van, amit utál,

szeret enni meg inni, de fizetni utál.

 

A három szent király idejött,

nincs negyedik hármójuk között;

volna csak még egy, aki ideáll,

négy volna a három szent király.

 

Én vagyok a fehér és huh, be szép!

Nappal csodál csak igazán a nép!

De hiába minden speceráj,

nem kap feleséget ez a király.

 

Én pedig a barna, nyurga vagyok,

szoknya mellett ülök és dalolok.

Az én specerájom ezüst meg arany,

szeret is, akinek esze van.

 

Én végül a fekete és a kicsi,

egyszer nekem is juthat valami.

Ennem öröm, innom öröm,

bort és pecsenyét szívvel köszönöm.

 

A három szent király jóbarát,

a fiut keresik meg az anyát;

József jámboran a sarokban áll,

mellette az ökör meg a szamár.

 

Mirrhát hozunk, aranyat hozunk,

tömjént csak a dámáknak adunk;

s ha csúszik a jó bor, a szívderitő,

nem bír hármunkkal hat kefekötő.

 

De mivelhogy itt szép hölgyek-urak

s nem ökrök vannak és szamarak,

ugy látszik, rossz helyen vagyunk,

ezért hát ajánljuk magunk.

 

Goethe

 

 

VÁNDORCIGÁNYOK

Bohémiens en voyage

 

Az égőszemű jósnép tegnap kora reggel

útnak eredt: mohó purdék a megszokott

anyai kebleken, vagy fent az asszonyok

hátán: így vándorol a törzs a sok gyerekkel.

 

A férfiak gyalog, csillogó fegyverekkel,

a kordéknál, ahol a család kuporog;

szemük a nagy eget kémlelve hunyorog

és máris távoli veszélyeket fedez fel.

 

Homokos rejteke mélyéből ha kilát

útjukra a tücsök, megkettőzi dalát;

Cybele szereti őket: tar szikla zengő

 

forrást lövellve dús zöldben s virágban áll

e vándorok előtt, kiket ölelni vár

meghitt hazájuk, a titokzatos jövendő.

 

Baudelaire

 

 

RÉGI ÉS UJ VILÁG

Iam pauca aratro iugera regiae

 

Szántásra már pár hold is alig jut a

királyi villák százaitól, nagyobb

tavak nyújtóznak, mint a Lucrin,

és ha legyőzi az agglegényi

 

platán a szőllős szilt, ibolyás gyepágy

és mirtusz önti illata tengerét

olajkertek helyén, melyekből

még szüretelt az előbbi gazda,

 

és dús babérfák lombterebélye óv

tűző nyilaktól. Ezt soha Romulus

jogrendje s torzonborz Catónké

nem követelte, sem ősi norma.

 

Kicsiny volt akkor még a magánvagyon,

nagy a közösség: mérce sehol se mért

magánlakhoz tág portikuszt, hogy

árnya hüsét odavesse Észak:

 

megvetni vályog- s gyepkalyibát sehol

sem tűrte törvény: ámde parancsa volt,

hogy a várost közpénz diszítse

s templomainkat az uj, fehér kő.

 

Horatius

 

 

A MŰVÉSZET

L'Art

 

Úgy szebb a mű, ha büszke

formáját az erő

kiküzdte:

vers, márvány, drágakő.

 

Ne törj kerékbe, gúzsba,

de szépen, szabadon

járj, Múzsa,

magas koturnuson!

 

Vesd meg a tunya ritmus

csoszogó papucsát,

amit nyúz

a sok-sok lusta láb.

 

Szobrász, törik kezedben

a porladó agyag

s a szellem

különb célokat ad:

 

vésd Karrarát s a ritka,

dus pároszi követ,

a tiszta

kontúrt az őrzi meg,

 

vagy Szirakúza bronzát

használd, melyben a báj

s a zordság

úgy egymásra talál,

 

s végy agátot, ha forró

lelked a mennyei

Apolló

arcélét késziti!

 

Festő, csak akvarelt ne!

A halk szín illanó:

hadd edzze

zománccá a kohó!

 

És kék Szirént se! hagyjuk,

hogyan tekergetik

a farkuk,

címerek szörnyeit!

 

és Angyalt, glóriában,

s a bűnös föld felett

csodásan

tündöklő Jeleket!

 

Minden rom. A müvészet

örök. A többi por.

A népet

túléli a szobor.

 

És a szigoru érem,

mit a paraszt talál

a földben,

egy császárt revelál.

 

Az istenek meghalnak,

de királyi szava

a dalnak

ércnél jobb trombita.

 

Véss, csiszolj, kalapálj hát,

hogy tündér álmaid

kitárják

a kő rab szárnyait.

 

Gautier

 

 

UJJÁSZÜLETÉS

 

Álmosan festi át a lángész

remekét a barbár keze

s a képet a saját silány és

torz rajzával mocskolja be.

 

De évek múltán megfakúlva

pikkelyekben pattog a máz,

s amilyen volt, fölragyog újra

a gyönyörű műalkotás.

 

Lelkünkről így halnak le belső,

megszenvedett botlásai,

s feltámadnak benne az első

szent napok látomásai.

 

Puskin

 

 

„A NYITÁNYOK"-BÓL

Les Préludes (Részlet)

 

Éber fürtjeiből a harmatot kirázva

frissülést hoz az éj az áthevült világra,

hallgatag lába a csöndes hegyekre lép

és álom terül a szememre, mély, sötét:

ilyenkor valaha… De a lelkem ma tétlen,

mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,

vergődve menekűl fáradt vágyaihoz

s magába roskad és lankadatlan szunnyadoz.

 

Hogy nyomja ez a csönd! Óh lira! zsenim álma!

belső zene, szavak szótlan harmóniája,

lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,

mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,

most, amig még lehet, amig dobog a szivem,

jőjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!

És lantom lelke, te lebegő égi láng,

szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

 

Leszáll! már itt lebeg! A hárfa engedelmes

idege átveszi röpke halk ritmusát

s a húrokból kizengve teljes

összhangját éledő lelkembe önti át…

 

Lamartine

 

 

HALLOTTALAK BENNETEKET, ÜNNEPÉLYES-ÉDES ORGONASIPOK

I Heard You Solemn-Sweet Pipes of the Organ

 

Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasípok, amint a múlt vasárnap elmentem a templom előtt,

Őszi szelek, mikor szürkületkor az erdőben jártam, hallottam a magasban, fölöttem, elnyujtott, gyász-sóhajtásaitokat,

Hallottam a tökéletes olasz tenoristát, aki az operaházban énekelt, hallottam a kvartettben a szoprán énekét;

Szerelmem szive! téged is hallottalak, amint valamit sugtál az egyik csuklómnak, amely a fejemnél pihent,

Hallottam, hogy a mult éjjel, a teljes csöndben, folyton kis csen-gettyüket csengetett a fülem alatt az ütered.

 

Whitman

 

 

PRO DOMO

Pro domo

 

Nem akarom boldogítani az emberiséget.

Nem akarok angyalokat tenyészteni.

Nem akarok eget ostromolni.

Művészetet akarok.

 

Utálatos a meztelen sírás.

Utálatos a részeg dadogás.

