SZABÓ LŐRINC
ÖRÖK BARÁTAINK
A költő kisebb lírai versfordításai
Szöveget gondozta: Horányi Károly és Kabdebó Lóránt
Utószót írta: Szabó Lőrincné
Kísérő tanulmányt írta: Kabdebó Lóránt
BEVEZETÉS
az Örök Barátaink I. kötetéhez
Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen, és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be, akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait. Nem valamennyit, s a bemutatottakat sem egyformán. Lírai kötet a világirodalomról, a világlíra egy részéről. Egyéni mű nem lehetne ilyen változatos: ennek a verseskönyvnek száznál több költő a szerzője. Úgy érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük; őket pedig a magyar közönséggel. Minden erényük vagy fogyatékosságuk most egyúttal az én erényem vagy fogyatékosságom.
Nem mindenkit hívhattam meg, s nem mindenki fogadhatta el a meghívásomat. Az ünnepségek rendezői közt mindig ott van a véletlen is. A távolmaradottakat könnyű kimentenem: túl rövid a nap és túl sok a terhe.
Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemre való barátokra; velük beszélgetek. Magyar beszédük mégiscsak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük, s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre.
S készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit, mintegy ráadásképpen). Másképp a költők, akik a maguk közvetlen élményeit is ki tudják fejezni, aligha foglalkoztak volna minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli s többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait próbálják újjáteremteni egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint. A világ szellemi árucseréjét előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra. Ezért tud az eredménye olyan közel férkőzni mindenki szívéhez. Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset s mutogatni akarja a tetszését. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, valami megismert zenélő szépségről és igazságról. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, milyen szegény mellettük egy-egy gazdag modern korszak is! De órákig elemezhetem a csodálatos vagy talán nem is csodálatos, de valahogy hozzám szóló költői munkát, melynek esetleg éppen az ad különleges emberi hitelt vagy nyomatékot, hogy távoli, vagy hogy olyan régi, részletesen leírhatom a gondolatmenetét, megjelölhetem pontos műszavakkal a formáját, rím- és ritmusképletét; hiába: a hallgató nem látja a színt, nem hallja, nem érzi a nyelv, a képek, a tömörség és kapcsolásmód külön szuggesztív erejét és ízeit, nem veszi át azt az érzéki idegzsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Amit költeményekről kívülről elmondhatunk, az egy kicsit mindig zsákbamacska. A tartalomjelző szavak csak megnevezik az érzéseket; a költészet, a költői fordítás azonban érzékeltet, s ezzel túlmegy a fogalmi közlés határán: evokál, teremt. A nyelv, amellyel az új képet festi, amelyből az új szobrot önti, eleven és misztikus matéria, nem olyan, mint akár a legművészibb képmásolók grafitja, színes krétája vagy olaja. A kréta, a festék mindenütt egyforma, természetes restségét föltétlen engedelmességre szoríthatja a tökéletes technikai tudás. A nyelvnek külön sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.
De készült ez a könyv lelkiismereti, művészi kötelezettségekből is. Fiatalkoromban sokat fordítottam: Omár Kháyyám, Theokritos, Baudelaire, Verlaine, Shakespeare szonettjei és Coleridge, mind munkásságom első éveiben kelteződtek. Ma fukaron kell bánnom az időmmel; már nem futná belőle olyan aránytalan áldozatokra, hogy egész kötetnyi művét próbáljam tolmácsolni valamelyik ifjúkori vagy éppen diákkori mesteremnek. Az említett régebbi munkák részben bizonyára megérdemelték a becsülést, melyben részesültek; sok tekintetben azonban átdolgozásra szorulnak. A szülő szeme hamarabb észreveszi a gyermek hibáit, mint mások. Az 1923-as második kiadás után ezért nem engedtem többé megjelentetni a Shakespeare-szonetteket. Évről évre reméltem, hogy lesz időm kijavítani gyöngéiket; s nem értem rá. Csak az Omár Kháyyám kötetet készítettem el újból, 1930 körül. Most azonban, erre az alkalomra, átjavítottam, s nagyrészt teljesen újraírtam a fordításaimból mindazt, amit nem tekinthettem véglegesnek, vagyis a legjobbnak, ami erőmből telik. A végre kötetben is olvasható Theokritos-idill, s az ebbe a könyvbe felvett Baudelaire- és Verlaine-versek és Shakespeare-szonettek mostani formájukban úgyszólván idei munkámnak tekinthetők: egy-két kivétellel az Örök Barátaink minden darabja új művem. S minthogy fordított vagy eredeti költői műveknek ilyen javított kiadása minálunk, mint tapasztaltam, itt-ott csodálkozást kelt, hadd hivatkozzam – Horatius klasszikus tanítását nem is idézve – C. F. Meyer, Goethe, Yeats, Baudelaire, Shelley, Rosetti, Verhaeren, Tennyson, George és más legnagyobbak példájára: Az Endgültige Fassungok és Édition Définitive-ek minden esetben igazolják felfogásom természetességét és föltétlen elvi helyességét. Végeredményben mégiscsak a mű a fontos; a műalkotás egésze, s nem a részletek; akit túlságosan izgat a fejlődéstörténet, így is utánajárhat a filológiai feltárnivalóknak.
Kisebb műfordításaim gyűjteménye még sohasem jelent meg, ez a kötet tehát húsz év termését összegezi. Anyagában természetesen domináló szerep jut azoknak a költőknek, akikkel a múltban kiadósan foglalkoztam. Az egész kötet líra; még akkor is, ha dramatizált, illetve dialogizált szerkezete van néhány darabjának. Nem mondhatnám, hogy a kimaradt vagy csak néhány verssel szereplő nagy költők közül egyiket-másikat egyénileg nem szeretném akár épp annyira, mint azokat, akiktől nagyobb számú verset fordítottam. Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze. Ha erő és idő engedi, fejleszteni fogom.
A görög, latin, német, francia és angol versek fordítása mind eredetiből készült, és szinte kivétel nélkül formahű; a magyar cím után az idegen címet is közlöm. A kevés számú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím. Különös gonddal foglalkoztam, német verses és angol prózai fordítás alapján, Bhagavadgitával. Könyvem több vonatkozásban jelzi olyan vágyaimat és terveimet, melyeket már aligha tudok megvalósítani. A tulajdonnevek egységes átírása még latin-görög vonatkozásban sem volt teljesen megoldható. Az anyag egy jelentős része sohasem jelent meg.
Minthogy az Örök Barátaink jellege nem elsősorban irodalomtörténeti, a versei tartalmi, hangulati csoportosításban sorakoznak: a kötetnek mintegy kezdete és vége van. Mint Palgrave híres gyűjteményében, a Golden Treasuryben, a költők neve a versek alá került. A Tartalomjegyzék a költemények sorrendjét mutatja, a személynévsorban a neveket követő számok az oldalakat jelzi, melyeken egy-egy költő versei elosztva szerepelnek. Külön jegyzéket kaptak a költemények kezdősorai.
Függelékként az írók többnyire lexikális életrajzi adatai csatlakoznak a kötethez; teljességre nem tartanak igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.
BEVEZETÉS
az Örök Barátaink II. kötetéhez
„Ha erő és idő engedi, folytatni fogom" – írtam az Örök Barátaink I. kötetének előszavában. Itt a folytatás. Nagyobb is lehetne, ha ár-, papír- és egyéb meggondolások arra nem szorítottak volna kiadót és írót, hogy kisebb gyűjteménnyel megelégedjék. Igaz, hogy ez tulajdonképpen csak látszat: a jelen kötet tizennyolc ívén, sok helyt kéthasábos tördelésben, négyszázon felül talál verset az olvasó, tehát többet, mint kisebb lírai versfordításaimnak első gyűjteményében.
Szándékaiban és lényegében, azt hiszem, nem változott a kötet: folytatja a feltárás munkáját, régi és újabb, közeli és távoli barátaim bemutatását, magányom oldozását, bátorítást ad, és cáfolatot sok modern és konzervatív elfogultságra. Hogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömöt egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni. A levonatokat javítgatva betegágyamon, úgy érzem, mintha otthon volnék, és a könyvtáramat, mintha az időt és teret lapoznám.
Mennyi minden van ebben a térben és időben! Valamikor, fiatalon, azt hittem, ismerem a világlírát. Tíz-tizenöt éve mégis mindjobban és szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, káprázatok töltik ki és födik el ismeretünk hézagait és szakadékait, és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és a fogyó időnek. Ahogy emel tudni és érezni a szellem korláttalanságát és szüntelen differenciálóképességét, éppúgy sújt felismerni a törékenységét, és azt, hogy én, aki e sok csodának középpontja és ura vagyok, lényegében csak az vagyok, amit magamba koordinálok: vagyis az vagyok, ami nem én vagyok. Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk… Messze vezetne nyomon kísérni mindazt, ami a fentiekből következik, különösen egy olyan hangulatban, olyan keretben, amely nem is egy nép és egy kor költészete, hanem, ha lazán is, de a világlíra objektív és szubjektív léte köré simul. Az értékek relativitását, a létezés függvényvoltát siratom, a szellem gyöngeségét. A múlandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!… Amit nekem, mint költőnek, saját műveim megírása mellett, sikerült és még talán sikerülni fog a másokéiból magyarul elmondanom: sok lehet a tájékozatlannak, s még mindig kevés, nagyon kevés az értőnek. Fordíthattam – kerekszám – vagy ezer költeményt. Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek…
Újdonság mindenesetre – s talán elvi kitérésre is szorulna – az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. Kérem, ne érezzenek emögött politikumot, bár, mint minden, szegről-végről ez is kapcsolatba hozható vele. Életem alakulása, s a már lassan történelmivé váló események okozták, hogy a nyugat-európai líra számontartása és vizsgálata mellett nagyobb nyomatékkal fordult a figyelmem a klasszikus orosz lírikusok alkotásai felé. A közvetítő nyelvek révén készült fordítások túlnyomó részének ők a szerzői, Puskin, Lermontov és Tyutcsev. Az eredendő érdeklődés, a kíváncsiság mindig megvolt bennem, már a debreceni diákban, aki mint a többi világtájéit, Észak nagyjait is éppúgy vásárolta, sorozatosan, és kíváncsian arra, hogy egy idegen nyelv látcsövén hogyan tudna belátni egy harmadiknak az életébe, olyan lelkekbe, olyan régiókba is, amelyek egyébként zárt világ maradtak volna számára. Ezeket az Északot feltáró német és francia könyveket manapság és a közelmúltban igazán nehéz vagy épp lehetetlen lett volna beszerezni: nálam raktáron voltak, mint egy lírasóvár középeurópai embernek – szakembernek – a műszerei a legbensőségesebb lélekidézésre. Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül – ha ugyan nem fedőnevek voltak a neveik – és harmadik társuk nélkül, akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a keresztneve, mindent egybevéve és családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben rögtönzött „irodalmi esték" emléke, az emberi hála az, ami Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember becsülése, a rokonszenv és az ámulat. Mindezt majd részletesen el fogom mondani, ha külön kötetben is megjelenik száz klasszikus orosz versfordításom. Ezek a fordításaim semmi esetre sem a szokott módokon készültek, s összjelentésükben, valamint legparányibb rezzenéseikben elsősorban egy látomást próbálnak rögzíteni. Annyit, mint az irodalom figyelője és munkása, mindenesetre máris bizonyosra veszek, hogy a lírikus Puskinnak és két társának rendkívüli értékeiről és ilyen arányban e kötet előtt aligha lehetett sejtelme oroszul nem tudó magyar írónak és közönségnek.
A közvetítő nyelv segítségével készült többi idegen vers száma csekély, ezeket nagyrészt személyi kapcsolat, a költői tisztelgés vágya vagy a véletlen hozta létre.
A kötet az Örök Barátaink I. első kiadásának megjelenése – 1941 – óta készült fordításaim nagyobbik részét összegezi. Szakértő fül viszont bizonyára ki fogja érezni a szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátságai után születtek. Sok köztük a nagy angol líra anyaga, de tulajdonképpen egyensúlyt tart a némettel és a franciával. Ami tervszerűség az összeállításban vezetett, azt, sajnos, megtépázta a kényszerű rostálás: a csökkentett terjedelem miatt több mint száz darabot ki kellett hagynom, elsősorban hosszabb költeményeket. Versanyagom tehát mintegy előre készen van már egy jövendő Örök Barátaink III. jelentős része számára. A már harmadik kiadásban is rég elfogyott I. részt a kiadó rövidesen újra piacra hozza.
Ami a kötet szerkezetét illeti, itt is hangulati egységbe záródnak az egyes darabok, a kötetnek bizonyos fejlődésmenete van, olyan értelemben, ahogy – mondjuk – az emberi életnek.
A görög, latin, angol, német és francia verseknél a magyar címek után az eredeti következik; a nem eredeti nyelvből készült fordításoknál hiányzik az eredeti cím. Munkáim túlnyomó többsége formahű. Tulajdonnevek átírásánál most is lehetetlen volt következetesnek maradnom. A függelék az írók legszükségesebb lexikális adatait közli, nagyon elhanyagolva azokat, akikről az Örök Barátaink I. már aránylag bővebben szólt. Azoknak a költőknek, akik az első kötetben is szerepeltek, itt, a lexikális részben, zárójelek közt számok jelzik, hogy az Örök Barátaink I.-ben mely lapon vagy lapokon jelentek meg versei.
Sok – jogos – kifogás esett gyűjteményem első kötetének tartalomjegyzéke ellen: nehéz volt rajta eligazodni. Az első sorok betűrendes címjegyzékét most elhagyjuk, a sorrend szerintit szintén; helyüket az írók alfabetikus névsora foglalta el, s ezen a beosztáson belül a versek címe következik, ugyancsak a betűrendet követve, a lapszámokkal. A gyűjtemény első részének új kiadása tartalomjegyzék szempontjából már szintén ehhez a módszerhez fog igazodni.
Budapest, Babics-klinika, 1948. február 28.
BEVEZETÉS
a Válogatott Műfordítások c. kötethez
Ebben a kötetben harminc év alatt készült versfordításaim válogatott gyűjteményét veszi kezébe új formában az olvasó.
Irodalmi munkásságomnak ez alatt az idő alatt állandó és lényeges alkatrésze volt a műfordítás: az örömön kívül tanítást és tanulást jelentett. Évtizedek során két nagy lírai beszámoló-kötetem született – az Örök Barátaink I. kötete 1941-ben és a második 1948-ban – arról, amit a világ költészetéből magyarul megformálnom sikerült. Bensőségesen, s valahogy az eredeti élmény jegyében összeismerkedtem tehát régi és új, közeli és távoli költőkkel, barátokkal, s noha a legjobb műfordítás is csak tükörkép, a megmunkálás révén kapcsolatom sok esetben bensőségesebb lett velük, mint amilyet olvasási ismeret vagy a legműhelyszerűbb elméleti-kritikai megbeszélés teremthet.
Hogy a műfordító hogyan végezte és végzi mindenkor a világirodalom élő lélekcseréjét, gondolatcseréjét, arról már többször írtam. Utakat nyit egy-egy nyelv határsorompóin át. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés mindarra, ami kívül esik a nemzeti nyelv körén; általa viszont mintegy egyetemesen, együttesen töpreng az emberiség az élet állandó vagy állandóan ismétlődő-alakuló kis és nagy dolgai fölött. Szellemi csereforgalom az élet, minden szüntelen folyik, politikában, néprajzban, tudományban, üzleti viszonylatban; s évszázadok óta fokozatosan gyorsult. A líra terén azonban különleges akadályokkal találkozik. Az igazi versfordításhoz ugyanis igazi költői ihlet, helyesebben: ihletképesség, teremtő látás és különleges nyelvi erő és érzék kell. A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit). Ne volna az efféle munkákban sok azonos elem a közvetlen alkotással, aligha foglalkoztak volna költők, akik a maguk élményeit is ki tudják fejezni, minden korban és minden égtáj alatt oly makacson és oly szeretetteljesen azzal a másodlagos alkotó tevékenységgel, hogy távoli és többnyire rég halott szellemek érzéseit és gondolatait egy-egy bonyolult formai-zenei rituálé előírásai szerint újjáteremteni próbálják. Külső okok, alkalmak, kultúrprogramok üdvösen előmozdíthatják az ilyen munkát, az igazi hajtóerő azonban a műfordításban lényegileg mégis az ihlet izgalma. A fordító-költő nagyon élvez valamely idegen lelket, idegen művészi megnyilatkozást, s mutogatni, terjeszteni akarja a tetszését. Az emberi, gondolati, érzelmi és szellemi szépség szociális szerepe és értéke sohasem mellékes. S mennyi nagyszerűt teremtettek a nemzetek és kultúrák, az évezredek, a múlt és a jelen! Még egészen széleskörű tárgyismeret is csupán részletismeret ezen a téren. Másrészt órákig elemezhetjük mások egyes alkotásait, melyeknek esetleg épp az ad különleges hitelt vagy érdekességet, hogy messziek és régiek vagy hogy olyan újak és szomszédosak, részletesen ismerhetjük a mű gondolatmenetét, megjelölhetjük pontos műszavakkal a formáját, a rím- és ritmusképletét: a hallgató mégsem hallja, mégsem látja és érzi a nyelv, a képek, a tömörség, az ütem, a kapcsolásmód külön-külön szuggesztív erejét és együttes ízeit, nem veheti át azt az eleven fiziológiai pezsgést, zsongást, ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Az idegen költői művet le kell játszani. Az igazi versfordító szerepe azonban több, mint például a zenei előadóművészé: saját tehetsége a hangszer, melyen játszania kell, s megzendülő hegedűje, a nyelv, melyre fordít, szavanként születik a darabbal, amelyet a kótából lejátszik. A népnyelvek zsenijének különleges sajátságai, örök parancsai, változó szeszélyei és szakadatlan friss rögtönzései vannak. Élő nyelveink jó részét minden valódi író művei állandóan növekvő tavaszban, állandóan rügyezésben tartják. A kitűnő műfordítás előfeltétele tehát kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek (bár egy nép lelkére korlátozottak) az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, vagy – ami könnyebb – irodalmi iskolákat, stílusokat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül. A műfordítói dicsőség mégis múlandóbb ragyogás, mint az eredeti, kölcsönzött és „pávatollas", hiszen a belső formát, a teremtő és rendező ihletet készen kapja, s mintegy csak a végső, testadó felidézést végzi el művésze a maga nyelvén az alkotásnak: a külső formálást.
Verset rendszerint eredetiből szeretünk fordítani, de persze ez a törvény is ismer kivételeket. Nagyobb közösségekhez – főleg árnyalt és mély dolgokról – igen nehéz, sőt lehetetlen másképp beszélni, mint az anyanyelvünkön; a műveltek, a nyelvismerők kultúrája még nem népkultúra. Éltető erejű fordításokban azonban az idegen műremekek színházakon, iskolákon és az egyéni művelődési vágy változatos útjain át lassan bejutnak a költők, a közönség, a nemzet tudatába, beleépülnek a múltba és a népbe, s együtt kezdenek hatni a saját klasszikusainkkal. Ahogy Shakespeare száz év óta csakugyan magyar klasszikus is, s ahogyan Dante már elindult s újabban Puskin és Racine is elindulhat effajta önkénytelen rendeltetése felé. Az egész világirodalmat azonban semmiképpen sem foghatná át egyéni tudás, tolmácsoló erő, egyéni élet; még közösen és céltudatosan végzett munka sem. Túl sok a szép és a jó, az ami valamely szempontból érdekes, fontos. A versfordító idegennyelvű kollégáinak hasonló műveiről is tud, azokból is tanul és értesül. A világkultúra ismertetésében egész híd-rendszerek futnak egymáson keresztül-kasul. Nem lehet tehát – s elvileg sem kell – az eszményi kívánalom hangoztatása mellett kizárni azt a megoldást sem, melyet egyébként az élet úgyis rég megteremtett és fenntart, hogy ti. szükség esetén kölcsön-szerveket vegyünk igénybe, s azokkal vizsgálódjunk olyan tájakon és korokban, ahová a magunk szeme nem lát be közvetlenül. A nyersfordítások és közvetítő nyelvek használatáról beszélek, szükségmegoldásokról, amelyek – sem maguk, sem eredményeik – sohasem húzhatók egy kalap alá. Hogy a magam tapasztalatából és gyakorlatából beszéljek: elvben én sem kívántam közvetve fordítani. Megismertem azonban idegen fordításokban még idegenebb műveket, s egyiket-másikat nagyon szerettem volna magyaroknak megmutatni. Egy-egy ősi hindu vagy kínai munkára, versre, részletre gondolok. Választhattam két lehetőség közt: vagy igénybe veszem a tolmácsaimat, vagy véka alatt tartom azt, amit tükrökön át hozzám jutott fénynek érzek. Főleg tanulmányaimban vettem hasznát az ilyen közvetítőknek, hidaknak, de fordítottam is ily módon egyet-mást. Életem alakulása, s a lassan már történelmivé váló események hozták magukkal, hogy a nyugat-európai líra számontartása és ismertetése mellett nagyobb nyomatékkal – és már ne csupán passzíve, ne csupán olvasóként – forduljon figyelmem az orosz költészet felé, melyet különben külföldi fordító kollégák munkáiból kezdettől fogva, s hazai viszonylatban elég jól ismertem. Rajzolgatni kezdtem tehát, még az ostrom alatt, a bunker mogyorónyi mécslángjánál, azt a képet, amely bennem Puskinról, Lermontovról, Tyutcsevről élt: őket ismertem legjobban. Száz költeményük magyar megformálása természetesen rögtön nagy hányaddal emelte közvetett fordításaim számát. Az ő verseiket aztán másokéi követték, régieké és újaké, szaporítva az áttételes fordításokat, de egyúttal csökkentve versfordítói összmunkásságomban a tágabb körkép hiányosságait. Ez rövid historikuma versfordítói művemben annak, hogy most már az orosz területre is erőteljesen kiterjed. Ami így készült, érdeklődés és szükséglet, valamint rendelkezésre álló anyagok egyeztetése volt minden esetben, s egy-egy vers-látomást, mindenesetre egy kíváncsi szakember látomását igyekezett rögzíteni, olyan szakemberét, akinek komoly becsvágya eltalálni az igazat és a helyeset, kiérezni és megmutatni a művekből mindazt, amire csak van szerve és szerszáma, illetve képessége.
Jeleztem már, hogy ez a mostani kötetem régebbi hasonló gyűjteményeimnek válogatott anyagán alapszik. Ehhez járult az 1948 nyara óta készült lírai fordításaim javarésze. A versek csoportosítása a tematikai és hangulati rokonság helyett most a történeti szempontot választotta, a kötet maga pedig szélesebb olvasóközönség kezébe jut. Könyvem, noha terjedelmes és mintegy félezer költeményt tartalmaz, mutatja, hogy egyénileg sok területét bekalandoztam sok nép költészetének. Igazi, teljes világirodalmi antológiának mindamellett mégsem tekinthető. Nem annak készült. Látom térképemen a fehér foltokat, ahol nem jártam vagy ahonnan nem sikerült hazahoznom valamit. A hiányok egyáltalán nem jelentik azt, hogy egyes korszakokban, évszázadokban vagy tizedekben ne éltek volna érdemes, sőt nagyszerű költők. Hogy néhány példát említsek: különösen sajnálom, hogy a görögök közt nincs nyoma Homérosznak és három kedves tragédiaíróm karénekeinek, s hogy a régi Rómából nem szólaltattam meg Vergiliust s a nekem különösen kedves Lucretiust. Az ezüstkori, sőt kereszténykori (de még pogány) latin költészet anyaga viszont szakembereknek is szolgál néhány meglepetéssel. Kína és India roppant múltjában sokkal több lakik, mint álmodjuk! Az európai ókor után viszonylag keveset tár föl a középkor. A XV. századtól kezdve bővül, a XVI.-nál már eléggé megsűrűsödik a névsor, majd folyton gazdagodik, eleinte főleg angol és francia vonatkozásban. A kiadósan képviselt Goethével és Puskinékkal a németek és az oroszok is megszólalnak: a XIX. század így, válogatottan, sem mellőz túl sokat a teljes koncertből, noha például Schiller, akit nem kedvelek, teljesen elmaradt, s Victor Hugótól, Heinétől, továbbá Walt Whitmantól lehetett volna többet fordítanom. A világköltészet teljes képéhez oda kellene gondolnunk még az olasz és spanyol lírát is, az ún. kisebb népekét, továbbá az egzotikusokat s a kevert Amerikát: ezek – részben – azok a területek, amelyek teljesen vagy majdnem teljesen számon kívül maradtak. A modern költészet minden hézagosság mellett többnyire elég jól van képviselve; a kortársi gyengébben. A versek történeti csoportosítása könnyen áttekinthetővé teszi mindazt, ami van, mindazt, ami hiányzik. Ha lesz erőm és időm, bizonyára javítani fogok még az arányokon.
Még néhány technikai megjegyzést. Végeztem kisebb-nagyobb simításokat egy-két olyan költeményen is, melynek magyar szövegét korábban elhamarkodottan, véglegesnek jeleztem. Minthogy egyszerűsítés kedvéért most elhagytuk a közvetlen eredetiből készült fordítások címe alól az idegen címet, itt közlöm, hogy a kötet valamennyi görög, latin, angol, német, francia (s egyetlen olasz) verse közvetlen fordítás; a többi a fentebb ismertetett módon, magyar nyersszövegek vagy külföldi verses vagy prózai fordítások segítségével, legtöbbször négy-öt fordítás egybevetése és mérlegelése alapján készült. A fordító mindig a teljes formahűség alapján állt, ettől az elvtől csak kényszerből vagy adathiány esetén s valószínűleg nem sok esetben tért el. A tulajdonnevek magyar átírását most sem lehetett teljes következetességgel megoldani.
Függelékként a költők legszükségesebb lexikális adatai zárják a könyvet; teljességre vagy eredetiségre nem tarthatunk igényt; köszönet mindazoknak, akik segítettek összeállításukban.
Budapest, 1950. február 16.
ELSŐ KÖNYV
Minden rom. A művészet
örök. A többi por.
A népet
túléli a szobor.
Théophile Gautier
A Költő pedig őrzi a velőt és
csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,
szítja a szent tüzet, mely tovaszökken
s életet gyujt; ősök könyveiből
ő hozza a biztos igéretet:
a legfőbb cél választottjaira
sok sivatag vár még, hogy a világot
megváltsa egykor e földrész szive…
Stefan George
Csillagléptékben csak ennyi a lét?
Thomas Hardy
PROEMION
Proemion
Annak nevében, ki művein át
öröktől fogva teremti magát;
annak nevében, aki bizalom,
szeretet, munka, hit és hatalom;
annak nevében, ki, bárhogy hivod,
lényegében mindig örök titok:
ameddig fül ér, ameddig szem üt,
az ő mására ismersz mindenütt,
s tűz-szellemedet, bár az égbe jár,
már a visszfény, a kép telíti már,
az vonz, az sodor fényében tovább
s amerre jársz, kivirúl a világ.
Szám és idő elvész a semmiben
s minden lépésed egy-egy végtelen.
*
Miféle Isten volna, aki pusztán
kintről forgatná világunk az ujján!
Együtt kell neki áthatnia kint s bent
Mindenben magát s magában a Mindent,
hogy ami benne él, kél és lehell,
tüze-szelleme sose hagyja el.
*
Bennünk is egy-egy Mindenség mozog;
innen minden nép bölcs szokása, hogy
legkülönb tudásának a neve
Isten, sőt az ő Istene:
eget-földet rábíz vezetni,
fél tőle s igyekszik szeretni.
Goethe
FÖLEMELKEDÉS
Élévation
Völgyek, tavak felett, a bércek büszke vállán
tulszökve, tengerek s zúgó erdők felett,
tul a napon, tul a felhők és éterek,
tul a szférák örök csillagöves határán,
lelkem, vigan mozogsz a fényben odafent
s mint jó úszó, aki a vízben szinte röppen,
kimondhatatlan és férfias, nagy örömben
tombolva hasitod a mély-mély végtelent.
Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi
kóroktól szellemed a tiszta, magas ég,
és idd, mint isteni italt, a menny tüzét,
amely a ragyogó kristályteret betölti.
Lerázva bánatok s a roppant unalom
fojtó ködét, mely az életet nehezíti,
boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti
s már ott jár azokon a fénylő utakon!
akinek lelke mint pacsirták raja szállhat
s járhatja szabadon a hajnali eget:
magától érti, míg a lét fölött lebeg,
a virágok szavát és minden néma tárgyat!
Baudelaire
HALLOM AMERIKA DALÁT
I Hear America Singing
Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét,
A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét, hogy jókedvű-e vagy komoly,
A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy a gerendáját méri,
Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy abbahagyja a munkáját,
Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik, dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón,
Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos, miközben áll,
Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel elindul vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy a nap,
Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét, vagy a leányét, aki varr vagy mos,
Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és nem egyebet,
Napközben azt, ami a nappalé, – és éjjel hallom a robusztus, vidám sihederek csapatát:
Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon kifér.
Whitman
TORQUATUSHOZ
Diffugere nives
Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,
fákra a zöld haj, a lomb;
újul a föld szine és békén megapadva özönlik
partjai közt a folyó.
Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér
meztelen is meri már,
s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely
elviszi szép napodat.
Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő
nyár, s ha az almahozó
ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan
lomha ködével a tél.
Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold;
míg ha te buksz oda, hol
régi halottak, apák s dús hősök várnak, örökre
por leszel és üres árny.
Tudjuk-e, adnak-e mai naphoz az égiek újat,
adnak-e holnapot is?
Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel,
te magad és feleid.
Hogyha elér a halál s megértek az isteni bíró
mérlege és szavai,
nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-
hozzon a földre, ide,
mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi
Hippolytost soha ki
s drága Prithousáról törni a Léthe bilincsét
nincs Theseusban erő.
Horatius
TAVASZI VIZEK
A mezőn még fehér a hó,
de már zúgnak az uj vizek,
rohannak: „Ébredj, part, hahó!"
Rohannak, hívnak, fénylenek.
Hangjuk százfele hirdeti:
„Jön a tavasz, jön a tavasz!
Mi vagyunk a hirnökei,
jön a zengő, a sugaras!"
Jön a tavasz, jön a tavasz…
És májusi napok vidám,
piros körtánca árad az
örvénylő, kék vizek után.
Tyutcsev
SESTIUSHOZ
Solvitur acris hiems
Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,
a gépek vizre tolják a hajókat,
már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmivesnek,
s a rét se csillog fehér zuzmarában.
Táncra fogózva repül most Venus a Gráciákkal és a
tündérlányokkal, hold ragyog felettük,
talpuk alatt dobog a vén föld szive, míg a Cyklopoknak
Vulcanus rőten fűti vad kohóit.
Fonj most zöld koszorút, ahogy illik, a fürteidbe, mirtuszt,
vagy a tavasz valami új virágát,
s áldozzunk mi is az árnyas liget oltárán Faunusnak,
amit akar, gidát vagy gyenge bárányt.
Porba tiporja a sárga halál a póri putrit ép úgy,
mint a királyok tornyát. Óh barátom,
a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!
Jön már az éj, a mesebeli árnyak
börtöne vár, Plutó gyász otthona; és ha egyszer ott vagy,
sose lehetsz a borozás vezére
s a hamvas Lycidast se csodálhatod, akiért ma ifjak
és nemsokára lányok esze bomlik.
Horatius
AZ ELSŐ LOMB
Rügy fakad, uj levél repes!
Nézd, a sok nyirfa hogy örűl:
ág és gally csipkés sokaságát
a friss lomb szellős, légies
zöld füsttel remegi körűl!
Várták az arany sugarat,
tavasz és nyár virágait,
s hirtelen megelevenedtek
és az első kék ég alatt
napfényre törtek álmaik.
Óh, lakkos fényben fürdetett,
gyönyörű, első levelek!
Ujra árnyat-vető fa lombja!
Ringó tömeged azt susogja,
hogy millió bár a levél,
egy sincs, mely nem hisz, nem remél!
Tyutcsev
VALAMI HALK, GYERMEKI BÁNAT
Ein zärtlich jugendlicher Kummer
Valami halk, gyermeki bánat
a tar mezőkre visz; a Föld
még a reggeli szunnyadásnak
karjában ring. Bókolva zörg
az ág a fagyban. Borzadoz a szél is,
fájó dalom kisérve csöndesen;
a természet borús és néma, mégis
többet remél, mint a szivem.
Mert nézd, Napisten, most már nemsokára
megindulnak feléd a szép aranyhajú
kékszemű Ikrek és friss rózsakoszorú
koronázza fejed kezükből. Ujra táncra
perdül az új mezőn
a legény, repesőn
lobog kalapján a szalag, s midőn
séta közben lenyúl ide-odahajolva
az ibolya után a lány az ifjú fűbe,
lopva keblébe néz, s örül, hogy gyönyörűbbre
gömbölyödött a mult majális óta;
s érez, s remél.
Az Isten áldja meg
azt a bácsit a kertben! Hogy siet
ásni, kapálni virágágyait!
Március a hótakarót alig
tépi le még az ösztövér
télről, s alig fut meg a tél,
dühös ködét visszafujva a tájra
s hideg szürkébe mártva
hegyet, folyót: ő már megindúl,
aratást álmodik a mán túl,
s vet és remél.
Goethe
HÓ FEHÉRLETT
Hó fehérlett lent a völgyben –
hó elolvadt nyomtalan;
friss fű zöldell messzi körben –
hervad a fű, odavan!
Hát az –? Él a hegyek orma,
a bérc piros teteje?
Óh, a hajnal azt naponta
friss rózsákkal szórja be!
Tyutcsev
KORATAVASZ
Vorfrühling
Tavaszi szél szalad
a fasoron át
különös dolgokat
hoz s visz tovább.
Ahol ellebegett,
ott sírt valaki,
kusza fürtöket
dúltak kezei.
Leverte az ákác-
virágot a porba,
a tüzes zihálást
hűsen borogatta.
Száj nevetett
s ő odahajolt,
éber s puha réteket
átszimatolt.
Mint jaj zokogott a
sípból az előbb,
tovalobogott a
rőt alkony előtt.
Némán lobogott a
betegszobán át
és meghajolva
elfujta a lámpát.
Tavaszi szél szalad
a fasoron át,
különös dolgokat
hoz s visz tovább.
Át a sápadt
fák során
ezer árny
száll nyomában,
és a szag,
mit fölszedett,
mióta az éjjel
útnak eredt.
Hugo von Hoffmannsthal
MÉG BÁNATOS A FÖLD…
Még bánatos a föld, de itt
már mindent tavasz íze jár át,
szél rázza a rét dúlt bogáncsát
s a fenyők dermedt ágait.
Ködök hulló fátylain által
a Természet, bár aluszik,
látja, hogy tavasz közelít,
s azt üdvözli halk mosolyával.
Óh, lelkem, aludtál te is!
De ki vele már: mi igézi,
mi csókolja úgy, mi becézi
s aranyozza ábrándjaid?
Hó fénylik s olvad melegedve,
ragyog az ég, pezsdűl a vér –
Szivedig a nap tüze ér,
vagy talán egy asszony szerelme?
Tyutcsev
BÚSAK, AHOL TALÁLKOZUNK
Betrübt als führten sie zum totenanger
Búsak, ahol találkozunk, a mesgyék
s az út mind mintha temetőbe vinne,
de a szürke ég csirákkal telítve
már csöndes új csókokat permetez szét.
Gyér sorokban vonulnak a derengve
nyíló szakadékig a tar sövények,
mintha sok-sok dermedt kéz nyúlna égnek
és mind társat és ölelést keresne…
Néha madarak síró füttye zeng fel
s vész bele kopár tölgyek sudarába,
csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a
fekete törzset, mint élő, szines jel.
Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt
fénye villant egy-egy hívó sugárnak,
elárulják a sápadt, pici szálak,
az első fű… és a zörgő avar közt
gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.
Fejük lehajtva állnak és harangjuk,
bár arany korona ragyok alattuk,
csupa pehely és ezüstös tükörszín:
olyanok, mint lelkek, melyek a síri
álom tüntén csak félig vannak ébren,
s a rontó, nyers, koratavaszi szélben
még nem nagyon mernek egész kinyílni.
Stefan George
KAPCSOLATOK
Correspondances
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva:
Jelképek erdején át visz az ember útja
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
– s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Baudelaire
RONDÓ
Rondeau
Az idő levetette már
szél- és fagy- és eső-csuháját,
himzett ragyogás fedi vállát,
tündöklő, tiszta napsugár.
Minden kis állat és madár
külön énekre nyitja száját:
„Az idő levetette már
szél- és fagy- és eső-csuháját."
Ér s patak megifjodva jár
s boldogan nézi új ruháját,
vert ezüstcseppek csillogását.
Kivirúl az egész határ.
Az idő levetette már
szél- és fagy- és eső-csuháját.
Charles d' Orléans
AHI! MÁR KÖZEL AZ IDŐ
Ahi! nun kommet uns die Zeit
Ahi! már közel az idő,
hogy a madárka mind dalol,
a hárs zöld koronája nő,
a télnek nyoma sincs sehol.
Színét sok gyönyörű virág
pettyezi a mezőkre már.
Sok szív örül majd ennek és
az enyém is vigaszt talál.
Dietmar von Aist
TAVASZI VIHAR
De szép az első égi lárma,
mikor májusi dörejek
mintegy csintalankodva, játszva
teledübörgik az eget!
Zeng-zúg a menny ifjú haragja,
por röpűl, halk permet szitál,
az eső szálain aranyba-
vont gyöngyök milliója áll.
Fut a hegyről a fürge zajlás!
De dal és fütty sem hallgat el:
a dörejre patakmorajlás
és erdei koncert felel.
Azt hinnéd: Zeus sasát itatva
Hébe, szeles égi cseléd,
nevetve földre zúditotta
viharral-habzó serlegét.
Tyutcsev
A TAVASZ KÖSZÖNTÉSE
Spring's Welcome
Mi csattog, mi zokog a fán?
Óh, a mámoros csalogány!
Csek, csek, csek, csek, tiri! – dala
az éjfél zengő bánata.
Hős tüske-dal! S az odafent?
A hars pacsirta dala cseng:
veri az égi kapukat
s amíg csak zeng, nem kél a nap.
És most… Hallod? Hallod a szép-
torkú vörösbegy énekét?
S most… Uj hang szól: a kakuk az!
Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!
Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!
John Lyly
JÉGTÁBLÁK
Nézd, a folyam hátán, a frissen
zajló árban tolongva – nézd:
táblánkint hogy úszik a mindent
ölelő tengerbe a jég!
Ha napon, kék csillámszinekben,
ha ezüstszikrás hold alatt –
egyre olvadva, menthetetlen,
mind-mind egy cél felé halad.
Kicsi, nagy rohan tehetetlen;
pár nap még, s egy se lesz sehol:
egyenlők mind az őselemben,
melybe mind egyként visszahal.
Óh, tudatunk csaló varázsa,
emberi Én, te végzetes,
nem álmaid hű tükre-mása,
nem sorsod örök képe ez?!
Tyutcsev
GANYMEDES
Ganymedes
Hajnali glóriádban
hogy körülizzol,
Tavasz, te drága!
Ezer szerelem gyönyörével
szakad szivemre
örök meleged
szent árama,
végtelen szépség!
Bár foghatnálak
a karjaimba!
Ah, kebleden
feküszöm, ájulok,
s virágaid, füveid
szivemre tolúlnak.
Keblem szomju tüzét
hűtögeted,
drága hajnali szél,
a párás völgyből édesen
ideszól a csalogányod.
Megyek! Megyek!
Hova? Óh, hova?
Föl! Valami visz.
Lefele szállnak a felhők,
felhők hajolnak
a sóvár szívhez!
Hozzám! Hozzám!
Az öletekben
fölfelé:
ölelten ölelni!
Föl a kebeledre,
világok szíve, Atyám!
Goethe
TAVASZI UTAZÁS
Lenzfahrt
A napfény egyre tüzesebb,
dagad a tó, megtört a jég,
vitorla szántja a vizet,
szivem vitorla-lázban ég.
Kárhozott vándor mind, aki
ifjúságáról lemaradt,
mihelyt megint friss fény veri,
mihelyt megint sziszeg a hab.
Kín az eljátszott ifjuság
s örökké hívnak kincsei,
a szív lesi a tavaszát,
csak azt lesi, csak azt lesi!
És bár a hajam már havas,
szivem, noha rajta az éj,
ha kék a hullám, a tavaszt
keresni ma is útra kél.
C. F. Meyer
MIKOR MÉG
When Leaves Begin
Mikor még nem göndörödik
a rügy, de fejét dugja már
s zenetengerrel dél felől
északra árad a madár,
akkor, mint szarvát a csiga,
kidugom érzékeimet,
fülelek minden hangra és
minden mozgást észreveszek.
Aztán zöldre gyúl a tavasz,
s látva fehér virágdiszét,
zekéjéből a nap elé
tárja szép fehér kebelét.
W. H. Davies
REGGEL A HEGYEKBEN
Kéken nevet az egek orma;
éji záportól friss a zöld;
kopár hegyek közt kanyarogva
ragyogó sávként fut a völgy.
Csak a csúcsok körűl remeg-ring
felhő a messziségen át:
köd-falai tündöklenek, mint
rombadőlt varázspaloták.
Tyutcsev
MÁRCIUS
Märztag
Gyors árnyakkal szaladnak a felhők,
kék párában állnak messzi erdők.
Darvak húznak az égre barázdát,
útjukat krúgatva magyarázzák.
Zengő rajban pacsirtacsapat száll,
mindenütt lármázik a tavasz már.
Szalagod, lány, vígan leng a szélben,
rövid öröm álma száll a réten.
Rövid öröm szállt – oly messzi! égi!
Nyultam érte, nem tudtam elérni.
Liliencron
KIKELET
Ez a reggel – e könnyü mámor –
ez a nap – ez a fényzenezápor –
ez a nagy, kék varázs –
e hang, mely fent tovaszárnyal –
ez a sok hang – ez a madár-raj –
ez a gyors csobogás; –
ez a fűz, ez a nyír – ez a zöld gyep –
ezek a hegyek – e völgyek –
e zöld pihe mindenütt –
e méhek – e harmat a bükkön –
e csöppek, e gyöngyök – e sok könny –
e sok éles, tarka fütty; –
ez az alkonyat – e sose-szűnő –
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett –
ez az árny – és hogy süt a friss ágy –
e futamok – ezek a trillák –
ez – a Kikelet!
A. A. Fet
ÁPRILISI ESŐ
April Showers
Eső után a nap kisüt
és frissen leng a lomb,
hűvös szélben ragyog a rügy
és veréb ugrál mindenütt
és éktelen zajong.
Most aztán nóta, muzsika,
most aztán táncra mind,
kurjongatunk, hehe, haha,
ma elmarad az iskola
és lecke semmi sincs.
Becsületemre mondhatom,
jó élni ily remek napon.
James Stephens
A CSODA-MÁJUSBAN
Im wunderschönen Monat Mai
A csoda-májusban, mikor
rügy pattant minden ágon,
akkor nyílt ki szivemben
a nagy szerelmi álom.
A csoda-májusban, mikor
madár szólt száz határon,
akkor sírt föl előtte
epedő vallomásom.
Heine
KÖNNYEIMBŐL VIRÁGOK
Aus meinen Tränen spriessen
Könnyeimből virágok
fakadnak, angyalom,
s mint fülemile-kórus
zendül a sóhajom.
Ha szeretsz, ez a szív a tiéd lesz
minden virágaival,
és ablakod ostromolja
a fülemile-dal.
Heine
MÁJUSI REGGEL
A May Morning
Piros tehén,
fehér bari;
tűznek a nap
sugarai:
fák árnya kéken
pihen a réten.
Fészek csivog,
egyszerre száz;
pacsirta és fecske cikáz;
vidám kakukpár
visszhangja bujkál.
Fészek s bari
még harmatos;
az ég ragyog,
az út poros.
Halál? Ma? Volt – nincs!
Nyoma seholsincs.
Sehol bűn és
bűnösöket
Krisztusra intő
feszület:
sehol keserűség,
minden gyönyörűség!
W. H. Davies
KAKUKK-NÓTA
Cuckoo Song
Megjött a nyár, itt a nyár,
zengj hagos kakukk!
Szép világ és kék virág,
zöld erdei út –
zengj, kakukk!
Barikáért anyja béget,
tehén borja fele fut:
bika ugrik, bak marakszik –
Zengj még, zengj, kakukk!
Kakukk, kakukk, de szépen szólsz, kakukk:
ne légy lusta, se hazug:
zengj kakukk, no, zengj, kakukk,
zengj, kakukk, zengj még, kakukk:
Kukk!
Angol népdal 1250 körül
A TAVON
Auf dem See
Friss étek, új vér a szabad
természet énnekem:
megszívom vele magamat
s ő ringat édesen.
Evező lüktet, hab suhog,
visz a víz fölfelé,
és hegyek, égig havasok,
jönnek utunk elé.
Szemek, szemem, visszahulltok?
Arany álmok, újra gyúltok?
Hess, álom! Légy bár arany:
itt is jól érzem magam!
Csillagok ezre gyullad
és libeg a habokon már;
puha ködbe fullad
körben a tornyosuló táj;
reggel üde szárnya
járja az árnyas öbölt;
s érik-e? nézi magát a
tóban a parti gyümölcs.
Goethe
HAZAGONDOLÁS IDEGENBŐL
Home-Thoughts, from Abroad
1
Óh, Anglia, most, hogy
megjött az Április!
Reggel micsoda boldog
öröm, hogy már csupa friss
hajtás legalúl a szilfatörzs,
a galyak nyalábja csipkezöld,
s a kertben a pinty dala csókokat oszt…
Óh, Anglia – most!
2
Az Április és a Május utána,
mikor épit a fecske, a sok poszáta!
Figyelj csak: ahol a sövényre dőlve
virágzó körtefám a lóherét
pettyezi kint, a ringó ágra szökve
az ott a bölcs rigó; amit elébb
fütyült, megujrázza: ne hidd,
hogy felejti vad rögtönzéseit!
S noha dér lepi, felragyog a rét,
mikor délben kinyitja tűz-szemét
a boglárka, gyerekek csokra-dísze,
– nem oly szép ez a dús dinnyevirág se!
Robert Browning
HUSVÉTI SÉTA
Osterspaziergang
– A „Faust"-ból –
A folyók s patakok jegét megoldta
mosolyával a tavasz szeme,
a völgy reményzöld és üde;
és az öreg tél haldokolva
visszavonult zord hegyeibe.
Darás jege ájult záporát
küldi csak onnan ijesztgetésnek
csíkokban a zöld réten át.
De a Nap nem tűr semmi fehéret;
mozdul az élet mindenütt:
szines lobogást igér a rügy,
s tarkállni, kora virág helyett,
itt vannak, díszben, az emberek.
Fordulj meg, s nézz innen, a tiszta
magasból a városra vissza.
Az öblös, fekete kapu alatt
özönlik a tarka áradat.
Ma mind oly boldogan napoznak!
Ünneplik a Feltámadottat,
mert feltámadtak maguk is:
megnyiltak a házak vak szobái,
műhely s bolt börtöne, óriási
tetők s nyomasztó ormok, a kis
sikátorok szűk prése, meg
a templom tisztes éje után
oly jól esik a Nap, oly vidám!
Nézd, nézd, hogy szétcsap a tömeg
kerteken és földeken át;
a dalos folyó rengeteg
csónakkal rakta meg magát,
s ez, itt, túltömve, szinte merűl,
amikor elhagyja a partot!
A messzi hegy is földerűl,
úgy színezik a ruhák, a foltok.
Már hallom, zúg a piac, a zene,
itt a nép igazi édene,
ujjong a felnőtt és a gyerek;
itt ember vagyok, az lehetek!
Goethe
„VIGABBAT"
Ragyog a reggel,
itt a kikelet,
madárdal ver fel
erdőt, ligetet.
Papír az ölemben,
mint én, halovány,
egy készülő dal
néz róla reám.
Nem az új tavasz írta
azt a dalt:
a bánatomé volt
és sírni akart.
De libben a szellő,
szól, és szava méz,
s a vállamon át
a versbe néz,
s azt súgja: „Vigabbat!"
és tovasuhog
és viszi kezemből
a papírlapot.
Mileta Jakšić
TAVASZ
Frühling
Csordultig tölti szivemet
s a völgyet az arany meleg.
Hogy zengnek a lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben
virágtól részegen szakad
alá a megduzzadt patak,
a bimbók kéje szinte pattog,
madarak nászéneke csattog,
fent aranyszárnyú fellegek:
szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
lenyűgözötten is rohanni.
Mint édesbús vágy, perzsel az
izzó és ujjongó tavasz,
érzem ellentmondásait:
megnyugtat és nyugtalanít,
oly otthonos és békevágyó
s oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás szine
lelkem tisztán ragyogja be:
dermedt örömvillám e tűz,
rés, mely isten szívébe tűz,
aztán viharzó szédület,
égbolt, mely vándorútra megy,
lidérc, mely tétovázva száll,
de bús szivünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
mely záporozva hull reám!
Óh tavasz! szivem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha!
Lenau
ŐSZ A TAVASZBAN
Őrült madár fuldoklik a tavaszi ködben.
Gyermeki varázs: játszanak az erdőn!
Károg az árny, meg kell hogy öljem.
Vak kígyók bronza olvad a sürűben,
kék szikrákkal égnek a nefelejcsek,
jégmadár fészkel friss tüzükben.
Csillagkép gyullad a fűben vidáman,
pacsirtadal zendíti az eget,
vedlik a kígyó, mint bűn az imában.
Barátkoznak velem az ég angyalai?
Velük játszhatom majd megint? Miért ne,
hisz régen csak úgy hívtak, hogy Feri!
Él még bennem néhány színed, drága Éden,
de nem jön angyal, nincs már sehol angyal,
bujdosom a játék varázserdejében.
És elfog a bánat, a némán zokogó,
s mint levél az őszi fáról,
kering rólam a szó.
František Halas
ERDEI DAL
Under the Greenwood Tree
– Az „Ahogy tetszik"-ből –
Ha szeretsz a gyepen
heverészni velem
s tetszik a cinege
szapora éneke,
ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:
ragyog az ég
és messze még
a tél, goromba gazdánk!
Ha a rangra fütyűlsz,
ha a napnak örűlsz,
ha elég, amit a
bokor ád, meg a fa,
ide jőjj, ide mind, ide hozzánk:
ragyog az ég
és messze még
a tél, goromba gazdánk!
Shakespeare
TALÁLT KINCS
Gefunden
Jártam az erdőt,
csak úgy, magam,
könnyű bolyongás
vitt céltalan.
Egy kis virág nyilt
az útfelen;
mint csillag, égett,
mint drága szem.
Már nyultam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!
Erre tövestől
kivettem őt:
virulj a kertben,
házam előtt!
Ott jól beástam
gyökereit;
egész bokor már
és úgy virít!
Goethe
ÍGY SZIDTAM A TÚLBUZGÓ IBOLYÁT
The forward violet thus did I chide
Igy szidtam a túlbuzgó ibolyát:
„Édes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról! Büszke bíborát
lágy arcod színe az Ő ellopott
véréből, de túlmohón itta át!"…
Kezed zsákmánya volt a liliomnak,
hajad a majorán bimbaja lett;
a riadt rózsák tüskéken szorongtak,
ez szégyenpír, az fehér rémület:
egy harmadik, se piros, se fehér,
kettős rabló volt, s lehelletedé,
de, büntetésűl, bármilyen kevély,
hernyótól lankad most sírja felé.
Más virágot is láttam, volt elég:
mind tőled lopta mézét vagy szinét!
Shakespeare 99. szonettje
A SZÁMÜZÖTTEK BOLDOGSÁGA
Now, my Co-mates
– Az „Ahogy tetszik"-ből –
Nos, testvéreim a számkivetésben,
nem jobb-e, ha megszoktuk, ez az élet,
mint a festett pompa? Nem biztosabbak
ezek az erdők, mint az irigy udvar?
Itt nem érzem, csak Ádám büntetését,
a változó időt; a fagy fogát,
a téli szél csúf csikorgásait;
de bárhogy harap és mar, borzadozva
mosolygok s azt mondom: ez nem hizelgés;
ezek becsületes tanácsadók,
éreztetik velem, hogy mi vagyok!
Édes hasznokkal is szolgál a balsors,
mely, mint a mérges és undok varangy,
gyönyörű ékszert visel a fejében;
s életünknek, melybe közügy be nem tör,
nyelve a fák, könyve a gyors patak,
szónoklata a kő és szive minden:
nekem tetszik itt…
Shakespeare
ESTE
Kondúl s leng, halkan tovaszállva,
a harangszó a völgy fölött, –
mint darvak messzi krúgatása,
s elhal a zizge lomb között.
Fénytenger izzik a tavaszban,
rezzenéstelen és simán –
s ijedtebben, hallgatagabban
búvik meg a völgyben az árny.
Tyutcsev
REGGEL
Des Morgens
A fűben harmat gyöngyei; ébred és
szökik a forrás; ejti szelíd fejét
a lenge nyír és tündökölve
zizeg a lombja; s amott a szürke
felhők körűl már lángkoszorú remeg,
hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;
mint parti hullám, úgy özönlik
mind magasabbra a szent gomolygás.
Jőjj hát, óh Nappal, jőjj, te arany, s ne szállj,
ne törj túlgyorsan fel a zenitre, mert
bátrabban és bizakodóbban
mer szemem a mosolyodba nézni,
amíg szépséged ifju tekintete
még nem túlbüszke, még nem oly isteni;
vihetnél, persze, égi vándor,
engemet is!… – De te csak nevetsz a
víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;
áldd meg hát inkább kegyesen a mai
nap földi művét, és ragyogd be,
amin a sors visz, a csendes ösvényt!
Hölderlin
CSUPA LOCSPOCS AZ ÚT
L'eau coule dans la boue
Csupa locspocs az út a fák közt az eső
után. Alaposan megáztak a mezők.
Rigóraj mulat a nedvességben a sárga
vesszők közt, melyeket megfűznek, fűzkosárnak.
Ittam a vascsövű forrásból, csupa rozsda
a cső, s áttetszik a napban a moha rajta.
Egykor szerettelek volna, itt, a mohánál,
mert olyan csöndes és olyan szép karcsu voltál.
Ma csak pöfékelek szelíden és mosolygok.
Szarkanép álmaim hűtlenűl elvonultak.
Megtértem. Párizsi tehetséges urak
verseit olvastam, és szindarabokat.
Ah, nem olyan lakás és forrás kell azoknak,
amelynél snepf-rajok fürdőznek az avarban.
Jőjjenek csak velem, megmutatom a rozzant
kunyhókat nekik és hogy kapujuk beroppant,
meg a rigókat, a csöndes parasztokat,
a szalonkákakt, a szép magyalbokrokat.
Akkor majd ők is csak pöfékelnek szelíden,
s ha fájnak még, mivelhogy szomorú az ember,
sokat gyógyulnak, mig hallgatják az eget
s a sólyomvijjogást egy-egy tanya felett.
Jammes
Kelet gyanakodva figyel.
Érzékeny csönd minden határon.
Várakozás ez? Vagy csak álom?
Messze a nap még, vagy közel?
A szirten sápadt köd lebeg.
Erdőt-völgyet mély pára altat.
Szendereg a város… a falvak…
De emeld csak égre szemed:
nézd: a piros felhőszegély
hogy kezd izzani, egyre szebben,
lángolóbban, elevenebben –
mint a kitörő szenvedély!
Még egy perc, és átzendül a
menny magasán, túl mind a földi
tájakon, s győztesen betölti
az űrt a fény harangszava.
Tyutcsev
INNISFREE
The Lake Isle of Innisfree
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
s kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
s csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
s az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
s a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
szivemben csobog a dala.
Yeats
NYÁRI EST
A nap izzó gömbjét fejéről
a föld legörditette már
s az est békés tüze az égről
mindjobban a tengerbe szállt.
Jött a csillagok szikra-ezre
és a köröttünk mindenütt
növő éjt magasba emelte
nedvesen csillogó szemük.
A mennyei patakok útja
fönt s lent közt teltebben csobog
és a hőségtől szabadulva
a sziv könnyültebben dobog,
mert édes borzongás futott a
Természeten át – mintha víg
forrásvíz érintette volna
forró és fáradt lábait.
Tyutcsev
TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI
Blow, bugle, blow
Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol;
tó tükörét nap töri szét
s a vad vizesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.
Mily tiszta, halk! Hallod a dalt,
a tisztuló és halkuló dalt?
Szirtek felett mint üzenet
Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bibor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.
Óh kedves, a kürtök szava
belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
felelj, visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.
Tennyson
GYEREKKORI EMLÉK
Szomoruan mosolyogsz rám, drága, gyerekkori emlék,
mikor e szürke falak közt gyönyörü üvegeket vágsz
városi ablakaimba, hogy ujra ragyogjon a zöld rét
s régi, szamócaszagú boglyák vegyenek körül ismét…
Kisgyerekek voltunk, játék, öröm, isteni jókedv,
és ahogy a tenyerünk, ugy tapsolt ifju szivünk is,
sárgarigófészket raktunk a fejünkre kalapnak
s mint az arany viasz, úgy ragyogott a hajunk koronája.
Minthogy a legkisebb nem birt ugrálni velünk, egy
kis nyuszikát ragadott fülön, azt hurcolta magával;
az meg, aki büszkén hirdette, hogy őneki könyve
is van már (noha persze kerülte), fogott két
száraz fadarabot, s hegedűlt vele, úgy hegedűlt, hogy
táncoltunk s vélünk táncoltak a kazlak, a fák és
felhők, és a világ, mely régi is, örök is, új is!…
Mint az örökre letűnt gyönyörű napok, amikor a föld
mindenikünké volt és nem volt senki fiáé,
egyszerű és gazdag, közeli és távoli birtok:
éltek a kövek, a szél tudott beszélni, fehérebb
volt a fehér tél és zöldebb volt zöldje a nyárnak!
Leopold Staff
FALUSI VECSERNYE
Vêpres rustiques
Elhallgatott a nagy harang, a kicsi cseng-bong.
Ideje menni, vár a szenteltvíz s a templom.
Most gyűl a nép. Milyen hűvös van idebenn!
Jó e kellemes árny, nyáron különösen.
A hat nagy gyertya ég; egy fiú hozza már a
szentséges kelyhet az áldáshoz. Nyitva áll a
sekrestye ajtaja: látni, hogy bent a pap
s a minisztránsfiúk váltják ruhájukat.
Indul a kis menet. Két fiú; erre jönnek,
hasukon tartva a nagy, öreg misekönyvet.
Csengő csilingel és ahogy kell, sorban, ők
letérdepelnek a kicsiny oltár előtt.
Ima morajlik, oly halk-csendesen susogva,
mintha jó angyalok puha szárnya suhogna.
Keresztet vet a pap és hívja az Urat,
keresztet a fiúk s szólítják az Urat.
S ajkuk Atyát, Fiút és Szentlelket magasztal,
óh Dávid, szent király, a te roppant szavaddal:
„Téged dicsérlek…", „Az Úr szól…", „Boldog a szent…",
„Dicsérjük, fiaim…" és fellüktetve zeng
a másik harcos és rejtelmes ének is:
„Mikor Egyiptomot Izráel…" Óh, a kis
harmónium s a bő korál hogy megigéz!
Megtelnek a padok. Meleg van. És a pénz
– „Péterfillér", „Az Úr házára" – pici nesszel
zörren – „Szegényeink" – s telik lassan a persely.
Himnusz, Magnificat, és tömjén, ringató;
mennyei bágyadás, érzékelzsongató.
Rövid beszéd, s a jó, bár avas téma mellett
szundithatsz, egy kicsit, nem sértve illedelmet.
A nap betűz, s egész megifjodik a vén
faluszentje, mikor dicsfény gyúl a fején.
Elhervadt koszorúk jóillata lebeg föl;
oly lágy! Honnan? Talán a latin énekekből.
Megkapják végül az Áldást is a szivek
s megjavulva hazaballagnak a hivek.
Jobb lesz a vacsora, s ha a torony tizet ver,
nyugodtan s hamarább alszik el így az ember.
Verlaine
JÚLIUSI BÁNAT
Juli-schwermut
Virágos nyár, még gazdag az illatod:
fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák,
a száraz karfán te nyúlsz itt utánam,
nem kell többé szezám és büszke kert.
Felejtett álom ébredez: a gyerek
a búzaföldek szűz rögein pihen,
körötte munka, meztelen aratók és
apadt korsó és tündöklő kasza.
Álmos darázsraj dongta a dél dalát
s az ő kipirult homlokára a
kalászok gyönge árny-rácsán keresztül
nagy vércsöppekben hullott a pipacs.
Ami enyém volt, sohase múlik el.
Szomjan, mint akkor, fekszem a szomju mezőn,
s ajkam bágyadtan suttogja: de fáraszt
a sok virág, a sok-sok szép virág.
Stefan George
KELET SZÜRKŰLT…
Kelet szürkűlt… Friss vásznainkat
csattogtatták a friss szelek;
mint a kék ég visszája, ringott
velünk a tenger s reszketett.
Kelet izzott… Turbánja fátylát
a lány magasra tűzte, és
lelke imában mennybe szállt át
s szeme fény volt és repesés.
Kelet kigyúlt… A karcsu, halvány
nyak tündökölve meghajolt
s végig a drága gyermek arcán
tűz-könnyek gyöngyzápora folyt.
Tyutcsev
ALLEGÓRIA
Allégorie
Zsarnokúl, sulyosan és színtelen, a Nyár,
mint kivégzésen a király, elnöki székben,
tétlen nyujtózik a cinkos mennybolt tüzében,
és ásít. Alszik az arató s a határ.
Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.
Nincs felhő, semmi szél, s csak feszűl tiszta-kéken
a könyörtelenűl sima azúr az égen,
ahol már forr a csönd s minden dermedten áll.
A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;
megbújnak habjai a szomjazó pataknak,
s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.
Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,
hullámlik szüntelen fényár és fényapály…
S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.
Verlaine
PÁRIZSI VÁZLAT
Croquis parisien
Cinlemezekből tompaszögeket
rakott ki a hold:
Füstök lengtek a háztetők felett,
5-ös alakban vastag füstcsomók.
Az ég szürkült. Mint szomorú fagott,
zokogott a szél.
Messze egy diszkrét kandúr nyávogott,
zengett tőle a fázó, furcsa éj.
S én mentem. Plátó vitt az utamon
s te, Fidiász,
és ábrándok, Szalamisz, Marathon,
s fölöttem sárgán hunyorgott a gáz.
Verlaine
A DUNA
Emlékszem az arany időre,
a drága nap tájaira:
aranyban úszott, hömpölyögve,
alattunk az esti Duna.
A vár öreg kövein ültél,
honnan fehéren néz a rom
le a nagy völgybe – ifju tündér
voltál a mohos grániton.
Pici lábad tűnődve húzott
rajzot a rom sok tört kövén
s lassan, tétovázva bucsúzott
hegytől, vártól s tőled a fény.
Könnyű szellő zilálta, dúlta,
csókolta habkönnyű ruhád
s üde válladra játszva hullt a
vadalmafáról a virág.
Frissen néztél a messziségbe…
Az ég még izzott, hamvasan;
s lement a nap: dallamosabban
zengett lent a sötét folyam.
Frissen temetted, friss halálba
a szép nappalt, a gondtalant,
s édes volt a gyors élet álma,
mely fölöttünk tovasuhant.
Tyutcsev
A WESTMINSTER HIDON
Upon Westminster Bridge
Földi látvány nincs még ily isteni:
nyomorult lélek, ki varázserőt
nem érez e fenséges kép előtt;
a Város most mint ruhát viseli
a tündér reggelt; dómok tornyai
ragyognak némán; partok és mezők;
még minden üres, az ég, a tetők;
a füsttelen táj szikrákkal teli.
Szebb hegyeket, völgyeket, dombokat
kelő fény még nem locsolt sohasem;
csend sohse volt mélyebb, nyugalmasabb!
A folyam fut, békén, kényelmesen;
Úristen! a házak is alszanak;
s ez az egész hatalmas szív pihen!
Wordsworth
NYÁRI VIHAR ELŐTT
Fülled a szél, heve tikkad,
esőt várva búj a nap,
még forróbb a rózsaillat,
a tücsök még hangosabb.
Füstös felleg hömpölyögve
küldi tompa dörejét…
Derekára, íme, röpke
villámövet köt az ég.
Túlcsordúl a levegőben
az élet dús mámora
s ereinkbe éltetően
gyúl isteni itala.
Lányka, lánykám, mi remegtet?
Ifju kebled mért piheg?
Nedves tüzét a szemednek
mily félelem töri meg?
Szűzi arcod rózsapírját
sápadás mért oltja ki?
Szíved össze mért szorítja?
Ajkadat mi égeti?
Pillád selymén drága könnyek,
két gyöngy remeg. – Mit akar?…
Vagy esik már, s két esőcsepp
jelzi, hogy itt a vihar?
Tyutcsev
BŰVÖS ÉJSZAKA
Táncolt, harsogott a tömeg,
zengett és lángolt a vidám nap,
de a fénylő tetők felett
felhők siklottak, esti árnyak.
Időnkint még bezörgetett
ablakomon a hangos élet,
de már köd volt, egyetlenegy,
százhangu és homályos ének.
Tavasz úszott át agyamon
s álommá révűlt, ami köd volt…
Meddig alhattam, nem tudom;
de ébredésem különös volt:
rég elült a pokoli zaj,
utcám néma, a táj kihalva,
a fák kusza ágaival
képek tolongtak a falakra,
s üvegen át a kandi hold
nézett rám, halvány, égi vándor,
s álmomra oly ereje volt
s az élet már annyira távol,
hogy úgy rémlett: valamilyen
teremtő, világnagy varázs a
lángarany napból hirtelen
átemelt az árnyak honába.
Tyutcsev
A PACSIRTA
Die Lerche
Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten
harsan tova szava a szürkületben,
s biborágyáról álomittasan
felkél a nap; homlokát kék-arany
tálba meríti; nem látni egészen,
hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.
Égő nyilak villannak föl-le, friss
ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,
amint a barna pusztán átsuhannak.
Megrázza tollát a pacsirta is,
a nappal livrés hirnöke, s mikor
a rekettyéből félénken kikémlel,
felváltva hunyorog a két szemével, –
aztán rezdül s megnyílik a bokor
s szövege első részét zengve már
röppen a nedves kékbe a madár.
„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt!
Hív a munka, álomszuszék cselédek,
te, zafirkancsós encián, siess,
selyemzászlós törpefűz, integess,
fel, virágok, tarka mezei nép,
hercegnőnk mindjárt a terembe lép!"
S ime egyszerre ezer pilla rezzen,
Százszorszép szeme tündökölve néz szét,
a liliom sápadt: oly kellemetlen,
hogy a tóban épp fürdőzésen érték;
a rezgőfű egyetlen remegés!
A kis fűz rizsport hint magára és
selyemkendőjét feldobja a szélbe:
repítse gyorsan a fenség kezébe!
Hódolva nyujtja harmatserlegét
az encián, és ragyog rá az ég:
vérbeli herceg ő, ott térdepelhet
első helyen úrnője ágya mellett.
Rózsaszín váltja az ég bíborát,
Kelet felől villámló fény tör át
a függöny ráncain, s fent, valahol,
az égben a pacsirta ujra szól:
„Jön a hercegnő, a kapuban áll,
rajta, hárfások” zengjen a karének,
zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek,
fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,
jön a hercegnő, a kapuban áll!"
S most egyszerre nekibuzdúl a puszta,
kifordítja lábszárát a tücsök,
harmattal gyantáz, s két fűszál között
szive nótáját húzza, egyre húzza;
szarvasbogarak komoly kürtje szól,
a kis muslica ezüst szárnya rebben
(a triangel se cseng ezüstösebben);
zümmög a légy is: diszkánt és tenor;
aztán, dereka gazdag csíkjait
virágporral sárgitva, mint komoly
basszista, már a méh is dolgozik,
s nehézkesen mozogva a zsibongó
virágokban a nagybőgős, a dongó.
Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,
ahogy a hanga zengő bokra ível,
ág, galy és lomb egymást ringatja, mint
megannyi egybezsongó labirint:
olyan zenét nem hallott még király,
amilyet a zöld puszta muzsikál.
A királynő most trónusára ül,
lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,
sugárkorona a feje körűl,
s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:
„Föl, bányászok! mutassátok a tárnák
kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott
kelméidet, a hercegnő ruháját,
kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!"
Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle,
hogy tolakszik a sok fekete apród:
fáradságos robotuk utakat ró
s lépcsőket vág a mélyből fölfele:
szegény hangyanép, meggyötör a munka
s durva köved senki sem szereti!
De nézd a pókot: selymén föl s le futva,
hálója végső szálait szövi,
gyöngytiszta, illatos tündérruhát;
sok nemes szikra ég ragyogva benne,
s szél jön, leakasztja, s viszi tovább:
száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.
A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta
elnémult és visszahullt a bokorba.
Anette von Droste-Hülshoff
DÉL
Lustán piheg a páratelt hő,
lustán hömpölyög a folyam,
lustán ringva olvad a felhő
a dél lángsugaraiban.
A lét elszenderűlt, a vad
Természet mély álomba ernyed;
barlangjában maga a nagy
Pán is alszik nimfái mellett.
Tyutcsev
A KAKUKKHOZ
To the Cuckoo
Drága vendég! Hallottalak,
hallak és örülök.
Madár vagy? vagy egy röpke hang
a dombok s fák között?
Fekszem a zöldben, s kétszer is
rám szólsz, s a dupla fütty
zengve visszhangzik közel is,
távol is, mindenütt:
kakukk! kakukk! Fény és virág
csak, amiről beszélsz,
de nekem álmok és csodák
óráiról mesélsz.
Üdvözlégy, tavasz kedvese!
Nem vagy madár ma sem,
hanem láthatatlan mese,
erdei rejtelem,
az, amire mint kisdiák
figyeltem, az a Hang,
mely előlem fán, bokron át
elszállt, égbe suhant.
Remény voltál, és szerelem,
ég s föld igérete,
amit folyton üldöz, de nem
fog el a vágy szeme.
És most megint hallhatlak, itt
fekszem a friss füvön,
és hallgatlak, és áthevít
a régi szent öröm.
Óh áldott madár! énekel
a világ, zeng, ragyog:
anyagtalan, tündéri hely,
hisz a Te otthonod!
Wordsworth
HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
Le ciel est, par-dessus le toit
Hogy ragyog a tető felett
az ég azúrja!
Zöld lombját a tető felett
egy fa benyujtja.
Abban a darab égben egy
harang kalimpál.
A madárfüttyös, bús fa egy
kis cinkét himbál.
Óh istenem, ott, ott zsibong
a város, ott van.
Milyen egyszerűen zsibong
milyen nyugodtan!
Hát te mit tettél, te bolond,
hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
az ifjuságod?
Verlaine
KORMÁNYHIVATALNOK NÉZI AZ ARATÓKAT
Pihenni alig ér rá a paraszt;
kettős munkában várja a tavaszt.
Déli szél jár a dombon éjszaka:
egyszerre sárgul a sok rizsbuga.
Nő s lány válla riszkosarat emel;
fiú s legény borostömlőt cipel.
Aztán hozzák a húsadagokat
a déli domb zord aratóinak,
kiknek talpa alatt a talaj ég
s hátát tűzzel korbácsolja az ég.
Dolgoznak, nem bánva, mi hogy sajog,
s rövidnek szidják a hosszú napot.
Mellettük egy szegény asszony halad,
s míg melléhez apró gyermek tapad,
jobbja hullt kalászt böngész és magot;
balkarjáról tört sáskosara lóg.
S mit dolgoztam én?… Mily jog teszi, hogy
én sose szántok, fát nem ápolok?
Fizetésem háromezer köböl:
rizsem a teljes év nem éli föl.
Szégyellem is miatta magamat,
egész nap gyötört ez a gondolat.
Po Csü-ji
JEAN DE NOARRIEU NÉZI A LÁNYOKAT
Jean de Noarrieu surveille les semeuses (Részlet)
Vetnek. Jean de Noarrieu a lányokat
nézi. Boldogan ül egy tölgy alatt.
Szivében semmi becsvágy, indulat.
Szelid gyermekszemei álmatag
a földről a kék égre siklanak.
Könyvét tartja egy mohos földkupac.
Kedvenc könyve; címe: Az álmok; a
szerzője: Jean-Jacques: édes könyv, csupa
bűvös, halk bánat, mely jól illik a
vizparti rétekhez s az estharang
szavához az erdőkben, hol a nagy
tölgyek korhadnak s virúl a moha.
Milyen szép és kedves ez a Lucie,
ahogy a kukoricát ülteti…
Jean nézi a lányt. Szürke ruha. Ni,
hogy ollóznak alatta lábai!
A fordulónál Lucie visszaint
barátjának, ki úgy nézegeti.
Jean örűl neki. S azt gondolja, hogy
lám, ez is őérte van, mint ahogy
övé a buza, vagy a kertben ott
a barack, mely, ha jönnek szép napok,
aranypirosra érik és ragyog:
ha letépik, a szív belesajog.
Nap süt, nincs vihar, most nem fenyeget
a kék vihar, mely oly rettenetes
rohammal jön, ha a nyár közeleg,
s bedörgi a jégzáporos eget
a szélben, mely zöld ágat s levelet
tör és szór el a szénán messzire;
a palakék vihar, amely a zord
orkánban zúg és amelyben a mord
eget, honnan kemény eső zuhog,
megtölti a felkavart sárga lomb;
a kék vihar, mely szőllőt letipor,
a kék vihar, mely baltáz és gyilkol.
Jammes
TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK
Daffodils
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak, álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, –
költő ily társaság előtt
csak boldog s vídám lehetett!
Néztem, – néztem, – nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Wordsworth
SZÉP JÚNIUSOK
Schöne Junitage
Éjfél csöndje, néma kertek,
két száj suttog, összeér,
majd a végső nesz is elhal
és már csak az álom él –
A folyón túl csattog a csalogány.
Rózsalugas nyári zöldje,
napfehérre gyult folyó,
napfénycsöndes, boldog reggel,
virágokkal lankadó –
A folyón túl csattog a csalogány.
Kint vad utca, messzi zúgás,
Krőzus, koldus, emberek,
ezer élet tarkasága,
lakodalom, gyászmenet –
A folyón túl csattog a csalogány.
Lassan ránkszürkül az este,
szelidül a zord erő, s
megnyugszik a lázadó szív
s ujra gyermek lesz a hős –
A folyón túl csattog a csalogány.
Liliencron
AZ ÉJ HANGJAI
Holdtalan éj, mint egy szerelmes, várok, állok
itt, és csak figyelek: megbűvölt a varázsod!…
Óh, e harmóniák szent palástod alatt!
Gyémántharmat lepi a sötét lombokat;
üvegtisztán csobog zenéje halk vizeknek;
madár zeng: monoton füttyszó; bokrok zizegnek;
mint óraketyegés, szól a tücsökzene;
a nád közt, mocsaras szigetek s fekete
lápok éje felől, mint zord és tompa basszus
egy távol orgonán, fölzeng a béka-kórus;
s e sok éji zene fölött, halkúlva, majd
keményen, ahogy a szél jár, a messzi part
tájáról a malom zubogó kattogása!
S a csillagok! A kék magasságot csodálva
szinte érc-fényük is érzem, útjuk zaját,
mozgásuk szüntelen, egybeszőtt robaját!
Majkov
MIÉRT SIETTEK ÚGY, NÁRCISZOK?
To Daffodils
Miért siettek úgy, nárciszok,
sárga liliomok?
A nap korán indult, de még
zeniten sem ragyog!
Ha gyors,
akkor is vár a sors,
amíg
nem szól az estharang:
mondjunk közös búcsúimát
s födjön együtt a hant.
A mi utunk is gyors tavasz
s még gyorsabb pusztulás:
növünk, virulunk, hervadunk,
mint ti vagy bárki más.
Ahogy
a ti gyors napotok
vagy a
friss harmat odavan:
mint a gyöngyös nyári eső,
eltününk nyomtalan.
Robert Herrick
AZ ÓRÁK, MELYEK HALK REMEKBE FOGTÁK
Those hours that with gentle work did frame
Az órák, melyek halk remekbe fogták
a szép látványt, mit minden szem csodál,
zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják
a gyönyörűt, mely most oly fényben áll;
mert nyarunk, a meg-nem-álló idő
zord télbe hajtja és ott megöli;
fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;
szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!…
Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva
a nyár párlata, folyékony fogoly,
a szépség s a hatása oda volna,
és emléke se maradna sehol.
De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
színe hal el; él édes zamata.
Shakespeare 5. szonettje
TITKOS TÁJ
Heimliche Landschaft
Templomok dús omladéka,
rajtuk izzó, sárga nap.
Oszlopok közt tűz-rekettye
szív a földből aranyat.
Kőfejekről kőölekre
ritka lepke röppen át.
Márványisten hónaljában
bujazöld moh üt tanyát.
A porban egy összezúzott
ezüstkígyó teteme;
víg gyerekhad térdel hozzá
s friss levéllel födi be.
És már jön-jön fel a földből
kemény bogarak hada:
visszakéri a halottat
az élet tűz-árama.
Hans Carossa
A FELHŐ
The Cloud
Tengert, vad esőt hozok aszu mezők
virágaira;
s ha alél a levél, hűs fátylat a dél
tüzes álmaira.
Szárnyam szór kelteni harmatot a pici
bimbóra, ha álmatag
pihen anyja szivén, akit a fény
táncában ringat a nap.
Korbácsom a jég: a zöld vidék
nyög alattam messzi fehérben,
s mint permeteg, tovább megyek
s mennydörgés a nevetésem.
Szörnyű hegyeket hóval temetek
s a fenyők sírnak kormoran;
s ez az én fehér párnám, hol az Éj
ringat jég-karjaiban.
Nagy tornyaimon kormányosom,
a villám őrködik;
pincémben örök vihar dörög
és rázza láncait;
és földi tájon, óceánon
vezetőm simán suhan át,
mert a bibor mélységek alól
vágy hívja, ezer najád;
völgyek, hegyek, patak felett
és tó és bérc felett
akárhova száll, mindig vele jár
a szellem, akit szeret;
s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,
neki folyton a könnye pereg.
Vad tollazata tüzében a
meteorszemü, vérszinü Nap
fedélzetem hátán terem,
ha sápad a virradat;
ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt
földrengésrázta hegyen,
hol szárnya arany lángjaiban
egy percre megpihen.
S ha az Alkonyatot tükrözve lobog
szelíden az óceán,
fentről meg a mély ég lila
gyászleple hull reám:
mint gerle ülök fészkem fölött
szárnycsukva és puhán.
A fehér tűz-töltetü lány, az a gömbölyü,
akinek a neve Hold,
padlómon, amely szélhozta pehely,
éjfélkor égve bolyg;
s ha lépte nyomán, melyet talán
nesznek angyal se hisz,
kilyukad fekete sátram szövete,
benéznek a csillagok is;
és én nevetek: hogy nyüzsgenek
arany méh-rajaik,
s továbbszakitom szélvert plafonom,
mig a föld vizeit, tavait,
e sok szivemet megjárt kis eget,
fényükkel nem kövezik.
Tüzzel kötöm át a Nap derekát
s a Holdét gyöngybe fonom;
vulkán feketűl, csillag menekűl
ha vihar viszi vad lobogóm.
Két fok között hídként feszülök,
tengerem leszakad, –
napfényölő, biztos tető:
hegyláncok tartanak.
Ha a légi Hatalmak elém leborúlnak,
orkán, tűz s hó követ,
a büszke Szivárvány ezer szine vár rám,
diadalkapu! – s én megyek;
szférák tüze szent fényt sző odafent,
lent meg a Föld nevet.
Dajkám a Menny, a végtelen;
Föld és Víz lánya vagyok;
járok a Világ pórusain át;
változom s nem halok.
Mert mikor a tiszta egekről vissza-
vonúl a sötét vihar
s a szél s a nap új kék dómba borúl
konvex sugaraival:
az eső komor barlangjaiból
én csak nevetek siromon
s mint földből a lélek, a méhből új élet:
kitörök s lerombolom.
Shelley
BANDUSIA FORRÁSÁHOZ
O fons Bandusiae, splendidior vitro
Gyémánttükrü patak, Bandusiám, aki
édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz,
holnap gyeng gidát kapsz,
melynek szarva a szerelem
első ütközetét vívni türemkedik:
de hiába: a víg nyáj buja gyermeke
vérével a te partod
fogja csak pirosítani.
Hozzád, hűs gyönyör, a lángkezü nyár soha
nem férkőzhet, örök-frissen üdíted a
kóbor barmokat és a
járomban kimerűlt bikát.
Versem szárnyra emel és a nemes vizek
közt fogsz élni, te és fent az a tölgy, s a szirt,
melyről locska sugárban
ugrándozva sietsz alá.
Horatius
LI ÚR EGY NYÁRI NAPON MEGLÁTOGAT
Amig jön, erdő szűri a nyarat,
a nemes Li úr hát meglátogat.
Kunyhóm szegényes, egész falusi;
itt áll a nagy Déli Torony alatt.
Szomszédaim egyszerű emberek,
kezük könnyen, szivük vidáman ad:
a kerítésen – van-e még bora? –
csak át kell szólnom a nyugatinak
s ő máris tölti a palackomat.
Gyékényt viszek ki; csobog a patak,
mindenfelől hűs szellő simogat:
ébredezik az őszi hangulat.
Mindenfelől szólnak a madarak,
lomb közt ciripel a kabóca-had,
sőt oly lármás, hogy dalai miatt
lakásom csak félig remete-lak.
A tavirózsa este gyönyörű,
kedvéért mindenki tovább marad.
Most is aggódom: megyek újborért,
s remélem, a vendégem jól mulat.
Tu Fu
A TENGER ZENÉJE
Est in arundineis modulatio musica ripis
A tengert dallam csengi át,
összhang az elemek csatája,
édes hangzatokban kuszálja
zizegését a parti nád.
Világunk hibátlan zene,
koncertje egy ős zenekarnak;
képzelt szabadsága miatt csak
az ember nem illik bele.
Hol a hiba? Ha zeng, lobog
az egyetemes, nagy karének,
mért nem zúg, tengerként, a lélek,
ahogy a lelkes nád susog?
És jaja, ha már hangja van,
örök időktől fogva máig
s a legmesszibb csillagvilágig
miért marad visszhangtalan?
Tyutcsev
MOHAMED ÉNEKE
Mohamets Gesang
Nézd, a bércről hogy szakad
a patak,
csillagtüzü zuhatag!
Fellegek közt
jó baráti szellemek
táplálták az ifjuságát
vadbozótos szirteken.
Ifjufrissen
táncol le a fellegekből
márványszikla derekára,
frissen ujjong
égbe föl.
Ormok labirintusán át
tarka törmeléket üldöz
és vezérként
sodor máris útja testvér-
vizeket.
Lent a völgyben kivirúl
nyomdokán az üde pázsit
és a rétet
lehellete élteti.
De nem fogja a sötét völgy,
se virág,
mely a térdét átkarolja
és szerelmesen tekint rá:
irama kígyókanyarban
sík felé tör.
Társra társ
simúl hozzá. Most kilép a
síkra pompázó ezüstben
s vele pompázik a sík,
és a róna sok folyója
és a hegy patakja mind
boldogan kiáltja: Testvér!
Testvér, vidd testvéreid,
vidd el őket vén Atyádhoz,
vidd az örök Óceánba,
aki karjait kitárva
vár reánk,
vár, de ah! sohase tudja
vágyó fiait ölelni:
mert mohón faldossa testünk
a sivatag éhe, ott fent
a Nap vérünk szívja, tóvá
szorit a domb össze! Testvér,
vidd a sikról mind a testvért,
vidd a testvért mind a hegyről,
vigy Atyánkhoz minket el!
Jöjjetek, mind! –
És most még hatalmasabbra
duzzad: egész faja, népe
emeli a Fejedelmet!
És hömpölygő diadalban
országoknak ad nevet,
városokat épit utja.
Semmi fel nem tartja többé:
lángsisakos tornyokat hagy,
márványpalotákat, ékes
műveit, maga mögött.
Cédrusházakat, uj Atlasz,
hordoz roppant válla; zúgva
leng feje fölött ezer
lobogó a levegőben,
hatalmának díszei.
És így viszi testvéreit,
kincse, népe áradását,
hogy elérjék hars örömmel
Teremtőjük hű szivét.
Goethe
NIZZA
1865 január 2
Tükröket ingat azúr-feketéből
táncos ezüstbe a hold a vizen:
mily csoda vagy, miriád pici fénykör,
s tengeri éj, te, örök s eleven!
Mennydörög, omlik a, habzik a hullám
föl-le a végtelen álom alatt.
Árnyba borúlva meg ujra kigyúlván
mily csoda vagy, ragyogó sivatag!
Ring a hatalmas uszály, apad, árad;
isteni tánca kit ünnepel így?
Liheg a, piheg a víz: sose fárad
nézni a csillagok őrtüzeit.
Áramok! Óh, zene, tánc, s te, tükörfény!
Büszke varázs! Szabad, éji vizek!…
Bűvöletükbe be boldogan ölném,
veszni, örökre, egész szivemet!
Tyutcsev
ÁLOM A TENGEREN
Hullámhegyeken libegett ladikom,
álom szememen, vihar a habokon;
két végtelen éje, szeszélye emelt
és szállani mélybe-magasba ölelt.
Mint cimbalom éneke, szikla felett
muzsikáltak a röpke vizek s a szelek.
Hangok puha káosza vitt tova – nem:
hangok miriádja s a képzeletem.
Sápadttüzü, néma varázshatalom
ragadott, röpített tul e forgatagon.
Villámok elől menekűlt a sötét –
telt zölddel a part, ragyogással az ég.
Lent, a tornyok alatt, sürü sokadalom
járt-kelt fel-alá csodapark utakon.
Jött s tűnt ezer újszerü, különös arc,
griff és csodaállat, ezer meserajz.
Utam föl a mennybe, a csúcs fele tört,
szikrázva terűlt el alattam a föld.
De bármit akart is az álom, a kép,
hallottam a víz iszonyú dörejét,
s ha nőtt muzsikám, ha apadt az öröm,
tulbőgte jajával a tengerözön.
Tyutcsev
TENGERI UTAZÁS
Seefahrt
Hosszu napok óta berakodva várt már
hajóm jó szelekre; én a kikötőben
iddogáltam kedvet és türelmet,
víg fiúk közt.
Ők voltak a türelmetlenebbek:
Menj! röpítsen a tündér szerencse,
röpítsen a gyors tenger; világok
várnak ott túl dús kincsgarmadával,
itt szeretet s dicsőség, ha megtérsz
ujra hozzánk.
És megjött a hajnal, lett zsibongás,
és felrikkant álmunkból a matróz,
sürög-forog minden, hogy vihessen
az áldott szél első libbenése.
És virúl a szélben a vitorla,
tűzvarázzsal csalogat a friss Nap;
száll vitorlánk, szállnak fent a felhők,
búcsúdal zeng ujjongva a tűnő
partról: a barátok mind remélik:
szép lesz az út, mint az indulás volt
és az első szent csillagos éjek.
De a szél szeszélye, ég parancsa,
eltérit a kitűzött iránytól;
és az utas, bár látszólag enged,
az elemet rászedni igyekszik:
rossz uton is hű marad a célhoz.
De a tompa, szürke messzeségből
már kirémlik s vihar haragja,
lenyomja a madarat a vízre,
lenyomja az emberek szivét is;
és megjön. Makacs dühét kerülni
vitorláit a hajós bevonja;
játszva veri a hullám s a szél a
gyönge labdát.
És amott a parton a barátok
a biztos földön remegve állnak:
Miért is nem maradt itt közöttünk!
Jaj, a vihar! Oda a szerencse!
Igy vesszen a derék, nyomorultan?
Ott vesz-e? Jaj, ott veszhet! Nagy Isten!
De ő fogja keményen a kormányt:
szél és hullám játszik a hajóval,
szél és hullám nem az ő szivével.
Úrként tekint a garázda mélybe
és – ha part, ha zátony várja – bízik
csillagában.
Goethe
A TENGER PARIPÁI
Tenger paripája, te vágtató,
te, halványzöld sörényű,
te vad, hátékos, te bohó-,
majd szilajnevetésű!
Isten mezein förgeteges
csikósod akadt a szélben,
az tanított, hogy játssz, ügess
s vágtass a tengeri réten.
Szeretem, mikor tombolva rohansz
csapatodban – messzi a part még:
sörényedet összekuszálja a harc,
csupa gőg vagy és csupa tajték;
vigan nyiharászva sodor viharod
s te élvezed irama üdvét:
patáid a döngő partra dobod
s habbá porladva repűlsz szét.
Tyutcsev
– A „Krími szonettek"-ből –
Lent a derű s bőség tája, fent a legszebb
égbolt, mellettem szép arc… Ah, hát milyen álmok
csalogatnak, hogy innen is csak tovavágyok,
a távolba, a multba, folyton s egyre messzebb?!
Litvánia, erdeid gyönyörűbben zengtek,
mint Bajdár csalogánya s a szalhíri lányok;
boldogabban tapostam sötét ingoványod,
mint itt a rőt ananászt és az arany epret!
Be távoli, be rózsás varázs vonz! Tétován
tűnődöm: ah, miért kell csak azért epednem,
csak azért, akit sorsom hajnalán szerettem?
S ő, ott, szülőfalumban, az elveszett tanyán,
ahol hű kedveséről beszél neki minden,
friss nyomaimat látva, vajon gondol-e rám?
Mickiewicz
How careful was I when I took my way
Mily gonddal zártam, útra kelve, hű
reteszek alá minden holmimat:
hasznom ne használja tolvajkezű
hamisság, de védje biztos lakat!
De téged, aki legfőbb bánatom,
egyetlen gondom, kincsem java vagy,
vigasz, ki mellett a gyöngy szürke lom,
rongy zsiványok kezére hagytalak.
Semmi szekrénybe nem zártalak el,
csak ahol nem vagy, bár úgy érzem, ott vagy,
keblem gyöngéd rejtekébe, amely,
hogy jőjj-menj, békén nyitódhat-csukódhat;
s félek, onnan is kilopnak: ily rá
még a hűségből is tolvajt csinál.
Shakespeare 48. szonettje
VIHAR
– A „Krími szonettek"-ből –
Vitorlarongy, tört kormány; hab s orkán csap égig,
vad sikolyok, szivattyuk vészjós öblögése;
kötelek maradéka repűl ki a szélbe;
elvérzik a bukó nap, el a maradék hit.
Győztesen felüvölt a vihar; új s megint új
hullámemeletekké nő a tenger, és a
mélyből vízhegylépcsőkön, ostromló vitéz, a
Halál angyala már a dőlt vár ellen indúl.
Félhalott tömeg: ennek szivig hat keze görcse,
az búcsújába ájúl baráti karoknak,
véget föd vég elől amattól hit s ima.
Árva utas ül, oldalt, s szótlanúl tünődve
suttog az ajka: „Boldog, aki most leroskad,
vagy imádkozhat, vagy van kitől búcsúznia!"
Mickiewicz
SZÉLCSEND A TENGEREN
Meeres Stille
Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.
Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyu messzeséget
egy hullám se töri meg.
Goethe
KABINOS TENGERI HAJÓKON
In Cabin'd Ships at Sea
Kabinos hajókon a tengeren,
Ahol mindenféle végtelenné tágúl a kékség
És fütyülnek a szelek és muzsikálnak a hullámok, a széles, méltóságteljes hullámok,
Vagy valamely magányos bárkán, mely a sűrű, parti hullámverésen himbálózik
És vidáman és bizakodva, fehér vitorláit kifeszítve
A pezsgő és szikrázó nappalban vagy az éjszaka csillagrengetege alatt az étert hasítja, –
Ifju és öreg matrózok, a szárazföldre visszagondolva, ott talán majd olvassák a műveimet
És végre teljesen megértenek.
– Ihol a mi gondolataink, az utazók gondolatai.
Ihol, ni: itt nemcsak a föld jelenik meg, nemcsak a szilárd föld, –
(mondják majd talán magukban), –
Itt maga az égbolt ível felettünk, itt talpunk alatt érezzük a hintázó fedélzetet,
Itt érezzük a hosszú lüktetést, a végtelen mozgás ár-apályát,
A láthatatlanúl csobogó rejtelmeket, a sós világ bizonytalan és óriás sugallatát, a folyékonyan özönlő szótagokat,
A tengervíz szagát, a kötélzet halk csikordulásait, a mélabús ütemet,
A határtalan kilátást s a távoli és ködös láthatárt: itt minden együtt van, mert ez az óceán éneke…
Ne késlekedj hát, óh, Könyvem, teljesitsd, amire rendeltettél,
Te nem csupán a szárazföldnek vagy emléke,
Magányos bárka vagy magad is, az étert hasítod, úticélodat nem ismerem, de csupa bizakodás vagy:
Minden vitorlások testvére, bontsd ki vitorlád!
Juttasd el hozzájuk jól-csomagolt szeretetemet (drága tengerészeim, tinektek csomagolom könyveim minden lapjába azt a szeretetet);
Siess, Könyvem! Feszítsd fehér vitorládat, kis bárkám, a méltóságteljes hullámok fölött,
Dalolj, röpülj a végtelen kékségben és vidd el tőlem minden tengerekre ezt a dalt a tengerészeknek, ezt a dalt minden hajóknak!
Whitman
HULLÁM ÉS GONDOLAT
Kép képre az agyban, hab habra a vizen:
kettős jelenésben egyetlen elem!
Ha tenger-özönben, ha szív-kalodában,
ha parányi rab és ha határtalan áram,
örök ár meg apály, ami volt, ami lesz:
árnykép, suhanó csak, árnykép csak, üres.
Tyutcsev
A GASTINE-I ERDŐ FAVÁGÓI ELLEN
Állítsd meg a karod, favágó; és figyelj;
nem csupán fa, amit a fejszéd földre ver;
nem látod, hogy sir és vérzik a durva kéreg?
A Nimfák vére hull, akik alatta éltek!
Gyilkos szentségtörő, filléres bűneit
levezekelni ha a tolvajt felkötik,
mennyi tüzet, vasat, halált, hányszorta többet,
érdemelsz te, gonosz, ki Istennőket ölsz meg?
Erdő, bokorlakó madarak temploma,
magányos szarvas és gyors őz többé soha
árnyadban nem pihen, és soha zöld sörényed
többé nem fogja fel hevét a nyári délnek!
Faktörzsnek dőlve a nyájak bús pásztora
(oldalánál a bot, lábánál a kutya)
négylyukú furulyán nem zengi már epedve,
hogy mily édes a vágy s a szép Jeanette szerelme.
Minden elcsöndesűl; Echónak hangja vész;
fölszántják telkeid, s hol most fák állnak és
bő lombjuk ingatag árnyát földedre szórják,
ott az éles ekét érzed majd s a csoroszlyát;
nagy csönded tovaszáll; s rémülten lihegő
szatír- és Pán-sereg lakodba sose jő.
Zefír játékszere, ég veled, öreg erdő,
hol lantom idege megismerte a zengő
beszédet, s Apolló messzezúgó nyilát,
amelytől rettegés riad a sziven át,
és ahol én a szép Kalliopét csodálva
beleszerettem a Kilencek csapatába,
amikor keze rám ezer rózsát dobott,
és Euterpe saját tejével itatott.
Vén fák, ég veletek és szentelt fejetekkel:
egykor táblák sora és virág diszitett fel,
s ma bizony megvet a szomjas vándor, aki,
miközben verik az ég lángsugarai
nem lel alattatok zöld enyhületre, és csak
halált s poklot kiván zord gyilkosaitoknak!
Óh tölgylombok, dicső polgárok díszei,
Dodona makkjai, Jupiter fái, ti,
egykor ti adtatok enni az embereknek;
s ők, a hálátlanok, ma már igy köszönik meg
áldott kincseteket, – durva népek, vadak,
kik így leöldösik tápláló atyjukat!
Boldogtalan, aki hisz a világ szavában!
Mily igazság vagyon a filozófiában,
amely azt hirdeti, hogy minden elmulik
s alakját veti és másikba öltözik!
Hegység lesz valaha Tempe szép völgye, szikla,
s az Athos szélesen aláterűl a síkra;
a tengert egy napon búzatáblák fedik:
az anyag megmarad s a forma változik.
Pierre Ronsard
A LITVÁN ŐSERDŐBEN
– Részlet a „Pan Tadeusz"-ból –
Hazám erdői, óh, be adóstok vagyok!
Társak gúnyját kerűlve, akár az ügyetlen
vadász, aki hibázott, be sokszor merengtem
magányotokban, egy-egy dombra telepedve,
míg lelkem bele nem halt a vad rengetegbe.
Ezüstbe tiport gránát: köröttem dús moha
ősz szakállát pettyezte fekete áfonya,
odébb meg vörös vérzett, korállal elöntött
bokrok sürű bozótján rőt áfonyagöröngyök.
Mindenütt csend s homály. Zöld tetőként szorongtak,
alacsonyan s tömötten, felhői a lombnak;
fent meg, e mozdulatlan tetőnek fölötte,
szelek dühe csatázott, zúgva, mennydörögve:
kábító és csodás zaj! Ugy tetszett, egy égbe-
szárnyalt tengernek őrjöng zord hullámverése.
Lent, szinte egy rom-város. Szélcsavartan áll ki
a földből itt egy dőlt tölgy csonkja, óriási;
korhadt rönkök hullnak rá, gerendák, dorongok,
mintha fal-töredékek, omló gátak, oszlop,
fű-párkánnyal körítve. Egy terrasz-sürűnek
közepén, ott, az erdő őr-gazdái ülnek,
farkasok, medvék, vadkan; óvatlan vendégek
félig megrágott csontja szerte heverészget;
a zöld fűből kettőzve tör néha magasba,
mint iker szökőkút, egy-egy szarvas agancsa;
az állat sárga csíkként villan s eliramlik,
fénysugár, mely behullt és a fák közt kialszik.
És ujra csend a völgyben. A fenyőn a harkály
halk kört kopácsol és megbillen s rögtön elszáll,
maga elszáll, de csőre szólítva kopog még,
mint gyermek, aki elbújt s kéri, hogy keressék.
Mókus ül a közelben: diót tapogat, rág;
majd szeme fölé rántja ernyőül a farkát:
sörényt, amilyet vértes hősök feje lenget,
de bozontja mögűl is aggódva tekinget,
s meglátván a vendéget, ági ballerina,
fáról-fára cikázik, szállva, lengve, ringva,
s végül egy láthatatlan nyilásban eltünik,
mint driád, aki szülőfájához érkezik.
Csend, ujra.
De lökött gally rezdűl, meghajolva;
nyíló boróka-lombok közűl, a boróka
pírjánál pirosabban, egy arc villan elő,
egy lány, érett bogyókat vagy mogyorót szedő;
idenyúl, odahajlik: kis háncskosarába
rakja az áfonyát, mely piros, mint a szája;
legény hajlít előle ágat, s az ügyes kéz
röptében kapja el a barnahéjú termést.
De, hogy messze kürt zendűl s kardala kutyáknak,
tűnődnek, vajjon erre tart-e a vadászat,
majd a sűrűbe visszahátrálva, ijedten
hipp-hopp, úgy eltünnek, mint két erdei Isten…
Mickiewicz
ERDŐÉGÉS
Tíz gomolyban, száz gomolyban,
tömör, vészjós fellegek,
füst, füst, végeláthatatlan
füst lepi a földeket.
Gutaütött cserjesor; csak
izzik lent, nem ég a gyep;
üszkös fenyők földreroskadt
váza szegi az eget.
Szikra sincs! Csak füst, e fojtó
rém száll, az dől vastagon;
hol lapúlsz meg, életoltó
tűz, te sunyi hatalom?
Lopakodva s hirtelen fényt
gyújtva, vörös fenevad,
néha töri s csak helyenként
át a láng a bokrokat!
De ha leszáll a sötétség
s egybefoly füst s félhomály,
lassan máglya, szörnyü és szép
máglya lesz a láthatár.
Mit tehetünk? Dől a tenger,
tombolnak az elemek:
tehetetlen áll az ember –
gyámoltalan kisgyerek!
Tyutcsev
A DOMB, MELYEN SÉTÁLUNK
Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten
A domb, melyen sétálunk, csupa árnyék,
míg az odaát még fényben remeg,
friss-zöld füve fölött a holdvilág még
csak mint kis fehér felhőfolt lebeg.
A távolban már sápadnak az útak,
suttogás szól a vándorra: megállj!
A hegy láthatatlan vizei zúgtak?
Altatódalt gügyögött egy madár?
Két éji lepke, mely korán felébredt,
virágok közt kergetőzik tovább…
Halk bánatunkra a dombok s a rétek
már készítik az este illatát.
Stefan George
FŰZFA
„Fűzfa, fűzfa, ki nevelt föl tégedet?
Ki varázsolt furulyádba éneket?"
„Szülőm nevelt, árva erdő,
sokáig,
hűs harmat mos, éji füdrő,
bokáig.
Föld-anyácskám ébresztette életem,
szomszéd nyírfa-néném együtt sírt velem.
Kenyeret, sót anyám lelke,
az adott,
mezők-rétek zúgó szele
altatott.
Holdvilágos éjszakákon, halk futár,
alvó kunyhók felett jött és tovaszállt,
fények lepték, csillagozták
s illatok,
úgy nyitotta a vadrózsát,
pipacsot.
Összeszedte ősi hantok könnyeit,
megrázta a galagonya gyöngyeit,
zokogása erdők-völgyek
vad jaját
zendítette s mohos tölgyek
kardalát.
Bánat és vágy s árvák könnye szállt vele,
mint a rétre az út fehér porköde.
Ő borzolt, ő csókolt egész
nyáron át,
furulyámba ő fújt tündér-
muzsikát."
Maria Konopnicka
PÁSZTORÓRA
L'heure du berger
Piros a hold, dereng a láthatár;
párologva alszik az esti rét a
táncoló ködben; kuruttyol a béka,
s a nád fölött a szél borzongva jár.
A vízirózsa kelyhét már bezárta;
nagymessze nyárfák vonala lebeg;
sorakozó, nyurga kisértetek;
bokrok alján bolyong a fénybogárka.
A kuvik ébred, szárnyai a mély
homályban nesztelen-puhán eveznek,
a zenit tompa fényben állva reszket;
kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.
Verlaine
NYÁRI ÉJFÉL…
Nyári éjfél csillagezre:
hunyorognak, tündökölnek…
Fényük alatt szenderegve
érnek a nagy búzaföldek.
A végtelen égi titkát
végtelen csönd zsongja be.
Hold-ezüstben ring a síkság
aranykalásztengere.
Tyutcsev
A SZÉP ARCKÉP
Gemahnt dich noch das schöne bildniss dessen
A szép arckép emlékeztet-e arra,
aki a szirtről rózsákat szedett
s zsákmányát gyüjtve nem gondolt a napra
és meglopta a mézdús fürtöket?
S aki aztán a nagy parkban pihent meg,
ha túlmessze csalta egy büszke szárny,
és a tó partján ülve elmerengett
s leste, mit súg a titkos esti árny…
S mohos szigetét a hattyú feledte,
a vízesés nem vonzotta tovább,
s az ő finom gyermekkezébe tette,
cirógatni, karcsú nyakát.
Stefan George
A SZIVÁRVÁNY
Mily váratlanúl, mily ragyogva
nő fel a párás égbe a
szivárvány, a gyönyörü pompa,
a pillanat diadala!
Fél-lába az erdőt tapodja,
másik túlhág a fellegen,
a fél-égboltot átkarolja
s elvész a fenti semmiben.
Óh, e sugár-hímezte játék
csoda csak, csoda-látomás!
Foszló, pillanatnyi ajándék:
kapd el hát, s vigyázz rá, vigyázz!
Nézd: hűl, sápad… Már nem a régi…
Pár perc álom még – semmi több?
Eltűnt!… Mint ahogy elenyészik
életed s minden örömöd…
Tyutcsev
EGY PILLANGÓHOZ
To a Butterfly
Teljes félórát néztelek,
kis lepke… Hogy ringott veled
az a sárga virág, s bizony,
ettél? aludtál? nem tudom!
Mily csöndes voltál! befagyott
tenger se csöndesebb!
De hogy örűlsz majd, amikor
megtalál és tovasodor
a szél a fák felett!
Ez itt a kertünk; díszei:
fáim, s húgom virágai;
lankadt szárnyad itt megpihenhet,
nyugalmas kis szentélyre lelhet!
Térj be hozzánk kedved szerint
s ne siess, ne bucsúzz!
A multból boldog nyaraink
kora, az a gyermekkor int,
mikor minden nap hosszu, mint…
oly hosszú, mint ma húsz!
Wordsworth
ÉRZELMES SÉTA
Promenade sentimentale
Húnyó, alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták –
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
Verlaine
GYÁSZOS ÉG
Himmelstrauer
Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik a szélben a bokor.
Az ég dörög, haragfekete bánat,
meg-megrándul sötét szemöldöke,
– szem remeg így, mielőtt könnybe lábad –
és néha villan a pillák köze.
Most, mintha a láp hűs borzama kelne,
a köd a pusztán halkan átlobog;
a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,
kiejtette kezéből a napot.
Lenau
A zöld kert édesen alussza álmát,
kék éjszaka becézi, öleli;
hogy sütnek a virágzó almafán át
a hold édes, arany sugarai!…
Csillagaival, ahogy a Teremtés
első estéjén, gyúl a fenti mély;
messziről valami halk zene zeng, és
a szomszéd forrás üdébben beszél…
Függöny szállt le, hogy a nappalt temesse;
várost és munkát álom permetez;
mint az erdők csúcsain, ébredezve
zsong a magasban ezer pici nesz.
Honnan e tétova zaj? Tán a testi
rabságból kitört gondolat-világ,
a hallható, de tündértestü, kezdi
kavarni az éj roppant káoszát?
Tyutcsev
KÖRÜL SZŐLLŐHEGYEK…
Körül szőllőhegyek… Felettük
arany felhő, alkonyodó,
lent parti, vén köveivel küzd
s úgy zúg el az esti folyó.
Tekintetem merengve lépked
a fennsík felé, csendesen,
és ott, szélén a meredélynek,
egy kis kápolnán megpihen.
Abban a fenti házban, abban
halandó élet nem tanyáz;
körötte tisztán, szabadabban
özönlik a szellős varázs.
Hang oda, föl, alig morajlik,
a Természet figyelni int –
és a hétköznap is olyan mint-
hogyha ünnepnap volna mind.
Tyutcsev
HOL VAGY, SZIGET
Quand verrai-je les îles
Hol vagy, Sziget, ahonnan családom idejött?
Este a kapu és az óceán előtt
buzavirágszinű ruhában szivaroztak.
Néger gitár búgott, s az udvarok nagy
hordóiban esővíz álmodott csöndesen.
Az óceán olyan volt, mint tüllcsokrok sora
s szomorú, mint a nyár vagy mint egy fuvola.
Fekete szivarok rőt parazsa úgy égett,
mint mohafészkükön azok a madarak,
melyekről bizonyos híres költők beszélnek.
Ott voltál, nagyapám, ott éltél, mialatt
az én lelkem nem is volt még meg, és a szélben
jelzőhajók suhantak a gyarmati éjben.
Amikor szivarozva elmerengtél
s a néger bús gitárjára figyeltél,
nemlétező lelkem mégis volt valahogy?
A gitár volt talán? a hajó volt? vagy a
rejtekező madár feje-mozdulata,
madár, mely az ültetvényből kiált?
vagy egy nehéz bogár röpte a házon át?
Jammes
NYÁRI ESŐ
„Arany! Arany esik!" – Gyerekek
rohannak, ki, az esőbe.
– „Várjatok, gyerekek: gyűjtsük össze,
mig arany mag nem lesz belőle:
búzát kap a csűr, ti meg kenyeret!"
Majkov
AZ ÉJ NESZEI
Nachtgeräusche
Mondd el, Múzsa, milyen zaj özönlik
éjszaka az álmatlan fülébe?
Előbb őrjel, kutyák ugatása,
aztán órák számlált kondulása,
aztán két halász megy el a parton,
aztán? Már csak bizonytalanúl a
töretlen csönd halk szellembeszéde,
mint egy ifjú kebel pihegése,
mint egy mély kút lassu mormogása,
mint evezők tompa csobbanása,
aztán, mit már nem hallasz, az álom.
Meyer
OLASZ VILLA
Lármás köznaptól elkülönűlve,
s ott, hol ciprusligetbe vész az út,
a villa, melyet Elizium üdve
övez, még jókor álomba borúlt
s már két vagy talán még több század óta,
a csöndben, melyet vágy sose tör át,
a virágzó, dús völgyben álmodozva
az ég kegyelmére bízta magát.
Csakhogy az ég itt szereti a földet…
És sok nyár és sok meleg, déli tél
suhant már tova álmatag fölötte –
s a romokhoz még a szárnya sem ért.
Vizét a szökőkút még dobja-ejti,
de a tört tetőn besétál a szél,
fecske cikáz át vígan csicseregve,
s a palota alszik… És álma mély…
Beléptünk… Gazdag fény-árny-nyugalomban
merengett a mult, álmodott a rom…
A forrás zengett… Karcsún, mozdulatlan
nézett be egy ciprus az ablakon…
…………………………………………………
S ekkor, hirtelen, görcsös, ránduló jaj
járta át a felsiró ágakat:
a víz elnémult… álomszerü sóhaj
borzongott… alig hallható szavak…
Mi volt az, kedves?… Ádáz szenvedélyek
hatoltak be, hit, vágyak, örömök –
a lázadó, szenvedő, gonosz élet
lépte át velünk a szent küszöböt?
Tyutcsev
RÓMA, ÉJJEL
Azúr éj; Róma álomban pihen.
Feljött a Hold s megszállta szeliden:
fenséges és üres utcák során át
némán hordozza ezüst glóriáját.
Alszik a fehér város. Mily rokon
a két öröklét, a Hold és a Rom:
mintha a hűlt csillag s az éji Róma
egyetlen tűnt élet két arca volna!…
Tyutcsev
A RÉGI KÚT
Der alte Brunnen
Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber
kutunk vize csörög csak odakint.
Kit szálláson nálam talált az éjjel,
e hangot még hamar megszokta mind.
Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,
csikordúlnak a kavicsos utak,
nyugtalanság járja körűl a házat,
az ezüst csörgés egyszerre kihagy,
s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik
s csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és tenyeréből iszik.
Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Óh, örűlj, hogy nem árva a vidék.
Sok vándor halad a csillagos éjben
és némelyik még uton van feléd.
Hans Carossa
A KÚTNÁL
Két lánytalp rajza a kútnál,
a homokban, tétova;
mellette, drága közelben,
szöges csizmák nyoma.
Csönd van; mégis neszeket hall
a szivem, s féltékeny, irígy:
két száj susog izgatottan
s a vederből csöpög a víz…
A. K. Tolsztoj
JŐJJ A HOLTNAKHITT PARKBA
Komm in den totgesagten park und schau
Jőjj a holtnakhitt parkba és tekints szét:
távoli partok sugármosolya,
tiszta felhők váratlan kékje a
tóra s utakra önti fénye kincsét.
Vedd azt a mély sárgát; a puha szürke
puszpáng és nyír; a szél langyosra hűlt le;
kései rózsát is rejt még az út;
tépd le, csókot rá, s kösd a koszorút.
Az utolsó őszirózsát se hagyd ki,
a vadszőllőt s a bíbor kacsokat
s ami a zöld életből megmaradt,
sződd bele az ősz arcát megmutatni.
Stefan George
ÚTON
Itt, hol az ég bágyadva csügg a
száraz és sovány földre, itt
vasnehéz álomba merűl a
fáradt Természet, s aluszik…
Néhol nyírfák, pár halovány folt,
s törpe bozót még s ősz moha
bontják meg, lázas látomások,
a síri békét… Más soha…
Tyutcsev
NE KÉSS ELFOGNI
Nun säume nicht die gaben zu erhaschen
Ne késs elfogni forduló előtt a
távozó pompa végső adományát;
az égen felhők szürke raja száll át
s ködben végződhet ez a vízi séta.
Mielőtt a viharok megfagyasztják,
a dúlt lombból madarak fuvolája
hirdeti, hogy a végső kegy a tájra
még ráteríti csillogó damasztját.
Zöld darazsak aranypikkelyü népe
s csukott kelyhekből mind tovaröppent;
halk csónakban ringunk és messzi körben
bronzbarna szigetcsoportok elébe.
Stefan George
RAGYOG A JÓ REMÉNY
L'espoir luit…
Ragyog a jó remény, mint pajtában a szalma.
Mit félsz? Donghat az a szárnyarészeg darázs!
Nézd, beporzik a nap, mindig van egy nyilás.
Itt az asztal, aludj, hajtsd fejed a karodra.
Szegény, sápadt kölyök, de ezt a kis hideg
vizet csak kiiszod? Aludj. Látod, igérem,
itt maradok, te meg el fogsz aludni szépen,
és dudorászni, mint bölcsőben a gyerek.
Húzzák a delet. Most menjen, asszonyom. Alszik.
Különös, hogy a nők lépése hogy visszhangzik
benned, boldogtalan agy, te szegény, szegény.
Dél. Aludj no! Szobánk jó hűvös, fellocsolták.
Mint gödör kavicsa, világít a remény.
Óh, nyílnak-e megint a szeptemberi rózsák?
Verlaine
A NAP ÉS A SZÉL
Phébus et Borée
Utast látott a Szél s a Nap, utast, aki
jó ruháival védte ki
a megromlott időt. A nyár őszbe hajolt át,
mikor útközben már elkél az óvatosság:
hol süt, hol meg esik, és Irisz fátyola
ilyentájt gyakran int, hogy a
vándornép komolyan gondoljon a köpenyre.
„A kétes hónapok!" – ahogy Róma nevezte.
Emberünk nyugodtan várta hát a vihart;
köpenye jó erős, kétrét: felőle eshet!
„A koma," – szól a szél, – „úgy véli, semmi rajt
ki nem fog zivatar; de fog ámúlni majd,
mikor úgy szívből nekikezdek:
pattog a gombja mind; hiszen, ha akarom,
repűl köpenye a pokolba;
egy kis verseny talán mulatságunkra volna:
nos, van kedved reá?" – „Hogyne," – kapott a szón
a Nap, mindjárt le is szögezve: –
„Az nyer, aki elébb eléri, hogy levesse
lebernyegét ama Lovag, –
te kezded: csak tessék elfödni arcomat."
A Szélnek több se kell. Mintha szakmányba fújna,
teleszívja magát, s mint egy gömb, akkora,
s indul pokoli zsivaja:
viharzik, fúj, fütyűl, s amerre visz az útja,
hajók sülyednek el s röpűl a házfedél –
és mindez egy köpönyegért.
Lapúlt a Lovagunk, köpenyét összehúzta,
s igy, szerencséjére, a Szél
nem kaphatott bele, és ahogy nőtt kevély
mérge, annál jobban dacolt vele az ember:
a gallér helytmarad, bárhogy leng a redő.
Mikor céltalan küzdelemmel
eltelt a kitűzött idő,
jön a Nap s felhőt űzve, fűti,
egész átfűti a didergő Lovagot,
s megizzasztván lekényszeríti
róla a vitás darabot:
pedig nem is sütött igazi, nyári hővel.
Nos – többet ésszel, mint erővel!
La Fontaine
TÁJKÉP
Landschaft
Él-e még benned, kedves, az október
s kóborlásunk s víg rabságunk a fák
között, mikor a lobogó cinóber
bokrokon s a fémzöld fenyvesen át
fákat látogattunk, két néma vendég
civódva, szétválva, szerelmesen,
míg az ágak is a jövőt figyelték,
az álom dalát, mely majd megjelen –
Előbb egy patak fürge kacagása
volt a vezetőnk a mélységen át,
de megszökött a halk homály alá s a
zokogását nem hallottuk tovább
s e csavargás nekünk annyira tetszett,
hogy eltévedtünk… a fény elborúlt…
És aztán egy szamócás esti gyermek
mondta meg, hol a sűrűben az út:
az omlós ösvény fölé néma lomb hullt,
egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz,
és végül a ritkuló ágakon túl
elénk tárult a völgy s a messzi ház –
Az utolsó fától karunk a félig
mohos törzset ölelve búcsuzott…
S virágos út vitt a gyönyörü célig
és ég és föld színaranyban uszott.
Stefan George
AZ ÉLET FELÉN
Hälfte des Lebens
Sárga körtékkel és vad
rózsákkal omlik
a tóba a hegy;
óh drága hattyúk,
csókmámorosan
merül fejetek
a szentjózan vízbe.
Jaj nekem, hol kapok, ha
tél lesz, virágokat és
ragyogó napot
és földi árnyat?
Hidegen állnak
a néma falak, a szélben
zörög a szélkakas.
Hölderlin
CSAK NE KÉRKEDJ, IDŐ
No! Time, thou shalt not boast that I do change
Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;
friss hatalmad nagy gúlái nekem
se nem ujak, se nem különösek:
ruhák csak már volt jelenségeken.
Létünk rövid: ez csodáltatja meg
elénk csempészett ócskaságaid,
s áltatni, hogy most s értünk született
a sok szépség, csak ezért tud a hit.
Ahogy téged, megvetem híreid,
jelen vagy mult többé nem érdekel,
mert pennád s amit látunk, hazudik,
s mindent folytonos röptöd sújt s emel.
De fogadom, s ez így lesz mindig: én
hű leszek s győzök kaszád erején.
Shakespeare 123. szonettje
TÁJKÉP
Paysage
Hogy eklogáimat írhassam szűz örömmel,
mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
a város száz torony- és kürtő-árbocát
s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.
Jó ülni, este, az ablakban a lámpa
és fent a csillagok születésére várva,
az eget füstfolyók útja csikozza be
és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
Igy nézem majd tüntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
s építek éjszaka tündéri várakat.
És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
látok kertek, siró szökőkutat, medencét,
csókos, madárdalos estét s reggeleket
és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
S ha kint az Izgalom ablakom rázva tombol,
fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
ugy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
derűt akaratom maga hívja elő
s kiveszem a szivem napját s képzeletemmel
a telet ragyogó tavasszá hevitem fel.
Baudelaire
NÉZD, GŐZHAJÓK GŐZÖLNEK A KÖLTEMÉNYEIMEN ÁT
See, Steamers Steaming through My Poems
Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át,
nézd, költeményeimben állandóan érkeznek és partraszállnak a bevándorlók,
nézd, a háttérben a vigvam, a vad-csapás, a vadász kunyhója, a dereglye, a kukorica levelei, a földigénylés, a durva sövény és a falu az őserdőben,
nézd, egyik oldalon a Nyugati Tenger és a másik oldalon a Keleti Tenger: úgy törnek előre és ugy hátrálnak a partjaikon, ahogy a költeményeimben,
nézd a legelőket és az erdőket a költeményeimben – nézd a vad és szelid állatokat, – nézd, a Kaw-n túl, a számtalan bivalycsordát, amint a göndör és kurta füvet legeli,
nézd költeményeimben a városokat, a jólépült, sok, tágas, szárazföldi várost, kövezett utcáikat, vas- és kő-épületeiket, a szüntelen özönlő jármüveket és a forgalmat,
nézd a sokhengeres ujságnyomó gőzgépet, – nézd a villamos távirót, amint átnyúl a kontinensen,
nézd, az Atlanti Óceán mélyén Amerika érverése hogy éri el Európát és Európa érverése azonnal hogyan válaszol,
nézd az erős és gyors lokomotívot, amint elindúl, liheg és megzendíti gőz-sípját,
nézd a szántóvetőket, amint a tanyák földjét szántják – nézd, bányászok bányákat ásnak, nézd a megszámlálhatatlanúl sok gyárat, nézd a munkásokat, amint munkapadjaikon a szerszámaikkal szorgoskodnak, nézd, hogyan emelkednek ki közülök magasrendű bírák, filozófusok, köztársasági Elnökök, csak egyszerű munkaruha fedi őket, nézd, én magam hogyan kóborolok az Államaink boltjaiban és mezein, mennyire szeretnek és mennyire marasztalnak, mindenütt, éjjel és nappal, halld mindenfelé a dalaim hangos visszhangját, – olvasd, hogyan valósulnak meg végűl az utmutatásaik.
Whitman
ÉJSZAKAI KÉP
Effet de nuit
Éjfél. Eső. Fakón dereng az ég; az alját
a távol ködön át csipkézve hasogatják
egy város gótikus tetői-tornyai.
Sík térség, és bitó. Emberek roncsai,
varjú-szaggatta vén holttestek, hihetetlen
táncokra ránganak a fekete hidegben,
míg lábukba riadt farkasok foga vág.
A vázlatszerü kép kormos zűrzavarát
keretbe fogni pár tüskebokor s magyalfa
állítja lombja vad iszonyát jobbra-balra.
Három sápadt fegyenc mezitláb lépeget;
köröttük egy csapat gárdista közeleg,
s merev lándzsáikon félelmesen világol
rácsként lezuhogó lándzsáival a zápor.
Verlaine
KUNYHÓM KÖRŰL
Novembereste, puszta a falu.
Árva fa, kunyhó: ott a vén Tu Fu!
A ködös folyón ladik libeg át.
Szél rázza az út két bambusz-sorát.
Fázó halat melenget a hinár.
Rebben a parti kócsag: égbe száll.
Su borából gondot űz egy meszely.
De nincs pénzem. S hol akad itt hitel?!
Tu Fu
ESTI SZÜRKÜLET
Le Crépuscule du soir
Itt a varázsos est, a bünözők hive;
mint cinkos érkezik, lábujjhegyen; s ime,
mint nagy alkóv, az ég megtelik rejtelemmel,
és állattá vadúl a türelmetlen ember.
Óh est, óh édes est, be várva várt, aki
nem hazudik, mikor azt mondják karjai:
Volt ma munka elég! – Este, te enyhited meg
a fáradt szellemet, a kín-hajszolta lelket,
makacs tudóst, kinek az agya nehezűl,
görnyedt munkást, aki megint ágyára dűl.
Közben a levegőt lomhán ébredve fáradt
démonraj tölti meg, mint beteg és kufár had,
szárnyuk csapongva ver ormot, redőnyt, falat.
Imbolygó sugarak, szélvert fények alatt
a Prostitució utcán-teren kigyúllad;
hangyaboly-ajtain csápjai messze nyúlnak;
mindenfelé töri rejtélyes útjait,
mint ellenség, amely titkon szervezkedik;
úgy él a város ős mocskában a belek közt,
mint bennünk a galand elorzott ételek közt.
Innen is, onnan is konyhazaj sistereg,
szinház morajlik és zenekar döng-recseg;
telnek a lebujok, az asztalt körülállják,
zsiványok s haverek verik-lesik a kártyát;
s akik megvetik az irgalmas pihenőt,
kezdik munkájukat ők is, a betörők,
kapu nyíl nesztelen, pattan a kassza zára:
lesz egy-két könnyü nap s a lánynak új ruhája.
Szállj magadba, szivem, komoly perc ez; ne nézd,
ne halld a zűrzavart, lármát, tülekedést;
kínjait a beteg ilyenkor jobban érzi!
Torkára rászorul az Éj zord keze; érti
sorsát és várja már a közös földi vég;
sóhajokkal telik a kórház. – Hány derék
férfit nem vár soha többé az esti otthon,
konyhatűz, illatos leves és tiszta asszony.
Igaz, hogy javarészt nem tudták, hogy mi a
tűzhely varázsa és nem is éltek soha!
Baudelaire
EGY PÁLYAUDVARON
Auf einem Bahnhof
Egy milliós városból valahogy
egy messzi kis állomásra kerültem.
Innen indulhat haza a sok ember,
ki reggel óta órákon keresztűl
pultnál, boltban és irodában ül
és ilyenkor reméli, hogy családi
körben lerázza az „üzlet" porát.
Forró nyári napot zárt le az est,
az átmenet a nap s az éj között.
Két megrakott teherkocsi közé
mint vessző-jel tolakodott az ujhold.
A néma, esti ég nyugat felé
egész sápadtan, tejsárgán derengett.
Ebbe az égbe, a háttér elé,
gyárkémények sora meredezett.
Minden kürtőből vastag füst gomolygott,
előbb fölfelé, aztán szinte teljes
derékszögben megdőlve, ahogy a
szél vitte, amely fent uralkodott;
s a csodálatos alakú kohókon,
az ablakok mutatták, csendesen,
egész csendesen valami erős
és sötétkék lángpalást lobogott.
S a nagyvárosból, forrva, bugyborogva,
tompa zaj zúgott: Páris főtt, zihált így,
emlékszem, amikor mi, németek,
előtte álltunk, s bent pokoli zajban
a Kommün mosta véres arcait.
És ma is emlékszem a régi képre:
élesen, mint csiszolt réz, tündökölt
minden harcok felett a Jupiter.
Ma, mint egykor: fent volt a Jupiter,
csak ő fénylett a csillagok közűl
s nézte a földi csatát, melyet oly
sivárnak éreztem e pillanatban.
És ajkaimról szinte megigézve
rebbentek a szavak: Huszadik század.
Köröttem senki; egy kész vonat a
munka végső fáradtjaira várt.
Tűzvörös sapkában egy vasutas
loholt tova gyorsárúiratokkal.
Más semmi. Csak ott fent a Jupiter.
A kék láng ijesztően lobogott
és messze tompán morajlott a város.
Liliencron
A VÁROS
Die Stadt
Szürke tenger és szürke part
s oldalt amott a város;
nehéz köd nyomja a házakat,
a csöndön át idedöng a part
és hallgat a szürke város.
Erdő nem zúg, madár dala
tavasszal sem gyönyörű;
csak a keményhangú vadliba
húz át itt ősszel éjszaka;
a parton reszket a fű.
Mégis szeretlek, áldalak,
te szürke, parti város,
hisz ifjuságom őre vagy,
minden ragyogás te vagy, te vagy,
te szürke, parti város.
Storm
A VÁROSOK DÉMONAI
Die Dämonen der Städte
Városok éjét járják, amelyek
feketén bújnak meg lábunk alatt.
Fekete füst- s szénkoromfellegek
mint matróz-szakáll lepik állukat.
Hosszú árnyuk háztengeren inog
s kioltja az utcák lámpasorát.
A kövön nehéz ködként kavarog
s házról-házra, lassan mászik tovább.
Féllábuk egy téren terpeszkedik,
a másik egy toronyra térdepel:
így merednek, föl; fönt eső esik,
s Pán-sípjuk a viharban énekel.
Lábuknál a várostenger zsibong:
körtánc, szomorú zene zúgja nagy
gyászdalát. Süvít vagy tompán jajong
a hangváltásuk, ahogy föl-lecsap.
A folyónál járnak, széles, komor
hüllő partján, a fénnyel pettyezett
hát mentén; az sötét ködöt locsol,
mely tovább feketíti az eget.
Egy-egy hídfőhöz dőlnek, súlyosan,
s az emberrajba nyújtják karjukat,
láp-parti faun-nép, mely kiváncsian
lesi karjával, mit rejt az iszap.
Egyik feláll. A fehér hold elé
fekete lárvát akaszt. Komorabb
ólomsúly az ég és mélyebb sötét
aknájába nyomja a házakat.
Városok válla reccsen. Betörik
a tető, és vörös láng önti el.
Ormokra ülnek, lábuk szétvetik,
s mint macskák nyávognak az égre fel.
Egy sötét szobában egy vajudó nő
irtózatos jajgatása üvölt.
Párnáin teste kidagadva, túlnő;
most köré állnak a nagy ördögök.
Vajúdó-padot markol az ököl.
Az üvöltéstől a szoba inog.
Mindjárt meglesz! Hosszant tátong az öl
s elválasztja a véres magzatot.
Zsiráffá nyúlnak az ördög-nyakak.
A gyermeknek nincs feje. Az anya
emeli. Zuhan. Hátán átszalad
a rémület békaújjborzalma.
De a démonok: egy-egy góliát!
Szarvuk vörösre tépi az eget.
Földrengés dördűl a városon át
patáiktól, mely tüzben sistereg.
G. Heym
A SIERRA NEVADÁBAN
J'étais monté plus haut
Felhők útja felett, sasoknál magasabban
álltam, és néztem a roppant tájat alattam,
amelyet közre két azúr, ég s víz, fogott;
s úgy ágaskodtak a mélyből az óriási
tarajok, a hegyek tolongó koponyái,
mint sós örvény felett a háborgó habok.
Iszonyú volt a kép: dagadtak és feszültek
a torzult tömegek, vonagló, furcsa szirtek,
ormok, melyeken a szem is csak félve jár,
s ahogy a fejük ott fehérlett hó-sisakban,
olyan volt az egész, mint tenger a viharban,
mint a kaosz, amely a Teremtőre vár.
Tünt népek roncsai alszanak ott, a dermedt
hullámokban romok, volt világok hevernek,
sárkányok, s Behemót, a bibliabeli.
Óriás temető minden hegye a láncnak,
kő-gyomrukban egy-egy ős szörnyeteget rágnak,
és gránit-tornyaik Titánok csontjai!
Gautier
KORA ŐSSZEL…
Kora ősszel néha a friss táj
arcára pírt még csodák tüze fest.
A nappal tiszta, mint a kristály
és fényben tündöklik az est.
Hol sarló járt, s dőlt kalász-rengeteg,
minden kiürűlt már a messze pusztán
s fehér pókháló-erezet
csillog a sok üres barázdán.
Mind tágasabb az ég… A dal kihalt belőle…
De messzi még a téli viharok:
s frissen-mosott, meleg azúr-mennybolt ragyog
a pihenő mezőkre.
Tyutcsev
ŐSZÜLŐ ERDŐ
Hogy búsúl, halkan szenderegve,
az erdő, félig csupaszon!
A nyári lomb gyönyörü terhe
rőt aranyban s megtizedelve
remeg a zörgő ágakon.
Testvéri szívvel, meghatottan
nézem, hogy a felhőkön át
végiggyúl a nap a fasorban
és a tarkálló, zizge lombban
szétfröcsköli a sugarát.
Hogy vonz, mily édes, milyen áldott
a tűnő, a megfáradott,
mikor, ami dús volt s virágzott,
vállalja a szomoruságot
és utoljára mosolyog!
Tyutcsev
ESTE
Az alkony arany lobogása
szikrázik a hamuszin égen;
mély tűz az üvegsima tenger;
elhallgat a kiürülő part
mentén a kolomp meg a csengő;
a pásztorok éneke messzi
erdőbe hal, éji magányba;
ködből kisuhanva sirályraj
rikácsol elő s tovavillan; –
hintázik a legfeketébb szirt
alján a fehér hab: a ringó
ágy szendere, mint csecsemőt, úgy
altatja; a harmat ezernyi
gyöngyként nyiladozva-üdítve
tündöklik a gesztenye lombján,
és csöppjeiben remeg-izzik
az alkony arany lobogása.
J. P. Polonszkij
ROMANTIKUS NAPLEMENTE
Le coucher du soleil romantique
De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
– Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a lemenése, mely gyönyörűbb, mint egy álom!
Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!
De sose érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;
sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.
Baudelaire
DARVAK HÚZTAK
Les grues sont passées…
Darvak húztak a szürke égen és hosszú vonalaik
csikorogva ejtették alá a hó s a homály sikolyait;
ez az az idő, mikor a sírokat díszitik.
A nyomorékok, a vakok most majd koldúlni fognak,
kezük vörösen fénylik. Annyira fáznak, hogy vihognak,
és mennek a fekete estékbe, és belehalnak.
Jaj, a szegény állatok! Láttam egy foltos-szemű
öreg koldúst, kutyáját verte, az meg keserűn
hasa alá húzta a farkát és szűkölve tűrt.
A koldús húzta; és míg feszűlt a fojtogató kötél,
azt mondta: „Már háromszor vízbedobtam. De a kötél
elszakadt. Ez meg visszajött, a dög!" – A kötél
ujra megfeszült. S a vén ember nyomorúlt társa, a vén eb
mintha így felelt volna: „Engedd, hogy még egy kicsit éljek
és megbújjak poros rongyaid közelében!"
Az pedig, ember lévén, állatnál gonoszabb,
igy szólt: „Te dög! No, de majd csak megfojtalak…"
És mentek tovább, ketten, a nagy, cinkszinű ég alatt.
Jammes
KÖD ÉS ESŐ
Brumes et Pluies
Óh őszutók, telek, sara a kikeletnek,
altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,
amiért szomorú agyamat-szivemet
légies sírral úgy körűllebegitek.
E nagy síkon, ahol a szélkakast cibálva
táncát az éji szél játékos dühe járja,
lelkem, mely tavaszi fényre alig derűl,
hollószárnyaival ilyenkor szétterűl.
Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja
régóta a szivet és zuzmara lepi,
óh, sápadt évszakok, égövünk urai,
mint fakó éjetek állandó, mély borúja,
– vagy máskor, kettesben, holdtalan éjszakán
elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.
Baudelaire
ŐSZI DAL
Chanson d'automne
Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem
fordúl szivem
keserűre.
Fullaszt az éj;
arcom fehér;
s ha az óra
üt: zokogok,
régi napok
siratója.
S megyek, megint
hányódni, mint
az elárvult
zörgő levél,
mellyel a szél
tovaszáguld.
Verlaine
MINT EGY ŐRÜLT KACAJA
Ködös, nyirkos est borong rám;
s pacsirta tör ég fele!
Te vagy az e síri órán,
hajnalok víg gyermeke?
Trilla, friss, te, dal, te, kedves,
csilingelő fény dala –
úgy megrázol, úgy ijesztesz,
mint egy őrűlt kacaja!
Tyutcsev
TÜNDÖKLŐ ŐSZ
Verklärter Herbst
Hatalmasan zárúl az év,
arany borral, kerti gyümölccsel.
Erdőboritotta vidék
kisér csodájával, a csönddel.
A gazda mondja: ez derék.
Óh, halk és elnyult estharangszó,
adj a véghez is friss erőt.
Vándormadár szól a magasból.
A szív most jóságot tanúl.
A kék folyón aláevezve
nézem, kép képhez hogy simúl –
Hallgatva borúl ránk az este.
Georg Trakl
A CÁRSZKOJESZELÓI KERT
Gyönyörű késő őszidőben,
a cárszkojeszelói kert,
mikor a csönd bokrot, fatörzset
már majdnem álomba ölelt:
fehér látomások eveznek
néma gyönyörben s könnyedén,
majd mozdulatlan dermedeznek
a tó homályos üvegén.
A Katalin-kastély biborló
lépcsein alkony fénye rezg,
fátylakat hullajt rá az omló,
októbervégi kora-est.
Feketűl park és tölgyeserdő…
Csillag gyúl… Itt az éjszaka…
S a mult visszfényeként dereng s nő
égbe az arany kupola.
Tyutcsev
A HIDEG POR TÖLCSÉRT RAK
La poussière froide tourne
A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,
és seprűként kaparász a szél az utca hátán,
és fáznak a lovak, és micsoda látvány,
hogy a gázlámpák fénye a járdáról vakít!
A hideg naptól ma reggel szarukeményre sorvadt
a platánok maradék zöld lombja az udvarokon,
ahol a sárga nappalt időnkint szél rázta konokon:
az ilyen napok miatt mondják az októbert komornak.
A ködnek füstszaga van; ott egy szökőkút, nem mozog,
és mint fehér faggyú vagy mint jégtiszta kristály
rajzolódik a szennyesruha-égre, melyen száraz levél száll.
És tovább sír a szél s a siető láb csikorog.
Minden redőny zörög, ugrálva csapódik a falnak,
s a tetőkről itt-ott tégla hull, cserepek,
vagy tán ablak csörrent, és a vas-fellegek
örvénye alatt emberek szaladnak.
A hideg por tölcsért rak és papírokat röpít,
s a vad hidegtől a fejek migrénesen sajognak.
A ritka por forog, és az utcán vánszorognak
a fiákerek, és vacognak az ablakaik.
Jammes
HUMORESZK
Napos nap az őszi esők után,
ég ajándéka, friss és fiatal.
Az árny a falról letapogatózik,
sütkérezni és örűlni akar.
Mohás szalmával bozontos szemét, mely
téli álomra már-már leragadt,
ma megint kinyitja a ház, az ablak,
s a fényben víg gyerekek játszanak.
Lármás verébhad izgúl a csatornán,
nem érti, hogy mi lelte az időt,
s bámulja a legyeket, melyek ujra
kint rajzanak az istálló előtt.
A fák szégyenkeznek, egész megfogytak,
és amit a szél levert legutóbb,
ugy nézik lombjukat a szürke porban,
mint akik nem e világból valók.
A templomtorony a magasba nyúl
hogy arany dísze a zenitet érje,
és, jutalmúl a gyönyörű napért,
érdemkeresztet tűz az ég mellére.
Leopold Staff
FENYEGETŐ KILÁTÁS
Drohende Aussicht
Zúg az ég, ing a föld veled,
ahogy a gyorsvonat dobálja,
mezsgyék s utak keringenek,
dideregve ébredsz a tájra:
közel a virradat.
Az őszi ködből porszemek,
sovány varjak rajzanak égig,
mig a trágyaföldek felett
gyárak kora füstje sötétlik;
közel a virradat.
Salakhegyek a szürkülő
fátyolon át, fekete sávok;
kémények ugranak elő,
koporsóőrző óriások;
közel a virradat.
Száguldva jön két magasút
a horizontról s egybevágtat,
almafák kettős sora fut,
már rőtlenek a bütykös ágak;
közel a virradat.
Szemed róluk most hirtelen
átcsap a másik láthatárra
s belevakulsz a gyümölcstelen
fák tűzpiros káprázatába:
feljött a nap!
Dehmel
SOROK
Lines
Ha a lámpa eltört,
porba fúl a sugár;
ha oszolnak a felhők,
a szivárvány is tovaszáll;
lant húrja ha pattant,
édes dala semmibe vész;
ajk csókja ha csattant,
jön utána a gyors feledés.
Mint mécset a szikra
nem él túl, s húrt a zene,
nem zendül a szív, ha
a lelket csend töri le:
csak gyászdala hallik
mint szél romokon ha fut át
s tenger ha morajlik
halottért sírva imát.
Fészket mire sző két
szív, a szerelem kiröpűl
s otthagyja a gyöngét
a multtal egyedűl.
Szerelem, ha szégyen,
hogy minden ingatag,
mért kell neked éppen
a szív, a legingatagabb?
Vad láza sodor majd,
mint vihar a varjakat;
hidegen gunyol majd
az ész, mint téli nap;
nem véd puha ketrec,
sas-fészked elrohad
s csupaszon didereghetsz,
ha hull a levél s jön a fagy.
Shelley
A BEFAGYOTT NÉVA FÖLÖTT
A Néva fölött álltam és
néztem: az óriás Izsák nagy,
fénylő kupolája hogy áthat
a ködön, arany remegés.
Felhők gyűltek komorodó
boltjára a télesti égnek,
lent halott békében fehérlett
a befagyott, havas folyó.
És bús lelkem hallgatagon
messze szállt, boldog délkörökre:
elképzeltem, Génua öble
hogy szikrázik most a napon.
Óh, Észak! Itt fognak megint,
varázsló, a te zord csodáid?
Milyen lánc kötöz ide, gránit-
földedhez, mily örök bilincs?
Bár jönne szellemek hada,
szélszárnyú csapat, könnyü, lenge,
és vinne, hamar, vinne, vinne
a tűz-délre! oda! oda!
Tyutcsev
AZ ERDŐ FELE CSAP
Le son du cor s'afflige vers les bois
A kürt szava az erdő fele csap,
s fájdalma olyan, mintha árva volna,
és elhal a domb aljára lefolyva,
hol a kóbor szél kurtán felugat.
A farkas lelke sír az alkonyat
felé e hangban, s a nap úgy hajol ma
a földre, oly hizelgőn haldokolva,
hogy szivet tép és mégis elragad.
S hogy még tompább legyen a gyász, a szép és
halk hó, mint vattarostok, sürü tépés,
hull-hull a vérző alkonyaton át.
És mintha az ősz halk sóhaja lenne,
oly enyhe az ég s az egyhangu este,
melyben a táj becézi bánatát.
Verlaine
FALEVELEK
Lúc s téli fenyő, csak
emeld sudarad,
álmodra hiába
tör a hó meg a fagy.
Tűid meredeznek,
mint sün tövise:
sose hervad a lombod,
de nem is üde.
Mi, könnyü szivek, mi
nyílunk, ragyogunk,
ág és galy esendő
virága vagyunk.
Bennünk az arany nyár
rügye, levele gyúlt
s a harmat ezüstje
gyöngyözve virúlt.
De a drága madárdal
eltűnt s a virág,
el a fény, a zefír, a
zöld láng tovaszállt.
Iregve-forogva
sárgán remegünk;
nem jobb, ha magunk is
velük repülünk?
Hamar, hamar, áldott
szelek, viharok!
Elvágynak a gyötrő
ágról a rabok.
Tépj, ősz szele, száguldj,
éltünk eleget:
vigy innen el, orkán –
megyünk teveled!
Tyutcsev
TÉLI DAL
Blow, blow, thou Winter Wind
– Az „Ahogy tetszik"-ből –
Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
nem lehetsz oly gonosz
mint az emberi szív;
nem látni, hogy ki vagy,
nem látni fogad,
mikor belénk hasít.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!
Fagyj meg, keserü ég,
fagyodnál jobban ég
az a kín, az a seb,
mellyel a rossz barát
emléke üti át
a csalódott szivet.
Hahó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!
Shakespeare
TÉLI ERDŐ
Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.
Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.
Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdűl – mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!
Tyutcsev
DECEMBERI REGGEL
Még fent a hold – az éji árnyak
ezüstösen hullámlanak:
nem sejti a nagy, büszke csillag,
hogy ébred már az ifju Nap,
hogy keleten sugár sugárra
szökken, óvatos fényroham,
míg fent a homály kupolája
szikrázik diadalmasan…
Két-három-pillanatnyi játék
ingatja még az éjszakát,
s im, vakító feltámadásként
ölel körűl a napvilág!
Tyutcsev
TÉLI ESTE
Ein Winterabend
Ha indul a hófuvás,
nagy jel zeng az estharanggal,
sok vendéget vár az asztal
s menedék és kincs a ház.
Mindenütt jár valaki,
hozzák sötét éji útak.
A keresztfán lángra gyúlnak
a föld hűvös nedvei.
Vándor lép be; fájdalom
kövesedik a küszöbre.
S bor és kenyér tündökölve
ragyog fel az asztalon.
Georg Trakl
TÉI ÉJSZAKA
Winternacht
1
A levegő jég és üveg,
megyek, a hó ropog alattam;
gőzt fúvok, szakállam zizeg;
tovább, tovább csak szakadatlan!
Hogy hallgat az ünnepi táj!
Holdfény hull az öreg fenyőkre,
s mintha vonzaná a halál,
úgy ejti ágát mind a földre.
Dermedj át, fagy, a szivemen,
hogy dúló, vad tüze megálljon
és végre bent is csönd legyen,
mint itt az éjszakai tájon.
2
Farkas vonít a sürün át;
mint anyát éhes csecsemője,
felüvölti az éjszakát
s véres koncát sürgeti tőle.
A havon most őrjöngve zúg
a szél föl s alá viharozva,
talán hogy ne vacogjon úgy:
ébredj, óh szivem, vad panaszra!
Ébredjenek halottaid,
kínok sötét serege, szárnyalj!
Kavarogj és tűnj tova víg
és zord északi cimboráddal!
Lenau
DAL
Song
A téli ágon kedvesét
gyászolta egy özvegy madár;
fölötte szél és fagyos ég,
alatta jeges ár.
A fának nem volt lombja, sem a hült
földnek virágai,
s a malomkeréken kivül
alig szólt valami.
Shelley
A HÓ-CSÁSZÁR-ERŐD
Felhők: a Hó-Császár kapuin át!
Eső: a Hó-Császár-Erőd alatt!
Árviz mennydörög a szirtekről; a fák
repkényfalán túl köd a hold s a nap.
Gyors csatákból lassan jön meg a ló;
száz családból jó ha egy megmaradt.
Özvegyek sírnak, vért szív az adó.
Jaj veri fel az őszi falvakat.
Tu Fu
NÉZD A SORACTÉT!
Vides, ut alta stet nive candidum
Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt
és nyög az erdő, és a fagyban
a folyamok vize mind beállott.
Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű
kancsódat és tölts bőkezűbben,
óh, Thaliarchus, a legjavából!
A többit bízd rá, bízd az egekre: ha
legyűrték a tengerkavaró vihart,
megint feláll a karcsu ciprus
s nem csikorognak a fák a kertben.
Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerűld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,
mig rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi-félhomályban,
ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bujt el a kedvesed,
s a zálogúl rabolt gyürű, mit
a keze véd, de a szíve enged.
Horatius
SZENTENCIÁK
Sententiae
Nekünk a másé tetszik, másnak a miénk.
–
Sietsz megbánni a túlgyors ítélkezést!
–
Sok rosszat hazudik a szerelmes harag.
–
Fáklya a szerető: rázd, s még jobban lobog!
–
Szeret vagy gyűlöl, egyebet nem tud a nő.
–
Nemesnek keserű rabság a tartozás.
–
Mikor méltónak adsz, te kapsz jótéteményt.
–
Jót csak holtában tesz a zsugori.
–
Győzve, magad legyőzni: kettős győzelem!
–
Hogy gyorsan győzz, készítsd soká a háborút.
–
Csupán ütője gyógyítja a szív sebét.
–
A szerelmes szív esküje nem kötelez.
–
Engedve parancsol otthon a tiszta nő.
–
Amikor szeretsz, nincs eszed; vagy, amikor van,
nem szeretsz.
–
Ami másokkal, megtörténhet bárkivel!
–
Mikor hízeleg a szerencse: tőrbecsal!
–
Sok tapasztalatra kényszerít a nyomor.
–
Fullánkot rejteget a hizelgő beszéd.
–
A halált megvetve már semmitől se félsz.
–
A tegnaptól tanúl a ma.
–
Gondolj rosszat ellenségedről; de ne mondj.
–
Ha sír, még jobban hazudik a nő.
–
Féld a perc ajándékait: visszaveszi!
–
Töprengés az alkalom gyilkosa.
–
Testinél súlyosabb a lelki fájdalom.
–
Van árnyéka még a hajszálnak is.
–
A szép arc néma ajánlólevél.
–
Hited veszítve már nincs mit veszítened.
–
Üveg a szerencse: ragyog és eltörik.
–
Szörnyű az ellenség, ha szivedben lakik.
–
Álarc alatt nevet a síró örökös.
–
Néha nélkülöz a szegény: mindig a zsugori.
–
A nemesről lehull a rágalom.
–
Egyetlen hálátlan minden szegénynek árt.
–
Sérelmek gyógyszere: a feledés.
–
Nyerni csak másnak a kárán lehet.
–
Ha ártani akarsz, mindig lesz ürügyed.
–
Rossz a döntés, ha változtathatatlan.
–
Nehezen jön, könnyen szökik az alkalom.
–
A rossz után a rossz emléke a csapás.
–
A szerencse butít, mielőtt tőrbecsal.
–
A tilalmas gyönyör többet fél, mint örűl.
–
A buta bölcsessége: hallgatás.
Publilius Syrus
Kásásodik a víz, sötétűl,
a patak jég alá buvik,
fény tompúl, madár füttye gyérűl
és mindent dermedés borit.
De a forrást nem győzi le
a tél mindenható bilincse:
frissen folydogál és bele-
csilingel a halotti csöndbe.
Éppigy – elárvúlt kebelünket,
melyet az élet fagya zár,
nem ragyogtatja ifju ünnep
és nem pezsdíti pajkos ár,
de a jeges kéreg alatt
él még az örömvágy varázsa
s érthetően fel-felkacag
néha a forrás csobogása.
Tyutcsev
A SZIGET URA
Der herr der insel
Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Igy élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
Stefan George
EGY BOROSTYÁNKŐBE ZÁRT MÉHRE
Et latet et lucet… (IV. 32.)
Mily szépen ragyog és rejtőzik e sárga borostyán-
kőben, szinte saját méze tüzében, e méh!
Munkás élete, lám, végűl megkapta jutalmát:
ő maga választá, gondolom, ezt a halált.
Martialis
A BAGLYOK
Les hibous
Feketeernyős taxusz-ágak
alatt mint furcsa istenek
ülnek a baglyok; nagy, kerek
szemük vörös láng. Meditálnak.
És egyik se mozdúl, amíg
meg nem jön a bánatos este
és a napot sírjába ejtve
az éj be nem rendezkedik.
Tartásuk intelem a bölcsnek,
hogy e földnél semmi se szörnyebb:
nyüzsgése fáj, zsivaja sért;
ki árnyak után kész szaladni,
mindig rosszul jár, amiért
nem tudott a helyén maradni.
Baudelaire
A MACSKÁK
Les chats
A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor-alakban
nyulnak el, mint a nagy Szfinkszek a sivatagban,
melyeket az örök álom varázsa fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Baudelaire
A CICA TEJET KAP
Milk for the Cat
Ha ötkor beviszik a teát
s elfüggönyöződik a szoba,
már bent dorombol a zöldszemű,
tűzszemű fekete cica.
Először úgy tesz, mint akit
nem érdekel, csak a tűz közele,
de késhet a tea, megalhat a tej,
ő nem késik sose.
Lassankint tejszinü, nagy, puha köd
üli meg achát szemeit
és szabadon föl-fölfigyelő
tekintete megkeményedik.
Aztán füle, karma remegni kezd,
farka mozog és a csodás
karcsú test már egyetlenegy
élő dorombolás.
A gyerekek esznek, a két
öreg hölgy selyemben suhog:
de a cica a nagy vágyban egész
kicsire zsugorodott.
A tányér holdja az asztali
felhőkből végre alálebeg;
s ő csupa sóhaj, izgalom,
álom és szeretet.
Odahajlik a fénylő kör fölé,
a krém-tenger fölé s iszik,
farkát elereszti, altató
gyönyör oldozza térdeit.
Nagy, lankadt mámor fogja el;
világa végtelen és fehér;
mégy egy szent csöpp, – fölnyalja, és
érzi, hogy száll le rá az éj:
a karosszékben álmosan
felpúposodik és kinyúl
és magába temetve pihen
éjfélig öntudatlanúl.
Harold Monro
MÁJ A CICÁKNAK
Cat's Meat
Cic! Utcaszerte a macskák, cicusok,
ide mind, jön a májatok!
Jön a kiskocsi! Miaú!
Fütyörész a hentesfiú.
Rohanj, Cili, Cirmos! Kérj, epedj!
és hízelegj és verekedj!
Te is, Micu, gyere, vén bitang,
itt a legizgatóbb kaland!
Versenyt fut az utca, – gyere már!
Máj! Máj! Máj! Máj!
Farkat föl, fejet le: ez a szabály:
egy krajcár kell csak s – itt a máj!
Hol az úrnőtök? Doromboljatok:
ő a pénz, ő a sorsotok.
Ő a sorsotok, a végzetetek,
szeressétek és hizelegjetek!
(Mióka, te veszteg maradj
és húzd be a karmaidat!)
Lót-fut az utca, zeng, kiabál –
Máj! Máj! Máj! Máj!
Harold Monro
A CSIGA
The Snail
Ha fű tartja, ha kő, ha fa,
ugy hozzátapad a csiga,
mintha abból nőne ki a
világra.
Ha gyors vihar vagy valami
másféle baj fenyegeti,
biztos védelmet ad neki
a háza.
Nyulj hozzá, s úgy undorodik,
hogy magába zsugorodik,
nem tűrve, hogy a szarvait
megérintsd.
Bárhol lakik, maga lakik,
senkivel sem közösködik;
önmaga kincse: az pedig
elég kincs.
Igy él remete-életet,
asztalhoz társat nem szeret;
vendég jön? még jobban siet
zabálni!
Vak vagy, ha (mert ház s gazda egy)
látja a lakást a szemed
s a lakót mégse tudja meg-
találni.
William Cowper
A HALAK
The Fish
Halék (élvezve a meleg
nyarat, a légydús deleket)
megfontoltan töprengenek
létük nagy titkai felett.
Van, mondják, Tavuk, Folyamuk,
de tovább hova visz az út?
Ez a lét, esküsznek reá,
nem minden: hiszen túlsilány;
s biztos, hogy valami örök
jó van a Sár és Víz mögött;
s hogy a Folyékonyságban a
szemnek egy Célt kell látnia.
Bölcs sejti és tudja hivő,
hogy nem Szárazság a jövő!
Sárba sár? Örvény és Halál?
Nem ez a Vég! Valami vár!
Valahol, túl időn s teren,
vizebb víz, sarabb sár terem!
S ott (így hiszik), ott úszik Ő,
a Folyók Apja, a dicső,
halszerű, pikkelyes, csodás,
mindenható jó Óriás;
a ama Roppant Uszony alatt
majd megpihennek a halak.
Óh, mondják, az örök Vizek
legye horgot nem rejteget,
s ott túlvilági lesz a táj
és mennyei tiszta a sár
és hízott hernyók nyüzsgenek
és paradicsomi nyüvek,
molyok, álcák, mind nagy s kövér,
s giliszta, mely örökkön él.
S a mennyben, mely ennyire szép,
nem lesz föld, mesélik Halék.
Rupert Brooke
AZ ELEFÁNTOK
Les Elephants
A végtelen homok tengerként ég a napban,
rest, néma óceán, és vörösen vakít.
Nagymessze, ott, ahol már az ember lakik,
rézpárás horizont hullámzik mozdulatlan.
Csönd. Száz mérföldnyire hűs barlang őrzi még
a torkig jóllakott oroszláncsorda álmát
és zsiráf issza a párduc-ismerte pálmák
alatt a távoli kék források vizét.
A sűrű levegőt madarak nem verik fel,
csak az iszonyu nap keringi be az űrt.
Egy-egy alvó boa a fényben áthevült
s megrándul, s gyürüin szikrákat szór a pikkely.
A tiszta menny alatt így ég a pusztaság.
De, míg álom üli az elárvúlt világot,
szülőföldjük felé mennek az elefántok,
lassu, mord utazók, a sivatagon át.
Mint barna tömegek jönnek a láthatárnak
egy pontjáról, a port fölverve, s látni, hogy
– a legyegyenesebb irányban – a homok
púpjait hogy törik a széles, lomha lábak.
Az élen a vezér, a főnök. Teste vad,
tépett és fekete, mint vén fa kérge, színe,
a feje szikla, és gerincének nagy íve,
ha csak mozdul, nehéz boltozattá dagad.
Nem lassítva soha s nem is gyorsítva, járják
zarándokútjukat e poros vándorok,
barázdát törve és követve a nyugodt
ütemben biztosan haladó pátriárkát.
Nagy fülük legyező, orrmányuk agyaruk
közt csüng, mennek, szemük lecsukva. Gőzölögve
lüktet izzadt hasuk a párás levegőbe,
s köröttük ragyogó rovarok raja zúg.
De mit a szomjuság s csípése bogaraknak
és ráncos hátukon a nap maró tüze?
Utjukat távoli álomkép tölti be,
fügefaligetek, ahol valaha laktak:
látják a nagy hegyek szökevény folyamát,
melyben a szörnyeteg víziló úszik és bőg,
sötét árnyékot vet holdfehét testük, és ők
leszállnak inni a recsegő nádon át.
Igy aztán, bátran és lassan, nyugodt csapatban,
mint fekete vonal, vonulnak álmatag;
s mikor a láthatár elfödi útjukat,
mint volt, a sivatag megint oly mozdulatlan.
Leconte de Lisle
REGE A VÉN TENGERÉSZRŐL
Hét részben
„Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható
teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha
mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és
egyenkéntvaló foglalatosságukat? Mit művelnek? és mely helye-
ken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az
emberi szellem; el sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem,
hasznos dolog, lelkünkben, mintegy ábrázolatban, eltűnődni a
nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomúlt
szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és telje-
séggel apró töprengésekbe merűl. Vigyáznunk kell azonban az
igazságra, és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülön-
böztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától."
– T. BURNET: ARCHEOL. PHIL. 68. old.
TARTALOM
Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn, a viharok a Hideg országába, a déli Sark felé; és onnan miképpen került a Nagy Csendes Óceán trópikus tájaira; és a közben történt különös dolgokról; valamint arról, hogy hogyan tért vissza Hazájába a Vén Tengerész.
ELSŐ RÉSZ
Egy vén tengerész találkozik három gavallérral, aki lakodalmas ünnepre igyekszik, és egyiküket feltartóztatja.
Megy a Három; s a vén hajós
egyiknek elébe áll.
„Mért fogsz le, mondd, te, vén bolond,
te tűzszemű Hószakáll?
A nászterem ajtaja nyitva és
a násznagy én vagyok.
Cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog.
Aszott kezével fogja meg.
,Hajónk…' szól s szeme kigyúl.
„Kotródj tovább, kotródj, bitang!'
S a kéz rögtön lehull.
A lakodalmas vendéget megbűvöli az öreg tengerjáró ember szeme, és kényszerül végighallgatni elbeszélését.
Fénylő szemével fogja meg –
bűvölten áll amaz, és
mint négyéves gyermek, figyel.
Igy akarta a Tengerész.
A Vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész;
és igy beszélt a vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.
,Hurrá riadt, öböl maradt,
szálltunk a vidám habokon,
a templom alá, a domb alá,
s lángolt az Őrtorony.
A Tengerész elmeséli, hogyan vitorlázott Dél felé a hajó, jó széllel és kedvező időjárásban, míg el nem érte az Egyenlítőt.
És balfelől feljött a Nap:
a tenger dobta fel;
lángolva futott s jobbról lebukott:
a tenger nyelte el.
Délben, naponta növő köre már
tetőzte az árbocot…'
A násznagy itt mellére ütött,
mert felbúgott a fagott.
Megjött a menyasszony; az arca piros,
mint rózsaszirom, s remeg;
előtte, vigan hintázva fejét,
a füstös banda megy.
Döndűlt az a mell, de lehullt a kar: a
vendég figyelni kész;
és így folytatta vén hajós,
a tűzszemü Tengerész.
A hajót a Déli Sark felé veri a vihar.
Egyszerre szél csapott reánk,
zsarnok, kemény vihar
és Délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.
Rézsút dül az árboc, a tat lemerűl,
és ahogy az üldözött menekűl
s bár ellene árnya a talpa alatt, –
bukdosva előre tart:
úgy szállt a hajó, a vihar, s közel
volt már a Déli Sark.
A hó és a félelmes hangok országa, ahol nem lehetett élő teremtményt látni.
És jött a köd és jött a hó
és lett csoda hideg;
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.
Zajlott a vad ár, a havas határ,
s komoran lobogott az ég;
állat, növény; nincs semmi lény, –
börtönbe zárt a jég.
És jobbra jég és balra jég
és jég s jeges vihar;
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az örjöngő zenekar.
Míg egy nagy tengeri madár, Albatrosz nevezetű, jött a havon-ködön át, és nagy örömmel és vendégbarátsággal fogadtatott.
Végül ki, a ködön át, felénk
egy albatrosz suhant;
áldva fogadtuk, mint akinek
keresztény lelke van.
És ette az ételt, mit soha még,
és körbe-körbe szállt:
mennydörögve széthasadt a jég;
kormányunk útra talált!
És lám! az Albatrosz jó igéret madarának bizonyul, és kíséri a hajót, miközben az újra Északnak tart a ködön és lebegő jégen át.
Jó déli szelet hozott s követett
a madár; szava messzire-halló…
Mi csalta el? – Játék? eledel?
vagy hangunk hívta, a Halló?
Felhők, ködök; árboc fölött
kilenc nap ott gugolt;
mig az éjszakát a fehér ködön át
fehérre ragyogta a Hold.'
A Vén Tengerész a vendégszeretet tagadásával meggyilkolja a jó ómen kegyes Albatroszát.
„Az égre!… Szemed, vén Tengerész,
mily ördögi fényü, riadt…!
Mért oly feketén…?!" –, ,Nyilammal én
lelőttem a szent madarat!'
MÁSODIK RÉSZ
És most jobbról jött fel a nap:
a tenger dobta fel;
köd boritotta, s balra tűnt:
a tenger nyelte el.
Jó szél hajtott; de hol a madár?
és szava, a messzire-halló?
Nem csalta már játék, eledel,
s hiába hívta a Halló!
Hajóscimborái először ráförmednek a Vén Tengerészre, amiért megölte a jó szerencse madarát.
Óh, pokoli dolgot tettem én
és tettem átkozott:
Megölted, – mondták társaim, –
azt, aki szelet hozott.
Nyomorúlt! – mondták, – megölted őt,
aki jó szelet hozott!
De amint a köd kitisztúlt, helyesnek találják ugyanazt a tettet, és így maguk is a bűn részeseivé válnak.
Nem vér, nem ón: feljött ragyogón
az Isten feje, a Nap;
s akkor: – Te ölted, – mondta mind, –
a ködhozó madarat.
Jó volt megölnöd, – mondta mind,–
az ilyen vészmadarat!
A hajó eléri a Csendes Óceánt és északnak vitorlázik, míg csak el nem éri az Egyenlítőt.
Hűs szél suhogott, halk hab susogott
a tünő barázda nyomán;
elsőnek minket ringatott
az a csöndes óceán.
A hajó hirtelen megáll.
De megállt a szél, vásznunk lealél;
kinlódtunk, – micsoda kín!
Szó is csak csöndet elűzni kelt
a hajósok ajkain.
Réz s tűz az ég; mint vérkorong:
délben fönt haldokolt
a Nap az árbocon, de alig
volt akkora, mint a Hold.
Nap-nap után, nap-nap után:
álltunk, – (csönd, végtelen) –
festett hajóként, tétlenűl,
mint festett tengeren.
És az Albatrosz kezd megbosszúltatni.
Tenger, tenger mindenütt;
dongánk veteműl, romol.
Tenger, tenger mindenütt
és inni korty se sehol!
A mélység rothadt: Krisztusunk,
nincs nálad kegyelem?!
Nyálkás puhányok szanaszét
a nyálkás tengeren.
Köröskörűl táncos halál-
lidérccel gyúlt a mély
s a víz, mint boszorkány olaja,
kék volt s zöld és fehér.
Egy Szellem üldözte őket; egy e planéta láthatatlan lakói közűl, akik sem nem elköltözött lelkek, sem nem angyalok, s akiket illetőleg a tudós zsidó, Flavius, és a konstantinápolyi plátonikus, Michael Psellus megkérdezhetők. Igen számosan vagynak, és nincs sem éghajlat, sem elem, amelyben egy vagy több ne lakoznék.
S néhányunk, alva, látta már
a gyötrő Szellemet,
aki Hó- és Köd-honból kilenc
öl mélységben követett.
Szomj szikkasztotta a nyelv gyökerét
s kiszáradt az idege;
a szót torkunkba mintha korom
fojtotta volna bele.
A hajóslegények komor balsorsukban az egész bűnt a Vén Tengerészre akarják hárítani, minek jeleképpen a halott tengeri madarat a nyakába akasztják.
Jaj! be gonoszúl nézett reám
a fiatal s a vén!…
nyakamon gúnyként, az Albatrosz
lógott a kereszt helyén.'
HARMADIK RÉSZ
A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.
,Nehéz idő volt. Szem s torok ég,
szikkadtan, üvegesen.
Nehéz idő! Nehéz idő!
A szemek – mily üvegesen!
Nyugat felé néztem: valami
feltűnt az egeken.
Ott messzi? Mi volt? Kis, fekete folt;
vagy tán köd imbolyog;
mozgott, mozgott, s néztem hogyan ölt
határozott alakot.
Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe kerűlt
s mintha sellőnek térne ki,
forgott, ingott s merűlt.
Mikor az közelebb ér, meglátja, hogy hajó, és drága áron felszabadítja nyelvét a szomjúság kötelékéből.
Torkunk csupa láz, ajkunk parázs;
nincs sírni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam, – a vérre kitört
sikolyom: Hajó! Hajó!
Örömvillanás, amire borzadály következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül halad?
Torkuk csupa láz, ajakuk parázs,
bámúltak a szóra előbb.
Kegyes ég! – hogy vigyorogtak amíg
hallották! Majd, mint ha ki iszik,
nyelték a levegőt.
Nézd, nézd: ide tart! hoz enyhet, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de orra felénk mutat! –
Csak hajó-vázat lát maga előtt.
Nyugati habokra folyó aranyat
már alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett ama Váz
köztünk s a Nap között.
És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.
S most bordák, rudak és kötelek
fogták be – (Urunk, könyörűlj!) – :
a nagy tűzarc úgy kandikált,
mint börtönrács mögűl.
Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!
– szóltam s szivem dobogott –
remegő ökörnyálként ama Váz
kötélzete csillog ott?
A Kisértet-asszon és társa, a Halál és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.
Az ő bordái sötétlenek
rácsként a Nap előtt?
Ki a Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki a másik! Vajon ő a Halál?
A Halál kiséri e Nőt?
Amilyen a hajó, olyan a legénység.
Az ajka piros volt, a szeme nyilt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő; csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
s megdermed tőle a vér.
Halál és Eleven-Halál kockázott a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.
A csupasz Váz mellénk suhant;
nő-hang szólt – kocka röpűlt – :
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!' –
mondta, hármat fütyűlt.
Nincs félhomály a Nap udvarán belül.
A Nap lemerűlt; egyszerre: éj;
kirohantak az égi tüzek;
a Váz-hajó tovaszállt, vadúl
suhogtatva a vizet.
Csönd? Szem s fül oldalt, föl? Szivem
kapujából a félelem
minden vért kiivott.
Sürü éj, vak csillagok. Idelent
lámpa, kormány, őr, arc dereng;
vásznaink harmatosok, –
És a Hold felkeltekor
majd végül a Hold sarlója kelt
Keleten s alsó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.
egymás után
Felém fordúltak a Csillag-sebes
kisérteti Hold alatt
az arcok (se sóhaj, se nyögés):
s szemük átka rám tapadt.
halottan összeesnek a matrózok.
Négyszer ötven szép legény
– nyögés sóhajnyi sem! –
élettelen, súlyos-mereven
dőlt el a fedélzeten.
De Eleven-Halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.
Lelkük kiröpűlt, – eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! –
Ugy surrant mind előttem, ahogy
ijjamról surran a nyíl!'
NEGYEDIK RÉSZ
A lakodalmas vendég attól tart, hogy szellem beszél hozzá;
„Félek tőled, Vén Tengerész,
bőrös kezed oly aszott!
szikár vagy, nyurga, s barna, mint
a ráncos parti homok.
de a Vén Tengerész biztosítja testi életéről, és tovább meséli szörnyű bűnhődését.
Bőrös kezed csupa ránc; szemed
ujra parázslani kezd…" –
,Ne félj, lagzik vengége, ne félj,
nem halt velük ez a test.
Magam voltam, jaj, be magam,
a nagy-nagy tengeren,
nem akadt szent, aki megkönyörűlt
haldokló lelkemen.
Megveti a békés élő lényeket.
A sok szép, derék fiú!
s halott volt mind, szegény:
s ezerszer ezer nyálkás dolog
élt tovább; ahogy én.
És irigyli, hogy élni tudnak, mikor oly sokan hevernek halottan.
Néztem a rothadó vizet,
s a szemem menekűlt;
néztem a rothadó hajót:
halottak mindenütt!
Néztem, föl az égre, de mikor imát
kezdtem, mindannyiszor
pokoli susogás kelt, és a szivem
száraz lett, mint a por.
Lehúnytam a szemem, úgy maradt,
s golyója lüktetett,
hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég
rajtunk ült, mint ólomnehezék;
s előttem a hullasereg.
Őt azonban tovább átkozza a halottak szeme.
Hideg veriték folyt tagjaikon,
egynek se lett szaga:
tekintetük, mely rám tapadt,
nem hagyott el soha.
Az árva átka szellemet is
égből pokolba vet;
de halott ember szemének az
átka még rémesebb!
Hét éj s nap láttam átkukat
s meghalnom nem lehetett.
Elhagyatottságában és tehetetlenségében vágyódva néz fel az utazó Holdra és a csillagokra, melyek, noha állni látszanak, mégis folyton előre mozognak; és mindenütt övék a kék ég, az az ő kijelölt nyugvóhelyük és szülőhazájuk és természetes otthonuk, ahová bejelentés nélkük lépnek be, mint az Urak, akiket bizonyára várnak és akiket érkeztükkor csöndes öröm fogad.
Feljött az égre lassan az
utazó Holdvilág,
s vele egy-két halvány csillag is,
de sehol meg nem állt:
fényétől zuzmarát kapott
a fülledt óceán;
de ahol a hajó árnyéka feküdt,
a megbűvölt víz mindenütt
csak izzott tűz-lilán.
A Hold fényében szemléli Isten teremtményeinek nagy nyugalmát.
A hajó árnyán tul láttam a
vizi kigyók seregét:
habcsipkék úsztak a víz szinén
s ha felugrottak, tündéri fényt
szikráztak szerteszét.
Milyen szépek és boldogok!
A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors arany tüzek.
Szivében megáldja őket.
Gyönyörű Élet! Minden gyönyörű,
amit teremt az Ur:
áldást mondott rájuk szerető
szivem öntudatlanúl;
őrangyalom súghatta, hogy ezt
tegyem öntudatlanúl.
A varázs kezd megtörni.
S már tudtam imádkozni; és
megkönnyűlt nyakamon
lazúlt a madár, s lezuhant, s be a
tengerbe, mint az ón.'
ÖTÖDIK RÉSZ
,Óh, álom, akit mindenki áld
a két Sarok között!
Hozsánna, hozsánna Máriának!
Ő küldte az álmot, mely kifáradt
lelkembe költözött.
A szent Anya kegyelméből a Vén Tengerészt eső üdíti fel.
Álmomban víz töltötte meg
a fedélzetre kirakott
sok nyomorú vödröt; s mikor én
ébredtem: eső zuhogott.
Torkom s ajakam enyhűlt, ruhám
átázott, csupa nyirok.
Nyilván ittam álmomban is
de most a test ivott.
Mozdultam: tagjaim oly üdék!
Mintha álmomban el-
haltam volna: mint üdvözűlt
ébredtem ujra fel.
Hall hangokat és lát különös látványokat és mozgásokat az égben és az elemben.
S nemsoká felzúgott a szél,
még csak messzi fütyűlt,
de hangja is a roskatag
vitorláknak feszűlt.
Feltámadt, csattant a magas ég!
Száz lánglobogó ragyogott
hányódva föl-le, ide-oda!
S köztük frissen táncoltak a
sápatag csillagok.
S ránk bődűlt a szél; sás gyanánt
zizegtek a kötelek;
vak felleg záporozott le ránk;
élén a Hold lebegett.
Nyílt a sötét felhő; a Hold
most is mellette haladt;
s mint bércről meredeken zuhogó
patak, omlott a sok suhogó
széles villám-szalag.
A hajóslegények teteme átlelkesűl, és a hajó elindúl;
Nem ért el a zúgó szél; de hajónk
most már tovább futott!
S villám s Hold közt egyszerre mind
felnyögött a halott.
Nyögött, mozdúlt és mind felállt
– szemük némán figyelt –
álomnak is különös, hogy a
sok hulla élni kelt.
Kormány iránt suhant a hajó,
bár szele semmi sem;
matróznép húzta a kötelet
s tett-vett a fedélzeten;
de karjuk mint gép karja járt,
kisértetiesen.
de sem nem emberi lelkek, sem nem földi avagy a középső légből való démonok, hanem a Védszent könyörgésére leküldött angyali lelkek dicsőült csapatának hatalma által.
Aki térdemnél térdepelt,
öcsém halott fia volt,
együtt vontuk a kötelet,
de egyikünk se szólt.'
„Félek tőled, vén Tengerész!"
,Ne félj, fiam!… Nem a meg-
halt lelkek tértek vissza, – nem
a régi lelkek a testbe, hanem
üdvözűlt szellemek:
mert hajnalra karjuk lehullt
s a főárboc körűl
dal kélt, lassan és édesen
az ajkaik közűl.
Az édes hang mind körbe szállt
s a Nap felé repűlt
s lassan mind visszatért, – maga,
vagy a többivel elegyűlt.
Majd mint mikor égből hull alá
a pacsirta éneke;
majd mint ha csattog a sok madár,
zengett az ég, zengett az ár,
a tolongó zene.
Most mint teljes zenekart, azután
mint fuvola énekét
hallgatta, majd mint angyali dalt
a magasságos ég.
Szűnt az ének; de vásznaink
délig zsongták a dalt,
ahogy bútt csermely a lombruhás
június-éjszaka halk
és álmodó erdeinek
zeng álmodó morajt.
Délig vitt a vitorla, noha
nem voltak szelei;
lágyan, szeliden siklott a hajó:
alúlról vont valami.
A magányos délsarki Szellem tovább viszi a hajót az Egyenlítőig, engedelmeskedvén az angyali csapatnak, de még mindig bosszút követel.
Köd országból kilenc nagy öl
mélységben úszva szállt
velünk a Szellem s vele hajónk
nyugodtan utat talált;
délre megszűnt a vitorla-dal, és
a hajó is megállt.
Tengerre szegezte árbocunk
a Nap: fölötte ringott;
akkor nagyot reccsent a hajó
s durván, röviden megingott;
félhossza előre-hátra dőlt
s durván zökkenve megingott.
Majd mint riadt paripa, úgy
szökkent, magasba, fel:
arcomba lökte a vért e lökés
s ájúltan estem el.
A Sarki Szellem démon-kísérői, az elem láthatatlan lakói, részt vesznek társuk sérelmében, és közülük ketten elmondják egymásnak, hogy a Szellem kérésére hosszú és nagy vezeklést szabtak a Vén Tengerészre; és hogy a Szellem visszafordult Délnek.
Hogy mily soká feküdtem így,
nem sejtem; vissza se tért
még öntudatom, s testem fölött
– hallottam – két hang röpködött
s egymáshoz így beszélt:
,Ez az?' – kérdezte az egyik, – ,Ez az?
Krisztusra! az ő gonosz
nyilának áldozata az
ártatlan Albatrosz!
A Szellem, aki egyedűl lakik a
Sarkon, szerette az
emberszerető madarat, kit ő
megölt, a vad nyilas!
A másik hang lágyabb, szelidebb
s édes volt, mint a méz:
„Már érte elég" – szólt – „s éri még,
bánat és bünhödés."
HATODIK RÉSZ
ELSŐ HANG
„De szólj csak, szólj csak ujra! beszélj:
ily széditő ütemmel
mi űzi, mi hajtja a hajót?
Mit csinál most a tenger?"
MÁSODIK HANG
„Rabszolgaként, aki nézi urát
– szellője habot se tör –
nagy fényszemével az óceán
némán les a Holdra föl,
hogy merre haladjon (az vezeti
szeliden vagy haragosan).
Nézd, testvér, pillantása reá
mily nyájasan suhan!"
A Tengerész delejes álomba esett; mert az angyali hatalom gyorsabban hajtja Északnak a hajót, mint ahogyan emberi élet el bírná viselni.
ELSŐ HANG
„Ha se szél, se tenger, a hajót
mi hajtja, mily erő?…"
MÁSODIK HANG
„Utat nyit előtte, mögötte pedig
bezárul a levegő.
Föl most, siess, testvér, siess!
Már hivnak: el ne késsünk!
Mind lassabban megy majd a hajó,
ha felébred tengerészünk."
A természetfölötti mozgás meglassúlt: a Tengerész felébred, és újra kezdődik a vezeklése.
Felébredtem; hajónk futott,
mint csöndes, jó időben;
hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,
s a halottak mind előttem.
Mint síri lakók, a fedélzeten
úgy álltak a legények
és rámtapadó, köves szemükön
a Hold visszfénye égett.
Mit haltak, az átkos kínhalál
még nem múlt róluk el
s nem bírt tőlük megválni szemem
vagy imára szállni fel.
Az átok végre kiengesztelődik.
S ekkor – megtört a varázs: megint
láttam a zöld vizet,
messzire, de azt alig, ami
a közelben rémitett:
mint aki magányos uton halad
– a szíve fél, remeg –
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állana meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.
De csakhamar rám fújt a szél
s zajt nem s fodrot se vert:
nem a vizen szállt, és nyomán
zsongás, árny, semmi se kelt.
Arcomba, hajamba kapott (tavaszi
szél leng igy a réteken) –
zavarom keverte, de csoda-uj
üdvözlet volt nekem.
Édesen, édesen szállt a hajó,
s bár gyorsan, oly puhán:
élesen, élesen fújt a szél
és rám fújt, rám csupán.
És a Vén Tengerész meglátja szülőföldjét.
Óh, boldog álom! Az Őrtorony
lángol ott igazán?
Ez itt a templom? ez a domb?
s ez itt az én hazám?
Az öbölgátat elérve ima
zokogott át lelkemen:
Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az
álom örök legyen!
A kikötő, mint tiszta tükör,
simán elénk hajolt;
bujdosni fény- s árnyképeket
rajzolt lapjára a Hold.
Fénylett a szikla s a sziklatetőn
a templom is: magas
tornyán holdszikrás magasan
ázott a szélkakas.
Az angyali szellemek elhagyják a halott testeket,
Fény s csönd lebegett a vizek felett
és karmazsin árnyai
váz-alakoknak nesztelen
keltek belőle ki.
és saját fényalakjukban jelennek meg.
A hajó-orrtól nem messze állt
az árnycsapat; szemem
visszafordúlt, s – az égre! – mit
láttam a fedélzeten?!
Minden halott némán feküdt,
ahogy megmerevedett
s ragyogva egy-egy fényszeráf
állt minden hulla felett.
Kezét lengette a sok szeráf,
oly szép volt, oly csodás!
Égi fáklyaként lobogott
partnak a látomás.
Kezét lengette a sok szeráf
és nem szólt sohasem;
de, óh, a csöndjük mint zene
áradt szét lelkemen.
S egyszerre fülem evezők zaja és
hahó ütötte meg;
nehezen fordult csak arra a fejem,
s láttam, csónak közeleg.
A révkalauz meg a fia jött,
gyorsan szelték a habot:
óh, szent ég! nem ronthatta meg
örömöm a sok halott!
A harmadik a jó Remete volt,
kit a két hajós kisért;
maga szerzett s zengett szent dalokat
és az erdőben élt.
Meggyóntat ő, lemossa ő
Lelkemről majd a vért!'
HETEDIK RÉSZ
Az erdei Remete
,Ott élt a vén erdő közepén,
mely a tengerig lefut.
Édes hangja mily csengve szállt!
Szerette, ha matrózra talált,
aki végre hazajut.
Ott térdelt reggel-este; volt
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
Közeledtek; hallottam szavukat:
„Oly furcsa! A gyönyörü fény
kilobbant? Hol a csodahajó
s a csábító tünemény?"
csodálkozva közeledik a hajóhoz.
„Különös," – szólt a Remete, –
„se hang, se jel nem int.
Bordái törve! Vitorla, kötél:
hogy lankad, gyűrve, mind!
Sose láttam ilyet… A vásznuk is
rongyolt és barna, mint
zörgő avar, mit az erdei szél
patakom medrébe terel,
mikor a repkény hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel."
„Atyám," felelt a fiú, „a hajó
oly ördögi, fekete:
én félek…" – „Evezz, evezz tovább!"
szólt rá a Remete.
Közelebb jött ujra a csónakuk
(vártam, szótlan, mereven);
a hajót elérte a csónakuk…
S hang dördűlt hirtelen,
a víz alatt, mind rémesebb,
már zúg, már mennydörög!…
A hajó hirtelen elsüllyed.
S szétnyílt a tenger s összecsapott
a bukó hajó fölött.
Túlharsogott mindent a robaj
s eget-földet kevert
s testem, mint vízi, hetes halott,
a habon hintázva hevert;
A Vén Tengerész megmenekűl a hajós csónakjában.
egy perc – nem is éreztem, – s a hajós
csónakjába beemelt.
Pörgött, pörgött a csónak a
süllyedt hajó felett; –
visszhangjával a dörejt csak a
domb ismételte meg.
Ajkam mozdúlt; – ájúlt sikoly:
a révész összerogyott;
a szent Remete felemelte szemét
s ültében imába fogott.
Evezőért nyúltam: a fiú
– (azóta bolond) – iszonyút
kacagott, hosszan, s láttam: a vér
forgó szemébe fut.
„Ha-ha!" – mondta, – „ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!"
Végre – óh, szent föld! honi föld! –
elértük a szárazat;
partra lépett, de megállni is
alig bírt már az agg.
A Vén Tengerész komolyan kéri a Remetét, hogy gyóntassa meg; és élethosszú vezeklés súlytja.
„Gyóntass meg, atyám!" – az ősz Remete
most keresztet vetett.
„Beszélj," – szólt aztán, – „mondd: ki vagy
s mi bánt, mi szörnyü tett?"
Fájdalmas görcs gyötört, tüzes
kín égetett, amely,
mikor meggyóntam, testemet
csak akkor hagyta el.
Azóta időnkint ez a láz
még vissza-visszatér
s míg el nem mondom e regét,
ég bennem a szív, a vér.
És egész jövendő életén át égő láz kergeti, újra és újra, hogy országról országra vándoroljon,
Mint éj, futok országokon át,
szavam bűvös hatalom;
arcáról megismerem én,
kinek kell hallania mesém,
és azt rá megtanitom.
Mi zaj riad ott, ama kapu mögűl!
Hegedűk édes szava rí:
dalolnak a kertben az ara és
leánybarátai;
de ime csendül az estharang
s engem imára hí!
Óh, násznagy! Voltam én egyedűl
a tenger síkja felett:
sivár volt, hogy ott Isten is
aligha lehetett!
Óh, lagziknál én az imát
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
Együtt templomba menni, együtt
imádni az ég Urát,
megpihen ott örök Atyja szivén
a lány, a fiu, a kisded, a vén
s a szerető barát.
és saját élete példájával szeretetet és tiszteletet hirdessen minden dolgok iránt, amiket Isten alkotott és szeret.
Isten veled! De ne feledd,
Vendég, e szavakat:
a jó ima embert szeret
s állatot és madarat!
Istent szeret, aki szeret
mindent, kicsit és nagyot,
mert Ő is csupa szeretet,
aki minket alkotott.
*
És tovább ment a tűzszemü, hó-
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzira
többé vissza se néz.
Elkábúlt, mint akiben nagy ütést
kapott a szív, az agy,
s másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.
Coleridge
SÖTÉT FELHŐ REPŰL…
Sötét felhő repűl, elnyúlik, meghasad.
Köszöntlek, esthajnal csillaga! Sugarad
ezüstjében ragyog a vad szirt-sor, az alvó
öböl, s köröttem a borostás, sárga tarló.
Nézem fájdalmasan-szelíd varázsodat
s szivem csupa emlék és csönd és áhitat.
S ujra látom, hogyan gyulladtál ki köröttem
a béke földjén, ott, ahol mindent szerettem,
ahol a völgyben a karcsú nyárfa susog,
komoran állnak a mirtuszok, ciprusok
s a Krim partjaira felzúg a déli tenger.
Ott jártam egykor a hegyen, égő szivemmel,
fent, a habok felett, sóvárgás vándora,
mikor éjfél borúlt a táj kunyhóira
s egy lány szerelmesen fölnézett rád s az égre
s barátnői előtt a nevedet idézte…
Puskin
A HATTYÚ
Bár villámok közt viszi utja
felhők fölé s éteren át
s rebbenéstelen szemmel issza
a sas a nap lángsugarát,
én a te sorsod irigyeltem
mindig, hattyú, te, folttalan
tisztaságod tiszta elemben,
istenek fényében suhan:
két nagy mélység közt ingva-ringva
lelked jós álmokba merűl
s tündöklésével mindenütt a
csillagos égbolt vesz körűl.
Tyutcsev
KERINGŐ SIRÁLYOK
Möwenflug
Sirályokat láttam, nagy csapatban
köröztek egy szirtet szakadatlan,
kitárt szárnyon lebegtek, suhantak,
fehér ívben ragyogva zuhantak,
s a tengerben ugyanazt a szirtet
láttam, ahogy a zöld víztükörben
szakadatlan egyforma körökben
szárnyak fehér villáma keringett.
És a tükör oly tiszta s igaz volt,
hogy szárny nem mozdult kétféleképpen;
lent a vízben s fent a levegőben
valóság és látszat ugyanaz volt.
Lassan félni kezdtem: megbolondít,
hogy élet és képmás így hasonlít,
és csak néztem, ott, a parton állva
a kisérteties szárnyalásba:
Hát te magad? Igazi a szárnyad?
Vagy csak kép vagy, visszfény és utánzat?
Mesét álmodsz? Varázs, ami itt van?
Vagy, felelj, vér van a szárnyaidban?
Meyer
A KESELYŰ
A tisztásról, föl, égbe, mint
sugár röppent a keselyű;
egyre magasabban kering
s elnyeli az azúr derű.
Csak két erős szárnyat adott
neki a Lét, a jó Anya –
s én, föld királya, lent vagyok,
föld verejtéke, föld pora.
Tyutcsev
FELIRAT EGY UJFOUNDLANDI KUTYA SIREMLÉKÉRE
Inscription on the Monument of a Newfoundland Dog
Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghűbb barát,
ki boldogan áldozta föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
ki mindenben csak az ő híve volt,
dicstelenül hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csirádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, – nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak – s az itt hever
Byron
A TIGRIS
The Tiger
Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?
Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?
Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?
Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?
S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?
Blake
A PÁRDUC
Der Panther
Szeme rácsok futásába veszve
úgy kimerűl, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszünik.
Rilke
EGY ELKÉNYEZTETETT CICÁRÓL, MELY AZ ARANYHALAS MEDENCÉBE FULT
Ode on the Death of a Favourite Cat, Drowned in a Tub of Goldfishes
Egy kékvirágos kínai
márványmedence isteni
párkányán élveteg
ült a merengő Szelima,
az elbizakodott cica
és nézte a vizet.
Farka jókedvet hirdetett;
nézte hó-állát, szép kerek
arcát; sötét pamacs
volt a füle, a szeme zöld,
bundája tarka, s elbüvölt
dorombolása: taps. –
S ahogy ott bámulta magát,
két angyal szállt a vizen át,
a tó tündérei:
s a viz bíbor fegyverzetük
körül elkezdett mindenütt
aranyban izzani.
A Nimfában kigyúlt a vágy:
százszor előre nyúlt a láb
s a száj s a karcsu nyak,
hogy a zsákmányt elfogja, el!…
Van nő, ki a fényt, s macska, mely
megveti a halat?
Önhitt lány! Csak a kép felé
hajlongott, a mélység fölé,
egész belevakúlt.
(Kajánul ült mellette a
Sors) – és megcsúszott a cica
s fejest a vizbe hullt.
Nyolcszor felbukva hívta még
a vizek minden istenét,
mert halni keserű.
Se Delfin, se Nereida,
se Tom nem jött, se Zsuzsi: a
kegyenc nem népszerű!
Szép hölgyek, jól vigyázzatok,
egy ballépés: a sorsotok;
így hát – óvatosan!
Nem mind törvény és jog, amit
megkíván a szem és a szív;
s nem minden fény arany.
Thomas Gray
A MACSKA
Le chat
Jőjj szerelmes szivemre, szép cicám;
huzd vissza karmod büszke tűit;
hadd nézzem szemed, melynek parazsán,
fém és agát elegye izzik.
Ujjam kedvére sétál ruganyos
fejeden-hátadon fel és le
s mikor átcsap kezembe villamos
tested szikrázó lüktetése,
a kedvesemet látom. A szeme,
mint a tied, gyönyörü állat,
mély és hideg, szúr és hasít vele,
s lábtól fejig veszélyes illat
lengi körűl, mint drága éter: a
bronz test párolgó zamata.
Baudelaire
A FARKAS ÉS A BÁRÁNY
Le Loup et l'Agneau
Minden érv oly erős, mint a képviselője:
bizonyitom, tanúlj belőle.
Szomját oltotta Barika
egy patak tiszta, szép vizében;
s ott termett a Csikasz, kalandvágyóan, éhen,
lesni, mihez juthatna a hasa.
„Te pimasz, a patak sarát mért zavarod rám?!" –
kezdte dühösen a Toportyán, –
„No, várj csak, vakmerő, most megfenyítelek!" –
„Nagyuram", – szól amaz, – „kérem Felségedet,
ne méltóztassék tűzbe jönni,
sőt inkább tekintetbe venni,
hogy a hely, ahol én iszom,
bizony, bizony
húsz métert a fenti alatt van:
következésképp én zavarni semmiképp
nem tudnám Felséged vizét." –
„De zavarod," – mordúl a Gaz, most még vadabban, –
„s tudom, tavaly a szád szórt rám gyalázatot." –
„De hisz én idei bárány vagyok!"
mondja Bari, – „s szopnom még az anyám ád!" –
„Ha nem te voltál, hát a bátyád." –
„Nincs bátyám" – „Hát valami rokonod!
Az én népem szörnyen utálják
a pásztorok s kutyáitok:
hallottam, és ideje bosszut állni!" –
Azzal Barit a Gaz becipeli
a sűrűbe, s minden további
szócséplés nélkül megeszi.
La Fontaine
A SZARVAS, AKI A VIZBEN NÉZEGETI MAGÁT
Le Cerf, se voyant dans l'eau
A kristály forrásban, agancsa
dús képét, gazdag ág-bogát:
rajongva bámulta magát
a Szarvas, s közben szánakozva
és búsan azt, hogy mily sovány
a lába, a vizen remegő, vékony árny.