A táj képe istentelen

a forma nélkül.

 

Minden mozdulat gonosz.

Isten az örök nyugalom.

A halott ragad meg legmélyebben.

A mű legyen merev.

 

A művész egyetlen erénye:

kivárni, hogy férfi legyen.

A siheder játszik és zajong.

A müvészet hallgatag és kemény.

 

Josef Weinheber

 

 

KÖLTÉSZET

 

Úgy jössz, mint a hizelgő május-éj,

derengő éj, dús jázminokkal ingó;

szavaid: illat, jázmin szirma, bimbó;

holdfény vagy, és álom, ezüstfehér;

 

halkan, ahogy éji levél remeg,

halkan szállsz az álmatlan éjszakán át,

úgy suttogod rejtelmes szavak álmát:

halk szavak halk permete fürdetett.

 

De ez kevés! Még kevés! Még kevés!

Ezek a szavak csalnak és hazudnak!

Kapcsolj a szívbe hitet: legyen uj s nagy!

S a karokra szárnyas lelkesedést!

 

Halk szavakra szivünk most nem felel.

Hiú, üres szavak. Hidegek. Üldözz

ütemeddel: verj dobot menetünkhöz!

Szó, légy korbács! Dal, üss! Himnusz, emelj!

 

Van még emberi öröm, igaz arc,

van valahol tündöklő, tiszta élet.

Óh, jőjj el mindennapunk kenyerének!

Állj mellénk s legyen parancsod: a harc!

 

Nem kellenek fehér vestaszüzek,

szent tüzet éj nem fojt. – Légy messzelátszó

jelkép a csatáinkban, büszke zászló,

légy magas fáklya a tömeg felett!

 

Hozz uj hírt igéiddel ajkamon,

taníts égőbb, egyszerűbb énekekre,

nagy és még marcangolóbb szeretetre,

mely nagyobb öröm s nagyobb fájdalom.

 

Ha dalodhoz hárfa kell, legyen új

az a hárfa, s villámot gyújtva gyújtson,

s pattanjanak az erek, mint a húrok,

s feszűljenek, pengjenek, mint a húr.

 

Üssön, üssön mindhalálig a dal,

hogy sötétben kígyó már ne sziszegjen,

van élet valahol, szebb, mint a versben;

s van szeretet. S övé a diadal!

 

S akkor majd a legegyszerűbbeket,

leghalkabb szókat add ajkunkra, Múzsa:

dúlt lobogók helyett hadd koszorúzza

dicső hőseink szent emlékezet.

 

Broniewski

 

 

VERSÍRÁS KÖZBEN, ÉJSZAKA

 

A versírásban türelem

s szeretet fia a siker.

Kedvesem, drágám, kedvesem,

ne felejtsd soha el:

gyermekszülésnél nehezebb

lehántani magunkról a világot,

kezünkbe venni a szivet

és sajtolni belőle a keserűséget, amely

csöpp-csöppre szivárog…

 

Aludj, kedves. Semmit se kivánok.

Semmi se kell.

 

Broniewski

 

 

A TÜNDÉR

Le Sylphe

 

Hipp-hopp, ki vagyok?

A könnyű-mély

illat, mit a szél

idecsapott!

 

Hipp-hopp, ki vagyok?

Szellem? Kaland?

Villant a titok

és elsuhant!

 

Volt – nincs! Agyad

bármennyire bölcs,

én félrevezetlek,

 

hipp-hopp, mialatt

két ing között

csupasz a melled!

 

Valéry

 

 

A CSŐCSELÉK

 

Játszott a költő, elmerengve,

lantján, a lelkes húrokon:

dalolt, s ugy hallgatta a messze

morajt, mellyel a nép figyelte

s kisérte, sandán, konokon.

S igy zugott a szentségtelen nép:

„Minek üres szó és zene?

Furcsálljuk a poéta kedvét:

mire törekszik éneke!

Dalaival kit s mire oktat?

Szabados rajongásra szoktat

és tűnődni álmatagon?

De ha vonzó veszélyt jelent, és

csak, mint szél s hullám, puszta zengés:

ugyan mi benne a haszon?"

 

KÖLTŐ

„Ó hallgass, buta szolganép,

gond rabja, lelki nyomorék,

haszonleső gáncs, ünneprontó!

Föld férge, nem fény fia vagy,

neked csak sulyra szép darab

a belvedere-i Apolló:

szemed benne semmit se lát!

Egy Isten szállt abba a kőbe!

De a nép, a nép persze többre

becsüli főző fazekát."

 

CSŐCSELÉK

„Ha tényleg az Ur kegye küldött,

forditsd javunkra, égi hirnök,

szavaid tisztult erejét:

tisztitsd testvéreink szivét!

Köztünk sok kishitű s gonosz van,

hálátlan, cudar jóban-rosszban,

kiherélt lélek, renyhe agy

és fél-állati indulat.

A bűn bennünket összeroppant;

áldozd fel érettünk magad:

hirdesd a bátor és igaz tant

s követjük utad és szavad."

 

KÖLTŐ

„Takarodjatok, szörnyü vétkek

s szennyek átalkodottjai!

A halk költő nem a tiétek;

sárból dal nem húz soha ki!

Hullátoktól borzad a szellem!

Mit a barmok bűnei ellen

agyatok eddig kitalált:

az ostor, a börtön, a bárd.

S, gazok, mire nem vetemedtek?!

Városotok utcát söpörtet,

ami hasznos és szép dolog:

de ti a papot töritek be,

hogy, oltárt s gyászmisét felejtve,

ő seperje a mocskotok!

Nem a tömeg öröme-gondja,

nem kapzsiság, földi csata –

Magasztalás a költő dolga,

a Lelkesedés s az Ima!"

 

Puskin

 

 

NEM FEJTEM A CSILLAGOK TITKAIT

Not from the stars do I my judgement pluck

 

Nem fejtem a csillagok titkait,

de, úgy tetszik, asztrológus vagyok,

bár nem tudom, mi sors következik,

ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;

s percre nem jóslok, kijelölve mindnek

a maga dühét, záporát, szelét,

vagy hogy mi éri fejedelmeinket,

noha gyakran elém tárja az ég;

nekem a te két szemed (ez a két

állócsillag) adja tudásomat:

együtt pompázik az igaz s a szép,

mihelyt kész leszel őrizni magad;

ha meg nem, a jóslatom végzetes:

véged a szép s igaz múlása lesz.

 

Shakespeare 14. szonettje

 

 

AZ ÉLŐ FÁKLYA

Le flambeau vivant

 

Itt megy előttem ez a fénnyel teli Két Szem

s bizonnyal angyalok delejétől ragyog;

itt megy; gyémánt-tüzét mindig szememben érzem;

isteni ikrek és én is vérük vagyok.

 

Nehéz bűnöket és csapdákat kikerűlve

a Szépség utjain nyomukban haladok;

kiszolgálnak, de én figyelek a jelükre:

élő fáklya, egész lényem a te rabod!

 

Drága Szemek, olyan misztikusan lobogva

égtek, mint délidőn a gyertyák: rőtlenek,

de csodás tüzüket a napfény ki nem oltja;

 

azok a Sírt, ti a Hajnalt ünneplitek;

lelkem uj hajnalát énekelve vezettek,

csillagok, semmi nap nem árthat fényeteknek!