„Fent s lent: mily rossz arány!" – mondta elkeseredve, –
„az pompás, ez silány, karcsú csak, nem erős:
e hitvány láb sose válik dicséretemre,
mig fejem bokrokat tetőz!" –
Még zokog, s ím, a kesergőt
fölveri egy gyors agár;
ugrik ő és messze jár,
zörgetve az öreg erdőt.
Ám, sajnos, kártékony disze
ágakba akadoz bele,
ártalmára ama haszonnak,
mit létmentő lábai adnak.
Ekkor magába száll, és átkozza az Ég
évenkint újuló kegyét.
A hasznos nem nagy ügy, – mondjuk; – a szép hatalmas;
s átka gyakran fejünkre gyűl.
Miktől gyors, – lábait lekicsínyli a Szarvas,
s ártó agancsának örűl.
La Fontaine
A PATKÁNY ÉS AZ OSZTRIGA
Le Rat et l'Huître
Egy Patkány, kiseszű, ifjú, mezei Patkány,
egy nap megúnta az atyai tűzhelyet,
s mezőt, kéverakást és termést odahagyván,
búvik lyukából és világot látni megy.
Alighogy elhagyta az odvát: –
„Mily nagy és tág a Föld!" – zendűlnek szavai. –
„Ez a Kaukázus! Az az Etna! Olaszország!"
Minden vakondturás hegyorom volt neki.
Néhány nap, s utazónk egy olyan területnek
ér a partjaira, hol Thetis ott felejtett
egy csomó Osztrigát; s a kis Pocok előbb
úgy véli, hajót lát és roppant kikötőt.
„Apám", – mondta, – „szegény ördög volt, lusta fajzat:
nem mert utazni, sőt félt, szörnyűségesen.
Én viszont láttam a tengeri birodalmat
s keltem pusztákon át, hol nincs víz, csöppnyi sem."
Mindezt egy bizonyos vándordiák fejéből
szedte ki útjai során:
nem rágott könyveket Pockunk és igazán
nem volt fenékig tudomány.
A sok osztriga közül épp föl-
nyílt az egyik, kinyílt s lustán sütkérezett
a szép napon a lanyha szélben,
szürcsölte az eget, úgy pihegett fehéren:
dús falat, nézni is páratlan élvezet.
Patkányunk, látva, hogy az Osztriga hogy ásít:
„Mi az ott?" – mondja, – „nem eledel, ami csábít?
Hacsak be nem csap a színe meg a szaga,
ma lakomát csapok, amilyet még soha."
S azzal Pocok mester repeső indulatban
a Kagylóhoz szalad: megnyúlik a nyaka,
s a csapda ráharap, – mivel az Osztriga
hirtelen bezárult!… Im, így jár a tudatlan!
E mese nem csupán egyfélére tanít:
előbb megrajzol valakit,
mutatván, hogy aki egész tapasztalatlan,
semmiségeken is ámulatba esik;
aztán meg láthatod belőle:
Kár csap néha a kártevőre.
La Fontaine
OROSZLÁNNÉ TEMETÉSE
Les obséques de la Lionne
Elhúnyt az oroszlán neje;
lett is az udvara tele
rögtön fürge résztvevőkkel,
akik, bár valami bókos vigasztalást
hoznak, csak növelik a gyászt.
Dobos közölte messzi földdel,
mikor s hol lesz a temetés,
és – hogy jól menjen a szertartás, ültetés –
a gond a polgármesterekre
hárúl, vigyázni rangra, rendre.
Aki csak él, mind ott legyen!
Barlangját visszhangterhesen
bőgte be a Fejedelem:
más dómot nem ismer az Állat;
s Őt hallván, vele ordibáltak
anyanyelvükön a derék lakáj-urak.
Az udvar: ország, hol, készséges szín alatt,
ha bús, ha víg, a nép csak közömbös marad,
és úgy tesz, ahogy a Király parancsba adja,
vagy ha nem, legalább mutatja.
Kaméleoni nép, majom-nép, szolgafajta, –
egy szellem mozgat ott száz teste, ezreket
és igazán üres gépek az emberek.
No de térjünk rá a dologra:
a Szarvas nem sírt. Óh, hogy is tehette volna?
A sír neki fiát s nejét bosszúlta meg,
kit a Hölgy egykor megevett.
Igy azután nem sírt. Besúgta egy barátja,
s ráfogta, hogy nevetni látta.
Nagy a királyi düh, mondotta Salamon,
az oroszláni meg egyenest borzalom;
de a Szarvas nem volt jártas a Bibiliában.
A Kényúr ráförmedt: „Hitvány vendége, te,
erdőnknek, te nevetsz más keserveire?
Felszentelt körmeink rossz testedhez nem érnek!
A királynőért, Farkasok:
oltárra ezt az árulót
az Ő fenséges szellemének!"
És a Szarvas felelt: „A könnyek ideje,
Felség, lejárt; sírnunk fölösleges: dicső, holt
oldalbordád, hímes rétre pihenve le,
az imént a szemem előtt volt:
égi látomás, igen, Ő volt! –
Barátom, – szólt, – mikor az üdvök mezején
az istenek közé visznek, ne sírj ily árván;
mennyei utamon ezer Grácia várt rám,
s beszélgettem velük, kik szentek, ahogy én.
Kétségbeesve csak férjem legyen, szegény:
bánata jól esik…" Hogy hallotta a dolgot:
„Csoda!" – zúgott a nép: – „Istenné vált a boldog!"
S a Szarvas nem halált, – jutalmat érdemel.
Hass ködképekkel a nagyúrra,
hizelegj és szedd rá kellemesen hazudva:
méghogyha a szivét gyanú tölti is el,
lenyeli horgodat s te barátja leszel.
La Fontaine
AZ EGÉR MEG A PATKÁNY
„Hallottad, szomszéd? Jó hír, nem mese!"
szólt az egér, a patkányhoz szaladva:
„Mondják, az Oroszlán prédája lett a Macska.
Megjött hát végre a nyugalom ideje!"
„Ne örvendj, rokon," szólt a Patkány
állát két kézzel simogatván:
„reményre okod semmi sincs;
menjenek csak karomra-ölre,
az Oroszlán marad legyőzve:
erősebb állat, mint a Macska, nincs!"
*
Hányszor mutatja mult s mutatja még jövő:
ha fél valakitől a gyáva, majd elájúl, –
s azt hiszi, az egész világ
úgy tekint a szörnyre, ahogy ő.
Krilov
A REMETE ÉS A MEDVE
Jó, ha gyönge erőt bajban más izma pótol,
de még segíteni se tud az ostoba:
Isten ments a szivélyes Behemóttóll!
Ellenségnél rosszabb a barát, ha buta.
*
Élt egy ember, egyedűl, elhagyottan,
várostól messze, erdő közepén.
De a magányt bármily pompásnak festeném,
tudom, barátja nem valami sok van:
jó, ha osztozhatunk örömön-bánaton.
Ha kérdik: milyenek a rétek és a dombok,
a kristálypatak és a sötét tölgyfalombok,
mondhatok mást, mint hogy: „Gyönyörűek nagyon"?
Viszont mégis gyötör az unalom!
Ez a Remete is elúnta hát,
hogy folyton egyedűl tudta magát,
s járt-kelt a sűrüben, barátokat keresni
vagy szomszédokat legalább.
De barát nem akad ott soha senki,
legfeljebb farkasok, vagy medvetársaság.
Ime, neki is egy nagy Mackó tűnt szemébe!
Mit tehetett? Lekapta süvegét:
hajlongott a kedves szomszéd előtt,
az meg a mancsát nyújtotta feléje.
Szó szót követ, bók bókot, és
a gyors összemelegedés
egész
napokra együtt-tartja őket.
Hogy társalgott a két lelki rokon,
s mi volt a téma,
komoly elmélkedés, vagy röpke tréfa:
azt nem tudom.
Mert a Remete hallgatag,
a Mackó szintén (s hozzá balgatag):
kunyhójukat sose verte fel vita, lárma.
S mért verte volna? Remeténknek ő
volt minden öröme, a Dörmögő:
mindenütt vele járt s nem tudta, csak dicsérni
és végűl már sehogy se bírt nélküle élni.
Egy napon aztán eszükbe jutott,
hogy bejárnak minden zeget-zugot,
erdőt-mezőt, völgyet-hegyet.
S mivel az ember gyöngébb, mint a medve,
a Remete előbb
elfáradt és roskadozva-epedve
leste a csábitó gyepet, a pihenőt.
Látta ezt az okos Mackó: „Ugyan, heverj",
biztatta barátját, „pihenj;
sőt aludj, ha akarsz; én majd hűségesen
vigyázok szenderedre."
Ugy lett. Remeténk ledőlt, egy nagyot
ásított, s máris hortyogott.
Bezzeg éber volt a jó Dörmögő!
Légy szállt az alvó orrának hegyére:
elhessentette. Zümmögő
pimaszunk, körben visszatérve,
ekkor az arcra – hess! – majd előbbi helyére
– hess! – a remete – hess! – orrára ült;
végleg elkergetni sehogyse sikerült.
Ekkor a jó szörny, dühét visszafojtva,
felragadott egy nagy követ,
s az alvó fölé guggolva-hajolva
„Várj csak", monda, „majd adok én neked!"
Barátja homlokán megcélozta a röpke
ellenséget, s a kővel – leütötte…
Remek ütés volt: az agy szétrepedt,
s a barát most ott fekszik, mindörökre!
Krilov
Vendéglőbe ment a saját
konyhájából a recept-bölcs Szakács.
(Mert istenfélő lelke volt
s épp komája felett tartott halotti tort.)
Félve, hogy az egér még ebédjére törhet,
Kandurját otthon hagyta őrnek.
De, hazaérve, mit lát? A konyha kövén
cafrangjaiban hever a lepény,
az ecetes hordó mögött meg, a sarokban,
Murci bibelődik, bajszát nyaldosva, roppant
vigan, – a sült csirkével! „Csalfa dög!”
– korholja – nem érzed az önvád lelki kését?
Nincs benned semmi szégyenérzék
e falak s még inkább az emberek előtt?"…
… (Közben Murci csak eszik)… „ ,Ez az állat,'
mondják majd, ,a tisztesség maga volt!'
S most mily gyalázat! –
pletykavirgács veri végig rajtad a port:
,Murci nagy tolvaj! Murci nagy csibész!'
S Murcit nemcsak ide, de még a kerítés
mögé sem engedik: ,Bősz farkast a cserénybe?
Hisz ő a becsület pestise és fekélye!' "
… (Murci hallgat, rág, csupa élvezet)…
És szónokunk szive nekibuzdúlt, kiáradt,
nem lelte végét az erkölcsi oktatásnak
s addig taglalta a lelkieket,
mig a Kandúr mindent meg nem evett.
*
Tanácsolnám némely Szakácsnak,
irja falára e jelmondatot:
üres recepttel ott hiába fárad,
ahol csak egy használ, a bot.
Krilov
A MÉH ÉS A LEGYEK
Más tájra készűlt két Légy, idegenbe;
a Méhet is hivták, tartson velük:
a papagájtól tudják, mindenütt
mennyi a szép, mily érdekes a messze;
különben is, mondták, már epéjükre megy,
hogy egyre
hessentgetik őket az emberek
s úgy néznek rájuk, mint undok élősdiekre.
Pfuj, a különcök, csodabogarak:
hogy megfosszák őket minden jó csemegétől,
pompás asztalok sok-sok remekétől,
üvegbura alá rakják tortájukat;
a kunyhókban pedig pókok törnek reájuk!…
„Szerencsés útat!" válaszolt a Méh,
„Engem nem vonz a sok idegen hely, csodás út,
kielégit a magamé.
Viaszomért paraszttól hercegig
engem mindenki csak szeret;
ti azonban, ti csak repüljetek,
ahová jólesik!
A boldogabb hazát sehol se lelitek meg,
megvetettek, ti (mert nem munkára-valók):
senki se tud szeretni, hinni nektek,
de mindenütt örvend ottléteteknek
a pók."
*
Ki országa javán hasznosan dolgozik,
az eget-földet nem könnyen hagy itt:
akiben nincs erő, tehetség, igaz érdem,
annak kellemesebb az idegen haza:
nem annak fia, nem gyűlölik annyira
és senkit se bosszant, ha tétlen.
Krilov
A LÉGY MEG A MÉH
A tavaszi szél könnyü illatárján
egy kerti virág karcsu szárán
ringatózott a Légy,
s látván, a szirmokon hogy dolgozik a Méh,
pökhendin odaszólt: „Mi lenne, ha megunnád
– nem unod? – reggeltől estig folyton a munkát?
Én meghalnék bele egyetlen nap alatt!
Nézz rám, énnekem igazi
gyönyör az élet, édeni!
Hisz minden dolgom annyi csak,
hogy zsurokra megyek, vagy bálba készülődöm.
Mint tudod, az egész város jó ismerősöm,
minden ház, a hercegek s gazdagok:
látnád csak, hogy dőzsölök ott!
Ha esküvő készül, ha névnap,
első vagyok az ünnepen!
Drága porcellántálakból eszem
s kristályban pezsg a bor, ha illata felém csap.
Minden vendégnél hamarabb veszek
cukrot és süteményt, amit csak szeretek.
Majd, mert ugy vonz a drága női nem,
ifju szépségek körül forgolódom:
vagy hófehér nyakak bársonyát élvezem."
„Tudom", felelt a Méh, „hogy tetszik ez a légkör,
tetszik neked; viszont az sem titok,
hogy irtóznak tőled kicsik-nagyok.
Az ünnepségeken undorodnak a Légytől,
s bosszúsan kerget-űz minden lakás, ahol
mutatkozol."
„Űz? No és? Annyi baj! Ha egyiken kiszállok,
a másik ablakon rögtön visszatalálok."
Krilov
A KIS DOBOZ
Sokszor gondoljuk, hogy valami újság
a dolgok lelke, túlzott bonyolúltság,
pedig a nyitjuk, ha nem is lapos,
egyszerű és mindennapos.
*
Kalitkás kis dobozt hoztak valakinek,
remekmű volt, mindenki megcsodálta.
Épp ekkor lépett a szobába
a Fő-Mester, s ahogy ráesett a szeme:
„Ennek a doboznak," mondotta, „titka van,
azért nincs rajta látható zár!
De majd én kinyitom, ki én! Ne mosolyogjál,
barátom, olyan gúnyosan:
meglelem titkos zárait:
mint mester, én is érek valamit!"
És nekilát
szöget nyom, kapcsokat; már
ismeri a doboz mindegyik oldalát
s rajtuk rendszeresen és összevissza babrál;
a többiek pedig
várakozva nézegetik.
Egyik suttog, a másik mosolyog, s e
játék közben szavak hallatszanak:
„Itt se, ott se, amott se…"
A mester izzad, próbál, egyre csak
fürkészkedik: „No most!" –
s végül elfárad és leteszi a dobozt.
Egyszerű volt a titka,
nem nyilt ki a kalitka.
Krilov
A FARKAS ÉS A BÁRÁNY
Az erősebb előtt mindig a gyenge a vétkes.
Történelmünk során volt erre példa sok.
De mert én nem történelmet irok,
hallgassátok meg a mesémet.
*
Forrt a nap. Barika inni ment a patakhoz;
s jaj, épen ahhoz,
melynek partjain egy éh Csikasz kóborolt.
Meglátta a Gonosz; gyomra kordult; de mert a
gaztetthez valami jog látszatát akarta,
ráförmedt: „Te mocsokorru, te zavarogsz
ott ugy, s az én
patakom kristályszép vizén
nyálad és homokod usztatgatod felém?
No, bitang, most lakolni fogsz:
fejedet veszem, hiába zokogsz!"
„Nagyuram, Farkas, én itt lent, az egyenesben
iszom, Ön a kanyarban odafönt,
legyen szabad hát megjegyeznem,
hogy méltóságod ok nélkül dühöng:
én nem zavarhatom sem a vizet, sem Önt!"
„Szóval én hazudok?
Hallott ember ilyet? A pokróc, a komisz!
Erről jut az eszembe, hogy
gunyoltál te engem már tavaly nyáron is:
nos, jutalmad most megkapod!"
„Bocsánat, én ujfü-bárány vagyok."
„Hát akkor a bátyád bántott, a gaz, az undok!"
„Nincs testvérem." „Valami pereputtyod,
valami fajtádbéli: ti,
aki tietek, pásztor és komondor,
mind ellenségem: elűztök az óltól
és ártotok, ahol csak tudtok ártani:
bünüket az életed fizeti!"
„No, de mi a bünöm?" „Nincs időm fecsegésre!
Azt hiszed, üdülés, ha veled tárgyalok?
Bünöd az, hogy éhes vagyok!"
S a Farkas Barikát behúzta erdejébe.
Krilov
A MAJMOK
Ha van az utánzóban ész,
könnyen számíthat gyors sikerre;
de értelem nélkül majmolni: kész
istenverés!
Messze földről hozok példát a tételemre.
*
Aki látott Majmokat, tudja jól,
hogy utánoznak mindent s mily vadul.
Igy Afrikában, hol sok a Majom,
egész sereg ült fent a rengeteg
fákon, a lomb között, s kiváncsi-konokon
leste, hogy mit csinál lent a legügyesebb.
Az egy háló felett táncolt s ugrált, a fűben.
Fent meg csak bökdöste egyik a másikat,
és szállt a suttogás, halkan, de mind sürűbben:
„Ni csak az idegen majmot, ni csak, ni csak!
De fürge! Hogy
ireg-forog!
Felnyulik, szökik, szinte égbe pattan,
majd meg összegömbölyödik
kis gomolyagban,
hogy keze-lába eltünik!
No de hát nem vagyunk táncos nép mi magunk is?
Csak nem láttunk soha még ily müvészetet.
Rajta fiúk! Ő maga úgyis
szórakozott már eleget!
No de menjen csak el…" Az idegen
el is ment, ott hagyva a hálóját nekik.
Azok ujjongtak: „Hopp, végre következik
saját örömünk a gyepen!"
S leugráltak. Ott volt, kiteregetve,
a nagy-nagy háló: a vidám sereg
benne táncolt, ugrált, bukfenceit vetette,
beletakarózott, viháncolt, nevetett,
hogy zengett az erdő. Szóval, volt nagy ricsaj
és csak akkor lett – ajajaj! –
nagy a baj,
mikor a gubancból ki kellett keveredni.
Mert a háló szemes gazdája visszajött
s kezdte vendégeit zsákokba összeszedni.
A lepréselt Majmok között
egy sem akadt, aki kibogozta magát:
sorra mind elnyelte a zsák.
Krilov
A HAZUG
Messze utjáról hazatérve
egy nemes úr – (herceg) – együtt sétifikált
a barátjával a mezőn, s fennen mesélte,
hol-merre járt,
lódítva olyat is, hogy az égbe kiált.
„Nem, nem", húzta a szót, „amit
ott láttam, olyat soha itt!
Ez is föld, ahol mi lakunk?
Hol izzadunk, hol megfagyunk!
Ha elbúvik a nap, holnap perzsel az égen.
De ott! Az ott: valódi Éden!
Emlékező szivem vadúl ver örömében:
gyertya s bunda nem kell soha,
nem ismer árnyakat a fényes éjszaka:
az egész év az Isten tavasza.
Senki se vet s kapál fáradságos robotban,
mégis, óh, ha látnád, mi nő, mi terem ottan!
Láttam például Rómában – épp csak
példának mondom – láttam – …no, de még
most se térek magamhoz, – egy uborkát!
S hiszed-e, oly nagy volt, mint egy hegy, a Vihorlát!"
„Tényleg vannak világszerte csodák,
csak nem mindenki s nem mindenütt veszi észre.
Sőt mireánk is vár, amott, kissé odább,
csoda, milyet nem lát a külföld semmi népe:
rögtön el is mondom neked.
Látod a hidat a folyó felett,
amerre megyünk? Fa-híd, nem arany,
mégis csoda tulajdonsága van;
mert nincs hazug, aki át tudna menni rajta:
ha közepére ér, megbotlik, – így akarja
valami varázs – s ő vízbe zuhan,
mig akinek tiszta a lelke,
akár hintóban is átroboghat felette."
„S milyen a folyó vize? Mély?"
„Hát – nem sekély!
Mondom, ez a csoda páratlan nagy dolog,
noha nem vitatom a római uborkát,
mely – ugye? – akkora, mint a… mint a Vihorlát."
„Hát nem épp akkora; de olyan – ház-szerű."
„Az is épp elég csoda – hű!
De bármilyen nagy is, nagyobb a mi hidunk,
(melyen mindjárt áthaladunk;) –
mely minden hazugot oly csúnyát itt marasztal.
Csak most tavasszal
– tudja az egész város – egy szabó
bukott le róla s két ujságiró.
No de az se vitás, hogy a ház-nagy uborka
mifelénk is nagy csoda volna."
„Tán mégsem akkora,
mert azt is tudni kell, hogy állnak ott a dolgok:
nincsenek, mint nálunk, várak, kastélyok, ormok
s többnyire csak odú az emberi tanya,
ugyhogy egyszerre, ha ülve, ha állva,
két ember csak épphogy befér a házba."
„Jó, jó, de igy is meg kell vallanom:
nem kárhoztathatjuk csodalátó szemünket
oly uborka előtt, melyben két ember ülhet!
Viszont a mi hidunk oly csodás hatalom,
hogy nem lépett hazug rajta soha ötöt se,
kezét-lábát a vízben szedte össze.
Igy, bár a te latin uborkád is csodás volt…"
„Eh, hagyjuk," szólt közbe a Hazugunk,
„kellemesebb lesz az utunk,
ha keresünk valami gázlót!…"
Krilov
KUTYABARÁTSÁG
A konyha ablaka alatt
napozott Heki s Bodri, bár
ugy illett volna, hogy a kapunál
vigyázzanak
a házra; de mert jóllaktak s mivel
jólnevelt kutya nappal nem ugat
s nem akaszt tengelyt senkivel,
csöndben megtárgyalták életük sok szabályát,
jó s rossz munka és gyakorlat tanácsát
s végül azt, hogy mi a barátság.
„Mi lehet kedvesebb," szólt Bodri, „mint mikor
két jóbarát szive igazán egybeforr?
Mindenkinek közös szolgálatára lenni,
egymás nélkül nem enni-inni:
be szép s barátunkért szirtként helyt állani,
meghitt órákban együtt szállani
nemes mulatságok egébe:
ily örömöknek se mása, se vége!
Ha például mi ily barátok, ily dicső
testvérpár lehetnénk, Heki s Bodri, mi ketten:
bizisten
észre se vennők, hogy fut az idő!"
„Szád a szivemet mondta ki,"
felelt neki
Heki,
„ugyis rég fáj, hogy a közös udvarban annyit
civakodunk. S miért? Gazdánknak hála, van mit
ennünk, és lakásunk, remek.
Sőt ezenfelül is roppant szégyen előtem,
hogy noha hir s példaszó emleget
kutyahüséget és szivet,
ebországban éppugy nincs még igaz barátság,
ahogy az emberek között sem."
„No de mi majd példát adunk,"
ujjongott Bodri, „nyujtsd a praclid!" „Itt van!"
És lett ölelkezés, könny s eskü. Csókjaikban
büszke hit lángolt. „Ah, kihez hasonlitunk?"
„Óh, én Oreszteszem!" „Drága Pyladeszem!"
„Távozz tőlünk, romlás, veszedelem!"
De sajnos, a szakács épp egy csontot dobott ki
a konyhaablakon: uccu, rá, Heki, Bodri!
Oresztesz s Pyladesz összeakaszkodott.
Mi maradt a frigyből, amit kötöttek?
Zenebona, repülő szőrcsomók.
Végül vödör vizek kergették széjjel őket.
*
Ilyen barátokkal van tele a világ.
Bátran állithatjuk, hogy a mai barát
szinte mind egy-kutya:
egy-test s egy-lélek szemre s messziről,
de ha közéjük konc repül,
olyanok, mint Heki s a Bodrija.
Krilov
SZENT EULÁLIA KANTILÉNÁJÁBÓL
Jótét leány volt Eulália,
szép a teste, szebb a lelke maga.
Rátörtek Isten ellenségei;
akarták, lenne ördög gyermeke.
Nem hallgat rossz tanácsaikra,
a magasságosat meg nem tagadja.
Arany, ezüst nem csábítja, se gyöngy és
királyi parancs és semmi könyörgés…
Galamb képiben felszállt, mennyben eltünt.
Imádkozzunk, hogy járjon közben értünk,
s hogy könyörűljön rajtunk Krisztus úr
s magához vegyen majd a föld alúl
kegyelmesen.
Ismeretlen francia költő
UTIÁLDÁS
Reisesegen
Nézek utánad.
Küldjön utánad
öt áldó ujjam
ötvenöt angyalt.
Isten vezessen
haza épségben!
Nyiljék eléd a Diadalkapu!
Csukódjon előtted a Vízkapu!
Hasonlatosképp a Vaskapu!
Jó szent Ulrik áldása előtted
s mögötted, melletted, fölötted;
pihentedben s minden útadon
jó béke kisérjen, olyan, mint mikoron
Santa Maria megszűlte Krisztus urunkat!
Középkori német dal
ÉN TIÉD, TE ENYÉM
Du bist min, ich bin din
Én tiéd, te enyém,
higgy nekem, kedveském,
szivembe jól be
zártalak, mélyre,
parányi kulcsa elveszett,
most már örökre bent rekedsz.
Müncheni kódex
From fairest creatures we desire increase
A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
hogy így örökké rózsálljon a Szép,
s emlékét, ha hull érettebb virágunk,
őrizhesse a zsenge ivadék:
de, te, saját fényszemed rabja, rőzsét
lángodra tápnak: önmagad dobod,
inségbe fojtva, ami csupa bőség,
mézed ürme, te, önnön gyilkosod.
Te, aki a világ friss dísze vagy
s a víg tavasz előtt még csak herold,
bimbódba temeted tartalmadat
s, édes vadóc, fukaron tékozolsz.
Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp
megeszitek, a sír s te, a világét.
Shakespeare 1. szonettje
MÉHÁLDÁS
Bienen-segen
Röpködjetek, bogaraim.
Azután Isten nevében
jőjjetek mind haza szépen.
Ülj le, méh, ide, oda,
mondja a Sancte Mária.
Messze ne repűlj még!
Erdőbe ne menj még!
Ne röpűlj előlem,
messze ne tőlem.
Ülj meg szép csendben.
Igy akarja Isten.
Német népdal
GYÖNYÖRŰSZÉP A LIGET
An eine freudenreiche Statt
Gyönyörűszép a liget
– mondta – így, tavasszal.
Együtt virít és nevet
a virág a gazzal.
A lány is ott volt: szeretett.
Ott esett a nagy baj!
Ladilárom, ladilom!
Német népdal
LENNE ENYÉM
Waes di Welt alliu min
Lenne enyém, ami föld
tenger s Rajna közt van,
akkor is csak epednék,
hogy az angol királyné
nincs itt a karomban.
Német népdal
CSAK EGY KISLÁNY VAN…
Nur eine kann mir Freude geben…
Csak egy kislány van: jaj, de szép, szép!
Teste örömök édene.
Istenem, hogyha mindig élnék,
és mindig-mindig csak vele:
szivem örökké csak dalolna!
Ugy érzem, ha rám mosolyog,
mintha mindenütt rózsa nyílna!
Német népdal
SZERELMI DAL
Nun tu mir auf, meine Taube…
Nyisd ki ajtód, szép galambom.
Friss rózsa gyul át arcodban a lombon.
Melletted a vánkoson,
mig csak meg nem reggeledik
s ujra be nem esteledik,
amit akarsz, akarom.
Érzem édes jószagod.
Mindjárt hozzád szaladok.
Német népdal
TUDOK EGY KISLÁNYT
Ich weiss ein Maidhen, gar hübsch und fein
Tudok egy kislányt, friss, csinos,
szeretnék hálni véle.
A Rajnától nem messze lakik,
elmennék gyalog is érte.
Csak volna a Rajna olyan kicsi, hogy
át tudnék úszni rajta!
Ha eszembe jut, a lovamat
ugratnom kell miatta.
Odaadnám vértemet, lovamat,
oda ezt a magyar forintot,
ha elmondhatnám neki mind,
amit a szivem suttog.
Hogy nála jártam legutóbb,
aranyozott kupában
jó bort adott, és még soká
integetett utánam.
Ismeretlen német költő
XV-XVI. sz.
ALSZOM, KELEK…
Ich schlaf, ich wach, ich geh, ich steh
Alszom, kelek, állok, megyek,
soha el nem felejtelek,
és mindig ott vagyok veled:
ura vagy a szivemnek,
mozgásod szinte látom!
Miattad nincs nyugtom sehol
e földön s e világon.
Német népdal, XV-XVI. sz.
HA SZERETEK, SZENVEDEK
Hab ich Lieb, so hab ich Not
Ha szeretek, szenvedek.
Ne szeressek? Elveszek!
Mielőtt hát elveszek,
gyötretem a szivemet.
Ismeretlen német költő
XV-XVI. sz.
MIKOR KÉT SZERELMES
Wen zwei Herzenliebe
Mikor két szerelmes
vidám táncba megy,
szemük összevillan
s az a két szem egy.
Szemük összevillan
a gondolatuk egy;
azt gondolják: „Bárcsak
fekhetném veled!"
Ismeretlen német költő
XV-XVI. sz.
NÉZZ TÜKÖRBE
Look in thy glass…
Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,
most kell mását megszerkesztenie;
ha most nem ujítod, friss dísze elhágy:
minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.
Mert hol a szép, ki méhe parlagát
elzárja férji szántásod előtt?
S a balga férfi, aki önmagát
imádva, sírba öli a jövőt?
Anyád tükre vagy: édes tavaszát
láthatja benned; s te így fogod
nézni vénséged ablakain át,
bár ráncosan, mai arany korod.
De ha múlásnak szánod életed,
halj magad, s képed együtt hal veled.
Shakespeare 3. szonettje
A SZÓTLAN SZERELMES
The Silent Lover
Mint a folyó, olyan a szenvedély:
csobog, ha sekély, de hallgat, ha mély;
a szerelem is, mig vígan cseveg,
elárulja, hogy nem mélyről ered.
Kinek szava sok, ép ezzel mutatja,
hogy mily kevés a szive indulatja.
Sir Walter Raleigh
HA NINCSEN UJ
If there be nothing new
Ha nincsen uj s mind volt már, ami van,
de rászedi agyunk a képzelet,
mely folyton ujra tör, hogy kínosan
megszűlje a már megszült gyermeket!
Óh, forgathatnák csak vissza előttem
a Nap körútját ötszázszor az évek,
hogy viszontlássalak egy régi könyvben,
melyben először lett betű a lélek!
Csak látnám, hogy állt tünt korok előtt
szép alakod csodás épülete;
hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;
s a körforgás mindig ugyanaz-e!
Óh, biztos: aki akkor írt igaz dalt,
himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.
Shakespeare 59. szonettje
SZIRAKÚZAI NŐK AZ ADÓNIS-ÜNNEPEN
SurakÒsai ¼ AdwniazoÚsai
(Színhely: előbb Praxinoa lakása, majd utca Alexandriában, végül Ptolemaios királyi palotája. Beszélő személyek: Praxinoa, Gorgó, a barátnője, majd idegenek, Vénasszony és végül Énekesnő. Idő: a Kr. e. III. sz. közepe.)
GORGÓ
(kívül)
Bent van Praxinoa?
PRAXINOA
(ajtót nyit)
Bent, Gorgóm. Hol csavarogtál?
Itt vagy? Végre! Csoda! Széket hamar, Eunoa, széket,
s tégy rá jó párnát.
GORGÓ
Köszönöm, rendben vagyok.
PRAXINOA
Ülj le.
GORGÓ
Jaj, csupa szívdobogás ma az utcán járni! Tolong a
nép, fogatok tömege! Igazán azt hittem, elütnek.
Díszcsizmák, köpenyek, tisztekkel teli a város.
És hogy nyúli az út! – Szivikém, túlmesszire laktok.
PRAXINOA
Hja, az a tökkelütött! A világ végére cipelt; itt
vett ki – lakást? Nem, odút! Dacból, a gonosz, csak azért, hogy
szomszédok ne legyünk. Az irígy feje! Mindig a régi.
GORGÓ
Pszt, Deinón mégiscsak az urad, drágám; ne beszélj így
róla a buksi előtt!… Hogy néz rád!… – Zópyrionkám,
semmi baj, édes! anyu más bácsit szid, nem apuskát!
PRAXIONA
A szent Szűzre, figyel! Csakugyan figyel!
GORGÓ
Apuka szép! jó!
PRAXIONA
Hát az a bácsi, az a… mikor is volt? hagyjuk!… elindul,
hogy vesz rúzst, szappant, ami kellett; s megjön a boltból,
s mit hoz? Sót, szemetet! a bolond, nagy tohonya ember!
GORGÓ
Szóval, akár az enyém, az a tékozló Diokleidas.
Gyapjút vett tegnap, piszok, ócska tarisznyagubancot,
s hét drachmába került! öt bála!… No, lesz vele dolgom! –
Most pedig elkísérsz, vedd könnyü ruhádat, a gallért,
megnézzük Ptolemaios urunk gyönyörű palotáját
és az Adónist; jőjj, hallom, csodaszép: a királyné
meglepetést készit.
PRAXINOA
Szépen kotyog a tele korsó!
GORGÓ
Aki jelen volt, tud, s a tömeg szájtátva figyel rá! –
No, gyere, elkésünk.
PRAXINOA
Vagy munka, vagy ünnep az élet! –
Eunoa, hozd a lavort, te! Ide ni, középre, te lusta!
Persze a cica aludni szeretne a puha melegben!
Pattanj már! vízért! Te ügyetlen! Először a víz kell,
ő meg szappant hoz! – No csak önts! Ne olyan sokat, állj meg!
Állj, te szerencsétlen, csupa lucsok az ingem. – Elég már! –
Megmosdottam, jól-rosszul, ahogy isten akarta. –
Csukva a nagy szekrény; hallod, lány? Gyorsan a kulcsát!
GORGÓ
Praxinoám, – gyönyörű, gyönyörű a ruhád! Ez a sok ránc,
ezek a dús fodrok! Hogy vetted az anyagot, édes?
PRAXINOA
Rágondolni se jó. Több mint két tiszta ezüst minát
adtam érte, s amig készen lett, majd belehaltam.
GORGÓ
Azt hiszem, álmaidat varrták bele!
PRAXINOA
Óh, aranyos vagy! –
Eunoa, a gallért! igazítsd meg a kalapomat… – Nem,
nem viszlek, picikém: a cocó harap! ott van a mumus!
Inkább sírd ki a két szemedet, semhogy nyomorék légy. –
Menjünk. – Phrygia, fogd a kicsit s játsszál vele szépen,
zárd le a kertkaput és szólítsd a szobába a Bodrit.
(Az utcán)
Úristen, mi van itt? A tömeg! Furakodni? Mikorra
vergődünk ezen át? Hangyák, szakadatlan özönlés! –
Sok jót tettél, óh Ptolemaios, azóta, hogy égbe
szállt fel atyád-urad: ős egyiptomi mód tolakodva
nem settengi körűl a gyanutlan utast, ahogy egykor
tette, a gazságból-gyúrt rengeteg utcai tolvaj,
az a sok egyhúron pendülő lusta gazember. –
Jaj, Gorgóm, a lovak! a király versenyparipái!
Jaj, hova bújhatnánk? – Jó ember, ne taszigálj úgy! –
Hogy ágaskodik az a vörös! De vad! – Eunoa, nem félsz,
nem menekülsz, kutyaszív? – Még összetöri a lovászát! –
Áldom az eszemet érte, hogy otthon hagytam az öcsköst.
GORGÓ
Bátorság, szivem! Itt, hátul, nincs baj, s azok ott a
térre vonulnak.
PRAXINOA
Csak most térek végre magamhoz.
Kiskorom óta a ló borzaszt, meg, tudod, a kígyó,
az a hideg… – Igyekezz, roppant tömeg árad utunkba!
GORGÓ
A palotából, néni?
VÉNASSZONY
Igen, lányom.
GORGÓ
Bejutunk még
könnyen?
VÉNASSZONY
Próbálkozva jutott Ilionba Odysseus,
szépséges lányom, minden siker apja a próba.
GORGÓ
Bölcs szavakat motyogott az anyóka s utána odébb állt.
PRAXINOA
Mindent tudnak a nők, még Zeus és Héré viszonyát is.
GORGÓ
Nézd csak, Praxinoám, hogy hemzseg a nép a kapuknál!
PRAXINOA
Borzasztó! – A kezed, Gorgóm! Te is, Eunoa, fogd jól,
fogd meg az Eutychisét, és tartsd szemmel, nehogy elvessz!
Most együtt, neki mind! Te, leány, folyton mivelünk tarts! –
Óh, jaj, rettenetes, nézzétek, a nyári felöltőm
hogy beszakadt! Csupa rongy! – Jó ember, az égre, ha vársz még
üdvöt a földön, hát kíméld a ruhámat ezentul!
IDEGEN
Nem rajtam múlik, de vigyázok.
PRAXINOA
Iszonyu; mint a
disznók, úgy dulakodnak.
IDEGEN
Most már jó: bejutottunk!
PRAXINOA
Áldjon örökre az ég, te derék idegen, amiért most
megvédtél! – Mily jószivü férfi! – De Eunoa hol van,
hol marad? Elnyomják! Könyököddel vágj neki! – „Mind bent
volnánk," mondta a férj, s nem zárta ki, csak a menyasszonyt.
GORGÓ
(A palotában)
Ide, szivem, gyere csak! Nézd ezt a remek fali szőttest!
Fínom! s mily ragyogó! Igazán isten keze-műve!
PRAXINOA
Mennyei szent szűz, hát létezhetik ennyi ügyesség?
Micsoda művész fest és rajzol ilyen csodaszépen?
Ahogy ez áll, s az megy, mind oly természetes: élnek,
nem hímzett alakok… Mindent tud az emberi ész!… És
Ő maga mily gyönyörű, nézd csak, hogy fekszik ezüstös
nyugszékén, oldalt már pelyhes az arca, az álla:
Hádés is szeret, óh szerelem szive, drága Adónis!
MÁSIK IDEGEN
Csend, boldogtalanok! Két adta vidékije! Vad dór
csőrük folyton jár és sírba kerepli az embert.
GORGÓ
Mú! Hát ez ki? No nézd! Kire tartozik a fecsegésünk? –
Szidd a cselédeidet! Szirakúzai nőkre riparkodsz!
S hogy még ezt is tudd: a hazánk, mint Bellerophónnak,
büszke Korinthos volt, s úgy sejtem, a Peloponnésos
dóri leányainak nem tilos a dóri kereplő.
PRAXINOA
Édes Persephoné, sose adj uj zsarnokot: egy is,
férjem is untig elég: ne söpörjön a házam előtt más!
GORGÓ
Csönd szivem, odafigyelj. Már itt van a drága Adónist
zengeni énekesünk, Argeia leánya; kitűnő
művész: tavaly is őt koszorúzta babérral a gyászdal:
óh, remek! ismerem a hangját! Nézd, már nekikészűl.
ÉNEKESNŐ
Úrnőnk, Ídalion s Golagoi ligetét s az Eryx ős
ormait édes arany fényedbe vonó Aphrodité!
Fordul az év, s im Adónisod a szigorú, örök Éjből
a csöndes Hórák felhozzák ujra, a lassu
járású, kedves Hórák, akiket szeret ég s föld,
mert mindig hoznak valamit mindenki szivének. –
Kypri Diónaia, örök kebeledbe fogadtad,
szívét, így tudjuk mi, halandók, ambroziád szent
csöppjeivel töltvén, a halott Bereníke királynét;
és Bereníke leánya, a szépségben Helenével
testvér Arsinoé, – soktemplomu, soknevü úrnőnk,
hálából ma ezért ünnepli a boldog Adónist. –
Óh, ez a sziromözön az ezüstfonatú kosarakban!
S Szíria fűszerei! tartályuk arany s alabástrom!
Ami kalácsot a nők, lánglisztbe ezernyi virágot
s mézet gyúrva, tüzes lapokon vagy fínom olajban
csak süthetnek: mind ott van körülötte, madárként
vagy mint kígyó: ott csúszik vagy röpdös a képen!
Kész van a zöld lugas is; tetején habcsipkevirágú
könnyü köményből font kis Erósok víg hada szálldos,
mint mikor a csalogány fiai ugrálnak a fán és
szárnyaikat próbálva ágról-ágra szökellnek. –
Mennyi arany s ében! gyönyörű, hószín elefántcsont-
sas viszi Zeushoz az égbe a bortöltő Ganymédest,
s hogy bíborlik amott az a két álompuha szőnyeg!
Mondja is a pásztor, a milétosi, sámosi, büszkén:
,A mi juhunk gyapján pihen a szépséges Adónis!'
Kypris ezen nyugszik, azon meg a rózsakarú férj;
egy-két esztendő hijján huszéves az ifjú,
ajka piroslik még, nem szúr csók közben az álla. –
Most pedig istennőnk örvendjen szép jegyesének.
Holnap, ahogy esik a harmat, kimegyünk vele mind a
tajtékzó tenger partjára, kivisszük a képét,
s ott keblünk kitakarva, bokáig eresztve ruhánkat
és lobogó hajjal, harsogjuk a szélbe a gyászdalt;
– Csak téged hoz s visz szabad út, óh édes Adónis,
köztünk és Acheron közt. Más félisten, a szörnyű
Aias, nem menekűl soha onnan, sem Agamemnon,
sem Hektór, Hekabé húsz gyermeke közt legidősebb,
s Patroklos, s Pyrrhos sem, a Trójából hazatért hős,
nem szabadulnak az ős Lapithák, nem a Deukaliónok,
Pelops sarjai sem, s nem az argosi büszke Pelasgok.
Elmégy, édes Adón: de, ahogy ma, szeress ezután is!
Mint most, drága barát; jőjj vissza jövőre barátként!
GORGÓ
Tud ez a nő, ugye, Praxinoám? Okos, amit előad,
s ahogy előad, a hang, az a csengő hang, zseniális! –
Csakhogy most haza ám! Diokleidas még nem ebédelt!
Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes. –
Menj hát, boldog Adón, s boldog legyen, aki viszontlát!
Theokritosz
RÓMAI HÖLGY FÜRDŐJE
Le bain d'une dame romaine
Ragyogó fekete egyiptomi cseléd
térden nyújtja neki nagy acéltűkörét;
haja két fonatát Izisz-csatba kötözve
görög rabszolgalány fűzi ügyesen össze;
ingét milétoszi asszonyok átveszik
s ő tejben fürdeti parányi lábait.
Bíborral erezett márványmedence pajzán
rózsavizébe lép; a latin lányok aztán
lakadó karjain párfőmöt öntve szét,
fátyollal szűrik a nap túlerős tüzét
s a függöny sürü hajtásán és redőjén
halkúlva hull be a kéjes-puha verőfény.
Egy-két lány, ki előbb virágot tépdesett,
most szerteszórja a tündöklő szineket
s a vizet balzsamos záporral hintve, drága
szétroncsolt szirmokat dobál úrasszonyára,
aki lantjába kap, valamit énekel;
óh Konzul!… – súgja és merengve alszik el.
Alfred de Vigny
HOGY HIRDESSEM ILLENDŐN
O how thy worth with manners may I sing
Hogy hirdessem illendőn érdemed,
ha jobb részem mindenestől te vagy?
Hogy élvezzem az öndicséretet?
S mi nem az, zengve benned magamat?
Már ezért is éljünk külön megint,
s szerelmünk hagyja el az egy nevét,
hogy megadhassam, így, elválva, mind,
ami jussod, ami csak a tiéd.
Óh, különlét, mily kín volnál, ha nem
lenne e rossz válás jó alkalom
merengeni, hosszan, szerelmesen,
(óh, édes fátyol időn s agyamon!)
s ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
itt dícsérve őt, aki messze innen.
Shakespesare 39. szonettje
CHLOÉHOZ
Vitas hinnuleo me similis, Chloe
Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely
rémült anyja nyomát keresi úttalan
ormok közt, hol a puszta
szél s erdő is ijesztgeti:
mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb
hullámrengetegén, vagy ha a málna közt
egyet moccan a zöld gyík:
térde és szive már alél.
Csakhogy én nem azért követem útadat,
hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:
mit futsz, csókra megérve,
most is folyton anyád után?
Horatius
EROSZ ÉS A KEDVES
Cards and Kisses
Erosz s a lány, kit szeretek,
csókba kártyázott. Erosz fizetett:
fogja ijját, tegzét, nyilát,
anyja gerléit s hintaját;
megint veszt; erre leteszi
ajka korálját, arcai
rózsáját (nem tudni hogyan):
és álla gödrét s az arany
fényt, mely homloka dísze volt.
Mindez lánykámhoz vándorolt.
Végűl két szemét adta tétnek:
a lány nyert s Erosz vakon végzett.
Igy bánt Veled, óh Szerelem?
Jaj, mi lesz akkor énvelem?
John Lyly
BESZÉLGETÉS A CIRKUSZBAN
Non ego nobilium
Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,
bár, ha tipped győz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.
Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattanna az ostor,
mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézők közt a szemem rád esne, – csak állnék
s gyeplőt tartani nem birna tovább a kezem.
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
kártya s a hűs levegőt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget?
s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat;
hó ruha, hószinü test: tűnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelől viszik. Óh, Diadal, légy
énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!
Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már!
s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!
Istenek a tanuim, s az egész menet itt: soha más lány,
óh, sose lesz más lány asszonyom, és szeretőm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, két rács két
léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.
Már kiürűlt a porond és int a mezőny kapitánya,
indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
Ugy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelőz!
Jaj, te tökéletlen! Igy megy hát füstbe reményünk!
Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerűl!
Eh, koca-versenyző… Bizonyára leinti a zsűri,
tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják… Drágám, hogy szép frizurádat
össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Ujra felállanak, uj start lesz, megnyílt a sorompó
s tarka seregben száll máris a sok paripa.
Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben:
óh, sikerűljön, amit én meg a lány akarunk!
Urnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugy-e?
Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.
Ovidius
EGY ÓRÁNYI ŐRÜLET ÉS GYÖNYÖR
One Hour to Madness and Joy
Egy órányi őrület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami ugy felszabadit a viharokban?
Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)
Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Óh, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket gyermekeim,
Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, vőlegény és menyasszony.)
Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkező, te, asszony!
Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!
Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Óh, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Uj, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!
Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyilnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsufoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
Egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!
Whitman
ÁMOR-MINTÁZTA AJKA
Those lips that Love's own hand did make
Ámor-mintázta ajka azt
lehellte, hogy: „Szivem gyülöl",
de, látván: majd sírva fakaszt
és hogy az epedés megöl,
szivébe irgalom suhant,
dorgálva, hogy nem volt soha
ily kegyetlen a drága hang;
s erre így köszöntött szava:
„szivem gyülöl", – s utána jött
valami, mint hajnal ha gyúl
az éjre, mely, mint ördögök
raja, égből pokolra hull:
„Szivem gyülöl, de…" – s életet
adott a szó –: „nem tégedet."
Shakespeare 145. szonettje
MEZŐISTEN SZOMORUSÁGA
Flurgottes trauer
Tehát a lányok, akik hajukon
és kezükben koszorúval a szilfák
mögül kiléptek, csak bántanak és
megrontanak. Az erdőszéli házból
néztem, hogy futnak a zöld és szines
mezők a lejtőn s a galagonya
hogy ejti földre virágözönét:
mikor arra sietve észrevettek,
valamit súgtak-búgtak s azután
nevetve megszöktek, bár hívtam őket
s furulyám is édesen esdekelt.
Csak mikor a sekély forrás vizében
megláttam ráncaimat s fürtjeim
csimbókját, akkor tudtam meg egészen,
hogy mit vihogtak felém s élesen
mi visszhangzott tovább a sziklafalról.
Nincs többé kedvem a horgászbotot
tartani a tó partján vagy a gyönge
füzfasípot csalogató dalért
illegetni ujjammal, ehelyett,
mihelyt leszáll az est, panaszt teszek
az Aratás Urának, hogyha már
örökkévaló, – miért nem vagyok szép?
Stefan George
TAVASZ ÉS SZERELEM
’Hri m?n a† te Kudèniai
Itt a tavasz; nyit a birs, a fák
lába lubickol a megdagadt
gyors patakokban, a szent Szüzek
zárt ligetében; az új levelek s kacsok
árny-lugasában ezer rügye-bimbaja
bomlik a dús venyigének. Én,
én vagyok itt csak, akit gyötör
vad vágy: a Szerelem, miként
trák vihar iszonyu lángdühe rám-
szakad és a vad északi szél robogó tüzes őrületével
úgy töri, rázza, tapossa lelkem,
hogy vacogok belé!
Ibükosz
A MAGAS HÁRSFA TETEJÉN
Auf der Linde obenauf
A magas hársfa tetején
egy édes kis madár dalolt.
Csattogott tőle a liget
s szivem oly helyre szállt, ahol
már voltam egyszer, valaha.
Láttam szép rózsabokrokat…
Róluk most gondolataim
egy asszony felé rajzanak.
Dietmar von Aist
SZERELEM MOZGOLÓDIK BENNEM
Ich wähn mir Liebe geschehen will
Szerelem mozgolódik bennem:
játékát érzem a szivemben,
lelkem már száll az ég felé,
mint a szárnyas sólyomé
vagy a sasé a viharban.
Valakit otthon hagytam.
Bár találnám úgy megjövet,
ahogy ma frissen nevetett!
Hisz úgy szeretek rajta mindent.
Add meg, így kérem Istent,
add meg, hogy viszontlássam őt,
a kedves, drága nőt,
s megédesítsem életét
s ő minden gondomat elűzze, mint én az övét.
Ha a szerelem üdvözített,
jöhet az örök éjszaka:
már az se keseríthet!
Reimar úr, az Öreg
SZÉP SOLYMOCSKÁT NEVELTEM
Ich zog mir einen Falken
Szép sólymocskát neveltem
hosszú éveken át,
de mikor megszelídűlt,
nem maradt itt tovább,
tollait aranyoztam,
a szárnyát legkivált,
de ő magasba röppent
és messze idegenbe szállt.
Azóta sokszor láttam
karcsú sólymomat,
az ezüstzsinór a
lábain maradt,
szárnyának tollain még
rőt-arany fény remeg…
Isten segítse össze
az egyetértő szíveket!
A Kürenbergi
FRIGY KÖTI A SZEMEMET-SZIVEMET
Betwixt mine eye and heart a league is took
Frigy köti a szememet-szivemet,
s most egymást segitik hűségesen;
ha éhes szemem arcodért eped
vagy sóhajoktól fuldoklik szivem,
képeddel a szem festett lakomát
ad a szivnek, kit vendégségbe hív;
s máskor társának a másik barát
küldi szerelmes gondolatait:
így vágyam vagy képmásod idevon,
légy messze bár, mindig itt a helyed;
nem juthatsz túl gondolataimon,
s én velük vagyok, ők meg teveled;
s ha alszanak, fölkölti arcod éke
szivemet szivem s szemem örömére.
Shakespeare 47. szonettje
A DALNOK
Hallottátok-e, éji berken át,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mikor a mezők reggel még aludtak,
a csüggedt, halk, egyszerű furulyát –
mondd, hallottátok-e?
Láttátok-e, hol sötétek a fák,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mosolyát, a mindennél szomorúbbat,
s tekintete nagy, csöndes bánatát –
felelj, láttátok-e?
És felsírtatok-e, míg zokogott
a szív dalnoka, dalnoka a búnak?
Mikor az erdőn a szegény fiúnak
megtört szemével találkoztatok –
mondd, felsírtatok-e?
Puskin
KI ZENE VAGY, MÉRT BÚS A ZENE NÉKED?
Music to hear, why hear'st thou music sadly?
Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár.
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?
Ha egybezsongó ütemek kimért
frigye, összhangja bántja füledet,
mind csak korhol, szelíden, amiért,
nőtlen, te, rossz a társas-éneked.
Halld, egymásnak mily édesen felelget
kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
dala egyetlen dallammá simúl:
szövegtelen dal, s dús egysége csak
azt zengi, hogy magadban senki vagy.
Shakespeare 8. szonettje
A SZENVEDÉLYES PÁSZTOR A KEDVESÉHEZ
ThePassionate Shepherd to his Love
Jőjj velem, légy a kedvesem,
élvezzük ki a végtelen
erdők és hegyek örömét
s amit csak nyujt a domb s a rét.
Elülünk majd a bérctetőn,
alattunk nyájak a mezőn,
köröttünk zuhogó patak
s madrigált zengő madarak.
És ágyat rózsából s füvek
illatából vetek neked,
főkötődet ezer virág
s öved hímezi mirtusz-ág.
És kapsz majd gyönyörű ruhát,
mit bárányok friss gyapja ád,
és szépen-szegett papucsot
és rája színarany csatot.
Zekéd szalma s repkény szövi
s korál s borostyán dísziti:
ha vonzza szíved szerelem,
jőjj velem s légy a kedvesem.
Pásztorok tánca s vig dalom
ébreszt majd minden hajnalon:
ha vonz a boldog szerelem,
jőjj velem, légy a kedvesem.
Marlowe
When most I wink then do mine eyes best see
Lecsukva lát legjobban a szemem,
mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
de ha álmodom, terajtad pihen,
és, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.
Kinek árnyadtól árny felvillan, óh,
láng-nappal mily láng-képet tárna fel
árny-képed, a még jobban ragyogó,
ha másod csukott szemnek így tüzel!
Hogy üdvözűlnék (mondom) eleven
nappal látva tégedet, ha halott
éjben, nehéz álmon s vak szemeken
szép, vértelen képed így átlobog?
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
s az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Shakespeare 43. szonettje
Nap ha világít, hold ha világít,
járom az erdőt szüntelen.
Terem a rét virágot ezernyit,
de amely a siró nyir alatt nyit,
én azt a virágot lesem.
Nevetnek szívemen, a bolondon,
nem tudják, mennyit veszitett!…
Gyűl a csokrom, elhervad a csokrom,
s én megint virágért megyek.
Sokszor ömlik könnyem titkos árja
keserű veszteségemen.
Nézd, ujra nyit a vadrózsa ága,
úgy hajlik a fehér gyöngyvirágra…
Esküvőre sietsz? Vár a víg had?
Csokrom hervad, nem lagzira hívnak,
én mindig virágért megyek.
Nem vitézi kardtól folyt ki vére –
sírdombja be magas, be nagy!
Ahány marék homok hullt föléje,
annyi átok, vagy kétannyi érte.
Átkot, sírást nem hallott szegénykém,
Sírját futóhomok lepi – és én
Naponta virágért megyek.
Slowacki
ROZALINDA MADRIGÁLJA
Rosalind's Madrigal
Mézét a szivemből szedi
a szerelem:
óh, hogy csiklandoz a pici
méh odabenn!
Itt, a két szememben lakik,
puha keblemben aluszik,
csókjaimon lakmározik
és mégis nyugtalankodik:
ugye, te kis gaz?
Mihelyt elalszom, hirtelen
röpdösni kezd,
éjjel itt ül a térdemen
és szárnya rest.
Hárfázom? Zeng a húr helyett!
Ő kisér, ha énekelek;
kölcsön veszi mindenemet,
mégis megszurja szivemet:
hess, most is itt vagy?
Másképp: tágasabb odaki:
bizony kiverlek,
s megkötözlek, ha játszani
jön ujra kedved!
Rád csukom a két szememet,
hisz mi vagy te, kis szörnyeteg?
nem adom ki az ételed.
– De jaj, mindezzel mit nyerek:
civódni nem jó!
Mit ér, ha virággal verek
ily vad fiút?
Ő isten! és csak én leszek
még szomorúbb!
Ülj hát békén a térdemen,
legyen házad a kebelem,
rejtőzz szemembe, kedvesem,
édes Cupidó: játssz velem,
ahogy neked jó!
Thomas Lodge
UGY ÉRZEM, EZER ÉVE MÁR
Es dünket mich wohl tausend Jahr
Ugy érzem, ezer éve már,
hogy drága karja ringatott.
Igazán nem az én bünöm,
hogy hozzá menni nem tudok.
Mióta nem hallok madárdalt
és a rétet se láthatom,
minden örömöm oly rövid,
s oly hosszú minden bánatom!
Dietmar von Aist
GALAMBSZÜRKE ÁRNYAK…
Galambszürke árnyak ingnak,
hang kialszik, szín fakúl,
mozgás, élet tovatikkad,
zajra, szóra köd borúl.
Láthatatlan lepke zizzen,
útja szinte nesztelen:
Minden Én most, Én a Minden,
halk ború, halk sejtelem.
Hullj, homály, hullj a szivemre,
tölts be, édes enyhület,
hullj, te, lankadt, hullj, te, lenge,
töltsd belém dús fűszered;
tölts csordultig: feledésen
túlra vágyom – add a lét
és az érzés szenderében,
add a Semmi jóizét!
Tyutcsev
MONDD, SZIVEM, EZ A SZERELEM?
Tell me, my Heart, if this be Love?
Ha Délia megjelenik,
sajgó vágy fut a szivemig,
szólítanám, de nem merem:
mondd, szivem, ez a szerelem?
Gyönyörűség, ha hallgatom,
másnak a hangját se birom,
másban nincs szellem, értelem:
mondd, szivem, ez a szerelem?
Ha mással beszél, a hamis,
még ha barátja vagyok is,
irígyen nézem, dühösen:
mondd, szivem, ez a szerelem?
Ha nincs itt, hiába nevet
a régi tavasz, a liget,
csak ő, csak ő kell már nekem:
mondd, szivem, ez a szerelem?
Szép kacérság az ereje,
mindenkit behálóz vele,
nem sikerűl gyűlölni sem:
mondd, szivem, ez a szerelem?
Lord Lyttelton
CUPIDO
Cupido
Cupido, önző, rakoncátlan kölyök!
Pár órai szállást kikönyörögtél.
Hány napja, éje már, hogy itt maradtál!
S most parancsolgatsz és gazda vagy a házban!
Széles ágyamból kiszorúltam;
a földön ülök és gyötrődés az éj;
tűzhelyem lángját dévajon egyre szítod,
felemészted a téli raktárt s összeperzselsz.
Eldugtad a szerszámaim, elhajigáltad;
keresek, és már szinte vak vagyok, őrült.
Oly ügyetlen lármázol! félek, a drága lélek
megszökik, tőled szökve, és itthagyja a kunyhóm.
Goethe
TÜZÉT LETÉVE ALUDT KUPIDÓ
Cupid laid by his brand and fell asleep
Tüzét letéve aludt Kupidó.
Diána egy szüze hozzá osont, s a
szívgyújtó fáklyát az ott zubogó
völgyi forrás hűs habjaiba dobta;
a szent szerelemtől lobot vetett
a kút, ma is él s hat az ereje:
hévíz lett, próbált fürdő, emberek
s ritka kórok királyi gyógyhelye.
Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,
szivemhez ért próbaképp a Gyerek;
s én, lázban, a víz segélyére vágyva,
odasiettem, bús, morgó beteg;
de jaj: fürdő, mely engem hűtene,
csak az uj tűz kútja, úrnőm szeme.
Shakespeare 153. szonettje
ALUDT A SZERELEM KIS ISTENE
The little Love-god lying once asleep
Aludt a szerelem kis istene,
ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;
szűzfogadalmas nimfák serege
táncolt arra; s lánykezével a legszebb
megragadta a tüzet, mely nehéz
lánggal gyúlt már légió szíven át,
s így lefegyverezte egy szűzi kéz
a forró vágyak alvó hadnagyát.
Majd tüzét hűs forrásba dobta; és
örök hév lepte annak habjait:
csodafürdő, betegnek üdülés
vize ma is; de, úrnőm rabja, itt
én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:
A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.
Shakespeare 154. szonettje
HA A KEDVES VOLNA AZ A…
O were my Love yon Lilack fair
Ha a kedves volna az a
lila tavaszi orgona,
én meg a madár, a bokor
fáradtszárnyú kis lakosa:
sírnék, mikor jön a komor
ősz és tél töri ágait!
De mint az ég, ujjonganék,
mikor májusban ujra nyit.
Ha a kedves volna az a
piros rózsa a várfalon,
én meg a harmatcsepp, melyet
oly puhán ringat a szirom:
nincs arra szó, hogy mily gyönyört
szívnék ott egész éjszaka;
selymén pihennék, míg csak el
nem űzne Phoebus sugara!
Burns
SALAMON
Salomo
Dob, harsona már nem zeng ragyogó dalt.
Ágyánál őrt Salamon királynak
nehéz szablyákkal az angyalok állnak,
jobbról hatezer s hatezer baloldalt.
Erejük minden rossz álmokat elhajt
s a királyi arcra ha ráncok ülnek,
hüvelyükből rögtön kirepülnek
az acéllángok, kétszer hatezer kard.
De visszahullnak ím a hüvelybe
az angyali kardok. Az éji rémkép
eltűnik, az arc megint sima és szép
s az alvó ajk susog esdekelve:
„Óh, Szulamit! Szolgáim a népek,
enyém a birodalom koronája,
vagyok Izráel s Juda királya –
de ha nem szeretsz, elhervadok érted."
Heine
ISMERETLEN DALNOK BOLDOGTALAN MODORÁBAN
Im unglücklichen tone dessen von...
Törd levelemről csendben a pecsétet,
tűrd jöttét híveid hirnökének,
gondold, hogy talán már nem élek.
Találkoztunk s te megálltál előttem:
„Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél”.
Vágtattam rögtön küzdeni vele,
forró harcban kardom szivébe döftem.
De rúttá pörkölt a tüze –
amin nevettél.
„Milyen a kalóz turbános fej-éke?"
Szeszélyed sorsom mondta ki.
Tengerre szálltam, álltam a harcot, orkánt;
félkaromat otthagytam érte,
de lábadhoz tettem a turbánt;
te egy gyermeknek adtad játszani.
Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt
szolgáltalak.
Téged nem bántott, hogy mi lesz velem;
csak bólintottál, hogy porban s viharban
neved a csillagokba irtam,
s nem hallgattál meg sohasem.
Most mély seb lüktet az oldalamban,
de téged csak magasztal ajkam,
szép hölgy, míg élek, minden pillanatban.
Stefan George
HOGY LANKASZT TUDNI, HA RÓLAD IROK
O how I faint when I of you do write
Hogy lankaszt tudni, ha rólad irok,
hogy egy jobb szellem használja neved
s úgy magasztal teljes hatalma, hogy
glóriáddal elnémít engemet!
De mert értéked (roppant óceán)
hord vitorlát, sok délceget s kicsit,
friss sajkám, bár az övéhez silány,
ím nyilt tengeredre merészkedik.
Legsekélyebb segítség fölkap engem,
míg hangtalan mélységed szántja ő;
vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,
s ő büszke alkotmány, nagy és dicső.
Igy, ha győz, s engem szirtek összetörnek,
legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.
Shakespeare 80. szonettje
KI LÁTNI AKAR KÉT ELEVEN KÚTAT
Wer sehen will
Ki látni akar két eleven kútat,
nézzen az én két szomorú szemembe:
a sírástól már majd hogy ki nem folytak.
Ki látni akar nagy és mély sebet,
nézzen az én megkínzott szivembe,
a szerelem ugy megsebesített.
Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból
SZERELMES LÁNY PANASZA
Recht wie ein Leichnam
Már, mint kisértet, járok éjszaka
az ajtajához, és szivem csupa
sóhaj, nincs neki semmi vigasza.
Mint fenyveserdő, nyög a sóhajom,
vésznek ő jele, zendül a dalom;
szomszédaim haragusznak, tudom.
Zajt csapnak, hogy ne hallják kínomat,
szöknek előlem, hogy ne lássanak;
vad lettem, ki voltam, mint őz, riadt.
Mint ágról esik az alvó madár,
hányódom éjjel, és senki se vár.
Kinek jó, ha a balsors nála jár?
Mi lészen ebből? kérdik mindenek.
Mi a minden? Ki teremtette meg?
Csak az, ki engem csúfságra vetett.
Örülök, hogy húsom tünedezik,
gyors vér szaggatja testem partjait,
vad vér, mely a szivemből érkezik.
Óh, álmaim, mint az ég javai,
olyanok vagytok, megvetettek, ti,
koldusságomnak árva kincsei.
Ismeretlen német költő a XVI. sz.-ból
RABOD LÉVÉN, MÁS DOLGOM MI LEGYEN
Being your slave
Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.
A világhosszú időt se szidom,
fenség, folyton az órát lesve érted,
s felejtem, bár keserű volt nagyon,
hogy szolgád egykor távozásra kérted.
Kérdezni se merem féltékenyen:
hol jársz, s miért? Semmit se gondolok,
legfeljebb sóhajt rabszolga szivem,
hogy akikkel vagy, milyen boldogok.
Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel
egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.
Shakespeare 57. szonettje
DE KOMOR TÉL VOLT
How like a winter
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
Shakespeare 97. szonettje
TÁVOL TELT TŐLED TAVASZOM
From you have I been absent in the spring
Távol telt tőled tavaszom, midőn
a pettyekkel tündöklő Április
ifjúságot lehellt szét a mezőn,
hogy táncolt még a vén Szaturnusz is.
De sem a víg madárfütty, sem a tarka
és jószagú ezerféle virág
nem vett bizony rá semmi nyári dalra
s szedetlen maradt a sok büszke ág.
Nem csodáltam a hó-liliomot
s a rózsa szirmán a mély karmazsint;
drágák voltak, édesek, gazdagok,
örök mintád utánzatai mind.
Nélküled mégis tél volt mindenütt:
mint árnyaiddal játszottam velük.
Shakespeare 98. szonettje
SZÉPSÉG
Beauty
Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,
szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,
láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,
amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.
Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
néztem vitorlám íve alól messze világokat,
de a leggyönyörűbb, amit az Ur mutatott valaha,
az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.
Masefield
DAL
It was a Lower and his Lass
– Az „Ahogy tetszik"-ből –
Egy kisleány meg egy legény
– ihaj, halihó, no de hollarihó! –
együtt sétált a zöld mezőn,
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.
A rozs között, amerre ment,
– ihaj, halihó, no de hollarihó! –
a két szerelmes megpihent,
tavasszal, amikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.
S akkor kezdték dalolni már:
– ihaj, halihó, no de hollarihó! –
hogy az élet csak egy rózsaszál
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.
Éld hát világod, szerelem,
– ihaj, halihó, no de hollarihó! –
mert koronád a szép jelen
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.
Shakespeare
A CSÓK
Ami ész, ami szív, ami múlt, odadobva,
nem semmiért zuhanok ma karodba:
ölelem benned, aki előtt
oly gyáva maradtam; s azt is, őt,
aki lángragyújtva nevette jajszóm
s hideg maradt; és aki a pajzsom
lehetett volna, ha szeret,
s akit ma koporsó éje fed:
amit érettük lobogva sírtam,
égesd el, oltsd ki a karjaidban!
J. P. Polonszkij
ÜZLET
The Bargain
Szivet cseréltünk, én s a kedvesem,
hűségben élünk, egymásért s egészen:
jobb üzeletet nem kötöttek sosem,
enyémet ő, az övét én becézem:
szivet cseréltünk, én s a kedvesem.
Igy ő bennem, én meg őbenne élek,
szivem vezérli gondolatait:
ő, mint sajátját, szereti enyémet,
s én az övét, hisz bennem az lakik:
szivet cseréltünk, én s a kedvesem.
Sir Philip Sidney
AZ ENYÉM NEM OLYAN, MINT AZ A MÚZSA
So is it not with me as with that muse
Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
kit festett szépség is dalra tüzel,
ki kedvesét a mennyel koszorúzza
s minden szépre az övével felel
s büszke hasonlattal szövögeti
nap s hold diszét, föld s tenger gyöngyeit,
április első virágát s ami
ritkát ez a nagy égbolt csak borít.
Igaz szerető, igazat irok,
s higgyétek el, ha emberfia szép,
hát ő az, noha ugy mégsem ragyog,
ahogy arany gyertyáival az ég.
Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
én nem dicsérek: nem vagyok kufár.
Shakespeare 21. szonettje
JÚLIA RUHÁIRA
Upon Julia's Clothes
Ha selyemben jön Júlia,
elnézem, mily szép rajta a
ruha édes zuhataga.
S ahogy elém áll és a sok
dísz mindenfele szétragyog,
– jaj, egész belevakulok!
Robert Herrick
RENDETLEN SZÉPSÉG
Delight in Disorder
Legyen benne egy kis hiba,
s mindjárt gyönyörű a ruha:
egy laza fátyol, mely finom
zűrzavart kelt a vállakon,
egy csipke, mely elkóborolt
s nyomja a bíbor mellfodort,
hanyag dísz, melyen fennakad
a szabadon lengő szalag,
egy ránc, melyen megtörik a
szoknya hullámzó vihara,
egy vad bűbájjal megkötött
csokor a cipellő fölött
nekem többet ér, mint ha szép,
de túlprecíz az öltözék.
Robert Herrick
FÉLRE, KÖNYVEK, DOKTRINÁK!
Obmittamus studia
Félre, könyvek, doktrinák,
hív az édes dáridó!
kivirult az ifjuság,
szűzi csokrát szedni jó,
vénhez illik a komolyság,
neki már csak az való!
Ránk dohosúl az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta, nő
az igazi éden!
A tavasznak lába kél
és a testet gond nyüvi,
küszöbünkön áll a tél,
életünket hergeli,
vérünk szárad, szívünk fárad,
fogy az öröm, elmarad,
öregedő nyavalyáknak
pereputtya riogat.
Ránk dohosúl az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta, nő
az igazi éden!
Éljünk mint az istenek:
régi tanács, bölcs tanács!
A szerelem integet,
rajta, fiúk, indulás:
mozogjunk hát a piacra,
az utcára izibe,
viszket már a lányok talpa,
táncra cincog a zene.
Ránk dohosúl az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta, nő
az igazi éden!
Ingó-bingó karcsu szűz
akad ott száz, ezer is,
arca, szeme csupa tűz,
karja gyors és lába friss;
hej, hogy perdül az a szőke,
az a barna hogy hajol,
a szemük, mig nézem őket
lelkemtől is megrabol.
Ránk dohosúl az idő
könyvek börtönében,
tréfa és csók, nóta, nő
az igazi éden!
Középkori diáknóta
KÖNNYTŐL FÉLTED TÁN EGY ÖZVEGY SZEMÉT
Is it for fear to wet a widow’s eye
Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
mint árvult ara, gyászol a világ:
a világ lesz az özvegyed, s zokog,
hogy nem hagytad képed magad után,
bár mások gyermekéből a halott
férj mindre visszanéz, mint szellemárny.
Nézd, amit a pazar elszór, helyet
cserél csak, hiszen élvezheti más is;
de ha szépség vesz, végleg elveszett:
elveszti a tétlen zsugorgatás is.
Nincs szerelem annak szivébe zárva,
aki ily gyilkos szégyent hoz magára.
Shakespeare 9. szonettje
A FIATALOKHOZ
An die Jungen
Csak félre ne csaljon, meg ne zavarjon
utadra ha hull aranyalma, ne bánd!
Kard csengjen a kardon, nyíl zengve suhanjon:
a hős egyenest megy a célja iránt.
Hol a kezdet bátor, a sors odapártol,
zsákmány a világ Nagy Sándor előtt.
Vágj neki, akárhol! Rád vár az a sátor
s urukat térden lesik az isteni nők.
Rohanunk, szabadúlás! röpít iszonyú láz!
Vén Dárius ágya, trónja vár!
Óh, tavaszi hullás! óh, égi kimúlás!
Diadal Babilonban a vég, a halál!
Heine
ÓH, MENNYI ÉRZÉK!
O, dass der Sinnen
Óh, mennyi érzék! Minek is van ennyi!
Összekuszálják boldogságomat.
Lelkem, ha lát, süket szeretne lenni,
s ha hangod hallja, vak.
Goethe
SZEMEM A FESTŐT JÁTSZOTTA
Mine eye hath played the painter and hath stelled
Szemem a festőt játszotta, s szivem
lapjára karcolta be arcodat;
ott most testemmel én keretezem,
s a távlat remek művészre mutat,
mert, hogy hová tett, azt is látni kell
a képpel együtt s a művészen át:
keblemnek állított boltjába, mely
szemeiddel ablakozta magát.
Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
az enyém rajzolta meg másodat,
s a tiéd szívem ablaka, melyen,
gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.
De egy varázs, nincs meg a bölcs szemekben;
csak a láthatót festik, szívedet nem.
Shakespeare 24. szonettje
ELMERŰLVE
Versunken
Micsoda göndör, csitri fej –
S ha aztán ebben a gyönyörű tenger
hajban dúskálok mind a két kezemmel,
szivemet makkegészség önti el.
S ha csókolom az ajkat, homlokot
folyton frissülök, folyton bágyadok.
Fésűm ötágú, hol áll meg az útja?
Visszatér a fürtökhöz újra.
S nem búvik el a fül se, kedves,
s ez itt nem bőr, s nem hús, ugy-e,
oly különös jó, oly szerelmes!
Az ember, ha itt a keze,
itt szeretne mindig maradni,
gazdag fürtjeid simogatni.
Igy tettél te is, Háfiz; és mi csak
ujrakezdjük a játékaidat.
Goethe
FÉLÉNK SZERELEM
Csókot? Adnék, hogyne, szívből –
de félek, hogy idelát a
hold meg a sok kandi csillag.
Hullócsillag hull az égről,
elmondja a kék vizeknek,
két tenger az evezőknek,
s azok tovább fecsegik a
hírt Janinak, a halásznak.
Jani szeretője Mara,
és ha egyszer Mara tudja,
mind a világ tudja, fújja:
hogy a holdas éjszakában
kertkapumat kinyitottam,
öleltelek, csókoltalak,
s hogy havaztak ránk a szirmok
a tavaszi almafáról.
Majkov
For the sake o' Somebody
Fáj a szivem – mondjam ki? jaj,
hogy fáj Valakiért!
A teljes téli éjszakán
fenn volnék Valakiért.
Óh jaj, Valakiért!
Ejhaj, Valakiért!
Lejárnám a két lábamat,
le én Valakiért!
Szűz szerelem angyalai,
ti feleltek Valakiért!
Hozzátok vissza, küzdjetek
az én Valakimért!
Óh jaj, Valakiért!
Ejhaj, Valakiért!
Megtenne – mit nem tenne meg
a szivem Valakiért!
Burns
MINT TÖKÉLETLEN SZINÉSZ A SZINEN
As an unperfect actor on the stage
Mint tökéletlen szinész a szinen,
ki féltében elrontja szerepét,
vagy egy vad túlzó, kire féktelen
dühe visszacsap, mint szivgyöngeség:
kishitűségből én akként feledtem
az ős szerelmi szertartásokat
s roskadozni látszik erőm s szerelmem
saját szerelmem túlsúlya alatt.
Legyen hát e könyv a szónoklatom
s hangos keblem néma hirnöke, – óh,
jobban vágyik rád, szív és jutalom,
mint, amely többször s többet kért, a szó.
Tanuld olvasni sok néma jelem;
szemmel is hall az okos szerelem.
Shakespeare 23. szonettje
FAUNIA
Ah! were she pitiful as she is fair
Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép,
vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja,
ujjongás volnék, nem reménytelenség
s a földre mennyország, nem gyász szakadna.
Ah! volna szíve olyan puha, mint
a keze, mely érintve szinte olvad,
tudnám, hova költözzem szív szerint,
míg most sehol sincs helye otthonomnak.
Látszatra édes, bimbózó virág,
édesebb, mint a többi földi fajta;
királyian szép, mint egy rózsaág;
de tüske őrzi, rozsda mérge marja.
Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,
leszakítanám, bár tövise szúr.
Robert Greene
KARPEREC: JÚLIÁNAK
The Bracelet: to Julia
Júliám, hogy mért fonok
csuklódra ily szalagot?
Azért, mert ez jelzi, hogy
egy kicsit, szép tünemény,
foglyom is vagy!… míg az én
szivem rabszolgád szegény:
selyem könnyen szakadhat,
rántsd meg s ujra szabad vagy:
– engem nehéz vasaknak
bilincse köt örökre:
el nem hagylak sohase…
Akkor se, ha lehetne.
Robert Herrick
HÁNYSZOR, ZENÉM
How oft when thou, my music
Hányszor, Zeném, ha zenét játszol a
boldog fán, mely együtt zeng és mozog
édes ujjaiddal s a muzsika
drót-összhangját fülembe kavarod,
hányszor irígylem, hogy puha kezedre
gyors billentyűk ugráló csókja hull,
míg szegény szám, bár érett ily szüretre,
a vakmerő fa mellett csak pirúl!
Óh, szívesen cserélnék alkatot
a táncos figurákkal, melyeket
ujjad oly lágyan cirógat, halott
fát üdvözítve élő száj helyett!
Ha a kis szemtelenek így vigadnak,
nyujtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.
Shakespeare 128. szonettje
ÓH, HA DALOL
Ah! when she sings
Óh, ha dalol, ne szóljon más zene,
mert hozzá egy se fogható soha;
nem zeng így Philomela éneke,
sem a reggel bőtorkú dalnoka.
Óh! mikor boldog ágyából kikél,
mindenkit üdít, mint a büszke nap;
fénye láttára fut a ködös éj;
s ha lefekszik, megjön az alkonyat.
Óh, dicső nap, képzelj nyugatnak engem:
ragyogj karomban s szállj le a szivemben.
Robert Greene
MERT MINDEN FÖLDI LÉLEK
Puisqu' ici-bas toute âme
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
a levegő,
s mert a keserü hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;
én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát,
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanutlanúl és
mámorosan
hizelgő dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd muzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sirsz te is!
S vedd – égi szent varázskincs! –
vedd a szivem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
Victor Hugo
SZÍVEDBE GYŰLT, KINCSTÁRBA
Thy bosom is endearéd with all hearts
Szivedbe gyűlt, kincstárba mind a szív,
mit, vesztve holtnak hittem: egymagad
őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
és sírbaképzelt sok barátomat.
Szememből a szerelem álma hány
szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
messze multba rejt szíved otthona!
Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
volt kedveseim száz jele diszít,
amim övék volt, most mind rád maradt;
a sokak kincse már csak a tiéd:
benned látom szeretett arcukat,
és te (ők mind) mindenem ura vagy.
Shakespeare 31. szonettje
MONDJON LEGTÖBBET
Who is it that says most, which can say more
Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál
a gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?
Annyir kincsre hol és kiben akadnál,
hogy versenyre hívd benne másodat?
Kór inség lakja a pennát, amely
semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,
de aki rólad csak azt mondja el,
hogy te te vagy, már örök glóriát ád.
Másolja csak, mi beléd íratott
s ne rontsa meg természetes derűd:
szellemét oly képmás hirdeti, hogy
ámulat lesz stílusa mindenütt.
Te szép áldásod átokkal tetézed:
dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!
Shakespeare 84. szonettje
LEPKE
Lepke repült át
a pillanaton,
szárnya szivárvány,
égi szirom.
Az öröm ez a lepke,
csak az lehet.
„Fogd el!" – biztattam
a lelkemet.
„Fogd el a szerelmet,
s mindazt, ami szép,
fogd el a virágzó
perc gyönyörét!"
S lelkem elfogta
a pillanatot:
itt van, színe nélkül,
itt van, de halott.
Uriel Meteor
Ő VOLT, SZEME, SZÁJA, Ő
Ja, die Augen waren's
Ő volt, szeme, szája, ő,
tüze, csókja megigézett.
Karcsu derék, dús csipő,
dísze Allah édenének.
Ő volt? Hol vagy, tünemény?
Ő hát! Ő hullt a szivemre;
enyém lett egy percre, s én
övé egész életemre.
Goethe
UGY VAGYOK, MINT A GAZDAG…
So am I as the rich…
Ugy vagyok, mint a gazdag, aki, bár
van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
örvendezni tulgyakran mégse jár,
hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
mert szürke napokból ragyog elő,
ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
és őriz, mint ruhát a ruhatár
s kivételes üdv a kivételes perc,
mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
aki lát, ujjong, s aki nem, remél.
Shakespeare 52. szonettje
ERÓSZ, MINT KOVÁCS
Meg£lJ dhâtš m' ”Erwj
Kalapácsával Erósz tüzesre vert gorombán
s belemártotta szivem a jéghideg patakba.
Anakreon
SZERELMEM LORDJA, KIHEZ ÉRDEMED
Szerelmem lordja, kihez érdemed
jobbágyként köti hódolatomat,
hozzád küldöm írott hirnökömet;
hódol csak, és nem szellemet mutat.
Oly nagy hódolat, ha ily kicsi szellem
nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
de így is hiszek ötletes kegyedben,
hogy az lelkedből takarót terít rá,
míg valamely csillag, sorsom vezére,
Kedvező jegyben rám nem mosolyog
s talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.
Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.
Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz,
egészen s jogosan követeled magadénak.
Tied is ő egyedül:
Mert mióta elhagytalak,
A villámgyors élet robajos
mozgása is
csak könnyű fátyol előttem,
felhők közt látom mögötte alakodat:
édesen és biztosan tündökölsz,
mint az északi fény mozgó sugarain át
az örök csillagok.
Goethe
A KÖLTŐ AZ ÉG KÖNTÖSÉRE VÁGYIK
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal himzett ezüstszinű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábad elé:
de mindem kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR
s a tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
EZER ALAKBA REJTŐZHETSZ
In tausend Formen magst Du Dich verstecken
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsú ciprus ifjú erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;
hol ezerkarú repkényt kúszni látok,
óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehelve,
Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.
Goethe
MILY LÉNYEG FORMÁLT
What is your substance, whereof are you made
Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg,
millió idegen kép vesz körűl?
Mindennek van, mindennek, árnya, egy,
s te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedűl.
Ird le Adoniszt, s ha a kép remek,
koldus másod születik meg vele;
rakd Helénára száz varázs-szered,
s téged fest újjá Graecia disze;
dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek,
ez szépségedet mutatja nekünk,
az mint gazdag jóságod jelenik meg,
s mindben áldott mintádra ismerünk.
Társ vagy valahogy minden testi szépben,
de senkivel, senki veled, hüségben.
Shakespeare 53. szonettje
LÁNYNAK FESTETTE MAGA A TEREMTÉS…
A woman's face with nature's own hand painted
Lánynak festette maga a Teremtés
arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes
a szived, de nem férkőzhet a tetszés
úgy hozzá, mint a nők álnok szivéhez;
szemed fényesebb, de nem oly csapongó,
s megaranyozza mind, amire nézel;
színre férfi, de, minden színt bitorló,
férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.
S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,
Természet-asszony megkívánta formád,
s valamit hozzátoldva tőlem elvett
s az most, számomra, célnélküli korlát.
De ha már nők gyönyörére teremtett,
használják ők, s legyen enyém szerelmed.
Shakespeare 20. szonettje
ÓH ÉDES SEMMITTEVÉS
Óh édes-jó semmittevés, a kedves
mellett a napos hegyormon heverni;
lent a kisváros házain merengni
s felröppenni a fodros fellegekhez!
Óh édes semmittevés, megbüvölve
inni a jó, feltörő szagokat;
menni, hová a tavasz csalogat,
le a gyönyörű, napsütötte völgybe;
s a messzi csodákból megtérni drága
szép szemeid hazai csillagába.
Theodor Storm
HIMNUSZ
Hymne
Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek:
üdvözlet, örökkévaló!
Ugy árad szét az életemben,
mint sóvalátjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.
Örökfriss illatpárna, melytől
édes lesz egy drága szoba,
titkos tömjénkehely, amelyből
fűszer száll egész éjszaka:
hogy fejezzelek ki szavakban,
romolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!
Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek:
üdvözlet, örökkévaló!
Baudelaire
NE MONDD, HOGY SZERELMEM BÁLVÁNYOZÁS
Let not my love be called idolatry
Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás
s ne mutasd bálványnak kedvesemet,
noha dalom s himnuszom sose más:
róla, neki, mindig s örökre egy.
Jó ma szerelmem, holnap ujra jó,
állhatatosság, csodásan szilárd;
ez versem korlátja is, ez a szó:
egyet fejez ki s minden mást kizár.
szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem
szép, jó s igaz: ezer a változat;
szócserékben merül ki leleményem,
három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!
Szép, jó s igaz élt már, külön, gyakorta;
soha, mint most, hármasban egybeforrva.
Shakespeare 105. szonettje
JUPITER ÉS ALKMENE
Mein Herr und mein Gemahl
– „Amphitryon", II. felv. 5. jel. –
ALKMENE
Férjem és uram! Eléd térdelek,
s úgy nyujtom neked ezt a diadémot.
Életemet lábad elé teszem;
ha te adtad nekem ezt a követ,
nézd meg jól, egy idegen név jelével,
csókom és könnyem fog rá hullani;
ha nem te adtad és letagadod,
ha megtagadod, sorsom a halál lesz,
és szégyenemet fedje örök éj.
JUPITER
(Amphitryonnak, Alkmene férjének alakjában)
Gyönyörű asszony! Mért nyuljak a kőért,
ha ily kincs fekszik előttem a porban?
Nyugodj meg. Kelj föl s mondd meg, mit akarsz.
ALKMENE
Megsértettek túlbiztos szavaim.
Akkor még ártatlannak és erősnek
hittem magam, de látva ezt az írást,
kételkedem saját szivemben is;
elhiszem – hogy – más férfi – volt velem,
ha még egyszer állítják ajkaid.
JUPITER
Nagyszerű asszony! Hogy megszégyenítesz!
Milyen hazugság hagyta el a szád?
Hogy lehettél volna más férfival?
Ki közelíthet tehozzád, ha lelked
mindig csak egyre függeszti szemét?
Szent vagy te, és minden tolakodástól
gyémánt öv védi tisztaságodat.
Tisztán hagy el a boldog férfi is,
akit befogadsz, és mindaz, ami
hozzád közelít, mind Amphitryon.
ALKMENE
Jóságos férjem, ah, mondhatod-e,
hogy nem te voltál? Óh, felelj! Te voltál!
JUPITER
Én voltam. Bárki volt. Légy – légy nyugodt.
Mit szemed látott, szived, agyad érzett,
én voltam: ki más, ha nem én, szerelmem?
Bárki lépte is át küszöbödet,
mindig énvelem voltál, drága hűség,
és minden kegyért, amit neki adtál,
adósként én mondok köszönetet.
ALKMENE
Nem, nem Amphitryon, nincs igazad.
Isten veled most, kedvesem, örökre.
Vártam: így lesz!
JUPITER
Alkmene!
ALKMENE
Ég veled!
Ég veled!
JUPITER
Mit akarsz?
ALKMENE
El, el, el innen!
JUPITER
Szemem csillaga!
ALKMENE
Hagyj!
JUPITER
Halgass reám!
ALKMENE
Nem hallgatlak meg, nem akarok élni,
ha nem bűntelen többé a szivem.
JUPITER
Mit mondasz, szép, imádott asszonyom?
Mi lehetne, te, szentség, a te bűnöd?
S jött volna bár a poklok fenekéről
tegnap egy ördög, s szórta volna rád
a bűn gennyesen tajtékzó iszapját,
az én asszonyom fénylő kebelén
egy foltot sem hagyott! Ne képzelődj!
ALKMENE
Hogy elbuktatott a gyalázatosság!
JUPITER
Ő buktatott el, drágám! Őt csalta meg
gonosz művészete, nem tégedet,
nem a te csalhatatlan szivedet!
Mikor azt hitte, hogy őt öleled,
te Amphitryon kebelén pihentél,
mikor csókról álmodott, ajkadat
te Amphitryon ajkaira nyomta.
Óh, hidd meg, tövis tört bele, tövis,
melyet sajgó és lángoló szivéből
az ég minden művészete se húz ki.
ALKMENE
Sujtaná Zeus a lábaim elé!
El kell szakadnunk egymástól örökre.
JUPITER
Engem a csók, amelyet neki adtál,
erősebben kötött és köt tehozzád,
mint minden vágy, mely benned értem égett.
És ha a napok futó seregéből
olyan könnyen lesujthatnám, te édes,
mint egy szálló varjút, a tegnapot,
nem az Olympus üdvéért, nem én,
meg nem tenném Zeus örök életéért.
ALKMENE
Én meg örömest halnék tíz halált.
Menj! nem maradok itt. Hellas egyetlen
asszonyának se mutass meg ezentúl.
JUPITER
Az olympusiak egész körének,
Alkmene! – Mit beszélsz! Az istenek
társaságába viszlek tündökölni.
S ha Zeus volnék, amikor odaérsz,
az örök Héra felállna előtted
s Artemis, a szigorú, hogy köszöntsön.
ALKMENE
Porig aláz a jóságod. Eressz.
JUPITER
Alkmene!
ALKMENE
Eressz!
JUPITER
Lelkem asszonya!
ALKMENE
Amphitryon, hallottad: elmegyek.
JUPITER
Azt hiszed, hogy kimehetsz e karokból?
ALKMENE
Amphitryon, el akarok, – eressz!
JUPITER
S ha menekűlnél, hét országon át
a sivatag undok szörnyeihez,
utánad mennék a nagy tengerig,
elérnélek, és sirva csókolnálak
s fölemelnélek s úgy vinne karom
diadalmasan az ágyamba vissza.
ALKMENE
Nos, hát, mert úgy akarod: esküszöm
és az istenek, az esküszegés
szörnyű őrei, legyenek tanúim:
síromba inkább, semhogy ez a szív
amig dobog, ágyadhoz közelítsen.
JUPITER
Örök jogomnál fogva széttöröm
esküdet és a levegőbe szórom.
Nem halandó ember látogatott meg,
Zeus, a Mennydörgő, maga volt veled.
ALKMENE
Ki?
JUPITER
Jupiter
ALKMENE
Ki? Mit mondasz, te őrült?
JUPITER
Azt, hogy ő, Jupiter.
ALKMENE
Ő? Jupiter?
Hogy mered, esztelen – ?
JUPITER
Mondottam és
most ujra mondom. Ő volt, senki más,
aki ma éjjel megjelent előtted.
ALKMENE
Istentelen? Égieket merészelsz
vádolni a gazsággal, ami történt?
JUPITER
Én, gazsággal? és az égieket?
Vigyázz, meggondolatlan nő, vigyázz,
ily szó többé el ne hagyja a szádat.
ALKMENE
Ily szó többé? – Nem gazság, ami történt? –
JUPITER
Hallgass, ha mondom, parancsolom.
ALKMENE
Megőrült!
JUPITER
Ha téged nem érdekel a dicsőség
a halhatatlanok közé kerűlni,
engem érdekel: ha megengeded.
Ha Kallistót, a felségest, soha,
és Európát és Lédát sem irígyled,
én, bevallom, irígylem Tyndarust
s szeretném magamnak fiai mását.
ALKMENE
Hogy nem irigylem Kallistót? Európát?
egész Hellas két dicső asszonyát?
Zeus üdvözölt kiválasztottjait,
kik az örök éter-világ lakói?
JUPITER
Nem hát. Mit tudnál irigyelni bennük,
mikor teljesen betölt a dicsőség,
hogy előtted egy halandó hever?!
ALKMENE
Micsoda szörnyűségeket beszélsz!
Szabad őreá csak gondolnom is?
Nem sujtana porba akkora fény?
Ha ő lett volna, érezném-e még
e meleg szívben itt az életet?
Én? A kegyére méltatlan? A bűnös?!
JUPITER
Vizsgálni, hogy méltó vagy-e reá,
nem a te tiszted. Te csak eltüröd,
amire méltat. Földi balgaság,
tanitani próbálod őt, aki
úgy ismeri az emberek szivét?
ALKMENE
Jól van, jól, Amphitryon. Értelek,
s szinte megríkat a nagylelküséged.
Idevetetted, tudom, ezt a szót,
hogy ábrándozzam, – de azért a lelkem
mindig csak visszahull a fájdalomba.
Hagyj el, drága kedvesem, mindenem,
találj más nőt és légy boldog vele,
én meg hadd sírjak a halálomig,
hogy nem boldogíthatlak tégedet.
JUPITER
Drága asszonyom! Óh mennyire meghatsz!
Nézd meg csak azt a követ a kezedben.
ALKMENE
(a diadémot nézve, melynek drágakövei a tegnapi A helyett most J betűt mutatnak)
Szentséges isten, megbolondulok!
JUPITER
Nem az ő neve? Tegnap az enyém volt!
Nem csodák sora követi-e egymást?
Nem őriztem ma ezt a diadémot
még abban a lepecsételt dobozban?
s mikor fölnyitom, átadni az ékszert,
helye nem volt-e üres a gyapotban?
S nem ragyog-e mégis a kebleden?
ALKMENE
Hát el lehet képzelni? Jupiter?
Istenek és emberek örök atyja?
JUPITER
Ki más tudná az érzés pillanatnyi
aranymérlegét úgy megcsalni benned?
Ki más lelkedet, az asszonyi lelket,
mely annyi csáppal nyúl maga köré,
és szived harangjátékát, amelynek
zenéje mindjárt fölzeng ajkadon?
ALKMENE
Ő! Ő! Csak ő!
JUPITER
Csak egy Mindenható
törhet be hozzád olyan vakmerően,
s ilyen versenytárs diadal nekem!
Örülök, ha bejuthatnak szivedbe
a mindenható istenek, ha hozzád
vágyik a Mindenüttjelenvaló:
és nem kell-e még nekik is, szerelmem,
ellopniok Amphitryon alakját,
hogy a lelkedbe hatolhassanak?
ALKMENE
De! (Megcsókolja)
JUPITER
Mennyei nő!
ALKMENE
Oly boldog vagyok!
s boldognak lenni még oly jó! olyan jó!
Viselem örömmel a kínt, amit
Jupiter nekem okozott,
csak legyen minden megint úgy, ahogy volt.
JUPITER
Mondjam meg, amit gondolok?
ALKMENE
Nos?
JUPITER
És
amit, ha égi jelet nem kapunk,
szinte hinni is hajlandó vagyok?
ALKMENE
Nos, mit? Megijesztesz –
JUPITER
Mi lesz, ha
felköltötted – no, ne félj, – a haragját?
ALKMENE
Én? Felköltöttem?
JUPITER
Él benned a képe?
Érzed keze nagy művét, a világot?
Látod őt az alkonyban, mikor a
néma bokrokon átlobog a fénye?
Hallod őt a susogó patakokban
és ha csattog a buja csalogány?
Nem hiába hirdetik őt neked
az égostromló hegyek, nem hiába
a sziklákon szétporló vízesés?
Ha templomába beragyog a nap,
és harsogó és lüktető örömmel
őt magasztalja minden földi lény,
te nem szállsz-e szived tárnáiba,
hogy saját bálványod imádd?