 

Baudelaire

 

 

KUBLA KÁN

Kubla Khan

 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

öleltek napos pázsitfoltokat.

 

De óh, amott a cédrusfödte bércen

a mélybe milyen hasadék szakadt!

Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem

siratja szentebb, iszonyúbb vidéken

elhagyott nő a sápadt hold alatt!

S e szakadékból, forrva, zakatolva,

mintha a föld gyors lélegzete volna,

hatalmas forrás lüktetett elő:

torkából, mint felugró jégeső

vagy mint a pelyvás mag a csép alatt, –

ívben repült a sok nagy szirtdarab:

s táncos sziklákkal együtt így okádta

a folyót a kút örök robbanása.

Öt mérföldet átkanyarogva szállt a

szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,

aztán elérte a barlangokat

s leviharzott a halott óceánba:

s e messzi zajból Kubla ősatyák

szavát hallotta, hadak jóslatát!

 

A kéjpalota nézte sok száz

lenge tornyát a vizen

és egy zene volt a forrás

és a barlang, egy ütem.

Ritka müvészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

 

Ismertem egy lányt valaha,

látomás lehetett:

Abesszinia lánya volt,

Abora hegyéről dalolt

s cimbalmot pengetett.

Zendülne csak szivemben

még egyszer a dala,

oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,

hogy felépíteném csupa

muzsikából azt a szép

fénydómot! a jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,

s „Vigyázzatok!" kiáltana,

„Szeme villám! haja libeg!

Hármas kört reá elébb,

s csukja szemünk szent borzalom,

mert mézen élt, mézharmaton,

s itta a Mennyország tejét!"

 

Coleridge

 

 

A SIXTUSI KÁPOLNÁBAN

In der Sixtina

 

Homályba ködlik fel a kupola,

lent Michelangelo töprengve ül,

izmos kezében nyitott biblia,

kis lámpa fénye lobogja körűl.

 

Mintha vendége volna, hangosan

beszél az éjfélbe valahová,

mintha egy földöntúli hatalom,

majd szinte mintha ember hallaná:

 

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,

ötször formába zártalak vele,

fénylő palásttal borítottalak

s testet adtam neked, mint az Ige.

 

Napoktól mindig új napok felé

repülsz és vad lángvihar a hajad,

festményemen választottad elé

ereszkedel s irgalmas szivü vagy!

 

Hitvány erőm ilyennek alkotott:

s hogy le ne győzzem művészetedet,

gyúrj át képedre – szenvedély vagyok –

gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!

 

Sár adta az első ember anyagát;

az enyém zordabb… Mester, vedd elő,

ami itt kell: jőjjön a kalapács…

Szobrász-Isten, sujts! Én vagyok a kő!"

 

Meyer

 

 

PÁRIZSI ÁLOM

Rêve parisien

 

Constantin Guysnek

 

1

A szörnyü táj, melyhez hasonlót

ember nem látott sohasem,

még reggel is, bár szertefoszlott,

üdíti a képzeletem.

 

Csoda az álom, érthetetlen!

Különös szeszély vezetett

és képemből számkivetettem

a rendetlen növényzetet

 

és, mint zsenimre büszke festő,

élveztem roppant vásznamon,

hogy a víz és érc s a nemes kő

mily részegítő és monoton.

 

Lépcsők és árkádok tolongó

bábele volt e palota,

matt vagy barna aranyban omló

zuhogók s medencék sora;

 

és szakadó nagy vizesések

kristályfüggönyként nehezen

csüngtek alá vakítva részeg

káprázatú érchegyeken.

 

Oszlopok állták körbe, nem fák,

a mélyen alvó tavakat

és vizükben gigászi nimfák

nézték magukat álmatag.

 

Nagy vizek nyultak szerte, kéken,

zöld s rózsa partok közt, ezer

s ezer mérföldnyi messzeségben

s a végtelenben vesztek el:

 

hallatlan drágakövek voltak

s bűvös hullámok: mind csupa

óriás jéglap, egybeolvadt

képek s tükrök káprázata!

 

Gondtalan és néma közönyben

bő-urnás égi Gangeszek

ürítették gyémántözönben

dús örvényekbe kincsüket.

 

Tündérálmaim épitésze,

drágakő-alagúton át

vezettem, szivem örömére,

egy megfékezett óceánt;

 

s minden, még a fekete szín is

villózva égett és hevűlt;

a vizek glóriája Írisz

fénykristályává merevűlt.

 

Egyébként semmi fény felűlről

se alkonyat, se csillagok:

az egész varázstáj belűlről

s egyéni tűzben villogott!

 

És (szörnyű ujság: a szem ittas

s hang nincs egyetlen rezdület!)

e sok mozgó csoda felett az

öröklét csöndje lebegett.

 

2

 

Felnéztem… A fény zsibongott…

S láttam, odúm mily nyomorúlt,

s éreztem, hogy az átkozott gond

tőre megint szivemre sújt;

 

síri szózatával az óra

brutálisan delet ütött,

s a fekete ég gomolyogva

szállt a dermedt világ fölött.

 

Baudelaire

 

 

SZELLEMEK ÉNEKE A VIZEK FÖLÖTT

Gesang der Geister über dem Wasser

 

Az emberi lélek

tükre a víz:

mennyből jön alá,

mennyekbe megy föl

s lekényszerűl

megint a földre,

örök utas.

 

Ha bérc magasából

meredeken

siklik a tiszta sugár,

fellegpuhán

porzik alá

a sima kőre

és mint szivesen fogadott

jövevény

fátyolteregetve

csobog lefelé.

 

De ha szirt mered

zuhanása elé,

haragos zubogással

ugrálva fokonkint

habzik le a mélybe.

 

A sík mederben

halkan fut a völgyi réten át

s a sima tóban

a csillagos ég

gyönyörködik.

 

Szél a hullám

jó szeretője;

szél kavar a mélyből

habzó hegyeket.

 

Emberi lélek,

képmásod a hullám!

Emberi sors,

képmásod a szél!

 

Goethe

 

 

AZ ELVESZETT BOR

Le vin perdu

 

Áldozatúl a semminek

(s már nem tudom, mily ég alatt)

tengerbe zúdítottam egy

pohár drága bort a minap.

 

Ki tékozolt el, folyadék?

Mily parancs vagy intelem?

Bort öntve biztosan sötét

vért ontott keserű kezem.

 

Egy kis rózsás füst elfutotta,

aztán megint úgy ragyogott a

víz, áttetszőn, ahogy szokott…

 

Eltünt a bor, s részeg lett tőle

a mélység… Óh, szörnyei hogy

ugráltak a sós levegőbe!…

 

Valéry

 

 

EGY LÁMPÁRA

Auf eine Lampe

 

Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses

láncaidon lebegve most is diszited

s már-már kiürűlt szoba mennyezetét.

Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany

érc-szalag és borostyánkoszorú övez,

vidám gyermekhad eszterlánca fut körűl.

Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a

komolyság szelleme leng rajta könnyedén –

igazi műremek. Ki törődik vele?

Ime: saját magában üdvözűl a szép.

 

Mörike

 

 

FÖLDI TETSZÉS

Menschenbeifall

 

Nem szent, nem gyönyörűbb most a szivem, mikor

tud szeretni? Miért volt zajosabb a taps,

amikor szilaj és zord

voltam, és fecsegő s üres?

 

Óh, csak a piaci kell a tömegnek, a

szolgának csak az úr, aki belétapos;

az hisz isteniben csak,

aki maga is isteni.

 

Hölderlin

 

 

A KÖLTŐ, A SAJÁT VERSKÖTETÉRE

Sunt bona, sunt quaedam mediocra…(I. 16.)

 

Van jó, van közepes, van rossz is benne elég sok,

Ávituszom. De mutass könyvet, amely nem ilyen.

 

Martialis

 

 

ODYSSEUS

Ulysses

 

Nem sok értelme, hogy henye királyként,

csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,

egy öreg nő oldalán szabjam a

kétes törvényt egy vad népnek, amely

tisztel, és alszik, zabál, és nem ismer.

Utaznom kell, hogy fenékig üritsem

az életet; tudtam mindig örülni,

tudtam szenvedni, másokkal, akik

szerettek, és egymagam; partjainkon,

s mikor az esős Hyadok kavarták

a sötét tengert: nagy lett a nevem;

mert éhes szívvel folyton csavarogva

sokat láttam, embert, városokat,

szokást, tájat, törvényt, kormányokat,

nem akárki voltam,s mindenki tisztelt;

s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók

harcának a szeles Trója porondján.

Része lettem mindannak, ami ért;

de minden tapasztalás látkörén túl

ott tündöklik a be nem járt világ

s szegélye ugy fut, ahogy üldözöm.

Untat várni, elmulni, csiszolatlan

rozsdállva és nem munkában ragyogni!

Csak lenni: még nem élet. Ezer élet

együtt se volna sok, és hogy fogy ez

az egy is! pedig minden óra, mellyel

a nagy csöndet megrablom, valami

uj hír hozója; s szégyen volna néhány

napért raktáron óvni magamat

s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő

csillag, az emberész minden határán

túlra követni vágyik a tudást.

Itt a fiam, jó Telemachusom,

ráhagyom a jogart s a szigetet –

szivem gyermeke, tudja, óvatos

bölcsességgel hogy szelidíti meg

és apránkint hogyan töri bele

a durva népet a hasznosba, jóba.

Hibátlan jellem, a közös kötelmek

világa vonzza, nem hanyag a szív

dolgaiban s illő áldozatot

mutat be házam isteneinek,

ha elmentem. Munkáját végzi. Én is.

Itt az öböl: csattognak a vitorlák:

kint a nagy óceán. Matrózaim,

munkáim s lelkem osztályosai –

kik mindig egyformán örűltetek

napfénynek és viharnak, nyilt szivek

és nyilt koponyák – öregek vagyunk;

de az öregnek is van dolga, rangja;

jöhet még néhány nagy tett, amely illik

azokhoz, akik Istenekkel csatáztak.

A sziklákon már hunyorog a fény:

a nappal sápad: kél lassan a hold:

a mélység zendül. Föl, barátaim,

nincs még túlkéső uj földet keresni.

El a parttól, és hasítsuk a zengő

barázdákat; akarom, hogy repűljünk

túl a napon s túl minden nyugati

csillag fürdőjén, mire meghalok.

Talán lemos az örvény dühe, de

talán a Boldogok Szigete vár,

s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk

az az erő, mely egykor eget és

földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;

sors és idő gyengíthetett, de hős

szivünk együtt ver s kemény hite, hogy

küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

 

Tennyson

 

 

GOETHE-NAP

Goethe-tag

 

Kora hajnalban párás nyárutói

mezőn át mentünk az Ő városába.

Még embertől szabadon állt a lompos

fal s a dísztelen állvány, – földietlen

tiszta volt a nap és csaknem magasztos.

Elértük néma házát; hódolattal

néztünk föl rá s búcsúztunk. Ma, mikor

minden kiált, nem szól üdvözletünk.

 

Pár óra még: a szent hely megcsikordul;

akik tapintanak, hogy higgyenek…

Rikoltó színek lobognak az utcán;

tolong az ünneplő tömeg, amely

szeret diszelegni a Nagy diszében

s pereputtya pajzsát keresi benne –

a leghangosabb hangot hallja csak

s nem ismer lelki magasságokat.

 

Mit tudtok a dús álomról s a dalról,

ti álmélkodók! Kín már a gyerekben,

ki a Falon megy, a Kúthoz hajol;

kín s nyugtalanság az ifjuban; és kín

a férfiban, bánat, melyet mosoly fed.

Ha most, élve s még szebben, megjelennék –

ki tisztelné? fel nem ismert királyként

haladna el soraitok előtt.

 

Tiétek volt, ujjong hozzá a hála –

Igen, ösztöne részesei vagytok,

csak alsóbb minőségben, mint az állat –

És ma csupán a koszos nép ugat…

De nem sejtitek, hogy Ő, aki por lett,

még mindig mily sokat rejt számotokra

s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult

sok minden, amit öröknek neveztek.

 

Stefan George

 

 

NIETZSCHE

Nietzsche

 

Mélysárga felhők húznak át a dombon

s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz

hirnökei… Ez tehát, ez a fal

zárta körűl a Mennydörgőt, aki

por- és füst-ezrek közt egymaga volt?

Lapos dombokra s holt városra innen

küldte végső, tompa villámait

s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj.

 

Lent bambán lohol a tömeg; ne bántsd!

Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak?

Egy darabig még jámbor csönd legyen

s pusztuljon előbb a barom: dicséri

s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt

gőzben, mely Őt megfojtani segített!

S akkor: felragyogsz az idő előtt, mint

a többi vezér, véres koronáddal.

 

Te, Megváltó! s legmegváltatlanabb –

Mily sors és suly nyomott, hogy sohse láttad

a vágyak országának mosolyát?

Nyugalom s építés öröme nélkül

isteneket emeltél, dönteni?

Megölted a legközelebbvalót

magadban, hogy vágyva reszkess utána

és feljajdulj a fájdalmas magányban.

 

Későn jött, aki könyörögve mondta:

Ott már nincs út glecserek s iszonyú

sasok fészkei közt, – most vissza kell

vonúlni a szeretet gyürüjébe…

S ha aztán a szigorú s meggyötört hang

himnuszként zeng kék égbe s ragyogó

zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt

ez az uj lélek, mért nem énekelt!

 

Stefan George

 

 

A TALIZMÁN

 

Hol a tenger veri folyton

szirtjeit a part fölött

s lankadtan húz át a holdon

fátylával az esti köd;

hol egébe földi lányok

karján száll a muzulmán –

csók közt, tündéradomány: ott

lett enyém e talizmán.

 

S szólt a tündér, aki adta:

„Óvd meg! Kincs e talizmán!

Bűvös erő a hatalma,

szívem adja, nem a szám.

Nem jó kór, sír, végzet ellen,

nem győz a tél vad fagyán,

barátom, – a fejedet nem

menti meg e talizmán.