ALKMENE
Szörnyű ember! Mit beszélsz? Lehet őt
jámborabban, gyermekibben imádni?
Húnyt már ki nap, hogy oltára előtt
életemet, szivemet megköszönve,
és téged, drágám, földre nem omoltam?
Az imént is, az éj még csillagos volt,
nem hullt-e porba előtte az arcom,
mig fuldokló szivemből az ima
áldozatként izzott az ég felé?
JUPITER
Mért hullt porba az arcod? – Nem azért,
mert a villám gyors vonalaiban
egy jólismert arc tündökölt feléd?
ALKMENE
Ember! Iszonyú! Honnan tudod ezt?
JUPITER
Kit imádsz te ott az oltár előtt?
Azt talán, aki a felhők fölött van?
Felfogja őt elfogúlt szellemed?
Érzésed, amely megszokta a fészkét,
mer szárnyat nyitni olyan repülésre?
Nem Amphitryon, a kedvesed, az,
aki előtt porban heversz?
ALKMENE
Ah, én boldogtalan, hogy megzavarsz.
Lehet vétkezni akaratlan is?
Imádjam a fehér márványfalat?
Kellett arc, hogy elképzelhessem Őt!
JUPITER
Látod? Mondtam! S nem gondolod, hogy őt
sérti ez az imádat? Nem szeretné
szép szívedet is? Vajjon nem szeretné
érezni, hogy belülről is imádod?
ALKMENE
Ah, biztosan szeretné. Hol a bűnös,
kinek imája nem kevés az égnek?
JUPITER
Ugy van! Ha lejött, azért jött le hozzád,
hogy kényszerítsen rá gondolni és hogy
bosszút álljon rajtad, te feledékeny.
ALKMENE
Iszonyú!
JUPITER
Ne félj. Csak annyira büntet,
ahogy érdemled. De ezután csak Őrá,
aki ma éjjel megjelent, csak Őrá
gondolj az oltárnál, s ne énreám.
ALKMENE
Ugy lesz! Szent szóval esküszöm! Tudom,
minden vonását, arckifejezését,
és nem fogom összecserélni véled.
JUPITER
Ugy legyen. Másképp, megint idejön.
Valahányszor meglátod a nevét
a diadémon, gondoljon szived
mélységes hálával a jelenésre;
jusson eszedbe minden részlet, és
a rémület, mely az Isten előtt
minden tagodon átnyilallt; s az ékszer,
melyet szereztél; gondolj rá, hogyan
kapcsolta föl rád, s arra is, ami
a rigónál történt. S ha megzavarna
a férjed, kérd meg barátságosan,
hogy egy órára hagyjon egyedül.
ALKMENE
Jó, jó, nem lesz kifogás ellenem.
A reggel első órája ezentúl
még gondolatban sem fordul feléd;
de aztán – elfelejtem Jupitert.
JUPITER
Ha tehát most meghatva ennyi szép
fogadalomtól, megjelenne teljes
ragyogásában a felhők királya,
mondd, kedvesem, hogy fogadnád az Istent?
ALKMENE
Iszonyú lenne! Bár mindig reá
gondoltam volna az oltár előtt,
ahol annyira hasonlít reád!
JUPITER
Eddig nem láttad halhatatlan arcát,
Alkmene. Ah, szíved ezerszeres
üdvben, gyönyörben olvad meg előtte.
Parázs lesz majd, amit iránta érzel,
és jég, amit Amphitryon iránt.
Sőt, ha most megérintené a lelked,
és búcsuznék, mert várja az Olympus,
megeshetik veled a hihetetlen,
hogy sírsz, amiért nem mehetsz vele.
ALKMENE
Nem, óh nem, ezt ne hidd, Amphitryon.
Ha újraélhetném a tegnapot
és minden isten, minden hős elől
bezárkózhatnám reteszes szobámba,
azt kívánnám –
JUPITER
Azt tennéd? Igazán?
ALKMENE
Azt kívánnám, hogy semmi se legyen.
JUPITER
(magában)
Micsoda bolond ábránd csalt ide!
ALKMENE
Mi az? Haragszol? Megbántottalak?
JUPITER
Nem volna kedved, jámbor gyermekem,
roppant létét megédesíteni?
Megtagadnád tőle a kebledet,
ha világrendező feje
pihenni vágynék a pihéin? Óh
szerelem nélkül sivatag az ég is!
Mit ér a porbahullt népek imája
a szivnek, amely enyhülésre vár?
Őt szeressék, ne álomképüket:
erre vágyik. Szent fátylai
mögött egy lélek tükrét keresi,
magát a könnyes elragadtatásban.
Szerelmem, nézd: annyi örömöt áraszt
ég s föld között a végtelenen át,
s ha a te sorsod volna, hogy
annyi millió lény köszönetét
(mert csak ennyit követel a világtól)
leródd neki egyetlen mosolyoddal,
ugy-e, hogy – ugy-e – nem, óh nem lehet,
ne mondd azt, – ne –
ALKMENE
Távol legyen szivemtől
lázongani az ég parancsa ellen.
Ha ily szent tisztség választottja lettem,
Ő teremtett, rendelkezzék velem!
De ha –
JUPITER
Nos?
ALKMENE
Ha én választhatok –
JUPITER
Akkor?
ALKMENE
Akkor Őneki adnám az imámat
s a szivemet neked, Amphitryon.
JUPITER
És ha én volnék ez az istened?
ALKMENE
Ha te – Mi van velem? – Az istenem –
– – Nem tudom, letérdeljek-e előtted,
vagy ne? Istenem vagy? Vagy nem vagy az?
JUPITER
Dönts tehát. Én Amphitryon vagyok.
ALKMENE
Amphitryon –
JUPITER
Amphitryon, neked.
De ha, kérdem, ha én volnék az Isten,
és a szivemmel jöttem volna hozzád,
mit mondanál most, felelj, mit csinálnál?
ALKMENE
Ha te, drágám, ha te volnál az isten
akkor nem volna Amphitryonom
s akkor teveled mennék, várna bár
Euridike balsorsával az Orcus.
JUPITER
Hogyha nem volna Amphitryonod.
De ha Amphitryon most idejönne? –
ALKMENE
Ha Amphitryon – ah, te kínozol.
Hogy jöhetne ide Amphitryon,
mikor itt tartom, itt, a két karomban?
JUPITER
Pedig talán az Istent öleled,
s azt hiszed, hogy Amphitryon.
Miért lepjen meg, amit érezel?
Ha, mig itt ölelnélek én, az Isten,
egyszerre csak jönne Amphitryon:
felelj, hogy döntene a szíved?
ALKMENE
Ha, mialatt te ölelnél, az Isten,
egyszerre csak jönne Amphitryon,
hát – szomorú volnék és azt kivánnám,
hogy ő legyen az istenem, te meg
maradj meg Amphitryonnak: hisz az vagy.
JUPITER
Édes, imádott gyermekem,
akiben boldog, oly boldog vagyok!
Mérték, forma, húr és zengés szerint úgy
megfelelsz az isteni gondolatnak,
mint évmilliók óta egy müvem se!
ALKMENE
Amphitryon!
JUPITER
Nyugodtan, csak nyugodtan!
Győzelmesen megoldódik a vég.
Vágyik az Isten megjelenni néked,
s mielőtt a forgó csillagsereg
felvonul az éj csöndes mezején,
szived is megtudja, hogy kit szeret.
Heinrich von Kleist
A BAHCSISZERÁJI SZÖKŐKÚT
Szemét lesütve ült Girej;
szájában füstölgő borostyán;
rab udvara leste, mivel
deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend;
görnyedő, szorongó alázat
fürkészte: a harag s a bánat
az ur mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
türelmetlen, s földig hajolt és
tovarebbent a szolgahad.
A teremben maga marad
a kán, sóhaj emeli keblét;
most már vetheti szigoru
arcáról zajgó lelke leplét:
igy festi a viz tükrös öblét
a közel égiháboru.
Mi forrhat benne? Mily kegyetlen
vágy s terv zsufolja s gondolat?
Had hivja megint Moszkva ellen?
Vagy uj törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyujtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
vagy a cselszövő Genova?
Nem; ún harcolni; a dicsőség
nem mozdítja félelmes öklét;
távol van tőle a csata.
Háremébe hatolt talán a
bűn utján a szentségtörés,
s egy gyaurnak adta a szivét
a rabság és gyönyör leánya?
Nem; Girej asszonyainak
félénk eszébe semmi métely
nem jut; bus börtönükben, éber
és hideg őrizet alatt
a vigasztalan unalomban
nincs árulás, nem kél sehonnan
hívó hang; szépségük örök
árny rejti, titkos, néma átok:
melegház üvege mögött
élnek igy az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
fut tova nap és hónap és év
és velük veszti vágya éhét
az ifjuság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
egyforma a holnap, a ma,
az öröm ritka csoda: hosszú
renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
csalni szivüket egy kicsit,
csevegve, játszadozva tarka
cicomáikat cserélgetik,
vagy hol a sok fénylő szökőkút
sugara fölszáll és lezúg,
ott imbolyg fák közül előbújt
és tovatünő csapatuk.
Köztük jár-kél az eunuch,
akit rászedni lehetetlen,
szeme oly gonosz, s füle úgy
buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
a nap rendjét. Amit a kán
akar, neki az az egyetlen
törvény, azt lesi, a Korán
szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kiván;
rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
dévaj kihívást, megvetést, únt
könnyet, szitkot, megtört szemet,
kárbavész sóhaj, gyűlölet,
s epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
az álnok, asszonyi nemet,
ha rab, ha szabad, egyremegy:
méz-mosoly, édes szemrehányás
nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
hogy nincs, aminek hinne, szó.
Déltájt, mikor a lángoló
napban a nők fürödni mennek
s bomló-szikrázó hajukat
s szívbűvölő bájaikat
hab csókolja és enyhe permet,
ott van mulatozásaik
válhatatlan őre s unottan
nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
járja az alvó háremet:
neszt sem adnak a szőnyegek,
készségesen nyílnak az ajtók
és ő fekhelytől fekhelyig
oson: a kán asszonyait
lesi, mit mondanak az arcok
álmukról: minden motozást,
remegést, sóhajt, susogást
rögtön észrevesz és jaj annak,
aki ajkáról önfeledt
álmában idegen nevet
röppent, vagy bűnös gondolatnak
árnyát közli társnőivel.
Miért oly szomorú hát Girej?
Csibukja kihűlt… Mozdulatlan,
de mint aki egy jelre pattan,
az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
s ő indul, szótlan, a minap
még szeretett húrik lakába.
Azok, gondtalan, s urukat
várva, szőnyegek sima selymén
üldögélnek, pajzán csapat,
vagy a szökőkútnál hevervén
gyermekded nézik, a halak
az áttetsző medence alján
hogy játszanak, keringenek
s hogy úsznak egy-egy fiatal lány
vízbedobott gyűrűinek, –
miközben rabnők, halk s szelíd raj,
friss szörbettel szolgálnak és
szinte fölverik az egész
háremet édes dalaikkal.
Tatár dal
„Igaz kárpótlást, végtelent, ád
az ég a földi könnyekért:
a vén fakír meglátja Mekkát
s boldog, hogy – bár szenvedve – élt.
Boldog, akit a Duna vérző
partjain ért dicső halál:
elébe a mennyben igéző
mosollyal húrik raja száll.
De még boldogabb, óh, Zaréma,
aki élvez, szerelmesen,
és téged cirógat a néma
háremben, Rózsám, Kedvesem!"
Énekelnek. De hol a hárem
gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
hogy oly szép, azt hallania;
mint pálma, mit szél, vad düh, tépáz,
ifjú feje úgy csügged el;
semmi sem érdekli: Girej
nem szereti többé Zarémát!
Elhagyta!… Ah, pedig van-é
grúz lány, még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
liliomhomlokod köré;
igéző szemed fényesebb, mint
a nap, szebb mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kéj kinek ajkait?
Hogy bír, veled telítve, másért,
idegenért dobbanni szív?
De, közömbösen és kegyetlen,
kerűl Girej, s te megvetetten
csak sírsz sok árva éjszakán; –
te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
mióta itt van, itt, az uj nő
a hercegi lengyel leány.
Nemrég történt csak, hogy az égbolt
fényét meglátta Mária;
s hogy kinyilt, virult, az se rég volt,
s hogy a hercegnek vígasza,
gyámola lett a drága gyermek, –
ő monda így, az ősz apa,
és számára törvényt jelentett
a lány ifjú akarata.
Egy gondja volt csak: Máriának
boldog legyen az élete
s tavaszi lelkét percnyi bánat,
még az se árnyékolja be,
hanem, mint a napfény, ragyogjon;
s hogy majd még asszonyfővel is,
ha visszagondol, régi friss
varázzsal vonzhassa az otthon,
a sok víg, álomrötü nap.
És álom volt a lány, igézet,
epedő kék szem, szende lélek
csupa szép s élénk mozdulat.
Amivel szinte záporozta
a természet, megsokszorozta
müvészetével: lakomák
csodálták hárfáját s dalát,
úgyhogy tolongtak a kezéért
nemesek és gazdag urak,
s érte ifjú szív, szenvedélyét
titkolva, nem egy megszakadt;
míg ő, kinek nem verte lelke
csöndjét még fel a szerelem,
barátnői közt, mit se sejtve,
az ős kastély termeiben
szórakozva élte világát.
Igy volt ez. Rég? Nem. A tatárság
Lengyelországra tört vadúl:
emésztő láng se száll, ha gyúl
a gabona, oly szörnyü gyorsan.
A dúlt ország egyszerre porban;
háború volt: nincs több nemes
mulatság, erdő, falu hallgat,
nincs már helye világi dalnak:
a kastély árva és üres.
És üres Mária szobája…
A kápolnában, hol hideg
álmukban ősök – koronázva
és címeresen – fekszenek,
uj síremlékeket emeltek…
Az apa halott, rab a gyermek…
Kapzsi utód lett úr a váron
s pusztító járma becstelen
sulyosúl a messzi határon.
Óh, jaj, a bahcsii terem
őrzi a hercegi leánykát:
a hűs szerájban sorvadoz,
könnyes magányban, sóhajos
kínok közt. Kíméli az árvát
Girej: álmát zavarja a
boldogtalan lány bánata,
és foglya kedvéért a kán
enyhít a hárem szigorán.
az uj szépséghez a mogorva
őr nem léphet be, a herélt,
se éj, se nap, hogy betakarja,
vagy igazítsa fekhelyét;
szemét se meri ráemelni:
magában élhet, csöndesen,
rabnőjével a fejedelmi
hölgy a rejtek fürdőhelyen.
Maga a kán is fél zavarni
foglya nyugalmát, akinek
a pompázatos hárem egy
távoli részét adta lakni:
az a szoba most szinte egy
földöntúli lényt rejteget.
Ott éjjel-nappal ég a lámpa
a Szent Szűz bús arca előtt,
a lélek Tőle kap erőt,
Ő a tört szív vigasztalása:
a csendben bizalom lakik
és megnyugvást igér a hit
s egy közeli és jobb világra
emlékezteti a rabot…
Irígyeitől távol ott
sír ő; s mig kint a szenvedők is
élvezik őrűlt mámoruk,
bent szigorú szentséget őriz
egy megmentett, parányi zug,
és igy a szív, bár száz veszélyt és
gyászt s bűnt rejt minden pillanat,
szent zálog, egy isteni érzés
megtisztult edénye marad…
– – – – – – – – –
Éj van; árny borúlt az üde
Tauria zöld mezőire;
babérfák halk messze ködéből
idecsattog a csalogány;
csillagok tábora után
feljön a hold s a tiszta égről
porló ezüsttel hinteget
völgyeket, erdőt, hegyeket.
Fehér fátylukba burkolózva,
árnyként, mely jön s oson tovább,
Bahcsiszeráj utcáin át
most sietnek találkozóra
kapun ki-be s kapuk előtt
a tatár nők és szeretők.
A palota már néma. Csendes
éj altatja a háremet.
Csak a nesztelen éj piheg,
más semmi. Végigjárta rendes
ellenőr-útját a herélt,
s alszik; de buzgó ijedelme
lelkét most is zaklatja benne:
álmában is azzal csatáz,
hogy minden perc uj árulás.
Hol ingsuhogást, suttogást hall,
hol ugy véli, hang szól s kiált,
füle csapja be, – holtravált
szívvel riad s fél, csupa láz s jaj,
úgy figyel, előrehajol…
De: csönd… Csak a szökőkutaknak
dallamos muzsikája szól
a medencékben. S mind vadabbak
a fülemilék dalai,
kik a rózsáknak könyörögnek;
az őr soká hallgatja őket,
majd álma visszaöleli.
Keleti éj! Hol lelni párját
sötét bájodnak? – Kéjeid
mézt szűrnek azoknak, akik
mosolygó Prófétád imádják!
Házuk mily pompázó, buja;
kertjeik: virágzó csoda;
Óh, meghitt háremek sötétje,
melyet elönt a hold-varázs:
mily csönd gyűl az ember szivébe,
mily gyönyör s elragadtatás!
– – – – – – – – –
Mind alszanak a nők. Csak egy nem:
alig lélegzik, felkel, és
indul, ki. Hogy remeg a kéz!
A zár enged, s ő visszaretten
a nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten
les a sarokba: a herélt
csak meg ne törje szenderét…
Oh, az a szív kérlelhetetlen,
s alva is lát a vén zsivány!…
S elsuhan előtte az árny.
– – – – – – – – –
Az uj ajtónál tétovázva
érinti reszkető keze
a meghitt zárat… Vissza?… De
már belépett, s egyszerre tágra
nyitja két káprázó szemét.
A látvány titka fogva tartja:
magányosan virraszt a mécs,
szentségtartó ragyog alatta
s a szeplőtlen Szűz szelid arca
s a Jó jelképe, a Kereszt…
Grúz lány, te láttad egykor ezt,
láttad, még otthon: az riasztott,
az ébresztett fel valamit:
lelkedben drága, régi hangok
zendűltek, halk emlékeid!…
Előtte feküdt a vetélytárs:
arcán szűzi álom heve
és még friss könnyek tündököltek
bágyadt mosolyban: hogyha méláz
a hold, akkor ragyogja be
igy az esőgyöngyözte földet.
Szinte mintha égből leröppent
angyal álmodott volna ott,
ki siratja a sok rabot,
a háremét, Éden leánya…
Óh, Zaréma, szived mi bántja?
Jaj, egész lelke elszorúl,
letérdel akaratlanúl
s imádkozik: „Könyörűlj rajtam,
hallgasd meg, amit kér az ajkam!"
Mozgása, szava, sóhaja
elrezzenti a szűzi szendert:
döbbenten nézi ágya mellett
az idegen nőt Mária.
Remegő kézzel és zavartan
fölemeli s úgy kérdi halkan:
„Ki vagy, ki éjnek idején
hozzám jössz?" „Óh, hozzád tehozzád
hozom szivemnek árva sorsát,
melyben csak te vagy a remény.
Számomra az üdv testet öltött
s élveztem, soká, gondtalan…
De üdvöm immár oda van!
Elveszek, hallgass meg, könyörgök.
Nem itt, – nagymessze a hazám;
de képei a múlt napoknak
emlékemben, bár tétován,
ma is varázsosan ragyognak:
bércek öveznek, szilajon
zúgó víz, hegyek, óriások,
és áttörhetetlen vadon
és más törvények, más szokások.
Mi hozta ide útamat,
azt nem tudom; már csak a tengert
látom, s fent, vitorlák alatt,
látok még valakit, egy ember,
egy férfit… Bánat s félelem
eddig nem ijesztett sosem;
s a háremben, békés magányban,
virágként, mely repesve nyit,
alázattal, megadva vártam
a gyönyör első csókjait.
Titkos vágyaim teljesűltek.
Girej földi örömökért
megútálta a szörnyü vért,
a harcot, portyát és derűltebb
lélekkel háremébe tért.
Vágyva sorakoztunk elébe.
Ragyogó szeme hallgatag
átfutott rajtunk, s rám tapadt.
Nevem mondta!… S azóta vége
nem volt üdvünknek: tiszta láng
maradt szerelmünk: se gonosz vád,
se gyanú, e mérges fulánk,
semmi féltékenység s unottság
nem zavarta fényét soha…
S ekkor jöttél te, Mária!
Jaj, a lelkét azóta bűnös
gondolatok töltik tele:
panaszomra válasza hűvös,
nem ad szivem könnyeire,
sóhajaimat únja, semmi
kedve, mint rég, velem csevegni,
szerelme hozzám megfagyott…
Nem te kavartad ezt az örvényt,
tudom, nem bűnöd, ami történt…
De most jól figyelj: szép vagyok,
az egész háremben egyetlen
versenytársam csak te lehetsz;
de én szenvedélyre születtem,
s ahogy én, te sosem szeretsz:
gyenge lelkét mért zaklatod hát
hideg szépségeddel? Szivén
hadd legyek én úr! Ő enyém:
csókjai ajkam bíborozták,
hozzám szörnyű eskü köti
minden gondolatát örökre –
világom ő, mint én neki,
s jaj, a hűtlensége megölne…
Lásd, térdet hajtok és fejet,
és sírva szólok, és remegve,
nem vádolva – nincs mért! – csak esdve:
hagyd meg régi Giréjemet,
add vissza békém, régi üdvöm!…
Ne felelj semmit: ő enyém,
csak belédvakúlt. Kérleléssel,
ha tetszik, daccal, megvetéssel
fordítsd magadtól énfelém.
Esküdj! Én ugyan a Koránért
a kán rabnői közepett
elhagytam régi hitemet,
de a vallás, melyben anyám élt,
a tied – esküdj arra, hogy
Girejt Zarémának hagyod…
Másképp… ha nem… ha lehetetlen…
Vigyázz: van tőröm, fegyverem!…
Én a Kaukázusban születtem!"
Igy szólt s eltűnt. Lélektelen
nézett a hercegnő utána.
A kínzó szenvedély maga
mint a sötét éj zavara
hatott az ártatlan leányra,
de hogy iszonyúk a szavak,
megsúgta a zord indulat.
Mi könny menti meg, mily könyörgés
a gyalázattól? Végzete,
hogy szűzi ifjusága letelt és
most ágyasnak kell lennie?
Nagy Isten! Bár hagyná meg e
rejtek zugban Girej örökké,
vagy jönne gyors vég, hogy sose
kelljen már rettegnie többé
attól, ami még hátra van!
Óh, Mária mily boldogan
itthagyná e vészes világot!
Ami szent volt, mind tovaszállott,
s múlt nincs, csak az álmaiban!
Mit vár e romok közt, ahol
elhamvadt minden menedéke?
Órája ütött, égi béke
hívja, fel, s szülői mosoly.
– – – – – – – – –
Szállt az idő. Mária nincs már.
A szép árva elszenderűlt;
ahová vágya szárnyain szállt,
uj angyalnak égbe kerűlt.
Mi vitte sírba? Tán a fogság
reménytelen, nagy bánata?
Betegség? Más baj? Oka volt száz:
ki tudja?!… Nincsen Mária!…
A hárem gazdátlan. Girejre
nem hat többé a női báj;
gonoszúl kergeti tatár
hadait az idegenekre;
vérszomjasan, gyilkolva, dúlva
vágtat viharos háborúkba;
de uj érzések fojtva-gyúlt
tüze perzseli őt is: éles
kardját gyakran emeli véres
sújtásra, aztán mégse sújt,
csak áll, sápadtan, dermedezve,
körűlnéz, ajkán valami
réműlt susogás – hallani –
tán egy név kél, és íme össze-
folynak két szeme könnyei.
Soha többé nem látta arcát
a hárem, az elfeledett.
Vénűl és fonnyad a rideg
herélt körül a fiatalság,
a sok bús nő. Az egykori
grúz lányt, ki oly szép volt, remek-szép,
a hárem néma őrei
a rohanó vízbe vezették.
Az éjt, hogy a hercegi lány,
szűnt meg szenvedni ő is, és e
kis jel azt mondja: bűne tán
oly szörnyű volt, mint büntetése.
A Kaukázus népeire
és a békés orosz tanyákra
tüzét elszórva a fene
Girej visszatért Tauriába,
s márványszökőkutat emelt
Mária nevével a kert,
a szerájkert csöndes zugában.
Az emlékmű mohamedán
holdján kereszt áll glóriában
(vakmerő jelkép, igazán,
torz vétke az ostobaságnak!)
Feliratát pár röpke század
máig sem emésztette el,
és az idegenszerü fej
szeme mögűl keskeny patakban
könny csurog megállíthatatlan
a hideg márványon alá:
bús anya sír így, fájva, halkan,
vízbefúlt gyermeke után.
A környék lányai pedig,
őrizve titkát tűnt időknek,
a komor emléket a Könnyek
Szökőkútjának nevezik.
– – – – – – – – –
Elhagyva végre vad világát
tivornyáimnak, Északot,
felkerestem a bús romok
bahcsiszeráji palotáját.
Bolyongtam az egykor vidám
folyosókon, ahol a népek
ostora, az iszonyu kán,
harc után dőzsölt, heverészett,
fényüző tétlenség ura.
Még most is kéjt lihegnek a
tört csarnokok, a buja kertek,
rózsa lángol, vizek szökellnek,
s rajzot kúszó venyige von
az aranycsillámú falon.
Láttam, düledeznek a rácsok:
mögöttük, borostyánfüzért
morzsolva, eleven virágok,
sóhajos nők halk raja élt!
Láttam temetőjét a kánnak;
s a királyok végső lakának
kőturbános oszlopait
nézve úgy éreztem: a végzet
márványnéma szavai élnek
bennük s a halált hirdetik.
Hol azok a kánok? A hárem?
A gyász s csönd szinte rám tiport.
Oda minden!… Csak a varázs nem
mellyel a szív ugy tele volt:
a zengő víz s a rózsamámor
fölemelt, kivitt a világból;
valami titkos, lelki fény
öntött el édes mámorával,
s a kert mozgó árnyain által
egy nőalak suhant elém!…
Barátaim, kinek az árnyát
láttam ott? Mondjátok, kinek
arca kisért annyi szobán át?
Ki volt, ki folyton követett?
Az angyal Mária jelent meg,
vagy a lázlelkű gyötrelem,
Zaréma kísértett a termek
során, dúltan s féltékenyen?
Emlékszem, egy még földi szépség
volt az a szép arc, drága szem:
ő kapja száműzött szivem
minden parányi rezzenését!…
Elég! Hagyd abba, esztelen!
Üres epedés, hagyj, ne zaklass!
Megkapta már, amit te adhatsz,
a boldogtalan szerelem:
térj észre! Kínjaid rabágyát
csókolni még meddig fogod
s szerénytelen lanton világgá
zengeni őrült bánatod?
Múzsák híve, béke barátja,
felejtlek, hírnév s szerelem!
Óh, Szalgir partja, nemsokára
színeid köszöntik szemem!
Zöld pástok, lejtők, zegzug öblök,
meghitt emlékek őrei,
s tauriai habok, özönlők,
ti fel fogtok deríteni.
Óh, szem vígasza földi pompán!
Él minden! Bércek erdei!
Óh, völgyek varázsa! Borostyán!
Szőllők drágakő-fürtjei!
Hullám s jegenyék hűse –: minden
remény ott és édes vigasz,
ha jön a reggel rózsaszínben,
s hegyi utján parthoz fut az
odaszokott ló, és az ember
elé zöld végtelen terűl,
és tündökölve zúg a tenger
Aju-Dagh sziklái körűl…
Puskin
BAHCSISZERÁJ
– A „Krími szonettek"-ből –
„Minden oldalról hegyek övezte völgyben fekszik a Bahcsiszeráj, a Girájoknak, a régi kánoknak székhelye." (A költő jegyzete.)
Kong s dől a káni csarnok: dicső még de zordon!
Basahomloksöpörte küszöbön, a termek
pamlagán a kevély trón helyén, halk szerelmek
fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kigyó von.
boltívekre fut, erkélyt, rácsot, falat ellep,
az élet veszi vissza, mit az ember elvett,
s balthazári betűkkel írja reá, hogy: Rom.
A hárem közepén a nagy márványmedence
ép maradt, a szökőkut, mint valaha, frissen
gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.
Hol vagy, óh Szerelem, ki legyőzted a mindent?
Századokat reméltél, s a víz könnyü, lenge…
Óh, gyalázat, nyomod sincs és a víz ma is zeng!
Mickiewicz
BAHCSISZERÁJI ÉJSZAKA*
– A „Krími szonettek"-ből –
Tér haza a mosékból a hívő; az édes
estébe belevész a müezzin imája;
indúl nyugodni már az Éj ezüst királya
rubintarccal pirúló Alkony-kedveséhez.
A mennybolt háremében csillag-örökmécses
ezre gyúl; felleg úszik a zafírban: álma
visz így hattyút a tavon: fehér melle, válla
körűl a halk derengés arannyal szegélyes.
Itt árnyat vet menár és ciprus orma; messzebb,
mint Sátánok nagy Eblisz gyűlésén, a gránit
szörnyek köröskörűl oly feketén merednek
az éjbe! Ormaikról ébredve cikázik
időnkint egy-egy villám, és a kék egeknek
Fáriszként szeli által csöndes Szaharáit.
Mickiewicz
*A költő magyarázó jegyzetei a szonett képeihez: menár = minarét; Eblisz = a mohamedán Lucifer; Fárisz = legendás lovas hős a beduinoknál.
A HÁREM SIRJAI
– A „Krími szonettek"-ből –
A vágyszőlőlugasból Allah asztalára
vitték az ifju fürtök szemeit; Kelet szép
gyöngyeire a mámortengerben öröklét
kagylófödele zárúlt: koporsók homálya.
Kertjükön feledésnek s multnak pora-fátyla;
középütt, mint az árnyak lobogója, emlék,
ragyog a síri turbán; lent a nevüket még
gyaur rab keze véste a kő hűs husába.
Óh, Éden szép rózsái! Virúltok: a szégyen
levelei alatt a tűnt báj bontja szirmát,
itt, a hitetlenektől óvó hegyi réten.
Ma idegen szem ejti sírotokra piszkát,
s én hoztam be… Bocsásd meg, Próféta, a vétkem:
egyetlen idegen, ki siratja, amit lát!
Mickiewicz
A NYÁRNAK AZ ŐSZBE KACAG MOST
Es lacht in dem steigenden jahr dir
A nyárnak az őszbe kacag most
halk illata és zamata.
Fonja be lenge hajad most
repkény s veronika.
A rét füve aranyözön még,
bár színe kopott valamit.
A rózsa is áldva köszön még,
csak tüze sápadozik.
Ne mondd ki a tilosat, és csak
hidd, hogy szived ennek örűl,
bár, ami jut, az egész csak
egy séta a ház körűl.
Stefan George
ŐSZI ÉRZÉS
Herbstgefühl
Dúsabban, venyige,
lobogd be kövérebb
zölddel ablakom rácsait!
Duzzadtabbra, bogyó, fürt,
érj hamarabb, érj
még ragyogóbbra, telibbre!
Titeket költöget Nap-Anyánk
bucsuzó szeme, titeket becéz
a szelid ég gyümölcshozó
bősége, titeket
legyez a baráti
hold varázslehellete,
és tireátok
hull, ah, e szemekből
az örökké éltető szerelem
bőharmatú könnye!
Goethe
Sweet love renew thy force
Ujitsd erődet, édes szerelem;
ne mondják: éled tompább, mint az éhség,
melynek, bár ma torkig lakva pihen,
étvágya holnap ujra feni kését.
Tégy így te is; és ha éhes szemed
ma gyönyörök el is nehezitették,
holnap nézz újra: így nem öli meg
szellemed az örök túltelitettség.
E bús időköz legyen óceán két
part közt, ahová folyton kiszalad
két szerető s a másik visszatértét
látva mindegyik egyre boldogabb.
Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,
háromszor oly szép utána a nyár.
Shakespeare 56. szonettje
A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS
There be none of Beauty's daughters
A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terűl az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:
s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.
Byron
HOGY LESZ EGYKOR VERSEMNEK HITELE
Who will believe my verse in time to come
Hogy lesz egykor versemnek hitele,
zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed
s volna bájad zengeni friss zeném:
hazugság, mondanák az emberek,
földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgúlt papirom: fecseg
a pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
s a valóság költői őrület
és dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Shakespeare 17. szonettje
MONDJAM: TÁRSAD
Shall I compare thee to a summer's day
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
hisz a május méz-bimbaira vad
szél csap, s túlrövid a nyár bérlete;
az ég szeme néha gyujtva ragyog
s arany arca máskor túlfátyolos;
s mind válik a széptől a szép, ahogy
rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakúl
s nem veszíti szépséged birtokát;
ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
mindaddig él versem, s élsz benne te.
Shakespeare 18. szonettje
FALÁNK IDŐ, NYŰDD
Devouring Time blunt thou the lion's paws
Falánk Idő, nyűdd az oroszlán körmét,
s falasd a földdel édes fiait,
törd vad tigris-állkapcsok foga tőrét,
s ős főnix vére igya lángjaid;
s legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
s tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
ne szántsák kedvesem szép homlokát
óráid, s ódon pennád rajzai;
suhanj fölötte érintetlen át:
szépségminta, mai s mindenkori!
De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
örökifjan él kedvesem e dalban.
Shakespeare 19. szonettje
AHOGY ITT JÁR-KÉL
She Walks in Beauty
Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, –
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körűl, amely
égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot, és szivet,
melyben tiszta a szerelem.
Byron
GREEN
Green
Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el
s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zangenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesűljön így le
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.
Verlaine
FIATAL SZERELEM
Junge Liebe
A szeme kék, a haja gesztenye,
ajkán gúny, mint senkién sohase,
szeszélyes lány; de bármennyire lázad,
szive csupa szerelem és alázat.
Már rég előttem ül, álmodozik,
az asztalról himbálja lábait;
most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,
de keze székem támlájára téved.
„Szeretlek!" – „Ah, érdekes! csakugyan?"
„Szeretlek!" – „Az öreg dolog, fiam,
s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak…
Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"
„Hát jó! Kérlek, álmodtam…" – „Nem igaz!"
„De igaz! S azt álmodtam, hogy te az
utcán sétáltál, édes, fiatal lány,
gyönyörű ruhában, egy férfi karján,
s az a férfi…" „Ki volt?" – „Ki? Hát: nem én!"
„Hazudsz!" – „Bizisten, te jöttél felém,
de egészen az ő szemébe vesztél,
én ott álltam, rám se hederitettél."
„Anyuka!" – rohan kifelé a lány,
de elkapom még idejekorán,
s ajkaim a bűnért, mit elkövettek,
irgalmatlan csókokkal vezekelnek.
Storm
KISÉRTÉS
Versuchung
Mikor ezüst tálban bort locsok az ízes eperre
s megcukrozza a nyár erdei gyermekeit:
óh, hogy vágyom az illatosabb ajkakra! be szomjú
sóvárgás emel a hókarok íve felé!
Mörike
TRÉFA
Scherz
Jó korán, hogy üdvözöljem, és hogy
reggelire meghívjon a kedves,
odalopózom az ajtajához,
rányitok, és az én karcsu fácskám
tükre előtt áll és mosdik éppen.
Óh, de szépen csöpög homlokáról,
piros arcán de szép az ezüst víz!
Bontva leng az édes haj! körötte
kendők, ruhák puha lobogása.
Ő pedig hogy fél, s haragszik és tilt!
Hogy rögtön, de rögtön takarodjam!
Csacskó, mondtam, ugyan ne csacsiskodj:
mátkapár vagyunk, a jegyesem vagy!
Tűrj magadnál, s béna leszek és vak,
s fejemet s két szemem világát
betemetem hajad özönébe,
kezemet kötöm a fürteiddel –
„Ki, de rögtön!" Állíts a sarokba,
háttal állok és várok szerényen!
„Hát maradj, de többé pisszenést se!"
S én beálltam némán a sarokba,
mint a gyerek, aki büntetést kap,
mert nem felelt jól az iskolában,
mukkanni se mertem s csak az ajkam
hűtöttem a fallal csókolózva
egy óra, egy teljes óra hosszat;
úgy bizony, úgy éljek. Ha pedig van,
aki kétli némiképp a dolgot
(igazán nem haragszom meg érte),
hát forduljon magához a lányhoz;
az – még kedvesebbet fog hazudni.
Mörike
A DRÁGA CSALÁD
Als ich auf der Reise
Volt kedvesemékkel az útam
s a perc hogy összehozott,
Kis Pötty meg a néni s a bácsi
nagyon melegen fogadott.
Hogylétemet tudakolták,
sőt azt mondták, szaporán,
hogy egészen a régi vagyok, csak
az arcom halovány.
Én hölgyeket emlegettem,
meg néhány únt alakot:
Ki hogy van? És a kutyust, mely
oly halkan ugatott.
S kérdeztem az új menyecskét,
mintegy véletlenűl,
és örvendezve közölték,
hogy nemsokára szűl.
Bűbájosan gratuláltam,
bár ajkam remegett,
úgy küldtem neki szívből
fakadó üdvözletemet.
Kis Pötty itt közbeszólt, hogy
kutyust, a halk ebet
rég a Rajnába ölték,
mert megnőtt s megveszett.
Kis Pötty egészen a Drága,
pláne, mikor nevet:
szeme – akár az a kettő,
amely úgy tönkretett.
Heine
KOMÉDIA HÁROM CSÓKBAN
Comédie en trois baisers
A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.
Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.
Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.
Megcsókoltam finom bokáit,
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.
A kis láb ijedten huzódott
az ing alá: „No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.
Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: „Ez sok, igazán!
Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi…"
De csók következett megint
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint…
Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.
Rimbaud
MENTS ISTEN, KI RABODDÁ TETT
That god forbid, that made me first your slave
Ments isten, ki raboddá tett, hogy én
gyönyöreid ellenőre legyek,
vagy csak féke óráiknak: szegény
vazallus, tisztelem önkényedet!
Óh, (azt lesve csak, hogy ints) hadd viseljem
szabadságod börtönös távolát;
mindent tűr kínhoz idomult türelmem:
sérelmeimért nem ér semmi vád.
Légy, ahogy tetszik; pátensed szilárd
joga, hogy te oszd be napjaidat;
tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,
hogy, magadnak ártva, fölmentsd magad.
Nekem várnom kell, bár pokol kinoz,
s nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.
Shakespeare 58. szonettje
FÖL S LE JÁRUNK
Wir schreiten auf und ab im reichen flitter
Föl s le járunk sugarak özönében
a bükksornak csaknem a kapujáig
s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten
a mandulafa másodszor virágzik.
Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?
Idegen hangtól szív itt sose retten.
Álmodó karunk összekulcsolódik.
Felüdülünk a tündöklő szinekben.
Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint
szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,
s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint
az érett gyümölcs halkan földre koppan.
Stefan George
KAGYLÓK
Les coquillaages
A barlangba, mely ránk hajolt,
kagylók tapadtak, s mindegyiknek
különös sajátsága volt.
Egyik piros: bíbora lüktet,
mint a lelkünk, vagy mint a vér,
mely egymás karjába röpített,
a másik bágyadt és fehér:
mint te, mikor már hűl a lázad
s dühös vagy gúnyos szememért;
ez szép füled utánzatának
lett volna jó; az pedig ott
rózsás, kövérkés nyakad, állad;
s volt egy, s az zavarba hozott.
Verlaine
MESSZE INNEN
Bien loin d'ici
E kis szoba igazi éden,
benne a lány, gazdag diszében,
nyugodtan s mindig csókrakészen
keblével játszik, s mialatt
párnákba süpped, álmatag
hallgatja a szökőkutat:
ez a Dorothea szobája.
– Messze a szél s a víz dalol
és zokogásán ring a drága
elkényeztetett gyermek álma.
Finom bőrén, melyet komoly
müvészet ápol, enyhe pára,
olaj s benzoé bujdokol.
– Asztalán egy ájúlt csokor.
Baudelaire
EGY FIATAL GRÚZ NŐHÖZ
Ne sírj miatta, gyermekem,
kár könnyed pazarolni rája!
Tréfa volt az a szerelem,
unalomból sarjadt a vágya.
Van Grúziának ifja sok,
a hűtlen nem pótolhatatlan,
nagy szemük csillagként ragyog
s gyönyör lángol a csókjaikban!
Északról jött ide, a mi
szép csöndes völgyeinkbe… Kellett,
harci babér kellett neki –
nyújthatta azt a te szerelmed?
Adott szót, hitvány aranyat,
és örökké szeret, igérte –
Csókjaidat becsülte csak,
de könnyed nem hat a szivére!
Lermontov
ELUTAZÁS
Abreise
Kész a kocsi, menne már, utolsót
fúj a postakürt. Hol az az ember,
a negyedik? Hívjátok, siessen,
ha nem akar végképp lemaradni!
– Időközben könnyü nyári zápor
szakad alá; egy-kettőre vége;
épp hogy elveri az áthevűlt port;
de ez a kis enyhülés is áldás.
Hűvös jószag tölti be a tágas
piacteret és köröskörűl mind
kitárul a sok virágos ablak.
Végre szalad a fiatalember.
Beszállni! – S a kocsi tovagördűl.
De nini, ott, ahol állt, a nedves
kövezeten, a posta előtt, egy
tiszta, száraz folt maradt utána,
hosszú széles, még a négy kerék is
látszik, és hogy a lovak hol álltak.
Ott meg, abban a szép kicsi házban,
ahol oly sokáig volt az ifjú,
egy szép lány áll az ablak mögött és
nézi a por fénylő négyszögét és
kendőt nyomkod a szemére és sír.
Komolyan úgy fáj a szíve? Hogyne!
De a bánat nem tart túlsokáig:
hamar szárad, tudjuk, a leányszem,
s még mielőtt fehér lesz a napban
a piactér, újra felcsilingel
a kis vadóc vidám kacagása!
Mörike
L'invitation au voyage
Lánykám, gyönyöröm,
az lesz csak öröm;
a hajónk ha a messze habon száll!
A halál meg a szív
odahúz, odahív
s a világ ott mintha te volnál!
Nedves ragyogás
a nap, s e varázs
bús lelkemet ugy telezsongja,
mint könnyein át
álnok sugarát
a szemembe szemed ha ragyogja.
A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.
Sok drága butort
minekünk csiszolt
az idő simafényü zománca;
száz ritka virág
szálló zamatát
elegyíti szobánkban az ámbra;
dús mennyezetek,
mély tükrök, egek,
Kelet ezer isteni szinben:
édes hazai
nyelvén valami
titokba avat bele minden.
A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.
Nézd, mennyi hajó
pihen ott! Lobogó
kalandvágy bennük a lélek!
Mi kellene? Nincs
oly távoli kincs,
mit elő nem teremtene néked!
Hűs alkonyi csönd:
tűzglória önt
városra, mezőkre csodás színt
és permetező
langy álma besző,
skarlát, arany és üde jácint.
A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.
Baudelaire
VILLIK RAJZANAK KÖRÜL
Whoever hath her wish, thou hast thy will
Villik rajzanak körül, száz lidérc,
villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.
Ha túlnagy is az ostrom, mért itélsz
száműzetésre, ha körödbe vágyom?
Szived villikkel áldott, s villogó
seregükből kizárod ezt a villit,
az én vágyamat? Fényed csillogó
rajukból rám virágként sose nyílik?
A tenger, csupa víz, beveszi drága
kincseihez a harmatot s esőt:
fogadj be, villik, tündérek világa,
fogadd be a megkésve érkezőt!
Kedveseidet kínozni nem illik:
fogd mindet egybe, átölelve Willyd.
Shakespeare 135. szonettje
HA SOK-SOK VILLID, VÁGY, ÁLOM, SZESZÉLY
If thy soul check thee that I come so near
Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,
szid miattam, mondd: én is az vagyok,
s villi – tudják –- szivedben joggal él:
védd bennem a szabad akaratod.
E bűvös játék kéjünk leple; óh,
mily boldog áldás, mily tündéri kegy:
ha már a villik száma millió,
a millió közt eltűnik az egy.
S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt
perdűlni az ész: búvok; de tekints
szivedbe, ott rejtőzöm; s néha nyilt
szinen az gyönyör, a titok, a kincs.
Nevem szeresd csak, és e szerelem
engem szeret, hisz Willy a nevem.
Shakespeare 136. szonettje
A KEDVES KÖZELLÉTE
Nähe des Geliebten
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csönd borúl rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már!
Goethe
ESTE
Am Abend
Merűlj le, szép Nap! lelkünk alig figyelt
reád, hiszen nem értenek, égi láng:
rab fáradalmaik fölött te
csöndesen és szabadon suhansz el.
Nekem vidám a kelted, a nyugtod, óh
szent fény! szemem jól látja varázsodat,
mert néma égi hódolatra
orvosom, a szerelem tanított.
Hogy ittam, mennyek hirnöke, hangodat,
óh Diotíma! kedvesem! és e szem
mily hálásan s ragyogva nézett
rólad a dél aranyába! Rögtön
élőbben zúgtak a vizek, a sötét
föld sok virága csókosan üdvözölt
s ezüstfelhők mögül mosolygva
áldva hajolt le ránk az éter.
Hölderlin
EZ A CSILLAG A SÖTÉTBEN
Dieser Stern im Dunkeln
Ez a csillag a sötétben,
nézd, hogy elbuvik!
Szép hölgy, kövesd a példát,
okosságra tanít:
nézz más férfira, hogyha
megláttál engemet,
igy majd örök titok lesz,
hogy köztünk mi esett.
A Kürenbergi
BŰNÉT TUDNI GYERMEK A SZERELEM
Love is too young to know what conscience is
Bűnét tudni gyermek a szerelem,
bár – nem fia a lelkiismeret?
Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem
együtt magad is bűnbe kevered:
hisz példád nyomán csalom nemesebb
részemmel durva testem árulásba;
lelkem azt mondja husomnak: Tied
a győzelem! s az, nevedre, fölállva
s eszét vesztve célba vesz tégedet,
győzelmi dij. Diszeddel kérkedik:
elég neki, hogy rossz rabod lehet,
s tettre te ajzod, s hogy veled bukik.
Igy hát nem lelkiismerethiány,
ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.
Shakespeare 151. szonettje
ESTHAJNALCSILLAG
“Espere, t©j ™rat©j
Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,
Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl
fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép
Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka
hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,
add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy
lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:
szeretek! és illik pártolnod igaz szeretőket!
Bión
A NAIV FIUK
Les ingénus
A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint, bizony
néha a boka is előtünt – óh, nagyon
ritkán! de már ez is öröme volt a napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld
homályban szúnyogok fulánkja simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.
S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:
karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.
Verlaine
A FIATAL ÖZVEGY
La jeune Veuve
Férjet elveszteni bármennyire üröm,
vigasznak késziti a hangos jaj az útját:
az Idő szárnyain elszáll a szomorúság,
idővel megjön az öröm.
Érzésben a tavaly s a tegnap
között a különbség igen nagy
özvegyi téren is: a szem száz ámulat,
hogy nem téved-e a személyben:
az a nő elriaszt, ez meg itt csalogat.
Azt hamis vagy igaz kínt tartja szomjan-étlen;
beszéde s hangszine mindig egy-ugyanaz;
szive nyög: nincs módja vigaszra;
nyög, de hazug a bánata,
ahogy majd a mesém mutatja,
vagy inkább az élet maga.
jobblétre szenderűlt. A feleség az ágynál
jajveszékelt: „Szivem, ne hagyj magamra! Várj, várj:
Lelkem veled repűl, oda, ahol te vagy." –
A férfi ment; egymaga ment el.
A nőnek apja volt, tapasztalt, okos ember:
hagyta, húgjon a könnypatak.
Végűl, vígasznak, ily szavak
hagyták el ajkait: „Lányom, fátyolt a gyászra:
Az elhúnytnak mit ér bájaid sorvadása?
Minthogy van, aki él, tűnjék el a halott.
Nem várok semmi gyors, derűs tényt,
mely a lelkedre hatva tüstént
nászra cseréli bánatod;
de egy idő multán engedd majd, hogy ajánljak
egy szép, ifju s erős férfit, nem sírbaszálltat,
de ujat…" – „Uj férjnek," – felel
a nő, – „énnekem zárda kell!"
Az apa hagyta, hogy csak eméssze a kínját.
s megjött a második: ekkor már napi cél
a szebb haj, ing, a ruha, séta,
végül már ékszer lesz a néma
gyász, s egyéb cicomát remél;
Ámor és népe visszatér
a galambdúcba, majd megjön a többi szépen,
a játék, a kacaj s a tánc:
éj-nap tart a lubickolás
a Fiatalság fürdejében.
A vonzó sírtól az apa már mit se fél;
de mivel a jövőt sürgetni nem kivánja:
„Hol is van az az ifju férj,
akit igértél?" – szól a lánya.
La Fontaine
HOLDFÉNY
Clair de lune
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
Verlaine
IZLETT A TEA…
Sie sassen und tranken am Teetisch
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nők finoman, kecsesen.
„Plátói legyen!" – követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: „Holdsugár!"
Kanonok-száj bömböli: „Nem kell
túlvadnak lennie,
másképp belerokkan az ember."
„Hogyhogy?" – bámul Licike.
„Szeretni szomoru és szép" –
A hangja remeg belé:
grófnőnk épp nyújtja a csészét
a báró úr felé.
Lett volna még a szalonban
egy hely: a tiéd, szivem.
Pedig te tudtad volna,
hogy mi a szerelem!
Heine
CYNTHIA BAIAEBAN
Ecquid te mediis
Cynthia, hogy víg Baiaet odahagyva kirándulsz,
sziklás partra, ahol Herkules útja futott,
vagy mikor arrafelé kószálsz, ahol az isteni tenger
százalakú táncát lejti Mizénum alatt:
gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?
őriz-e még a szived, képemet őrzi-e még?
vagy kiszakított már valaki ölelő dalaimból?
Cynthia, elszakitott egy hazug, uj szerelem?
Néma tavon valahol jobb volna ha másfele élnél,
csönd, víz, két evező, vinne a könnyü ladik,
és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben
egymagad úszkálnál a hasadó vizeken,
mint hogy most elegáns strandokon heverészve az aljas
hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.
Őre ha nincs, bizony elbukik egy-kettőre a gyarló
lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!
Hű vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre: – hiába
még árnyéktól is félt az igaz szerető.
Megharagudni tehát tilos és soraim ha ma kissé
megszomorítottak, bűnük: a rémületem.
Óh, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;
nélküled élni? minek? semmi se kellene már!
Te vagy az otthonom, óh, szüleim te, te, Cynthia, csak te
mindenem, életem és minden időm öröme!
Mért nevetek, sírok? ha barátom kérdi akárki,
azt felelem mindig: „Cynthia… ő az oka!"
Hagy el hát Baiaet mielőbb, hagy, kérlek, a romlást,
sok szerelemnek adott már temetőt az a part!
Pusztúlj el, Baiae, becsület csapdája, kerítő!
Pusztúlj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!
Propertius
EZ SZID: KÁR, HOGY IFJÚ
Some say thy fault is youth, some wantonness
Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmü vagy!
Az véd: Kecsed a könnyed ifjuság!
De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy:
báj lesz a hiba, ha a te hibád.
Mint trónoló királynő ujjain
hitvány kövek is gyémántként igéznek,
amit szem benned rossznak látna, szín-
igazként igazolhat az itélet.
A bősz farkas hány bárányt csalna meg,
ha bárányként forgathatná szemét,
hány imádó követne tégedet,
ha erőd s pompád mind kifejtenéd!
Nem, nem, ne tedd, mert szivem úgy szeret,
hogy, mint magad, enyém a jóhired.
Shakespeare 96. szonettje
ÚTON A KEDVESHEZ
O brich nicht, Steg, du zitterst sehr
Le ne törj, palló, úgy remegsz!
Várj, szörnyű szirt! hogy fenyegetsz!
Ég s föld, egymásba ne szakadjatok,
míg kedvesnél nem vagyok!
Uhland
ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ
Meeting at Night
A szürke tenger, a fekete táj;
a hold, mint sárga, görbe kés;
s az álmukból riadó pici
hullámok tüzes gyürüi,
mikor az öbölbe fordulok és
csónakom a parton megáll.
Aztán egy mérföld sós homok;
három dűlőn túl a tanya;
ablak, kopogás, gyors sercegés,
kék gyufaláng, mely elenyész,
egy nő halk s boldog sikolya,
s két szív, mely egymáson dobog!
Browning
HAJNALI BUCSUZÁS
Parting at Morning
A szirt mögött szétnyílt a tág
tenger, aztán a Nap kigyúlt:
hivta rögtön az arany út,
s engem az emberi világ.
Browning
HŰ LELKEK NÁSZA
Let me not to the marriage of true minds
Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer
akadályt! Szerelem a szerelem,
amely hőfokot más hőfok szerint nyer
vagy ár-apályt játszik készségesen?
Óh, nem; az örök fárosz maga ő,
nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
minden vándor hajók csillaga ő,
magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
itéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
sose írtam és szív sose szeretett.
Shakespeare 116. szonettje
A MÁJUSI HOLD
The Young May Moon
A májusi hold csupa láng ma, szivem,
lámpást visz a földi bogárka, szivem;
fáradt a világ,
a ligeten át
szökjünk ki a néma határba, szivem!
Ébredj! – csupa fény a nagy ég, gyönyöröm,
csókunk sose volna elég, gyönyöröm,
s ha rövid a nap,
hát legokosabb
meglopni utána az éjt, gyönyöröm!
Már alszik a föld megigézve, szivem,
csak a Csillagász les az égre, szivem,
meg én, aki ott
egy ablakot
s egy szebb sugarat veszek észre, szivem.
Jőjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,
a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
hát azt hiszi, hogy
te is ég tüze, csillaga vagy, gyönyöröm!
Thomas Moore
A HOLD A FÁK KÖZT
La lune blanche
A hold a fák közt
szikrázva süt;
galy moccan, ág zörg
és mindenütt
hangok remegnek…
Óh, hogy szeretlek.
A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyú füzet;
szél jaja rezzen…
Álmodj, szerelmem.
Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja…
Isteni óra.
Verlaine
SZERELMI DAL
Liebeslied
Miképp fogjam a lelkem, hogy sose
érintse a tiédet? Hogy emeljem
át, fölötted, más dolgokhoz? Szeretném
valami sötét zugba rejteni,
dugott, halk helyre, mely, ha mélyeid
zendűlnek, nem zeng együtt teveled.
De minden, ami most kettőnket érint,
egybefog, mint a hegedűvonó,
mely két húrból egy hangot csal elő.
Micsoda szerszám, amin feszülünk?
S micsoda hegedűs tart a kezében?
Óh, édes dal.
Rilke
LEFEKÜDTÉL, KEDVESEM
Liegst du schon in sanfter Ruh
Lefeküdtél, kedvesem,
álom ül fekete szemeden,
szép tagjaid fedi jó
tollas ágyban gyönyörű takaró.
Erdőn-mezőn csendes éj
és énhozzám senki már nem beszél,
folyók folynak csendesen
és énvelem nem virraszt senki sem.
Egyedül én őrködök,
mert tilos, kedves, a küszöböd,
nap és hold és hozzá a nagy ég
nézi, ifju szivemben a vágy hogy ég.
Húros hárfám nem dalol
félretettem annyiszor, annyiszor,
félre bizony, annyiszor, de annyiszor,
hogy a húrja már sose, de sose szól.
Aludj hát! Jójszakát! Zengj tovább
csalogány, te zengj a völgyön át,
köszöntse őt szivem melege,
szivemből a te szád éneke!
Ismeretlen német költő
a XVII. sz.-ból
KIMERŰLT UTAS, ESEM ÉDES ÁGYBA…
Weary with toil, I haste me to my bed
Kimerűlt utas, esem édes ágyba,
minden tagom esdi a pihenőt;
de akkor a fejem kezd utazásba,
s lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;
mert akkor (innen, messziről) mohón
indúl zarándok agyam tefeléd,
oly sötétbe meresztve roskadó
pillámat, amilyen a vakoké:
hacsak lelkem látomása ide
nem hozza, üres szermeimbe, árnyad,
mely, mint a rémteli éj ékszere,
szép s uj diszt ad vén s komor éjszakámnak.
Lásd, így nappal testem, éjjel szivem,
miattad, s miattam, sose pihen.
Shakespeare 27. szonettje
FALUSI RANDEVU
Wha is that at my Bower- Door?
Van itt valaki? Ki kopog? –
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! –
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz? –
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. –
Nem rossz az, mondta Findlay.
Ha most kinyílna ez a zár –
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el ujra már. –
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt –
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. –
Hát hogyne, mondta Findlay.
Ha itt maradsz ma éjszaka –
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! –
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn –
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! –
Titok lesz, mondta Findlay.
Burns
AHOGY ROKKANT APÁNAK ÖRÖM
As a decrepit father takes delight
Ahogy rokkant apának öröm ifjú
tettekben sürgő-forgó gyermeke,
úgy vígasztalsz, kit balsors s annyi kín sújt,
engemet, érdem s hűség kincse, te.
Mert akár szépség, akár születés,
pénz, ész, ez mind, vagy még több, vagy csak egy
a jussod, mint koronás, ősi rész,
én hozzájuk adom szerelememet:
így sors-vert, hitvány s koldus nem vagyok,
mert ez, ha árny is, oly mivoltot ád,
hogy bőségedtől bő tápot kapok
s visszfényével is éltet glóriád.
Azt kívánom, mi üdvöd üdve lesz;
én kívánom; s így üdvöm tízszeres!
Shakespeare 37. szonettje
HOGY FOGYHATNA KI MÚZSÁM TÁRGYA
How can my muse want subject to invent
Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya, míg
lélegzel, te, ki méz-tartalmadat
öntöd a versembe, túl istenit,
semhogy felfogja minden buta lap?
Magad műve, ha bennem valami
számontartásra érdemest találsz;
ki morcnak ne volnának rímei,
ha, lobbantó ihlet, te beleszállsz?
Légy a tizedik múzsa, tízszer oly
dús, mint ama költők-zengte kilenc;
s aki hív, annak, ha rólad dalol,
örök kort, örök ütemet jelents.
Ha kell daróc versem e kandi kornak,
fáradjak én, – neked tapsol a holnap.
Shakespeare 38. szonettje
ÉJSZAKAI GONDOLATOK
Nachtgedanken
Boldogtalan csillagok, be szánlak
benneteket, gyönyörűn ragyogva
világíttok a küzdő hajósnak
a hálátlan földre-égre: ah, nem
tudtok, sose tudtatok szeretni!
Örök órák viszik szakadatlan
láncotok a mindenségen által.
Mennyit robogtatok már azóta,
hogy a kedves karjaiban én úgy
felejtettem fényetek s az éjfélt!
Goethe
AZ ÁLMATLAN SZERETŐ
The Sleepless Lover
Jőjj, álom, álom, ész nyugalma, te,
aki a kínt balzsammal öntözöd,
szegények kincse, rab enyhülete,
igaz bíró kicsiny és nagy között;
állj pajzsként a sok nyílnak ellene,
mit a kétségbeesés rám kilőtt;
légy háborúságaim szünete
s kincsekkel hódolok színed előtt.
Hűs párnám, édes ágyam a tied,
vedd e zajsüket és fényvak szobát,
s e rózsaláncot s e fáradt fejet:
minden tied, s ha még több s szebb csodát
kivánsz: bennem meglátod, hogy ragyog rád
(szebben, mint bárhol): Stellám égi arcát.
Sir Philip Sidney
FORDULJ KELETNEK, DRÁGA FÖLD
Move eastward, happy earth
Fordulj keletnek, drága föld,
hagyd a nap narancs alkonyát;
a fény eleget tündökölt,
szent csillag, fordulj most tovább,
mig csak fekete vállaid
fölé nem hág ezüst hugod:
a völgyben mint tükre ragyog
két szem és rajtam őrködik.
Óh, vigy magaddal, szállj, ne késs,
merits uj csillagok elé:
vigy esküvőm reggele és
aztán a boldog éj felé.
Tennyson
NYÁRI ÉJ
Now sleeps the crimson petal, now the white
Most alszik a rőt szirom, a fehér;
nem leng a ciprus a palotakertben;
a porfirkutban nem villog aranyhal;
fénybogár virraszt: virrassz te velem.
Most szellemként bókol a tejfehér
páva, s szellemként világít ide.
Most Danaé a Föld a csillagoknak,
s egész szived elém tárulkozik.
Most suhan a meteor, s ragyogó
barázdát von, mint bennem a neved.
Most minden mézét becsukja magába
a liliom, s a tó keblébe búvik:
csukódj be te is, édességem, és
bújj a keblembe és tűnj bennem el.
Tennyson
AKÁR ÉN ÍROM FEJFÁDAT
Or I shall live your epitaph to make
Akár én írom fejfádat, akár
te élsz túl, s a föld férge rám sereglik,
emléked innen nem vész soha már,
bár nekem minden ízem elfelejtik.
Neved mostantól örökéletű,
de ha én halok, végleg meghalok;
a sír, mely nekem juthat, egyszerű:
tied emberi szemekben ragyog.
Szerető versem lesz emlékműved:
folyton olvas a jövendő szeme
s jövő nyelvek ismétlik létedet,
ha elhalt már a ma lélegzete:
emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
ott, hol legjobban él s lehell az élet.
Shakespeare 81. szonettje
BARÁTNŐK A BALKONON
Sur le balcon
Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,
egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a
másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,
lágy felhő, testüket puhán körűlrepeste.
Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve
néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,
s mélységes gyönyörét lassan szivükbe lopta
nagy szivük szomorú hűsége és az este.
Borzongó karral és csipővel összebújva
s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva
a balkonon a két barátnő így merengett.
Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,
és szónokolva, mint szinpadi trón, derengett
a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.
Verlaine
HA SZERELMEM ÉRDEK GYERMEKE VOLNA
If my dear love were but the child of state
Ha szerelmem érdek gyermeke volna,
apátlaníthatnák, Szerencse korcsát:
Perc kegyére s Perc dühére hajolna,
s gyom vagy virág: más intézné a sorsát.
De őt nem véletlen formálta; se
mosolygó pompa nem rontja, se rab
elégedetlenség szolga-dühe,
ami ma egyre csábítóbb divat:
nem réme politika, az eretnek,
mely rövid óra-távra dolgozik:
áll, maga, ura minden értelemnek,
hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.
Tanum erre az idő sok bolondja,
ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.
Shakespeare 124. szonettje
ÖKÖRNYÁL
Da fliegt, als wir im Felde gehen
Nini, ahogy megyünk a réten,
ökörnyál száll az út felett,
fénylő, tündéri selyme szépen
kezemhez köti kezedet.
Mintha egy álom jönne véle,
oly gyönyörű, amit igér.
Óh remélni tudók reménye:
illat sző s elhessent a szél!
Uhland
HADD SÍRJAK!
Lasst mich weinen!
Hadd sírjak! éjbeborúlva
a végtelen sivatagban.
Pihen a teve, pihen a hajcsár,
némán számolva virraszt az örmény;
én meg, mellette, a mérföldeket számolom
innen Szulejkáig, sorraveszem ujra
az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat.
Hadd sírjak! nem szégyen a sírás.
A síró férfi jó.
Achilles is siratta Briseisét!
Xerxes siratta élő hadait;
kedvencét, kit maga döfött le,
siratta Sándor.
Hadd sírjak! a könny megeleveníti a port.
Már ébred a hajnali szél.
Goethe
LENT, A FŰZKERTEK ALJÁN…
Down by the Salley Gardens
Lent, a fűzkertek alján, találtam a kedvesemet;
kis lába a füzesben fehéren lépegetett.
Vegyem úgy a szerelmet, mondta, ahogy a rügyet a fa;
de én, fiatal s bolond szív, azt mondtam: nincs igaza.
A folyóparton álltunk, körülöttünk a rét;
támaszkodó vállamra tette fehér kezét.
Vegyem úgy az életet, mint a füvet a parti homok –
De szivem fiatal s bolond volt, és most folyton sirok.
Yeats
GONDBŰVÖLŐ ÁLOM…
Care-charmer Sleep…
Gondbűvölő álom, gyász Éj fia,
Halál testvére, komor csend szülötte,
enyhitsd kínom, s vidd el a fényt, hogy a
gond visszatértét lelkem hadd felejtse.
Búnak elég a nap, – hisz összetörte
ifjuságom rossz kalandját a vész;
elég, ha ébren sír a szem, – ne sejtse,
hogy az éj is csak hazug enyhülés.
Oltsd ki a nappalt, mely ábrándozik,
ne mutasd te is, hogy mily zord a holnap,
s ujjal tetőzve szivem kínjait
ne cáfoljon rád a felragyogó nap.
Hadd nyugszom, hiú felhőket ölelve:
ne ébressz soha fényre, gyűlöletre.
Samuel Daniel
FIATAL FELESÉG PANASZA
Ha az aranka málnára kuszik,
nem él sokáig, nem fut messzire.
Feleségül katonához a lányt –?
Dobd inkább útszélre, a semmibe!
Elvettél, hogy befonták a hajam;
de alig járt át ágyad melege.
Este együtt, reggel már egyedül:
nem rövid így szivünk története?
Elmégy. Nem messzi, de mégis Ho-jang
nyugtalan határvidékeire.
Még nem is voltam igazán tied,
s lépjek anyád elé, mint a menye?
Ugy neveltek otthon a szüleim,
hogy éj-se-nap ne lásson más szeme.
„Párjával él a kakas, a kutya;
felnőtt lánynak van ura, mestere!"
Oda mentél, hol a halál az úr,
szivem fáj, csaknem meghalok bele.
Elmennék én utánad, esküszöm,
de csak még rosszabbúl járnál vele.
Felejtsd, hogy ifju férj vagy. Igyekezz
hazád szolgálni, légy jó fegyvere!
Katonáskodnánk mi is, félek, a
katonák tüzén sokat hűtene.
Soká varrtam selyemkabátomat,
hisz szegény háznak vagyok gyermeke.
Selyemkabátom mégse hordhatom
s arcom festékét sós könny marja le.
Kinézek: óh, hogy röpköd, párosan
hogy röpköd a sok édes cinege!
Rossz és kegyetlen az emberi sors:
hozzád vágyom, nem felejtlek sose!
Tu Fu
NE VOLNA TESTEM NEHÉZ HÚS
If the dull substance of my flesh were thought
Ne volna testem nehéz hús, de szellem,
nem bénítana irígy messzeség,
mert, a teret legyőzve, mérhetetlen
végekről rögtön hozzád szállanék.
Mindegy volna holléted távola
s hogy a föld szélén állok: oly hamar
pattan vizen s szárazon által a
gyors gondolat, s ott van, ahol akar.
Öl elgondolni, hogy, mint gondolat,
nem ugrom hozzád mérföldeken át,
de, túlsok sár s víz keveréke, csak
sírok, s várom az idő vigaszát;
nehéz könnyet, mást nem adhat e két
lassú elem, közös kínja jelét.
Shakespeare 44. szonettje
KÉT TÁRSUK, TISZTÍTÓ TŰZ S LENGE LÉG
The other two, slight air, and purging fire
Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,
veled időzik, akárhol vagyok;
ez gondolatom, abban vágyam ég,
s e két itt-ott-szárny villámként suhog.
Mert ha elment e két gyorsabb elem
hozzád, gyöngéd, szerelmi hirnökűl,
a kettővel négy-gyúrta életem
bánattól nyomva halálba merűl;
míg csak meg nem gyógyítja keverék
életem a megtért két gyors futár;
épp most jönnek vissza, s mondják, de szép,
de viruló vagy, derű és sugár;
örömhír ez; de üdvöm ellobog:
visszaküldöm őket, és búsulok.
Shakespeare 45. szonettje
CSAK NE KÉRDEZD
Anfangs wollt ich fast verzagen
Előbb nagyon fájt a lelkem;
sírtam: minden oda van;
aztán mégis elviseltem –
Csak ne kérdezt, hogy: hogyan?!
Heine
GYÖTRELMES ÉJ
O nuit, nuit douloureuse!
Óh éj, fájdalmas éj! Hol jársz most, késlekedve,
óh hajnal? Jössz-e már? Messze vagy? Hívlak egyre!
Ah! összevissza csak és tehetetlenűl
hánykódom ágyamon és mégse sikerűl
aludnom, mert ez az álmatlan keserűség
bennem mint nyugtalan s beteggyökerü tűz ég.
Te alszol kedvesem; miattad maradok
ébren, amig csak a hajnal föl nem ragyog;
ha nem küldesz haza, ez a kegyetlen éjjel
gyorsabban telne most, tele szebb szenvedéllyel!
Lelkem, álommadár, röpdös, álmod felett,
s reggel, ha olvasod megkínzott versemet,
látod majd: oly nyugodt voltam-e én ma, mint te.
Gyötrő párnáimon felültem most; telítve,
veled telítve zsong fáradt fejem. Lobog
az éjszakai mécs, amíg rád gondolok,
lobog és nézi, hogy csókolva, sírva, kínom
és szerelmem tüzét neked itt hogyan írom.
Te alszol, kedvesem, szép szemed már pihen
s rózsalehelleted balzsama csöndesen
áramlik megnyiló ajkad bíbor közében.
De ha csalódom! Óh jaj, hátha fenn vagy, ébren,
s míg én itt szenvedem végig az éjszakát
álmatlan, keserűn, – más férfi ölel át
s virrasztva boldogan ezer gyönyöre támad
az ő karjai közt a túlgyors éjszakának!
Feledés istene, altass el! Béke szent
istene, Álom, adj nagy álmot, végtelent!
Más a karjai közt! Szégyen! Így megalázhat!
Más férfi! Óh halál! Őrület és gyalázat!
Jaj, buta sors! Miért tették az istenek
a szépség örökös rabjává szememet?
Lelkem mért oly szelíd, hogy folyton megsebezhet
játéka e gonosz és gyönyörű szemeknek?
Más lány jobb volna, más, nem ily szép, más, aki
félénk, alázatos, s igyekszik tetszeni
és kedvese után kisírja szeme fényét
és hű, nem sok fiú ostromolja erényét,
s derűs lelke, amely oly hamar lesz vidám,
helyettesíti a szépséget homlokán.
De ő, ki most gyötör, oly tündöklő jelenség,
hogy folyton övezi a hódolat: „Milyen szép!"
Remegő udvara körében isteni
fenségben jár-kel és sóhajom neveti;
csupa dac és szeszély, hirtelen, érthetetlen,
ma kedves és szelíd, holnap elérhetetlen,
s bár varázsa alól pár szív már kijutott,
az udvarlók raja ezzel sehogyse fogy!
Lesik tekintetét, s mint ő magát, imádják,
s nem szeret, akinek nem ő ihleti vágyát.
És aki szereti, annak sorsa mi lett?
Féltékenység, gyanú és éji rémület,
hogy jön majd egy bitang hőse a szerelemnek
s körülhízelgi őt s a lány egyszerre enged!
De mit tehetek én? Mért szidom magamat?
Kellett szeretni, óh hiszen megláttalak!
Kellett, szép gyönyöröm, – s muzsám most énekelve
dalokkal simogat, előtted térdepelve,
forró dalokkal és könnyekkel, és remeg;
óh bár fordítaná szivemhez szivedet!
Bálból ha térsz haza, óh ég! a nyoszolyádon
ez a boldog papír mily üdvöt lelne szádon!
Selyembe zárom és talán utána nyúl
szép kezed kegyesen s ő kebledhez simúl!
Megtudom, így lesz-e: Ámor megmondja nékem:
hiszen isten lakik a költő kebelében,
és ha a szived ily nagy jót tesz énvelem,
rögtön értesit egy mámoros sejtelem.
E mámort, kedvesem, add meg, s egyszerre minden
kínom szelidül és megbékűlt ereimben
tejjel-mézzel folyik s lüktet a tiszta vér
s a lelkem azt hiszi, hogy az egekben él.
Chénier
JAJ A SZÍVNEK
Beshrew that heart that makes my heart to groan
Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet
hordunk, ketten, s úgy zokog a szivem!
Engem zord kín sujt, de legédesebb
barátom is rabság rabja legyen?
Azért űztél ki magamból, kegyetlen,
hogy másik Énem még több láncba vesd?
Őt, téged s magamat elveszitettem,
háromszoros bú e hármas kereszt.
Zárd szivem érc-kebledbe, de szegény
hadd váltsa ki akkor barátomét;
bárki engem, őt hadd őrizzem én;
így véd zárkám attól, hogy durva légy:
de az leszel; mert ha magadba zársz,
rabod e szív, s mind, kit benne találsz.
Shakespeare 133. szonettje
SZOMBATI SZERELEM
Dhmë leukop£reie
Démó, liliomarc, ki ölelheti gyönyörü tested,
míg én csak sírok s kínoz a keserü vágy?
Az a zsidófiu? Nem csoda az se: kihűlhet
szombaton a tűzhely, fűti a szívet Erosz.
Meleagrosz
TÖLTS, ÉS MONDD A NEVÉT
”Egcei kaˆ p£lin e„pš
Tölts, és mondd a nevét, hogy Dórika, Héliodóra,
ujra meg ujra, keverd a borba a drága nevet,
s tedd a fejemre a tegnapi rózsafüzért: noha hervad,
emlék tőle, reá: tedd a fejemre szegényt.
Ő is sír, szerelem virága, siratja, hogy elment
Meleagrosz
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.
Miért? – Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? – Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.
Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.
Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? – Az, aki megadta magát.
Kinek? – A fájó, örök Szerelemnek.
Camões
TE, VAK BOLOND, SZERELEM
Thou blind fool Love, what dost thou to mine eyes
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered
rákötni a szivem itéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyilt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
ezért betege most a torzitásnak.
Shakespeare 137. szonettje
MÉG EGY CSÓK…
Ae fond Kiss
Még egy csók, – és soha többé!
Isten áldjon mindörökké!
Szivbőlcsordult könny sebez meg,
örök vágyban eljegyezlek.
Miért sír fel az az égre,
akinek még van reménye?
Nekem csillagfény nem int már:
özön éj és néma kín vár.
Rossz rajongás, mégse szidlak,
Nancy győzni, győzni tud csak!
Aki látja, mind imádja,
mindig őt, csak őt kivánja.
Ne lett volna szivünk oly vak,
ne lett volna vágyunk oly vad,
ne jött volna, ne nőtt volna:
szivünk most nem haldokolna.
Ég veled, te szép, te legszebb!
Ég veled, te vég, te kezdet!
Béke, vágy, kincs, öröm, érdem,
minden áldás elkisérjen!
Még egy csók, – és soha többé!
Isten áldjon mindörökké!
Szivbőlcsordult könny sebez meg,
örök vágyban eljegyezlek!
Burns
BIZONY, JOBB, HA UTUNK MOST ELSZAKAD
Let me confess that we two must be twain
Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
noha szerelmünk osztatlanul egy:
igy a sok foltot, mely velem marad,
viselem majd magam, tenélküled.
Két szivünk közös vágy, de életünkben
olyan választó bántalom is él,
melytől, bár nem csökkenti örömünk, nem
egy szép órát veszt a szent szendvedély.
Nem illethet ezután a szavam,
mert szégyenem megszégyenítene,
s hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
mert megromlik neved becsülete:
nem, nem, ne tedd; mert szivem úgy szeret,
hogy mint magad, enyém a jóhired.
Shakespeare 36. szonettje
BÚCSÚ A SZERELEMTŐL
Farewell to Love
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, – töröld esküinket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.
Michael Drayton
MEGEGYEZÉS
Kapcsolatunkért az erények
szolgái bárhogy marjanak,
és noha az előitélet
elveszi női rangodat,
térdem hajlását üres illem
s földi bálvány nem látta még:
mint neked, a harc kellemetlen,
de nyugalmam nem zúzza szét.
Világi ragyogásba veszve,
mint te, forgok a bálokon,
de bölccsel s bolonddal csevegve
csak saját szivemben lakom.
Minket földi mámor csak úntat,
nekünk az ember mind silány;
de mert nem csapjuk be magunkat,
nem csap be más sem ezután.
Amily gyorsan egymásra leltünk,
válásunk is gyors lesz, – ha már
örömtelen volt a szerelmünk,
legalább majd búcsúnk se fáj.
Lermontov
AZ ELTEMETETT SZÍV
Das begrabene Herz
Minduntalan eszembe jut
egy régi álom. Fiatal
voltam még, vad és gondtalan.
Anyám sokat szomorkodott.
Egyszer csak jött egy rossz levél.
Hogy mi volt benne, nem tudom, –
anyám a melléhez kapott,
mintha meghalna a szive.
Az éjt álmodtam álmomat:
láttam, amint anyám – finom
kezében kapa – csöndesen
kertünk fenyőihez osont:
egy gödröt ásott s egy szivet
tett bele. És ráhúzta a
földet, és lassan visszajött.
Meyer
SZERELEM ÉS GYŰLÖLET
Odi et amo
Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.
Catullus
CATULLUS, BÜSZKE LÉGY!
Miser Catulle
Elég, te őrült! Térj eszedre! Mit jajgatsz!
Szegény Catullus, ami veszve, hadd vesszen!
Arany napokkal tündökölt a mult benned,
mikor vidám sétákra drága lánykád vitt,
s emléknek mily szép a sok bolond játék,
amit te kértél és a lány se tiltott meg!
Arany napokkal tündökölt a mult benned.
Minden tilos ma: te a vágyakat tiltsd meg,
ne űzd, ha fut, ne roppanj össze félholtan,
hanem, magad megedzve, büszke légy, vas-szív!
Isten veled! Catullus ime már vas-szív,
nem hajszol és nem koldul már, ha eldobtad:
majd sírsz te, sírsz majd, hogyha senki sem kíván!
Jaj, jaj neked, gyalázatos! be rossz sors vár!
ki fog utánad járni? és ki lát szépnek?
kit fogsz szeretni? ki szeret meg úgy, mint én?
kapsz csókot? ajkat, hogy sebesre csókolhasd?
Légy csak, Catullus, büszke és erős vas-szív!
Catullus
LÁNYHŰSÉG
Nulli se dicit
„Senki sem!" – esküdözött – „nem lesz más senki a férjem,
még Jupiter se, ha jő!" – esküdözött a leány.
Esküdözött, de amit nő súg szeretője fülébe,
szélbe irott betü csak, rajz rohanó vizeken.
Catullus
RABSÁG BETEGE
Huc est mens diducta…
Lesbia, gazságod úgy megrontotta a lelkem
s szívem a rabságnak oly igazán betege,
hogy többé sose áld, lennél bár angyal ezentúl
és a szerelme se fogy, bármi piszokba merűlsz.
Catullus
ÓH, NE MONDD SZIVEM HAMISNAK
O never say that I was false of heart
Óh, ne mondd szivem hamisnak, barátom,
bár – távol – hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
mint lelkemtől, mely kebledben pihen:
szerelmem fészkében; megyek, bucsúzom,
s mint az utazó, megint megjövök,
kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
foltjaimra magam hozok vizet.
Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
minden bűnnek, amely vívja a vért,
ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
kincsözönöd eldobom semmiért;
semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.
Shakespeare 109. szonettje
PYRRHUS SIKRASZÁLL ANDROMACHÉ GYERMEKÉÉRT
– Részlet az „Andromaché”-ból –
Hazánk túlságosan aggódik érdekemben.
Azt hittem, fontosabb kérdésre kell felelnem,
Uram; s a név, melyet a követe visel,
lelkem hatalmasabb hírre ajzotta fel.
Ki hitte volna, hogy ilyen vállalkozásra
Agamemnon fiát kell küldeni csatába;
s egy egész nép, amely úgy győzött s annyiszor,
egy gyermek ellen ily gyilkos ármányt kohol?
És ki igényli, hogy feláldozzam? A sorsát
jogosúlt bármiben megszabni Görögország?
S minden görög közűl ura nem én vagyok
a rabnak, akit a végzet nekem adott?
Ugy van, Uram! Mikor Trója füst volt s komor láng
s a győzők véresen elosztották a zsákmányt,
a sors, melynek az ég szólt a szavain át,
nekem adta, nekem, Andromachét s fiát.
Ulysszesz foglyaként lett vége Hekubának;
Kasszandra Argoszba követte az apádat;
nyúlt joguk s rabjaik felé rabló kezem?
Kellett a tetteik gyümölcse énnekem?
Félnek, Hektorral a vár – Trója – ujraépűl;
s fia, mert éltetem, életem veszi végűl.
Oly ész, mely ennyire óvatos, nagy teher;
ily messzi baj, Uram, engem nem érdekel.
Előttem áll a mult, hogy mi volt az a város,
bástyái mily dicsők, falain mennyi hérosz:
Ázsia ura volt! S aztán fordúlt a kép; –
mi lett sorsa, mivé tette Tróját a vég?
S tornyokat látok csak, miket hamu borít el,
sivatag földeket, golyót vérszinü vízzel,
vasban egy gyermeket; s nem tudom hinni, hogy
bosszút lihegjen ily Trója s ily állapot.
Ah! ha Hektor fiát eskünk dönti halálba,
egy teljes éven át miért élt a kis árva?
Priamosz kebelén – mért nem ölték meg ott,
hogy födné hullahegy és üszök és romok?!
Akkor jog volt minden: hasztalanúl remélte
agg és unoka, hogy megvédi gyöngesége;
az éj s a diadal, a nálunk is vadabb,
az ölt bennünk, s a kard nem látta, hova csap.
Túlbőszen törtem a legyőzöttek fejére.
De kegyetlen hirem dühömet is tulélje?
És noha már szivem szánalom szállta meg,
fürdessem egy gyerek vérében kezemet?
Nem, Uram. Egyebütt lessen Graecia prédát;
üldözze egyebütt tűnt Trója maradékát:
én már nem akarok több vért s rémületet,
Epirus megőrzi, mit Trója őrizett.
Racine
ANDROMACHÉ BEJELENTI, HOGY ELFOGADJA PYRRHUS KEZÉT
O ma chére Chéphise!…
– Részlet az „Andromaché”-ból –
…… Kephisisem, barátom,
előtted nem veszély, ha lelkemet kitárom.
Balsorsom igazán megmutatta szived;
de úgy véltem, te is jobban látsz engemet.
Ah, hihetted-e, hogy Andromaché szerelme
elárúlja urát, ki létét látja benne;
s hogy, ütve uj sebet sok-sok halottamon,
saját nyugalmamért az övékét zavarom?
Ez a hűség, melyet hamvainak igértem?!
De fiúnk elveszett: kellett, hogy védve védjem,
s Pyrrhus támaszt igér, ha asszonya leszek;
megteszi: nem hiszem, hogy becsap engemet.
Tudom, Pyrrhus milyen. Vad, de őszinte, míg él,
Kephisis, s többet tesz, mint amennyit megígér.
Ma még a görögök gyülölete is üdv:
Hektor fiának uj apád ad a dühük.
Igy, mert áldozatot kiván fiam szerelme,
Pyrrhus mellé állok további életemre:
elfogadom hitét s oltár előtt örök
kapcsot kovácsolok közte s fiam között.
De rögtön azután, hogy önmagamnak ártva
hűtlen életemet kezem végképp lezárja;
így rovom le adóm, én, a halálraszánt,
Pyrrhus, férjem, fiam és önmagam iránt.
Szerelmemnek ez az ártatlan haditerve;
ezt a férjem maga súgta kérdő szivembe.
Hektorom s őseim elé csak én megyek.
Kephisis, te fogod lezárni szememet.
Racine
HERMIONÉ SZAKIT PYRRHUSSZAL
Vous ne m'attendiez pas, Madame; et je vois bien
– Részlet az „Andromaché”-ból –
PYRRHUS
Nem vártál, asszonyom; s látom, hogy itt vagyok,
zavarni tudja csak a társalgásotok.
Nem célom a hibám jóvá játszani, holmi
hamis méltányosság ködével fátyolozni:
elég, hogy elitél a saját szivem is,
s lelkem nem védheti, amit maga se hisz.
Trójai nőt viszek oltárhoz. És bevallom,
neki adom, amit neked kellene adnom.
Más most azt mondaná, hogy egykor a frigyünk
Trója előtt apák kötötték, nélkülönk,
s hogy az akaratuk, szivünket meg se kérdve,
érzés nélkül kötött bennünket kéz-a-kézbe;
de én rámondtam az igent, s ez már elég.
Vitték követeim szivem igéretét;
majd szóltam ellenük, sőt akartam is, úgy van.
Majd megjöttél, velük, itt voltál Epirusban;
s noha egy más szem, egy győzelmes ragyogás
már megelőzte azt, ami benned varázs,
nem fogadtam el ezt az uj, bűvös hatalmat:
akartam, makacson, hogy hozzád hű maradjak;
úgy fogadtalak, mint királynőt, s mostanig
hittem: az eskünek majd csak enged a szív.
De a szív győzött; és elég gyászos csapás, hogy
Andromache olyan férjet kap, akit átkoz.
Akaratunk ellen – ő engem, én meg őt –
kötjük egymást örök frigybe az Ég előtt.
Ezek után, Urnőm, szidd, gyalázd árulódat,
akinek fáj, hogy az, de más lenni nem óhajt.
Számomra e harag, amelyet tisztelek,
csak enyhülést igér, éppúgy, mint teneked.
Mondj rá mindent a gaz esküszegőre, tombolj:
félek, míg néma vagy, bár nem a haragodtól;
sorakoztat szivem ezer néma tanut
s ahogy hallgatsz, úgy nő irtózatos szavuk.
HERMIONÉ
Örömmel észlelem, uram, cikornyamentes
közlésedben, hogy hű maradtál jellemedhez,
s törni akarva e szentséges kapcsokat,
ahogy illik, gazúl végzed gazságodat.
Süllyedhet, csakugyan, olyan rabszolgaságba
egy hóditó, hogy azt, amit igér, beváltja?
Nem, nem; téged joggal kísért a hitszegés;
s ami ma idehoz, az csak dicsekedés.
Hogyhogy? Bár se parancs, se semmi eskü nem köt,
mint Trója kedvese, megkéretsz egy görög nőt?
Elhagysz, visszaveszel, és megint visszamégy
Heléna lányától a dicső özvegyért?
Rabnőt koronázol, s királylányt? Graeciának
feláldozod Tróját, s amazt Hektor fiának?
Mindezt oly szív teszi, mely úr maga felett,
oly hős, akit nem köt rabszolga becsület.
Hogy nődnek tess, azért kellett tán édes éked,
teljes dísze a gaz s hitszegő érdemének:
jöttél, szemlélni, mily sápadt a homlokom,
s hogy majd az ő keblén kacagj a kínomon.
Ha majd megy, kocsiján, menjek sírva utána?
Uram, ennyi gyönyör mégis sok volna mára;
s bár te sem futsz máshoz kölcsönzött címekért,
csak nem kevesled a fejeden a babért?
Leszúrtad Hektor ősz apját, úgy hogy a látvány
mint gyilkos borzadály futott át a családján;
mialatt keblében mélyre-mártott kardod
egy csöppnyi kortól-jég vér után kutatott:
az égő Tróját vértengerbe meritetted;
s mikor Polyxenát, óh, hős, leteritetted,
iszony fogta el az egész görög hadat:
van, ki ily tettektől bármit is megtagad?
PYRRHUS
Asszonyom, jól tudom, rémségeknek de hosszú
sorára vett reá Helénáért a bosszú;
sajnálhatnám a vért, mely anyádért omolt;
de jobbnak gondolom: felejtsük, ami volt.
Hála az Égnek: a te közönyöd irántam
nem mutatja, hogy bűn az üdv, melyet kivántam;
látom, szivem, melyet oly sokszor mart a vád,
nem jól ismerte a tiédet, sem magát.
Sajnálatom hitt csak halálra-sebezettnek;
csalásunk hitéhez hit kell: az, hogy szeretnek!
Te sose kivántál láncodon tartani:
féltem: cserben hagylak, s te tán örűlsz neki.
Kettőnk szive sose dobogott volna eggyütt;
kötelességem vitt, mint téged: azt követtük.
Nem volt rá ok, nem is szerettél sohasem.
HERMIONÉ
Én? Soha? Mit tettem, mi mást, te szívtelen?
Minden hercegünknek kosarat adtam érted:
magam kerestelek föl, téged, s messzi néped;
elhagytál, hűtlenűl, s én itt vagyok, igen,
bár minden hívemet lázítja szégyenem.
Megparancsoltam, hogy hallgassák el a sértést;
titokban vártam a hitszegő visszatértét;
reméltem: riad a lelkiismereted
s visszahozod velem-eljegyzett szívedet.
Szerettelek, hűtlent; mi lett volna, ha hű vagy?
S még most is, amikor olyan kegyetlenűl csap
rám a szavad, mely a halált jelenti be,
még most is kétkedem, hogy: nem szeretlek-e?
De ha ez rendelés, ha a nagy Ég haragja,
hogy tessék neked, a dicsfényt más nőnek adja,
jól van, vedd nőűl azt. De tedd meg legalább,
hogy ne tarts itt tovább, mint nászod tanuját.
Szavunk nem lesz talán egymással soha többé:
várj egy napot; holnap úr leszel, úr örökké.
Nem felelsz? Nyomorúlt, ezzel is sértegetsz:
az időt számolod, amit rám vesztegetsz!
Repeső szived a trójai nőre vágyik,
alig bírsz várni: bár beszélne már a másik!
Szived hozzá beszél, őt lesi a szemed.
Mehetsz már, menekűlj, hagyd el ezt a helyet:
esküdj hitet neki, ahogy valaha nékem,
mocskold isteneink szentségét földön-égen.
Ők nem felejtenek, s tudják, mert igazak,
ily eskü kötötte hozzám is sorsodat.
Vidd oltáruk elé szivedet s vereségem;
menj, fuss. És ne próbálj még találkozni vélem!
Racine
HERMIONÉ PYRRHUS MEGÖLETÉSÉN TÖPRENG
Oú suis-je? Qu'ai-je fait? Que dois-je faire encore?
– Részlet az „Andromaché”-ból –
Mit tettem? Hol vagyok? Mit tegyek ezután, még?
Mily szenvedély sodor? Agyam vad tűz gyanánt ég.
Futkosom, céltalan járom e palotát.
Bár tudnám, hogy szivem gyűlöl-e, vagy imád?!
Mily ádáz volt szeme, mikor utam kiadta!
Kín? Benne?! Irgalom? Még csak nem is mutatta.
Sajnált, egy percig is? Észleltem zavarát?
Kicsalhattam akár egyetlen sóhaját?
Sírtam: süket maradt; őrjöngésemre: csöndes;
rezzent gyanuja, hogy szemem miatta könnyes?
S még én sajnálom őt? S ami legrémesebb:
szivem, gyáva szivem most is érte remeg?
Vacogtat, tudni, hogy mi tör élete ellen?
S bár bosszút sürgetek, máris kész a kegyelmem?
Nem, csak legyen szilárd a düh itélete:
vesszen! Úgyse miénk többé az élete.
Győz az aljas, neki irtózatom mosoly csak:
azt hiszi, e vihar tüze könnyekbe olvad;
azt hiszi, mert gyönge s bizonytalan vagyok,
balkezem védi, míg ellene tör a jobb.
Ma is régi, szelid szivem szerint itél meg.
Sőt gondolatai most is másutt járnak, henyélnek!
Győz az oltár előtt, s nem is érdekli, hogy
halála-élete talán kockán forog.
Rám bízta: döntsek én? A döntés végzetes lesz.
Van még egy eszközöm: cselekedjék Orestes.
Haljon meg: hogy mi lesz, sejthette, igazán,
hisz akaratom ő kényszerítette rám.
Rám? Hogy? Vagyis az én parancsomra csinálják?
Hermioné vádja mondja ki a halálát?
E herceghez, kinek hőstettein szivem
annyit ábrándozott s oly gyönyörteljesen,
kinek szivét titkos reményem már kivánta,
mielőtt bárki is gondolt e szörnyü nászra,
azért jöttem, annyi földön-tengeren át
hogy én hozzam neki messziről a halált?
Hogy meggyilkoljam? Ah?…
Racine
RACINE, NAPI MUNKÁJA VÉGÉN
La journée de Racine
A poéta, Racine, befejezte a napját;
könyököl, álmodik. Sikerült a dala?
A fürgehegyü toll ki-kihagyó zaja
nem sercegteti már a kézirata lapját.
Elegáns epigram fulánkjába haragját
öntötte, izgató s fanyar mérgét, agya?
Nem; szivét nemesebb becsvágy ajzotta ma
s szeme már épp a kész jeleneten suhant át.
Látása, mely miatt, mert oly éles-finom volt,
némely kritikusa rejtett gazságra gondolt,
nagyon büszke, szelíd, hald s tűnődő, hiszen
– óh, kínok! óh, gyönyör! – egész napja során hő
lelkében fájt a szép búcsú, mit hűtelen
Tituszához intéz Berenisz, a királynő.
De Régnier
ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
Óh lelkem, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,
pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam
s szivem, túlérzékeny szivem,
igy szólt lelkemhez: – Ugye, nem,
nem valóság – bár annak érzed –
bús és dacos száműzetésed?
S lelkem felelt: – Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:
mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!
Verlaine
AZ ÉJ ESŐS, VIHARZÓ…
Die Nacht ist feucht und stürmisch
Az éj esős, viharzó,
az ég csillagtalan;
zúgó fák közt az erdőt
járom némán s magam.
Fény tűz ki a messzi, magányos
vadászlak ablakán;
csak oda ne most, a világ ott
éppen elég pogány!
Bőrfotelében hátra
dől a vak nagymama,
szobormerev és ijesztő,
s nincs egyetlen szava.
Fel-alá dühöng az erdész
káromkodó fia,
flintáját vágja a falhoz
s csakúgy zeng gúnykacaja.
A szép lány fon; a len omló
könnyétől harmatos;
apjuk kutyája szükölve
simúl a lábaihoz.
Heine
NYOMASZTÓ LÉGKÖR
Drückende Luft
Az égbolt mindjobban komorlott;
szinte a szobámba gomolygott
a fakó felhők mély öle.
Kint a nagy kőris súlyosan
forgott-csikorgott, zordonan;
pörögve szállt két levele.
Hangosan a fülledt szobán át,
mint szú, mely a sír némaságát
rezzenti, órám ketyegett.
S félve zendült a zongora
a harmadik szobában a
hátam megett.
Palanehéz volt már az égbolt;
Ő játszott, s játéka sötét volt,
láttam, hogy Ő.
A szél s a dúlt lomb küszködött,
porszürkén izzott és nyögött
a levegő.
És sápadtabban zengve nyultak
a falon át a könnyes ujjak;
és ő dalolt;
mit mint jegyese, úgy szerettem,
azt dúdolta most összetörten;
éreztem, szíve fuldokolt.
A felhő egyre komorabb lett;
a sebzett hang tompább s vadabb lett,
mint kés, éles, mint kés, kopott;
s míg zengett multunk éneke,
két gyermekhang sírt föl vele –
s a villám lecsapott.
Dehmel
HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ…
Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
ami szerelmed növeli.
Szeretsz – nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
ne tudd meg, hogy az életem mily
üres, fekete, ostoba!
Hogy boldogságod meg ne öljem,
nem vallhatom be soha, hogy
nem hiszek már a szerelemben
s szivedre méltatlan vagyok:
s hogy ami szent gyönyörüséget
adott egykor, ma méreg, és
hogy mint éjjel meghitt kiséret,
oly jó nekem a szenvedés.
Tiéd, amit jövőm kigondol,
az üdvösségem is, fogadd;
de ne kérdezz soha a multról:
lelkem kínja enyém marad!
Lermontov
With how sad Steps, O Moon…
Óh, Hold, be búsan hágod az eget!
be némán, s arcod hogy sápadozik!
Az a gyors ijjász éles nyilait
szórva tán a mennyben is incseleg?
Ha szerelmes szem bírája lehet
a szerelemnek, hát az betegít;
szemedből látom; lankadt bájaid
tükrében saját bánatom remeg.
Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hüség
nálatok csak butaságot jelent?
És mint itt, ott is gőgös, aki szép?
Szerelemért szeretnek odafent
s az igaz szivet mégis megvetik?
A hálátlanság az erény nekik?
Sir Philip Sidney
ÓH, PÖRLEKEDJ A SZERENCSÉVEL ÉRTEM
O for my sake do you with Fortune chide
Óh, pörlekedj a Szerencsével értem,
szidd rút tetteim bűnös istenét,
hogy ami lett belőlem s amin éltem,
csak köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.
Nevemet üszök innen lepi be;
innen, hogy jellemem szinte ragad
munkámtól, mint a mázoló keze:
könyörűlj, s kívánd tisztulásomat;
s vad kóromra, jó beteg, iszom újra
az ecetet, és újra, ha kiittam,
és nem lesz epe az epe, se dupla
bünhődés, hogy javulásom javítsam.
Könyörűlj, drága barát: biztosítlak:
könyörületed maga megjavíthat.
Shakespeare 111. szonettje
ŐSZ HALK SZELE
Der Herbstwind rüttelt die Bäume
Ősz halk szele rázza a fákat,
az éj nyirkos, hideg.
Szürke köpenyben az árva
erdőben léptetek.
A lovast a ló, az álmát
gondolatok viszik,
röpűlve emelnek a házhoz,
hol a kedvesem lakik.
Kutyák csaholnak, inas jön,
a gyertyaláng lobog,
sarkantyúm peng, amint a
csigalépcsőn felrohanok.
Csupa illat és ragyogás a
meleg szőnyegszoba,
ott vár reám az édes –
röpűlök a karjaiba.
Szél rezzenti a tar tölgy
susogó gallyait:
„Bolond lovas, te, mit érnek
bolondos álmaid?"
Heine
EGY NAP MEG EGY ÉJ
At Parting
Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.
Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
a szerelem sürü mirtusza rejt; s vele
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.
De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.
Swinburne
FÖRTELMES IDŐ
Das ist ein schlechtes Wetter
Förtelmes idő! Viharzik,
eső és hó szakad,
árván lesem ablakomból
a kései árnyakat.
Piciny fénypont ragyog fel
és tovaimbolyog:
lámpással anyóka megy ott: már
hazafelé topog.
Lisztet, tojást, vajat vett,
s most gyúrni fog, azt hiszem,
hogy nagy lányának édes
süteménye legyen.
Az, álmosan hunyorogva,
otthon, fotelében ül;
a drága arcot a fényben
aranyhaj özönli körül.
Heine
ÁLOM, TÉLIRE
Rêvé pour l'hiver
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja.
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: „Keresd!" s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!
Rimbaud
MINT HA ÉTVÁGYÁT FOKOZNI KERES
Like as to make our appetite more keen
Mint ha étvágyát fokozni keres
az ember ínycsiklandó ízeket, s még
messzi kórt félve önmaga szerez
bajt, hogy később kerülje a betegség:
örökfriss mézed élvezve fanyar
mártást kevertem étkembe; s a jólét
betege: felcsaptam én is hamar
betegnek, bár semmi bajom se volt még.
Képzelt baj ellen a politikusság
a szerelemben így vitt bajba, s ép test
romlása lett a túlzott óvatosság:
amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.
De megtanultam s áll a lecke: méreg
a gyógyszer is szépséged betegének.
Shakespeare 118. szonettje
FEKETEKÁVÉ
Ha éji tivornya után kimerűlten
eléred az otthonodat
s tombolva fölötted a holdtalan űrben
sorsod dühe-gúnyja kacag, –
elő a poros masinát, s a szeszgőz
páráiban, a lila-kék
lángok sziszegő koszorúja felett főzz
magadnak erős feketét.
Ha bontod a kedves, a várt boritékot,
de a hír, ami jött, csupa fagy,
és tűnik a nő s vele tűnik a légyott,
ne hidd, hogy az ég leszakad:
hagyd futni a vágyad, a hited a lányban
s bársonyszeme éji ködét
és őrületed fekete viharában
főzz duplaerős feketét.
De ha tél szele rázza a lombtalan ágat
s rád támad az esti világ
s szobádba vihogva kisértetek, árnyak
néznek be az ablakon át, –
hessentsd tova szótlan az ifjui álom
hófödte halottseregét
és főzd kis, csorba masinádon,
főzd, lassan a feketéd.
Szmirnenszki
LELKEM, HOGY TE VAGY KORONÁJA
Or whether doth my mind being crowned with you
Lelkem, hogy te vagy koronája, tán
királyi mérget, ámítást iszik?
Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán
szerelmedtől rontva bűvészkedik,
mikor szörnyekből s a sok korcs alakból
édes angyal-másaid látja ki
s tökéletes jót varázsol a gazból,
ha fényét érik a lét tárgyai?
Az első áll! Szemem itala ámít
és nagy lelkem királyként hajtja fel:
a szem tudja, ura mily ízre vágyik
s borát ínye szerint készíti el;
s ha az méreg, kisebb a bűne: menti,
hogy szereti s ő maga kezdi inni.
Shakespeare 114. szonettje
A MÉREG
Le poison
A bor egy nyomorult lebujnak tüzet és színt,
tündéri zománcot ad,
s rőt-arany gőze oly mesés csarnokokat
képes emelni körénk, mint
az égbolt ködein átizzó alkonyat.
Az ópium a lét határán túl kiterjed,
megnyujtja a végtelent,
csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,
és túltelíti a lelket,
oly zord és fekete gyönyöröket teremt.
S mindez nem oly erős méreg, mint amit áraszt
szemed, zöldfényü szemed:
két tó, mely tükrösen ringatja lelkemet.
csak az ő keserű örvényük enyhület.
Mindez nem oly erős, rettenetes varázs, mint
nyálad, e maró csoda,
a felejtő tudat boldog kábulata,
mely lelkemmel tovább ring
s úgy visz, ájultan, a halál partjaira!
Baudelaire
TAKARODJ
O?da t… moi kenÕj Órkoj
Szót se, te esküszegő! Ahogy itt vagy, minden elárul:
züllöttél, csöpög a mirrha a fürteiden,
a karikás szem, a réveteg arc, a tekintet elárul,
még itt lóg fejeden a szalagos koszorú!
Ezt a sörényt vad kéz csak most kócolta előre,
részeg vagy, csupa szesz, járni, megállni se bírsz.
Menj, ringyó! Zene szól, az kell neked: áll a mulatság,
csörög a csörgettyű, téged akar: takarodj!
Meleagrosz
SZIRÉN-KÖNNYEK MILY ITALAIT ITTAM!
What potions have I drunk of Siren tears
Szirén-könnyek mily italait ittam,
belül pokolszenny csövek párlatát,
sirva reméltem és remélve sírtam
s kezemből a kész siker is kiszállt!
Mily gonoszúl tévedett a szivem,
mikor azt hitte, hogy üdvözitett!
Ez az őrült láz milyen képtelen
tévutakra csavarta szememet!
Óh balsors haszna! te vagy mesterem:
bajokban edzve egyre jobb a jobb;
s romjaiból ha kél a szerelem,
szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.
Megtérek hát, bukva s elégedetten,
s háromannyit nyerek, mint veszitettem.
Shakespeare 119. szonettje
CHARLOTTE VON STEINHOZ
An Charlotte von Stein
Mért adtad e mély tekintetet, mely
úgy sejteti velünk a jövőt,
hogy szerelmünk önfeledt gyönyörrel
sosem állhat édene előtt?
Mért áldottál, Végzet, oly varázzsal,
hogy egymás szivébe láthatunk
s a sok furcsa gomolygáson által
kifürkésztük igaz viszonyunk?
Ah, ezerszám él a bamba ember
s a saját szivét sem ismeri,
teng-leng, s ha nem-képzelt gyötrelemmel
sujtja sorsa, nyugtát nem leli;
aztán ujjong, mert a gyors örömnek
váratlan hajnala felragyog.
Csak nekünk, két szegény szeretőnek,
tilos, mitől mások boldogok:
nem érteni egymást és szeretni,
hinni tükörképnek, mely hamis,
uj s uj álomhazákat keresni
s ingani álmodott bajban is.
Boldog, akit üres álom éltet!
Boldog, kire sejtés sose hat!
Bennünk, sajnos, minden perc s minden tekintet
sejtelmet igazol s álmokat.
Mondd, mi sors van előtted s előttem?
Mondd, hogy kötött egybe ily nagyon?
Ah, valaha, régleélt időkben
feleségem voltál vagy hugom.
Megláttad lényem minden vonását,
tudod, hogy cseng bennem az ideg,
s bár alig van földi szem, mely átlát,
kiolvasott egy tekinteted.
Forró erem mérsékleted itta,
vezettél, hogy ne tévedjek el,
s vihar multán angyal karjaidban
felüdült e zaklatott kebel.
Tündérkönnyü szál kötötte hozzád;
hány nap elringattad, boldog üdv!
Volt-e gyönyör, mint a hálateli órák
mikor ott a lábadnál feküdt:
tudta, szive a szivedre lüktet,
jónak látta szemedben magát,
érzékei sorra felderűltek
és zúgó vérébe béke szállt!
S mindebből már csak mint távol emlék
lebeg a szív körűl valami:
örök-változatlan bent a régi egység
s az új helyzet fájdalom neki:
élünk, mintha lelkünk félig élne,
félhomály a tündöklő azúr.
Mégis jó, hogy – bár gyötör – a végzet
minket át már sose gyúr!
Goethe
JOBB ROSSZNAK LENNI
'Tis better to be vile than vile esteemed
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírünek,
ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
s ha bűn a kéj, bár nem szivem s szived
szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
bűnömbe nyiluk: magukról itéltek;
én vagyok az egyenes, ők a görbék,
rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
mindenki gaz s gazúl uralkodik?
Shakespeare 121. szonettje
PÁRIZSI FÉRJEK
Fort bien. Est-il au monde une autre ville aussi…
– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –
Igaz. De van-e még város, ahol a férj,
mint a miénkben, oly jámbor csordában él?
Nem látni figurát, ahány kell, annyifélét?
s mind hogy tűri a nő idomító szeszélyét?
Ez pénzt gyűjt, mit neje azoknak ad, akik
nagy-buzgón az ura szarvát növelgetik.
Jobban jársz, bár éppúgy gúny ér, ha napi kedves
ajándékokkal tér haza hozzád a hitves:
féltékenység nem is borzolja lelkedet,
hisz – nőd mondja! – mind csak erénydíj; s te hiszed.
Egyik férj mennydörög, de hiába; a másik
engedelmesen a dolgok kezére játszik,
s látva, hogy küszöbén a ficsúr megjelent,
udvariasan ő fog kesztyűt és köpenyt.
Ez, ravasz szuka, a férjnek mű-szerelemben
sok mindent elmesél, csak épp a lényeget nem,
s dicső keblén ura oly békén aluszik,
hogy szánja a lovag – céltérő! – gondjait.
Más nő, mentve, hogy oly sokat költhet magára,
szerencsét emleget és hogy jól ment a játszma;
mit játszottak? – a tök férj nem kérdi soha
és áldja az eget, hogy nyer az asszonya…
Szóval, szatíratárgy van bőven, szinte hemzseg,
s én, néző, mindezen még csak ne is nevessek?
Hülyék…
Molière
OSTOBA FELESÉG ELŐNYE
Épouser une sotte est pour n'être point sot
– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –
Ostobát venni el nem épp ostobaság.
A te oldalbordád csupa rend, csupa jóság;
de rossz jövőt igér az asszonyi okosság,
és jól tudom, nem egy sorstársunk mennyire
ráfizet arra, hogy eszes a hitvese.
Vegyek nyakamba oly dicső vászoncselédet,
akit csak társaság csábít és szalonélet,
ki versben-prózában csak szívről irogat
s folyton márkikat és széplelkeket fogad,
én pedig, mint a hölgy férje, közöttük üljek,
némán, mint árva szent, akire mind fütyűlnek?
Nem, nem; el tőlem, el, ah, fennköltség szelleme;
az irodalmi nő különb, mint kellene.
Az enyém nem fog az eszmék szárnyán lebegni;
nekem ne tudja, hogy a rím és az ütem mi,
s ha verses fejtörőt játszanak majd vele,
kérdezvén, neki épp mit súg az ihlete,
hát: „Krémestorta!" – ezt vágja reá a szentem;
egyszóval, csak legyen rettentő műveletlen:
értsd meg, elég neki, ha varr és kötöget,
ha imádkozni tud és szeret engemet.
Molière
A BAJUSZ MINT FŐHATALOM
Je vous épouse, Agnès; et, cent fois la journée…
– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –
Elveszlek, Ágnes; és százszor kéne naponta
e percre gondolnod, s szerencsecsillagodra,
s idézned: mily mélység, ahol éltél, a hely,
s imádod jóságom, mely onnan kiemel,
hogy többé ne úgy élj, mint falusi parasztlány,
de érdemed tiszta, polgárasszonyi rangján
ágyát és csókjait élvezd egy férfinak,
aki eddig minden násztól visszariadt
s akinek szive húsz sziréntől megtagadta
a megtiszteltetést, amelyet neked ad ma.
Mondom, sose volna szabad felejtened
azt a – dicső kapcsunk előtti – keveset,
hogy e tárgy szüntelen fokozza érdemednek
tudatát a polcon, amelyre fölemellek,
s hogy mindig tudd, ki vagy, s úgy élj, hogy sohase
halkúljon bennem e tettem dicsérete.
A házasság, Ágnes, nem tréfával, kacajjal,
sok köteles szigor jár a hitvesi ranggal;
s te bizony nem azért veszed fel, jól tudom,
hogy könnyelmüen élj, vígan és szabadon.
Nektek benne sikert csak a függelem adhat,
mert, tudod, a bajusz kapta a főhatalmat.
Két rész együttese bár a társadalom,
e két rész mégsem áll egyforma rangfokon;
egyik a fenső rész, a másik az alantas,
egyik rendelkezik, másiknak neve: hallgass;
s ahogy engedelmet tisztje vezényszava
iránt tanusít a kiképzett katona,
s mester iránt inas, apa iránt a gyermek,
s ahogy priorának a novicius enged,
mert arra hajtja a hűség és szeretet,
a vágy: tanulni, s a mélységes tisztelet:
parancsolójának, urának s mesterének
még inkább hódol a jó feleség a férjnek.
Mihelyt az a szemét komolyan ráveti,
tekintetét a nő azonnal lesüti,
s csak akkor mer megint ura arcába nézni,
mikor annak szemét megint szelídnek érzi.
Ez az, amiben a mai nő elmarad;
ne kövesd semmiben rontó példájukat,
ne a kacér nőket, a huncutságok alját,
akiknek csínyjeit városszerte dalolják:
hárítsd el a gonosz incselkedéseit,
vagyis a nőcsábászt, amint közeledik.
Gondold meg: felem vagy, tőlem kaptad a bordád,
és hogy így, Ágnes, a becsületem bizom rád,
s hogy ez a becsület könnyen sebezhető
és nem játszhat vele könnyelműen a nő;
és hogy az ördögök fortyogó katlanokban
örökké főzik a rossz nőket a pokolban.
Amit mesélek, nem üres terefere,
vegye be s óvja a szived legbelseje!
Lelked, ha jó uton jár és nem csalafinta,
hófehér liliom marad, gyönyörü, tiszta;
ám, ha elhagyja az erény szűz ösvenyét,
fekete lesz rögtön, koromnál feketébb,
egy nap pedig, jók és igazak borzadálya,
Sátán prédájaként leszállsz az alvilágba,
hogy olthatatlan üst fővő habarcsa légy –
amitől mentsen az irgalmas-szivü ég!
Molière
A SZARV: NEM LEGFŐBB RÉM!
C'est un étrange fait, qu'avec tant de lumières…
– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –
Furcsa, hogy bármilyen tisztán ragyogva ég a
szellemed, mindig úgy bokrosít ez a téma;
hogy a legfőbb gyönyört te ebben keresed
s elképzelni se tudsz egyéb becsületet!
A fösvény, gaz, csaló, hitvány, állati jellem
nem oly baj, mint ez a szégyenfolt a szemedben;
és akárhogyan él egyébként valaki,
úriember, mihelyt nincsenek szarvai.
Nézzük a lényeget: nevünk becsületének
lehet ura e vak esély, e lenge mérleg?
S mért piszkolja magát a józan lelkület
egy bántó folt miatt, mely nem tőle ered?
Kérdem: érhet bárkit gyalázat vagy dicséret
aszerint, hogy hogyan választott feleséget?
S lelkünkben rettentő szörnyeteg mért legyen
a női hitszegés miatt ért sérelem?
Aztán azt se felejtsd, hogy a gáláns okosság
szemében kis ügy az egész felszarvazottság;
s mivel a véletlent nem irányíthatod,
önmagában véve közömbös a dolog,
és a baj lényege, gúnyol bár sok gonosz fej,
attól függ, abban áll, hogy te minek fogod fel.
Helyes magatartás itt is csak egy lehet:
mint mindenben, kerűld a szélsőségeket,
ne kövesd azokat a hiú pipogyákat,
kiknek jámbor lelke ilyenkor csak ugy árad,
kik folyton hitvesük udvarlóseregét
emlegetik, hogy ki okos, gazdag, ki szép,
s összebarátkoznak velük, együtt vigadnak
minden murin, amit azok a hölgynek adnak:
elbámul rajtuk a világ és csak nevet,
hogy orrukat oda tolják – szemtelenek!
Az ily viselkedés persze kárhoztatandó;
de nevetséges a másik is, a viharzó.
Ahogy nem bírom a lovagbarátokat,
kritikám a dühös lármára is lecsap,
arra, aki, bután átkozódva-morogva,
az emberek szemét folyton magára vonja,
és szinte, úgy látszik, egyebet sem akar,
csak, hogy megtudják, mind: körötte mi a baj.
E két véglet között van a tisztes középút,
és a rendes ember, ha már kell, hát azon fut,
s ha kitart rajta, nem kell szégyenkeznie,
bármit vétkezik is az asszony ellene.
Szóval: fecsegjenek bárhogy, a szarvas-élet
enyhűlt formája nem legfőbb réme a férjnek;
s mint mondtam, az egész ügyesség annyi csak,
hogy jobbik oldalán nézzük a dolgokat.
Molière
A SZARV ELŐNYE
Vous pensez vous moquer; mais, à ne vous rien feindre…
– Részlet a „Nők Iskolájá”-ból –
Gunyolódsz; csakhogy én, hogy semmit se hazudjak,
száz dolgot is tudok, rosszabbat, iszonyúbbat,
ami jóval különb csapás és gonoszabb,
mint az a baj, amely téged úgy riogat.
Gondolod: ha a sors döntést kérne kegyetlen
két dolog közt, nem az lennék-e szívesebben,
ami oly rém neked, mintsemhogy hitvesem
ama kegyes s morgó nők egyike legyen,
az erénysárkányok és tisztességboszorkák
egyike, kik folyton erkölcsük gyakorolják
és elmaradt vétkük jogaként gőgösen
néznek át rajtunk és a többi emberen
s azt akarják, hogy – mert hűek hozzánk – dicsérjük
s kötelesek legyünk tűrni minden szeszélyük?
Még egyszer, öregem: se több, se kevesebb,
a szarv maga nem más, mint aminek veszed;
bizonyos okokból meg kivánni való is,
és, ahogy mindenben, akad tán benne jó is.
Molière
ELHÚNYT NŐM, A HERCEGNŐ
My Last Duchess
FERRARA
Elhúnyt nőm, a hercegnő ez a kép
itt a falon. Szinte él! Csodaszép
darab; valóban: Fra Pandolf keze
jól működött s most itt áll a müve.
Leül és megnézi? Kiemelem,
hogy ,Fra Pandolf', mert aki idegen,
mint ön, megállt e festmény mély tüzét
és az arc lobogását nézni, még
mind hozzám fordult (minthogy mások a
függönyéhez sem nyúlhatnak soha),
s látszott, hogy kérdezné, de nem meri:
mi ez a tűz?; nemcsak ön volt, aki
igy meglepődött. Uram, nem csupán
a férj előtt lobbant fel ez a láng
a szép arcon; Fra Pandolf szavai
is felgyujthatták: ,Egész befödi
urnőm csuklóját a köpeny', s megint,
hogy: ,Ecset nem hozza ki azt a pírt,
mely ladym nyakán elhal.' Mert a hölgy
szive – hogy mondjam? – itta a gyönyört,
mohón itta, szeme bármit talált,
mindennek örűlt, s mindenfele járt.
Minden mindegy volt, uram! Csillagom
a keblén, az esthajnal nyugaton,
almaág, mit egy úri hülye a
kertből felhozott, fehér szamara,
melyen kirándult a városon át, –
minden tetszett neki, vagy legalább
elpirult tőle. Csupa köszönet
volt – jó! de – hogy is? – mintha nevemet,
kilencszázéves nevemet annyiba
vette volna, mint bármit. Ez hiba,
de nem szégyen kifogásolni? Még
ha segített volna is a beszéd
– mely nem kenyerem – kifejteni, hogy:
,Ez vagy az sért, ezt ne tedd, ha tudod;
vagy hogy ez túlzás', – és ha lehetett
volna is leckéztetni, nemcsak egy
percre, mikor megbánta szavait,
– még az is sértett volna; már pedig
sértést nem tűrök. Óh, kétségtelen,
mosolygott rám, uram; de kire nem
mosolygott úgy? Elég. Ment a parancs;
s minden mosoly egybeállt. Épp olyan,
mintha élne. Ne menjünk? Odalenn
már vár a társaság. Ismételem:
az ön grófi urának hirneve
bő zálog, hogy megértésre talál
a hozományigényem nála; bár,
mint kezdetben mondtam, szép gyermeke
az első célom. Nem, önnel megyek,
önnel, uram. Neptunt is nézze meg:
fókát szelidít, ritkaság, azt mondják;
Claus von Insbruckkal öntettem a bronzát.
Browning
HA TÚLÉLED AMA BOLDOG NAPOT
If thou survive my well-contented day
Ha túléled ama boldog napot,
melyen a bitang halál leterít,
s véletlenűl még egyszer átfutod
volt híved gyarló és nyers sorait:
gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
s tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
Óh, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Ime,
ha a növő korral nő a barátom,
drágább kincset szűlt volna a szive,
s feszíthetne most rangosabb batáron;
de mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
azért olvasom, s mást a stílusáért."
Shakespeare 32. szonettje
BOSSZÚSÁG ÉS FÉLTÉKENYSÉG
Szemrehányásaid jogosak bár, ne zaklass!
Hidd meg, kettőnk közül te vagy a boldogabb:
belőled rám ma is a sziv villáma csap,
bennem meg bosszuság s féltékenység maradt csak.
Én teremtettelek, bűvös menny, csodaoltár!
Rossz varázsló vagyok, elröppent a hitem;
nézlek és pirulok: csak a te eleven
lelked élettelen bálványszobra vagyok már!
Tyutcsev
EGY NŐ PANASZA
Ne mondd, hogy úgy szeret ma is, ahogyan egykor!
Óh nem! Minden szava mögött harag remeg s forr,
a keze reszket, mégis tőrt szorít.
Sebek kínja sajog bennem, fekete méreg,
lángoló könny, fekete düh…
Nem élek: szenvedek; vagy csak általa élek;
de ez az élet – óh, be keserű!
Fukaron méri a levegőt is… Kegyetlen
ellenség nem zár így tőlünk napot…
Lélekzem még, de már szinte robban a keblem,
lélekzem még; de élni nem tudok.
Tyutcsev
AZ ÖNZÉS BŰNE SZÁLLTA MEG SZEMEM
Sin of self-love possesseth all mine eye
Az önzés bűne szállta meg szemem,
testem-lelkem az járja át meg át
s erre a bűnre gyógyszer nem terem,
ugy a szivembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek
és nincs hüség igazabb és nagyobb;
saját bírám, én döntöm el, mit érek:
mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
arcomba ráncot vénség sava rág
egész másra tanít az önimádat,
de igy is csak bűn volna s butaság.
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
a te tavaszod fest csak fiatalnak.
Shakespeare 62. szonettje
MICSODA NYÁR!
Ez nem valóság, ez varázslat:
micsoda nyár! micsoda nyár!
Üdve nem-érdemelt csodáknak:
ennyi boldogság szinte fáj.
Félve és gyanakodva nézek,
oly fény hull körém és reám…
Ennyi csábitás nem igézet?
Nem káprázat, nem gúny csupán?
Lánymosoly hat igy öregekre,
lányszem s ajk, édes, fiatal:
nem gyujt már, nem lelkesit egy se,
legfeljebb kissé megzavar.
Tyutcsev
HA KEDVED JÖN LENÉZNI
When thou shalt be disposed to set me light
Ha kedved jön lenézni, s megvetés
szeme elé hurcolod érdemem,
melletted küzdök, magam ellen, és
vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:
én ismerem legfőbb gyöngéimet
s egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,
hogy foltjaim is téged mentsenek
s engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.
hajlítva teljes, szerelmes szivem,
vállalt gyalázatom kész nyereség:
ha neked haszon, kétszer az nekem.
Ugy szeretlek, ugy csak javadra élek,
hogy minden rosszat elvállalok érted.
Shakespeare 88. szonettje
AZ ÖNKÍNZÓ
L'Héautontimorouménos
Megütlek, mint tagló a barmot,
düh s gyűlölet nélkül; ahogy
Mózes a sziklára csapott!
– S hogy pillád kutja hűtse zsarnok
Szaharámat, kipréselem
szemedből vizeit a kínnak:
reményvitorlás vágyaim vad
hajója sós könnyeiden
nagy és szabad tengerre lendűl,
s zokogásodtól részegen
úgy visszhangzik majd a szivem,
mint dob, mikor rohamra perdűl.
Vagy nem torz akkord vagyok-e
az isteni szimfóniában
a Gúny miatt, melynek falánkan
ráz és marcangol a dühe?
Az ő mérge bennem a vér! A
hangomban ő rikoltozik!
A kárhozott vagyok, akit
tükrének használ a Magaera!
Az arc vagyok és az ököl!
A tőr, s a seb, melybe a tőr csap!
A kerék s a kerékbetört tag
és a hóhér és akit öl:
saját vámpírom – a valódi
nagy árvák egyike, kire
örök kacajt mért végzete
s aki már nem tud mosolyogni!
Baudelaire
HA A MERENGÉS ÉDES ÜNNEPÉN
When to the sessions of sweet silent thought
Ha a merengés édes ünnepén
együtt ülök a mult árnyaival,
sóhajt bennem a sok vesztett remény
s elmúlok: sír ujra a régi jaj:
és noha nem szoktam, megkönnyezem
egy-egy barátom, kit időtlen éj fed
s felzokog a rég-megölt szerelem
s köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
és tünt bánatok uj bánata hasgat
s ahogy kín kínra feltámad megint,
bus számláját sok panaszolt panasznak,
nem először, fizetem ujra mind.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
nincs veszteségem és a gyász csak álom.
Shakespeare 30. szonettje
AZ AZ UNDOK SZIPIRTYÓ
Jene garstige Vettel
Az az undok szipirtyó,
az a szajha, kinek
neve: a Világ,
megcsalt,
ahogy a többieket mind.
Ellopta hitem,
aztán a reményt,
de amikor a szerelemre
vetette szemét,
megszöktem előle.
Megmentett kincsemet
örökre biztosítani
megosztottam okosan
Szulejka és Száki között.
Most mindakettő
versengve igyekszik
magasabb kamatot fizetni.
Gazdagabb vagyok, mint valaha:
hiszek megint,
hiszem, hogy szeret a lány!
A fiú meg serlegével
istenné teszi a jelent.
Mit keres itt a remény?
Goethe
A SZENVEDÉLY TRILÓGIÁJA
Trilogie der Leidenschaft
1
WERTHERHEZ
An Werther
Fölmerészkedsz, sokat-siratta árnyék,
a fényre megint csöndesen,
téged is vonz a virággal vidám rét
s nem félsz találkozni velem.
Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek
harmata veled egy mezőn üdít,
s multán a kényszerű napi tehernek
a távozó fény is együtt vidít;
nekem maradnom kellett, menni néked,
megelőztél – nem sok a veszteséged.
Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.
Most mintha látnók! Mint varázserő,
ragad meg bájával egy drága nő:
az ifjú, mint valaha volt, a friss
tavaszba lépve tavasz maga is,
s csodálva kérdi, ki igézte meg?
Körültekint – a világ integet.
Szabad szárnya a messzeségbe vágy,
nem kötik többé falak, paloták;
s mint madárraj ligetbe ha gyűl,
úgy röpdös ő is valaki körül
s az éterből levágyódva keres
egy hű szemet, és annak rabja lesz.
De, hamar, s már túlkésőn, látja, hogy
szép röpte lankad, szárnyán a hurok.
A viszontlátás üdv, a bucsu seb,
az új viszontlátás még édesebb
és éveket pótol egy pillanat;
a végső válás mégis megmarad.
Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen:
egy szörnyű vég híre a neveden;
megünnepeltük sorsod nyomorát,
s búban-örömben itt éltünk tovább;
aztán bolyongtunk újra, szertelen,
a szenvedélyek útvesztőiben;
s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,
elválni végül – elválni halál!
Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:
az új válás ne legyen uj halál!
És mert így szenved, félig-érdemelten:
zendítse dalra bús szivét egy isten.
2
MARIENBADI ELÉGIA
Elegie
Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! –
Nem, már nem! Tárúl a menny kapuja
s egy lány emel égi karjaiba.
Ugy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s mig szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tünt: egy öröm sok-sok változatban.
A csók, a végső, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté. –
A láb siet s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor utra:
és visszanéz: a kapu már becsukva.
S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyilt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
fülledtté téve légkörét s nyomottá.
De hát vége a világnak? A bércek –
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kisérnek
erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?
S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és Formadöntő?
Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő, komoly felhők alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszőtte szeráfi alak:
Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek között is a legszebb.
De futó percig szabad csak csodálnod
ködképéet, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók után jött, hogy bolondúl
a legvégsőt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hű szívbe beleégve.
A szívbe, mely mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt, egymásba zárva,
érte örűl, hogy itt van e világban
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derüs tervek ifjusága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;
és ezt Ő tette! – Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körűl rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség;
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és hozza a napfényt.
Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész – mondja az írás – s ez annak
testvére annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen s a legnagyobb tudásban
részesül a teljes odaadásban.
Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek;
e vágy: a jóság! – Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha előtte állok.
Szeme előtt, min nap ha tűzne rája,
lehelletétől, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg előtte:
tovariasztja őket már a jötte.
Minthogyha ezt mondaná: – „Életünknek
minden órája gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a tegnap letüntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S bár igért is olykor az este rosszat,
még láthatta örömöm a bukó nap.
Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkában épúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,
így minden leszel, leszel győzhetetlen!"
Könnyű teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak –
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!
Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz, sóvár, örök inség –
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.
Zuhogj hát könny, ömölj, föltarthatatlan –
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs:
nem érti: Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét ismétli, százszor, ujra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vigasszal is hogy igézne
e vad zajlás tünése, érkezése?
Hagyjatok el most, drága útitársak,
itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld utjai várnak!
Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.
Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbáúl, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak – és tönretesznek.
3
MEGBÉKÜLÉS
Aussöhnung
A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt?
A legszebb is hiába volt a részed!
Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
az érzékekből hogy illan a dús lét!
De zene zendűl, angyalszárnyalással,
hangját millió hangba szövi bennünk,
hogy az embert áthassa mély varázzsal,
s örök szépséggel túlgyorsítsa lelkünk:
szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.
És könnyül a szív, és hamar belátja,
hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
a túlgazdag ajándékot a hála
vele szeretné önként viszonozni.
Igy boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
a zene s a szerelem iker üdve!
Goethe
A LILIOM
Ballada
Szív dobbanjon, riadjon:
öli urát az asszony;
s ölvén, fáknak alatta,
temeti réti patakba:
sírt ülteti liliommal,
s míg ülteti, sír a komor dal:
„Nőj, nőj, virág, magasra,
mélyen fekszik a gazda:
amily mélyen a gazda,
nőj te olyan magasra!"
Csupa vér; lelke szörnyed;
fut a férjgyilkos özvegy,
réten át, át a bozóton,
hegyen-völgyön-hegyen által;
borzongva hull az alkony,
sötét szél jaja szárnyal.
Valahol varju károg;
bagoly huhog: Átok, átok!
Fut, le, a csörge érhez,
hol a nagy bükk susog,
az öreg Remetéhez.
Kip-kop, kip-kop! –
–”Ki az?" – retesz csikordúl,
ing a Remete lángja.
Felsír a nő bolondúl
s beesik a szobába.
– „Óh, óh!" – a szája kékűl,
kifordúl a szeme;
sápadtan nyögi végűl:
– „Férjem – te – síri – te!…"
– „Asszony, az Isten áldjon,
mi üldöz oly kegyetlen
itt, e fekete tájon,
az éji rengetegben?"
„Rengetegen, tavon túl
várunk ragyog fehéren.
Kiev ellen elindult
Boleszlóval a férjem.
Én, ifjan, ifjusággal –
küzdöttem, erény a vággyal!
Hűségem oda már… Jaj,
jaj fejemnek, szegénynek:
a megtorló királlyal
a hősök hazatértek!
Óh, ha megtudja, véged!…
Itt a kés, itt a vére:
vége már neki, vége!…
Tört lelkem ide roskadt…
Öreg, mint az imádat,
úgy mondd: van-e bocsánat
énnekem, kárhozottnak?
Mennék én, bár pokolba,
hol rám korbács zuhogna;
óh, tiporjon a bűnöm
örök sötétbe: tűröm…!"
Szól a Vén: – „ A szived dac;
még bűnöd büntetésén
– nem magán! – keseregsz csak:
asszony, menj haza békén.
Ne félj, sok szép napod lesz!
Titkod örökre titok lesz.
Ugy szól a szent ítélet,
hogy amit rejtve tettél,
nem tudja, csak a férjed,
a férj, kit eltemettél."
Kezdett a nő nyugodni.
Ahogy be-, ugy rohant ki.
Fut, haza, rejtve némán,
mi esett az éji sétán.
Kapuban kicsinyei várták.
– „Mama, mama!" – kiáltják,
és ujra: – „Apu hol van?"
– „Meghalt? Ki? Apu?…" – zavartan
néz vissza, lelke roppan:
– „Kint, kint maradt az erdőn,
később, estére, megjön."
Várnak a kicsik egyre,
várnak, mindennap este,
várnak egy álló hétig;
azután elfelejtik.
De nem felejt az asszony:
dermesztve őrzi a bűne;
nincs mosoly azon az ajkon,
a szívnek nincs derűje!
Pilláin soha álom;
rém üldözi, hogy szive fagyjon;
valaki kopog az ajtón,
valaki jár a szobában:
– „Én, én," – suttogja – „láttok?
Én vagyok, az apátok!"
Elmúlt az éj, az asszonyt
dermesztve őrzi a bűne,
nincs mosoly azon az ajkon,
a szívnek nincs derűje!
– „Menj ki a hídra, lányom,
fa döng, s úgy látom innét:
porfelhő száll az úton;
nezd meg: nem jön-e vendég?
Menj ki, a fáknak alája:
nem utas tart-e a várba?"
– „Jönnek, jönnek, lobognak,
porfelhő kél alattok,
pejparipák robognak,
vakítanak a kardok.
Ide tart, ide vágtat
két öccse halott apánknak!"
„Adj Isten! Az egészség! – ?
Adj Isten, drága szépség!
S a bátyánk, sógorasszony?"
– „Túl minden földi harcon."
– „Mióta?" – „Rég, egy éve,
meghalt, hadak vitéze."
– „Dehogy! Búcsút a búnak:
vége a háborúnak;
bátyánk él, nem esett el:
meglásd saját szemeddel!"
Sápadtan, elgyötörve
alél a nő a földre,
kifordúl a szeme;
aztán riadva búvik:
– „Férjem – te síri – te…!?"
De lassan felocsúdik,
s mint aki csak örömtől
ájúl, szemébe könny tör:
– „Hol vagy? Óh, hol a drágám?
Óh, bárcsak még ma látnám!"
– „Velünk volt, sógorasszony,
de vágtatott előre,
hogy népével fogadjon
s neked könnyed törölje.
Ma, holnap, biztos itt lesz;
ne zokogj, drága hitves,
csak elvétette útját:
egy nap még és… S ha nem, hát
szétküldünk érte, kedves;
ma, holnap, biztos: itt lesz."
Szétküldtek érte. Vártak.
Eltelt a nap, a másnap.
Kedvük fordúlt borúsra.
Sírva készűlnek útra.
Elébük áll az asszony:
– „Szavam rokont marasszon;
sáros az út bokáig,
itt az ősz, szél, hideg, inség:
vártatok már sokáig,
várjatok egy kicsit még!"
Várnak. Tél lett, havas tél.
Sehol, sehol a testvér.
Várnak; s ha a remény száll,
kérdik: tavaszra jön meg?
De ő sírban pihen már,
s felette virágok nőnek:
amily mélyen a gazda,
úgy nőnek, olyan magasra.
Megjött a tavasz, eltünt.
– „Kár tovább várni: menjünk…!"
De húz a házhoz a vendég:
az asszony fiatal, szép!
Folyton menni akarnak,
de mindig csak maradnak.
Nyár lett, a vér melegszik.
Bátyjukat elfelejtik.
Húz a házhoz a vendég:
az asszony fiatal, szép!
S vendége mint neki kettő,
kettőnek öröme lett ő:
ő lett reményük, az özvegy,
féltett reménye szivöknek:
nem élhet nélküle egy se,
de kettő véle sehogyse.
Mentek hát elibe ketten,
egyforma szerelemben.
– „Hallgass meg, sógorasszony,
kérésünk el ne riasszon.
Most már hiába várjuk,
bátyánkat sose látjuk.
Te még oly fiatal vagy,
nem kell, hogy sírba hervadj:
véreiből uradnak
válassz férjet magadnak!"
Ezt mondták. S a haragra
gyulladt szivek dobognak.
Az erre néz, ez arra;
ez is, az is morog csak.
Két száj ajkát harapja,
két kéz kardot szorongat.
Az asszony szíve retten.
Nem tudja, mit feleljen.
Időt kér, hogy tünődjön.
S már szalad, át az erdőn.
Fut le, a csörge érhez,
hol a vén bükk susog,
az öreg Remetéhez.
Kip-kop, kip-kop!
S hogy túl van a beszéden,
kérdi: mitévő légyen?
– „Óh, békét hogy teremtsek?
Két szív egyért vetekszik.
Nekem mindkettő tetszik.
Ki veszít el, ki nyer meg?
Két árva gyermekem van,
birtokom, ősi falvam;
birtokra pusztulás vár,
ha nem lesz férj a háznál.
De, ah, rajtam az átok,
uj üdvöt nem találok,
Ég büntet, éji rémek,
vad látomás, kisértet:
ha tört pillám lecsuklik,
klip-klap, kilincsem ugrik:
ébredek, s a halott jön,
hallom, a szíve hogy döng.
A halott! Látom, érzem!
Kés vérzik a kezében,
torkából szikraeső száll;
ágyból kihúzva szurkál.
Ah, vacogok, elég volt!
Házamra dől az égbolt.
Üdvöt én nem találok.
Férj? Nekem? Átok, átok!"
Szól az Öreg: – „Szived fáj;
a bűnért büntetés jár;
de jó töredelemre
hajlik az Úr kegyelme.
Tudom, mi az itélet,
öröm a titka néked:
egy éve halt a férjed,
felköltöm még ma, ha kéred."
– „Fel? Őt?, Atyám? Hogy? Őt? Te –?
Késő, ne riogass!
Nem, nem! Köztünk örökre
az az iszonyu vas!
Iszonyú volt a büntett,
vállalom, ami büntet,
csak látomást ne többet!
Lemondok vagyonomról,
fogadjon be kolostor,
vad erdő, zord havas…
Atyám, nem keltsd fel őt, ne!
Késő, ne riogass!
Köztünk marad örökre
az az iszonyu vas!"
Sóhajt az Öreg mélyen,
könnyet morzsol szemében,
az arcát eltakarja,
reszket a keze, ajka:
– „Menj férjhez, visz a kedved,
a vámpírtól ne rettegj!
A halottak nem élnek,
erős vár az öröklét;
nem jön vissza a férjed,
csak ha te magad kérnéd."
– „De békét hogy teremtsek?
Ki veszít el? Ki nyer meg?"
– „Lányom, ne töprengj rajta,
bízd Istenre s a sorsra.
A hajnal harmatában
szedjenek a határban
koszorúba virágot
s tegyenek jelt reájok,
hogy majd, ha választottál,
tudhasd, kihez hajoltál.
Oltári koszorúra,
bízzák sorsuk az Úrra:
amelyikét kezeddel,
annak nevét veszed fel."
Örvend a nő erősen,
várja gyors lakodalmát;
nem féli már halottját,
mert úgy döntött szivében,
hogy bármi gyötri-nyomja,
azt hívni sose fogja!
Kezdvén hát megnyugodni,
ahogy be-, ugy rohant ki;
fut haza, meg nem állván,
s a titkát rejtve némán.
Fut, át a réten, az erdőn,
s fut, és megáll a lejtőn,
s áll és figyel és szive töpreng:
valaki kergeti, véli,
folyton suttogva néki;
bár körötte süket csend:
„Én – itt – a férjed – itt…!"
S áll és figyel és szive töpreng,
figyel, s pattan, menekűl már,
haja borzad, haja repűl már;
fél hátranézni, körötte
visszhang ismétli nyögve
valaki szavait:
„Én – itt – a férjed – itt…!"
De jön már a vasárnap,
eljött napja a násznak.
A hajnal alig ébred,
két ifju tart a rétnek.
Lányok közt halad előre
a nő az esküvőre;
oltárról koszorúját,
az elsőt, veszi szépen,
és körűlhordja, lássák:
– „Liliom, benne, fényes!
Kié ez? Melyiké ez?
Ki lesz, ah, ki a férjem?"
Boldogan lép ki az
idősebb fiu; arca
lángol, csattan a tapsa:
– „Az én virágom az!
Szalag a liliomban,
koszorúm közepén,
itt a jel, ide fontam!
Enyém, enyém, enyém!"
– „Nem úgy!" – kiált a másik –
„jőjjetek ki a vízig,
megmutatom, hol téptem
virágomat a réten:
sírról, fáknak alatta,
ott szedtem, a patakban,
síron, sír peremén.
Enyém, enyém, enyém!"
Tusázva kiabálják
igazuk a vad ifjak,
kard-ki-kard, összecsapnak:
ez a végső remény;
koszorúik dobálják:
– „Enyém, enyém, enyém!"
De templomkapu nyilallik,
szél zúg, gyertya kialszik;
árny lép be, hófehérben;
rémlik: nem ismeretlen;
megáll: szivek remegnek
láttán a ferde szemnek.
S szava kél síri hangnak:
– „Az enyém! S te is az vagy!
Adj össze, pap! Síromról
tépték virágaik!
Rossz nő, félj a pokoltól:
férjed, én vagyok itt!
Rossz öcséim, jaj nektek!
Síromon verekedtek?
Elég a harc, a rém!
Bátyátok szól, s a férj:
ti – s a virág – enyém;
s most el mind, vár az éj!"
S rendűlt a templom alapja;
kő s vas törik, lazúl;
szakad a boltozat s a
templom a mélybe hull.
Föld hull rá, s réti gyom nő,
a helyén liliom nő,
s úgy nő, olyan magasra,
ahogy ura fekszik alatta.
Mickiewicz
ÜLJ MELLÉM S NYÚJTSD KEZED
Mets ta chaise près de la mienne…
Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy mig lángja gyürűz,
lássam finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd, a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyiltabb, szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.
Óh, örömünk mily szép és ifju még,
ha üt az óra és zendít arany zenét
s én hozzád simulok és lassan simogatlak
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.
Szeretlek, csábitó, fénylő gyönyörüségem,
hivogató husod édes szédületében,
amely körűlfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a sziveden és pihen.
Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tünését kisérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.
Verhaeren
KANDALLÓNÁL
A tűz húny. Lángját, ingadozva,
mind több árny-gyűrű fogja át.
így a pipacs rőt parazsát.
Szemem előtt gyönyörü álmok
sora kél a halk fény alól,
s arcok, fejthetetlen talányok,
néznek a szürke hamuból:
régi életem, óriási
menetben, tűnt kéj, néma dac…
Hazudsz, szív! – : hogy tudnád gyalázni
azt, amit oly forrón siratsz?
Fet
TÜKRÖM HIÁBA MONDJA, HOGY ÖREGSZEM
My glass shall not persuade me I am old
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
míg egy vagytok, te meg az ifjuság;
a te ráncaidat kell észrevennem,
hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
ékes köntösként fedi szivemet,
mely benned él, mint bennem a tiéd;
hogy lehetnék így nálad öregebb?
én vagyok, nem magamért, de teérted,
úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szived:
nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.
Shakespeare 22. szonettje
JOHN ANDERSON, SZIVEM JOHN
John Anderson, my jo, John
John Anderson, szivem John,
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.
John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt vig napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.
Burns
UTOLSÓ SZONETT
Last Sonnet
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélegző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallani, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
Keats
NÉZD, ÉLETEM AZ AZ ÉVSZAK
That time of year thou mayst in me behold
Nézd, életem az az évszak, amelyben
pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar
fák ágai reszketnek a hidegben:
dúl kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
mely alkony után sápad nyugaton
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
mely ifjusága hamván haldokol,
mint ravatalon, amelyen kivégzik:
amiből kelt, vissza abba omol.
Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.
Shakespeare 73. szonettje
ÓH, MENNYIRE MEGSZÉPÍTI A SZÉPET
O how much more doth beauty beauteous seem
Óh, mennyire megszépíti a szépet
az édes dísz, hogy nemes, igazi!
A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes
illattól, amely körűllebegi.
A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik,
mint a fajrózsák párfőmös zománca,
s nyáron, ha a bimbók álarca nyílik,
épp oly tüskén épp oly kacér a tánca.
De mert kincse csak tünő tarkaság,
csak él, s hervad, nem nézi senki sem,
s magába hal. Más az édes virág:
édes párlatba hal át édesen:
s így illatozik, majd, gyönyörü gyermek,
ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.
Shakespeare 54. szonettje
NEM ÍROK MÁR SELYEMLAPOKRA
Nicht mehr auf Seidenblatt
Nem írok már selyemlapokra
szimetrikus rímeket;
nem rajzolom körül őket
arany ákombákomokkal;
a mozgó porba simúl a betűm:
befödheti szél, de ereje megmarad
s a föld közepéig
lehat a mélybe.
S jön majd a vándor,
a szerelmes. És ahogy
ideér, valami
megrándul a tagjaiban:
„Itt szeretett előttem a nagy szív!
Mesnun volt, a szelíd?
Ferhád, az erős? Dsemil, az örök?
Vagy ama boldog-boldogtalan ezrek
közül valaki?
Szeretett! Úgy szeretek, ahogy ő:
érzem, ki volt!"
Te pedig, Szulejka,
a puha párnán pihensz,
amit neked hímeztem, készitettem.
Rajtad is átüt valami és felébreszt:
„Ő az, ő hív, Hátem!
Hívlak én is, óh Hátem! Hátem!"
Goethe
LÁBNYOMOK
Stapfen
Fiatal voltam. Hazavittelek
az erdőn át a szomszéd házba, mely
vendégűl látott. Enyhe köd szitált,
fejedre húztad a csuklyát s szemed
úgy mosolygott felém bizalmasan.
Az ut nedves volt. Talpaid nyomát
jól kirajzolta az erdei föld,
oldalt, ahogy lépegettél. Utad
részleteit magyaráztad. De most,
mondtad, most egy hosszabb következik.
S tréfáltunk, rejtve okosan a gyors
válás arcát, s elbúcsúztunk, a bérc
alatt, ahol az a sok szilfa áll.
Lassan indultam vissza az uton,
édes szépségeden merengve és
riadozásodon, s jókedvüen
remélve, hogy látlak hamarosan.
Boldogan igy lebzselve, még, az út
szélén, az erdő ázott talaján,
ott láttam talpaid körvonalát:
parányi nyom volt csak és illanó,
de a tiéd; te lépő, útrakész,
lombsötét, karcsú tiszta, drága lány!
A nyomok most szembejöttek velem,
ahogy az ösvény hazafele vitt:
te magad keltél lelki szemeim
elé belőlük. Láttam termeted
és kebled gyöngéd rajzú vonalát.
Jöttél s elmentél, szép álomalak.
A nyomok azután halványodtak és
elmosódtak; erősebben esett.
S egyszerre szomorú lett a szivem:
szinte szemem láttára tüntek el
utolsó közös sétánk jelei.
Meyer
HA MAJD MÁSOK…
When men shall find…
Ha majd mások már hervadtnak találnak
s te ülsz, tünődve és szomoruan,
és már hiszel tükröd igaz szavának,
mely azt mondja: mindennek vége van;
bennem akkor is friss lesz a sebed,
húnyt tüzednek bennem marad a hője,
s mert tavaszodban úgy szerettelek,
csak hűségem növeli sorsod ősze.
A világ furcsa csodája leszek,
láng leszek, mely az üszkön is lobog:
s egyszerre megérted a szivemet
s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.
Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,
ha majd fehér tél hull sötét hajadra!
ÖREGEDŐ KEZEM…
Avec mes vieilles mains…
Öregedő kezem, mig te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.
Óh, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.
S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.
Verhaeren
AZ LESZ MAJD SZERELMEM, AMI MA ÉN
Against my love shall be as I am now
Az lesz majd szerelmem, ami ma én
irígy idő roncsa, nyűtt szemete,
ha vére szárad, s arcára kemény
ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele
elérte már a Kor meredek éjét,
s mind a báj, amin ma uralkodik,
tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
tovalopva tavasza kincseit.
élét csorbítva, hogy valamiképp
szerelmem szép varázsát ki ne vágja
az emlékből, ha már az életét.
Szépségét őrzik e sötét betűk,
s ő megosztja örökzöld életük.
Shakespeare 63. szonettje
SZONETT HELÉNÁHOZ
A Héléne
Ha majd öreg leszel és este gyertyafénynél
tűz mellett üldögélsz s az orsót pörgeted,
csodálkozva fogod zümmögni rímemet,
hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.
Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél
föl ne figyelne, bár szúnyókál reszketeg:
Ronsard! – hallja a szót s folytatja versemet,
melyet neved örök himnuszaként idéztél.
Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki
mirtuszlombok alatt kínjait piheni;
te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik
s bánja szerelmemet és hogy megtagadott.
Élj hát, higgy nekem és ne várd a holnapot:
rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!
Pierre Ronsard
ÓH, SZŐKE MOHA-RÓZSA…
O toi, Rose moussue
Óh, szőke Moha-rózsa, idd be
énekem méhzöngésként füleidbe.
Suhanjon feléd tekintetem, mint az éjszaka,
amely suhan, hogy elaltasson arany csillaga!
Hadd bűvöljelek el, fohászom oly halk s oly édes,
– mint a zengő harmat, amit a moha alig érez!
Ha szivemet akarod, szórakozni, legyen
vérpiros rózsa a fürtjeiden!
Ha sírva fakadok, azt akarom, óh, libuskám,
hogy ujjongásnak halld, amit mond szomorú szám,
s mikor testem majd éj s koporsó födi be,
végső könnyed legyen szemed még szebb disze,
hogy akik élnek még s szépséged nőni látják,
halálomban örök ifjuságod csodálják!
Jammes
NE HIGGY A SZÓNAK…
Ne crois pas à ce qu'on te dit…
Ne higgy a szónak, óh, fiatal lány. Ne hidd a
szerelmet, nincs olyan; csak bolond keresi.
A férfi durva, rút, és félénk bájaidra
előbb-utóbb ráúnnak nyers szükségletei.
Mindig csak hazudik. Odadob a magánynak,
a konyha s a gyerek gondjait hagyja rád.
S úgy érzed majd, hogy a saját vén ükanyád vagy,
valahányszor lekési este a vacsorát.
Ne hidd, hogy létezik szerelem, kicsi lányom:
menj a kertbe, szakad az ég kék zápora,
s a legszebb rózsatő szivében nézd el az
ezüst pókot, amely magában lakik és fon!
Jammes
NEVETNÉL EGY SZEGÉNY ÖRDÖGÖN…
Tu rirais d'un pauvre diable…
Nevetnél egy szegény ördögön, ha belédszeretne,
de akár kutyája lennél egy férfinak,
aki fütyűl reád s kegyetlen kinevetne.
Hidd meg, lány, jobb neked az a koldús alak,
aki csupa jóság irántad s türelem.
Aztán ki mondja, hogy ne tudnád ráfonni lágyan
vékony karjaidat a nyakára, csöndesen,
összekulcsolva két kezedet, mint az imában?
Ugyan! Ne várd üstökös poéta-zsenidet;
éppúgy nem létezik, akár a muskétások
vagy disztingvált, szőke, orosz hercegek:
igaz szerelmed a földön úgyse találod!
A szegény ördögöt mégis csak kínozod,
mert egykor, csitrinek, úgy mesélték a régi
jutalomkönyvek ó-történetei, hogy
a szép vőlegény a lányt rögtön megigézi.
Nézd az öregeket: fehérek, ráncosak,
s valaha bennük is élt sokféle bolondság;
nagy vénák erezik reszketeg ujjukat,
s nem értik, egymásnak mért adogattak rózsát.
Aztán meg, gondolom, mikor a gólya jő,
jobb ha barátias érzés köt össze végképp:
így több szeretetet kap a gyermek – a nő
sokszor a picinyét ölelve csókolja férjét.
Jammes
TITHONUS BOLDOGSÁGA
Assiduae multis odium peperere querelae
Meggyűlöltet a sok panasz, a kifogás, a kesergés,
de aki tűr, gyakran megnyeri a sziveket.
Csukd be szemed, hallgass, mondd, hogy nem látod, amit látsz,
s ne szomorítson, ami rettenetes szomorú.
Uristen, mily sors várt volna, ha arcom ezer ránc
lepné már s hajamon ülne havával a tél!
Lám, az öreg Tithonust hogy tudta szeretni a Hajnal,
sohase várta a vént nélküle a közös ágy!
Hogy hazaért kocsiján, paripáit meg se fürösztve,
áldva becézte szegényt mennyei karjaiban.
Messze, az Indusnál, csókolva öreg szeretőjét,
az fájt csak neki, hogy oly hamar ébred a nap!
Reggel az isteneket vádolta, mikor szekerére
szállt, s csak bosszúsan hozta a Földnek a fényt.
Jobban örült annak hogy a kedvese él, noha hervadt,
mint ahogy az fájt, hogy Memnon, a fia, halott.
Isteni nő, mégsem szégyellt az öreggel aludni:
hogy fürdöttek az ősz fürtök a csókjaiban!
Én teneked hűtlen, nem kellek fiatalon sem,
bár jön az estéd már s görbe anyóka leszel.
Vígaszom annyi csupán, hogy a Szerelem istene sokszor
épp azt gyűlöli meg, akit előbb szeretett.
Propertius
HOMOKBA ÍRTAM KEDVESEM NEVÉT
One Day I Wrote her Name upon the Strand
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam ujra minden betüjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
a lány – megfogni a pillanatot,
hisz magam is igy omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölirom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujúl.
Edmund Spenser
A VÁNDOR AENGUS ÉNEKE
The Song of Wandering Aengus
Fejem tüzelt, kimentem a
nagy mogyoróbokrok alá,
egy vesszőt lehántottam és
szamócát kötöttem reá;
s mikor a fehér lepke szállt
s szikráztak lepke csillagok,
a folyóból bogyós botom
egy ezüst pisztrángot fogott.
A földre tettem: de mikor
szítani kezdtem a tüzet,
zizzent mellettem valami
és hallottam a nevemet:
a hal tündérré változott,
hajában friss almavirág,
nevemet mondta s elfutott
a levegő fényein át.
Öreg vagyok már, jártam a
sivatagban s a dombokon,
de kifürkészem, hova ment,
s kézenfogom, megcsókolom;
s virágok közt járok, s nekem
termi majd örök ég alatt
szép ezüst almáit a hold,
szép arany almáit a nap.
Yeats
MINT KAVICSOS PART FELÉ A HULLÁM
Like as the waves make towards the pebbled shore
Mint kavicsos part felé a hullám,
úgy futnak a halálba perceink
és előde helyére benyomulván
küzdelmes láncban mind előre ring.
Az élő mag fürdik a fényözönben,
nő, megérik, de alig volt dicső,
sanda sötét tör glóriája ellen
s amit adott, megrontja az Idő:
lemarja friss hamvadat, ifjuság,
s ráncokat vés a szépség homlokára,
habzsolja létünk kincsét, legjavát,
s nincs amire le ne csapna kaszája.
De bárhogy dúl is vérengző keze,
dalomban te mindig dacolsz vele.
Shakespeare 60. szonettje
HA BRONZ, KŐ S A FÖLD S A NAGY TENGEREK
Since brass, nor stone, nor earth, nor boundless sea
Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
hatalmát is bús romlás töri le,
ily dühvel hogyan birkózhatna meg
a szépség halk, sziromnyi ereje?
Óh, hogy állja az Idő, a napok
zord ostromát a mézillatu nyár,
ha érckapuk gőgje is összerogy
s mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
gyors lábait mely vas kéz tartja föl?
Egy se!… vagy csoda lesz, s a fekete
tinta neved fénnyel ragyogja be.
Shakespeare 65. szonettje
MÁRVÁNY S KIRÁLYI ARANY OSZLOPOK
Not marble, nor the gilded monuments
Márvány s királyi arany oszlopok
nem élik túl hatalmas versemet;
tündöklőbb őreid e verssorok,
mint vénségmarta, mosatlan kövek.
S bár zord háború szobrokat tipor
és gyökerestől szaggat házakat
s Mars kardja sujt s gyors tüze ránk omol:
emléked örök híradás marad.
Büszkén haladsz át halálon, irígy
feledésen; babérod üdezöld:
rajtad minden jövendő szeme, míg
végítéletre nem kopik a Föld.
Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt,
versem és a szeretők szeme éltet.
Shakespeare 55. szonettje
AZ IDŐ ÉS A SZERELEM
Femina praeferri
Oly gyönyörű nem volt egy lány sem, mint te Lycoris:
nincs lány oly gyönyörű, mint amilyen Glycera.
Ő még lesz, ami vagy, de te már, ami ő, soha többé:
téged akartalak és most bizony őt akarom.
Martialis
FÁRADT VAGYOK, RINGASS EL, ÓH, HALÁL
Tired with all these for restful death I cry
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál:
az Érdem itt koldúsnak született
és hitvány Semmiségre pompa vár
és árulás sujt minden szent hitet
és Becsületet rút gyanu aláz
és szűz Erényt a gaz tiporni kész
és Tökéletest korcs utód gyaláz
és Érc-erőt ront béna vezetés
és Észre láncot doktor Balga vet
és Hatalom előtt néma a Szó
és Egyszerű kap Együgyű nevet
és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
Shakespeare 66. szonettje
ŐSZI ÉNEK
Chant d'automne
1
Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa s visszhangosan dördűl a kövezet.
Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S ugy tetszik, mig ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van!
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.
2
Szeretem hosszu, zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.
De azért légy anyám, szeress; hajolj szivemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.
Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!
Baudelaire
HA MEGGONDOLOM
When I consider every thing that grows
Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
percig teljes mind, ami nő s virágzik,
s e roppant szinpad csak olyat mutat,
amit titkos csillag-parancs irányít;
ha látom, egy az ember s a növény,
egyazon ég húzza föl s rontja le:
friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
s kopik daliás emlékezete, –
a múlás eszméje mindig elő-
ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
melyben küzd már a romlás s az idő,
hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
s küzdve az idővel, mely elragad,
mert szeretlek, én feltámasztalak.
Shakespeare 15. szonettje
DE MÉRT NEM VÁRJA KÜLÖNB FEGYVERED
But wherefore do not you a mightier way
De mért nem várja különb fegyvered
az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
és sok még parlag kert, sok szűzi vágy
megteremné élő virágaid,
hűbb képeid, mint amit ecset ád:
így az élet rajzolná újra ezt
az életet, melyet külszínre és
belső becsben föltárni ez (a Perc
ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
élned kell: élj, rajz, saját remeked.
Shakespeare 16. szonettje
VÉGSŐ SZERELEM
Ha jön az élet alkonya,
lelkünk hány szép babonát melenget…
Ragyogj, ragyogj, búcsúsugara,
esthajnala a végső szerelemnek!
Árny nő az égbolt fele-ivén
s már csak nyugaton dereng a csodás nap
várj még, várj még, óh, esti fény,
tarts még, tarts még, édes varázslat!
Hűl bár a vér és szinte fagy,
szivemet ma is fiatalnak érzem…
Óh, végső szerelem, te vagy
örömöm és kétségbeesésem!
Tyutcsev
SZERELEM NÉLKÜL
T…j d? b…oj, t… d? terpnÕn
Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
férfi s a nő… De ha rádnehezűl a siralmas öregkor
s hervad a szépség és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
kedvtelenül nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
igy veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.
Mimnermosz
HÁTEM
Hatem
Fürtök, arca boldogító
bűvkörében tartsatok!
Nektek, drága, barna kígyók,
válaszolni nem tudok.
Csak szivem romolhatatlan –
virághímes ifju rét;
ködben és hózivatarban
egész Etna zúg eléd.
Mint hajnalpír gyujtod rőtre
azt a komoly szirtfalat,
és még egyszer érzi Hátem
a tavaszt, a tűznyarat.
Bort, fiú! Bort ide, még bort!
Ezt a kelyhet Őreá!
Mondja, ha lel egy marék port:
„Értem égett hamuvá!"
Goethe
LÓTUSZVIRÁG
Lotosblume
No, mi vagyunk csak aztán
az igazi furcsa pár,
a nőt elfujja a szellő,
s a legény soha talpra nem áll.
Nyavalyás cicuska a hölgy és
lovagja beteg kutya,
s úgy sejtem, egyik se szörnyen
egészséges koponya.
A nő lótuszvirágnak
álmodja néha magát
s úgy véli a férfi, a sápadt,
hogy ő a holdvilág.
Kelyhét kitárja a lótusz
a holdra, kitárja szegény,
de nem élet hull az ölébe,
csupán egy költemény.
Heine
LEVÉL
A gyertya ég. Kezem reszketve zárja
végakaratom búcsúsorait.
Elzúgott fölöttem a Kór s a Párka
és sok minden szivembe hasít:
a gyógyulás vig kelyhével kináltál
s (úgy rémlett) szemed frissen ragyogott,
de ágyam fejénél hiába álltál
s hiába volt csókod és mosolyod.
Ég veled most! – Már csak egyet kivánok:
jőjj el hozzám, jőjj utoljára még,
hogy múlásomat édesítse gyászod,
hogy takard el e szem húnyó tüzét,
hogy kezem kezedben hűljön ki!… Várlak;
de – messze vagy! Hangod csak nem felel,
nem melletted ér kínja a halálnak,
a földet nem mellőled hagyom el!
S mikor e levél eljut a kezedbe
s te borús szemmel olvasod… talán
– gyászénekek közt – épp akkor fogad be
engem örök, földalatti hazám!…
De ne sírj: nem vesztesz el, én se téged:
szellemem mindig tefeléd lebeg
s óráin a gondtalan pihenésnek
csókolgatja elzárt szépségedet:
éj lesz, s te hazaérsz a társaságból,
vár szobád, a rejtett ágy, s a magány,
tükrödbe nézel, és átgyúlsz a vágytól,
és amit látsz, nem álom lesz, nem árny,
és kipirúl majd szűzi arcod, érzed
kebleden az idegen szellemet
és hogy fejednél villog egy kisértet
s hang ostromolja ámuló füled.
Tudd meg, hogy én, én leszek az: siromból
zord randevúra én szálltam oda:
igen, a néma föld mindent lerombol,
mégse mindent öl meg sötét daca!…
És mikor szán visz s hull a hó körötted
s röpűl két éjszín lovad és a táj
s szerelemtől részegen áll mögötted
egy szobornéma és komor huszár,
de szivetekbe, mely égne, lobogna,
valami jeges borzadály suhan
s te felsóhajtasz, s ő, bajszát sodorva,
csak bámúl maga elé zordonan,
s hallod a harci érc hangját a kürttel
s az ő homloka sápadt lesz s hideg:
akkor az én őrűlt árnyam merűlt fel
s vetett elétek gyilkos képeket!…
Volna még bennem sok kép, sok regélés,
sok vágy, de húz máris a föld, a por:
érzem, hogy megyek a halál felé és
gyönge kezemből kiesik a toll…
Ég veled! – … Én elrejtőztem a fényben;
szivem láng volt, és sorsom mostoha;
méreg volt, megcsalt minden, amig éltem,
csak a lantom nem hazudott soha.
Lermontov
PIERROT
Pierrot
Óh, nem a régi már, nem holdfényes bohém,
ki a kapuk alatt kacagott őseinkre;
jókedve, gyertyaláng, meghalt! s oly búsan int be
hozzánk emléke, mint lobogó, vézna rém.
Nézd, itt áll; és mikor villám, vad, hosszu fény
gyúl ki, a szélben úgy lobog szomoru inge,
mint szemfödél! s a száj, óh, néma szája szinte
üvölt, mert marja a féreg, üvölt szegény!
Csattogva, mint mikor éji madarak szállnak,
nagy, fehér karjai révülten hadonásznak;
bolond jelükre már senki se válaszol.
Foszfortüzű szeme mint két horpadt lyuk ásit,
s púderrel hintve még ijesztőbben világit
vértelen arca és a hegyes hulla-orr.
Verlaine
RÉTIFARKAS
Steppenwolf
Rétifarkas, ügetek, ügetek,
a világ hóval tele.
Varjú repűl a nyír felett,
és sehol nyúl, sehol őzike.
Szerelmes vagyok az őzikékbe;
jönne csak egy!
Nincs a világon édesebb,
mint ha enyhűl pracli s fog éhe.
Hogy becéznélek, drágica!
Finom combodba falna az éhem,
piros vér lenne gyönyörüségem,
majd bőgnék egész éjszaka.
Sőt egy nyuszi is áldás lehetne:
be édes ilyenkor a hús, a meleg –
De hát, jaj, minden odalett
amitől derűl sorsomnak a kedve?!
Farkam szürkűl már és kopott,
jó látásom ködösre fordúlt,
szeretett nőm több éve elhúnyt,
ügetek hát, s őzeket álmodok,
ügetek, s nyulak vágyképe köröttem,
süvölt a szél a téli ködben,
torkom tüzét hó borogatja,
viszem árva lelkem a pokolba.
Hesse
REGGEL AZ ÁLARCOSBÁL UTÁN
Morgen nach dem Maskenball
Hát, némileg, neked volt igazad.
Buta autód elrobogott a sarkon
s én most itt állok és szívom az ajkam –
Pfuj, de rosszízű a reggeli nap!
Még érzem, tíz ujjad őrjöngve tépáz,
még itt lángolsz, tébolyúltan a számon;
aztán, Loló, egyszerűen odébbállsz,
szelíd tyúk, viszed férji rabodat.
Megcsaltatok: aranyat lelni keltem
s még nyelved is elvesztette a nyelvem –
De, némileg, neked van igazad.
Némileg hát a legjobbat kivánom:
fordúljatok fel Fiat-kocsitokban
s szaglásszon kutya, téged s a barátom,
két csöndes hullát… Na, még mit akartam?
Tarts meg szivedben! Fenének se kell.
Indulok, haza. Ördög vigye el!
Hesse
HIÁBA ITTAM KI A KONYAKOT…
Vergebens hab ich allen Cognac getrunken…
Hiába ittam ki a konyakot, az egészet,
alvásom órányi ha lett!
Lázas szemeim, mint nyitott sebek, égnek,
kárhozottúl éberen fekszem, és olvasom a levelet,
mellyel még tegnap a szeretőm lepett meg.
Átkozom az életet, átkozom a hülye szerelmet,
feldúlom a trocheusok és jambusok gagyogását,
noha szivemben marad Hölderlin, a mély zene,
látom messziről a fiatalok lámpáinak lelkes ragyogását,
s vakon meredek rád, sors tébolyúlt szeme!
Apám, anyám, a nagy ég bocsássa meg,
hogy tűrtétek születését nyomorúlt fiatoknak!
Óh, s bizony én is elkövettem a leggonoszabbat:
továbbadtam szegény gyermekeimnek az átkot, az életet!
Vér és gyilkosság nélkül ez a bün jóvátehetetlen;
döfd le saját szivedben az ellenségedet!
Hallod a kegyetlen kacagást a véres istenekben?
Üsd le a napot! s mert túlélnek, a fényjeleket!
Fájdalmak izzó sziklájára láncoltan érzem,
hallom, halántékomban mily gonoszan forr a vérem,
mily kéjesen-mohón kivánja mindig az új kinokat,
a halállal szemben mégis szomorú és gyáva marad.
Hesse
ÖLTÖZÉS KÖZBEN
Bei der Toilette
Sok-sok évig nem vonzott a világ,
nem hívott gyönyör a nők piacára,
rendetlenűl s vadon éltem, a fák
testvére, tavak és folyók barátja.
Most egyéb gond tölti estéimet,
nyakkendő, ing, bőr és haj ápolása,
szmokingba búvok, lakkcipőt veszek,
boy hajlong, s csábit a tánctermi lárma.
Tűkörben látom, arcom mosolyog –
kicsit őszült, sápadtabb, s komorabb lett,
kicsit ráncosabb, kicsit gonoszabb lett.
E szem s homlok fényt sugárzott s erőt,
arc s ajk vígabb volt s puhább, sose kellett
a jókedvéhez púder és kenőcs.
No, öreg fiú, bújj estélyi ingbe,
borotvád jól vitt, fésűld koponyád!
Igyekezeted nyilván hiú: mint e
cécó, idegen néked e világ.
Az erdő egykor ujra visszacsábit,
patak, eső, hegy, csillagok s tavak,
dobod magadról csinos cicomáid
s újra járod régi útjaidat:
ujra csavarogsz, két szemed vidíthat
és ha magányod serlegét kiittad,
erdő födi jeltelen sírodat.
Hesse
SEJTELMEK
Ahnungen
Néha fáj, hogy oly megkésve kezdtem
ezt a rétifarkas-sorsot életemben.
Ha ifjabban adom a fejem rá,
örömmé vált volna, gazdagabbá.
Mert, mögötte mind e limlomoknak,
leplek mögött, melyek még omolnak,
határtalan szabadságot érzek,
hűs jövőd, friss üdvöd, messzi Élet;
látom, omlik a nagy fal köröttem,
mely a csillagtértől különít,
s hogy éledek a nagy bűnösökben,
kiknek ki se mondják tetteit,
látom, a nép hogy feszít a fára,
jámbor hogy néz töviskoronámra,
látom, csillag s nap mind közelebb ég
s befogad a világvégtelenség.
De ezek a hűs csillagvilágok,
e borzongó csillag-végtelen,
sajnos, mindezek csak drága álmok!
Tényleg sose hagytam el a létnek
bús utcáin a polgári népet:
az Ég nektárát csak meglopom!
Ezért sírok, porban, térdemen,
tanácstalan és kétségbeesve
ezért ülök vezeklőpadon:
hallgatok a lelkiismeretre,
de az ígéjét már nem hiszem.
Hesse
A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA ÖREGSÉGÉBEN
Les Regrets de la belle Heaulmière
dans sa Vieillesse
Hallom, hogy kesereg a vén
fegyverkovácsné, azt kivánja,
hogy mint tavasza idején,
bár volna megint ifju lányka:
„Rút vénség alattomos átka,
de hamar meghoztad a vészt!
Ki szán? S ha lettem ilyen árva,
mért ne fogjak magamra kést?
Eltűnt szépségem, ifjuságom,
mely diadalt adott nekem
papon, kalmáron és diákon;
mert nem volt egykor senki sem,
kinek (bár másnap bánta) nem
repűlt a pénze, mint a pelyva,
ha neki adtam kegyesen
azt, ami koldusnak se kell ma.
Sok férfit elutasitottam
– szánom-bánom ma sírva! – mert
bolondul lelkembe fogadtam
egy szép és ravasz sihedert,
és egész szivem érte vert,
bárhogy hivtak a többiek;
pedig ő folyton ütlegelt
s csak a pénzemért szeretett.
Hajamnál fogva ráncigált,
földre tiport, úgy rugdosott.
Szerettem, bármit is csinált,
és ha egy csókot kért, legott
feledtem minden bánatot.
Rühes disznó, hogy falta számat!
Ölelt!… most rossz gebe vagyok;
s az életem? Bűn és gyalázat.
Ő meghalt, több mint harminc éve,
s én itt vagyok, vénen, csunyán.
Hogy fáj, a tündér multba nézve,
hogy fáj a most s a hajdanán!
Elnézem, meztelen, sovány
testem mily aszott, fekete,
milyen beteg – és igazán;
majdnem megőrülök bele.
Hova lett az ívelt szemöldök?
A sima homlok, szőke haj?
Nagy szememből a huncut ördög
észvesztő incselgése? Jaj,
áll és orr, mely szoborra vall,
s a pici fül, s a többi sorban,
arcom szép vonalaival
ajkaim pirossága hol van?
Ékes vállamat hol keressem?
S karcsú karom, finom kezem,
izmos derekam s büszke mellem,
mely valaha oly édesen
ringott becéző kezeken?
S széles csipőmet, s a kemény
combok között a szerelem
házát a kis kert közepén?
Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok,
csupasz szemöldök, hűlt szemek,
(pedig hány gazdag esze bomlott,
lesvén kacagó tüzüket!);
orrom ijesztő görbület,
fülem konya és csupa szőr;
arcom fakó, vánnyadt s fityeg
államon, ajkamon a bőr.
Ez a véged, emberi szépség!
Kéz és kar sorvad úntalan;
púposra tört a vállam, és két
kiszáradt emlőm odavan;
úgyszintén csípőm, derekam.
A többi, pfújj! Combocska már
a combom és egész magam
vékonyka mint egy pipaszár.
Igy siratjuk a régi jó
időket, szegény, vén banyák,
kuporogva, egy-egy rongycsomó,
a gyatra tűznél, mint a fák
kérge s a rőzse ingyen ád.
Kora tűz korán ellobog –
Szépek voltunk és ostobák!
Ez a sorsotok, asszonyok!"
Villon
NE HAGYD HÁT, HOGY TÖRÖLJE
Then let not winter's raggéd hand deface
Ne hagyd hát, hogy törölje nyarad a
rongykezű tél, mielőtt szűrve vagy:
édesíts egy fiolát, s míg tova
nem tűnik, rakd át kincsradtáradat.
Nem tiltott ügylet kölcsönadni pénzt,
melyért az adós boldogan fizet;
nemzz magad helyett új, második Én-t,
vagy – tízszer jobb! – nemzz egy helyett tizet;
boldog vagy s tízszer boldogabb leszel,
ha tízszer visszatükröz tíz tükör;
mit nyer veled a sír, ha menni kell?
Itt hagy a jövőnek, noha megöl!
Ne makacskodj; túlszép vagy, semhogy a
sír kincse légy s férgek diadala.
Shakespeare 6. szonettje
TIZENÖT ÉVE, EGY ÉVE
Ma tizenöt esztendeje, barátom,
hogy ama drága s végzetes napon
sóhajba gyűlt a lelke – szinte látom –
s egész lénye itt csüggött ajkamon.
S egy éve, hogy kifosztott, semmivé tett
a sors, és hogy hallgatva szenvedek
s hogy máris oly szörnyű magányban élek,
amilyenben majd síromban leszek.
Tyutcsev
EGY DÖG
Une charogne
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
csaknem elájultál bele.
A mocskos has körűl legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökelt;
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapúlva
nézett bennünket dühösen,
sóváran nézte a percet, amikor ujra
lakmározhat a tetemen.
– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, husodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, Édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
és őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt kedveseimet!
Baudelaire
IMÁDLAK, MINT AZ ÉJ FEKETE BOLTOZATJÁT…
Je t'adore à l'égal de la voûte nocturne…
Imádlak, mint az éj fekete boltozatját,
óh, gyász edénye, óh, fenséges hallgatagság,
csak szivem heviti, szépségem, ha kerűlsz,
csak szivem, éjeim dísze, hogy menekűlsz
s mind gúnyosabban és mind messzebbre taszítasz
attól, mi végtelen, ami kék, ami vígasz.
Támadni készülök, s mint dögre kukacok
lábnélküli hada, rohamra indulok,
s szeretlek, óh, te, vad, te, könyörtelen állat:
szépítő fagyodért csak még jobban imádlak!
Baudelaire
RONDÓ A HALÁLRÓL
Mort, j'appelle de ta rigueur
Halál, szörnyű a szigorod:
elraboltad a szeretőmet
s szivem vágya mindig feléled,
mert emlékével kínozod.
Sírok, zokogok, sorvadok.
Mit ártott az a lány tenéked,
Kettőnkben egy szív dobogott;
én is érzem benne a véget
s most, mint élet nélküli élet,
mint festett kép, olyan vagyok,
Villon
MERT MEGSZENVEDTEM, IGAZÁN
Car vraiment j'ai souffert beaucoup
…Mert megszenvedtem, igazán!
Űzetve, elhagyva tanyám,
mint farkas, amely már kifáradt
s hust és vackot nem lel sehol
s csak ügyetlenkedik, mikor
egy egész falka neki támad.
Irigység, Gyűlölet s a Pénz
mind jószimatú véreb, és
gyűrűbe fogott: nincs kimélet.
Hónap hónapra, évre év
tart már ez így: hajsza-ebéd,
iszony-vacsora, bőjti élet!
De szülő erdőm réme vár:
nézd, nézd, a végzetes Agár,
a Halál! – Óh, rút fenevadja!
Csaknem megölt már, leszorít,
szivembe veri fogait
és a csatát sohase hagyja!
Vérem hull. Óh, lábam amíg
elvonszolom a patakig,
mely szűz erdőmön tovaharsan,
legalább halni hagyjatok,
testvéreim, jó Farkasok,
kiket hugom pusztít, az Asszony…
Verlaine
KÉSEI VISZONTLÁTÁS
K. B.
Találkoztunk… S im, régi szárnyak
rögtön hozták a mult egét,
kikeletünk aranykorának
minden éltető melegét.
Ahogy késő, őszi derűben
vannak napok s órák, mikor
tavasz szórja ránk bőkezűen
fényét s a boldog ifjukor –
most, az egykor bűvöletében,
mely gyujt és megelevenít,
ismét megittasúlva nézem
arca kedves vonásait.
Mint évszázadnyi messzeségből
ugy nézem Önt, és álmodom,
s a hang, mely a multból felém tör,
azt mondja: Tegnap s Ma rokon…
Itt nemcsak az emlék – az élet
maga szólalt meg, kedvesem:
Önben a régi báj, a lélek,
bennem a régi szerelem!…
Tyutcsev
NE JŐJJ, HA MEGHALOK
Come not, when I am dead
Ne jőjj, ha meghalok,
csacska könnyeket sírni síromon.
Bukott fejem mért taposod?
Elég, ha szél zúg s a lile kiált;
te, menj tovább.
Hogy tévedésed volt-e, bűnöd-e,
boldogtalan, mit kérdjem, gyermekem?
Menj férjhez! Én, az idő betege,
a békét keresem.
Menj, gyönge szív, hagyj el, lépj rajtam át:
menj, menj tovább.
Tennyson
HA ESKÜSZIK A NŐ, HOGY HŰ S IGAZ…
When my love swears that she is made of truth
Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,
hiszek neki, bár tudom, hazudik:
tartson gyereknek, ki nem sejti az
élet s a világ fínom cseleit.
Ifjúnak vél – vélem hiún – noha
tudja, hogy delem mögöttem maradt,
s hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:
igy öljük duplán az egy igazat.
S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?
Óh, áltatni legjobb a szerelemben,
s a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.
Ezért hazudik nekem, s én neki,
vétkünk a hazugságot élvezi.
Shakespeare 138. szonettje
BÁRMIT TETTÉL, NE BÁNKÓDJ…
No more be grieved at that vhich thou hast done
a rózsán, ezüst forrásban iszap;
nap s hold elé felhő és árny suhan
s rút rák él a bimbó selyme alatt.
Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
s így oldozom önkényed tetteit,
s magam rontva vétkedet magyarázom
s túlzott mentéssel túlzom bűneid:
értelmezem érzékiségedet
(az ügyész véd): szivem im pörbe száll
szivemmel, mert szerelem s gyűlölet
benne oly polgárháborúban áll,
hogy kényszerére keserű bajomnak
cinkosa vagyok édes tolvajomnak.
Shakespeare 35. szonettje
ÉRZELMES PÁRBESZÉD
Colloque sentimental
s két árnyék suhant át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány
s multat idéz két boldogtalan árny.
– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
– Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? – Nem.
– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.
– És kék az ég s a remény végtelen.
– A remény eltünt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
Verlaine
KANDALLÓ ELŐTT
Húny a kandalló parazsa;
könnyeimen át nézem a
fáradt tüzet…
Lelkem nem talál szavakat
a multra, olyan lankatag,
olyan beteg.
Ami volt – volt-e csakugyan?
S lesz-e mindig; ami ma van?
marad: hull minden és törik,
ahogy gyors örvénybe tünik
év év után.
Tűnnek az évek, századok…
Ember, hiába háborogsz,
te, fű s tövis!…
Hervad a vén lomb… De az új,
melytől a nyár megittasúl,
lehull az is.
S lesz megint minden, ami volt,
és uj tövist hajt, uj csokort
a rózsafa…
Csak te, szegény, sápadt virág –
téged nem kelt uj ifjuság
többé soha!
Letéptelek: ég tudja csak,
mily gyönyör és mily kárhozat
voltál nekem…
Maradj hát szivem vigasza,
míg végsőt nem ver benne a
szent szerelem!
Tyutcsev
A KISÉRTET
Le revenant
Mint rőtszemű angyalok árnya,
visszamegyek majd a szobádba
és ágyadhoz csúszom puhán
lidércként minden éjszakán;
és mint a holdfény, barna bőröd
selymére hideg csókkal ömlök
s ölellek, mint kígyó, amely
árokban nyujtózik le-fel.
Reggel, mikor eltűnik álmod,
helyemet üresnek találod,
üres is estig és hideg.
Mások bókolnak, udvarolnak,
legyek én ura tavaszodnak
azzal, hogy megdermesztelek!
Baudelaire
A SÓHAJOK HÍDJA
The Bridge of Sighs
Im, egy boldogtalan
élet után
itt fekszik oktalan
ez a leány!
Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!
Ruhája mocskos,
rátapad, lucskos
ingéből víz csepeg
most is a hídra;
vigyétek, emberek,
szánva, ne szidva!
Nem kéne turkálni,
sorsában furkálni,
ez itt a vég;
többé nem becstelen,
nem maradt rajta szenny,
csak ami szép.
Ha nagyot bukott is,
Töröld le, ott is,
ajkán, a sarat.
Fésü alól haja
hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
szomorú sóhaja
kérdi: ki volt?
Apja ki volt? Hol az
anyja? Zokognál,
húga vagy öccse, ha
most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
másé, ki híve volt
s több amazoknál?
Jaj, de hát ritka a
szeretet titka, a
krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki:
itt a sok ház, s neki
otthona nincs.
Húga, a bátyja,
nem védte családja,
mint azelőtt;
betölt a nemezis:
kedvese, esze is,
az Isten keze is
elhagyta őt.
Hol sürü rendben
ring a vizekben
a lámpafüzér
s paloták sora dobja
fényét a habokra,
ott állt s beragyogta
a hontalan éj.
Zord tavaszi szél
riogatta vacogva,
de hívta az éj
s a sötét csatorna:
az élet szörnyűség,
a halál őrültszép!
akárhol, akárhol,
csak itt ne tovább!
Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,
halálos íz –
Ha ugrott, te lökted,
mindig zúg előtted,
gaz férfi! a víz:
nyeld te is, fürödj meg
benne, ha bírsz!
Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!
A halál rabja már
és minden tagja már
merevedik;
nyujtsuk ki rendesen
s te fogd le csendesen
nagy szemeit.
Mibe e sárlepett
szem belelát,
aminek tükre lett
a végső rémület:
a túlvilág.
Üzte vad láz régen,
megölte gyász, szégyen;
mostoha világnak
árvája, – de már csak
a béke övé.
Kulcsold imára
kezét simán a
szíve fölé!
Legyen, égbe ha ér fel,
töredelmes és bús,
s vállalja bünét el
az üdv ura, Jézus!
Thomas Hood
A BÚVÁR
Der Taucher
„Ki mer lemerűlni, lovagjaim
s apródaim? Ott a vad ár!
Beledobom arany serlegem, – ím,
elnyelte máris a fekete száj.
Aki felmutatja tűnt kupámat,
az övé: jutalmúl hozta magának."
Igy szól a király, s a zord-meredek
szirtről, mely messze ki-
nyúl a habokra, a serleget
az üvöltő végtelenbe veti.
„Hol a hős, kérdem, ki, dacolva veszéllyel,
a bősz tengerbe leszállni merészel?"
S lovag és apród körötte mind
hallja és nem felel;
csak nézi, az örvény hogy kering
s a serleg egyiknek se kell.
S harmadszor zeng a királyi szózat:
„Hát senki se vág neki a pokolnak?"
De néma minden, ahogy az előbb;
s egy szende fiú kilép
s hetykén a riadt apródok előtt
már oldja-dobja övét, köpenyét,
és férfi és nő szinte büvölve
bámúl a nagyszerü, ifju hősre.
S hogy az a szirt peremére lép
s a mélybe alátekint,
a forgatag, amit nyelt az imént,
a vizet bömbölve okádja megint:
az özön mint távoli mennymoraj szól
s habzik föl az éjsötét garatból.
És sustorog, árad, forr s dübörög,
mint tűz és víz ha vegyűl,
a tajtékgőz, s az egekre köp
s rohamát ujrázza szűntelenűl,
minthogyha vajúdó gyötrelemmel
új tengert vágyna szűlni a tenger.
De végre kiadja dühét, erejét;
s a fehér habkör közepén
lyuk nyílik, ásító szakadék,
feneketlenül és pokolfeketén,
és látni, a sok hullámhegy a kerge
tölcsér viharába hogy zuhog le.
Az ifju az égre tekint, mielőtt
fordúl a komor dagály:
iszony sikolt körülötte, de őt
tovasöpörte a förgeteg ár,
és rácsukódik a bátor uszóra
a titkos mély – nyom semmi róla.
És csönd van a roppant víz felett
s tompán zúg a szakadék,
s fut a szó és szájról-szájra remeg:
„Hős szív, vezessen-óvjon az ég!"
És tompul a, tompul a messze zúgás
és döng a szivekben az iszonyú gyász.
S dobnád le magát a koronát, –
mondván: aki hozza, azé,
s az lesz a király, – lelkemben a vágy
nem nyulna a büszke díj felé.
Mit üvöltve föd a mély, az éji,
jótét lélek soha nem meséli.
Hajót eleget – hogy száma sincs! –
leszívtak a zord vizek,
de csak roncs árboc és gerinc
amit a falánk sír fölvetett, –
S már zúdul a, zúdul az ár, fenyegetve
viharként, mind közelebb-közelebbre.
És sustorog, árad, forr s dübörög,
mint tűz és víz ha vegyűl,
a tajtékgőz s az egekre köp
s rohamát ujrázza szűntelenűl:
az özön mint távoli mennymoraj szól
bömbölve az éjsötét garatból.
De ím, a sötétből kiragyog egy
kar és hát, hófehér,
gyorsan hasítja a vizet
s evező karja most sem alél,
ő az, s a kupát, magasra tartva,
vidáman lengeti büszke balja.
És itta a nagy levegőt, a fényt,
és itta az égi Napot.
S a nézők, uj csoda tanuiként,
ujjongtak: „Él! Megvan! Jön, amott!
Nem fogta a bátrat, a ronthatatlant,
nem zúzta össze a vízi barlang!"
És jön. Tapsol körülötte a nép,
s az ifju a trón elé
térdel, úgy nyujtja serlegét;
s a király int, gyönyörü lánya felé:
bortól szikrázik a kupa szegélye,
és csordul a búvár szíve, beszéde:
„Áldás a királyra! Örüljön, aki
napfényt szív s rózsaeget!
Fagylalnak a mélység rémei
s ne kisértse ember az isteneket
és sohase vágyjék látni a szörnyet,
amit ők kegyes éjbe s iszonyba födtek.
„Lesodort az ár villámsebesen –
s egy szirtfogú üreg
mélyéből új tört szembe velem
s a két özön dühe közrevett
s csigaként, forgó kábulatban,
pörgetett ellenállhatatlan.
„Ekkor, akihez fordultam, az Úr
szirtként elémbe állt:
belefogóztam, igy élve túl
az örvényt és vele a halált –
s ott volt a kupa, korall-ágra tűzve:
ha fenn nem akad, most is merűlne.
„Mert ott lebegett, hegymélyen, alant
még a bibor homály
s bár itt nem rezzent semmi hang,
a pokol torkából borzadály
villogott föl, ahogy suhant a
sok Sárkány lent, Hüllő s Szalamandra.
„Feketén nyüzsögtek, szörny-gomolyag,
egymáson át meg át
tövises Ráják, Fűrészhalak
s a torz és rettenetes Kalapács
s tőrös torkát vicsorogva tárta
a tenger hiénája, a Cápa.
„S ott csüggtem, s borzasztott a hely:
túl minden földi tanyán,
én, egyetlen érző kebel,
álcák közt: mily iszonyú a magány!
Ott, hova emberi szó le nem hat!
Mily bús sivatag, s a népe milyen vad!
„Irtóztam, s valami jött felém,
száz csápoló izület, –
és rámcsap… Rémületemben én
eleresztem a korall-törzsemet;
s már vitt is a féktelen ár hatalma,
de megmentett, ki, föl – a magasba…”
Bámúl a király és szól mohón:
„A kupa már a tied,
de ezt a gyürűt is neked adom
s a belefoglalt drágakövet,
ha újra leszállsz és elmeséled
csodáit a tenger legfenekének.”
Hallotta a szót a szelídszivü lány
és hízelegve eseng:
„Hagyd kegyetlen játékod, atyám!
Tett ő olyat, amit senki se mert,
és ha szived úgy gyötrődik a titkon,
apródra most lovag pirítson.”
A király fölkapja a serleget
s az elmerűl a habon:
„Ha megint felhozza hős kezed,
te leszel legelső lovagom,
s a lány, ki szavát emelte érted,
nőd lesz estére, hites feleséged.”
Az ifju szivén átlángol a menny,
szeme villám, vakmerő,
még látja, hogy pirul édesen
s hogy sápad, alél el a gyönyörü nő –
s csak őt, a jutalmat akarja elérni
és zuhan a mélybe, ha halni, ha élni.
S morajlik a hullám, s habzik a part
és dördül az új özön;
hű szem lesi, mit hoz és hova tart:
jön az ár és szüntelen ujra jön,
felzúg s lezúg s örök a titka –
az ifjút egy se hozza vissza.
Schiller
A HOMOKÓRA
The Hour-Glass
Nézd, az üvegben e kis szürke por
hogyan pereg.
Hinnéd, hogy ember volt valamikor
és szeretett?
Hölgye szemét imádva, mint a fényt,
elhamvadt hiú lepkeként,
és, élve-halva boldogtalan, itt
arra tanít,
hogy sírjában sem nyugszik meg a szív.
Ben Jonson
SZÁMOLVA AZ ÓRAMONDÓ IDŐT…
When I do count the clock that tells the time
Számolva az óramondó időt
s látva, szép nap rút éjbe hogy merűl,
hogy kókkad az ibolya nyár előtt,
s ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;
s hogy ejti lombját a sok büszke fa,
mely alatt nemrég tikkadt nyáj hüsölt,
s hogy hág kévék ravatalaira
a borzas-ősz szakállú nyári zöld, –
sorsodat nézem, a szépségedét:
útja a romboló időn visz át,
hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
s hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
s csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
Shakespeare 12. szonettje
ÁLOM
Átlőtt mellel egy mély völgyben feküdtem,
Dagesztánban. Csakúgy lángolt a dél.
Sebem párolgott kínzó, néma tűzben
s lassan szivárgott belőle a vér.
Halódva feküdtem a puszta völgyben,
hol dermedt sziklák közt szinte kigyúl
a sárga homok; ízzó nap fölöttem –
S én aludtam, ájúltan, szótlanúl.
És álmodtam. Szép estélyt láttam otthon:
gyertyák vakító fénye, nagy terem,
virágok közt beszélgető csoportok,
– s szép nők emlegettek jókedvüen.
De az egyiknek nem tetszett az ünnep,
nem érdekelte dal, tánc, zene, fény,
drága feje mély bánatban lecsüggedt
s gonosz álom dermedezett szivén.
Gondolatban egy messzi völgy halottja
előtt állt, kit jól ismert valaha;
hideg vér mart rőt csíkot a homokba
s már alig gőzölt a seb ajaka.
Lermontov
EGY HALOTT NŐHÖZ
Einer Toten
Hogy érzem ma hatalmadat!
Szinte pillád éjféli árnya
vetűl fehér papíromra a lámpa
fénye alatt!
Szemed mohón
figyeli készülő dalom.
Lényed a lényembe tapad:
itt vagy! Némán néz a fakult arc,
s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz,
az is te vagy:
véred, tiéd,
bár porodat sír őrzi rég.
Ha lehelleted ér puhán,
lelkem, mely harcos és kemény lett,
ugy érzi, hogy közben téged is érlelt
lent a magány:
jobban szeretsz,
jobban akarsz, jobban követsz.
Családod a sírodra érc-
urnát emelt – hogy elfelejtsen;
közben örökölt s nősült rendületlen;
énbennem élsz!
Sirassalak?
Élsz és szivem melege vagy!
Meyer
CSAK TEMESD EL A LEGDRÁGÁBBAT!
Begrabe nur dein Liebstes!