 

Boldog Kelet buja kincse

nem lesz tied általa,

a Próféta hívein se

ad győzelmet birtoka;

messze föld vasát megoldva

Dél s Észak közt száz hazán

át baráti hű karokba

nem röpít e talizmán.

 

De ha rontás csábit, álnok

szem igéz vagy bűvölet

és az éjben, mert kivánod,

száj forr rád, de nem szeret, –

hogy ne érjen méreg és tőr,

uj seb, uj kín, uj sirám:

árulástól s feledéstől

megvéd ez a talizmán!"

 

Puskin

 

 

SZINHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG

All the World's a stage

 

– Az „Ahogy tetszik"-ből –

 

 

…… Szinház az egész világ,

és színész benne minden férfi és nő;

fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár

életében, melynek hét felvonása

a hét kor. Első a kisded, aki

dajkája karján öklendezik és sír.

Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,

táskás nebuló: csigamódra és

kelletlen mászik iskolába. Mint a

kemence, sóhajt a szerelmes, és

bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.

Jön a párduc-szakállú katona:

cifra szitkok, kényes becsület és

robbanó düh: a buborék hirért

ágyúk torkába bú. És jön a bíró:

kappanon hízott kerek potroh és

szigorú szem és jólápolt szakáll:

bölcseket mond, modern közhelyeket,

s így játssza szerepét. A hatodik kor

papucsos és cingár figura lesz:

orrán ókula, az övében erszény,

aszott combjain tágan lötyög a

jólvasalt dendi-nadrág; férfihangja

gyerekessé kezd visszavékonyodni,

sípol, fütyűl. A végső jelenet,

mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,

megint gyermekség, teljes feledés,

vak, süket, buta megsemmisülés.

 

Shakespeare

 

 

ÓH, JAJ, IGAZ: SOKFELE KÓBOROLTAM…

Alas 'tis true, I have gone here and there

 

Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,

játszottam rongy bohóc-szerepemet,

elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,

ütöttem új vággyal vén sebeket.

Nagyon igaz: félve s morogva néztem

az igazságra; de, egy a hitem,

szivem megifjúlt a sok tévedésben,

s csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.

Mindez múlt már. S örökre esküszöm:

régi barátot próbálni soha

étvágyam új próbákra nem üzöm,

terád vágyom csak, szerelem ura.

Üdvözölj hát, isten után engem,

legtisztább, legszeretőbb kebleden.

 

Shakespeare 110. szonettje

 

 

IMÁDSÁG COTARD MESTERÉRT

Ballade et Oraison

 

Noé apánk, szőlők és borok apja,

és Lót, ki annyit ittál a hegyen,

hogy részegen, mint másokat, becsapva,

leányaidhoz vitt a szerelem

(nem szemrehányás, hogy megemlitem),

s Architriclin, italban te se gyengébb:

fogadjátok, könyörgöm, szivesen

néhai Cotard mester áldott lelkét!

 

Biztos, a ti fátoknak volt a sarja,

hisz ő, bár zsebe lapúlt betegen,

mindig a legjobb nedűket nyakalta!

Király volt ő! Kezéből neki nem

szedhette ki a kupát senkisem.

Pogány murikra restnek sose lelték.

Ne hagyjátok elűzni ridegen

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Sokszor láttam, dülöngve jobbra-balra

hogy totyogott haza öregesen,

fejét egyszer mészárospultba csapta

és daganata nőtt, emlékezem;

éj-nap csak inni: többé nem terem

széles e földön olyan korcsma-vendég;

védjétek hát ti hárman kegyesen

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Ajánlás

 

Herceg, a torka száraz-tüzesen

folyton rikoltott: „Hű, még, a keservét!"

Itassa most örök bor odafenn

néhai Cotard mester szomju lelkét!

 

Villon

 

 

AZ UJ VASUT

Die neue Eisenbahn

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást.

Ki bontja sírom márványfalait?

Ki rázza födelét? Föltámadás?

Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke

rántja le mellemről a szalagot,

az Elefánt-rend díszes kék szalagját.

És királyomnak, ötödik Frigyesnek,

jóságos, kegyes uramnak ivorra

festett arcképét, melyet egy derűs

órában ő maga adott nekem,

letépik a szivemről! Nyomorultak!"

 

De a vasúti munkások – az állam

a sírboltot rég kisajátitotta –

nevetnek a vén koponya dühén.

Egyikük a király képét a Szeplős

Lizinek adja, aki a faházban

snapszot árul és ágyhelyeket ad ki,

az meg feltűzi és úgy jelenik meg

a munkásokkal vasárnap a bálon.

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

De hiába. A részeg emberek

felmagasztalják a homokkocsi

lőcsére, ott kiséri a fuvart.

Aztán vad kezek tekéznek vele.

 

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

De hiába. Megúnják s odadobják

egy döglött macska mellé a szemétbe.

 

A koponya bőg: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán-hollandi béketárgyalást."

Hiába minden. Első füttyszavával

túlsüvíti az uj vasut.

 

Liliencron

 

 

ÉJSZAKAI UTAZÁS A KÖLNI RAJNA-HIDON ÁT

Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht

 

A gyorsvonat tapogatózik és átveri a homályt.

Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt

szűk tárna, amelybe néha liftnyilások kék ragyogása szakít riadó horizontokat:

gömblámpák tűzköre, tetők, gyárkémények és árad a füst… csak egy-egy pillanat…

S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg

egyszerre fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és gyűl… és sűrűsödik.

Szürke házfrontok vázai, meztelenűl, sápadtan derengve, holtan – valaminek jönnie kell! … Óh, itt nehezűl, érzem a sulya, jaj,

agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen, mint tenger, dördűl a talaj:

repülünk, fölemelve, királyian, át az éj-szaggatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák,

és villogó parádéjuk előtt sulyosan hömpölyögnek lefelé a vizek. Diszszázad éji tisztelgésre! tovább!

Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai!

Ragyogó szemek tolonganak, nyüzsögve! Egész addig, ahol vendégüket eleresztik a város végső házai.

És aztán a hosszú magányok. Meztelen partok. Csönd. Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás. És viharok akarata-tüze ráz,

hogy jőjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás.

 

Ernst Stadler

 

 

A BOSZORKÁNYBARLANGBAN

Cavern of Witches

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

ELSŐ BOSZORKÁNY

Macska hármat: nyau, nyau, nyau –

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Rá a sün, hogy: vi-vi-vi –

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Hárpia szólt: „Kezdeni!"

 

ELSŐ BOSZORKÁNY

Üst, üst, gyűlj tele!

Férget, mérget üss bele!

Kő alatt kit harminchárom

éjjel izzaszt hideg álom,

legelőször, buta béka,

te kerülsz be a fazékba!

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Nádi kígyó az övem:

sülj meg, főj meg odabenn;

gőte szeme, egy marok

denevérszőr, gyíkfarok,

siklófulánk, eb foga,

villanyelvű vipera:

bűvös erőd bonthatatlan

bugyborogjon a pokolban.

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Lócsont, sárkány pikkelye,

éji konkoly gyökere,

múmialé iszonya,

cápa sózott uszonya,

vaksötétben letépett

holdfényittas beléndek,

török orr, bak epéje,

pogány zsidó veséje,

cigányasszony zsinegelte

ujszülött kisujja-körme,

ide mind a sűrü löttybe:

tigris bele kell még bele

és szörnyű lesz az ereje.