Csak temesd el a legdrágábbat! Élned
kell ezután is; – és a küzdelemben
helyt állva ismét magadra találsz.
– Igy vélték a minap, baráti körben,
ahol zajosra nőtt, dagadt a kedv;
s magam se voltam éppen hallgatag.
Gyöngyözött a bor a kristálypohárban,
halántékunkban kalapált a vér; –
s ekkor a vig zsivajban hirtelen
– nem káprázat, de furcsa – valami
némaságot hallottam messziről;
s egy hang vergődött hozzám, síri-fáradt,
de olyan édes, hogy beleremegtem:
„Mért zajongsz úgy, mikor tudod, hogy alszom!"
Storm
A SZELLEMET MOCSOKBAN TÉKOZOLNI
Th’ expense of spirit in a waste of shame
A szellemet mocsokban tékozolni
kéj, amig tesszük; s már előtte kéj,
becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
vad, állati és hazug szenvedély;
mihelyt élvezted, már csömöre éget;
észbontó inger, s mihelyt megkapod,
észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
mely megőrjíti, akit csábitott;
őrjít, ha elérted, s ha csak kivánod;
vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
próbálva áldás, kipróbáltan átok;
előbb igért üdv, aztán délibáb.
Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
a mennyországot, mely e pokol útja?
Shakespeare 129. szonettje
SPLENDIDIS LONGUM VALEDICO NUGIS
Splendidis longum valedico nugis
Hagyj el, Szerelem, lehúzol a porba,
s te törj különb célokra, szellemem!
Gazdagodj azzal, mit nem fog a rozsda;
a hervadó csak hervadt kéjt terem.
Vond be sugaraid, s alázd erőd
a jó igába, mely fölszabadít;
a felhőn át olyan fény tör feléd,
amely tündöklik és látni tanít.
Óh, arra nézz csak! bölcsőtől a sírig
ne kövessen kis utad mást soha
s gondold meg, hogy botladozni nem illik
annak, ki égbe vágyik s ég fia.
El tőlem, világ! kiismertelek!
Élj s hass te bennem, örök Szeretet!
Sir Philip Sidney
BUDDHA AZ ÉJSZAKAI HÁREMBEN
… Félmeztelen hevertek ott, a
zeneszerszámok mellett, hanyatt, arcon,
keresztűl-kasúl, kábultan, ahogy
rájuk csapott az álom, háttal-arccal
egymásra dőlve, összegyűrve-gyúrva,
szakadékba szórt hullák; nyakukon
lánccá feszült a hurkos gyöngysor; izzadt
ruhájuk nyakig csúszott; úgy hevertek,
mint akiket ájulásig botoztak
vagy mint letört és elhervadt virágok.
Némelyik falnak esett, ez az ablak
párkányát fogta, az dermedt halottként
nyult el a padlón; félig vagy egészen
nyitott szájukból a nyál mocska csurgott;
hajukat vad rendetlenség kuszálta,
mint az őrültekét; arcukba fonnyadt
koszorúk dúlt szemete-dísze csüngött;
kar kart ölelt és lábat, összevissza,
és az egyik mosolygott és a másik
a homlokát ráncolta és nyöszörgött.
A szép királyfi elnézte sokáig
az alvókat, s megszólalt: „Az imént még
oly gyönyörűek voltak, úgy kacagtak,
a szivük táncolt, hangjuk, mint a csengő,
s testük rózsa volt, szemük nevető láng!
Milyen mások most! Rútak, undorítók!
Ha ilyenek a nők, hogy lehet akkor
szeretni őket és bízni a húsban?
Hazug szépség ez, mámor, képzelődés,
csak a vágy mérgezi vele a férfi
lelkét és agyát! Ráébredtem az
Igazságra, és itt hagyom örökre
a test s a Látszat csillogó világát!"
Asvaghósa
LÁTVÁN, AZ IDŐ, ZORD KÉZ
When I have seen by Time's fell hand defaced
s temet mult kort s dús-büszke díszt, mely élt;
s dicső tornyokat néha hogy letör,
s hogy percnyi düh rabja az örök érc;
látván, az éhes óceán hogy önt
végig a parti királyságokon,
s szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
mert rommal nő a tár s tárral a rom;
látván a lét cseretüneteit,
vagy magát a dúlt létet, romlani,
rájöttem, e sok roncs mire tanít:
jön az Idő s szerelmem elviszi.
Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
siratja: hogy birtokol, de veszíthet!
Shakespeare 64. szonettje
AZ ÜDVÖZÜLT LÁNY
The Blessed Damosel
Az üdvözült lány kihajolt
az ég aranykapuján;
mély tónál mélyebben ragyogott
komoly, kék szeme rám;
kezében három liliom
s hét csillag volt a haján.
Ruhája omlott szabadon,
s nyakán nem diszités
fogta kapocsba, de Mária
fehér rózsája, és
úgy omlott hátra arany haja,
mint érett búzavetés.
Hogy ő is az Égi Kar énekese,
egy napnak hitte csak;
még benne káprázott szelíd
szemében az ámulat;
de itthagyott övéinek
tíz év volt ez a nap.
(Valakinek tízszer tiz év.
… De most s itt: ő lehetett,
biztos, hogy ő nézett le – haja
az arcomba esett…
Semmi: csak hull az őszi lomb.
Az év hogy elsiet!)
Isten várának bástyafalán
állt, amit ama mély
szakadék fölé emelt az Úr,
amelynek neve Tér;
oly magasan, hogy a nap sugara
oda föl alig ér.
Az égben, az éterözön felett,
hídként áll ez a vár;
alatta láng nap s korom éj
mint örök ár-apály
szántja az űrt, lent, lent, hol a föld
kis darazsa körbe jár.
És gyűltek uj barátai
az égi lány köré,
szent játék szavait ejtve és
egymás szűztiszta nevét;
s lelkek szálltak mellette, piciny
lángok, Isten felé.
De ő kihajolt, otthagyva az
édes varázslatot;
a korlát biztosan áthevűlt,
hisz a szíve rajt dobogott;
és összekulcsolt karjain
aludtak a liliomok.
Égből így nézte, az Idő
vad pulzusa hogy dobog át
a világokon; kutató szeme –
a mély örvénybe szállt.
S megszólalt, – ahogy a csillagok
körútja zengi dalát.
A nap lement. A görbe hold
pehelyként libegett
az örvénybe, lent, messze; s ő
megszólalt, – ez lehet,
ez a hang muzsikál, ha a csillagok
kezdik hangversenyüket.
(Óh, édes! A cinke dalát az imént
nem az ő öröme
suttogta nekem? S mikor a delet
harangszó zengte be,
visszhangos csillagokon nem az ő
léptei jöttek ide?)
„Csak feljött volna már! hiszen
feljön!" – mondta a dal. –
„Nem kértük Istent, én idefönt
s ő lent az imáival?
Két szív imája kicsiny erő?
Fehér ruhát ha ölt, s ha borúl
a fejére glória,
kézen fogom és én vezetem
a fény hullámaiba,
melynek, az Úr színe előtt,
megtisztít folyama.
S megyünk az oltárhoz, melyet
tilos érinteni
s melynek lámpáit földi imák
melege élteti;
ott égnek a mieinknek is
meghallgatott szavai.
S pihenünk együtt, a misztikus
fa alatt, hol a lomb sürü-mély
s a szív érzi néha, hogy ott a Galamb –
s amelyhez a tolla ér:
hangosan áldva az Ő Nevét
mondja a falevél.
S mig ott pihenünk, magam tanitom,
igen, én, a barátomat
uj énekeimre; s a hangja halk
lesz még és el-elakad,
s ő mindig lát s tanúl valamit
minden szünet alatt."
(Óh! Együtt, együtt, mondod! Igen,
voltam én veled egy!
De hozzád emeli-e az Úr
örökre a lelkemet,
mely másod azért volt csupán,
mert téged szeretett?)
„Együtt" – folytatta a dal – „megyünk
keresni Mária
ligetét s szolgálóit: nevük
egy-egy szimfónia:
Rozalinda, Margit, Gertrudisz,
Magdolna, Cecília.
Körben ülnek, fejükön koszorú,
hajuk felkötve lazán:
arannyal hímez lángfehér
ruhákat az öt leány
azoknak, akik, meghalva, most
születtek meg igazán.
Ő fél majd, tán, s hallgat; de én,
odahajtva arcomat
arcához, elmondom: szeret!
s nem leszek gyönge vagy
szégyellős, és a drága Anya
mosolyogva fogad,
és, kéz a kézben, ő maga visz
glóriás rendek seregei
térdelnek végtelenűl,
s az út sok-sok angyala mind
citerázik vagy hegedűl.
És Jézust forrón kéri majd
szivemben a jó remény:
hogy szeressük egymást megint
és lehessünk, miként
egy kicsit a földön, örökre most
együtt mi, ő meg én."
Nézett, s figyelt; s nem is nagyon
búsan ezt mondta még:
„De csak, ha jön." Elhallgatott.
S ím, megindult az ég:
angyalseregek! (Láttam mosolyát
s imádkozó szemét.)
De a fénycsapat eltünt, útja a
messze szférákba vitt,
s az üdvözült lány az arany
korlátra dőlt, s szelíd
arcát kezébe temette. Sírt.
(Hallottam könnyeit.)
Rossetti
A NÉP KEDVENCEI
Die lieblinge des volkes
1
A BAJNOK
Der ringer
A karja, csoda és álmélkodás,
jobb csípőjén nyugszik, nap játssza be
erős testét s a babérkoszorút
halántékán; ujjongás hömpölyög
át a tömött sorokon, amikor
végigmegy a zölddel beszórt nagy úton.
Gyerekeiket föltartják magasra
a nők, tanitva, hogy nevét kiáltsák
s pálmaágakat nyujtsanak feléje.
Ő megy, tele talpon, mint az oroszlán,
és komolyan; sivár évek után
egész országa dísze, s meg se látja
a tombolók számát, s hogy szülei
mily büszkén merednek ki a tömegből.
2
A HÁRFÁS
Der saitenspieler
Ahogy fürtjein fehér koronával,
keskeny vállán a dús palást diszével
s ifjú szemérmében még megremegve
előlépett és lantjába kapott:
láng futott át az öregeken is.
Ahogy bús pírt gyujtott az arcokon,
ahogy aztán meghajolt a szokatlan
tapsok előtt s karcsatok s drága függők
zuhogtak rá: azt nem felejtik el,
amerre csak gyümölcsöt hoz a szent fa.
Buzgón suttognak maguk közt a lányok,
a fiúk mind némán tűrve rajonganak
csillagos éjszakáik héroszáról.
Stefan George
ANYÁM ARCKÉPÉT MEGKAPVA
On Receipt of my Mother's Picture (Részlet)
Csak szólni tudnának azok az ajkak!
De sok baj ért, mióta sose hallak!
Az ajkad, – óh látom hű mosolyod,
mely kiskoromban úgy simogatott –
most néma, s mégis szinte szava kél:
„Ne búsulj, édes gyermekem, ne félj!"
Azok a drága, jó, okos szemek
(áldassék a halhatatlan ecset,
mely a zsarnok időtől a halottat
így megőrizte!) most is rám ragyognak.
Ki szent emlékét életre hivod,
óh váratlan vendég, isten hozott,
s mikor arra kérsz, hogy egyszerü versem
a régelhúnyt anyának tisztelegjen,
nemcsak készséggel teszem óhajod,
de boldogan, ahogy ő tanitott:
s míg ez az arc új könnyekre fakaszt,
ábránd sző körém bűbájos vigaszt
s eliziumi álmokba ragad
a pillanat hite, hogy ő te vagy…
William Cowper
AZ ANYA
A magzatvíz s az éj, mely sorsom adta
és védett, már nincs sehol, és
a köldökzsinórtól rég elszakadva
s mindentől, ami születés,
csak ágyamban kuporogva találok
békét, mely velem egy ütemre ver,
és a véges gondolatban az álmot
új, végtelen ragyogás oltja el.
Messzesóvárgó érzések kutatva
a Mindenséget keresik,
csillagsereg röpít valami Napba,
hol az Egyetlenegy lakik,
majd visszahullok s éj föd, ahogy egykor
födött a meztelen azúr.
De nem öröm megérkeznem, a csend oly
nehéz s oly zsivaj sulyosúl
gyermeki szavaimra, melyek a
vér titkát dadogják reménytelen:
még bennem kisért a halott anya,
kire már nem emlékezem.
František Halas
ÉJFÉLI FAGY
Frost at Midnight
A fagy végzi titkos szolgálatát,
szél nem segíti. A bagoly nagyot
rikoltott és – pszt! most megint rikolt.
Házam népe pihen már, s átadott
annak a magánynak, mely a sötétebb
tünődéssel jár: csak gyermekemet
ringatja békén csöndes bölcseje.
Mily nyugalom! végtelen némasága
szinte zavarja már s izgatja az
agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,
s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő
s az élet sok kusza mozdulata
mind álomnéma már! A törpe kék láng
lepihent a parázsra, s nem lobog;
csak a rácson az a kis rezge csillám
reszket tovább is, csak az nyugtalan.
Mozgása a csöndben mintha homályos
rokonszenv volna vélem, aki élek,
és társas lénnyé teszi, s különös
szeszélyei rebbenését a Szellem
szabadon átkölti, hisz mindenütt
saját tükrét s visszhangját keresi
s játéka a Gondolat.
Hányszor, óh
hányszor bámultam, jós szemekkel és
hivő lélekkel, az iskolaablak
rácsán túl, az eltűnő idegent!
és, nyitott szemmel, már álmodtam édes
szülőfalumról, s az öreg toronyról:
harangjai, a nép árva zenéje,
átzúgták a forró vásár-napot,
oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört
ébresztett és jövő dolgok tagolt
beszédével ütődött a fülembe!
Igy merengtem, s az ábránd altatót
dalolt, s álom folytatta a mesét!
És igy tünődtem másnap reggel is,
míg szemem, a zord mestert félve, mű-
buzgalommal a ködös könyvbe bámult:
de ha nyilt az ajtó, lopva kinéztem
s mindig megdobbant a szivem, remélve,
hogy végre látom az idegen arcát,
bácsit, nénit, vagy hugomat, ki vélem
játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!
Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol
s e mély csöndben szelid lélegzeteddel
betöltöd a kihagyó gondolat
pillanatnyi szüneteléseit,
szépséges picikém, boldog örömtől
reszket a szivem, ha így nézlek és
elgondolom, hogy te más környezetben
milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én
nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,
ahol csak az ég volt szép és a csillag.
De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd
tavaknál, homokparton, vén hegyek
ormai alatt, és felhők alatt,
melyek maguk is partot, tavakat
s hegyormokat mintáznak: látni és
hallani fogod a szép képeket
s az örök nyelv szavait, amelyekkel
Isten öröktől fogva magyarázza
magát mindenben s a mindent magában.
A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya
kérdezni tanítja a szellemed.
S igy minden évszak édes lesz neked,
akár június öltözteti zöldbe
a földet, akár vörösbegy dalol
a mohos almafa hópettyes ágán,
mialatt napban párolog a szomszéd
szalmatető; édes lesz az eresz
vize a szél kis szüneteiben,
s akkor is, ha a fagy titkos keze
jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy
némán ragyogjanak a néma holdra.
Coleridge
TÉLEN KORÁN
Télen, korán, jegen és havon át,
vékony kabátban iskolába megy,
és otthon este is a könyv felett
gubbaszt, – fázik, de csak tanúl továbbb.
Nyáron a marhát legelteti és
Homéroszt viszi a hóna alatt.
Szidják, röhögik a falusiak, –
őrzi a barmot és rájuk se néz.
Igy nőtt fel. És a városba jutott.
A tudás drága kertje várja ott,
itt meg a szülők… boldog készülődés…
Néha irt: „Apám… oly fáradt vagyok…
végem van… nyomor… mindig dolgozok…"
… És ma aztán elvitte a tüdővész.
Jan Kasprowicz
CSORDÁT ŐRZÖTT
Csordát őrzött és járta a határt,
üldögélt a patak fűzfái mellett
és hallgatta, a habok hogy zizegnek,
és hallgatta a lombok moraját.
Egyszer elindult. Vett egy hegedűt,
s ha játszott, társai, a szomorú
és hallgatag parasztok, iszonyú
táncba s ivásba kezdtek mindenütt.
Hogy mennyit ért? A városban nagy úr
lehetett volna tán, művész, az ifjuság
körülrajongott hőse, szent s örök…
De itt minden elsorvad szótlanúl.
Játszott, azután leitta magát…
S rongyokban halt meg egy sövény mögött.
Jan Kasprowicz
EPIPHANIAS
Epiphanias
A csillagos három szent király
szeret enni meg inni, de fizetni utál,
van, amit szert, van, amit utál,
szeret enni meg inni, de fizetni utál.
A három szent király idejött,
nincs negyedik hármójuk között;
volna csak még egy, aki ideáll,
négy volna a három szent király.
Én vagyok a fehér és huh, be szép!
Nappal csodál csak igazán a nép!
De hiába minden speceráj,
nem kap feleséget ez a király.
Én pedig a barna, nyurga vagyok,
szoknya mellett ülök és dalolok.
Az én specerájom ezüst meg arany,
szeret is, akinek esze van.
Én végül a fekete és a kicsi,
egyszer nekem is juthat valami.
Ennem öröm, innom öröm,
bort és pecsenyét szívvel köszönöm.
A három szent király jóbarát,
a fiut keresik meg az anyát;
József jámboran a sarokban áll,
mellette az ökör meg a szamár.
Mirrhát hozunk, aranyat hozunk,
tömjént csak a dámáknak adunk;
s ha csúszik a jó bor, a szívderitő,
nem bír hármunkkal hat kefekötő.
De mivelhogy itt szép hölgyek-urak
s nem ökrök vannak és szamarak,
ugy látszik, rossz helyen vagyunk,
ezért hát ajánljuk magunk.
Goethe
VÁNDORCIGÁNYOK
Bohémiens en voyage
Az égőszemű jósnép tegnap kora reggel
útnak eredt: mohó purdék a megszokott
anyai kebleken, vagy fent az asszonyok
hátán: így vándorol a törzs a sok gyerekkel.
A férfiak gyalog, csillogó fegyverekkel,
a kordéknál, ahol a család kuporog;
szemük a nagy eget kémlelve hunyorog
és máris távoli veszélyeket fedez fel.
útjukra a tücsök, megkettőzi dalát;
Cybele szereti őket: tar szikla zengő
forrást lövellve dús zöldben s virágban áll
e vándorok előtt, kiket ölelni vár
meghitt hazájuk, a titokzatos jövendő.
Baudelaire
RÉGI ÉS UJ VILÁG
Iam pauca aratro iugera regiae
Szántásra már pár hold is alig jut a
királyi villák százaitól, nagyobb
tavak nyújtóznak, mint a Lucrin,
és ha legyőzi az agglegényi
platán a szőllős szilt, ibolyás gyepágy
és mirtusz önti illata tengerét
olajkertek helyén, melyekből
még szüretelt az előbbi gazda,
és dús babérfák lombterebélye óv
tűző nyilaktól. Ezt soha Romulus
jogrendje s torzonborz Catónké
nem követelte, sem ősi norma.
Kicsiny volt akkor még a magánvagyon,
nagy a közösség: mérce sehol se mért
magánlakhoz tág portikuszt, hogy
árnya hüsét odavesse Észak:
megvetni vályog- s gyepkalyibát sehol
sem tűrte törvény: ámde parancsa volt,
hogy a várost közpénz diszítse
s templomainkat az uj, fehér kő.
Horatius
A MŰVÉSZET
L'Art
Úgy szebb a mű, ha büszke
formáját az erő
kiküzdte:
vers, márvány, drágakő.
Ne törj kerékbe, gúzsba,
de szépen, szabadon
járj, Múzsa,
magas koturnuson!
Vesd meg a tunya ritmus
csoszogó papucsát,
amit nyúz
a sok-sok lusta láb.
Szobrász, törik kezedben
a porladó agyag
s a szellem
különb célokat ad:
vésd Karrarát s a ritka,
dus pároszi követ,
a tiszta
kontúrt az őrzi meg,
vagy Szirakúza bronzát
használd, melyben a báj
s a zordság
úgy egymásra talál,
s végy agátot, ha forró
lelked a mennyei
arcélét késziti!
Festő, csak akvarelt ne!
A halk szín illanó:
hadd edzze
zománccá a kohó!
És kék Szirént se! hagyjuk,
hogyan tekergetik
a farkuk,
címerek szörnyeit!
és Angyalt, glóriában,
s a bűnös föld felett
csodásan
tündöklő Jeleket!
Minden rom. A müvészet
örök. A többi por.
túléli a szobor.
És a szigoru érem,
mit a paraszt talál
a földben,
egy császárt revelál.
Az istenek meghalnak,
de királyi szava
a dalnak
ércnél jobb trombita.
Véss, csiszolj, kalapálj hát,
hogy tündér álmaid
kitárják
a kő rab szárnyait.
Gautier
UJJÁSZÜLETÉS
Álmosan festi át a lángész
remekét a barbár keze
s a képet a saját silány és
torz rajzával mocskolja be.
pikkelyekben pattog a máz,
s amilyen volt, fölragyog újra
a gyönyörű műalkotás.
Lelkünkről így halnak le belső,
megszenvedett botlásai,
s feltámadnak benne az első
szent napok látomásai.
Puskin
„A NYITÁNYOK"-BÓL
Les Préludes (Részlet)
Éber fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép
és álom terül a szememre, mély, sötét:
ilyenkor valaha… De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekűl fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadatlan szunnyadoz.
Hogy nyomja ez a csönd! Óh lira! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amig még lehet, amig dobog a szivem,
jőjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!
Leszáll! már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át…
Lamartine
HALLOTTALAK BENNETEKET, ÜNNEPÉLYES-ÉDES ORGONASIPOK
I Heard You Solemn-Sweet Pipes of the Organ
Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasípok, amint a múlt vasárnap elmentem a templom előtt,
Őszi szelek, mikor szürkületkor az erdőben jártam, hallottam a magasban, fölöttem, elnyujtott, gyász-sóhajtásaitokat,
Hallottam a tökéletes olasz tenoristát, aki az operaházban énekelt, hallottam a kvartettben a szoprán énekét;
Szerelmem szive! téged is hallottalak, amint valamit sugtál az egyik csuklómnak, amely a fejemnél pihent,
Hallottam, hogy a mult éjjel, a teljes csöndben, folyton kis csen-gettyüket csengetett a fülem alatt az ütered.
Whitman
PRO DOMO
Pro domo
Nem akarom boldogítani az emberiséget.
Nem akarok angyalokat tenyészteni.
Nem akarok eget ostromolni.
Művészetet akarok.
Utálatos a meztelen sírás.
Utálatos a részeg dadogás.
A táj képe istentelen
a forma nélkül.
Minden mozdulat gonosz.
Isten az örök nyugalom.
A halott ragad meg legmélyebben.
A mű legyen merev.
A művész egyetlen erénye:
kivárni, hogy férfi legyen.
A siheder játszik és zajong.
A müvészet hallgatag és kemény.
Josef Weinheber
KÖLTÉSZET
Úgy jössz, mint a hizelgő május-éj,
derengő éj, dús jázminokkal ingó;
szavaid: illat, jázmin szirma, bimbó;
holdfény vagy, és álom, ezüstfehér;
halkan, ahogy éji levél remeg,
halkan szállsz az álmatlan éjszakán át,
úgy suttogod rejtelmes szavak álmát:
halk szavak halk permete fürdetett.
De ez kevés! Még kevés! Még kevés!
Ezek a szavak csalnak és hazudnak!
Kapcsolj a szívbe hitet: legyen uj s nagy!
S a karokra szárnyas lelkesedést!
Halk szavakra szivünk most nem felel.
Hiú, üres szavak. Hidegek. Üldözz
ütemeddel: verj dobot menetünkhöz!
Szó, légy korbács! Dal, üss! Himnusz, emelj!
Van még emberi öröm, igaz arc,
van valahol tündöklő, tiszta élet.
Óh, jőjj el mindennapunk kenyerének!
Állj mellénk s legyen parancsod: a harc!
Nem kellenek fehér vestaszüzek,
szent tüzet éj nem fojt. – Légy messzelátszó
jelkép a csatáinkban, büszke zászló,
légy magas fáklya a tömeg felett!
Hozz uj hírt igéiddel ajkamon,
taníts égőbb, egyszerűbb énekekre,
nagy és még marcangolóbb szeretetre,
mely nagyobb öröm s nagyobb fájdalom.
Ha dalodhoz hárfa kell, legyen új
az a hárfa, s villámot gyújtva gyújtson,
s pattanjanak az erek, mint a húrok,
s feszűljenek, pengjenek, mint a húr.
Üssön, üssön mindhalálig a dal,
hogy sötétben kígyó már ne sziszegjen,
van élet valahol, szebb, mint a versben;
s van szeretet. S övé a diadal!
S akkor majd a legegyszerűbbeket,
leghalkabb szókat add ajkunkra, Múzsa:
dúlt lobogók helyett hadd koszorúzza
dicső hőseink szent emlékezet.
Broniewski
VERSÍRÁS KÖZBEN, ÉJSZAKA
A versírásban türelem
s szeretet fia a siker.
Kedvesem, drágám, kedvesem,
ne felejtsd soha el:
gyermekszülésnél nehezebb
lehántani magunkról a világot,
kezünkbe venni a szivet
és sajtolni belőle a keserűséget, amely
csöpp-csöppre szivárog…
Aludj, kedves. Semmit se kivánok.
Semmi se kell.
Broniewski
A TÜNDÉR
Le Sylphe
Hipp-hopp, ki vagyok?
A könnyű-mély
illat, mit a szél
idecsapott!
Hipp-hopp, ki vagyok?
Szellem? Kaland?
Villant a titok
és elsuhant!
Volt – nincs! Agyad
bármennyire bölcs,
én félrevezetlek,
hipp-hopp, mialatt
két ing között
csupasz a melled!
Valéry
A CSŐCSELÉK
Játszott a költő, elmerengve,
lantján, a lelkes húrokon:
dalolt, s ugy hallgatta a messze
morajt, mellyel a nép figyelte
s kisérte, sandán, konokon.
S igy zugott a szentségtelen nép:
„Minek üres szó és zene?
Furcsálljuk a poéta kedvét:
mire törekszik éneke!
Dalaival kit s mire oktat?
Szabados rajongásra szoktat
és tűnődni álmatagon?
De ha vonzó veszélyt jelent, és
csak, mint szél s hullám, puszta zengés:
ugyan mi benne a haszon?"
„Ó hallgass, buta szolganép,
gond rabja, lelki nyomorék,
haszonleső gáncs, ünneprontó!
Föld férge, nem fény fia vagy,
neked csak sulyra szép darab
a belvedere-i Apolló:
szemed benne semmit se lát!
Egy Isten szállt abba a kőbe!
De a nép, a nép persze többre
becsüli főző fazekát."
„Ha tényleg az Ur kegye küldött,
forditsd javunkra, égi hirnök,
szavaid tisztult erejét:
tisztitsd testvéreink szivét!
Köztünk sok kishitű s gonosz van,
hálátlan, cudar jóban-rosszban,
kiherélt lélek, renyhe agy
és fél-állati indulat.
A bűn bennünket összeroppant;
áldozd fel érettünk magad:
hirdesd a bátor és igaz tant
s követjük utad és szavad."
„Takarodjatok, szörnyü vétkek
s szennyek átalkodottjai!
A halk költő nem a tiétek;
sárból dal nem húz soha ki!
Hullátoktól borzad a szellem!
Mit a barmok bűnei ellen
agyatok eddig kitalált:
az ostor, a börtön, a bárd.
S, gazok, mire nem vetemedtek?!
Városotok utcát söpörtet,
ami hasznos és szép dolog:
de ti a papot töritek be,
hogy, oltárt s gyászmisét felejtve,
ő seperje a mocskotok!
Nem a tömeg öröme-gondja,
nem kapzsiság, földi csata –
Magasztalás a költő dolga,
a Lelkesedés s az Ima!"
Puskin
NEM FEJTEM A CSILLAGOK TITKAIT
Not from the stars do I my judgement pluck
Nem fejtem a csillagok titkait,
de, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
bár nem tudom, mi sors következik,
ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
s percre nem jóslok, kijelölve mindnek
a maga dühét, záporát, szelét,
vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
noha gyakran elém tárja az ég;
nekem a te két szemed (ez a két
állócsillag) adja tudásomat:
együtt pompázik az igaz s a szép,
mihelyt kész leszel őrizni magad;
ha meg nem, a jóslatom végzetes:
véged a szép s igaz múlása lesz.
Shakespeare 14. szonettje
AZ ÉLŐ FÁKLYA
Le flambeau vivant
Itt megy előttem ez a fénnyel teli Két Szem
s bizonnyal angyalok delejétől ragyog;
itt megy; gyémánt-tüzét mindig szememben érzem;
isteni ikrek és én is vérük vagyok.
Nehéz bűnöket és csapdákat kikerűlve
a Szépség utjain nyomukban haladok;
kiszolgálnak, de én figyelek a jelükre:
élő fáklya, egész lényem a te rabod!
Drága Szemek, olyan misztikusan lobogva
égtek, mint délidőn a gyertyák: rőtlenek,
de csodás tüzüket a napfény ki nem oltja;
azok a Sírt, ti a Hajnalt ünneplitek;
lelkem uj hajnalát énekelve vezettek,
csillagok, semmi nap nem árthat fényeteknek!
Baudelaire
KUBLA KÁN
Kubla Khan
Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb,
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.
De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt, –
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarogva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!
A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!
Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépíteném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!" kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Mennyország tejét!"
Coleridge
A SIXTUSI KÁPOLNÁBAN
In der Sixtina
Homályba ködlik fel a kupola,
lent Michelangelo töprengve ül,
izmos kezében nyitott biblia,
kis lámpa fénye lobogja körűl.
Mintha vendége volna, hangosan
beszél az éjfélbe valahová,
mintha egy földöntúli hatalom,
majd szinte mintha ember hallaná:
„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,
ötször formába zártalak vele,
fénylő palásttal borítottalak
s testet adtam neked, mint az Ige.
Napoktól mindig új napok felé
repülsz és vad lángvihar a hajad,
festményemen választottad elé
ereszkedel s irgalmas szivü vagy!
Hitvány erőm ilyennek alkotott:
s hogy le ne győzzem művészetedet,
gyúrj át képedre – szenvedély vagyok –
gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!
Sár adta az első ember anyagát;
az enyém zordabb… Mester, vedd elő,
ami itt kell: jőjjön a kalapács…
Szobrász-Isten, sujts! Én vagyok a kő!"
Meyer
PÁRIZSI ÁLOM
Rêve parisien
Constantin Guysnek
1
A szörnyü táj, melyhez hasonlót
ember nem látott sohasem,
még reggel is, bár szertefoszlott,
üdíti a képzeletem.
Csoda az álom, érthetetlen!
Különös szeszély vezetett
és képemből számkivetettem
a rendetlen növényzetet
és, mint zsenimre büszke festő,
élveztem roppant vásznamon,
hogy a víz és érc s a nemes kő
mily részegítő és monoton.
Lépcsők és árkádok tolongó
bábele volt e palota,
matt vagy barna aranyban omló
zuhogók s medencék sora;
és szakadó nagy vizesések
kristályfüggönyként nehezen
csüngtek alá vakítva részeg
káprázatú érchegyeken.
Oszlopok állták körbe, nem fák,
a mélyen alvó tavakat
és vizükben gigászi nimfák
nézték magukat álmatag.
Nagy vizek nyultak szerte, kéken,
zöld s rózsa partok közt, ezer
s ezer mérföldnyi messzeségben
s a végtelenben vesztek el:
hallatlan drágakövek voltak
s bűvös hullámok: mind csupa
óriás jéglap, egybeolvadt
képek s tükrök káprázata!
Gondtalan és néma közönyben
bő-urnás égi Gangeszek
ürítették gyémántözönben
dús örvényekbe kincsüket.
Tündérálmaim épitésze,
drágakő-alagúton át
vezettem, szivem örömére,
egy megfékezett óceánt;
s minden, még a fekete szín is
villózva égett és hevűlt;
a vizek glóriája Írisz
fénykristályává merevűlt.
Egyébként semmi fény felűlről
se alkonyat, se csillagok:
az egész varázstáj belűlről
s egyéni tűzben villogott!
És (szörnyű ujság: a szem ittas
s hang nincs egyetlen rezdület!)
e sok mozgó csoda felett az
öröklét csöndje lebegett.
2
Felnéztem… A fény zsibongott…
S láttam, odúm mily nyomorúlt,
s éreztem, hogy az átkozott gond
tőre megint szivemre sújt;
síri szózatával az óra
brutálisan delet ütött,
s a fekete ég gomolyogva
szállt a dermedt világ fölött.
Baudelaire
SZELLEMEK ÉNEKE A VIZEK FÖLÖTT
Gesang der Geister über dem Wasser
Az emberi lélek
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennyekbe megy föl
s lekényszerűl
megint a földre,
örök utas.
Ha bérc magasából
meredeken
siklik a tiszta sugár,
fellegpuhán
porzik alá
a sima kőre
és mint szivesen fogadott
jövevény
fátyolteregetve
csobog lefelé.
De ha szirt mered
zuhanása elé,
haragos zubogással
ugrálva fokonkint
habzik le a mélybe.
A sík mederben
halkan fut a völgyi réten át
s a sima tóban
a csillagos ég
gyönyörködik.
Szél a hullám
jó szeretője;
szél kavar a mélyből
habzó hegyeket.
Emberi lélek,
képmásod a hullám!
Emberi sors,
képmásod a szél!
Goethe
AZ ELVESZETT BOR
Le vin perdu
Áldozatúl a semminek
(s már nem tudom, mily ég alatt)
tengerbe zúdítottam egy
pohár drága bort a minap.
Ki tékozolt el, folyadék?
Mily parancs vagy intelem?
Bort öntve biztosan sötét
vért ontott keserű kezem.
Egy kis rózsás füst elfutotta,
aztán megint úgy ragyogott a
víz, áttetszőn, ahogy szokott…
Eltünt a bor, s részeg lett tőle
a mélység… Óh, szörnyei hogy
ugráltak a sós levegőbe!…
Valéry
EGY LÁMPÁRA
Auf eine Lampe
Még helyeden vagy, óh szép lámpa, és kecses
láncaidon lebegve most is diszited
s már-már kiürűlt szoba mennyezetét.
Fehér márványcsészéden, melyet zöld-arany
érc-szalag és borostyánkoszorú övez,
vidám gyermekhad eszterlánca fut körűl.
Gyönyörű az egész! nevet, és mégis a
komolyság szelleme leng rajta könnyedén –
igazi műremek. Ki törődik vele?
Ime: saját magában üdvözűl a szép.
Mörike
FÖLDI TETSZÉS
Menschenbeifall
Nem szent, nem gyönyörűbb most a szivem, mikor
tud szeretni? Miért volt zajosabb a taps,
amikor szilaj és zord
voltam, és fecsegő s üres?
Óh, csak a piaci kell a tömegnek, a
szolgának csak az úr, aki belétapos;
az hisz isteniben csak,
aki maga is isteni.
Hölderlin
A KÖLTŐ, A SAJÁT VERSKÖTETÉRE
Sunt bona, sunt quaedam mediocra…(I. 16.)
Van jó, van közepes, van rossz is benne elég sok,
Ávituszom. De mutass könyvet, amely nem ilyen.
Martialis
ODYSSEUS
Ulysses
Nem sok értelme, hogy henye királyként,
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,
egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely
tisztel, és alszik, zabál, és nem ismer.
Utaznom kell, hogy fenékig üritsem
az életet; tudtam mindig örülni,
tudtam szenvedni, másokkal, akik
szerettek, és egymagam; partjainkon,
s mikor az esős Hyadok kavarták
a sötét tengert: nagy lett a nevem;
mert éhes szívvel folyton csavarogva
sokat láttam, embert, városokat,
szokást, tájat, törvényt, kormányokat,
nem akárki voltam,s mindenki tisztelt;
s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók
harcának a szeles Trója porondján.
Része lettem mindannak, ami ért;
de minden tapasztalás látkörén túl
ott tündöklik a be nem járt világ
s szegélye ugy fut, ahogy üldözöm.
Untat várni, elmulni, csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is! pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
uj hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán
túlra követni vágyik a tudást.
Itt a fiam, jó Telemachusom,
ráhagyom a jogart s a szigetet –
szivem gyermeke, tudja, óvatos
bölcsességgel hogy szelidíti meg
és apránkint hogyan töri bele
a durva népet a hasznosba, jóba.
Hibátlan jellem, a közös kötelmek
világa vonzza, nem hanyag a szív
dolgaiban s illő áldozatot
mutat be házam isteneinek,
ha elmentem. Munkáját végzi. Én is.
Itt az öböl: csattognak a vitorlák:
kint a nagy óceán. Matrózaim,
munkáim s lelkem osztályosai –
kik mindig egyformán örűltetek
napfénynek és viharnak, nyilt szivek
és nyilt koponyák – öregek vagyunk;
de az öregnek is van dolga, rangja;
jöhet még néhány nagy tett, amely illik
azokhoz, akik Istenekkel csatáztak.
A sziklákon már hunyorog a fény:
a nappal sápad: kél lassan a hold:
a mélység zendül. Föl, barátaim,
nincs még túlkéső uj földet keresni.
El a parttól, és hasítsuk a zengő
barázdákat; akarom, hogy repűljünk
túl a napon s túl minden nyugati
csillag fürdőjén, mire meghalok.
Talán lemos az örvény dühe, de
talán a Boldogok Szigete vár,
s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szivünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.
Tennyson
GOETHE-NAP
Goethe-tag
Kora hajnalban párás nyárutói
mezőn át mentünk az Ő városába.
Még embertől szabadon állt a lompos
fal s a dísztelen állvány, – földietlen
tiszta volt a nap és csaknem magasztos.
Elértük néma házát; hódolattal
néztünk föl rá s búcsúztunk. Ma, mikor
minden kiált, nem szól üdvözletünk.
Pár óra még: a szent hely megcsikordul;
akik tapintanak, hogy higgyenek…
Rikoltó színek lobognak az utcán;
tolong az ünneplő tömeg, amely
szeret diszelegni a Nagy diszében
s pereputtya pajzsát keresi benne –
a leghangosabb hangot hallja csak
s nem ismer lelki magasságokat.
Mit tudtok a dús álomról s a dalról,
ti álmélkodók! Kín már a gyerekben,
ki a Falon megy, a Kúthoz hajol;
kín s nyugtalanság az ifjuban; és kín
a férfiban, bánat, melyet mosoly fed.
Ha most, élve s még szebben, megjelennék –
ki tisztelné? fel nem ismert királyként
haladna el soraitok előtt.
Tiétek volt, ujjong hozzá a hála –
Igen, ösztöne részesei vagytok,
csak alsóbb minőségben, mint az állat –
És ma csupán a koszos nép ugat…
De nem sejtitek, hogy Ő, aki por lett,
még mindig mily sokat rejt számotokra
s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult
sok minden, amit öröknek neveztek.
Stefan George
NIETZSCHE
Nietzsche
Mélysárga felhők húznak át a dombon
s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz
hirnökei… Ez tehát, ez a fal
zárta körűl a Mennydörgőt, aki
por- és füst-ezrek közt egymaga volt?
Lapos dombokra s holt városra innen
küldte végső, tompa villámait
s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj.
Lent bambán lohol a tömeg; ne bántsd!
Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak?
Egy darabig még jámbor csönd legyen
s pusztuljon előbb a barom: dicséri
s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt
gőzben, mely Őt megfojtani segített!
S akkor: felragyogsz az idő előtt, mint
a többi vezér, véres koronáddal.
Te, Megváltó! s legmegváltatlanabb –
Mily sors és suly nyomott, hogy sohse láttad
a vágyak országának mosolyát?
Nyugalom s építés öröme nélkül
isteneket emeltél, dönteni?
Megölted a legközelebbvalót
magadban, hogy vágyva reszkess utána
és feljajdulj a fájdalmas magányban.
Későn jött, aki könyörögve mondta:
Ott már nincs út glecserek s iszonyú
sasok fészkei közt, – most vissza kell
vonúlni a szeretet gyürüjébe…
S ha aztán a szigorú s meggyötört hang
himnuszként zeng kék égbe s ragyogó
zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt
ez az uj lélek, mért nem énekelt!
Stefan George
A TALIZMÁN
Hol a tenger veri folyton
szirtjeit a part fölött
s lankadtan húz át a holdon
fátylával az esti köd;
hol egébe földi lányok
karján száll a muzulmán –
csók közt, tündéradomány: ott
lett enyém e talizmán.
S szólt a tündér, aki adta:
„Óvd meg! Kincs e talizmán!
Bűvös erő a hatalma,
szívem adja, nem a szám.
Nem jó kór, sír, végzet ellen,
nem győz a tél vad fagyán,
barátom, – a fejedet nem
menti meg e talizmán.
Boldog Kelet buja kincse
nem lesz tied általa,
a Próféta hívein se
ad győzelmet birtoka;
messze föld vasát megoldva
Dél s Észak közt száz hazán
át baráti hű karokba
nem röpít e talizmán.
De ha rontás csábit, álnok
szem igéz vagy bűvölet
és az éjben, mert kivánod,
száj forr rád, de nem szeret, –
hogy ne érjen méreg és tőr,
uj seb, uj kín, uj sirám:
árulástól s feledéstől
megvéd ez a talizmán!"
Puskin
SZINHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG
All the World's a stage
– Az „Ahogy tetszik"-ből –
…… Szinház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő;
fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hirért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jólápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jólvasalt dendi-nadrág; férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyűl. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
vak, süket, buta megsemmisülés.
Shakespeare
ÓH, JAJ, IGAZ: SOKFELE KÓBOROLTAM…
Alas 'tis true, I have gone here and there
Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
játszottam rongy bohóc-szerepemet,
elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
ütöttem új vággyal vén sebeket.
Nagyon igaz: félve s morogva néztem
az igazságra; de, egy a hitem,
szivem megifjúlt a sok tévedésben,
s csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.
Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
régi barátot próbálni soha
étvágyam új próbákra nem üzöm,
terád vágyom csak, szerelem ura.
Üdvözölj hát, isten után engem,
legtisztább, legszeretőbb kebleden.
Shakespeare 110. szonettje
IMÁDSÁG COTARD MESTERÉRT
Ballade et Oraison
Noé apánk, szőlők és borok apja,
és Lót, ki annyit ittál a hegyen,
hogy részegen, mint másokat, becsapva,
leányaidhoz vitt a szerelem
(nem szemrehányás, hogy megemlitem),
s Architriclin, italban te se gyengébb:
fogadjátok, könyörgöm, szivesen
néhai Cotard mester áldott lelkét!
Biztos, a ti fátoknak volt a sarja,
hisz ő, bár zsebe lapúlt betegen,
mindig a legjobb nedűket nyakalta!
szedhette ki a kupát senkisem.
Pogány murikra restnek sose lelték.
Ne hagyjátok elűzni ridegen
néhai Cotard mester szomju lelkét!
Sokszor láttam, dülöngve jobbra-balra
hogy totyogott haza öregesen,
fejét egyszer mészárospultba csapta
és daganata nőtt, emlékezem;
éj-nap csak inni: többé nem terem
széles e földön olyan korcsma-vendég;
védjétek hát ti hárman kegyesen
néhai Cotard mester szomju lelkét!
Ajánlás
Herceg, a torka száraz-tüzesen
folyton rikoltott: „Hű, még, a keservét!"
Itassa most örök bor odafenn
néhai Cotard mester szomju lelkét!
Villon
AZ UJ VASUT
Die neue Eisenbahn
A koponya szól: „Nagykövet vagyok,
báró vagyok és én közvetitettem
a dán-hollandi béketárgyalást.
Ki bontja sírom márványfalait?
Ki rázza födelét? Föltámadás?
Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke
rántja le mellemről a szalagot,
az Elefánt-rend díszes kék szalagját.
És királyomnak, ötödik Frigyesnek,
jóságos, kegyes uramnak ivorra
festett arcképét, melyet egy derűs
órában ő maga adott nekem,
letépik a szivemről! Nyomorultak!"
De a vasúti munkások – az állam
a sírboltot rég kisajátitotta –
nevetnek a vén koponya dühén.
Egyikük a király képét a Szeplős
Lizinek adja, aki a faházban
snapszot árul és ágyhelyeket ad ki,
az meg feltűzi és úgy jelenik meg
a munkásokkal vasárnap a bálon.
A koponya szól: „Nagykövet vagyok,
báró vagyok és én közvetitettem
a dán-hollandi béketárgyalást."
De hiába. A részeg emberek
felmagasztalják a homokkocsi
lőcsére, ott kiséri a fuvart.
Aztán vad kezek tekéznek vele.
A koponya szól: „Nagykövet vagyok,
báró vagyok és én közvetitettem
a dán-hollandi béketárgyalást."
De hiába. Megúnják s odadobják
egy döglött macska mellé a szemétbe.
A koponya bőg: „Nagykövet vagyok,
báró vagyok és én közvetitettem
a dán-hollandi béketárgyalást."
Hiába minden. Első füttyszavával
túlsüvíti az uj vasut.
Liliencron
ÉJSZAKAI UTAZÁS A KÖLNI RAJNA-HIDON ÁT
Fahrt über die Kölner Rheinbrücke bei Nacht
A gyorsvonat tapogatózik és átveri a homályt.
Csillag nem jön. Ma az egész világ éj-pántos, földbevájt
szűk tárna, amelybe néha liftnyilások kék ragyogása szakít riadó horizontokat:
gömblámpák tűzköre, tetők, gyárkémények és árad a füst… csak egy-egy pillanat…
S minden fekete megint. Talán az éj beleibe futunk; amíg
egyszerre fény támolyog elő… siralmas, téveteg magányban… egyre több… és gyűl… és sűrűsödik.
Szürke házfrontok vázai, meztelenűl, sápadtan derengve, holtan – valaminek jönnie kell! … Óh, itt nehezűl, érzem a sulya, jaj,
agyamban. Szorongás dalol a vérben. És hirtelen, mint tenger, dördűl a talaj:
repülünk, fölemelve, királyian, át az éj-szaggatta levegőn, magasan a folyó fölött. Óh, millió fény hajlása, néma katonák,
és villogó parádéjuk előtt sulyosan hömpölyögnek lefelé a vizek. Diszszázad éji tisztelgésre! tovább!
Mint rohanó fáklyák! Mennyi öröm! Kék tengeren tisztelgő hajók! Ünnep, csillagok százai!
Ragyogó szemek tolonganak, nyüzsögve! Egész addig, ahol vendégüket eleresztik a város végső házai.
És aztán a hosszú magányok. Meztelen partok. Csönd. Éjszaka. Eszmélés. Magunkbaszállás. Gyónás. És viharok akarata-tüze ráz,
hogy jőjjön a végső, perzselő. A nemzés ünnepe. A gyönyör. Az ima. A tenger. A pusztulás.
Ernst Stadler
A BOSZORKÁNYBARLANGBAN
Cavern of Witches
– Részlet a „Macbeth"-ből –
ELSŐ BOSZORKÁNY
Macska hármat: nyau, nyau, nyau –
MÁSODIK BOSZORKÁNY
Rá a sün, hogy: vi-vi-vi –
HARMADIK BOSZORKÁNY
Hárpia szólt: „Kezdeni!"
ELSŐ BOSZORKÁNY
Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt kit harminchárom
éjjel izzaszt hideg álom,
legelőször, buta béka,
te kerülsz be a fazékba!
EGYÜTT
Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.
MÁSODIK BOSZORKÁNY
Nádi kígyó az övem:
sülj meg, főj meg odabenn;
gőte szeme, egy marok
denevérszőr, gyíkfarok,
siklófulánk, eb foga,
villanyelvű vipera:
bűvös erőd bonthatatlan
bugyborogjon a pokolban.
EGYÜTT
Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.
HARMADIK BOSZORKÁNY
Lócsont, sárkány pikkelye,
éji konkoly gyökere,
múmialé iszonya,
cápa sózott uszonya,
vaksötétben letépett
holdfényittas beléndek,
török orr, bak epéje,
pogány zsidó veséje,
cigányasszony zsinegelte
ujszülött kisujja-körme,
ide mind a sűrü löttybe:
tigris bele kell még bele
és szörnyű lesz az ereje.
EGYÜTT
Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.
HARMADIK BOSZORKÁNY
Pávián-vér hűtse le
s kész a pokol öröme.
HECATE
Bravó! Micsoda szorgalom!
De lesz is érte jutalom. –
Mint a tündér, épp úgy röpűl
a boszorkány az üst körül
és a varázs mind sikerűl!
MÁSODIK BOSZORKÁNY
Bal hüvelykem bizsereg,
gonosz lélek közeleg.
Lakat hullj le,
te meg bujj be!
Shakespeare
LEVÉL A KIRÁLYHOZ ARRÓL, HOGY MEGLOPTÁK
Épitre au Roi pour avoir été dérobé
Igaz mondás, Sire, hogy a balszerencse
sose jön úgy, hogy másik is ne jönne
és harmadik és negyedik vele,
jól tudja ezt az ön nemes szive;
igy jártam én is, nyavalyás, aki
nem vagyok király. S ha megengedi,
elmondom egész sorát az esetnek.
Volt egy inasom, jó gascognei szerzet,
hétpróbás lator, részeges, falánk,
soha olyan hamiskártyás zsiványt,
kötélszaga száz lépésnyire áradt,
egyébként legjobb kölyke a világnak…
E derék fickó megneszelte, hogy
ön, Sire, nekem némi pénzt juttatott
s hogy igy tárcámnak daganata nőtt:
felkelt tehát, a szokottnál előbb,
és zsebemből suttyomban kikaparva
az egész tárcát hóna alá csapta,
pénzt és mindent, magától értetődik;
s visszaadni aligha készülődik,
mert azóta nem láttam a szinét.
De a csibésznek ez nem volt elég;
ruhatáram legszebb darabjait
is elcsente, s ma úgy öltözködik,
hogy fenséged, ha látja uj diszében,
fényes nappal összetéveszti vélem.
Végül kiment, hogy tetőzze a kárt,
az istállóba; két lovat talált:
a rossz maradhat, felpattan a jobbra,
sarkantyúz s megy. S hogy ne nyúljon a nóta,
mondhatom, volt mindenre gondja bőven,
csupán egyre nem: bucsut venni tőlem.
Igy megy, csiklandást érezve nyakán,
mondott inas, Szent Györgyként, a lován,
mig mámorát alussza az ura
és arra ébred, hogy nincs egy vasa.
Az alvó úr, Sire, én voltam, s bizisten,
reggel kissé halálsápadt lehettem,
látva, hogy nincs tisztességes ruhám,
s a mindenit, oda a paripám;
a pénz azonban, mely öntől eredt,
nem lepett meg, hogy most is elveszett:
az ön pénzének, kegyes fejedelmem,
múlhatatlan sorsa, hogy lába keljen.
Mindamellet ezt nem azért jelentem,
hogy segítségét kérjem az ügyemben;
nem akarok lenni, mint annyi más,
kinek gondja csak a kincshalmozás;
amíg élnek, csak kunyeráljanak;
én már kezdem szégyelni magamat
s nem akarok folyton csak kapni, kapni.
Nem mondom, ha kíván valamit adni,
elfogadom; aki hitelt kinál,
kölcsönvevőt mindig könnyen talál.
Megtérítem, ha tudom, egy napon,
s önnek se lesz rossz üzlet, gondolom.
Ezért, hogy semmi hibát ne tegyek,
átadok majd egy záloglevelet,
mit – kamat nélkül – az adós kivált,
mihelyt elégedett lesz a világ;
vagy, ha úgy tetszik, aznap, drága Sire,
amelyen Önt elfelejti a hír.
Clément Marot
SZÜLŐFÖLDEMEN
Itt vagyok hát megint, otthonom tájain:
velejükig romlott, garázda őseim
a komolyságot itt tiporták jólakottan
s mint házi zsarnokok fetrengtek a mocsokban,
úgyhogy a nyomorult, megréműlt szolgaság
némán irigyelte az utolsó kutyát;
itt születtem; s bizony, mint elvadult gyerek, már
korán megtudtam, mi a jaj s a gyűlölet, bár
a szeretet mezét hordoztam még gazúl;
itt voltam magam is önkényúr, földesúr;
vétkeim s bűneim itt mérgezték a lelkem,
hogy békétlen legyek, s legyek fékezhetetlen,
s mert gyermek-érzület nem élt bennem soha,
itt merültem a kéj rút mocsaraiba…
Igen, gyermekkorom emlékeit, miket más
édeninek nevez, én, mint akit hideg ráz,
úgy szemlélem, s ma is szégyen gyúl arcomon,
ahogy díszmenetük elém vonúltatom!…
Ott sötétlik a park… Ki lehet az a bokrok
mögött? Ah, ismerem e sápadt, beteg arcot!
Tudom, mért sírsz, anyám! Hogy szived mért remeg,
nagyon jól tudom én, s hogy ki sebezte meg
értelmetlenűl és gorombán! Óh, szegény,
később már sohase ringatott a remény:
visszariadtál a harctól és roskatag
viselted túlnehéz rabszolga-sorsodat.
De lelkednek sose halt el a szenvedélye:
be szép s nagyszerü volt lemondó büszkesége
s bár zord tirannusod a sírig kínozott,
megbocsátott neki utolsó sóhajod.
S a másik nő, aki némán tűrt a türővel,
s akit épp oly galád sors és gyalázat ért el,
az is… te is halott vagy már, drága hugom!
Hangos pikőröktől s ringyóktól oltalom
volt menekűlnöd a házból: hitvese lettél
egy olyan férfinak, akit sosem szerettél.
Égő kínod anyánk kínjának társa lett.
Aztán ravatalra kerűltél, s oly hideg,
oly büszke s mosolygjó volt arcodon a bánat,
hogy még hóhérod is csak zokogott utánad…
Düledezik, s milyen üres a szürke ház!
Nem bőg benne lotyó és szolga és vadász.
S egykor! Ugy nyomasztott, mint lidérces, vad álom:
csak lopott sóhajok szálltak át a szobákon –
ijedten futottam dajkámhoz. Ah, szivem
hogy sírt érte, mennyit és mily keservesen!
Később is mennyiszer gondoltam sírva rája,
hálát s tiszteletet érezve csak iránta!
Ma már nem hat meg az emléke: hisz csupán
kárt és romlást hozott a vigasza reám,
mert bután-jó volt! És a haragom újra éled!…
Úgy van, ifjuságom csak dühöt és bosszut ébreszt
s lelkemben méregként forr az emlékezet!
Ami fiatalon fogott és fékezett,
szörnyű csapás lett; még most is rajtam az átok –
Ah, minden bűnöm a szülőházban csirázott!…
Undorral nézek szét – de káröröm derít:
elpusztult a liget, kivágták lúcait,
melyek a hő nyarat ernyőzték; ott a rétek:
perzselten porlanak; nem talál üdülésnek
vizet a patakban a nyáj; a ház pedig
némán s bűneitől törten rogyadozik –
a ház, hol rettegő sóhajokban talált csak
tompa visszhangra a pohárcsengés s a lárma
s hol minden azé volt, a zsarnok férfié,
ki büszkén s szabadon nézett maga köré…
Nyekraszov
HORATIÓHOZ
À Horatio
Barátom, a gitár s a toll ideje eltünt,
fuvolák, kabaré, uzsorás aranya,
jókedvű párbajok semmiért s mindaz a
szokvány-vigadozás, amiben tetszelegtünk.
Mert nézd, Horatio, nem kell már verekednünk
kártyasvindlik miatt, s kannát zúzni, soha,
barátom, lebujok dísze és iszonya,
ki a szitkokban oly nagy mester vagy felettünk:
nézd: Elsenor ködén át jön valaki (óh,
szavamra, nem olyan édes, csodálkozó,
mint Ophelia, az angyalmosolyu gyermek):
a szellem, a király! Célt mutat, nézd kezét,
szeme villám, a föld dördűl, amerre elmegy,
s jaj, még ma tenni kell! nincs semmi haladék!
Verlaine
TIMON FELKÖSZÖNTŐJE A LAKOMÁN
May you a better feast never behold
– Részlet az „Athéni Timon"-ból –
Pofabarátok csürhéje, soha
ne láss jobb lakomát! Erényetek
gőz és langyos víz. Búcsúzik Timon:
lemossa a hízelgés ragacsát
s forrón párolgó gazságotokat
szemetekbe fröcsköli. Örök undor
éltessen, édes gyilkosok, mosolygó
herék, ti, nyájas bestiák, szerencse
bohóca, konc-párt, idő legyei,
hopmestere, gőzök, percmutatók!
Ember és állat minden nyavalyája
varasodjék rátok! – Mi? menekülsz?
előbb a gyógyszert: vedd! – Te is! – te is!
Megállj! Nem kölcsön kérek! Én adok pénzt!
Mi az? mind mozog? Ezentúl a bankett
legkedvesebb vendége a bitang lesz!
Dőlj le, Athén! Tűz, gyujtsd fel házam! égesd!
Gyűlölök embert és emberiséget!
Shakespeare
TIMON MEGÁTKOZZA ATHÉNT
Let me look back upon thee. O thou Wall…
– Részlet az „Athéni Timon"-ból –
Hadd nézzek vissza még rád. Óh te fal, ki
farkasokat őrzöl, szakadj a mélybe
s ne védd Athént! Matrónák, hív a bordély!
Törj szülődre, fiú! Rabok s bolondok,
boritsátok fel a tisztes szenátust:
ti vagytok a Tanács! Zsenge szüzesség,
süllyedj mindenki mocskává, szülőd
szemeláttára! Adós, védd a zsákmányt
s fizetésűl ránts kést hitelezőid
torkára! Szolga, lopj! Lapátkezű
gazdád tisztességben rabol a törvény
cégére alatt! Szolgáló, urad
ágyába! úrnőd kint ringyólkodik!
Fürge suhanc, fogd bicegő apád
bélelt mankóját, s verd szét a fejét!
Jámborság, félelem, jog, ima, otthon,
igazság, éji és szomszédi béke,
illem és tudás, munka, forgalom,
rendek és rangok, törvény és szokás,
forduljatok visszára magatokból
s éljen a zűrzavar! Föld minden átka,
halmozd hatalmas, mérges lázaid
Athénra: vesszen! Hideg szélütés,
törd nyomorékká a városatyákat,
amilyen az erkölcsük! Vad gyönyörvágy,
lopózz ifjaink csontja-velejébe,
hogy az erény sodrával szembeszállva
végül csömörbe fuljanak! Fekély s rüh,
vesd be egész Athén husát, s legyen
örök ótvar a termés, a lehellet
ragály, és mint a barátság, csupa
méreg minden érintkezés! Te undok
város, csak csupaszságomat viszem
belőled! Vedd ruhám: megátkozom!
Erdőbe megy Timon: ott emberebb
a fenevad, mint itt az emberek!
Jó Ég, e földön kivül és belül
ronts meg itt mindent könyörtelenűl
s uszitsd mindig növekvő gyülöletben
Timont az emberfaj, kicsiny s nagy ellen!
Ámen.
Shakespeare
A TUNG-KVÁNI ERŐDTISZT
Hogy sürög-forog a sok katona!
Erődítik a tung-kváni utat.
Kis várakat bércek magasa véd,
nagyokat vasnál keményebb falak.
„A hunok ellen," magyaráz a tiszt,
„hazánkba barbár többé sose csap!"
Lóról szállunk; ő lelkes, büszke és
a magasságos ormokra mutat:
„Erőd-lánc, felhőszinten! A madár,
még a madár is alattuk marad!
A harc ezután csak elháritás.
Fővárosát ne féltse már nyugat!"
Végigmegyünk a legfőbb pontokon:
szekérszűk minden kapuboltozat.
„A hosszú lándzsa itt nem boldogúl,
egy őrtől itt száz barbár elriad!"
Óh, gyász volt a tao-lin-i csata,
millió hullán híztak a halak!
Inteném is Tung-kván parancsnokát:
„Ne Ko Su-han, – legyen óvatosabb!"
Tu Fu
A GYILKOSSÁG ELŐTT
If it were done when 'tis done
– Részlet a „Macbeth"-ből –
Volna csak meg, mikor megvan, szeretném,
hogy hamar meglegyen; ha halál
hálót vethetne a továbbiakra
s kifogná a sikert; ha egy döfés
volna minden, s mindennek vége, itt,
csak itt, ezen a múló zátonyon, –
bánnám a túlvilágot! De ilyenkor
már itt elér a bíró; alig adtuk
a véres leckét, máris visszavág
a tanitóra: a szigorúkezű
igazság velünk itatja ki a
méregpoharat. – Őt itt két jog őrzi;
először: hogy rokonom és uram,
(két nagy tilalom!); s aztán: ő a vendég:
el kéne zárnom előle a gyilkost,
nem hogy magam fenjek rá kést! Meg aztán
ez a Duncan olyan szelíd király volt,
tisztében oly hű, hogy erényei
trombitanyelvű angyalok gyanánt
zúgnak majd vad bosszút a gyilkosára,
s a részvét, mint viharon vágtató
csupasz gyermek, vagy mint a láthatatlan
levegő hátán egy égi kherub,
mindenkinek szemébe kürtöli
a gaztettet, hogy könnybe fúl a szél…
Shakespeare
A TŐRMONOLÓG
Is this a dagger which I see before me…
– Részlet a „Macbeth"-ből –
Tőr az, amit ott látok? Markolattal
kínálja magát. Jőjj, hadd kaplak el!
Nem, nem sikerűl. Pedig itt ragyogsz!
Végzetes kép, nem fog fel a tapintás
épúgy, ahogy a látás? Vagy csupán
lelki tőr volnál, üres képzelődés,
melyet a tüzes agyvelő vetít ki?
De hisz itt vagy, oly kézzelfoghatóan,
mint ez, melyet kirántok:
oda mutatsz, ahová megyek és
amit ragadtam, épp olyan a fegyver.
Szemem a többi érzék betege
vagy mindegyiknél különb: egyre látlak
s vért izzad a markolatod s a pengéd,
mely előbb tiszta volt. Nem, nem lehet: csak
a véres munka szoktatja magához
a szememet. – Most halottan hever
a fél föld, és rémképek gyötrik a
függönyös álmot, boszorkahad áldoz
a sápadt Hecaténak, és a csontváz
Halál, melyet felvert óraüvöltő
őre, a farkas, lopakodva, így
Tarquinius rabló lépteivel
megy, kisértetként, a célja felé.
Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam,
mert a köveid is kifecsegik
s megtörik az éj néma iszonyát…
De ő csak él, míg fenyegetem – óh,
a tett tüzére jeget fuj a szó!…
Megyek s megvan: a csengő tettre hív.
Ne halld, Duncan: a hang, mely most sikoltott,
az eget nyitja eléd, vagy a poklot!
Shakespeare
ARANY KÖZÉPSZER
Rectius vives, Licini, neque altum
Jobban jársz, Licínusom, ha nem törsz
folyton a nyilt tengerek ostromába
s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a
parti hegyekhez.
Akinek szivében arany közép tart
súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant
putri szennye, nem nyomorítja bántó
udvari pompa.
Égverő fenyvek sudarát sürűbben
rázza förgeteg, recsegőbb robajjal
dől a nagy torony s a hegyek legormát
sújtja a villám.
Jót remél a vészben, a jóban ismét
fordulattól tart az előrelátó
szív. Ahogy meghozza a tél haragját
Juppiter, éppúgy
űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz
folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor
lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja
mindig Apolló.
Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és
légy szilárd; viszont, okosan, magad vond
össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl
büszke vitorlád.
Horatius
INSTANS TYRANNUS
Instans tyrannus
1
A pár millióból – több? kevesebb? –
aki felett
uralkodom, valakinek
sikerült kikerülnie a szememet.
2
Rácsaptam, persze: lapult bele –
Mi az ereje?
Leszögezte a sulyom s végtelen
kitartó gyűlöletem.
Lapult, és se panasz, se szitok,
csak menekűljön valahogy.
3
„Volna különb, volna valaki,
állná, ha kezem megüti!
De porszem! nem látni a lyukat,
ahová beragad!"
S csel indult, ravasz, kifinomúlt,
megleszel, nyomorúlt.
Hiába! Hullt pénz s drágakő:
nem bujt elő.
Vér s hús csak megvész valamitől?
Rózsákba bújt a tőr,
inyenc izek, kenet, illatok – –
Neki jobb a piszok.
4
Pereputtya? Ha ez lett volna az út
a szivéhez, anyát-fiút
lefogattam volna könyörtelen!
Nem, nem volt senkije sem.
Néhány millió: üldözni hol egy
barát, akinek
élete-vagyona mutassa, hogy
ura én vagyok?
Sehol! S mosolyoghattam tovább:
biztonságban érzi magát,
ahogy a moly, a serke, a társai,
– hát hogyne: elég pici!
5
És még jobban felingerelt,
ahogy elképzeltem, a száj, a levert
arc gondja, félsze, a bamba szemek,
a rémület
s a mulya zavar, a sunyi vágy,
hogy mentse magát.
„Eh!" – törtem ki – „ez a senki rongy
bosszanthat? ez a békaporonty,
ez a patkány ujjat húz velem?
Ez a sérelem!
Tigrisbe rúgok s csúszik elém,
s bámúlna, hogy én
ilyenekkel állok harcra ki!
Nagy lesz a kicsi
ha dühít – ez a dolog veleje!
A varangy, meg én? Pokolba vele.
Ha fél országom érte az ár,
megéri a király!"
6
Meghoztam hát haditervemet
s mentem kiirtani emberemet.
Tűzhálóm zárt körben feszűlt
odúja körűl
s dörgő egemmel a föld alatt
összekötve aknáimat,
vártam, vigan, természetes,
hogy most mi lesz.
7
S egyszerre… Nos, mi lett vele?
Azt mondtam, hogy „nincs senkije"?
Mondd inkább: pajzzsá nőtt az egész
kék menny föléje és
a pajzs köldöke a Nap maga
s egy kar futott át rajta, a
Föld karja, mely védve borúlt
oda, ahol az a dög lapúlt!
Érted? A bitang – látván: ez a vég –
felugrott s Isten köntösét
ragadta meg az ima kezeivel!
– És én rémültem el!
Browning
VOLT IDŐ…
Volt idő: rózsák, fény, röpke iram
vitte, emelte ifjú ünnepünket,
serlegcsengés, melybe dalok vegyültek,
és mi mind együtt ültünk, szorosan.
Gondtalan volt a lélek csacska éhe,
szomja könnyebb s bátrabb az élete
s folyton ittunk a sok józan reményre,
az ifjuságra és csínyjeire.
Most más a kép: ahogy év évre szállt,
akárcsak magunk, szelidűlt a vadság,
békűlt, halkúlt, meghiggadt a mulatság,
tompábban cseng az ürülő pohár;
eszmecseréinket kaland sodorta,
ma lazúltabb, búsabb csapat vagyunk
s mind ritkábban tör kacajba a nóta
s mind gyakrabban sóhajtunk s hallgatunk.
Eljárt az idő mindnyájunk felett:
ünnep ez is, de huszonötödik már,
a liceum nagy napja! És amint szállt
a kor, hogy cserélődött a sereg!
Negyedszázad zúgatta tova szárnyát!
De csitt, panasz: sors ez, kényszeritő!
Forog az ember körűl a világ, hát
hogy maradhatna mozdulatlan ő?
Emlékezzünk, fiúk: messze a mult,
mikor köreit sorsunk egyberótta:
mi mindent, mi mindent láttunk azóta!
A népeket titkos játékok únt
játékszerekként ide-oda csapták;
királyokat emelt s zúzott a trón,
és hol dicsőség, hol dölyf, hol szabadság
vére biborlott az oltárokon.
Emlékezzünk: nyílt a liceum, a
cár elénk tárta dísz palotatermét,
s megérkeztünk: várt a sok cári vendég
s Kunyicin üdvözlő szónoklata.
Tizenkettő akkor még nem söpörte
ránk viharát. Nagy nemzetét konok
próbára még nem tette Bonaparte –
még fenyegetőzött s ingadozott.
Emlékezzünk: beszéd beszédet ért,
az öcs maradt, bátyja ment búcsut intve,
keserűen tértünk tantermeinkbe,
irigyelve azt, ki a szent ügyért
halni indult… S nép nép után omolt el,
s kart a Gőg elé hazánk bízva tárt,
és Moszkva tüze rőtlött a havon, mely
az ellenség ezredeire várt.
Emlékeztek, hogy jött a térdrehullt
Párizsból hozzánk ő, uj Agamemnon?
És hogy fogadtuk, mily lelkesen, itthon!
Hogy milyen nagy, milyen gyönyörü volt!
Szabadság őre és népek barátja!
Emlékeztek, hogy fölzendűlt a csend
s ez a park s itt az élő vizek árja,
melyeknél egy ideig megpihent?
S nincs már – e nép megtörte, ez a hon,
azt, ki az ámult Föld nyakára szökkent:
árva szirtjén, feledve, számüzötten
elmult és kialudt Napóleon.
És őrt állt, ébren, Európa, feletted
az uj cár, a hatalmas, szigorú,
s ég s föld között új felhők gyülekeztek
és az orkán…
Puskin
HAJÓK TERHE
Cargoes
Ninivei ötsoros a messze Ophirból
haza evez a napfényes Szíriába:
rakománya cédrus,
szantál, elefántcsont,
majmok, édes bor és ezerszinü páva.
Büszke spanyol gálya ring a Szoros felől,
pálmazöld partokon trópusi nap éget:
rakománya gyémánt,
smaragd és ametiszt,
topáz és fahéj és nehéz aranyérmek.
Piszkos angol hajó, sókérges kéménysor,
dohog a Csatorna vad tavaszi vizén:
rakománya szén, sin,
ólomcsövek, rudak,
tüzifa, vasáru és olcsó cinkedény.
Masefield
AZ EXPRESSZVONAT
Der Blitzzug
Zengve iramlik a keleti expressz
fél Európa határain át.
Aki nem úgy rohan, öröme nem lesz?
Csak ha repűl, jut egébe a vágy?
Kattog a, kattog a, kattog a sinek
mámoros érc-erein a vas-ének,
foszlik a bestia farka, a füst,
bömböl a gép, tovavillan a fütty.
Futnak a városok, úsznak a tájak,
óra, nap így marad, így suhan el;
völgy hegy után alig int s ime már csak
tünt mese, melyet az álom emel.
Csillagok és nap, uj alkony, a hold kél,
ébred a, közel a boldogitó cél,
szürkület, este, köd… És csupa láz
és csupa mámor a várakozás.
Fátyolosan jön az éj, sürü hullám,
Vénusz, az ég szelid őre, ragyog.
Még csak egy óra s eloszlik az utcán,
amit a sors ide összehozott:
börzekirály, katonák, a tanácsnok,
gróf, a poéta, pap, úri családok,
hölgyek-urak elegáns serege
s lánygyerek és pici baba vele.
Már a köd iszonyu, démoni tenger,
gyúlnak a gáz rohanó szemei.
Kattog a, kattog a, izzik a tengely –
Vészjel üvölt? Nyöszörög valami?
Kattog a, kattog a… Nem a halál vár
(bomba kezében) az út kanyaránál?
Állni! megállni! csikordul a fék! –
Két vonat egymást vágja szét.
Másnap a roncsok, a por, hamu, csont közt
összekeverve mi minden akad:
tőzsdetabella, revolver, a rongy közt,
hajfodor, óra, nyakék, ügyirat,
pénz, gyürü, verskötet: „Angyali Ének",
bicska, noteszlap: „… a mennyei nőnek,"
s végül, elégve, a babakocsi
és belefogva a kis csacsi.
Liliencron
AZ ELŐRE
L'en avant
Ablakom párkányára dőlve,
míg idegem mind repes és lobog,
mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre
az éjszakában a mennydörgő vonatok.
Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe.
Ugy rázzák a hidak nagy vaslemezeit,
robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne,
hogy krátert tép-e föl vagy hegyeket szakít.
S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet,
amikor, messze már, a sorsos éj alatt,
a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel
felverik az arany pályaudvarokat.
S izmaim, melyeken mindez visszaverődik
s szétterűl, mint zengő idegpalást,
pillanatonkint s megfeszülve közlik
agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást.
A rohanás ijeszt s részegitő hatalma
viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé,
a sebesség tüzes útjaival mutatva
uj hajónyomot a régi szépség felé.
Óh! úszni az egész Természet ütemében,
érezni, ős tüze hogy csap szivünkön át!
élni a rengeteg mozgását, és zenében
a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát;
akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban
és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan
képek gyulladjanak,
ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni,
amelyekkel a tér és az ég habzsolói
bevilágítják útjukat!
Verhaeren
HEGYI ZSOLTÁR
Bergpsalm
Elszabadúltak a vihar kigyói.
Nagy hullámokban sír a fű, a nád
és nyög partra a tó; hallom zokogni
a sápadtezüst füzesek dalát.
Föl, oda! Ott zúgnak a fenyveserdők,
hadd álljak a bérc kopár magasán:
lássam, hogy dereng távoli hazám,
halljam, hogy zúgnak a fekete felhők.
Hová ott fent, ti szürke vándorok?
Bár repülhetnék, mint ti, kavarogva,
hogy e vad vágyat, tompa bánatot
beleöntsem, mint ködöt, a viharba!
Óh hazám! A folyó ezüstje mint
üdvözlet ragyog a kék messzeségből
s a gyermekálmok varázserdejéből
anyám szeme és csókja int.
Mit sirsz, vihar? – El innen, könnyes emlék!
A világváros szive lüktet ott!
Milliók kérnek nyugalmat, szerencsét –
Mit akar itt, féreg, a te kinod?
A vágy ma már nem társtalan menekszik
szivtől szívhez, mint csöndes kis patak;
egy nép keresi most az igazat
s neked a kínok kéje tetszik?
Látod, kohók s kürtők fölé kinyúlva
hogy nőnek a füst vastag öklei?
Tiszta álmodra csak nevet a munka!
érezd: ő küzd, míg a mocsok eszi!
A vágy teveled csak szajhálkodott,
bús tűzben csak magad gyönyöre voltál,
öntsd ki erődet, mellyel gazdagodtál,
s megszűnik a bűntudatod!
S íme, a város homloka felett rőt
töviskoszorú gyúl, az alkonyat,
aranylegyező űzi el a felhőt
s mint pálmalevél ragyog rád a nap.
Óh világváros szíve, millió hang,
kenyérért lelked éhsége kiált:
uj Megváltó-vér önti el a mát,
dühöd is szeretetet óhajt!
A verejték kelyhe átszelleműl,
virágba szökken a robot keresztje!
Nevetsz, vihar? – Köd zúg a nád körűl,
nyög a fenyő, szél kap a köpenyembe:
Ki mámorodból! Részvét, hűlj ki! Már
ne tűrd, hogy érzés rontsa szent erődet!
Szállj le! Vágyadat kövessék a tettek!
Föl, ész! repülj! Szív, szállj le! Föl! Le! Szállj!
Dehmel
ISMERLEK, HARC…
Ismerlek, harc, szeretlek, kard-zene;
fényeitek lelkem rég csalogatták;
szeretlek, háború, véres mulatság,
s kedves vagy nekem, halál szelleme.
Kit a szabadság nem hítt soha harcba
s nem látta szemtől-szembe a halált,
igaz derűre az még nem talált
s nem méltó rá, hogy szép hölgy simogassa.
Puskin
MÉLYTENGERI KÁBELEK
Deep Sea Cables
Hajók mállnak fölöttünk; roncsuk porként lebeg
alá az éjbe, ahol csak a vak kígyók derengenek.
Se hang, se visszhang; pusztaság és mélység és vizek;
ott kúsznak a szürke iszapban a csigalepte kábelek.
Itt, a világ méhében, itt, a föld bordái között
szó, s emberi szó, ébred és pattogva-repesve zörög,
– vészjel, gyász, üzlet és öröm – a Csöndön valami
hangtalan, lábatlan Erő riad át: szavai
felverték az örök Életet: apjuk, az Idő, halott;
lehozták a homályba a fényt, a mélybe a napot.
Csitt! Emberek beszélnek a sivatag iszapon át
s egy új Szó fut közöttük s azt sugja, hogy: „Egy a világ!"
Kipling
NYOLC ÓRA
Eight o'clock
Virradt. Ő állt. Kint a torony
kongatta a negyedeket.
Egy, kettő, három, négy. A piacon
gyűlt a tömeg.
Percét várva, nehéz bilincsben,
csak állt s számolt. Szivében vad dühök.
Aztán az óra összeszedte minden
erejét, és ütött.
A. E. Housman
BAKONYI BETYÁR
Der Räuber im Bakony
A tölgyesben szél dühe dúl.
Az árnyékban betyár lapúl:
lesi, nem jön-e távoli
utas, kocsi.
Egyébként kondás. Száz malac
s disznó röfög a fák alatt
s túr-fúr… De szótlan leskel a
haramia.
Barna öklében fokosa,
villog, mint az istennyila,
s amire röptében lecsap,
az ott marad.
Megkíván egy jó falatot?
Baltája a nyakszirtbe suhog
s egy süldő némán dől vele
a makkra le.
S ha embert, pénzest, sújt vasa:
„Annak is piros-meleg a
vére… Én meg" – így háborog –
„szegény vagyok!"
Lenau
KI NEM ÁRT, BÁR VAN BENNE RÁ ERŐ
They that have power to hurt, and will do none
Ki nem árt, bár van benne rá erő,
ki nem teszi, mit legjobban mutat,
ki mást megindít s maga, mint a kő,
kísérthetetlen és lassú marad,
méltán örökli az az ég kegyét
s a föld kincseit joggal rendezi,
arcán hordja a gazda s úr jegyét
s a többi mind csak hasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
bár csak magáért van, ha él, ha hal,
de érje csak fertőzés és ragály,
szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
édes mézet ecetté ront a kontár;
rothadt liliom büdösebb a gyomnál.
Shakespeare 94. szonettje
ÉLEK S HOGY MEDDIG, NEM TUDOM
Ich leb und weiss nit wie lang
Élek, s hogy meddig, nem tudom,
meghalok, bár nem akarom,
megyek s egész utam titok:
csoda, hogy jókedvű vagyok.
Magister Martinus
ELTÉKOZOLT IFJUSÁG
Je plains le temps de ma jeunesse
– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –
Siratom ifjuságomat,
melyben oly sokat hergelődtem
s mely, hogy a vénség rámszakad,
elrejtőzött a tünt időkben.
Ellovagolt? Gyalog szökött? Nem!
Jaj, hogyan hát? Ki tudja! Hopp,
csak ugy elrepült észrevétlen
s kincseiből mit sem hagyott.
Ő elrepült s itt vagyok én,
gyér tudománnyal, ostobán,
mint áfonya, oly feketén,
s búsan: se pénzem, se tanyám;
sietve megtagad, meg ám,
legutolsó rokonom is:
akinek a zsebe sovány,
ahhoz a vér szava komisz.
Pedig nem herdáltam soha
pénzem tivornyákra, se nőkre;
aki gyaláz, nincs igaza:
barátok se szidhatnak érte,
hisz nem éltem az ő zsebükre,
ez igy van, ezt állithatom;
tiszta arcnak tiszta a tükre,
hallgasson hát a rágalom.
Szerettem, igaz és szeretnék
ma is: de szivem nyavalyog
s gyomrom, amelyben ritka vendég
a jó vacsora, úgy korog,
hogy nőre nem gondolhatok.
No, de csókol helyettem az,
aki dús; régi nóta, hogy
megy a tánc, ha tele a has.
Tanultam volna, óh egek,
ifjuságom bolond korában,
ízlett volna a becsület,
volna most házam, puha ágyam! –
De én? Az iskola megett
csavarogtam, bitang fiú…
Ezt irva, most, majd megreped
a szivem, olyan szomorú…
Villon
HA HOMLOKOD NEGYVEN TÉL OSTROMA
When forty winters shall besiege thy brow
Ha homlokod negyven tél ostroma
s szépséged kertjét mély árkok ülik,
ifjúságod, e most csodált ruha,
nyűtt rongy lesz, mely alig ér valamit:
s ha megkérdik, szépséged hova lett,
deli napjaid kincse hova halt,
válasznak saját üreges szemed
emésztő szégyen lesz s roncs diadal.
Felélt szépséged viszont újra nagy
érdem lehetne: „Ime, szép fiam
összegezi s kimenti koromat",
– látnád: tied, ami szép rajta van.
Igy ujulnál, öregen és a véred
melegítene, bár hidegnek érzed.
Shakespeare 2. szonettje
AHOGY ROMLASZ, ÚGY NŐSZ
As fast as thou shalt wane so fast thou grow'st
Ahogy romlasz, úgy nősz a tieid
egyikében attól, amit ma vesztesz;
s mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit
visszakapod, mikor tested öreg lesz.
Igy élni szépség, okosság, erő,
másképp vénség, hülő kór, őrület;
hinnénk neked, meghalna az idő:
még hatvan év, s eltünnénk, emberek.
Kit a Természet nem folytatni gyártott,
száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;
téged dúsaknál dúsabban megáldott:
becsüld jótettét, s jóval viszonozd;
pecsétté vésett s megszabta a munkád:
üsd le sokszor s ne hagyd veszni a mintát.
Shakespeare 11. szonettje
AZ ESZMÉNY
L'idéal
Ha létünk csak villanás az időben
és visszahozhatatlan napjaink
sora a forgó évvel messzering,
ha minden születik és tovaröppen,
lelkem, mért álmodozol börtönödben?
Mért kedveled e földi, szürke színt,
mikor tündöklőbb haza fénye int
és szárnyaid elé nyílik az örök menny?
Ott a kincs, melyre minden szellem vágyik,
ott a béke, melyet mindenki áhit,
ott a szerelem, a gyönyör, az álmok,
ott, ahol vár a legfelsőbb mennyország,
óh lelkem, ott ősképével ragyog rád
az a szépség, mit e földön imádok.
Joachim du Bellay
A TÜKÖRKÉP
Das Spiegelbild
Ha a kristályból a szemed
ködfoltja rámnéz téveteg,
mint üstökös, mely egyre sápad,
s egymást kerűlve két spion,
két lélek, bujkál arcodon,
akkor ijedten suttogom:
Távozz tőlem, idegen árny vagy!
Rémálmokból kiszökve, csak
azért jössz, hogy vérembe fagyj
s megőszüljön fekete fürtöm;
de ha tükrömből, kép, melyen
kettős fény játszik kétesen,
kilépnél, nem tudná szivem,
hogy szeressen-e vagy gyülöljön.
Csodálnám homlodod, ahol
mint szent trón mögött robotol
a jobbágy gondolatok ezre;
de kisérteties szemed
csaknem megtört, halott-hideg
csilláma elől reszketeg
huznám zsámolyom messze, messze.
Ami gyámoltalan gyerek-
ajkad körűl puhán lebeg,
azt eltenném boldog örömnek;
de aztán, amikor a szád
fesziti, röpiti nyilát,
s halk gúny ráng vonásain át,
mint zsandártól, futnék előled.
Más vagy! nem én! Más, idegen –
Sarum Mózesként levetem,
s úgy vagyok itt a közeledben:
erő vagy, melyről nem tudok,
nem sejtett kéjek és kinok;
irgalmas ég, hova jutok,
ha csakugyan te alszol bennem!
És mégis érzem, rokoni
borzongás hogyan bűvöli
össze az ijesztőt s a vonzót:
ha most kilépnél, Jelenés,
a kristálykörből, melyben élsz,
csak megrezzennék tőled, és
azt hiszem – siratnám a sorsod.
Anette von Droste-Hülshoff
SZOMORÚSÁG
Tristesse
Veszve az életem, a kedvem,
erő, barátok, s ami kell;
még a büszkeség is, amely
hinni tanított a zsenimben.
Mikor még csak hullt a lepel
az Igazságról, lelkesedtem,
de ahogy magamhoz öleltem,
szivemet undor fogta el.
Pedig örökszép az Igazság
és ha nélküle élte napját,
semmit se tud e föld fia.
Isten szól, s válasz kél a számon.
Egyetlen kincsem a világon
csak az, hogy sírtam valaha.
Musset
EX UNGUE LEONEM
A minap egy verset kanyaritottam;
névtelenűl jött. Másnap egy svihák
betűbérenc, felismerve a tollam,
cikké köpte anonym válaszát.
Nem sikerűlt hát sehogysem a csíny,
se nekem, sem a gaznak, őneki:
elárúltak oroszlánkörmeim,
őt pedig, őt – a hosszú fülei.
Puskin
ÓH, GÚNY MÚZSÁJA…
Óh, gúny Múzsája, lángoló, te!
Szatíra! Ne várass tovább:
jőjj, s hozd – ne a lantpuha szót, de
Juvenáliszok ostorát!
Nem a terméketlen utóhad
költőit, éhes másolókat
pécézem, – göthös rímkovács,
nem téged ér ma kín-csapás:
sorsverte költők, béke néktek!
……………………………………
S tinéktek is, ujságpribékek,
s néktek, mind, jámbor ostobák!
De ti, legalsó alvilág,
elő most ti! Csattog a rím:
csürhétek már vonítva reszket,
és ha valakit kifelejtek,
kérem, szóljanak, uraim!
Óh, hány pofa, fennkölten-undok,
óh, hány dicső, baromi homlok
várja, hogy beleégetem
törölhetetlen bélyegem!…
Puskin
MÉLY TEKINTET
Tiefer Blick
Oly árva lehetsz, hogy jaj, jaj neked,
s elfog az undor és a rémület
s bár légyként rajzik körötted az ember,
néha csak az segít, hogy odaállsz
a tükröd elé: ott végre találsz,
csak ott találsz valakit, aki ismer.
Lehetnek barátaid, nőd, fiad,
és talán mégis magányos fa vagy,
mely szeles pusztán dideregve reszket –
s barátoké a napjaid sora
s a nővel alszol minden éjszaka
és lelked szemefénye az a gyermek.
De ők alig értik, hogy mit beszélsz,
egy őrült álma, amiről mesélsz,
nem rokona sehogy az életünknek –
örömödhöz mind hűvös, idegen,
szorongásodra részvét nem terem
és kiváncsiságuk is ritka ünnep.
Végül nem ismersz magadra te sem,
betanulod a kéz, az arc s a szem
ripacs-játékát s ismétled örökkön –
Néha megzendül benned egy igaz
hang és megriadsz: „Én, én vagyok az?"…
Ilyen árva is lehetsz még a földön!
Anton Wildgans
VISSZAESÉS
Réversibilité
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?
Óh, jóság Angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és tétován meg-megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, s az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
amely sokáig és boldogitva imádott?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?
Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh vidám, fényes angyal!
Baudelaire
A PUSZTULÁS
La Destruction
A Démon szüntelen köröttem sompolyog,
tapinthatatlan itt úszkál a levegőben,
beszívom, és ahogy tüze belém lobog,
tilalmas és örök sóvárgást gyujt tüdőmben.
S mivel istenem a Művészet, néhanap
varázsát ölti a legszebb nő-alakoknak,
s álszent szükségletek ürügyei alatt
pokolian gonosz bájitalokra szoktat.
Igy visz… igy hagyom el Isten tekintetét:
mind messzebbre futok az Unalom sötét
sivatagaiban, roskadozva, zihálva,
s mig rút rongyok s nyitott sebek vihara ráz,
leltára díszeit zilált szemembe vágja
gőgösen s véresen a végső Pusztulás!
Baudelaire
ITÉLET
Wo ist die Hand so zart, dass ohne Irren
Van kéz, oly finom, hogy biztosan és szép
rendben szétszedi az agy tévedését,
és olyan erős, hogy nem is remeg,
mikor a nyomorultra dob követ?
Ki meri mérni vak dühét a vérnek,
a nem-felejtett szót, az ifju lélek
tolvaját, amely szivós gyökeret
ver bele, s hajt előitéletet?
Te, boldog ember, ki fényben születtél
és jámbor kéz ápolt védence lettél:
tilos itélned, mérleghez ne nyúlj!
hagyd a követ, saját fejedre hull!
Anette von Droste-Hülshoff
CASPARD HAUSER DALOL
Caspard Hauser chante
Csak szemeim kincse ragyog
s jöttem velük, bús árva, csendes,
a nagyvárosi emberekhez:
és ők azt mondták, hogy csalok.
Húszéves lettem, s valami
szerelem nevű furcsa hőség
szivembe súgta, hogy a nő szép;
de én nem voltam szép neki.
Nem ismertem hazát, királyt,
s bár túlságosan bátor se voltam,
hősi halálról álmodoztam;
s nem érdekeltem a halált.
Későn jöttem? Korán? Miért?
Mit keresek én e világban?
Meghalok a szomoruságban;
imádkozzatok lelkemért.
Verlaine
SORSOMNAK TITKA VAN…
Ma vie a son secret…
Sorsomnak titka van, lelkem aggódva rejti:
perc alatt született, örök-nagy szerelem.
A baj reménytelen: nem tudta, tudja senki,
s aki okozta, az sem sejti maga sem.
Óh, nem látja, noha kisérem szüntelen;
magány mindig vele s mindig ily árva lenni;
mit kérni merhetek és kapok tőle: semmi;
s így lesz ez végig, így múlik el életem.
Akármilyen finom és érzékeny teremtés,
csak megy mellettem az utcán, és elmereng, és
nem hallja, hogy milyen bús sóhaj követi.
Parancsolója a szigoru kötelesség,
s mikor olvassa e verset, tünődve felnéz:
„Vajon ki ez a nő?" – és nem találja ki.
Félix Arvers
DICSŐ PÁR
Nubere vis Prisco…
Priscushoz mennél? Igazad van, Paulla: okos vagy.
Martialis
SZIVÜNK ASSZONYA
Herzensdame
A sekrestyés a templomból kifutván
rémülten hadarta a zegzug utcán
az asszonyoknak, a plébániának,
hogy a szentkép ajkai nyitva állnak
és hogy a szeme, arca fölfelé néz…
Azok siettek az oltár elé, és
bűneikre gondolva leborúltak –
Még az igaz szivek is elszorúltak.
Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan…
Csak az az egy, aki fehér ruhában
elsőnek érkezett s kit a csodálat
Hűségnek hiv s szép Szivünk Asszonyának,
csak az látta jól, a jel mit jelentett,
választ csak az ő hívásának intett –
Fejet hajtva kék elragadtatásban
ment haza és égi szomoruságban.
Stefan George
A TÜKÖR INT…
Thy glass will show thee how thy beauties wear
A tükör int: szépséged színe vesz,
az óra: drága perced elsuhan,
de e fehér könyv elméd őre lesz
s lapjainak ily tanulásga van:
a tükör sok mély ráncában szemed
ásitó sírok seregére lát
s órád árny-keze jelzi, hogy siet
a tolvaj perc az öröklétbe át.
Amit nem tud megőrizni agyad,
bízd ez üres lapokra s egykor itt
úgy látod viszont a fiaidat,
mint szellemed új ismerőseit.
Tégy így, és ha felütöd lapjait,
nyersz vele és könyved gazdagodik.
Shakespeare 77. szonettje
KAKTUSZ
Kaktus
Szürke, gyér kő- s téglatörmelék
táplálja tehetetlen epémet.
Egyre sorvad húsomból az élet
és üdvnek vesz egy csöpp trágyalét.
Míg tűivel szurdogál a nap,
gyötrelmem, ez az őrült varázsló,
száz rőt tölcsért, száz rőten virágzó,
nagy tölcsért nyit rajtam a parázsló,
gyúpont-éles fényözön alatt.
Isten felhő s villám gyors kegyét
teremtette fáinak; de engem
elkerűl: bűnvádnak érzi bennem
a teremtés bizarr ötletét.
Tüske tüskén, bütyök, orr,
hogy sorsom beteljesítsem,
így virítok itt szelíden:
saját sziklakertidillem,
mely – akárcsak a pokol!
Weinheber
FEKETEÁRNYÚ GESZTENYE
Schwarzschattende Kastanie
Feketeárnyú gesztenye,
szélrázta nyári sátram, a
vízre csüggeszted ágaid,
úgy iszik szomjas leveled,
feketeárnyú gesztenye!
A nagy öbölben ijfuság
fürdik, birkózik és kacag
s ragyogó fehér gyerekek
úsznak lombod rácsai között,
feketeárnyú gesztenye!
S ha a tópart bealkonyúl
és elzúg az esti hajó,
piros lámpája ideges
villámot vet, s mint összetört
betűk, a rohanó vizen
úgy fut a titkos lángírás,
mig ki nem oltják lombjaid,
feketeárnyú gesztenye!
Meyer
KI VAGY?
Száll a nap, jön az éjszaka.
Nyújtja a hegyi árnyakat.
Hamvad a felhők parazsa…
Jön az éjszaka, száll a nap.
Mit a bukó nap énnekem,
mit, hogy hideg s zord a homály,
csak te, bűvös kísértetem,
csak te soha tova ne szállj!
Suhogj köröttem, égi szárny,
csöndesítsd nyugtalan szivem,
s áldott gyolcs lesz a szürke árny
lenyűgözött, bús lelkemen.
Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj
lakosa vagy? Égi követ?
Tündér tán… De tűz, szenvedély,
amilyen asszony csak lehet!
Tyutcsev
NE MONDD, HOGY RAGYOGÓ…
Ne dites pas: la vie est un joyeux festin
Ne mondd, hogy ragyogó ünnep a földi lét;
alacsony lélek és agy, mely ennyire lángol.
És főképp azt ne, hogy örök keserűség;
igy csak a túlhamar fáradó gyávaság szól.
Nevess, ahogy a lomb üdvözli a tavaszt,
zokogj, mint parton a szél s a tenger siráma,
szenvedd mind, ami kín, élvezd mind a vigaszt;
s mondd, hogy mindez sok és mindez egy álom árnya.
Jean Moréas
VÁNDOR ÉJI DALA
Wanderers Nachtlied
1
Der du von dem Himmel bist
Égi vendég, ki a bút
és a kínt elcsöndesíted
s aki kétszer nyomorúlt,
kétszeresen felüdíted:
nincs a harcnak most se vége!
ennyi kín és kéj minek?
Drága béke,
jöjj és töltsd be szívemet!
2
Über allen Gipfeln
Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
sincs messze már.
Goethe
KEDVES FIÚ, MA A TE BIRTOKOD
O thou my lovely boy who in thy power
Kedves fiú, ma a te birtokod
az Idő sarlója s a gyors homok:
nőttél, más fogyott; s tükrünkként kigyúlsz:
barátaid hervadnak s te virúlsz.
Ha a Természet (romon nagy király!),
ahogy mégy, mindig visszainvitál,
azért tart, hogy gúnyolhassa veled
az időt, s ölje a gaz perceket.
Félj mégis, óh, kedvence, gyönyöre:
még véd, de nem vagy örök ékszere!
El kell számolnia (bár halogat),
s nyugtát csak úgy kap, hogyha visszaad.
Shakespeare 126. szonettje
ÉG VELED, GŐZ FÜTYÜL…
Ég veled, gőz fütyül, élesztik a tüzet;
Horgony emelkedik, vagy vonat fut az éjbe;
mindegy! jön-megy a nép: hullám sír: ég veled,
akár kikötsz, akár most mégy a messzeségbe!
Kinyílt a rózsa, és kezünk nyúl érte már;
esőz a kerti lomb, egyenkint és kerengve.
Búcsú a születés! és búcsú a halál!
És ahogy az öröm, elszáll a balszerencse.
Jean Moréas
DELLIUSHOZ
Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád,
lelked nyugalmát, és ne örűlj nagyon,
ha mámoros szerencse szédít,
mert a halál fia vagy, barátom,
akár bánatban telt el az életed,
akár ünnep volt néha, midőn a kert
füvén, egy szép, csöndes zugolyban,
ittad a lángerejű falernit.
Nézd, a sugár lúc és a fehér topoly
baráti árnyát mily közösen veti
s lejtők s dombok közt tétovázva
kis szökevény patak útja bújkál:
hozass ide bort, kenetet, illatot,
a tündér rózsa percnyi virágait,
most, míg a pénz, az ifju évek
engedik és a mogorva párkák.
Mit összevettél, mindened itt hagyod,
vízmosta villád, házadat, erdeid:
itt hagyod! és a kincshalomnak
örökösöd veszi majd a hasznát!
Mindegy, ki vagy, hogy gazdag-e, ősi sarj,
vagy legutolsó koldus az ég alatt,
nem könyörűlve, a martalékát.
Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog
az urna, rendre dobja a száműzés
végső parancsát – és megindúl
az örök útra velünk a sajka.
Horatius
IDŐ, VALÓSÁGOS ÉS KÉPZELT
Egy fennsíkon (nem emlékszem a tájra,
de valami szép, tündéri helyen)
strucc-szárnyait vitorlaként kitárva
két szép gyermek fut versenyt, végtelen:
egy fiú meg a húga!
Társát ez már lehúzta,
de csak szalad, és folyton hátranéz,
s a fiút lesi, szálló tünemény,
mert az, jaj, vak szegény:
mindig egyformán rakja lábait
és nem tudja, hogy nyer-e vagy veszit.
Coleridge
FÁRADTSÁG
A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.
A lélek émelyeg, árvasága kinozza.
Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.
Óh, hogy a lassu szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!
Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogytak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!
Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság.
Verlaine
RUBÁIYÁT
1
Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát
szétverte az Éj csillagtáborát
a Nap, s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.
2
Még föl se szállt a hajnali Homály
s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már
egy Hang: „Mért kuksol szomjan kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?”
3
Kakasszó harsant át a Reggelen
s bekopogtak: „Hé, nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza többé sohasem.”
4
Itt az Uj Év, a vén Vágy újra forr,
lelkünk Magányban tűnődik, ahol
MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és
Jézus sóhaja száll a Föld alól.
5
A rózsás Irám bizony elveszett,
s Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?
Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és
Virág tömi a parti Kerteket.
6
S Dávid is hallgat már; de isteni
magas pehlévijén: „Csak bort neki!
csak piros bort!” – csattog a Csalogány
s bíborodnak a Rózsa arcai.
7
Gyere, tölts! csapjon Tavasz tüze a
Megbánásod téli ruháira;
rövid Utazás előtt áll a gyors
Idő, s – látod? – röpűl a Madara!
8
Élj Naishápurban, Babylon felett,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az Élet bora lassan elapad,
az Élet Lombja, hull, hull s eltemet
9
Hoz a Ma, mondod, Rózsát eleget;
de a Tegnap Rózsája hova lett?
S e rózsahozó, boldog, ifju Nyár
elviszi Kajkobádot, Dsemshydet.
10
Nos, hát vigye! Bánjuk, hogy tűnik el
Nagy Kajkobád, s Kajkhoszrú mit müvel?
Döngesse mellét Zál és Rusztum, és
lakomázzék Hátim – nem érdekel.
11
Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,
itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,
itt heverek, heverj mellém Te is
és – Allah áldja trónján Mahmudot!
12
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendíted itt a Vadonban, – óh
Pardicsom rögtön a Sivatag!
13
Ennek Babér s Borostyán kellene;
annak Malaszt s a Húrik Édene;
söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:
ha messzi Dob szól, ne törődj vele!
14
Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!
„Sietek élni” – mondja – „szép Világ,
mert selyem erszényem fölhasad és
a kert Sarába önti Aranyát!”
15
Kiknek istenük volt a Sárga Mag,
s aki Aranyát szórni tudta csak,
nem váltak oly Sárrá, hogy érdemes
volna kiásni földi Porukat!
16
Meddő a földi Remény; s ha kikel,
a virága is csak múló Siker;
mint Szahara poros arcán a Hó,
tündöklik és – nyom nélkül tűnik el.
17
Gondold csak el: e Karavánszerájt,
melynek ajtai Napok s Éjszakák,
hány dicső Szultán lakta már meg, és
ha Perce ütött, hogy ment mind tovább!
18
Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík,
hol hős Dsemshyd csengette Kelyheit;
és Báhrám, a Nagy Vadász? – Vadszamár
tombol fölötte, s ő csak aluszik.
19
Néha azt hiszem, hogy Caesár szive
vérétől és így a Rózsák szine;
s minden Jácintot, mely Kertünk disze,
egy egykor-drága Kéz ejtett ide.
20
S ez az ujzöld Fű, mely itt a Patak
Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad,
s amelyre dőlünk – puhán dőlj reá:
ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!
21
Ah, tölts, drágám! az Elmult Kínt s vele
a rém Jövőt Mánkról ez mossa le!
Holnap? – Ej, holnap nem lesz cimborám
csak tán a Tegnap Hét Évezrede.
22
Mert hány drága Barátom s Kedvesem
volt Társunk itt a múló Szüreten!
Ittak egy-két Kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.
23
S mi, kik vigadunk Poraik felett
s örülünk a Nyár uj díszeinek,
mi is megyünk a Föld Ágya alá,
hogy Ágyat vessünk magunkból – kinek?
24
Ah, éljük az Életet – oly kevés! –
mielőtt a miénk is Porba vész
s ott porlad, ahol többé sose vár
se Bor, se Lány, se Lant, – se Ébredés!
25
Arra, akit a MA úgy izgatott,
s aki csak les valami HOLNAPOT,
egyformán sujt a Müezzin szava:
„Buták, egyik se segít rajtatok!”
26
Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak
értelmezte a Két Világokat,
sutbadobott próféta; szavaik
Gúny játéka, s Por tömi Szájukat.
27
Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat;
körűlmagyarázták a Semmit is,
de sose lettem tőlük okosabb.
28
És vetettem velük Bölcs Magvakat;
nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;
és minden Aratásom ennyi lett:
„Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab.”
29
Jöttem e Mindenségbe, röpke Lélek.
Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.
Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,
csak imbolygok, nem tudva: hova térek.
30
Mit? Idelök kéretlen – honnan? – és
kéretlen – hova? – továbbdob a Kéz?
Sok kupa Gőze kell agyadra, mig
e pimasz emlék belőle kivész!
31
A Föld közepéből Hét Kapun át
elértem Szaturnusz ős Trónusát;
közben sok Csomót megoldtam; de egy
titok maradt: az Emberi Világ.
32
Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, látni nem engedett;
mondták, hogy ÉN meg TE, de azután
a TE meg ÉN elnémult, vége lett.
33
Föld nem felelt, sem az Ura után
gyászbíborban zokogó Óceán;
sem a forgó Ég nyilt és tünt ezer
jele az Éj s a Reggel Ujjasán.
34
Aztán a TE BENNEM, Az, aki ott
a Fátyol mögött hat, Az csábitott
Lámpást kérni az Éjhez; s ekkor egy
Hang szólt, kívűl: „BENNED ÉN VAK VAGYOK!”
35
Sorsom Titkát fürkészve ekkor e
szegény Kancsónak dőltem: tudja-e?
S Ajka ajkamba mormolta: „Mig élsz,
igyál! ha meghalsz, nem iszol sose!”
36
Azt hiszem, az Edény, mely tagozott
kortyokkal felelt, egykor élt s ivott;
s mely Csókom most csak tűrte, Ajka, óh,
hány Csókot kaphatott és – adhatott!
37
Mert láttam egy Gölöncsért, sebesen
gyúrta nedves Sarát, s emlékezem,
fátyolos hangon felsírt az Agyag:
„Szeliden, Testvér, kérlek, szeliden!”
38
S nem maradt-e ránk a váltakozó
Nemzedékeken át valami ó
Rege, hogy az Embert ily telitett
Agyagból formálta az Alkotó?
39
És minden csöpp Bor, amely a sivár
Porba loccsanva a Földbe leszáll,
egy bús szemet enyhít, mely ott tüzel
–nagyon mélyen s nagyon régóta már.
40
Ahogy tehát Égből-szűrt Italát
a Tulipánban szomjazza a Vágy,
szomjazz oly buzgón te is, míg az Ég
Földhöz nem csap, mint egy üres Kupát.
41
Hagyd a vitát, Emberit s Istenit,
vigye szél a Holnap félelmeit;
mint Ciprus, karcsú Pohárnokod:
meritsd a fürtjeibe ujjaid!
42
Ha csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy – s HOLNAP se leszel kevesebb!
43
Igy majd, ha jő s parti Tanyádra lel
az Angyal, ki sötétebb Bort kever,
s Kupáját nyújtva Lelked ajkadig
hivja dőzsölni – nem taszítod el.
44
Hisz, ha a Lélek nem e Por-ruha
és fölkaphat az Ég Szárnyaira,
nem gyalázat, mondd, nem gyalázat-e
e sár-hullámban nyomorognia?
45
Ez csak Sátor: egy Szultán, a Halál
Utját járva, egy napra ide száll,
a Szultán indúl, s a sötét Ferrásh
uj sátrat épít: uj Vendégre vár.
46
S ne félj, hogy a Lét velünk elakad;
bő Serlege az örök Szákinak
olyat, mint mi, öntött már millió
Buborékot – és önt még ujakat.
47
Ha a Fátyol lehúll Rám és Reád,
soká, óh soká tart még a Világ:
hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,
mint a Tenger egy gyermek Kavicsát.
48
Egy Perc Megállás, egyetlen izes
korty az Életből, s íme: a tüzes
Sivatag Lidérc-Karavánja már
hazaér a Semmibe – Óh, siess!
49
Szikrányi Léted rápazarlod a
TITOKRA? – óh kutass, láss neki, ma!
Csak egy Hajszál van Jó és Rossz között,
s ki lehet, kérlek, az Élet Ura?
50
Csak egy Hajszál van Igaz és Hamis
között: s egyetlen Alfa odavisz
– csak megtaláld a kulcsát – az örök
Kincstárhoz és tán a MESTERHEZ is,
51
ki titkon ott van, s Higanyként szalad
a Világ Ereiben, és becsap,
Holdtól Halig mindent játszva, ami
változik s elvész, – míg ő megmarad:
52
átvillan az Örök Színpadon és
megint a Homály Függönyébe vész,
mely körülömli a Drámát, mit Ő
maga rendez, játszik és maga néz.
53
Mert ha a Föld, MA, mikor Te Te vagy,
elzárja szemed, s nem nyitja makacs
kapuit az Ég – mit gondolsz, mit ad
a HOLNAP, mikor Te már nem Te vagy?
54
Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború
jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint
búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.
55
Barátaim,jókedvem van nagyon,
egész Házam megint Lakodalom:
elhagytam az Észt, a meddő Banyát,
s a Szőllő Lánya az uj Asszonyom.
56
Mert kutattam, mi a FÖL, mi a LE,
néztem, a VAN nincs-e, a NINCS van-e,
vitt mérce, szám, ész de soha Tudás
nem vonzott úgy, mint Kupám feneke.
57
„Sokat számoltál, s így lett végre jobb
Naptárod, Éved?” – kérdik. – Ah, dehogy!
csak töröltem a meg-nem-született
Holnapot és a halott Tegnapot.
58
Az esti Korcsma-Kapunál, ahol
ültem, nemrég egy sugárzó, komoly
Angyal jött; vállán Korsó; fogta és
felém nyujtotta. S mi volt benne? – Bor.
59
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
ólmából Színaranyat kalapál;
60
a nagy Mahmud, aki a rémteli
Kínok Csomóit mind kettészeli
s forgószél-kardjával a gyötrelem
gyászhordáit Lelkünkből kiveri.
61
Kígyónak szidod, bár Ég gyermeke
a kacskaringós Szőllővenyige?
Ha Áldás, vegyük hasznát; nem igaz?
S ha Átok – hát Ki ültette ide?
62
Tagadjam az életet, a Gyönyört,
úgy számolva, hogy ha elnyel a Föld,
Istenibb Bor reménye tölti majd
Kupámat, mely a Porban összetört?
63
Óh, szörny, Pokol s Édeni Túlvilág!
De hát az biztos: itt lent nincs tovább.
Egy biztos, és minden más hazudik:
ha nyilt, örökre elnyilt a virág!
64
Furcsa – ugye? – hogy a Sok Miriád,
aki átlépte az Éj Kapuját,
nem küld Hirnököt, s mind saját magunk
tudjuk csak meg, milyen ott a Világ.
65
A Hivők és Bölcsek – elődeink –
lángoló látomása mese mind:
álmuk megtörve regélgettek a
társaiknak, s elaludtak megint.
66
„Szállj, Lelkem,” mondtam, „Eget ostromolj,
s hozz hírt a Mindenség titkairól!”
Lelkem nemsoká megjött s így felelt:
„Én magam vagyok az Ég s a Pokol.”
67
Az Ég csak az Elért Vágy álma, és
egy Égő Lélek Árnya az egész
Pokol, az Éjben, amelybe – alig
kelt ki belőle – minden visszavész.
68
Mert Fönt, Lent, Kint s Bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árnyszinház forog
a Nap-lángú Lámpa körűl, mely az
Éjben a Mester kezében lobog.
69
Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat
ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.
70
Kérdezni a Lapdában nincs erő,
csak száll, ahogy röpíti az Ütő;
de a Játékos, aki földbe sujt,
Ő mindent tud – és csak Ő tud – CSAK Ő!
71
A Mozgó Ujj ír, végez, s megy tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.
72
S az Ég nevű felfordult Kupa,
mely alatt nyüzsög az Élők Hada, –
Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,
tehetetlen minden mozdulata.
73
Az Első Mag ezerszer ujra kel,
folyton újul az első Porhüvely;
s az első Hajnal írta le, amit
az Itélet Alkonya olvas el.
74
TEGNAP szülte a MA őrületét,
a HOLNAP csöndjét, Kínját vagy Hitét;
igyál! nem tudod, honnan jössz s minek;
igyál! nem tudod, miért s hova mégy.
75
Mondom neked: – Mikor fölragyogott
s a Csikó hátán Égre ugratott
börtönéből Parvin és Mushtara:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott
76
volt már a Szőllő, nőtt, és karjai
ölelnek most, – gyalázhat a Szufi:
az én rossz ércem Kulcs a Kapuhoz,
amely az ő mérgét csak neveti.
77
S tudom: az Egy Igaz Fényt, azt, ami
Jóság mécse, de Düh is, lángteli,
jobb a Korcsmában megsejteni, mint
Templomban végképp elveszíteni.
78
Mit?! a dermedt Semmiből öntudatra
azért hívsz, hogy érzékeimre rakd a
Tilos Gyönyör igáját, és Örök
Tűzre vess, ha összetörök alatta?!
79
Mit?! sok, szegény, gyámoltalan Fia
Szín-Aranyban törlessze vissza a
rossz réz-kölcsönt, mint nem-kért Adomány
pörölt Adósa? – Óh, gaz uzsora!
80
Óh, Te, ki Vándor Utamat remek
kelepcékkel és csapdákkal szeged,
nem látod a Rendelt Rossz tőreit,
és rám tolod Bűnbeesésemet?
81
Mocskos Sárból gyúrt Ember a Kezed
s még az Édenbe is Kígyót vetett:
minden Bűnért, mely Arcunk szennyezi,
bocsáss meg Nekünk – ahogy mi Neked!
..............................................................
KUZA-NÁMA
82
Egyszer, hogy a távozó Nap után
odébbállt a bőjtverte Ramazán,
megint a Gölöncsérnél voltam, és
tűnődtem a sok Agyag-figurán.
83
Százféle Fajta s Alak, kicsi, nagy,
állt a padlón s a falnál, Fazekak
s Korsók; legtöbb fecsegett; s némelyik
figyelt talán, de csak szótlan maradt.
84
S szólt az egyik: – „A köz Sárból, hiszem,
nem azért vettek s mintáztak ilyen
Formává, hogy szétzúzva most megint
Sárba tapossanak könyörtelen!”
85
S a másik: – „Láttad, hogy morcos Fiúk
széttörnék édes, mézes Poharuk?
Utólagos dühében, azt hiszem,
tán Az se zúz szét, Aki Maga gyúrt.”
86
Pillanatnyi csönd. S egy púpos, beteg
Fazék szólt aztán: – „Miért engemet
csúfoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a Fazekas keze remegett?”
87
Mire az egyik, egy Szufi-cserép,
akiből dőlt az izgatott beszéd:
–”Mennyi Agyag! – ki tudja, közülük
ki a Fazekas és ki a Fazék?!”
88
S társa folytatta: – „Mondják, Valaki
fenyeget, hogy majd Pokolra veti
elrontott Fazekait – No de hát
jó Cimbora az, nem fog bántani!”
89
–”Mit bánom én!” – mormogta ujra egy –
„A sok szótól szomjas vagyok s beteg;
de ha megjött a régi jó Nedű,
azt hiszem, még magamhoz térhetek.”
90
Igy beszéltek a Fazekak; a Hold már,
feljött, s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: – „Föl, fiúk,
zörgő Rúdjára szed mindjárt a Hordár!”
..........................................................
91
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém:
Venyigét s Szőllőlombot hints fölém,
moss le Borral, s temess el valami
nem egészen árva Kert közepén,
92
hogy Poromból is, a föld és a kő
alól, dús illat csapjon majd elő,
s aki arra jár, essen rabul a
hálójában minden Igazhivő.
93
Kiknek úgy hittem, Bálványaimért
e Világban bizony sok Szégyen ért:
Borba fojtották Dicsőségem és
Jóhíremet eladták egy Dalért.
94
Bizony, bizony, vádolt sok Bűntudat,
de – józan voltam vádjaik alatt?
S jött, jött a Tavasz, és rózsás keze
széttépte cérna Megbánásomat.
95
S bárhogy rászedte a Bor agyamat
s bárhogy lehúzta is Palástomat,
nem tudom, hol kap Szőllősgazda csak
fél-oly Kincset is, mint amilyet ad?
96
Viszik tűnő rózsái a Tavaszt!
Zárul a Könyv, zár sok édes panaszt!
S hogy a bokrok közt zengő Csalogány
honnan s hova szállt – ah, ki tudja azt!
97
Csak villanna, s jelt, bármily picike,
csak adna jelt a Sivatag Vize,
hogy éledjen az ájuló Utas,
ahogy éled a Rét tiport Füve!
98
Csak fogná vissza, amíg lehet, a
Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,
s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz
másképp jegyezzen, – vagy sehogy, soha!
99
Konspirálhatnánk csak Ővele mink
ketten, óh Drágám: bizony szív szerint
szétzúznók a Dolgok bús Rendszerét
– s bölcsebben de összeraknók megint!
.........................................................
100
Az a kelő Hold, mely most ide les,
hányszor nő s fogy még, még hányszor keres
bennünket majd e Kertben – s valaki
többé soha, többé seholse lesz!
101
S ha mégy majd, mint a derűs Holdvilág,
a vendég-csillagozta Füvön át,
óh Száki, állj meg a helyemen, és –
– és fordíts földnek egy üres Kupát!
TAMÁN SHUD
Omár Khájjám
DAL AZ ÉLETRŐL
Uram, rab vagyok, hús vagyok, esendő,
szeretem az asszonyom ágyát,
a tele kupa íze zengve jár át,
nem ragad, Uram, kezemhez a pengő.
Látom köröskörűl a nyomort, – tudom, mi van.
könyörtelen maradék.
igaz gyönyörüség.
Szegénységemből fejedelmien
elláttam nem egy koldusomat,
nemcsak vágyam irtam neki papírra,
olcsón könnyezve, sírva.
De öröm nélkül, Uram, a lelkem árva marad;
legbelül te öröm vagy, Isten.
Ha tévedek, Uram, szólíts el innen,
akárki vagy!
Hermann Claudius
HA RÁDÖBBENEK, HOGY MEGHALHATOK
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos könyhalomban;
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;
s ha azt érzem, – te tűnő árny, te szép! –
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók, – akkor, akkor a
mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.
Keats
DE LÉGY NYUGODT
De légy nyugodt: ha az a zord parancs
engem könyörtelenűl sírba ránt,
ebben a könyvben lesz még némi rang,
és veled marad emlékem gyanánt.
Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
neked szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
jobb részem szellem s az tiéd tovább:
igy hát, ha testem vész, te csak nyüvek
koncát veszted, az élet seprüjét,
egy cenk tőr gyáva prédáját – minek
emlékeznél rá? –: túlhitvány szemét!
A mű kincse: amit tartalma ad,
és az ez itt, s ez teveled marad.
Shakespeare 74. szonettje
A PÁRKÁKHOZ
Csak egy nyarat még, óh, ti Hatalmasok,
s egy őszt az érett dalra, hogy a szivem
az édes játékkal betelve
kész legyen az örök elmulásra!
Ha, míg élt, meg nem kapta igaz jogát,
a léleknek csak kín s dac az Orkusz is;
de hogyha egyszer, ami fontos,
ha sikerült, ami szent, a versem:
üdvözlégy akkor, Csend, örök Árnyvilág!
Megnyugszom, még ha nem követ is zeném
a föld alá, úgy éltem egyszer,
mint az olymposziak... s mi kell több?
Hölderlin
DÖNGJ, DÖNGJ, DÖNGJ
Döngj, döngj, döngj,
óh tenger, a szirtek alatt!
Bár megszólalna zajló
lelkemben a gondolat.
Hogy örűl a halászgyerek és a huga,
az a hancurozó pici lány!
S a hajóslegény, aki ott
dalol a csónakán!
Sudár hajók raja fordúl
kikötőbe a domb megett,
de hol van a tűnt kéz melege,
az elszállt hang hova lett?
Döngj, döngj, döngj,
óh tenger örök rohama!
Lement napom édes gyönyöre
nem jön már vissza soha.
Tennyson
A VÉG KEZDETE
Egy pont csak, alig fájdalom,
csak egy érzés, múló, homályos;
és mégis folyton közbeszól,
és mégis mindig akadályoz.
Panaszkodnál, s nem sikerűl,
nincs rá szavad elmagyarázni.
„Semmi!” nyugtatod meg magad,
s hiába, nem tudod lerázni.
Oly furcsa, oly más a világ;
hited lassan mind tovaszárnyal;
s végül, végül rájössz, hogy a
halál lőtt sziven a nyilával.
Storm
MATRÓZTEMETÉS
T…j xšnoj ð nauagš
Óh, ki lehetsz, matróz? A homokba Leontichos ásta
sírodat, és zokogott, míg temetett, idegen:
a maga balsorsát gyászolta, hisz ő is a tenger
nyugtalan utasa, mint a vihar és a sirály.
Kallimakhosz
A HALOTT MEG A HALAI
'Ex ¡lÕj ¹m…brwton
Bevonták a nehéz hálót és ím: a halak közt
egy félig megevett, szomoru hulla feküdt.
De a halásznép nemcsak a földi haszonra tekintett
s így az egész zsákmányt födi a parton e sír.
Ami neked jár, Föld, megkaptad mind: a hiányzó
húsért kárpótol, aki megette, a hal.
Hégészipposz
EST
Az esztendő egy darabja,
egy nap ujra a semmié:
uj deszka a ravatalba,
uj lépés a sír felé.
Igy ömlik be a növő
öröklétbe az idő:
földi útunk sírva járva
így érünk meg a halálra.
Günther
KÚTFELIRAT
A föld hűvös vére vagyok,
örök özönlés: igyatok:
forrásom sötéten kicsap
s telezúgja korsótokat.
S közben lelkem így énekel:
nem vizet visztek bennem el;
vándorkedvem sötét varázsa,
örök zuhogásom hivása
csobog nehéz korsóitokban.
Isztok és vágy gyúl bennetek,
mely útra csábít szakadatlan
s nem oltja semmi fergeteg.
Áramló időt ittatok:
a legmélyebb mámor vagyok.
Ernst Wilhelm Scholz
BUCSÚ A VILÁGTÓL
Világ-Asszony, rég kifizettem
a tartozásom: mondja meg
a korcsmárosnak, hogy a könyvben
kaparja ki a nevemet.
Aki tartozik, tegyen róla;
és inkább zsidóhoz megyek, mintsem neki legyek adósa:
hallgat az utolsó napig,
s akkor zálogot követel,
ha rögtön ki nem fizetik.
Nincs okod haragudni, Walther,
maradj még nálam egy kicsit,
becsültelek és szeretettel
teljesítettem vágyaid,
amikor valamire kértél;
legrosszabbúl bizony nekem esett, hogy oly szerényen éltél.
Gondold meg, jó volt itt neked,
és nagyon szomorú leszel,
ha végleg elhagysz engemet.
Világ-Asszony, soká szoptattál,
válassz el, éppen ideje,
gyönyörű boszorkány, becsaptál,
szemed bűbájjal volt tele.
Míg néztelek és arcod ittam,
csodaszépnek láttalak és jó volt hinni a szavaidban;
de amióta észrevettem,
hogy hátulról mily szörnyü vagy,
csak szidlak, gyalázlak szünetlen.
Látom, hiába marasztallak,
de kérlek, tégy meg valamit:
őrizd meg néhány szép napunknak
emlékét és örömeit,
s ha ráérsz, gondolj néha majd rám
Ezt még megtenném szívesen, de hát annyi benned az ármány,
s mindenkit mindig fenyeget!
Adjon Isten jó éjszakát:
örök szállásomra megyek.
Walther von der Vogelweide
ÉVRŐL ÉVRE
Míg teltek holdad napjai,
mint árnyék kísért valaki,
évről évre és szüntelen,
hűs éjben, napos reggelen.
A gyermek szétnéz, s már öreg,
fut az idő, szó elremeg,
és minden folyik és bukik,
makk, mely hull, fa, mely rügyezik,
minden hanyatlik, ház, torony,
és sápad, öröm, fájdalom,
és végül így jársz te is, és
porszem idő volt az egész,
és mire ráeszmélsz igazán,
örök éj vagy és üres árny.
Örök éj? Máris ujra élsz,
hisz a fiadban visszatérsz,
az ujrakezdi útadat,
s munkádat, mely félben maradt,
s fél, örűl, tűnődik s remél
s fiában ismét visszatér; –
s óráját nézve s nesztelen
évről évre és szüntelen,
s mindig készen suhintani,
árnyként követi Valaki.
Weinheber
TEMETÉS
Koporsód a deszkákra tették,
könnyez a barátok hada,
kín szorítja mindenki keblét,
megüt az enyészet szaga.
Most búcsúztatnak a világtól
hagyományos, okos igék:
előkelő, halk lelkipásztor
ajkán pereg a gyászbeszéd.
Az elmúlást mondja, s a többit:
Bűn... Krisztus vére ... Irgalom...
Ki ásít már, ki eltünődik
a választékos szavakon.
Fent romolhatatlan magasság
tündöklik, roppant boltozat,
s kék örvényét telecsivogják
a hancúrozó madarak.
Tyutcsev
AZ ÖREG KRONOSHOZ
Hajrá, vén Kronos!
Hagyd a zörgő kocogást!
Völgynek siklik utunk;
undok szédüléssel
émelyit óvakodásod.
Rajta, ha ráz is,
árkon-bokron át
bele a földi zsivajba!
Már megint
uj hegy, fulladó in
kaptat fölfelé!
Rajta, csak ne szuszogj;
küzdve, remélve fölérsz!
Fent-lent nagyszerü körré
tágul a messzi világ!
Csúcsról-csúcsra röppen az
örök szellem,
örök élet ihleti.
Oldalt árnyékos tető
csalogat
s a küszöbön friss leány
szeme igér üdülést. –
Menj, igyál! – – Lány, nekem is
ilyen gyöngyöző italt,
ilyen biztató szemet!
S most le, még sebesebben!
Nézd, merűl a nap!
De mielőtt lemerűl, mielőtt öregen
fojtogat a mocsár köde
s fogatlan hápogó
állkapocs leszek és zötyögő csont,
részegíts, végső sugár,
te meg ronts, – habzó szememben
tenger lángol, szédülök,
vakulok, – ronts utasoddal
a Pokol-éj-kapujába!
Fujj kürtödbe, öreg,
csörömpöljön a vad szekér,
hadd hallja meg Orcus a jöttünk
és már a küszöbnél
örvendve fogadjon a Gazda!
Goethe
HOGY NŐ A SOK ÁRNY!...
Hogy nő a sok árny! nő s tolongva rajzik,
légies tengerár!
A felhő szélén bágyadtan kialszik
az utolsó sugár.
Az éltető, tele fénnyel, erővel,
a lét alá hajolt,
és mint a nappal kísértete, jössz fel
te, sápadtlángu hold.
Ugy nézek rád, mint emlékre, amellyel
a tűnt mult hazajár.
Hallgat az erdő, sötétűl a csermely,
feketedik a táj.
Amelyen mégy, mind feljebb húzza néma
ösvényedet az ég...
S szótlan önti urnájából az éj a
csillagok özönét.
Fet
EMLÉKEZÉS
Nem borúl rám éjfél borzadálya,
némasága; pár nap óta a szent Szabadság
nevében sem gyilkoltak; mégis olyan
szomorú a lelkem.
Drága szél játszik velem;
még alig hullt valami lomb, még nyit a virág,
az ősz jól játssza a tűnt nyarat, de
az én egész lelkem szomorú!
Ah, sodor az emlékezés, nem tudok ellenállni,
sírok felé kell néznem, feltépnem a vérző
sebet, – zendűlj, fájdalom szava:
halott barátaim, üdvözöllek!
Klopstock
A SZKÁLD HÁRFÁJA
Soká aludtál, szkáld hárfája, te,
hurod sötét zug pora lepte be;
de, megigézve a komor homályt,
alig csillant a hold kék fénye rád,
fölzendűlt benned valami csodás,
lázálomszerú, boldog látomás.
Mily életet lehelt beléd a hold?
Ébred, ami szép volt, gyönyörű volt?
Szerelmes lányok szive s ajaka
visszhangzott? Régmúlt gyönyörök dala?
Vagy a lenti kert dús virágait
ma is horzsolják könnyű lábaik?
Tyutcsev
A FIGYELŐK
„Van itt valaki?” szólt az Utas,
megverve a holdfényes kaput;
s az erdei fák közt lova csöndesen
legelte a gyér laput:
és madár röppent ki a toronyszobából
az Utas feje felett:
és az – „Van itt valaki?” – most már
másodszor zörgetett.
De senki se jött le elébe; arc a
zöldindás ablakon
nem nézett szürke szemébe, ahogy ott állt
zavartan, hallgatagon.
Csak a remeteház akkori lakói,
figyelő szellemek,
álltak meg, lesve a hangot, amely az emberi
világból érkezett:
csak azok tolongtak a hold sugarában a fekete lépcsőn,
amely a hallba vezet,
s hallgatták, a csöndet az árva Utas szava
hogy ütötte-rázta meg.
És ő érezte, hogy idegenek és a csöndben
értette a válaszukat,
míg lova a sötét gyepet harapta a csillagos
és lombos ég alatt;
mert hirtelen a kapura sujtott s fejét fölvetve így szólt,
most már jó hangosan: –
„Mondjátok meg nekik, hogy eljöttem és nem felelt senki!
hogy megtartottam a szavam!”
De most sem moccantak a figyelők, bár hallották, hogy
visszhangot verve fut
az üres ház árnyain át minden szava annak az egynek,
aki még nem aludt:
csak hallgatták a lábát a kengyelen
s a vas útját a kövön át
és a visszaözönlő csendet, amikor elmentek
a süppedő paták.
Walter de la Mare
A KERTI SZÉK
Régi zöldje kékre kopott,
négy lába ing, recseg-ropog,
nem bírja tovább, összedűl,
nem bírja tovább, összedűl.
Éjjel, mikor fekete a
pipacs, jön az árnyak hada,
elüldögélnek rajta mind,
elüldögélnek rajta mind.
Őket még kibirja a szék,
nem árt nekik se tűz, se jég,
könnyűek, mint a levegő,
könnyűek, mint a levegő.
Thomas Hardy
A VÍG HALOTT
Valami jó, kövér, csigákkal telt helyen
mély árkot ások a föld puha húmuszába,
hol vén csontjaimat kiteregethetem
s felejtek s aluszom, mint a vízben a cápa.
Ne legyen se sirom, se végrendeletem!
S mintsemhogy a világ könnyét kérjem hiába,
inkább hollók raját hívom, elevenen,
hogy csak hasítsanak szennyes hullám husába.
Óh férgek! süket és vak barátaim, egy
szabad és víg halott keres benneteket,
élveteg bölcselők, rothadás nemzedéke.
Roncsomon át meg át nyugodtan kusszatok,
s mondjátok: várhat-e ujabb kínokra még e
vén, holtak közt kimúlt, lélektelen halott?
Baudelaire
A SÍR ELŐTT
To-morrow, and to-morrow
– Részlet a „Macbeth”-ből –
Holnap és holnap és holnap: tipegve
vánszorog létünk a kimért idő
végső szótagjáig, s tegnapjaink is
csak bolondok útilámpása voltak
a por halálba. Húnyj ki, kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
szegény ripacs, aki egy óra hosszat
dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
meséje, zengő tombolás, de semmi
értelme nincs...
Shakespeare
PANASZ
A lament
Világ! Élet! Idő!
Vad csúcsod egyre nő,
s hol előbb álltam, a szirt mélybe száll;
visszajön még tavaszod, a dicső?
Soha – óh, soha már!
Éj s nappal öröme
elröpűlt; tél dere
ér még szivemhez és a nyár
és a tavasz gyásza, de gyönyöre
soha – óh, soha már!
Shelley
SZONETT A MULANDÓSÁGRÓL
Was sind wir Menschen doch?
Mik vagyunk, feleim? Dühös kínok lakása,
balsors labdája és a kor kis fényjele,
keserű félelem s undokság szintere,
leégett gyertya és friss havak olvadása.
Mint tréfás fecsegés, gyors az élet futása.
Ki teste rongyait előbb vetette le
s bekerült a halál roppant könyveibe,
annak emlékeink közt sincs sok maradása.
Hiú álmát ahogy elfelejti az agy
s ahogy a parttalan futó víz elapad,
hirünk-nevünk is ugy tünedezik szünetlen.
Egy lélegzet a lét, egy másik a halál,
ami nyomunkba lép, nyomunkban sírba száll.
Mit mondok? Elveszünk, mint füst erős szelekben.
Andreas Gryphius
KEDVESEINEK ELVESZTÉSÉRŐL
Upon the Loss of his Mistresses
Szép, törékeny kedvesem
hány hagyott itt hirtelen:
a gyönyörü Júlia,
Sapphó, szivem asszonya,
Anthea, a hű, szerény,
kinek bőre égi fény,
s Elektra, az édes, és
Myrrha, lant- és dalmüvész,
és Corinna (szelleme
volt mennyei kelleme!),
és Perilla: mindegyik
elment, – csak én vagyok itt,
hogy sirassam őket, és
azt, hogy minden sírba vész.
Robert Herrick
A VÉGSŐ IDŐKBŐL
Das Angenehme dieser Welt hab ich genossen
Élveztem, ami kellemes volt e világban;
rég oda, rég, ami öröm az ifjuságban!
Április, május, június meséi...
Semmi se vagyok, már nem vágyom élni.
Hölderlin
AZ EMBERISÉG HATÁRA
Grenzen der Menschheit
Mikor a szentséges
ős Atya
higgadt keze görgő
fellegekből
villámvetésel
áldja a földet,
ruhája szegélyét
csókolom és
borzongó gyermeki
hit a szivem.
Mert istenekkel
soha ember össze
ne mérje magát.
Hogyha magasba
száll s koponyája
csillagokat ver,
ingva tapodja
talpa a semmit,
játszva dobálja
a felleg, a szél.
De ha biztos
csontja szilárdan
áll a maradandó,
gömbölyü földön,
addig sem ér fel,
hogy vetekedni
a tölgy vagy a szőllő
társa legyen.
Miért nem egy az
istenekkel az ember?
Hullámözön árad
lüktetve előttük,
örök folyam:
minket visz a hullám,
buktat a hullám
s elmerülünk.
Kis gyürü zárja
életünket,
s nekik maradandó
sok nemzedéket
fűz egybe létük
végnélküli lánca.
Goethe
JAJ, HOVA TŰNTEK AZ ÉVEIM, ÉLETEM?
O weh, wohin verschwunden ist mir Jahr um Jahr?
Valóság volt, vagy álom, ami történt velem?
Amit igaznak hittem, nem is létezett?
Ugylátszik, hogy álmodtam, s nem tudtam, mit teszek.
Most, ébredve, szétnézek, s bizony, idegen
mind, amit ugy ismertem, akár a tenyerem.
A föld s az emberek, akik közt növekedtem,
oly idegenek, mintha hazugság volna minden.
Volt játszótársaim vének, fáradtak, lusták,
a mező ugaron, az erdőt letarolták,
csak a viz folyik úgy, ahogy egykoron,
s ugylátszik, csak a balsors kisér már utamon.
Bizonytalan köszönt, ki jól ismert valaha,
már az egész világnak a romlás az ura.
S ha egy-egy ragyogó, derűs napot idézek,
hát nyoma sincs, akár a tengerre mért ütésnek,
nincs, nincs, óh, jaj nekem!
Jaj, de siralmasak ma a fiatalok!
Mit csinálnak a régi, jókedvű lovagok?
Csak keseregni tudnak: mi hozta ezt a bajt?
Akárhova tekintek, sehol egy derüs arc.
Dal, tréfa, játék szintén csupa szomoruság:
sohse volt ily siralmas a keresztény világ.
És nézzétek, hogy lógnak a nők szalagjai;
parasztgunyában járnak hazánk lovagjai.
Nem-jó hir jött Rómából, s gyászos üzenetére
jogunk van szomorkodni s minden örömnek vége.
Egészen felkavar, hogy – hiszen oly vigan éltünk! –
jókedv helyett ezentúl sirás legyen a bérünk.
Sajnál a vadmadár is, gyászunk oly iszonyú sok,
csoda-e hát, hogy én már egész belepusztúlok?
De hát mit is beszélek, vén bolond, keseregve?
Ki most keresi üdvét, már rég elveszitette!
Rég, rég, óh, jaj nekem!
Jaj, mindennek hogyan pusztúl az édese!
Látom, a mézben is ott lebeg az epe.
Kivül szép a világ, zöld, piros és fehér,
de belül fekete, mint a halálos éj.
S akit elcsábitott, jó, ha vigaszt tanúl:
manapság kis vezeklés nagy bűntől szabadúl,
erre gondoljatok, lovagok, nemesek,
kik fénylő sisakot hordtok és vértekeket
s hozzá vas pajzsot és szent kardot... Istenem,
volna csak ily csatákra nekem is érdemem,
bármily szegény vagyok, dús zsoldot gyüjtenék,
de nem hübéri földet s aranyat, urakét,
hanem azt az örök koronát, azt a kincset,
melyet ma a kereszt vitéze megszerezhet.
Vinne csak utam át a drága tengeren,
azt dalolnám, hogy „Ihaj!" és nem azt, hogy „Jaj nekem!".
Walther von der Vogelweide
A HALÁL SZÖRNYÜSÉGE
Si ne suis, bien le considère
– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –
Jól tudom, hogy nem, nem vagyok
angyalok fia, s fejemen
csillagkorona nem ragyog.
Apám meghalt. (Áldott legyen!)
Teste sírkő alatt pihen...
Anyám sír szélén áll, szegény
ő is tudja; s rövidesen
vele megyek, a fia, én.
Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
laikus, gazdag vagy szegény,
fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
úr, paraszt, szép, dús, bűn s erény,
nyakfodros, gyönyörű szirén,
csupa ékszer, kincs és sugár,
hiába: e föld kerekén
mindenkit elvisz a halál.
Ha Páris, ha Heléna: kell, hogy
kínban haljon meg, aki hal:
lelke és lélegzete elfogy,
szivébe epe mérge mar,
s izzad! S óh, mit izzad ki! Jaj!
S kínja nem talál enyhületre,
mert nincs rokon, vén s fiatal,
ki mindezt vállalná helyette.
A sápadt halál szele rázza,
orra megnyúl, ere feszűl,
nyaka duzzad, lehull az álla,
csukló és ideg merevűl.
Óh, női hús, te gyönyörű,
te édes, sima, drága test,
ez vár rád, hogy végre kihűlj?
Ez. Vagy szállj égbe egyenest!
Villon
BALLADA TÜNT IDŐK SZÉP ASSZONYAIRÓL
Ballade des dames du temps jadis
Mondjátok, hol van, hova lett
Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredő Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!
Hol van Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végűl szerzetes érte?
Hol a királynő, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!
Haremburgis? és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tűzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szűz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!
Ajánlás
Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!
Villon
ÍGY ARCA TŰNT NAPOK RAJZA
Thus is his cheek the map of days outworn
Így arca tűnt napok rajza, mikor
úgy élt és halt a szép, mint a virág;
mikor fattyú dísz még nem volt sehol,
vagy nem lakhatta élők homlokát;
mikor halottak arany fürtjeit,
sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,
hogy második főn éljék második
életüket, mint mások öröme.
Benne ama szent antik kor virúl
mely cicomátlan volt, igazi, hű,
mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,
s nem régi dísztől új és gyönyörű;
őrzi is a Természet, mintaképp:
„Nézd, korcs Művészet, mi a régi Szép!"
Shakespeare 68. szonettje
A SZEGÉNY ANYÓKÁK
Les petites Vieilles
1
Vén metropoliszok zegzugrengetegében,
hol vonz a borzalom és bűbáj a veszély,
különös lényeket követni hajt szeszélyem,
kikben a mult varázs fáradt emléke él.
Egykor szépasszonyok voltak e furcsa szörnyek,
Epónák s Laiszok! – Sok púpos, torz alak;
de megkínzottan is lelkek: szeressük őket!
Lyukas szoknyában és hideg kendők alatt
csoszognak, a szelek ostorától remegve,
s míg zord omnibuszok zúgnak köröskörűl,
mint talány- vagy virághimzésű kis ereklye,
szorong hónuk alatt a régi retikül;
tipegnek, bábszerű testük fáradtan ing el;
mint sebzett állatok úgy másznak, betegen;
vagy táncolnak, hiszen bennük csüng és csilingel,
szegény csengők, a vad Démon! De bármilyen
megtörtek, a szemük friss, éles, mint a fúró,
és ragyok, mint az éj a pocsolyák vizén;
szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló
szeme: csodálkozik mindenen, ami fény.
– Megfigyeltétek? az öreg nők deszkasírja,
mint a kislányoké, sokszor oly kicsi már!
Bizarr s megragadó jelképpel igy tanítja
kezdetre-végre a lelket a bölcs Halál,
s ahányszor egy ilyen gyönge árnyat kisérget
a nyüzsgő Párizson keresztül a szemem,
úgy érzem, mintha ez a törékeny kisértet
egy új bölcső felé haladna csöndesen;
vagy pedig, nézve a sok sánta, béna torzót,
eszem a mértanon töpreng: hányféleképp
kell variálnia az ácsnak a koporsót,
hogy e sok figura mind megkapja helyét.
– Szemük kút, millió könny kútja, sose száraz;
tégely, melyben kihűlt érc csillog, árva fény...
Szemük titkaiban delejes bájt talál az,
akit a Kárhozat nevelt föl emlején!
2
A régi Frascati szerelmes Veszta-lánya;
s Thália szűze, (óh, nevét csak a halott
súgó ismeri már!); s a tékozló, a drága,
kit egykor Tivoli virága boritott:
mind-mind megrészegít! de e halk, gyönge vázak
közt nem egy van, kinek gyönyör a gyötrelem:
felvette szárnyait az Önfeláldozásnak
és szólt: „Nagy, büszke Griff, szállj az égbe velem!"
Ezt balsorsba saját hazája taszitotta;
azt férje végezte ki: túlsokat szenvedett;
a harmadik: fiát megszenvedő Madonna;
mit elsírtak, folyam vihetné könnyüket!
3
Hányat követtem, óh, hány szegény öregasszonyt!
Egyik, a többi közt, amikor nyugaton
vérző sebeivel az égre gyúl az alkony,
elgondolkozva ült egy magányos padon,
és hallgatta a dús kürtmuzsikát, amellyel
elöntenek egy-egy parkot a katornák
s amely, mikor arany az est s éled az ember,
némi hős-lázt üt a polgársziveken át.
S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt,
még itatta ütem és harc és harsona;
szeme, mint a vén sasé, néha kerekre tágúlt;
s szinte babért kivánt nagy márványhomloka!
4
Jártok, sztoikusan, s nem nyíl panaszra szátok,
élő városaink utcáin tétova,
vérzőszivű anyák, szentek vagy kurtizánok,
s minden száj nevetek idézte valaha!
Kik a kecs voltatok s voltatok a dicsőség,
ki tud ma rólatok? Goromba részegek
gunyos ajánlata inzultál még időnként;
s gyáva, komisz kölyök ugrál mögöttetek.
Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok
a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok,
s nincs, ki köszöntene, különös, árva sorsok!
öröklétre megért bús emberi romok!
De én, ki messziről és gyöngéden vigyázok
s nyugtalan követem tétova léptetek,
egész úgy, mintha csak én volnék az apátok,
én még titkos gyönyört kapok titőletek:
látom kifesleni ujonc vágyatok; égi
volt vagy pokoli, én átélem multatok;
sokszorozott szivem minden bűnötök érzi!
minden erényetek lelkemben fölragyog!
Roncsok! testvéragyak! örök, rokoni példák!
Estéim ünnepi búcsú fejezi be!
Hol lesztek holnap, óh kilencvenéves Évák,
kiken rajt sulyosúl Isten szörnyű keze?
Baudelaire
II. FÜLÖP MONOLÓGJA
Én is csak ember vagyok. Mit csodál
a szemetek? Mi a kincsem, hatalmam?
Mindezt csak kölcsön, használatra kaptam,
ahogy előttem annyi más király.
Népek nagy sora és minden határ
békén hódolva virágzik alattam,
de mit ér gyémánt díszem és uralmam,
hogyha áttörhet rajtuk a halál?
Nyugszik a Föld, pihen a két Sarok,
mint Atlasz vállán az egek: nevem
s akaratom parancs és tisztelet.
Ha kardot fogok s fegyvert ragadok,
reszketés fut át szárazon-vizen...
És én, én a Haláltól reszketek!
Lope de Vega
A HALOTT GYERMEK
Das tote Kind
Barátja volt a kert. De azután
elhervadt a kert s elhervadt a lány.
Békén aludtak, őszi takaró
fedte őket, majd közös téli hó.
Most észrevétlen felébredt a kert.
A kislány tovább alszik odalent.
„Hol vagy?" – suttogja folyton valami.
Az egész kert csak őt, őt keresi.
A kék folyóka felkapaszkodik
s benéz a házba: „Jöjj már egy kicsit!
Hova bujtál? Ne szomorkodj tovább!
Mutasd, milyen az uj nyári ruhád!"
Meyer
ELHÍVTA TŐLÜNK, VISSZACSALTA...
Elhívta tőlünk, visszacsalta
szivedet sugaras hazád.
Hogy fájt a nap, a válás napja!
Láttad könnyeim záporát!
Hűlő kezemmel visszatartva
kértelek: maradj, még, tovább,
és lelkemnek, enyhűlni, add a
hosszú, nagy búcsú vigaszát.
De te kegyetlenül kitértél
keserű csókjaim elől;
menjek rózsás honodba, kértél,
a száműzetés itt megöl!
Azt mondtad: „Olajfaligetben,
nálunk, örök-kék ég alatt,
viszontlátjuk egymást, szerelmem,
s ajkunk megint összetapad!"
Ahol az olajfák felett a
kék ég boltozata remeg
s a víz felett őrt áll a szikla –
ott dobbant végsőt a szived.
Kő és éj borítja sirodban
szépségedet s kínjaidat –
Az a megigért csók is ott van...
Tartozás: várom, hogy megadd!
Puskin
Geh nicht hinein
Fent a folyosón az oldalszobában,
hol hirtelen oly nagy lett a magány,
– nem az elsőben, hol ifjú fejét
sápadt kezére hajtva máskor ült,
mialatt szeme a falon merengett,
melyen, trópusi növények között,
nagyszárnyú és nagytalpú állatok
álltak, kitömve, fél-csodák neki
s félig már a tudás rejtelmei,
– nem ott; a szék üres, a sok növény
szomjan csüggeszti szép leveleit;
por hull rá; – nem ott, a szomszédos ajtón
túl, ott, ott, a nagy, homályos teremben
– hősége fullaszt, – a spanyolfalon túl,
ott, az ágyon van valami, – ne menj be!
Idegenül és irtózatosan
néz rád!
Csak néhány órával előbb
szőke feje még ott pihent a párnán;
már megsápadt a kintól, mert az élet
fonala hamar szakad; de szeme
még édesen szólt, és néha mosolygott,
mintha arany messziségekbe nézne.
S egyszerre: éj, és ő egyszerre tudta
– s olyan iszony kiáltott a szivéből,
hogy a tanácstalan részvét az ágynál
ülőket kővé változtatta: örvény
sülyedt vele, feneketlen. – „Segíts,
apám, óh édes apám!" Támolyogva
hadonászott; keze céltalanul nyúlt
az üres levegőbe; egy sikoly még –
és aztán eltünt.
Ott, ahol feküdt,
most valami fekszik, – maradj! Ne menj be!
Idegenűl és irtózatosan
néz rád; és napokig nem élsz, ha láttad.
„És mást, – hiszen szeretted, – egyebet
nem tudsz mondani, semmit?"
Semmi mást.
Storm
DU PERRIER ÚR VÍGASZTALÁSA
Consolation à M. Du Perrier
Fájdalmad, du Perrier, örökké tart ezentúl?
S gyötrelmét szavaid,
melyekkel atyai szived a multba indúl,
folyton csak növelik?
Lányod balsorsa, kit a sír nagy éjjelébe
zárt a közös halál,
útvesztő lett, s agyad folyton ott jár föl és le
s vissza sose talál?
Tudom, tavasza mily álmokra jogosított,
s nem is kisérelem,
igaztalan barát, úgy enyhíteni kínod,
hogy őt kicsinyelem.
De hát föld szülte, és itt épp, ami a legszebb,
hal meg leghamarább;
mint rózsa, élte, mit a rózsák sorsa rendelt,
egy napnak hajnalát.
Aztán, ha úgy esik, hogy – amiként te kérted –
hosszú élet után
ősz hajjal éri el a közös földi véget,
az más lett volna tán?
Azt hiszed, öregen szivesebben fogadta
volna az égi ház,
vagy hogy nem fájna úgy neki a sír hatalma
s a féreg és a gyász?
Nem, nem, jó du Perrier-m, ha elnyírja a Párka
test s lélek fonalát,
tűnik rólunk a kor, ha mögöttünk a bárka,
és idő nincs tovább!
Légy már bölcs ezután, térj magadhoz a bútól,
mely semmire se visz;
árnyat árnyként szeress, és húnyjon a kihúnyt por
emléke benned is.
Igaz, helyes szokás, hogy mikor, összetörve,
fáj a szív és sebes,
keservét a szemek csatornáin kiöntve
könnyebbülést keres.
Sőt ha váratlanúl kettétépi a sír azt,
mi egy volt valaha,
barbár s lélektelen, ki nem kér soha vígaszt,
aki nem sír soha.
De ha vígasztalan bánatot mint lakat fog
az őr emlékezet,
nem az öngyűlölet dicsősége-e csak, hogy
valakit úgy szeret?
Ilyen villámütés belém kétszer csapott már,
egész megbénitott,
s erősebb volt az ész mindig a bánatomnál
s íme: nyugodt vagyok.
Nem mintha azokért, kiket föd a sir éje,
nem fájna a szivem,
de ha olyan a seb, hogy nincsen enyhülése,
írt nem kell várni sem.
Kegyetlen a halál, mint semmi a világon:
könyörgésre nem ád,
betömi zord fülét és ránk bízza, barátom
hogy sírjunk tovább.
A putri pórja az ő adófizetője,
ő ír törvényt, szabályt,
s a rácsos Louvre előtt virrasztó gárda tőle
nem védi a királyt.
sírni a volt után;
Isten akaratát akarni az egyetlen
megváltó tudomány.
Francois de Malherbe
EMLÉKEK
Erinnerungen
Magányos szoba. Képek a falon:
föld, tenger, évszakok, barát, rokon.
Fiúk s lányok képei. Esti fény
hull be könyvek hátára, s átoson
egy férfi villanó kezén.
Az arc homályban. Tiktak, óra lépked.
A férfi fölnéz s int hallgatagon.
De még vissza se köszönnek a képek
s már ő is képpé sápad a falon.
Wilhelm von Scholz
A VIDÁM KOLDUSOK
The Jolly Beggars
Hogy az udvart mint denevér
beröpdöste a falevél
és szürkűlt már az est
s zúgott a jeges Boreász
s éreztük, hogy a zuzmarás
kölyök-fagy csípni kezd, –
Cic-Nusinál fél-éjen át
telebőgve a korcsmát
vidám csavargó-társaság:
itta el ringye-rongyát:
dörögve-pörögve
ugy jártak éktelen,
hogy rázta a tánc a
tepsit a tűzhelyen.
A tűznél, rőt rongyaiban
s lisztes szütyői közt, vigan
– mellette telt iszákja –
egy hadfi a nőjét ölelte,
ki szesztől és vágytól tüzelve
pillogott vissza rája.
Csók csattant a kócos rimára
időnként, az pedig
tányérként tolta és kinálta
kolduló ajkait:
és cuppant és durrant
a csók, mint ostor és
nagy garral e dallal
pattant fel a vitéz:
Hadisten volt az apám, harcoltam száz csatán,
sebeim kiáltja a szám, akármerre vagyok;
ez itt egy vad szerelem, ezt harc szerezte nekem,
hogy jött a veszedelem franc és pergett a dob.
Tamtara-ratata-tamta-rom,
tamtara-rom!
Akkor szagoltam a port, mikor Quebec ostroma folyt
s vér födte s füst a zord ábrámi magaslatot,
s folytattam a dáridót, midőn Santiagót
s Morót leverni szólt indulóra a dob.
Tamtara-ratata-tamta-rom,
tamtara-rom!
Legutóbb lebegő ütegekkel Curtis vitt harcba s a tenger.
Bizonyság? Ott veszett el féllábam! Félkarom ott!
De ha hív a hon és ha megérem, hogy Elliot lesz a vezérem,
Odavisz a fa-lábam, a vérem, ha megperdül a dob!
Tamtara-ratata-tamta-rom,
Faláb s kar bár ma nekem s nyomor csak az életem
s szétrongyolt ülepemen nadrág cafata lóg,
oly boldoggá tesz e durva iszák, e palack, meg e kurva,
mint egykor a hadak útja, a vörös mundér meg a dob.
Tamtara-ratata-tamta-rom,
tamtara-rom!
S kelljen bár hószinü hajjal dacolnom a téli viharral
fák s sziklák közt, panasz s jaj a számból nem zokog,
és még egy zsákom eladva s egy új üveget szopogatva
Pokol ellen is rohamra megyek én, ha perdül a dob!
Tamtara-ratata-tamta-rom,
tamtara-rom!
Végzett... S a ház szint szakadt ránk,
olyat dördűlt a kar;
iszkolt is lyukába a patkány
vissza, vén s fiatal;
egy csöpp hedegűs égre zúgta:
„Encore! Ujra a dalt!"
De felállt a katona tyúkja
s elűzte a zsivajt:
Fillérnyi erényem már rég kilyukadt,
de ma is szeretem a csinos fiukat;
anyám valaki dragonyost hisz apámnak,
hát hogyne szeretném az én katonámat!
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
Első szeretőmnek – friss, hetyke legény –
az arca piros volt, a combja kemény;
dobolt, s muzsikája mint a vihar áradt –
Imádtam, imádtam első katonámat!
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
De jött egy öreg pap (bár rozoga test)
s legyőzte a kardot a pénz s a kereszt:
ő félte a poklot, én ezt a világot,
mégis megcsaltam ifjú katonámat.
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
De hamar megúntam a szent szamarat,
férjnek – helyette – egy ezred akadt;
sípnak, dudának, arany alabárdnak, –
menyasszonya lettem minden katonának.
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
De jött a béke és tönkretett,
mig meg nem leltem volt kedvesemet:
rongyait a régi egyenruhának,
ámulva néztem öreg katonámat!
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
Igy élek, – már rég nem fiatal,
de még ma is ízlik a bor meg a dal;
s amig csak bírom emelni kupámat,
a hősömet éltetem, az én katonámat!
Trillali-trallali,
lidi-ladi-lom!
Bolond Andris meg egy cigánylány
a sarokban ült és nyakalt.
Mit nekik nóta, zene látvány?
Húsuk szinte egymásba falt.
Végűl felállt a vér s szesz ingó
gőzében szegény Vigyori,
hátracuppantott és tilinkó
mellé így kezdett zengeni.
Berúgva bolond csak a bölcs
s ritkán a csibész, barátom:
amiben az inas füle zöld,
az nékem öreg hivatásom.
Betűre fogott az anyám
és jártam iskolába:
de nem izlett a tudomány, –
elég a magam butasága!
Italért? – Akár a nyakam!
Nőért? – Oda mind a vagyont!
Várhatsz egyebet komolyan
attól, aki sült bolond?
Volt rajtam borju-lánc,
mert káromkodva vedeltem;
s a pap is kiprédikált,
hogy egy lányt földre tepertem.
De azért ne röhögd haja-kóc
Andrist, hogy a feje üres tök:
király mellett az ilyen bohóc
neve – miniszterelnök!
Láttad a pap fintorait?
Hűhózva végzi a tisztjét,
minket lecsepürágóz, de amit
mond, csak kenyérirígység!
S most összegezek, hisz a torkom
mint a pokol tüze ég:
ha egymagam iszom, a sorsom
még iszonyúbb hülyeség!
Felállt most egy nagy draba némber,
Aki már két horgász kezével
erszényt sok zsebből kihalászott
s érte nem egy kútban megázott;
felföldi legényt s katasztrófát
siratott, szörnyű akasztófát, –
sóhajtva nyögte szavait
s így idézte Hegyi Janit:
Hegy fia volt a szeretőm,
száz Alföldön, száz sík Mezőn
nem volt szívben párja neki –
Nagy hős voltál Hegyi Jani!
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
Kockás kendő és szoknya, skót,
s kétélű kardja vele vót
hölgyek szivét repeszteni –
Nagy hős voltál, Hegyi Jani!
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
A Tweed s a Spey közt napra-nap
úgy éltünk, mint a nagyurak.
Jöttek a Síkság fiai?
Mindig győztél, Hegyi Jani,
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
Száműzték, túl a Nagy Vizen,
de nem bújt még rügy selymesen
már folytak, szemem könnyei
s öleltelek, Hegyi Jani!
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
Végűl csak lebukott szegény,
vas várta tömlöc fenekén.
Átkom őket ma is veri,
mert felhúztak, Hegyi Jani!
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
Most özvegyként – s ah, csupa könny! –
siratom vesztett gyönyöröm
csak kupám vigasz, ha teli:
rád köszöntöm, Hegyi Jani!
Sej, szép legény volt Hegyi Jani,
Hej, nagy legény volt Hegyi Jani!
Nem lehet azt kimondani,
milyen hős volt Hegyi Jani!
Egy törpe nyírettyűst, ki sok
vásárt és marhapiacot
boldogitott már, most (ahogy
fölért a lágyék
környékéig) tűzbe hozott
az özvegy ágyék:
szeme kidülledt – keze a
csipején – s néhány la-la-la
után felcsendült a dala,
a kis Apolló
vidám éneke s a csuda
hegedüszóló:
DAL
Hadd húzzam végig a kezem,
fölnyúlva, könnyes szemeden,
jőjj velem, légy a kedvesem,
s akkor fütyülünk a világra!
Én ríkatom a hegedűt,
s tudok egy nótát, gyönyörűt,
lánynak, asszonynak nagyszerűt,
azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"
Ha ünnep – lagzi, arató –
lesz mindig olyan dáridó,
hogy azt süvölti Gond Apó
maga is: „Fütyülünk a világra!"
Én ríkatom a hegedűt,
s tudok egy nótát, gyönyörűt,
lánynak, asszonynak nagyszerűt,
azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"
Vigan rágjuk a csontokat,
hasunk útszélen süti nap,
de ha kedvünk jön rá, nagyokat
fütyülünk, fütyülünk a világra.
Én ríkatom a hegedűt,
s tudok egy nótát, gyönyörűt,
lánynak, asszonynak nagyszerűt,
azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"
Csak üdvözíts, óh, égi báj,
és míg a vonóm húrt cibál,
éhség, fagy és semmi se fáj:
fütyülünk, fütyülünk a világra!
Én ríkatom a hegedűt,
s tudok egy nótát, gyönyörűt,
lánynak, asszonynak nagyszerűt,
azt, hogy: „Fütyülünk a világra!"
Csakhogy egy bősz üstfloltozót is
éppúgy megnyert a nő:
az szakállon fogta a törpét
s rozsdás tőrt vont elő,
esküdözve, hogy rossz bibicként
felnyársalja, hacsak
szive örökre minden érzsét
rögtön meg nem tagad.
Rémülten hajolt meg az igric,
a bélhúrkaparó,
s bűnbánatával véget ért az
egész ribillió:
fájt még neki, hogy a kolompár
csöcsörészi a nőt,
de mosolyt mímelt, – az meg ily dalt
kezdett hölgye előtt:
Lány, ide süss! – Szakmám az üst,
lyukait operálom:
bármerre mész, ragyog a réz
a keresztény világon.
Hívtak a katonák s adtak ruhát
és foglalót, aranyban;
de még idején megszöktem én
s üstfoltozó maradtam!
Hívtak a katonák s adtak ruhát
és foglalót, aranyban;
de még idején megszöktem én
s üstfoltozó maradtam!
Mit néked ez a nyafogó figura,
ez a hibrihubri legény?
Különb az ipar szerszámaival
a kormos bőrkötény!
E telt kupa sörére meg a
jó falusi gugyira mondom:
ha pénztelen élnél velem,
sose öblítsem torkom!
E telt kupa sörére meg a
jó falusi gugyira mondom:
ha pénztelen élnél velem,
sose öblítsem torkom!
A némber arcátlan omolt
a kolompár karjaiba,
aminek egyrészt a szive volt,
másrészt a bor az oka.
Signor Hegedű, a törpe zenész,
pirúlt még egy kicsit,
majd áldását kinálva és
koccintva kivánt nekik
sok sikert aznap éjjel!
A csibész Kupidó nyila erre – húss! –
egy nőben ütött sebet,
kit ekkor a tyúkólnál muzsikus
törpénk kezelésbe vett;
de a férj, Homér ivadéka, akit
köszvény gyötört, oda-
bicegett, hogy: „Kuss!" – vagy pedig
csöndben kiontja a
belüket aznap éjjel.
Ilyen pofát az isteni
Bacchusz se lát sokat;
marhatták a sors fogai,
dühük nevette csak;
egy vágyat ismert – az örömöt;
egy hiányt – az italt;
gyűlölte magát, ha – nem röhögött;
s muzsája ezt a dalt
ihlette aznap éjjel.
Költő vagyok, – nem urak s papok
kegyence meg mifene;
de mint Homért, követ a nép,
híveim serege.
Hadd egye, he-he-he,
a fenét a fene:
egy nőm odalett, kettő született,
mégse halok bele!
Múzsák tava, Kasztilia
nem itat s egyéb mifene:
itt asztalomon, itt a Helikon –
itt pezsg a gyönyör gyönyöre!
Hadd egye, he-he-he,
a fenét a fene:
egy nőm odalett, kettő született,
mégse halok bele!
Hódolni hő szerelemmel a nő
csábít s csók és mifene,
de az ég beborúl, ha az asszony az úr
s nem a férfi kemény ereje.
Hadd egye, he-he-he,
a fenét a fene:
egy nőm odalett, kettő született,
mégse halok bele!
Vágyunk ma csodás közös lobogás
és szent láz és mifene;
de hogy a légy holnap csip-e még,
nem tudja maga se.
Hadd egye, he-he-he,
a fenét a fene:
egy nőm odalett, kettő született,
mégse halok bele!
Becsapott ravaszúl, gazul és pimaszúl
eszük és szivük és mifene,
de azért e kupát rájuk: – Vivát
a ribancok örök serege!
Hadd egye, he-he-he,
a fenét a fene:
ami bennem ég, azértis övék,
– csakazért is! – a vér tüze!
Dalolt a Bárd – s a korcsma szinte
robbant, a tapstól szétfeszítve...
S hogy megkapja borát,
culát, mindent zálogba csapva
(s ülepét is alig takarva)
bömbölt a társaság;
majd sűrű szóval, mint a zápor,
kérlelték, jó pofák,
hogy szedje elő tarsolyából
azt a jó balladát, –
s a költő a két nő
között dalába kezdvén
már tudta, hogy dörren
majd körben a refrén:
Forr az ital, száll a gőze,
dalra, rongyos koldusok!
Feleselve, körbe-körbe,
dördüljön sok vig torok!
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Mit ér a cím? Mit a pénzed?
S az a híres becsület?
Ma derüs a perc s az élet;
hogyan és hol egyremegy.
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Nappal furfang, cifra szólam
vezetőnk és mesterünk,
s éjjel szalmán, istállóban
csókoljuk a kedvesünk.
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Könnyebben fut át a tájon
a lakájos díszkocsi?
Lát-e tisztes hitves-ágy oly
gyönyört, mint a csűrbeli?
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Mit bánjuk, e tarka földi
szinház hogy fut, ez a lét?
Illemet az féltsen, aki
vesztheti a jóhirét!
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Vándorláda, batyu, zsák-ing,
éljen ez a víg sereg,
s rongyos kölykeink s rimáink!
Kiáltsuk mind: – Éljenek!
Köpj a bíró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
A törvény a gyáva vára,
a templom a papoké!
Burns
AZ AKASZTOTTAK BALLADÁJA
Ballade des pendus
Kik éltek majd utánunk, emberek,
testvéreink, ne szidjatok nagyon;
Isten is inkább megszán titeket,
ha bennetek is él a szánalom.
Im, testünk, melyet hizlaltunk vakon,
itt lóg a fán, öt-hat szomoru hulla,
szétmart, rohadt hús, kötél nyomorultja,
és mi, a csontok, por s hamu leszünk.
Ember, ne röhögj rút gyalázatunkra,
inkább kérd az ég irgalmát nekünk! –
Testvér, könyörgünk, meg ne vessetek,
amért az igazság s a hatalom
így elbánt velünk. Nincs mindenkinek
józan esze, jól tudod! S mikoron
most már túl vagyunk minden kínokon:
imádkozz Szűz anyánkhoz ujra s ujra,
hogy Fia kegye tőlünk el ne mulna
s pokol villáma ne sujtsa fejünk.
Szitkod elmúlt életünket ne dúlja,
kérd inkább az ég irgalmát nekünk!
Kilúgozott, záporvert tetemek,
feketére száradtunk a napon;
holló kivájt az arcunkból szemet,
szemöldököt, szakállt, most kopaszon
lengünk, és soha egy perc nyugalom:
folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,
ahogy táncunkat a szél dühe fújja;
varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk.
A rossz bukását példánkon tanúlva
kérjétek az ég irgalmát nekünk!
Ajánlás
Jézus herceg, nagyúr, ne hagyj magunkra,
ne jussunk a pokollal háborúba
és semmi dolga ne legyen velünk.
S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk!
Villon
A SAINTS INNOCENTS TEMETŐBEN
– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –
Itt nincs játék és nincs mulatság.
Mit ér a volt kincs és vagyon,
a henyéltető, faragott ágy,
a túlcsorduló bilikom,
tánc, zene s mind a vigalom,
mit nyujtott óra s pillanat?
Elmúlik a lakodalom,
de a bűn mindig megmarad.
Ha szemlélem a hullaházban
a koponyák dúlt tömegét:
hogy tanácsúr volt-e korábban
vagy kincstárőr, vagy mind cseléd
e sok ember: annak jelét
már nem mutatja semmi nyom;
ki püspök és ki póri nép,
azt megmondani nem tudom.
És itt vannak a nők, akik
súgtak-búgtak, összehajoltak;
tán királyné volt némelyik,
mások hódoltak s robotoltak;
itt vannak most e csonthalom vad
rendjében össze-vissza mind;
címük és hatalmuk elolvadt.
Van még úr? Van még szolga? Nincs.
Meghaltak, ég nyugtassa őket!
Testük penész és rothadék.
Nagyurak voltak, büszke hölgyek,
krém, sajtleves, rizs s mennyi még
táplálta őket töltelék;
porrá morzsolódtak, törődtek,
s itt tánc s kacaj, mind semmiség...
Édes Jézus, oldozd fel őket!
Villon
NE TUDJA MEG GÚNY S GYŰLÖLET...
Ne tudja meg gúny s gyűlölet,
mi lakik a szivemben, itt, benn, –
hogy mért sajgott, s kit szeretett,
itélje meg lelkem s az isten.
Őket hívom bíráimúl
s részvétük esdem sírva, fájva –
büntessen bűnömért az Ur,
aki gyötrelmem kitalálta!
Kaján düh, irígy, ostoba
pletyka engem nem keseríthet:
tombol a tenger ostroma,
de nem rendíti meg a szirtet:
a kőszál ég felé szökik,
lábai zúgó árt kavarnak –
nem gyónhatja meg titkait,
csak a villámló zivatarnak!
Lermontov
A JELENSÉGEK RETTENTŐ BIZONYTALANSÁGÁRA
Of the Terrible Doubt of Appearances
A jelenségek rettentő bizonytalanságára,
A kételyre, hogy végül is kijátszhatnak bennünket,
Hogy a bizalom és remény végeredményben talán csak az agy spekulációja,
Hogy a személyes élet a síron túl talán csak szép mese,
Hogy a dolgok, melyeket észlelek, az állatok, növények, emberek, hegyek, ragyogó és áramló vizek,
Hogy a nappali és éjszakai égboltozat, a szinek, sűrűségek, ahogyan kétségtelenűl azok), és hogy a tényleges valamit még mögűlük kellene előfürkészni,
(Óh, hányszor csap ki a fulánkjuk, hogy megzavarjon és kigúnyoljon!
Hányszor gondolom, hogy semmit sem tudunk róluk sem én, sem más),
Mert talán annak mutatkoznak előttem, amik (ahogyan kétségtelenűl mutatkoznak csupán) a jelenlegi nézőpontomból, de aztán kiderűlhet (ami egészen könnyen megtörténhet), hogy egyáltalán nem azok, aminek látszanak, vagy hogy egy más nézőpontból egyáltalán semmik; –
Ilyen és efféle aggályaimra különös válaszokat kapok a kedveseimtől, az én drága barátaimtól:
Amikor az, akit szeretek, velem utazik, vagy sokáig mellettem ül és a kezemet fogja,
Amikor a finom, a megfoghatatlan levegő, az érzés, melyet szavak és értelem nem bírnak elkapni, körűlömöl bennünket és áthajol rajtunk,
Akkor kimondatlan és kimondhatatlan bölcsesség súlya tölt el, hallgatok és semmi egyebet nem kivánok,
Nem tudok válaszolni a kérdésre, hogy mik a jelenségek és hogy van-e személyes élet a síron túl,
De közömbösen sétálok, vagy a helyemen üldögélek és elégedett vagyok:
Tökéletesen kielégitett a jóbarátom, aki a kezemet fogja.
Whitman
TIMON SIRFELIRATA
Here lies a wretched corse
– Részlet az „Athéni Timon"-ból –
„Egy rongy test fekszik itt, melyet
rongy lelke elhagyott,
rothadjon meg, aki csak él!
Ne kérdezd, ki vagyok.
Timon vagyok: mindenkivel
együtt utáltalak:
káromkodj vissza rám, bitang,
és hordd el magadat!"
Shakespeare
TIMON AZ ALVILÁGBAN
T…mwn (oÙ g¦r œt' ™ss…), t… toi...
Hol rosszabb, Timón: az Alvilágban? a Földön?
„Itt. Többen vagytok idele, mint odafent."
Kallimakhosz
A HÍRHOZÓ
Hádeszből, az Alvilágból,
felrepűlt egy kis madárka;
fenn, a fényes Felvilágon,
pihegve megült a gyepen.
S anyák jöttek nagy seregben
s lányok jöttek nagy seregben,
édes mosusz a kezükben
s fehér cukor s amaranth.
És szóltak a kis madárhoz:
– Egyél, igyál, térj magadhoz! –
És kérték a kis madárkát:
– Mondd el, mi van ott, mit láttál
lent a sötét Alvilágban? –
Sírva felelt a madárka:
– „Mit mondjak, nektek, szegények?
Lent a sötét Alvilágban
vad lován a Halál száguld;
legényeket, lányokat húz
üstökükön maga után;
öreg embert, öreg asszonyt
vonszol, karjuk megragadva;
s öve köré, kiket megfojt,
néma csecsemőket aggat."
Majkov
A HALÁLHOZ
Death
Halál, ne hencegj; szörnyűnek, erősnek
mondanak, de nem vagy az; mert akit
letiportál, mind csak elköltözik;
és, szegény halál, engemet se ölsz meg.
Mennyivel több jó fakad tebelőled,
ha már másod, az álom üdvözít;
mikor a jók hívásod követik,
csontjuk pihen s lelkükkel égbe szöknek.
Munkádhoz tőr, harc, kórok mérge kell;
uraid: sors, királyok, háborúk;
mák és bájital, mint te, éppen úgy,
sőt jobban altat; mit pöffeszkedel?
Rövid álmunk öröklét kezdete,
s nem lesz halál; csak egy fog halni: te.
John Donne
PÉLDÁZATOK
Paraboles
Uram, ma, butaság s vad dühök idején
áldalak, amiért kereszténynek születtem,
de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,
tisztult bátorságot s erőt is önts belém:
erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,
mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,
s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen
gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:
s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,
a szamár, mely Vele a városba vonult,
s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.
Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:
e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,
ő az alázatos, munkás egyszerüség.
Verlaine
MAGÁNYOS PÁRBESZÉD
Einsame Zwiesprache
Haragszol, ha kérdem, vagy-e
nélkülem? és mi vagy?
Létem hatnapi munkád érdeme;
tiéd bennem: egy gondolat.
Hiszen egy másik gondolattal
talán kiirtalak:
sorompónk és kötelékünk
egymásban megszakad.
Lám, te pihentél, befejezve
velem a művedet.
Bennem téged ma is épít
a vágyó szeretet.
S nálam csak azért vagy erősebb,
azért sokkal nagyobb,
mert bennem több a szeretetvágy,
mint én vagyok.
Weinheber
A „RÓZSAFÜZÉR"-BŐL
Pour le petit garçon qui meurt près de sa mère
Haldoklás
Amért van kisfiú, ki meghal anyja mellett,
míg más gyerekek az udvaron táncra kelnek;
s van sebesült madár, aki csodálkozik,
hogy szárnya hirtelen úgy vérzik s leesik;
s mert van, aki rajong s éhezik, szomjazik:
Üdvözlégy, Mária!
Megostoroztatás
Lányokért, akiket összever részeg apjuk,
s a szamárért, melyen gonosz láb nagyokat rúg,
amiért szenvedő ártatlant megaláznak,
amiért eladott szüzek pucéron állnak,
fiuért, ki előtt édesanyát gyaláznak:
Üdvözlégy, Mária!
Töviskoszoruzás
A koldusért, kinek nem volt más koronája,
csak a szárnyas darázs, a gyümölcsök barátja,
se más jogara, mint a bot a kutyák ellen,
a költőért, kinek mindig elérhetetlen
vágyaktól vérzik a homloka nagy sebekben:
Üdvözlégy, Mária!
Keresztvitel
Az anyóért, kit a batyu sose kimélt,
s ki fölsír: „Istenem!" A boldogtalanért,
ki nem támaszkodik emberi szánalomra,
mint a Kereszt Fia kyrénei Simonra;
a lóért, mely kidől a kocsijába fogva:
Üdvözlégy, Mária!
Megfeszíttetés
Négy égtájért, mely megfeszíti a Világot,
mindazokért, kiket égetnek testi vágyak,
minazért, akinek keze nincs, lába nincs,
operáltért, aki nyögi a kést s a kínt,
az igazért, kit a nép gyilkosnak tekint:
Üdvözlégy, Mária!
Jammes
LEGENDA A SZOBÁBAN
Stubenlegende
Uristen a szobámba lép,
Körötte fényglória ég.
Mellém jön. Nézi, mit irok.
Krikszkraksz. Csöndesen mosolyog.
Elfordúl. Keze szeliden
végigleng képen, könyveken.
Megsimitja a zongorát,
A húrokon zengés fut át.
Furcsa dallamok csengenek.
Beethoven maszkja megremeg.
Nem sok, de azért nagy a jel.
Játszó kisfiam fölfigyel.
Az anyja szinte megijed.
Szobánk zúgó szél tölti meg.
Tágúlnak, nőnek a falak.
Angyalszárnyakkal legyező
szent sejtelem a levegő.
Ekkor a gyerek felkacag,
kakukkolva, úgy ahogyan
szokott, nyersen és hangosan. –
S megint csak a
perc otthona,
család és krikszkraksz a szoba.
Hermann Claudius
ISTEN
Gott
A legkisebb dolgokban is
ott látom felséged hatalmát,
kezednek intésére friss
forrást fakasztanak a sziklák,
egy szavadra fény születik
s a tenger lecsendesedik;
parancsodra a vízre láng csap;
intesz, s megáll utján a nap,
vad mélységek tátonganak
s eget-földet összedobálnak.
Günther
AZ IMA
Mikor már nem birom tovább
a gyötrelmeimet,
hang csendül a gyászomon át,
mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
és összhang és zene,
az éggel összebékítő
szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
szivemről legörög:
hiszek, és majdnem sírok, és...
És úgy megkönnyebbülök!
Lermontov
Add meg, Uram, hogy oly napon szólítson el az ég,
amikor porzik az ünnepi vidék.
Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami
kedvemrevaló utat választani
a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.
Fogom majd botomat, megyek az országútra,
s igy szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:
Francis Jammes vagyok és az égbe indulok,
mert a Jó Isten a poklot nem ismeri.
S folytatom: Jőjjetek, kék ég barátai,
kik csak fületekkel hessentitek, szegények,
szelid állatok, a bőgölyt, botot s a méhet...
Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet,
hiszen úgy szeretem, amikor fejüket
lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe
téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve.
Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre
s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve,
vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit,
púpos kannák előtt roskadozó csacsik,
tömlőhasú, terhes nőstények, rogyadozók,
s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg
kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket
kimarnak és körülülnek makacs legyek.
Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben.
S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen
a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús
fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús,
és add meg, hogy a lelkek édenében égi
vized fölé hajolva, olyan legyek én is,
mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket
az örök szeretet tükrében nézegetik.
Jammes
HIT ÉS REMÉNY ENYHÍTI BENNED...
Hit és remény enyhíti benned
az elválás fájdalmait.
Azt mondod: „Van egy másik élet!"
S boldog biztonság lelkesít.
De engem – hagyj! Hajszolt zarándok,
kimerűlt tűrés vagyok én!
Szived két hazát érdemelt ki –
nekem egy is sok, az enyém.
Ha máris buktat rövid útam,
miért vonzzon a végtelen?
Nem ad békét az ég s az egykor –
Megadja a föld s a jelen!
Ami volt, mindent eltemettem,
nem hív uj jövő fátyola:
földbe kerűl, ami a földé,
s a sír nem ad vissza soha!
Lermontov
A VISZONTLÁTÁS
Das Wiedersehen
A világűr elvihetett,
nem visz el az idő.
Aki túl van a hetvenen,
az már teveled él.
Rég látom sírod, Meta, s a
hársat, mely rajta zúg;
virágait rám szórva az
zúg majd fölöttem is.
Nem, nem! Árnyam lesz az csupán,
amire szirma hull,
ahogy neked is árnyadat
borítja csak virág.
S megnyílik majd a túlvilág,
mely neked rég hazád;
és mosolygunk a hársra, mely
sirunkat hűsiti;
és... Óh, de nekem még titok,
ami neked nem az;
bár lelkemen máris ezer
sejtelem villan át;
gyönyört s reményt hoz szárnyain
a piros alkonyat,
s érzem, mélyen és boldogan,
hogy lesz föltámadás!
Klopstock
BEFEJEZÉS
The Conclusion
Öröm? ifjúság? szeretet?
Mindenünk elszedi a vén
Idő, és csak porral fizet,
amikor sírunk éjjelén
zarándokútunk véget ér
és eltakar a néma éj.
De a sírból, mely ránk borúl,
hiszem, hogy feltámaszt az Úr.
Sir Walter Raleigh
AZ ÉJHEZ
To Night
Rejtelmes Éj! amikor ősapánk
meghallotta az égtől nevedet,
nem féltette a drága keretet,
mely ráborúlt fény és azúr gyanánt?
De lemerűlt a nagy nyugati láng
s a harmat üvegfüggönye megett,
jött Heszperusz s az égi seregek,
s ím, egyszerre hogy megnőtt a világ!
Ki gondolhatta, hogy oly rengeteg
homályt födnek, Nap, a sugaraid,
s hogy, mig elénk társz rovart és füvet,
fényed annyi csillagra megvakít?
Mért rém a halál az ember szivének?
Ha a Fény csalhat, miért ne az Élet?
Joseph Blanco White
HARMINC PÁRVERS AZ „ARKANGYALI VÁNDOR"-BÓL
Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,
semmi és valami, kis pont és kör vagyok.
Nem forgat semmi, te magad vagy a kerék,
mely magát hajtja és nem pihent soha még.
Isten csak van; nem ugy szeret és nem ugy él,
ahogy a szó a föld dolgairól beszél.
A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,
nem tud magáról és nem kérdez s nem vitázik.
Mindez játék, mit az istenség szava éltet:
saját magának ő gondolta ki a létet.
Mondják, mindene van, s koldus neki az ember:
jó, de hát mit akar az én szegény szivemmel?
Én nem őkivüle, ő nem énkivülem:
én a fénye vagyok, ő meg az én diszem.
Isten bennem a tűz, fényt őrá én vetek,
nem vagyunk legbelűl egészen közösek?
Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem,
ha megsemmisülök, velem pusztúl az isten.
Csak én s te, mi vagyunk, és ha mi nem leszünk,
isten nem isten és minden elvész velünk.
Megállj! Hova rohansz? Tebenned van a menny,
másutt meg nem leled az istent sohasem.
Mindent a Nap röpít csillagtáncban föl és le,
aki nem érzi, nem tartozik az Egészbe.
Ugy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény
az egész istenség szintelen tengerén!
Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más, –
s íme, ő nem akar, ő örök hallgatás.
A rózsa, melyre most külső szemed esik,
öröktől fogva az istenben is virít.
Szeretni munka: ne csupán szeressetek,
legyetek, mint Urunk, maga a szeretet.
A teremtmények az örök szó hangjai,
durván és szeliden mind magát zengeti.
Isten szava „Igen", az ördögé a: „Nem",
igy aztán nem lehet istennel Egy s Igen.
Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna,
töprengene, s amit nem szabad, ingadozna.
Isten nem működik s nem pihen; egyszerű:
a műve pihenés s a pihenése: mű.
Azt hiszed, óh szegény ember, hogy szavad a
hangtalan istenség igazi himnusza?
Ember, mig vágyod az Istent a hit tüzében,
addig az ereje még nem járt át egészen.
Ember, légy lényegi: jön a világhalál,
vész a véletlen és a lényeg, az megáll.
Az istenhez a szív egyszerüen benyit;
ész és szellem soká vár, míg beengedik.
Hogy fárad a bolond, – tízszerte nemesebb
a bölcs munkája: csönd, figyelés, szeretet.
Istenben minden egy: a szent, mikor iszik,
éppugy tetszik neki, mint ha imádkozik.
Egy menyasszonyi csók istennek több lehet,
mint a sok munka, mely napszámért sírba megy.
Itt istenben folyok, mint az idő ere,
ott már én vagyok az örök üdv tengere!
Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod,
istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.
Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek,
menj és légy magad az Irás, magad a Lényeg.
Angelus Silesius
JERTEK, MONDJA KRISZTUS, A HŐS
Christ, der Held
Jertek, mondja Krisztus, a hős,
utánam, keresztények.
Világot tagad az erős
s nem csábitja az élet:
ha kereszt nyom, ha tüske sért,
csak kövessétek a vezért.
Én fény vagyok, ti a csapat,
világítok az éjben;
ki engem követ, nem marad,
nem imbolyog sötétben;
én ut vagyok, ezt az utat
járják a tiszták, igazak.
Nehéz út? Elől haladok
és mellettetek állok;
magam is fegyvert ragadok,
míg mind harcba nem álltok:
rossz vitéz, ki egyre csak áll,
bár tábornoka messze már!
Ki lelkét megnyerni hiszi,
nélkülem elveszíti;
ki érettem lehelli ki,
örök fénnyel diszíti;
ki keresztjével nem követ,
nem érdemel meg engemet.
Kövessük hát a Jó Urat
szives bizodalommal,
vívjunk meg keresztünk alatt
bátran a fájdalommal:
az ég csak a küzdőnek ád
örök életet s koronát!
Angelus Silesius
URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT
O mon Dieu, vous m'avez blessé d'amour
Uram, szerelmed megsebesitett
s még mindig remeg élő sebem ajka,
Uram, szerelmed megsebesitett.
Uram, megrázott szent irtózatod
s még bennem jár a villám mennydörögve,
Uram, megrázott szent irtózatod.
Uram, tudom, hogy minden más silány,
és dicsőséged belém költözött már,
Uram, tudom, hogy minden más silány.
Márts meg borodnak hullámaiba
s gyurj össze asztalod szent kenyerével,
márts meg borodnak hullámaiban.
Vedd véremet, mely ki nem ontatott,
s húsom, mely méltatlan a szenvedésre,
vedd véremet, mely ki nem ontatott.
Vedd homlokom, mely csak pirúlni tud,
hogy szent lábaid zsámolya lehessen,
vedd homlokom, mely csak pirúlni tud.
Vedd kezemet, mely sose dolgozott
s most kéri égő parazsad s a tömjént,
vedd kezemet, mely sose dolgozott.
Vedd szivemet, mely gőgben dobogott
s most a Golgota tövisére vágyik,
vedd szivemet, mely gőgben dobogott.
Vedd lábamat, e léha utazók
irgalmad hivására futni készek,
vedd lábamat, e léha utazót.
Vedd hangom is: e csúf, hazug zsivaj
a bűnbánat önvádjait dadogja,
vedd hangom is, e csúf, hazug zsivajt.
Vedd szememet, tévelygés csillagát,
hogy az ima könnyében megvakuljon,
vedd szememet, tévelygés csillagát.
Óh, Kegyelem s Áldozás istene,
hálátlanságom kútja iszonyú mély,
óh, Kegyelem s Áldozás istene.
Rémületnek s Szentségnek istene,
óh, jaj, bűnömet, e fekete örvényt,
Rémületnek s Szentségnek istene,
Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,
tudatlanságomat és rettegésem,
Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.
Te mindezt tudod, óh, s azt is tudod,
hogy nincs nálam szegényebb a világon,
Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,
de amim van, azt most Neked ajánlom.
Verlaine
AZ ESTE HIDEGÉBEN
In the Cool of the Evening
Azt hittem, Ő hív. Nem hallottad? Egy
hang, egy kis hang. Kiváncsi fülemet
repeső zajok etetik, s a fa
csak susog, susog, susog, és ez a
sok susogás végűl már mennydörögve
csap szét. Lapúlj szorosabban a földre,
az árny mély, s tán elkerűl a Szeme:
morzsák vagyunk, s az Ő Tekintete,
mely csillagok fenségéhez szokott,
vackunk felett talán csak átlobog:
óh, szörnyű! még fent a nap, s íme, mi
csupaszok vagyunk: észreveheti
a bújó szégyent, s felállunk szavára,
rettegve, lángban... Óh, este homálya!
De talán nem jön... Hogy? figyelj! ki szólt? vagy –
Itt van! lapúlj még jobban... Ádám, hol vagy?
James Stephens
AZ ANTIKRISZTUS
Der widerchrist
„Ott áll a hegyen; jön a ligeten át;
láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát
a halottak is értik a sírban."
Tudnák csak, éjszaka, hogy kacagok;
megjött az időm; és kész a horog
és telik a, roskad a háló.
A bölcs, a bolond rohan, árad a nép,
fákat kiszakítva, tiporva vetést
tör utat diadalmenetemnek.
Mindent, mit az ég csak igért, megadok;
hajszál a csalás, de ki látja, mikor
érzékeitek veri vakság?
Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett
a Könnyüt; arany ez a sár, s tietek
ez az uj zamat, illat, e fűszer –
és amit a nagy próféta se mert,
megmondom a titkot: a munka helyett
hogyan éltet a kész, ami megvan?
A Férgek Ura ma hazát alapít;
kincs s pálma az övé; s ha van maradék:
pokolba a lázadozókkal!
Ujjongtok az ördögi Látszat előtt,
pazarolva a vért, meg az ősi velőt,
s a nyomort csak a vég szeme látja.
Nyalod akkor üres vályúimat, óh,
futsz, csorda!... De lángol az udvar, az ól,
s megdördül a kürt, az itélet.
Stefan George
UTAZÁS A HARZ-HEGYSÉGBEN
Die Harzreise
Frakkok, fehér kézelők... Hogy
villog térd alatt a selymük!...
Sima bókok,... ölelések –
ah, csak szív is volna bennük!
Csak volna szív a kebelben,
s szerelem és vér a szívben –
Ah, megöl a tettetett kín
csengő-bongó rímeikben!
Megyek én, föl, a hegyekbe,
hol a meghitt kunyhók állnak,
szabadon fuj ott a szellő,
keblem ott szabadon árad.
Megyek én, föl, a hegyekbe,
hol a sudár lúc sötétlik,
csermely csobog, vadmadár zeng
s büszke felhő zúg az égig.
Agyő, termek, hölgyek, urak
simasága, üres, álnok!
Megyek én, föl, a hegyekbe,
onnan kacagok le rátok!
1
Fent a hegyen áll a kunyhó
öreg bányász otthona,
körülötte zöld fenyő zúg
s arany a hold sugara.
A kunyhóban nagy karosszék,
csoda-furcsán faragott;
boldog, aki benne ülhet,
s az a boldog én vagyok!
A kislány a zsámolyán ül,
és térdemre könyököl;
ajka bibor rózsa, szeme,
mint kék csillag, tündököl.
És a két kék csillag oly nagy,
mint a menny, ugy néz reám,
s hamiskásan csügg a hószín
ujj a rózsa bíborán.
Nem, most nem lát meg az anyja:
mást figyel, a rokkazajt;
apja pedig citeráján
nótát kísér, régi dalt.
S halkan a kicsike, hangját
fojtva, egyre csak susog;
pedig elég sok, amit már
titkaiból rám bizott.
„De hogy a nagynéni meghalt,
a goslari „Veterán” –
fogadóba se mehettünk,
pedig jó volt, szép, vidám.
Itt viszont oly árva minden,
oly hideg a rengeteg,
és amig csak tart a tél, a
hó egészen betemet.
Gyerekmódra ijedős lány
vagyok, folyton félek a
manóktól, kik a hegyekben
járnak-kelnek éjszaka."
S elhallgat a drága gyermek,
saját szava rémiti,
és két szemét betakarják
pici, fehér kezei.
S felzúg odakint a fenyves,
bent a rokka kereke,
s közbezümmög az öreg dal,
a citerás éneke:
„Ne féld, drága gyermek, ártó
manók s árnyak tetteit!
Rád, szép gyermek, éj-nap égi
angyalsereg őrködik!"
2
A fenyő zöld ujja koppan
az alacsony ablakon,
s szobánkba a hallgatag hold
arany fénye beoson.
A szülők halk horkolását
átszűri a deszkarés;
de bennünket üdvözítve
ébren tart a csevegés.
„Hogy az égbe sok imád szállt,
hinnem egyre nehezebb;
ajkad körűl az a rángás,
imától az nem ered.
Az a hideg, csúnya rángás
meg-megüt, de azután
árnyat üzni két szemedből
jámbor derű süt reám.
Azt is kétlem, hogy hihetnél,
ahogyan a tiszta tud –
Mondd: hiszed az Isten-Atyát,
a Szentlelket s a Fiút?"
„Ah, kislányom, anyám karján
játszva, piciny fiu még,
hittem már az IstenAtya
bölcs, hatalmas erejét.
Az ő műve ez a szép föld
s rajta a szép emberek,
ő mérte ki, napok, holdak
s csillagok hogy lengjenek.
Aztán, nőve, hogy világom
mind kevésbé lett hamis,
értő ésszel, s lelkesen, már
hittem a Fiúban is;
a szerelmes Fiúban, ki
maga volt a szeretet,
s kit jutalmul, mint szokás, a
nép végül megfeszitett.
Most, felnőve, hogy út és könyv
annyi tömi már fejem,
szivem mélye mondja, hogy a
Szent Lélek az Istenem.
Ő tette a fő-csodákat,
de tesz majd még főbbeket,
kényúrvárat összezúzott
s szolga-jármot eleget.
Ősi jogot ujit, oltja
életünk sok lángsebét,
egyenlő lett minden ember,
egy, nemesi sarjadék.
Riogatja a homályt és
az agy képzelt rémeit,
mely szerelmet s jót kajánul
éj-nap torzzá nyomorít.
Kiválasztott jó lovagot
jó páncélban ezeret,
s lánggal a szivükbe lobbant,
hogy érette küzdjenek.
Villognak a drága kardok:
a hős zászló fenn lobog!
Vágyol látni, drága lánykám,
ilyen büszke lovagot?
Nézz rám bátran, gyermekem, míg
csókom ajkadon lobog,
mert magam is a Szent Lélek
ilyen lovagja vagyok!"
3
Fedik már a néma holdat
a fenyő zöld ágai,
s lángját lámpánk a szobában
alig-alig élteti.