 

EGYÜTT

Szikra pattan, olthatatlan,

ég a munka, forr a katlan.

 

HARMADIK BOSZORKÁNY

Pávián-vér hűtse le

s kész a pokol öröme.

 

HECATE

Bravó! Micsoda szorgalom!

De lesz is érte jutalom. –

Mint a tündér, épp úgy röpűl

a boszorkány az üst körül

és a varázs mind sikerűl!

 

MÁSODIK BOSZORKÁNY

Bal hüvelykem bizsereg,

gonosz lélek közeleg.

Lakat hullj le,

te meg bujj be!

 

Shakespeare

 

 

LEVÉL A KIRÁLYHOZ ARRÓL, HOGY MEGLOPTÁK

Épitre au Roi pour avoir été dérobé

 

Igaz mondás, Sire, hogy a balszerencse

sose jön úgy, hogy másik is ne jönne

és harmadik és negyedik vele,

jól tudja ezt az ön nemes szive;

igy jártam én is, nyavalyás, aki

nem vagyok király. S ha megengedi,

elmondom egész sorát az esetnek.

 

Volt egy inasom, jó gascognei szerzet,

hétpróbás lator, részeges, falánk,

soha olyan hamiskártyás zsiványt,

kötélszaga száz lépésnyire áradt,

egyébként legjobb kölyke a világnak…

E derék fickó megneszelte, hogy

ön, Sire, nekem némi pénzt juttatott

s hogy igy tárcámnak daganata nőtt:

felkelt tehát, a szokottnál előbb,

és zsebemből suttyomban kikaparva

az egész tárcát hóna alá csapta,

pénzt és mindent, magától értetődik;

s visszaadni aligha készülődik,

mert azóta nem láttam a szinét.

 

De a csibésznek ez nem volt elég;

ruhatáram legszebb darabjait

is elcsente, s ma úgy öltözködik,

hogy fenséged, ha látja uj diszében,

fényes nappal összetéveszti vélem.

Végül kiment, hogy tetőzze a kárt,

az istállóba; két lovat talált:

a rossz maradhat, felpattan a jobbra,

sarkantyúz s megy. S hogy ne nyúljon a nóta,

mondhatom, volt mindenre gondja bőven,

csupán egyre nem: bucsut venni tőlem.

 

Igy megy, csiklandást érezve nyakán,

mondott inas, Szent Györgyként, a lován,

mig mámorát alussza az ura

és arra ébred, hogy nincs egy vasa.

Az alvó úr, Sire, én voltam, s bizisten,

reggel kissé halálsápadt lehettem,

látva, hogy nincs tisztességes ruhám,

s a mindenit, oda a paripám;

a pénz azonban, mely öntől eredt,

nem lepett meg, hogy most is elveszett:

az ön pénzének, kegyes fejedelmem,

múlhatatlan sorsa, hogy lába keljen.

 

Mindamellet ezt nem azért jelentem,

hogy segítségét kérjem az ügyemben;

nem akarok lenni, mint annyi más,

kinek gondja csak a kincshalmozás;

amíg élnek, csak kunyeráljanak;

én már kezdem szégyelni magamat

s nem akarok folyton csak kapni, kapni.

 

Nem mondom, ha kíván valamit adni,

elfogadom; aki hitelt kinál,

kölcsönvevőt mindig könnyen talál.

Megtérítem, ha tudom, egy napon,

s önnek se lesz rossz üzlet, gondolom.

 

Ezért, hogy semmi hibát ne tegyek,

átadok majd egy záloglevelet,

mit – kamat nélkül – az adós kivált,

mihelyt elégedett lesz a világ;

vagy, ha úgy tetszik, aznap, drága Sire,

amelyen Önt elfelejti a hír.

 

Clément Marot

 

 

SZÜLŐFÖLDEMEN

 

Itt vagyok hát megint, otthonom tájain:

velejükig romlott, garázda őseim

a komolyságot itt tiporták jólakottan

s mint házi zsarnokok fetrengtek a mocsokban,

úgyhogy a nyomorult, megréműlt szolgaság

némán irigyelte az utolsó kutyát;

itt születtem; s bizony, mint elvadult gyerek, már

korán megtudtam, mi a jaj s a gyűlölet, bár

a szeretet mezét hordoztam még gazúl;

itt voltam magam is önkényúr, földesúr;

vétkeim s bűneim itt mérgezték a lelkem,

hogy békétlen legyek, s legyek fékezhetetlen,

s mert gyermek-érzület nem élt bennem soha,

itt merültem a kéj rút mocsaraiba…

Igen, gyermekkorom emlékeit, miket más

édeninek nevez, én, mint akit hideg ráz,

úgy szemlélem, s ma is szégyen gyúl arcomon,

ahogy díszmenetük elém vonúltatom!…

 

Ott sötétlik a park… Ki lehet az a bokrok

mögött? Ah, ismerem e sápadt, beteg arcot!

Tudom, mért sírsz, anyám! Hogy szived mért remeg,

nagyon jól tudom én, s hogy ki sebezte meg

értelmetlenűl és gorombán! Óh, szegény,

később már sohase ringatott a remény:

visszariadtál a harctól és roskatag

viselted túlnehéz rabszolga-sorsodat.

De lelkednek sose halt el a szenvedélye:

be szép s nagyszerü volt lemondó büszkesége

s bár zord tirannusod a sírig kínozott,

megbocsátott neki utolsó sóhajod.

 

S a másik nő, aki némán tűrt a türővel,

s akit épp oly galád sors és gyalázat ért el,

az is… te is halott vagy már, drága hugom!

Hangos pikőröktől s ringyóktól oltalom

volt menekűlnöd a házból: hitvese lettél

egy olyan férfinak, akit sosem szerettél.

Égő kínod anyánk kínjának társa lett.

Aztán ravatalra kerűltél, s oly hideg,

oly büszke s mosolygjó volt arcodon a bánat,

hogy még hóhérod is csak zokogott utánad…

 

Düledezik, s milyen üres a szürke ház!

Nem bőg benne lotyó és szolga és vadász.

S egykor! Ugy nyomasztott, mint lidérces, vad álom:

csak lopott sóhajok szálltak át a szobákon –

ijedten futottam dajkámhoz. Ah, szivem

hogy sírt érte, mennyit és mily keservesen!

Később is mennyiszer gondoltam sírva rája,

hálát s tiszteletet érezve csak iránta!

Ma már nem hat meg az emléke: hisz csupán

kárt és romlást hozott a vigasza reám,

mert bután-jó volt! És a haragom újra éled!…

Úgy van, ifjuságom csak dühöt és bosszut ébreszt

s lelkemben méregként forr az emlékezet!

Ami fiatalon fogott és fékezett,

szörnyű csapás lett; még most is rajtam az átok –

Ah, minden bűnöm a szülőházban csirázott!…

 

Undorral nézek szét – de káröröm derít:

elpusztult a liget, kivágták lúcait,

melyek a hő nyarat ernyőzték; ott a rétek:

perzselten porlanak; nem talál üdülésnek

vizet a patakban a nyáj; a ház pedig

némán s bűneitől törten rogyadozik –

a ház, hol rettegő sóhajokban talált csak

tompa visszhangra a pohárcsengés s a lárma

s hol minden azé volt, a zsarnok férfié,

ki büszkén s szabadon nézett maga köré…

 

Nyekraszov

 

 

HORATIÓHOZ

À Horatio

 

Barátom, a gitár s a toll ideje eltünt,

fuvolák, kabaré, uzsorás aranya,

jókedvű párbajok semmiért s mindaz a

szokvány-vigadozás, amiben tetszelegtünk.

 

Mert nézd, Horatio, nem kell már verekednünk

kártyasvindlik miatt, s kannát zúzni, soha,

barátom, lebujok dísze és iszonya,

ki a szitkokban oly nagy mester vagy felettünk:

 

nézd: Elsenor ködén át jön valaki (óh,

szavamra, nem olyan édes, csodálkozó,

mint Ophelia, az angyalmosolyu gyermek):

 

a szellem, a király! Célt mutat, nézd kezét,

szeme villám, a föld dördűl, amerre elmegy,

s jaj, még ma tenni kell! nincs semmi haladék!

 

Verlaine

 

 

TIMON FELKÖSZÖNTŐJE A LAKOMÁN

May you a better feast never behold

 

– Részlet az „Athéni Timon"-ból –

 

 

Pofabarátok csürhéje, soha

ne láss jobb lakomát! Erényetek

gőz és langyos víz. Búcsúzik Timon:

lemossa a hízelgés ragacsát

s forrón párolgó gazságotokat

szemetekbe fröcsköli. Örök undor

éltessen, édes gyilkosok, mosolygó

herék, ti, nyájas bestiák, szerencse

bohóca, konc-párt, idő legyei,

hopmestere, gőzök, percmutatók!

Ember és állat minden nyavalyája

varasodjék rátok! – Mi? menekülsz?

előbb a gyógyszert: vedd! – Te is! – te is!

Megállj! Nem kölcsön kérek! Én adok pénzt!

Mi az? mind mozog? Ezentúl a bankett

legkedvesebb vendége a bitang lesz!

Dőlj le, Athén! Tűz, gyujtsd fel házam! égesd!

Gyűlölök embert és emberiséget!

 

Shakespeare

 

 

TIMON MEGÁTKOZZA ATHÉNT

Let me look back upon thee. O thou Wall…

 

– Részlet az „Athéni Timon"-ból –

 

 

Hadd nézzek vissza még rád. Óh te fal, ki

farkasokat őrzöl, szakadj a mélybe

s ne védd Athént! Matrónák, hív a bordély!

Törj szülődre, fiú! Rabok s bolondok,

boritsátok fel a tisztes szenátust:

ti vagytok a Tanács! Zsenge szüzesség,

süllyedj mindenki mocskává, szülőd

szemeláttára! Adós, védd a zsákmányt

s fizetésűl ránts kést hitelezőid

torkára! Szolga, lopj! Lapátkezű

gazdád tisztességben rabol a törvény

cégére alatt! Szolgáló, urad

ágyába! úrnőd kint ringyólkodik!

Fürge suhanc, fogd bicegő apád

bélelt mankóját, s verd szét a fejét!

Jámborság, félelem, jog, ima, otthon,

igazság, éji és szomszédi béke,

illem és tudás, munka, forgalom,

rendek és rangok, törvény és szokás,

forduljatok visszára magatokból

s éljen a zűrzavar! Föld minden átka,

halmozd hatalmas, mérges lázaid

Athénra: vesszen! Hideg szélütés,

törd nyomorékká a városatyákat,

amilyen az erkölcsük! Vad gyönyörvágy,

lopózz ifjaink csontja-velejébe,

hogy az erény sodrával szembeszállva

végül csömörbe fuljanak! Fekély s rüh,

vesd be egész Athén husát, s legyen

örök ótvar a termés, a lehellet

ragály, és mint a barátság, csupa

méreg minden érintkezés! Te undok

város, csak csupaszságomat viszem

belőled! Vedd ruhám: megátkozom!

Erdőbe megy Timon: ott emberebb

a fenevad, mint itt az emberek!

Jó Ég, e földön kivül és belül

ronts meg itt mindent könyörtelenűl

s uszitsd mindig növekvő gyülöletben

Timont az emberfaj, kicsiny s nagy ellen!

Ámen.

 

Shakespeare

 

 

A TUNG-KVÁNI ERŐDTISZT

 

Hogy sürög-forog a sok katona!

Erődítik a tung-kváni utat.

Kis várakat bércek magasa véd,

nagyokat vasnál keményebb falak.

„A hunok ellen," magyaráz a tiszt,

„hazánkba barbár többé sose csap!"

Lóról szállunk; ő lelkes, büszke és

a magasságos ormokra mutat:

„Erőd-lánc, felhőszinten! A madár,

még a madár is alattuk marad!

A harc ezután csak elháritás.

Fővárosát ne féltse már nyugat!"

Végigmegyünk a legfőbb pontokon:

szekérszűk minden kapuboltozat.

„A hosszú lándzsa itt nem boldogúl,

egy őrtől itt száz barbár elriad!"

Óh, gyász volt a tao-lin-i csata,

millió hullán híztak a halak!

Inteném is Tung-kván parancsnokát:

„Ne Ko Su-han, – legyen óvatosabb!"

 

Tu Fu

 

 

A GYILKOSSÁG ELŐTT

If it were done when 'tis done

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

Volna csak meg, mikor megvan, szeretném,

hogy hamar meglegyen; ha halál

hálót vethetne a továbbiakra

s kifogná a sikert; ha egy döfés

volna minden, s mindennek vége, itt,

csak itt, ezen a múló zátonyon, –

bánnám a túlvilágot! De ilyenkor

már itt elér a bíró; alig adtuk

a véres leckét, máris visszavág

a tanitóra: a szigorúkezű

igazság velünk itatja ki a

méregpoharat. – Őt itt két jog őrzi;

először: hogy rokonom és uram,

(két nagy tilalom!); s aztán: ő a vendég:

el kéne zárnom előle a gyilkost,

nem hogy magam fenjek rá kést! Meg aztán

ez a Duncan olyan szelíd király volt,

tisztében oly hű, hogy erényei

trombitanyelvű angyalok gyanánt

zúgnak majd vad bosszút a gyilkosára,

s a részvét, mint viharon vágtató

csupasz gyermek, vagy mint a láthatatlan

levegő hátán egy égi kherub,

mindenkinek szemébe kürtöli

a gaztettet, hogy könnybe fúl a szél…

 

Shakespeare

 

 

A TŐRMONOLÓG

Is this a dagger which I see before me…

 

– Részlet a „Macbeth"-ből –

 

 

Tőr az, amit ott látok? Markolattal

kínálja magát. Jőjj, hadd kaplak el!

Nem, nem sikerűl. Pedig itt ragyogsz!

Végzetes kép, nem fog fel a tapintás

épúgy, ahogy a látás? Vagy csupán

lelki tőr volnál, üres képzelődés,

melyet a tüzes agyvelő vetít ki?

De hisz itt vagy, oly kézzelfoghatóan,

mint ez, melyet kirántok:

oda mutatsz, ahová megyek és

amit ragadtam, épp olyan a fegyver.

Szemem a többi érzék betege

vagy mindegyiknél különb: egyre látlak

s vért izzad a markolatod s a pengéd,

mely előbb tiszta volt. Nem, nem lehet: csak

a véres munka szoktatja magához

a szememet. – Most halottan hever

a fél föld, és rémképek gyötrik a

függönyös álmot, boszorkahad áldoz

a sápadt Hecaténak, és a csontváz

Halál, melyet felvert óraüvöltő

őre, a farkas, lopakodva,  így

Tarquinius rabló lépteivel

megy, kisértetként, a célja felé.

Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,

mert a köveid is kifecsegik

s megtörik az éj néma iszonyát…

De ő csak él, míg fenyegetem – óh,

a tett tüzére jeget fuj a szó!…

Megyek s megvan: a csengő tettre hív.

Ne halld, Duncan: a hang, mely most sikoltott,

az eget nyitja eléd, vagy a poklot!

 

Shakespeare

 

 

ARANY KÖZÉPSZER

Rectius vives, Licini, neque altum

 

Jobban jársz, Licínusom, ha nem törsz

folyton a nyilt tengerek ostromába

s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a

parti hegyekhez.

 

Akinek szivében arany közép tart

súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant

putri szennye, nem nyomorítja bántó

udvari pompa.

 

Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegőbb robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám.

 

Jót remél a vészben, a jóban ismét

fordulattól tart az előrelátó

szív. Ahogy meghozza a tél haragját

Juppiter, éppúgy

 

űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz

folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor

lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja

mindig Apolló.

 

Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és

légy szilárd; viszont, okosan, magad vond

össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl

büszke vitorlád.

 

Horatius

 

 

INSTANS TYRANNUS

Instans tyrannus

 

1

A pár millióból – több? kevesebb? –

aki felett

uralkodom, valakinek

sikerült kikerülnie a szememet.

 

2

Rácsaptam, persze: lapult bele –

Mi az ereje?

Leszögezte a sulyom s végtelen

kitartó gyűlöletem.

Lapult, és se panasz, se szitok,

csak menekűljön valahogy.

 

3

„Volna különb, volna valaki,

állná, ha kezem megüti!

De porszem! nem látni a lyukat,

ahová beragad!"

S csel indult, ravasz, kifinomúlt,

megleszel, nyomorúlt.

Hiába! Hullt pénz s drágakő:

nem bujt elő.

Vér s hús csak megvész valamitől?

Rózsákba bújt a tőr,

inyenc izek, kenet, illatok – –

Neki jobb a piszok.

 

4

Pereputtya? Ha ez lett volna az út

a szivéhez, anyát-fiút

lefogattam volna könyörtelen!

Nem, nem volt senkije sem.

Néhány millió: üldözni hol egy

barát, akinek

élete-vagyona mutassa, hogy

ura én vagyok?

Sehol! S mosolyoghattam tovább:

biztonságban érzi magát,

ahogy a moly, a serke, a társai,

– hát hogyne: elég pici!

 

5

És még jobban felingerelt,

ahogy elképzeltem, a száj, a levert

arc gondja, félsze, a bamba szemek,

a rémület

s a mulya zavar, a sunyi vágy,

hogy mentse magát.

„Eh!" – törtem ki – „ez a senki rongy

bosszanthat? ez a békaporonty,

ez a patkány ujjat húz velem?

Ez a sérelem!

Tigrisbe rúgok s csúszik elém,

s bámúlna, hogy én

ilyenekkel állok harcra ki!

Nagy lesz a kicsi

ha dühít – ez a dolog veleje!

A varangy, meg én? Pokolba vele.

Ha fél országom érte az ár,

megéri a király!"

 

6

Meghoztam hát haditervemet

s mentem kiirtani emberemet.

Tűzhálóm zárt körben feszűlt

odúja körűl

s dörgő egemmel a föld alatt

összekötve aknáimat,

vártam, vigan, természetes,

hogy most mi lesz.

 

7

S egyszerre… Nos, mi lett vele?

Azt mondtam, hogy „nincs senkije"?

Mondd inkább: pajzzsá nőtt az egész

kék menny föléje és

a pajzs köldöke a Nap maga

s egy kar futott át rajta, a

Föld karja, mely védve borúlt

oda, ahol az a dög lapúlt!

Érted? A bitang – látván: ez a vég –

felugrott s Isten köntösét

ragadta meg az ima kezeivel!

– És én rémültem el!

 

Browning

 

 

VOLT IDŐ…

 

Volt idő: rózsák, fény, röpke iram

vitte, emelte ifjú ünnepünket,

serlegcsengés, melybe dalok vegyültek,

és mi mind együtt ültünk, szorosan.

Gondtalan volt a lélek csacska éhe,

szomja könnyebb s bátrabb az élete

s folyton ittunk a sok józan reményre,

az ifjuságra és csínyjeire.

 

Most más a kép: ahogy év évre szállt,

akárcsak magunk, szelidűlt a vadság,

békűlt, halkúlt, meghiggadt a mulatság,

tompábban cseng az ürülő pohár;

eszmecseréinket kaland sodorta,

ma lazúltabb, búsabb csapat vagyunk

s mind ritkábban tör kacajba a nóta

s mind gyakrabban sóhajtunk s hallgatunk.

 

Eljárt az idő mindnyájunk felett:

ünnep ez is, de huszonötödik már,

a liceum nagy napja! És amint szállt

a kor, hogy cserélődött a sereg!

Negyedszázad zúgatta tova szárnyát!

De csitt, panasz: sors ez, kényszeritő!

Forog az ember körűl a világ, hát

hogy maradhatna mozdulatlan ő?

 

Emlékezzünk, fiúk: messze a mult,

mikor köreit sorsunk egyberótta:

mi mindent, mi mindent láttunk azóta!

A népeket titkos játékok únt

játékszerekként ide-oda csapták;

királyokat emelt s zúzott a trón,

és hol dicsőség, hol dölyf, hol szabadság

vére biborlott az oltárokon.

 

Emlékezzünk: nyílt a liceum, a

cár elénk tárta dísz palotatermét,

s megérkeztünk: várt a sok cári vendég

s Kunyicin üdvözlő szónoklata.

Tizenkettő akkor még nem söpörte

ránk viharát. Nagy nemzetét konok

próbára még nem tette Bonaparte –

még fenyegetőzött s ingadozott.

 

Emlékezzünk: beszéd beszédet ért,

az öcs maradt, bátyja ment búcsut intve,

keserűen tértünk tantermeinkbe,

irigyelve azt, ki a szent ügyért

halni indult… S nép nép után omolt el,

s kart a Gőg elé hazánk bízva tárt,

és Moszkva tüze rőtlött a havon, mely

az ellenség ezredeire várt.

 

Emlékeztek, hogy jött a térdrehullt

Párizsból hozzánk ő, uj Agamemnon?

És hogy fogadtuk, mily lelkesen, itthon!

Hogy milyen nagy, milyen gyönyörü volt!

Szabadsá