De mind szebb a fény, mit az én
két csillagom kékje szór,
s parázslik a piros rózsa
és a kedves lányka szól:
„Szalonnánkat, kenyerünket
sunyi törpék eleszik,
este őrzi még a szekrény,
reggelre mind eltünik.
Sunyi törpék a tejünket
lefölözik, a fazék
födetlenűl ásít, és a
macskáé a maradék.
És a macska – az boszorkány,
mert viharban kiszökik
és az omló rém-toronyhoz
gyüjti hegyi társait.
Vár állt egykor ott: mulatság,
fegyverek, bál, rózsalánc,
lovag-, apród- s hölgyvilágot
forgatott a fáklyatánc.
De a várat és lakóit
átok verte, rossz varázs:
rombadőlt és benne most csak
uhu s denevér tanyáz.
De az én jó nénikém még
úgy tudta: csak mondja ki
kellő helyen s éjidőben
a kellő szót valaki,
a vár rögtön ujraépül,
vén termein fény fut át,
s ujra táncba kezd a régi
lovag-, apród- s hölgyvilág;
s aki azt a szót kimondta,
az lesz vár és nép ura,
dob s harsona hódol ifju
fenségének: glória!"
Igy ébred a meseerdő,
így idézi rózsaszáj,
szemek kéklő csillagától
szikrázik a mesetáj.
Arany gyűrűt csavar aztán
kezemre a drága haj,
szép nevet kap minden ujjam –
s végül elül csók s kacaj.
S oly meghitten néz reám a
csöndes szívek otthona;
szekrény s asztal – mintha rég már
láttam volna valaha.
Tik-tak: jámbor és baráti
hang az óra a falon,
s zendül a halk húr, magától –
ülök... szinte álmodom...
Itt a kellő óra és hely,
itt van, súgja valami,
s érzem, ajkam öntudatlan
a kellő szót mondja ki.
„Gyermekem, nézd, kint dereng már,
és az éjfél megremeg!
jobban zúg a lúc s a csermely
s ébredez a szürke hegy.
Citeraszót s törpe dalt szűr
a föld, minden rése zsong,
s virágözön ömlik, árad,
mint tavasz, vad és bolond; –
szirmok, büszke csodaszirmok,
tarka csodalevelek
illatoznak, hajladoznak,
izgatottak, kéjesek.
Rózsa gyúl a tömkelegből,
s vörös lángként kilobog,
liliomok törnek égig,
karcsú kristályoszlopok.
S izzó vágyban s nap gyanánt száz
csillag néz le mindenütt,
s liliomok roppant kelyhét
csorditja fényözönük.
De mi magunk, drága gyermek,
még jobban átváltozunk;
selyem-, arany- s fáklyalángtól
káprázik a mámorunk.
Tebelőled hercegnő lett,
kunyhónk várrá vedlik át,
s köröttünk víg táncba kezd a
lovag-, apród- s hölgyvilág.
Én meg, én vagyok a szíved
és a vár s a nép ura;
dob s harsona hódol ifjú
fenségemnek: glória!"
Heine
A MAGVETŐ
Sarjadj, Szabadság! – bevetettem
a sivatagot. Csillagok
ragyogtak még, és szennyezetlen
kézzel csak szórtam a magot,
a dús életet. S ím, egyetlen
virág se kelt: hiába minden,
a buta sors nem változott...
Tengjetek tovább, földi csordák,
tűrt barmok, csak legeljetek!
Mit a népeknek a szabadság?
Ollót s taglót rád, vak tömeg!
Ostor, és hogy tessék a rabság,
csengős iga a címered!
Puskin
PROMETHEUS
Prometheus
Vond az eget, Zeus, fellegek
páráiba
s gyakorold erőd, mint a bogáncsot
nyakazó fiú,
tölgyeken és hegyormokon, –
e földet, az én
földemet meg nem ingatod,
s kunyhómat, nem a te müved,
se tűzhelyemet,
melynek parazsáért
irigyelsz.
Nem tudok koldusabbat a
Nap alatt nálatok, Istenek!
Sóhaj imák
s oltárok adója
tengeti siralmas
fenségteket,
s koplalnátok, ne volna gyermek
s koldus
a remény bolondja mind.
Gyerekkoromban,
nem jutva se té, se tova,
tévelygő szemem a Nap felé
fordult, minthogyha ott valahol
volna fül, hallani panaszom,
s szív, mint az enyém,
megszánni a szorongatottat.
Ki segített
a titánok dölyfös dühe ellen?
Ki mentett meg a haláltól,
rabszolgaságtól?
Nem magad végeztél-e mindent
szenttüzü szív?
S izzott, ifjan s becsapva
jóságod hálája Neki,
aki csak alszik ott fent?
Én, tiszteljelek? Miért?
Enyhítetted kínját valaha
a roskadónak?
Törölted könnyét valaha
a rettegőnek?
Nem kalapált-e férfivá a
mindenható Idő
s az örök Végzet,
mindkettőnk ura?
Azt hitted talán,
meggyűlölöm az életet,
sivatagba futok,
mert álmaim
virága nem mind lett gyümölcs?
Itt ülök, embert gyúrok,
a magam képe szerint,
fajtát, hogy a másom legyen:
sirjon, nyomorogjon,
élvezzen, örűljön –
és rád se nézzen,
mint én!
Goethe
A TEREMTÉS HIMNUSZA
Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul; és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja Ő se?
Rigvéda
HIMNUSZ A NAP-ISTENHEZ
Sámás, óh isteni Nap,
amikor a nagy hegyből kilépsz,
amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,
amikor az ég és a föld határa mögűl kilépsz,
eléd borúl a többi isten,
óh, Sámás, isteni Nap!
Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,
elpusztitod a gonoszt fent és alant.
Tüzed hálóba fogja a földet,
a bércek ormát sugarasra gyujtod.
Lángban tündöklik a négy világrész,
minden országot beborit rémületes fényed.
Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe
és sugaraidat látják a tenger szörnyei.
Ujjongva fogadnak az emberek,
óh, Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.
Segíted fáradságos útján a vándort,
bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.
Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból,
és hurkodból nem menekűl a gonosztevő.
Leleplezed a bűnöst,
aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.
Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadúlhat,
s még az apja sem segíthet rajta a biró előtt.
Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,
tetszik Sámásnak és hosszu életű lesz földön.
Alázattal, térdreborúlva, könyörögve és imádva,
hangos szóval hív téged a szükölködő.
A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga
mind tehozzád küldi vezeklő imáját.
Akinek rokona távol, akinek városa messze,
a szörnyü pusztákon eléd borúl a pásztor.
A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,
tehozzád könyörög veszélyes utjain a karaván, óh Sámás!
A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,
tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!
A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,
a rejtőző madarász hozzád könyörög.
A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,
aki a pusztába vette be magát, hozzád könyörög.
A kóbor halott, az eltévedt kisértet,
hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.
Aki térdre borúl, megszenteled azt,
aki hódol neked, meghallgatod imáját.
Alázatosan dicsérik a nevedet
és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!
Babilóniai vallásos ének
A MINDENSÉG LÁTOMÁSA
A Bhagavad-gítá XI. éneke
Ardsúna könyörgésére Vaszudéva feltárja fokféle istensége arcát (1-14. versszak). Ardsúna rémülten meghajlik előtte, leírja az isteni látomást és himnusszal köszönti a Legfelsőbb Lényt (15-46. versszak). Vaszudéva ezután újra előbbi alakjában jelenik meg mint Krisna (47-55. versszak).
1. Minthogy az én-fölötti Én legfőbb rejtelmét kedvemért
föltárta jóságos kegyed, minden tévelygés elhagyott.
2. Hallottam, óh Lótusz-szemű, hogy ami van, hogy születik
és hogy múlik el, mig a te fenséged sohse változik;
3. s most, amilyennek alakod leirtad, Uraknak Ura,
úgy szeretnélek látni, szent Forma, te legfelsőbb Erő.
4. Ha lehetőnek gondolod tehát, hogy megláthassalak,
jelenj meg nékem, Áhitat Ura, mint Örökkévaló.
5. Lásd meg hát, Pritha gyermeke, száz és ezer alakomat,
melyben mint égi szövevény lüktetnek formák és szinek.
6. Az Aditjákat, Vazukat, Rudrákat, az Aszvinokat
s a Marutákat, lásd a sok uj csodát, Bharaták fia.
7. Lásd együtt bennem az egész világot, ami mozog és
nem mozog, s amit még akarsz, lásd meg, óh varkocsos vezér.
8. De mert ez a te szemed az én fényemet nem bírja ki,
égi szemet adok neked: nézz s lásd a Parancsok Urát.
9. Igy szólt és megjelent Hari, a Parancsok legfőbb ura,
mint legfőbb isten, megjelent, óh nagy király, a hős előtt.
10. Sok szája volt és sok szeme és varázslatos arca sok,
isteni díszek, isteni fegyverek röpködték körűl.
11. Isteni koszorúk, ruhák fedték, isteni illatok,
csupa csoda, mindenfelé egyszerre zúgó áradás.
12. Mintha az égen hirtelen ezer nap robbant volna ki,
úgy gyult s csapott mindenfelé az irtózatos ragyogás.
13. És akkor ott az istenek istenének testében és
gyönyörű rendben az egész világot látta Ardsúna,
14. elámult, teste reszketett, haja borzadva égnek állt,
s fejét lehajtva, két kezét összekulcsolva így beszélt:
15. Minden istent együtt látok tebenned,
óh Isten, és minden lényt, aki csak volt,
lótusz-trónján az Ur Bhrahmánt és körötte
a nagy szenteket és az ég kigyóit.
16. Látom, sok karod, hasad, szemed, arcod
mindenfelé hogy nő a végtelenbe,
nincs kezdet és vég, nincs közép tebenned,
Mindenség Ura, formák ős kovácsa!
17. Buzogány, diszkosz, diadém az éked,
tömör fény-hegy vagy: saját szétnyilalló
ragyogásod káprázatába rejtve
tüzben és napban izzol, Mérhetetlen.
18. Tudás egyetlen méltó tárgya, legfőbb
tornya a mindenségnek, ronthatatlan,
örök törvények örök őre vagy te,
az ős-szellemre ismerek tebenned.
19. Nincs vég, nincs kezdet végtelen erődben,
te, végtelen kar, te nap-szem, te hold-szem,
nyilt szád lángoló áldozati oltár,
tüzeddel fűtöd az egész világot.
20. Mi ég és föld közt van, csordulni töltöd,
csordultig minden táját az egeknek,
és elborzad ez a hármas világ, ha
nagy szív, meglátja tested szörny csodáját.
21. Nézd, az istenek serege feléd tart,
mind könyörög és reszketve magasztal.
Üdv! – kiáltják a boldogok s a szentek
s körülzengenek bő himnuszaikkal.
22. A Rudrák, Vazuk, Aditják, a Szádhják,
az Aszvinok, Maruták, Aszurák és
a Gandarvák, Tündérek és Üdvözültek
tengernyi népe csodálva tekint rád.
23. Nézi sok szemed, szád, sok karod és sok
lábad, hasad és emlőd és fogakkal
szörnyű torkodat, téged, óriási test,
s reszket a világ és reszketek én is.
24. Mert látva, hogy az égig érsz, ezer színt
váltasz és szád kinyílik s a szemed láng,
gyökeréig vacogni kezd a lelkem,
félek, óh Vishnu, s megolvad a lábam.
25. Fogakkal szörnyű sok szádat ha látom,
mely, mint a végitélet tüze, lángol,
eltűnik az ég s az öröm, kegyelmezz,
istenek ura, mindenség lakása!
26. És Dhritarastra fiai, királyok
és hősök hosszú sora, Bishma, Dróna,
a Kocsivezető fiával és a
mi harcosainkkal s vezéreinkkel
27. együtt mind, nézd, a csapdádba rohannak,
a te villámló torkodba rohannak:
sok fennakadt máris a fogaid közt,
onnan lógnak ki szétroncsolt fejükkel.
28. Ahogy tenger felé fut a hatalmas
folyamok vize, úgy hömpölyg e földi
emberfolyam, úgy rohannak a hősök,
úgy buknak a szád égő kapujába.
29. Ahogy láng felé pusztulni az éji
lepkék örvénye szédült-sebesen száll,
torkodon át szédült-sebes sodorban
szállnak alá a romlásba a népek.
30. Tűz-nyelved minden világot benyal már,
minden világot beszürcsölsz magadba,
az egész mindenséget átragyogják
irtózatos sugaraid, óh Vishnu!
31. Beszélj, ki vagy, te rettentő jelenség?
Hódolat neked, Fő Isten; kegyelmezz!
Az Első Lény vagy, az vagy, az lehetsz csak,
de nem értem, mit csinálsz s mért csinálod!
32. Az idő vagyok, mely mindent lerombol,
azért születtem, hogy irtsam a létet.
Tenélküled is meghalnak a hősök,
akik ott a tulsó seregben állnak.
33. Föl hát! Tedd neved naggyá és dicsővé!
Romlásukból építsd föl birodalmad!
Átadattak általam a halálnak,
te csak eszköz vagy, óh balkezü íjász!
34. Öld meg Drónát, Bishmát és Dsajadráthát
és Karnát és a többit, öld meg őket,
én már megöltem, öld meg, öld meg őket!
Ne reszkess, indulj! győzni fogsz a harcban!
35. Hallván szavait a Hosszúhajúnak,
a diadémos vezér összeborzadt
s rémült kezeit imára emelve
és meghajolva igy kezdett dadogni:
36. Hódoló néped, óh Nagyhaju, joggal
érzi gyönyörét az odaadásnak,
szörnyedve hátrál előtted a démon
s a tudás vendégei leborúlnak.
37. S mért ne borúlnának eléd, te, Nagy Szív,
Első Alkotó, Brahmának is őse,
egek ege, mindenség háza vagy te,
végső valóság, a lét és a nemlét.
38. Az Első Isten, az Ősatya vagy te,
te vagy legfőbb Kincstára a világnak;
a tudó s a tudás s a Fő Magasság,
veled töltekezik a végtelen tér.
39. Szél vagy, jáma, tűz, hold, lények királya,
az Ős Úr őse-ura az időben,
hódolat neked, hódolat ezerszer,
hódolat megint és hódolat újra.
40. Hódolat szemközt, és hátad mögött, és
köröskörűl, mert benned és a Minden.
Erőd örök, magvad romolhatatlan,
mindent te táplálsz, mert te vagy a Minden.
41. Ha barátomnak tartva tévedésből
úgy szólítottalak, hogy „Krisna", „Bajtárs"
vagy hogy „Jádava", s nem sejtve hatalmad,
tolakodó voltam s meggondolatlan,
42. vagy ha megbántottalak tréfa közben,
járva-kelve, asztalnál vagy pihenve,
mások előtt vagy akár csak magunk közt:
bocsáss meg nekem, örök bűntelenség!
43. Apja e mozgó s nem mozgó világnak,
mester, kit nem tisztelhetünk eléggé,
nincs másod sehol, – e hármas világban
ki mérkőzhetne véled, Mérhetetlen?
44. Engedelmesen és porba borulva
kérem irgalmad, hódolat királya,
kímélj, mint fiát az apa, barát a
barátot s mint a szerető a kedvest.
45. Ujjongok, látva, amit soha senki,
mégis iszonyat rengeti az elmém,
öltsd vissza régi alakod, nagy isten,
irgalom ura, tartálya a Létnek.
46. Diadémmal, diszkosszal, buzogánnyal
szeretnélek, mint eddig, látni téged,
öltözz megint négykaru alakodba,
ezerkaru, Egyetemes Alakzat!
47. Erőm s kegyelmem föltárta szemednek,
Ardsúna, lényem legfőbb látomását,
az ős mindenség örök ragyogását,
amit előtted még senki se látott.
48. Se jótettekkel, sem áldozatokkal,
sem Védákkal vagy önsanyargatással
soha ember kivüled el nem éri,
hogy lássa, amit láttál, Kuru herceg.
49. Képem, ez a rettentő égi látvány,
tested-lelked ne rázza dulja többé,
ne félj tovább, derüljön föl az elméd,
és láss olyannak, amilyennek ismersz.
50. Miután igy válaszolt, Vasudéva
fölvette ujra előbbi alakját,
és kinjait a rémült Ardsunának
elcsöndesítette a szelid Isten.
51. Óh népek riadalma, hogy megint szelid vagy s emberi,
eszmélni kezdek és aki voltam, már én is az vagyok.
52. Amit láttál, nagyon nehéz meglátni igaz lényemet,
szakadatlan vágyik reá az istenek serege is.
53. Sem jótettek, sem áldozat, sem a Védák szent könyvei,
sem semmi önsanyargatás föl nem tár engem senkinek.
54. De aki igazán imád és átadja magát nekem,
az meglát és hozzám talál, óh hadak réme, Ardsúa.
55. Ki végzi, amit rendelek, s eltépi értem kapcsait,
s nem gyűlöl semmit, ami él, az, fiam, egyesűl velem.
Így végzi a XI. Tanítást, melynek „a Mindenség
Látomása" a címe, a dicső Krisna s Ardsúna
párbeszédben az Odaadás Parancsának,
a Brahma tudományának könyve,
a szentséges
a Bhagavad-gítá.
TITHONUS
Tithonus
Jaj nekem! jaj! fák sorvadnak, kidőlnek,
a felhők földre sírják terhüket,
ember földet szánt s alatta pihen
és nyárra nyár jön és meghal a hattyú.
Engem emészt csak a könyörtelen
halhatatlanság: lassan hervadok
itt, karjaid közt, a világ határán,
őszhajú árny, álomként járva be
Kelet örökcsend tereit, a szálló
ködöket s a hajnal fénycsarnokát.
Jaj nekem! mert, ősz árny, de férfi egykor –
szépségében s mint választottad, (óh
mert te választottad ki,) oly dicső,
hogy már istennek gondolta magát,
– én, én kértelek: ,Hadd éljek örökké.'
Te kegyesen megadtad, mosolyogva,
mint a dús, ki nem bánja, hogyan ad.
De zord Hóráid bosszús műve célt ért:
sujtottak, megrontottak, összetörtek
és bár meg nem ölhettek, nyomorékon
kell itt laknom az örök ifjusággal,
örök vénségnek örök ifjusággal,
s ami voltam, mint hamu. Vígasz-e
még a szerelmed? Felettünk ezüst
vezetőd, a csillag, ma is remegve
tekint szemedbe, mely könnyezve néz
gyötrődésem! Vedd vissza, amit adtál:
s hadd menjek; mért vágyjék az emberek
gyönge fajától különbözni ember,
vagy túljutni a végzeten, amely
mindent lezárna, úgy, ahogy a legjobb?
A felhőt halk szél ellegyezi; ott van,
lent, a sötét világ, ahol születtem.
Megint indúl a rejtelmes sugár
fényhomlokodról, tiszta vállaidról
s kebledről, melyben ujult szív dobog.
Arcod már átpirúl a ködön, édes
szemed felém izzik; de mielőtt
elvakítja a csillagokat és a
vad lovakat, melyek igád könyörgik,
menj, rázd ki dúlt sörényükből az éjt
s gyújtsd tűzpelyhekké a szürkületet.
Lásd! igy szépűlsz te mindig, hangtalan,
aztán, nekem választ nem adva, elmégy
s csak könnyeid maradnak arcomon.
Mért ijesztesz mindig a könnyeiddel?
Reszkessetek, hogy igaz, amire még a
föld tanitott? ,Maguk az istenek sem
vehetik vissza ajándékukat.'
Jaj nekem! jaj! valamikor be más
szívvel és szemmel szoktam volt csodálni
– ha ugyan én csodáltam – a körötted
felragyogó vonalakat; a napfény
gyűrűibe átgyúló fürtöket:
veled változtam én is: vérem azzal
a tűzzel tüzelt, mely bíborba vonta
jelenlétedet és kapuidat
s közben szám és arcom harmatmeleg
csókok verték, félig nyílt májusi
bimbóknál édesebbek, és a csókos
ajkakról valami olyan vad-édes
dal suttogott, amilyennel Apolló
köszöntötte Trója köd-tornyait.
Ne tarts örökké itt, Keleteden:
vérünk ezután hogy tud keveredni?
Hidegen füröszt rózsás árnyad, a
fényed hideg, s hideg rossz lábam is
sugárküszöbödön, ha száll a köd
a lenti sötét világról, amely
meghalni-bíró, boldog emberek
és még boldogabb halottak lakása.
Szabadíts fel és adj vissza a földnek
te mindent látsz, látod majd síromat:
szépséged minden reggel megujúl;
én, sárban sár, felejtem égi várad
s ezüst kocsid, amelyen visszatérsz.
Tennyson
EGY ÉS MINDEN
Eins und Alles
A végtelenben felmerűlni
kész az egyén megsemmisűlni;
ott elmúlik minden csömör.
Sóvár akarat, vágy, igénnyel
terhes küzdés, szigoru kényszer
helyett a nemlét nagy gyönyör.
Világlélek, hass át lobogva!
A Világszellemmel birokra
tőled kap erőnk szent jogot:
szállunk, baráti Szellemekkel,
vezérlő legfőbb mesterekkel,
Ahhoz, ki mindent alkotott.
S a teremtést ujjáteremtve,
mert másképp holttá merevedne,
épít a Tett örök keze;
és ami nem volt, tündökölve
lesz most az ég uj napja, földje;
pihenés nincs sehol sose.
Hasson hát, alkosson a munka,
kiforrva s tovább alakúlva;
perc szünet is csalóka kép.
Az Örök Láng ég, futva, küzdve;
mert minden csak megsemmisülve
őrizheti meg életét.
Goethe
A „SZÖVETSÉG CSILLAGÁBÓL"
Der stern des bundes
Die ihr die wilden...
Sötét s vad idők, – mondja hazugúl
szabad, okos és szelíd korotok:
pedig azokban kínpad, zord halál,
fintor s őrület mind Istent akart.
Káromlók, csak ti irtjátok ki Őt!
bálványotok nem az Ő képe-mása,
neve édes, szörnyű, mint egy se volt,
s legjobb kincsetekkel etetitek.
A ti utatok! – mondjátok, s hideg
önkivületben mind ugy nyargalásztok
hogy az Isten piros vére helyett a
bálvány gennye ring hitvány eretekben.
*
Ihr baut verbrechende...
Épitkeztek, s bűn a határ, a méret.
„A nagy lehet nagyobb is!" – de alap, léc,
támasz már nem segít... a mű inog.
S hogy az ész kifogy, felsirtok az égre:
„Mit tegyünk, hogy az omlás meg ne fojtson,
hogy ki ne szívja agyunkat az agyrém?"
Az nevet: késő gyógyulni megállni!
Tizezret sujt majd a szent őrület,
tizezret visz el még a szent ragály,
tizezreket a szent háború.
*
Einer stand auf...
Jött Egy, ki mint villám s acél, vadúl
feltépte a szakadékot, s a tábort
kettéosztotta és Itt lett az Ott...
Őrültek vagytok! – üvöltötte, addig
s oly erővel, hogy torka megrepedt,
S ti? Bölcsek, balgák, talmik s igazak,
ugy éreztétek, hogy semmi se történt...
Csak tárgyaltok, nevettek, sokasodtok.
Az Intő elment... A semmi zúgó
kerekét már meg nem állítja senki.
*
Bangt nicht vor rissen...
Ne riasszon szakadás, seb, törés, heg;
össze is rak a varázs, hogyha szétszed.
Minden, mint volt, szép és ép lesz megint,
csak uj a lélek, mely benne kering.
Minek neve van, pusztulásra vár,
ez üres héj, az csorba kard ma már:
a felhasználtak s a visszavetettek...
Koszorút ide s trónt a Névtelennek!
Stefan George
VAGYOK AZ EGY S VAGYOK A KETTŐ
Ich bin der Eine und bin Beide
Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
vagyok a hüvely és a tőr,
vagyok a szülő és a nemző,
vagyok a hóhér s akit öl,
vagyok a kép s vagyok a látás,
vagyok az íjj és a nyila,
vagyok az oltár s az imádás,
vagyok a tűz s vagyok a fa,
vagyok a szegény és a gazdag,
vagyok a lényeg és a váz,
vagyok a jel és tudás az agynak,
vég vagyok én és indulás
Stefan George
KATÓLIKUSOK ÉS HUGENOTTÁK
Les Discours des Misères de ce Temps
– Részletek a „Beszélgetések"-ből, melyeket korának nyomorúságairól IX. Károly királyhoz és Medici Katalin királynőhöz írt a költő –
Asszonyom, ólom vagy fa volnék, igazán,
ha, ámbár francia föld a szülőhazám,
nem mondanám el a jövőnek, hogy mi poklát
szenvedi a bűnnek máma Franciaország.
Acélpapiron és vastollal akarom
hirdetni végig a késő századokon,
hogy saját fiai rabúl ejtik, kifosztják
és gyalázatosan halálba hogy tapossák.
...............................................................
De Béze, hallgasd meg a szavamat, kérve kérlek,
s bár a személyemet most bolondnak itéled,
ha tudsz majd józanul látni valamikor,
érveim hallva tán másképp nyilatkozol.
A föld iránt, melyet ma ártó fegyverekkel
rontassz, zsandárruhás, rabló ujhitüekkel...,
térjen vissza beléd a fiú töredelme
s háláld meg, amivel táplált egykor szerelme:
vondd vissza hadaid: nyelje el borzadó
vizével fegyverük s vértjük a Genfi tó.
Ne hirdess itt is bősz Jó-Hírt és harci virtust,
füsttől megfeketűlt s pisztolyos-kezü Krisztust,
ki mint egy Mohamed jár-kél s kinek gonosz
ökle kést forgat, mely embervértől piros.
Ez nem kell az égnek;
nem a fejedelemnek:
ez csalétek csupán, és zendülésbe kerget
országot s népet, mely mikor szavad kiált,
szabadságához nem akar többé királyt.
.............................................................
Az biztos, hogyha nem volna erős hitem,
amellyel telitett az égi kegyelem,
most, látva vallásunk romlását, veszedelmét,
szégyellném, hogy fejem érintette keresztség,
hogy szivem valaha keresztény lehetett,
s lennék pogány, miként az első emberek...
......................................................................
De a mi megváltó szent Jézus Krisztusunk
mélyre véste hitét lelkembe, jó Urunk,
és ezt másért, ujért én már föl nem cserélem,
halnom kellene bár kegyetlen szenvedésben;
uj tanaik engem sehogyse vonzanak
s jobb nekem követnem igaz atyáimat:
azt hiszem, az égben boldog édent talál mind,
pedig nem követte soha Bézát, se Kálvint...
......................................................................
Nem, nem, nem akarom, hogy egykor majd akárki
bolond hugenottát véljen bennem találni;
sehogy se szeretem a sok ot-végü szót:
gót, cagot, austrogót, vizigót s hugenót!
Mint pestist, gyűlölöm őket, hogyne, hiszen csak
elprédálják a nagy francia birodalmat...
Fölesküdt katonák, talpasok népe, ti,
Bellona sarjai, Mars erős fiai,
kiknek friss virtusa Galliának szép virága,
ne féljetek, hogy az erdők sok zöldje, ága
egy-egy hugenotta, vagy hogy fegyveresen
titánként kelnek-ki a szántóföldeken;
a német rohamot se kell félni, az orkánt,
s e bősz rájter-hadat, mit egy francia hoz ránk;
nem szűlte őket vas és semmiféle kő:
szivük rettenthető, húsuk átdöfhető...
Most erős dárda kell, éles kard, büszke penge,
erős kéz, tiszta szív, s páncél, keményre edzve,
karra jó pajzs, mellre biztos vért-darabok,
jó ólom, jó por és jó tűz, jó pisztolyok,
jó sisak a fejen, s főképp oly harcos arca,
mely az ellenfelet rögvest agyonriasztja.
Harcotok – nem, miként egykoron, – katonák,
nem királyok földjét viszi egyre tovább;
megsértett Istenünk bosszúállói vagytok:
az Ő dicsősége ad kezetekbe kardot...!
Ronsard
A NAGY FRANCIA FORRADALOMBAN
D'un roi facile et bon corrupteurs détrônés
– Részlet a „Labdajáték-terem"-ből –
11
...Egy könnyű s jó király bukott rontói, csak
nevessetek; az ár özönlik.
Nevessetek, de a vulkánba zárt harag
tombol. Lenéztétek a soká lánc alatt
tartott oroszlánok erőit?
Nos, fölébredt a nép. A nép a hatalom.
S mindenütt győz. Az önkényuralom,
bronz-szájú szörny, hiába edzi harcra
húszezer karját, száz szemét
s lőportömte gyomrát, mely bömbölve hasadna:
érzi, hogy süpped s fut a föld alatta;
s meghal: rárogyva zúzza szét
száz lángvető torony, fal s bástya, mely vakítva
állt átkos homloka körűl.
Zsigereiben felszakítva
robban szét a Bastille pokla, és úgy repűl,
lélektelen por és bűnök gyásztörmeléke;
s e nagy sírból, büszkén és győzhetetlenűl
tör, fénypáncélzatában, égre,
12
a szép Szabadság. A villám hármat dörög,
s gyors kezéből hosszan aláfoly
a trikolor. Szava elzeng a Lét fölött:
Diadal! Hangjára, mely isteni-örök
és embert tud gyúrni a sárból,
összerezzent a Föld. Dobta gyászfátyolát.
Büszke remény gyújtotta mosolyát
az emberfaj ajkán. Éj-bástyák sora omlott.
Sápadt arcukról távoli
zsarnokok riadtan kapták kezük a trónok
ingásában fejükhöz, megcsuszamlott
diadémjukat tartani.
Tűzlehelletétől úgy oszlik az a néhány
zsoldos, ki földünkre hatolt,
mint a hó a hegyek taréján;
s az ellen vasa, mely sáncaink réme volt,
mint amire üveglencsék lángfénye kúszik,
ím, szemünk láttára olvad és szertefoly
s menekűlni a sírba búvik...
Chénier
1830 JÚLIUS 30
Lehettél volna szent király.
De nem! Más vonzott: rabigád
készűlt néped nyakára már...
Nem tudtad, kik a franciák!
Trónt is sújt törvény s földi vád:
az hirdette ki végedet:
futás közben a koronád
elhagyta reszkető fejed.
S fellángolt a szörnyű csata
s szellemként járt a hős tömeg
előtt a szabadság zászlaja.
S egy hang szólt csak, egyetlenegy,
És Párizst vér mocskolta s éj!
Zsarnok, hogy fizetsz majd neki,
ha számadásra hív a vér,
a polgártársi, emberi?
Ha majd a végső harsona
a kék boltot repesztve szól,
amikor majd megnyílnak a
sírok és feltámad a por,
mikor a nagy bíró keze
fölemeli a mérleget:
hajad égre nem borzad-e,
nem reszket-e majd a kezed?!
Ostoba! Mit hoz az a nap,
ha már most szégyen vagy csupán,
Pokol gúnytárgya, te, riadt,
te, sors-rászedte, buta árny?!
Halhatatlan seb kínoz, öl,
s te szemlesütve könyörögsz,
de a véres had rádüvölt:
Ott a bünös! Ott a bünös!
Lermontov
JÚLIUS 10-ÉN
Büszkék, ti, felkeltetek ujra,
hallván: a haza ujra hí;
és ujra dőltek, sírba hullva,
az önkényúr vas fiai
Ujra felröppent a véres szabadság
zászlaja, a zord győzelem jele,
a szabadság választottja; – s a vadság,
a bősz Szuvarov állt szemközt vele.
Lermontov
A HALOTTAKHOZ
An die Toten
ledobja nyakáról a kényur igáját
és csak becsületvágy ég a zsigerében:
roppant temetőink szentélyein akkor
fellüktet a vérjel… Az egeken akkor
hadak dübörögnek s átzúg a mezőn az
iszonyok iszonya a harmadik orkán:
a régi halottak!
Ha egykor e népnek a gyáva bukásban
eszébe jut ujra mi volt s mire küldték:
megnyilik előtte ugyhogy beleborzong
az isteni intés... Kar tiszteleg akkor
s száj zengi a méltót, az érdemet... Akkor
majd igazi jellel csattog fel a szélben
legfőbb lobogónk és úgy hódol a büszke
Hősök Seregének!
Stefan George
A KÖLTŐ A ZŰRZAVAR KORÁBAN
Der dichter in zeiten der wirren
A költő, mondják, csendesebb korokban,
szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng
és szépíti a munkás köznapot.
De ha vihart forralnak a bajok
s hangos pőröllyel kopogtat a sors,
mint zord érc zeng s nem értik a szavát...
Ha mindenkit vakság vert, ő, a látnok,
hiába hirdeti, hogy jön a vész,
felverheti Kasszandraként a házat,
a tömeg őrjöng s egy kell csak neki:
a ló, a ló! s rohan a pusztulásba.
Sikolthat a jós, hogy haragszik a
törzs istene s hogy üget már Aszúr
a választott népet rabláncra fűzni:
a bölcs Tanács másképpen értesült,
nevet a jóson, börtönbe veti.
Ha a Szent Várost ostrom övezi
és polgár és katona összecsap
s bent egymást ölik papok s fejedelmek
egy seprünyélért, míg kint már a legfőbb
bástya megdől: ő sóhajt s nincs szava.
Mikor aztán tűzzel-vassal beront
a hódító s férfit-nőt leigáz,
az egyik rész a saját bűneit
tajtékzó dühvel a másikra tolja
s a nyomortörte másik a ripők
győztes morzsáiért tülekszik és
kurjongó táncba kábul s nyalja a
lábat, mely rúg s tipor, – Ő érzi csak
a teljes nyomort és gyalázatot.
Menj föl megint hegyi szellemeidhez
s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd
e gyászból! – szól egy aggastyán... Minek
ide mennyei hang, ha nincs fül a
leglaposabb élcére sem? minek
ide szellem, ha nincs más közös ösztön,
csak a vályúé? s egymást szidva minden
céh csak a maga lékelt csónakát
ajánlja a zátonyon, s üdvözülni
kacatát gyarapítja? régi bűnből
fecseg új építést az okos is
és int: zsugorodj féreggé, hogy a
vihar kiméljen, villám meg ne lásson...
Az élők egész mai törzse annyit
tévelygett már, hogy a bálványait,
amelyek porba verték, valahányszor
hazudnak, ujra tömjénezni fogja:
elfeledte léte legfőbb parancsát,
ami alkatát biztosítja, nem hisz
Kormányzóban és Vezekeltetőben,
furfanngal akar sorsából kibujni.
Törjék az ugart még zordabb ekék,
nyomják az eget még sürübb ködök...
A sötét éjből a leghalványabb
kék is csak akkor tűz a Maiakra,
ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog
és a romlás ellen fegyverkezik –
ha lerázza a fakult lobogók
vörös, kék vagy fekete rongyait
és éj-nap csak a Vecsernyére gondol.
A Költő pedig őrzi a velőt és
csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,
szítja a szent tüzet, mely tovaszökken
s életet gyujt; ősök könyveiből
ő hozza a biztos igéretet:
a legfőbb cél választottjaira
sok sivatag vár még, hogy a világot
megváltsa egykor e földrész szive...
S mikor a kínban e végső remény is
kihunyni fenyeget: ő sejti már
a derüsebb jövőt. Ő tudja, hogy
híg ábrándoktól, csömörös piactól
s a csillogás mérgétől szüzen, aljas
évek tüzében acélozva itt az
új nemzedék, mely embert és dolgot újra
igaz mértékkel mér, szép és komoly,
idegen előtt büszke, magahívő:
nem jár pökhendi gőg szirtjein s az
ál-testvériség sekély mocsarában,
kiköpte a langyosat, s álmodó
és türelmes munkából megszüli
az egyetlent, aki segít, a Férfit...
Az majd láncot tör, rendet söpör a
romokra, hazaveri a bitangot
az örök jogba, hol a nagy megint nagy,
úr az úr, parancs a parancs, igaz
jelképet tűz a népi lobogóra:
a hajnal szörnyű vészjelei közt
az éber nappal művéhez vezet
s megalapítja az Uj Birodalmat.
Stefan George
FRANCIAORSZÁGHOZ
Pártodon senki. Az összhag kész. „Köszönet!"
– int bizonyos Gladstone s hóhérodra nevet.
Ez leköp: neve Grant; és Bancroft, az a másik,
az gyaláz; itt egy pap, ott egy bíró kiválik
a tömegből, egy-egy apostol, katona
s népszónok, Délnek ez, az Északnak fia,
de omló véred mind élvezi, s nincsen egy se,
ki rád ne köpné a dühét, Megfeszitettre.
Jaj! Mije voltál Te a népeknek? Aki
sírt, vígasztalta jó szavad, az isteni:
„Öröm és Béke!" S azt mondtad: „Hit! Fény! Okosság!"
S „Légy hős, Amerika, s te szabad, Görögország!"
Nagy volt Itália? „Akarom, az maradj
tovább is!" Ennek a véred, dús aranyad
jutott amannak, és fényed mindannyiuknak;
védted az emberi jogot, és szórtad-adtad
példáját mindennek, mi önfeláldozás.
Mint a teli barom, ha kész az itatás,
kincsed élvezve úgy tértek vissza az ólba
az emberek, Te, nagy nővér, harcok tudósa,
Te ki voltál vihar és voltál védelem!
Hálátlanság, örök bélyeg a kicsiken!
Nem baj; mind vak reád. Nyüzsgő seregük ott volt
és gúnyolt, amikor nagyságod összeomlott,
és minden kalapács-ütésen nevetett,
mely, vérben s csupaszon, bitódra szegezett.
Szánalmuk fiaid, hogy anyjuk vagy, siratja,
s hogy arcuk keserű szégyen festi pirosra.
Fő bánatuk az, hogy nem ért el a halál,
noha homlokodon éj lett a fénysugár;
májadat az árnyak zord sasa eszi; versenyt
tagadnak meg; s ím, a martalóc-fejedelmek
örömét, mint egykor a des Adrets mohó
falkáját, tapsolja a világ... – Ah, be jó,
be jó volna, ha most, mártír Franciaország,
nem volnék francia, s ugy állhatnék tehozzád,
temelléd, hirdetve, hogy Te vagy, roncs a fán,
egyetlen szerelmem, hazám és glóriám!
Victor Hugo
DE PROFUNDIS
De Profundis
A lövészárok fenekéről
feléd nyúl a kezünk, Uram,
lelkünk kiszáradt, oda van,
nézz le ránk irgalmad egéből!
Testünk is nyomorult, igaz,
de még nyomorultabb a lelkünk.
Itt dúl viharával felettünk
a víz és a tűz és a vas.
Látod, mily mocskosak, tépettek
vagyunk, elnyűttek, s igazán...
De mért mondja ki ezt a szám?
Tudod te titkát a sziveknek!
Oly reménytelenek vagyunk
s még mindig oly messze a béke,
hogy néha már – kötelesség-e
kitartani? – ingadozunk.
Világosítsd meg gyengeségünk,
erősítsd meg a sziveket,
tünjék el kétely s rémület;
óh add vissza lelkesedésünk!
S aki mind a sárban feküdt
és homokban, Halottainknak
adj kimondhatatlan nyugalmat,
Úristen! van rá érdemük!
Jean-Marc Bernard
A MARNEI-I CSATA
Schlacht an der Marne
Lassan mozogni kezdenek a kövek és beszélni.
Zöld érccé dermed a fű. Messze hadoszlopokat
falnak az erdők alacsony, sürü rejtekei.
Repedni fenyeget az ég, a mészfehér titok.
Két kolosszális óra gördűl-kopik pillanatokká.
Puffad az üres láthatár.
Szivem nagy, két haza fér bele: francia-német.
Minden lövedék engem fúr át.
Az üteg, oroszlán,
hatszor belehördűl a tájba. Üvölt a gránát.
Csönd. Távol a gyalogsági tűz bugyborog,
napokon át, heteken át.
Wilhelm Klemm
A HALOTT KATONA
Elterült vére köpenyén.
Rémülete letépte maszkját.
Titok nyit kialudt szemén.
Nem érti, mi köti, mi fogja
Itatja gonosztejü csillag.
Fogai közt dudva mocska.
Záporozó szellemek
verik arcát s kaszabolják
összevissza az eget.
Isten képéről leszárnyal
néha mint sugár a lelke, –
és ő fölnevet rá férges mosolyával.
František Halas
EGY HARCTÉREN
A vérből, mely itt folyamként szakadt,
az életből, mely itt gyilkolva tombolt –
mert az idő minden mást összerombolt:
mindössze néhány vén sírdomb maradt.
Felettük itt-ott tölgy emelkedik:
itt pompáznak, dúsak, gyönyörü-zöldek,
terebélyesek – nem érdekli őket,
kinek porát dúlják gyökereik.
A Természet semmit s tud a multról,
kísértet-időnk idegen neki,
s zavaros árny kél előtte agyunkból,
hogy nem is vagyunk, csak az álmai.
Hasztalan harcok s hősök múlnak el,
s ő fiainak végső házat épít:
befogadja nagy sírjába, amely
elnyel mindent és mindent összebékít.
Tyutcsev
A SIRON TÚL
’H ·' ØpÕ soˆ Car…daj
Sír, te födöd Charidas porait? – „Ha Arimma fiáról
szólsz, azt én födöm." – Óh, cimbora, jó Charidas,
milyen az életetek? – „Örök éjszaka." – Visszafelé út?
„Nincs sehová." – Plútó? – „Dajkamesék." – Iszonyú.
„Ez az igazság. Fáj? Hazudok, ha örűlsz neki: itt lent
egy garasért gyönyörű tehenet ád a paraszt!"
Kallimakhosz
A HALÁL
Virágszép álmok tolongtak körűl.
Mélyen aludtam; s fölébredtem: és
ébredésem is álom volt csupán.
Azt hittem, széttört a képek sora
és hogy erőm lerázta a varázst,
de kettős volt a képzelet csalása
(föltéve, hogy csak képzelet teremti
az uj világot, melyből megvetően
tekintünk le a földi siralomra).
Ugy éreztem, a fagykezű halál
megdermeszti lassan a véremet.
Sohasem érzett, fájó remegéssel,
ritkán, de erősen vert a szivem.
A test, mely tudta, hogy közel a vég,
késleltette a lélek röppenését,
az meg bosszúsan figyelt egykori
társára, s így ingerűlt szemrehányás
rontotta a búcsú pillanatát.
Remény s önvád közt imbolyogva két
élettől vált külön a szellemem
s idegennek érezte mindakettőt.
Egy kétség gyötört csak, viharosan,
végső kétség! Nem értettem, hogyan
érezhet egyszerre mennyei üdvöt
és mélységes fájdalmat valaki
távol a földtől, ahol tudatos
életem volt, élet, határtalan,
ahol mohón törtem önismeretre,
ahol annyit vesztettem és szerettem,
szerettem, ezzel a testtel, amely
nélkűl sohase kellett szerelem.
Igy tűnődtem; és elájúltam; és
hirtelen magamhoz tértem megint.
Éltem; de nem volt semmi földi tárgy
köröttem, s szellemem elhagyta már
a kétely kínja és a szüntelen
aggódás jövőm s halálom miatt.
Oly tiszta volt minden, oly érthető,
és annyira nem bántott semmi kérdés,
mintha ott lettem volna ujra, ott,
ahol éltem, a régismert világban,
és röptömben csak a súly alig-érzett
emléke súgta az agyamba, hogy
egy időre számkivetett a föld.
Ekkor a végtelenben, viharok
visszhangjai közt idegen kezek
egy könyvet ütöttek föl hirtelen.
Minden oldalán irás állt, de én
csak a saját, iszonyú sorsomat
néztem, a nagy, véráztatta betűket:
„Testtelen szellem, térj vissza a földre!"
A könyv eltűnt s körülöttem csak a
kék ég feszűlt siváran, üresen;
sem angyal, sem pokol szelleme nem
szántotta szárnyával a néma éthert;
csak a bágyadtfényű bolygók keringtek
s szórták félig-hamvadt szikráikat.
Olvastam végzetemet és remegtem.
Vissza kell mennem a földre megint,
látni a gonosz eredményt, amit
ifjúságom gonosz vetése termett?
Tanuja leszek az emberi kínnak,
titkolt bánat hitvány okainak
s tudok majd eszközt az örömre és
mégsem tanithatom szegényeket? ...
Mindegy, legyen; le hát a Földre, le! ...
A legelső, amit megláttam, egy
sír volt, büszke, pompás mauzóleumban,
s a kriptában a holttestem feküdt.
Kedvem támadt megnézni magamat
s beléptem az ívbolt éje alá.
Hosszú koporsóban rothadt a hullám.
Itt egy-egy csontot láttam, csupaszon,
amott kék hús romló rongyai csüngtek
és alvadt vértől dagadó erek.
Kétségbeejtő borzadály fogott el.
Nyílt hasamban már nyüzsögtek a férgek
s mohón rágták a hulla eledelt.
Szemem üregéből egy sárga féreg
furakodott át hasadt koponyámba,
és minden görbülése lázas, izzó
fájdalommal csavarta szívemet.
Láttam pusztulását a hű barátnak,
egyetlen és végső barátomét,
ki lelkemnek oly soká társa volt
s örömöt és bút megosztott vele.
Próbáltam védelmezni; de hiába!
A hús puffadt, méreg itatta át,
undok gomolyban nyüzsögtek a pondrók,
az étek maradékán marakodtak,
úgy szívták a bőr bűzös nedveit...
Csak csont villogott még; eltűnt az is
s már csak penészem őrizte a sír.
Odahajoltam porához, remélve,
hogy lehelletem áthevíti és
életet gyújt belé az életem.
Óh, mennyi földi mámort odaadtam
volna, ha hamvam csak egyetlenegy
pillanatra átmelegíthetem!
De, jaj, az ős parancs szerint hideg
maradt az, hideg, mint a megvetés...
Ekkor vad szitkot mondtak ajkaim
a szüleimre s az emberiségre.
Gyaláztam Istent, amiért halhatatlan,
őrjöngtem és borzadtam az imától,
meg akartam átkozni az eget,
s hangom elcsuklott – s ébren voltam ujra.
Lermontov
AJÁNLÁS
Envoy
Ha kész lesz minden földi kép s üres lesz mind a tubus
és meghal a legöregebb szin és a legifjabb kritikus,
megpihenünk, – ránk fér!... Pihenünk néhány évezredig,
aztán a Jó Munkások Ura megint dolgozni hív.
És aki derék volt, üdvözűl: arany szék jut neki,
világ-nagy vásznát üstökösök ecsetével keni,
valódi szent lesz a modele, Péter, Pál, Mária,
és minden ülés ezer év s a kéz nem fárad el soha.
S az Úré lesz a dicséret és az Úré a kifogás
s nem érdekel senkit sem a pénz, sem a hír, se semmi más,
s örülni, külön csillagán, úgy fest majd mind a lélek,
ahogyan látja a dolgokat Istenért, aki a Lényeg.
Kipling
A JÜ-HUA PALOTA
Patak bujkál, fenyőt zúgat a szél,
tört cserepek közt patkánynép zörög.
Mi állt itt? Fejedelmi palota?
Romjainál roppant szirt: égbe döf!
Sötét termekben kék lidérc inog.
Rossz utakon itt-ott bús víz csörög.
Fuvolahalk a természet szava;
hars színein mind több az őszi pötty.
Porladnak a festett, síri babák,
a szép hölgyek habteste sárga föld.
Aranyhintaik eltűntek: egy-egy
kő-ló idézi csak a múlt időt.
Bánatosan dőlök a gyepre, dal
zeng ajkamon – Óh, csak a könny örök:
ha múlik minden, élhet-e soká
a vándor a vándor dolgok között?
Tu Fu
MEGDICSŐÜLÉS
Non usitata, nec tenui ferar
Szárny visz, szokatlan s nem kicsi, létemet
kettőzve, s a fény tengere, dalnokot:
nem vonz a föld s városra várost
átrepülök, magasan fölötte
irígyeimnek; én, noha csak szegény
ősök szülöttje, én, akit édesen
szólítsz, Maecenas, nem halok meg
s nem köt a Styx vize és bilincse.
Lábamra már-már hártya keményedik,
fehér hattyúvá változik a fejem,
toll kezd puhán s pehely kiütni
végig a vállamon, ujjaim közt.
Jobban, mint Daedalus fia, Ícarus,
látom majd, gátját hogy veri Bosporus,
s – zengő madár – a getul ormot
és a hyperboreus mezőket.
Tud s emleget majd Colchis, a kardjaink
titokban félő dák, meg a távoli
gelón, a már művelt ibér és
aki vizét a Rhodánnak issza.
Nem kell karének a hiu sír körűl,
se könny, se rút jajj a temetésemen:
díszt adna bár, hogy sírsz utánam,
hagyd a fölösleges és üres gyászt!
Horatius
ÓH, HAZÁM, SZÜLŐHAZÁM
Óh, hazám, szülőhazám!
Paták dobogása!
Farkasok lent; fent pedig
sasok víjjogása!
Hahó, végtelen hazám!
Hahó, fenyveserdők!
Fülemile-dalos éj!
Orkán! Sztyeppe! Felhők!
A. K. Tolsztoj
A HALOTTAK KÓRUSA
Chor der Toten
Nagyobb had a sír hada, mint a tiétek,
akik ma a földön, a tengeren éltek!
Az törte, – mi törtük az ősi ugart ott,
ahol kasza villan, ahol ti arattok,
és mind, ami vég, ami kezdet a multban,
forrásra találva a napra kibuggyan,
s a régi szivek dühe, vágya szünetlen
lüktetve viharzik a földi erekben,
és ami szabályt, igazat, kitaláltunk,
irányt ma is az mutat, a mi világunk,
s ha vers, szobor és zene vívja csatáját,
a miénk ragyogva kiküzdi a pálmát,
most is csalogatnak az emberi célok –
Térdre, ha népüket öntik a sírok!
Meyer
LYNCEUS, A TORONYŐR
– Részlet a „Faust II”-ből –
„Nézz!" .– mondta sorsom;
„Láss!" – szólt a parancs.
Szent őrhely a tornyom
s szép minden alant.
Érdekel, amit csak
mutat a világ,
a hold meg a csillag,
az őz meg a fák.
Akármire nézek,
mind isteni dísz,
és ahogy az élet,
tetszem magam is.
Boldog szem, amit csak
láttál, az a Mű,
jó s rossz, ugy, ahogy van,
mégis gyönyörű!
Goethe
A KERESŐK
The Seekers
Pénz, asszony, édes otthon s barátság nem a miénk,
nem ismerjük csak az útakat s a lángoló reményt.
A nyugalom s a béke nem a mi lelkünk otthona,
városokat keresünk, melyeket nem érünk el soha.
Vigaszt ránk s társainkra az ég sose harmatoz,
titkos szépség a célunk, amelyet látni tilos.
Csak az út a miénk, meg a hajnal, nap, szél, esős határ,
őrtűz és csillagok, álom, s az út, mely egyre vár.
Keressük az isten városát, hol a szépség lakik,
s köröttünk síri harang zúg s piac acsarkodik.
Az arany város nincs sehol s a sugárzó emberek,
csak a bánatnak van városa s benne gyász ténfereg.
Megyünk a poros úton, mig le nem száll a nap,
a világ végére tetőket rajzol az alkonyat.
Megyünk reggeltől estig, míg ki nem alszik a fény,
a szent várost keressük, túl az ég peremén.
Pénz, asszony, áldott otthon s barátság nem a miénk,
nem ismerjük csak az útakat s a lángoló reményt.
Masefield
A ZENE HATALMA
I am never merry...
– Részlet a „Velencei kalmár"-ból –
Sose vagyok víg édes zeneszónál.
S azért nem, mert a szellemed figyel:
nézz csak egy szilaj és jókedvü ménest
vagy egy csapat be nem tört, friss csikót,
mind tombol, ugrál, őrjöng, nyiharász,
ahogy forrongó vére tüzeli;
de zendüljön véletlen trombita
vagy halljanak bármilyen muzsikát,
meglásd, hogy sorra mind megállanak
s vad szemük szeliden mereng az édes
zene hatalmán: kő, víz s fa a költő
szerint ezért ment ugy Orpheus után;
mert nincs oly dühös, nyers és bamba lény, hogy
át ne formálná kissé a zene.
Az az ember, akiben nincs zene
s akire édes összhang sohse hat,
gyanus, hogy megcsal, kirabol, elárul:
lelke mozgása nehéz, mint az éj,
érzése sötét, mint az Erebus:
ilyennek ne higgy. – Hallgasd a zenét!
Shakespeare
EGY HOLDFOGYATKOZÁSKOR
At a Lunar Eclipse
Hová árnynak a nap rajzolta fel,
a Holdon, Föld, egyszínűen mozog
északtól délig hajló profilod
s zavarhatatlan szépségben ivel.
Te vagy e szimetria? Higgyem el?
Ugy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy
vessem össze e nyugodt homlokot
a kontinensek gyötrelmeivel?
A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
csak azt a körszeletet tölti be?
Csillagléptékben csak ennyi a lét,
népek csatái, versengő agyak,
s hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?
Thomas Hardy
AZ ELVESZETT PARADICSOM
ELSŐ KÖNYV
Book I: Of Man's fist disobedience, and the fruit
Tartalom
Az első ének először röviden előadja az egész tárgyat, az Ember engedetlenségét s ezt követően a Paradicsom elvesztését, melybe helyezve volt; aztán érinti bukásának első okát, a Kígyót, vagyis inkább a Sátánt a Kígyóban, aki, mert Isten ellen fellázadt és Angyaloknak sok légióját a maga oldalára vonta, a Legfőbb által kiűzetett az Égből és a nagy Mélységbe levettetett. Érintvén ezt a harcot, a Költemény sietve a dolgok közepébe vág; bemutatja Sátánt a Pokolba vetett Angyalaival. Amit itt nem úgy ír le, mint a Középpontban fekvőt (mert Menny és Föld ekkor még feltételezhetően nem volt megalkotva s bizonyos, hogy nem volt megátkozva), hanem mint a külső sötétségnek egy helyét, melyet leghelyesebb Khaosznak nevezni. Itt feküszik Sátán az Angyalaival az égő tavon, villámsújtottan, ájultan; egy idő múltán azonban magához tér kábultságából. Megszólítja azt, aki rendre és méltóságban legközelebb fekszik hozzá; értekeznek nyomorú bukásukról. Sátán felébreszti valamennyi légióját, amely mindaddig éppoly lesújtottan feküdt; azok fölkelnek; létszámuk, csatarendjük és fő-vezetőik megneveztetnek ama bálványok szerint, melyek Kanaánban s a szomszédos országokban később ismeretesekké váltak. Sátán beszédet intéz hozzájuk; megerősíti őket reményükben, hogy visszanyerhetik az Eget; végül pedig egy új világról és még teremtendő lényeknek új fajtájáról beszél nekik, amelyről régi jövendölés avagy rege szól a Mennyben. Mert hogy Angyalok már jóval a látható teremtés előtt léteztek, az sok régi Egyházatyának véleménye volt. Hogy e jövendölés igazságát kifürkésszék és hogy ebben a tekintetben mit határozzanak, teljes Zsinatot indítványoz. Mit terveznek ezután a szövetségesei? Pandemonium, Sátán palotája, pillanat alatt felépül és kiemelkedik a Mélységből: a pokolbeli Fő-rendek ott ülnek össze tanácskozásra.
Az Ember törvényszegését, az elsőt,
s a tiltott Fa gyümölcsét, mely halállal
mérgezte létünk, s kínt szűlt, elveszítve
Édent, míg csak, megváltván, egy nagyobb
Ember vissza nem nyerte üdv-hazánkat, –
zengd, Égi Múzsa: Hóreb s Szinai
titkos ormán te ihletted a pásztort,
ki a választott népnek legelőször
hirdette, Ég s Föld hogyan tört ki egykor
10 a Kháoszból: vagy, ha jobban szereted
Sziont s Szilva vizét, mely egész az
Úr jóshelyénél csörög, akkor onnan
hívlak, hogy segítsd vakmerő dalom,
mert nem közepes szárnyon Helikonnak
fölébe tör, s oly céllal, amilyenre
próza vagy vers még nem vállalkozott.
S főképp te, Szellem, kinek templomoknál
becsűltebb az egyenes, tiszta szív,
te oktass, te mindent tudsz, te jelen
20 voltál, kezdettől; roppant szárnyaiddal
költő galambként ülted meg az Űrt,
s termővé tetted: mi bennem sötét,
világosítsd, mi lenti, óvd, emeld;
hogy tárgyam magasán védhessem az
Örök Gondviselést és igazoljam
emberek előtt Isten útjait.
Kezdd ott (hisz tőled se Menny, se Pokol-Mély
mit sem rejt), kezdd ott: Menny oly nagy kegyeltjét,
ős szüleinket boldog helyzetükben
30 mi ok vehette rá, hogy Alkotójuk
– egy tilalmon túl világ urai –
elhagyják s megszegjék akaratát.
Ki vitte őket e rút lázadásba?
A pokoli Kígyó; bosszú- s irígység-
sarkalta csellel az Emberiség
Anyját az szedte rá, mikor kiverte
dölyfe a Mennyből egész pártütő
angyalhadával, melynek erejéből
s társai fölé tűzve glóriáját
40 a Legfőbbet is elérni remélte,
ha dacol véle; s becsvágyában Isten
trónja s egyeduralma ellen oly
szentségtelen csatába, büszke harcba
kezdett, s hiába. A Végső Erő
szörnyű vész s láng közt cikázva fejest
dobta feneketlen romlásba az
étheri égből; lakjék büntető
tűzben s adamant láncokban Aki
fegyvert mert fogni a Mindenhatóra.
50 Időközt, mely halandó embereknek
éjt s napot mér, szörnyhadával kilencet
feküdt, verten, a tűz-árba terítve,
zúzva, bár halhatatlan. S még nagyobb
büntetés várt rá, mert most a veszített
boldogság s az örök kín tudata
gyötri; fájdalmas szeme szétcikáz:
roppant bánat volt benne s döbbenet,
dermedt gőggé s gyűlöletté kövűlve.
Angyalszeme egyszerre összefogja
60 a rémes, vad, sivatag helyzetet:
nagy kohóként lángolt köröskörűl –
az iszonyu börtön; de lángja nem fényt
árasztott, inkább látható sötétet,
megmutatva a jaj képét, a gyász
tájait, gyötört árnyakat, ahol nincs
béke s nyugalom, s nincs ott a remény,
a mindenütt ott-lévő; csak örök kin
háborog, és tűz, elemészthetetlen
és örökégő kénláng özöne.
70 E helyet adta az Örök Igazság
a lázadóknak, börtön-részükűl,
a külső sötétségben, három oly
távra Istentől s Menny fényeitől,
mint a központ a legmesszibb saroktól.
Óh, be más hely, mint ahonnan lebuktak!
Itt bukása társait viharos tűz
tengerébe s orkánjaiba veszve
már látja is; melléje odafetreng
első cinkosa bűnben-hatalomban,
80 az első, akit jóval utóbb Belzebubként
ismert Judea. És a Fő-Gonosz,
kit most Sátánnak hív a Menny, merész
szóval így törte meg a szörnyü csöndet:
„Ha Az vagy, – de, óh, hogy elbukva! be
más most, mint mikor fénylő üdv-hazánkban
égi sugármezben túltündököltél
annyi tündöklőt: ha Az, akihez
kölcsönös frigy, közös terv s eszme kapcsolt
s azonos hit s kockázat a Dicső
90 Vállalkozásban, s nemrég azonos
romlásba a nyomor: amily magasból
látod hulltunk s amily mélységbe, úgy
nőtt, Ő, a Villámló: s addig ki tudta
ama zord Kar erejét? De sem azt, sem
a Győztes Erő jövendő dühét
nem bántam meg: s nem változik, noha
külső fényem változott, az az érc hit,
mely ütközni vitt a Legfőbbel és
100 hadba hívta fegyveres Szellemek
számlálhatatlan népét, kik az Ő
jogarát merték nem szeretni, s engem
választva a Menny síkjain hatalmuk
szörny-hatalmával kétes harcba dobták
s megrázták trónját. Mit, vesztett csata?
Nem minden veszett: a hős akarat
s bosszu-cél, a nem-szűnő gyűlölet
a bátorság, mely nem hódol s nem enged:
s mi másban áll a veretlen erő?
110 E glóriát dühe, hatalma tőlem
ki nem csikarja. Leborúlni, térden
kérni kegyelmét, erejét imádni,
Őt, ki e kartól nemrég birodalmát
inogni látta – ez volna nyomor;
ez volna szégyen, s gyalázat, sötétebb,
mint a bukás: mert isteni erőnk
s láng-lényünk a sors nem olthatja ki;
mert most, nem rosszabb fegyverben, e nagy
csatán okúlva, és óvatosabban,
120 több siker reményében dönthetünk:
csel vagy erőszak engesztelhetetlen
és örök harcban hogy zaklassa nagy
ellenfelünket, ki ma diadalban
ujjong, mint Menny magányos zsarnoka."
Igy szólt a Pártos Angyal, noha kínban
s kérkedve bár, belűl kétségbeesve;
s vakmerő Társa ekképp válaszolt:
„Óh Herceg, Ura sok Trónos Erőnek,
mely zászlód alatt harcba vitte a
130 Szeráfokat, s rémek közt rémületlen
veszélyeztette Menny örök Királyát,
főhatalmát próbára téve, hogy: Sors
tartja-e fenn, vagy Erő, vagy Szerencse?
Nagyon jól látom s fájlalom a romlást,
mely szomorú gyásszal s rút vereséggel
elvette Egünk, s hős Hadunkat ily zord
ronccsá zúzva ily mélyre dobta, már
amennyiben Istenek s Égi Lények
megronthatók: mert győzhetetlen a
140 Lélek s a Szellem, s erőnk visszatér,
kihúnyt bár minden glóriánk s ha üdvünk
elnyelte is e végtelen nyomor.
De hátha Győzőnk (kit Mindenhatónak
kényszerülök hinni, mert oly erőt, mint
a miénk, nem zuzhatott össze gyarlóbb,)
erőnk s szellemünk teljét csak erősen
szenvednünk tűri, s kínunkat viselni,
hogy kibírhassuk bosszuló haragját,
vagy hogy, harc jogán rabja, még nagyobb
150 szolgálatára legyünk, bármi dolgát
megtéve, itt a Pokol tűz-szivében,
vagy amit csak e vak Mélyben reánk biz;
mit ér tehát, hogy – érzésre – erőnk
fogyatkozatlan, s hogy létünk örök,
ha örök bünhődés a végzetünk?"
Gyors szóval felelt rá a Fő-Gonosz:
„Bukott Kherub, hitvány az, aki gyenge,
ha tettben, ha tűrésben; biztosítlak:
jót tenni sose lesz feladatunk, de
160 mindig rosszat: egyetlen gyönyörünk; mert
ez dacol magas szándékával Annak,
akinek ellenállunk. Bölcsessége –
ha gazságunkból jót próbál kihozni,
a mi dolgunk: hogy célját rontsuk és
még a jóból is gonoszat csiholjunk;
ez sokszor sikerűlhet, és talán,
ha nem tévedek, fáj majd Neki, mert
elhajlítja céljuktól terveit.
De nézd: dühös legyőzőnk visszahivta
170 a bosszú és megtorlás hadait
a Menny kapuihoz; a kén utánunk
lőtt jégvihara lecsöndesitette
a tűz-árt, melyre, az Égből zuhanva,
idehulltunk; s a rőt villámmal és
vad dühvel szárnyas mennykő bizonyára
elszórta minden nyilát s nem üvölt
többé a tág, végtelen űrön át.
Használjuk az alkalmat, adja bár gőg
vagy ellenfelünk jóllakott haragja.
180 Látod azt a zord, kietlen vadont,
a szomoruság fény-üres világát,
melyet csak e sok fakó láng remeg be
rémesen, és sápadtan? Igyekezzünk
e tolongó tűz-árból oda; ott
pihenünk, ha lehet itt pihenés;
és, szétszórt seregeink összegyűjtve,
nézzük meg: Ellenfelünk ezután hogy
zaklathatjuk leginkább, veszteségünk
hogy pótolhatjuk, hogy törünk ki szörnyű
190 helyzetünkből, mit segít a remény; s ha
nem, mit sugall a kétségbeesés."
Szomszéd társához Sátán így beszélt,
fejét s szikrázó szemeit magasra
emelve a hullámból; többi része
messze nyúlt, víz-szint, hosszan s szélesen
lebegve, sok lánc földként, óriásként,
mint a regék nagy rémei, Titán, vagy
a Föld Fiai, akik Zeusra törtek,
Briareos, vagy Typhon, kit az ősi
200 Tarsusnál rejt barlangja, s Leviáthán,
a vízi barom, kit Isten a tenger
úszói közt legnagyobbnak teremtett:
ezt, míg a norvég habon szendereg,
olykor szigetnek nézi valamely
éj-lepte sajkás, s – matróz-száj szerint –
horgonyát a pikkelyeibe ütve
szélmentes oldalán tanyáz, mig a
tengert éj lepi s feltartja a várt fényt.
Hosszan így nyúlt el a Fő-Gonosz, az
210 égő tóra láncolva; ám se kelni,
de még fölnézni sem bírt volna, ha
a mindent-kormányzó Ég engedelme
rá nem hagyja sötét terveire,
hogy újított bűneivel maga
gyűjtse fejére a kárhozatot, míg
másokat rontani tör, s hogy dühöngve
lássa: minden gaz terve mennyire
csak végtelen jót s üdvöt szűl s kegyelmet
az Embernek, kit megcsalt; rá pedig
220 hármas szégyent hoz, bosszút s haragot.
Roppant testével ki is kél azonnal
a tóból; s láng, kettécsapva, ejti
szúró nyelveit, s hullámmá simúlva
iszonyú völgyet hagy a közepén.
Ő meg, szárnyát bontva magasba csap,
rádől a szürke levegőre, mely
érzi szokatlan terhét: majd leszáll a
száraz földön, – ha föld az, ami folyton
ég, szilárd tűzzel, ahogy cseppfolyóssal
230 a tó; és színre olyan, mint mikor
Pelorusról sziklát csavar le és visz
a földalatti szél; vagy mint bezúzott
oldalával a dörgő Aetna, melynek
gyúlékony a bele, tüzet fogva, lávás
dühvel fölcsap, segíti a szelet
s füsttel s bűzzel lepi végig a perzselt
tájat: talpát ily nyugvóhelyre tette
a boldogtalan láb. Társa követte,
s dicsekedtek, hogy istenek gyanánt
240 hagyták el Styxet, saját erejükből,
s nem, mert tűrte a Legfőbb Hatalom.
„Ez hát a táj, a föld, a klima", mondta
a bukott Arkangyal, „ez az a székhely,
melyre Egünk cserélnünk kell, e gyászra
az égi fényt? Legyen; hisz aki most
Önkényur lett, kedvére dönt, mi hogy
lesz jó: legjobb legmesszibb Tőle, kit
ész Társaival egy szintre s erőszak
még feljebb vitt. Búcsúzom, Szent Mezők
250 örök öröme! Üdv, borzalmak! üdv,
szörny Alvilág! s te, legmélyebb Pokol,
fogadd be uj gazdádat; szellemén
tér és idő nem hozhat változást.
Saját világa a szív, önmagában
Eget Pokollá tehet s Poklot Éggé,
mit számít, hogy: hol, ha én én vagyok,
s mit, hogy mi, ha nem kisebb Nála, kit
mennyköve megnövelt? Itt legalább
szabadok leszünk; itt nem épitett
260 irígy Mindenható, s nem űz ki: itt
biztos hazánk lesz, s uralkodni, ugy
vélem, méltó cél a Pokolban is:
jobb itt a trón, mint a rabság a Mennyben.
De hát mért hagyjuk hű barátainkat,
bukásunk társait s részeseit,
kábúltan ott a feledés taván,
s mért nem hívjuk, hogy osszák meg velünk bús
lakunkat, vagy hogy lássák: uj, közös
harc árán mit ad vissza még a Menny, vagy
270 mit veszthetünk még többet a Pokolban?"
Igy beszélt Sátán, s Belzebub felelt:
„Vezére ama tündöklő Hadaknak,
melyeket csak a Legfőbb sújthatott le,
ha hangod hallják, bajban s félelemben
reményük élő zálogát, mely annyit
zendűlt feléjük vad vészben, dühöngő
csaták legélén, minden támadásnál
biztos jeleként: bizonyára rögtön
újúl erejük s harckedvük, habár most
280 a tűz-tavon hányódnak, elterűlve,
ahogy nemrég mi, kábúlt döbbenetben. –
Alig szólott igy, már a főbb Gonosz
a part felé ment; éther-anyagú
nagy, nehéz pajzsát, mint tömör korongot
hátára vetve. A széles kör ugy
csüngött a vállán, mint a Hold tekéje,
mikor látcsövén szemléli a toszkán
tudós esténként Fiesole ormán
290 a Val d'Arnóban, ha uj földet, hegyet
s folyót vágy látni a rücskös golyón.
Dárdája, melyhez a norvég hegyekben
vágott roppant fenyő, vezérhajók
főfő-árboca, pálca volna csak,
támogatta, mialatt ingva ment
az égő márgán; nem, mint valaha,
a Menny azúrján: és vad sebeket mart
rá az izzó, tüzboltos levegő.
De tűrte, míg oda nem ért a láng-
300 tenger partjára; s hívta légióit,
angyal-alkatokat, kik ájulatban
feküdtek ott, sűrűn, mint őszi lomb, mely
Vallambrosa patakjait borítja
etrur árnyak ívboltjai alatt; s mint
a vízreszórt sás, mikor Orion vad
vihara a Vörös Tenger vizébe
ölte Busirist s memphiszi hadát,
amiért az hitszegő gyűlölettel
üldözte Goshen lakóit, kik az
310 ép partról nézték a sok vízi hullát
s tört harckocsi-kereket: ezek is,
roncs és szemét, így födték vastagon, rút
változásuktól döbbenten, az árt.
Kiáltott Sátán, s visszhangzott szavára
a mély Pokol: „Fejedelmek, Urak,
Harcosok, csokra Mennynek, tieteknek
egykor, ma veszítettnek, – sújthat ily bús
sors Örök Lelkeket? Vagy a ti fáradt
erőtök kereste a pihenőt
320 a harc után, hívén, hogy szenderegni
oly jó itt, mint a Menny völgyeiben?
Vagy eskü köt, ily silánnyá omolva
imádni Őt, a Győztest, aki szétszórt
fegyvereink s zászlaink közt mocsárban
fetrengeni lát Kherubot s Szeráfot,
míg, gyors szolgái, megsejtvén előnyük,
ránkcsapva, csüggedtekre, sárba nem
tipornak s lánc-mennykövekkel e Mélység
legfenekére oda nem szögeznek?
330 Föl! Keljetek! Vagy vesszetek örökre!"
Azok hallották, szégyenkeztek, és föl-
ugrottak, s szárnyra, mint őrök, kiket
rettegett tisztjük alva lelt, riadnak
és mozdúlnak, bár még alig ocsúdtak;
észlelni se szűntek gyötrelmüket,
mely rájuk tapadt, s érezni a zord kínt;
de engedtek Tábornokuk szavának,
számlálhatatlan nép. Mint mikor Ámrám
fia, Egyiptom rossz napjaiban,
340 a parton, bővös botjával, Kelet
szelében sáskák szurokfellegét
ringatta elő, éjbe födni földjét
a Nílusnak s a gonosz Fáraónak:
rossz Angyaloknak oly tömege rajzott
a Pokol tetőboltjai alatt,
a fenti, lenti s környező tüzek közt;
mig, adott jelre, dárdáját emelvén
nagy szultánjuk, és röptüknek irányt
intve, egyenest alá nem suhannak
350 s meg nem töltik a szilárd kén-lapályt:
tömeg milyet sosem öntött a népes
Észak fagyos ágyéka a Dunán vagy
Rajnán át, mikor barbár fiai
özönként dőltek Délnek, s szertecsaptak
Gibraltártól a homok Lybiáig.
Minden század s raj hadnagya s vezére
rögtön odasiet, ahol vitéz
Parancsnokuk állt; istenszerü lények,
s emberentúliak, hercegi rangok
360 s erők, akiknek trónja volt a Mennyben;
bár nevükről a Menny lajstroma nem tud
többé: lázadó mind kiirtatott-
olttatott az Élet könyveiből;
s uj nevet Éva fiai között csak
akkor kaptak, mikor, Isten magas
türelméből, Embert kisérteni
a Földet járták, s hazug csellel az
Emberiség nagy részét Alkotója
ellen csalták, és az Ő láthatatlan
370 dicsfényét tarka s arany pompa közt
Állatképpé cseréltették vele,
hogy léha szertartásokban nem egyszer
Ördögöt imádjon Isten gyanánt:
sok nevükkel, sok bálványukkal akkor
ismerkedett meg a pogány világ.
Mondd Muzsa, sorra: ha elsők, ha végsők,
hogy ébredtek tűz-ágyuk szenderéből
Uruk szavára, rang szerint s egyenkint
hogy mentek elébe a puszta parton,
380 míg a vegyes nép távolabb szorongott.
Kezdték azok, akik a mély Pokolból,
zsákmányért Földre jőve, székük Isten
székéhez merték állítani, később
oltárához oltáruk, messzi népek
imádott istenei, s állni merték
a Kherubok közt Szionon ülő
Jehova mennydörgését, sőt nem egyszer
szentélyébe is bevitték saját
förtelmüket; ocsmányul meggyalázták
390 szent szertartását, nagy ünnepeit,
s fényével éjük dacolni merészelt.
Moloch az első: emberáldozat
vére keni be, szörny-királyt, s szülők
könnye, bár hars kürt s dob fojtja siró
jaját fiaiknak, kiket a bálvány
zord tüze elemészt. Rabbában és
vizes mezein az ammoniták
imádták, és Argobban és Bazánban,
fel a messzi Arnonig. De neki
400 kevés e pökhendi nép: templomát
– Salamon bölcs szivét rászedve – Isten
templomával szemközt kapta ama
Gyalázat Hegyén, s ligetéül a
szép Hinnon-völgyet, melynek neve így lett
Tophet s fekete Gyehenna: Pokol.
Majd Chemos jött, Moáb fiainak
buja szörnye: Aroertól Nebóig
minden övé, Abarin déli szikje
s Hezebon s a szőlős Szibma virág-
410 völgyén túl Szeon földje, Horonáim,
és Eleále az Aszfalt-mocsárig.
Sittim óta Peor a neve: ott
vette fajtalanságra, s vitte bajba,
a Nilustól hazatérő zsidókat;
de tovább csaptak kéjes orgiái
egész a Botrány Hegyéig, a gyilkos
Moloch ligetéig, kéj és düh együtt;
míg szen Joseás Pokolba nem űzte.
Velük jöttek azok, kiknek az ős
420 Euphratestős s syr-egyptomi
határfolyóig összefoglaló
neve Baalim és Ashtaroth – azok
férfiak, ezek nők. Mert szellemek,
tetszésük szerint egy- vagy kétneműek:
tiszta lényük oly szelíd s keveretlen,
nincs tagok s csuklók bilincsébe kötve
s csontok törékeny vázán se pihen,
mint a nehéz hus; így, bármily – fény-, homály-,
nagy vagy kicsiny – alakot öltsenek,
430 elérhetik légies céljukat,
a szeretet vagy bosszú tetteit;
a zsidó nép gyakran elhagyta értük
élő Erejét s az Ur igazi
oltárát, mélyen hajlongva az Állat-
Istenek előtt; feje épp ezért
hullt harcban éppoly mélyre nyomorult
dárdák előtt is. Velük egy csapatban
jött Astoreth, hold-szarvas Ég-királynő,
kit Astarténak hív Phoenicia:
440 ragyogó arcát holdfényben dalokkal
s esküvel zengték Szidon szűzei,
de Szionéi is, hol háza a
Botrány-Hegyen állt: az a nőbolond
király emelte, akinek egyébként
nagy szíve, szép pogány nők rabja, rút
bálványokat imádott. Thammuz is jött,
akinek sebe Lebanonra csalta
nyarankint a syr lányokat, hogy édes
dalban sirassák egész nap, mikor
450 szülő bércéről a szelíd Adónis
– mint hitték – Thammúz évenkint ujúló
véréből rőten a tengerbe fut:
e szív-rege Sion lányait is
fertőzte: tanu templomi buja
kedvükre Ezékiel, amikor
látnoki szeme végignézte Juda
sötét eretnekségét. Aki most jött,
az méltón sírta, hogy baromi képét
s kezét-fejét a rab frigyláda hogy
460 összezúzta temploma küszöbén,
hol, hiveit pirítva, felborúlt:
ez Dagon volt, tengeri szörny, felűl –
ember, lent hal; temploma fennen állt
mégis Azotusban, s rettegte a
palesztin part és Gath és Ascalon
és Accaron s a gazai határ.
Őt Rimmon követte; gyönyörü széke
szép Damascus volt, két kristály-folyó,
Pharphar s Abbana termő partjain;
470 ő is felkelt Isten temploma ellen:
egy leprást vesztett egykor s egy királyt nyert,
Ahast, részeg győzőjét, s rábeszélte,
hogy Isten oltárát, szétzúzva, syr
divatúra cserélje, s undok égő
áldozatokkal tisztelje előbb
levert isteneit. Aztán egész raj
jelent meg, ős, hires nevek, Osiris,
Isis, Orus és a kiséretük:
rémalakban s varázslattal ők
480 szedték rá Egyiptom fanatikus
papjait, hogy ne is ember-, de állat-
formák kóbor isteneit imádják.
Kölcsön-aranyból az órebi borjút
e ragály mintáztatta a zsidókkal,
s Danban s Bethelben kettőzte e bünt a
rebellis király, ki füvész bikában
látta Jehovát: az egyiptomi
távozás éjén együtt vesztek első-
szülöttje s minden bőgő istene.
490 Végül jött Beliál; fajtalanabb
Szellem nem hullt a Mennyből, se mohóbb, a
bűnt a bűnért szeretni. Templom őt
nem tisztelte, s oltárfüst; de ki zsufolt
nála több kéjt – mikor maga a pap lett
atheista, mint Éli fiai –
Isten házába, és erőszakot?
Udvaroknak is ura, s palotáknak,
s fényűző városoknak, ahol a
legmagasabb tornyokon túlcsap a
500 tivornyazaj, bűn s rontás; és ha éj száll
az utcákra, bor s aljas szemtelenség
gyúl Beliál kóbor fiaiban:
tanuk Szodoma utcái, s az éj
Gibeáhban, mikor baráti ház
kizárt egy nőt, hogy nagyobb rossz ne essék.
Rangban s erőben ez volt a vezérkar.
A többi, híres bár, sok szót kivánna:
a jón istenek – Javán népe istent
hitt bennük, bár ifjabbakat magasztalt
510 szüleiknél, Égnél s Földnél: Titán, Ég
elsőszülöttje, szörny-sarjaival, kit
levert öccse, Saturnus, ahogy ezt
fia, Rheatól, Zeus, a még erősebb:
így lett úr a bitorló. Kréta s Ída
volt első trónjuk, s később a havas
Olympuson lettek legfőbb Egüknek
– a Közép-Levegőnek – urai;
s Delphi bércének, s Dodonának és a
dór földnek; míg mások az Adrián át
520 Saturnusszal Hesperus és a Kelták
földjére és Thuléba menekűltek.
Ezek mind, s még több, jöttek, rajban; a
szemük levert s tört, bár gyúl benne némi
öröm csilláma, látván, hogy Vezérük
nem esett kétségbe s hogy ők maguk
túlvészelték vesztüket. Arca színe
kétesre hűlt. De szokott büszkeségét
összeszedve, nagy szavakkal, a fenség
látszatával, nem tényével, emelte
530 halk hitüket, és űzte rettegésük;
majd gyors parancsa: kürtök s harsonák
hadi zengése emelje magasra
hatalmas zászlaját. E büszke tisztet
Azazel igényelte, nagy kherub:
rögtön göngyölte ragyogó nyeléről
a felségjelvényt, mely, magasba szökve,
fénymeteorként csatázott a széllel,
rajta gyöngyök, trofeák, s dus aranyban
domború szeráfcímer; ezalatt
540 zengő érc fújta folyton harcdalát
s oly riadóba riadt az egész had,
hogy a Pokol ürege belerendűlt
s megréműlt kint a Kháosz és az ős Éj.
Egy pillanat, s tízezer lobogó
szökkent magasba a homályban és
ringatta Kelet színeit; velük
dárdaerdő, tömött sisak-özön
s zárt pajzsok sűrű rendje, mérhetetlen
mélyen tagozva. Igy, teljes falanxban,
550 mozogtak, a síp s a fuvola dór
dalaira, melyek a harci kedv
legnemesebb magasára emelték
az ókor hőseit és düh helyett
megfontolt erélyt gyújtottak, halálban
is megvetni rút hátrálást s futást,
s volt erejük ünnepi ihletéssel
zavart oldozni és elűzni gondot,
bút, kételyt, gyászt, szorongást s kínt halandó
s halhatatlan lelkekből. Egyesűlt
560 erőt lehelve, és egy célban, így
mentek, némán: lágy sípszó enyhitette
talpuk kínját az izzó úton; és most,
frontba érve, megállnak, fegyverek
ragyogó s roppant, mély arcvonala,
ős hadrendben, dárdásan, pajzsosan,
várván, hatalmas Főnökük milyen
parancsot ad ki. Tapasztalt szemét az
átdöfi a fegyveres sorokon
s máris mindent lát, – beosztásukat,
570 arcukat s isteni termetüket;
és számbaveszi őket. S szíve most
dölyftől dagad, edződik erejében
s ujjong; mert amióta ember él,
nem volt még had, mely, ezzel összemérve,
többet érne, mint ama darvak űzte
törpe-gyalogság: egyesűlne bár
Phlegra hős sarja, s mind a hősi faj,
mely Thébánál s Trójánál, istenektől
segítve küzdött; s akiket csak említ
580 Uther fiának mondája s regénye,
a brit és az armorik lovagok,
s mind, keresztény s hitetlen, aki lándsát
tört Montalban, Aspramon s Damascus
vagy Marokkó s Trebizond terein;
s kiket Bizerta küldött Afrikából,
Nagy Károly s zászlóssura mind
elesett Fontarabbia előtt.
Földöntúli hősök bár, rettegett
vezérük nézték. Tartásban, alakban
590 büszkén nőtt Az a társai fölé,
s toronyként állt; még nem vesztette minden
ős fényét, s szemre nem volt kevesebb,
mint bukott Arkangyal, dicsfénye csak
vakításában sápadt: amilyen
a frissen-kelt Nap, ha sugara-nyírtan
néz át az ég-alj ködén, vagy ha tompa
csorbúltságban a Hold mögűl veti
rontását a fél Földre, s változás
rémét a riadt királyokra. Törtebb
600 fényében is túlragyogta hadát; s bár
arcán mély villám-hegek árka és
sápasztó gond ült, homlokán töretlen
bátorság és meggondolt büszkeség,
bosszúra váró. Szeme vad, de önvád
s fájdalom jeleitől volt nehéz, hogy
bűntársait, vagy inkább követőit,
igy látta (másképp, mint a régi üdvben),
az ő vétkéért, szellemmilliókat,
menny-vesztve, az örök Fényből kizárva,
610 az ő pártütéséért: hervadott
dicsfényükben, de hűen: mint mikor
ég tüze sújt tölgyerdőt s hegyi fenyvest,
s a sok délceg fej tarlottan, de áll
a szétdult pusztán. Aztán szólni készült,
mire azok, kettős soraikat
kétszárnyt megtörve, vezéreivel
félkörbe zárják, némán és figyelve.
Háromszor kezdett neki; s noha dacban,
háromszor fakadt sírva, ahogy angyal
620 sírhat; majd így tört ki könnyes szava:
„Óh, örök Lelkek, Erők, Tömegek, csak
a Legfőbbnél kisebbek; – s az a harc se
volt dicstelen, bár eredménye zord, mint
e hely mutatja, s e zord változás,
mely szóra is szörnyü. De félhetett-e
ész, jóserő, képzelet, mult s jelen
tudásának bármily mélysége, hogy
Istenek ily egyesűlt Hada, ily
tábor valaha visszaverhető?
630 Mert elbuktunk bár, ki hiheti, hogy
e hős légiók, melyeket elűzve
kiürűlt a Menny, felocsúdva nem tud
ős-hona birtokába visszatörni?
Tanum a Menny minden seregei,
hogy hibás terv vagy rettegett veszély
zúzta-e szét reményünk. Nem. A Menny
zsarnoka, ki addig szilárdan ült
trónján, amelyet régi dics, szokás
s közérzés tartott fenn s aki királyként
640 pompázott, de titkolta erejét:
Az kisértett kisérletünkre, Az
vert le. Láttuk hatalmát, s a magunkét:
se ki nem hivjuk, se nem rettegünk, ha
Ő hív uj harcra; most legjobb födötten
vívnunk, csellel s csalással, azt, amit
erő nem ért el: így megtudja végre,
hogy aki erőszakkal győzi le,
csak félig győzte le ellenfelét.
A Tér foganhat uj Világokat;
650 régi teremtő szándékát gyakorta
hírlelte a Menny, s hogy oly fajt helyez majd
oda, melyet különös kegye az
Ég Fiaival egy rangra emel.
Próbára bár, tán oda csapjon első
kitörésünk, oda vagy máshová;
mert e Pokol-kút sose zárhat égi
Szellemeket, és a Mélység se födhet
éjébe soká. De érlelje tervünk
teljes Tanács. Békére nincs remény; mert
660 ki gondol megadásra? Harc tehát, nyílt
vagy rejtett harc: erről kell döntenünk."
Szólt; s szavát helyeselni millió
lángkard repült föl a nagy kherubok
oldaláról; gyors fényük messzi körben
átgyúlt a Poklon. Nagy-fennen dühöngtek
a Legfőbb ellen; majd, fegyvert ragadva,
csatadalt vertek csengő pajzsukon:
így zúgták dacuk a Mennybolt felé.
Nem messze nagy hegy állt ott, rémes orma
670 tüzet s gomoly füstöt hányt; többi részén
csillámló kéreg födte, bizonyos
jelként arra, hogy ércet rejt a méhe,
kén-terméket. Gyors röppenéssel ott
termett egy erős brigád: mint mikor
árokhúzó és sáncverő utászok
futnak,ásóval és csákánnyal, a
királyi tábor előtt. A vezérük
Mammon volt, Mammon, legalsóbb az égi
bukottak közűl: szeme s esze már ott
680 csak le irányúlt, mert jobban csodálta,
amin járt, a Menny arany padlatát, mint
bármi szent vagy boldog képet, amely
üdvözűlt szem öröme. Ember is
őáltala sugalltan tört először
a központra s dúlta szentségtelen
kézzel Földanyánk belét kincsekért,
amelyek jobb, ha rejtve! Gyors hada
széles sebet nyitott a hegybe és
aranybordákat ásott ki. Csoda,
690 hogy kincs nő a Pokolban? Drága méreg,
az a hely legméltóbb rád! S ti, kik ugy
rajongtok muló dolgokért, csodálva
Bábel s Memphis urainak müvét,
tanúljátok meg: hir, erő s müvészet
legfőbb emlékein hogy túltesz az
aljas szellemhad, s egy óra alatt,
mindazon, mit egy öltő miriád kéz
szünetlen munkájával alig ér el!
A síkhoz közel, kádakban, melyekbe
700 folyékony tűz zsilipelt ereit
vezette a tó, egy másik tömeg
bűvészmód forralta a sűrü ércet,
fajtánkint, s a kincs-salakot fölözve.
Egy harmadik már minták tömegét
vájta a földbe s a láng-katlanokból
csodás csöveken telitette őket:
ahogy orgonák egész síp-sorába
egyszerre fúj lelket a fújtató.
S a földből íme roppant épület
710 emelkedett föl, páraként, szelíd
hangok s édes zengések közepett,
templomszerü: pilaszter-sor övezte
s dór oszlopok; fölöttük mindenütt
arany architráv; a friz se hiányzott,
s a párkányzat s a dombormű-diszek;
a tető vert arany. Se Babylon,
se nagy Kairó minden glóriája
nem tisztelte ily fénnyel istenét,
Belust s Szerapiszt, s ily trónnal királyát,
720 mikor Egyiptom és Asszyria
versengett kincsben s fényüzésben. Orma
kevélyen nyúlt fel, s biztosan; s ahogy
nyilt a kapuk érc-szárnya, a csiszolt
padlózat fölött tág termek sora
tárúlt, messze, be: boltos mennyezetről,
varázsfonálon, égő fáklya- és
csillaglámpa-füzérek, melyeket
nafta s asphaltus táplált, tündököltek,
akár egy égről. A mohó tömeg
730 tódult, bámúlt, s ez a művét, az a
művészt dicsérte: ismerték kezét
már a Menny sok torony-épületéről,
hol jogaras Angyalok fejedelmi
székhelye volt, kiket Legfőbb Királyuk
emelt oda föl, hierarchiája
dicső Rendjeinek uraiul.
S Hellasban sem volt neve ismeretlen
vagy dísztelen; Ausonia lakói
Mulcibernek nevezték, elregélve,
740 hogy hullt alá, mikor a haragos Zeusz
egy nyári nap átvetette a kristály-
falon: reggeltől délig, déltül a
harmatos estig esett, mig a Nappal
együtt, hullócsillagként, a zenitről
Lemnosra ért, az aegei szigetre.
Igy mondják, tévesen; mert már előbb
lehullt, a pártütőkkel; s nem segített
rajta sok égi tornya; semmi gépe
nem mentette meg: fejest dobatott, mint
750 serény hada: építsen a Pokolban!
Ezalatt szárnyas hírnökök, királyuk
parancsára, kürtszó s félelmetes
szertartás mellett, közlik a sereggel:
hogy Pandemoniumban, Sátán és
nagyjai fő-várában ünnepi
tanácskozás lesz. Mindegyik csapatból
s falnx-ezredből meghívást kapott, rang
vagy választás szerint, a legkiválóbb;
s már mentek, százak, ezrek, tömegektől
760 kisérve. Minden bejárat, kapu
s előcsarnok megtelt, s főleg a tág hall –
bár mint a porond, hol hős lovagok
száguldanak fegyverben, és a Szultán
előtt halálos vagy játék-csatára
hivják ki Pánim legjobb daliáit:
főleg az rajzott, földön s levegőben
úgy söpörte a zúgó szárnyverés.
Ahogy a méhek, tavasszal, ha a
Nap a Bikán nyargal, a kas körűl
770 kiröpítik ifjaik sokadalmát,
s friss harmatban s virágok közt cikáznak
vagy a simított deszkán, szalmaváruk
balzsamlepte kültelkén föl- s lejárva
tárgyalják államügyeiket: úgy
nyüzsgött a légi tábor; majd – csodás kép! –
ki csak imént termetre verni látszott
a Föld óriás fiait, adott
jelre morzsánál morzsább törpeként
tolongott mind a szűk térben, miként a
780 pygmeus-faj túl a Hinduk Hegyén; vagy
mint tündérek, kiknek éjféli táncát
vízparton, erdőszélen látja vagy
látni álmodja egy késett paraszt
(mig fölötte tanuként ül a Hold s a
Föld felé hajtja halvány kocsiját)
víg tánc s méz-zene bűvöli s szivében
együtt dobog gyönyör és félelem.
A testtelen Szellemek óriás
alakjuk így vonták parányivá,
790 s bár számuk tenger, könnyedén mozogtak
a Pokol-Várban. Messze bent pedig,
tulajdon, eredeti méretükben,
titkos konklávé, zárt, meghitt magány,
a nagy Szeráf-Lordok s Kherubok ültek,
ezer félisten, arany székeken,
tömött rendben. Rövid csönd; névsor; aztán
megkezdődött a nagy tanácskozás.
Milton
TARTALOM
Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez
Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez
Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez
ELSŐ KÖNYV
Goethe: Proemion
Baudelaire: Fölemelkedés
Whitman: Hallom Amerika dalát
Horatius: Torquatushoz
Tyutcsev: Tavaszi vizek
Horatius: Sestiushoz
Tyutcsev: Az első lomb
Goethe: Valami halk gyermeki bánat
Tyutcsev: Hó fehérlett
Hofmannsthal: Koratavasz
Tyutcsev: Még bánatos a föld
Stefan George: Búsak, ahol találkozunk
Baudelaire: Kapcsolatok
Charles d'Orléans: Rondó
Dietmar von Aist: Ahi! Már közel az idő
Tyutcsev: Tavaszi vihar
Lyly: A tavasz köszöntése
Tyutcsev: Jégtáblák
Goethe: Ganymedes
Meyer: Tavaszi utazás
W. H. Davies: Mikor még
Tyutcsev: Reggel a hegyekben
Liliencron: Március
A. A. Fet: Kikelet
James Stephens: Áprilisi eső
Heine: A csoda-májusban
Heine: Könnyeimből virágok
W. H. Davies: Májusi reggel
Angol népdal: Kakukk-nóta
Goethe: A tavon
Robert Browning: Hazagondolás idegenből
Goethe: Husvéti séta (A Faust-ból)
Mileta Jakšić: „Vigabbat!"
Lenau: Tavasz
František Halas: Ősz a tavaszban
Shakespeare: Erdei dal (Az Ahogy tetszik-ből)
Goethe: Talált kincs
Shakespeare: Így szidtam a túlbuzgó ibolyát (99. szonett)
Shakespeare: A számüzöttek boldogsága (Az Ahogy tetszik-ből)
Tyutcsev: Este
Hölderlin: Reggel
Jammes: Csupa locspocs az út
Tyutcsev: Napkelte
Yeats: Innisfree
Tyutcsev: Nyári est
Tennyson: Tündérország kürtjei
Leopold Staff: Gyerekkori emlék
Verlaine: Falusi vecsernye
Stefan George: Júliusi bánat
Tyutcsev: Kelet szürkűlt
Verlaine: Allegória
Verlaine: Párizsi vázlat
Tyutcsev: A Duna
Wordsworth: A Westminster hidon
Tyutcsev: Nyári vihar előtt
Tyutcsev: Bűvös éjszaka
Anette von Droste-Hülshoff: A pacsirta
Tyutcsev: Dél
Wordsworth: A kakukkhoz
Verlaine: Hogy ragyog a tető felett
Po Csü-ji: Kormányhivatalnok nézi az aratókat
Jammes: Jean de Noarrieu nézi a lányokat (Részlet)
Wordsworth: Táncoló tűzliliomok
Liliencron: Szép júniusok
Majkov: Az éj hangjai
Robert Herrick: Mért siettek úgy, nárciszok?
Shakespeare: Az órák, melyek halk remekbe fogták (5. szonett)
Hans Carossa: Titkos táj
Shelley: A felhő
Horatius: Bandusia forrásához
Tu Fu: Li úr egy nyári napon meglátogat
Tyutcsev: A tenger zenéje
Goethe: Mohamed éneke
Tyutcsev: Nizza
Tyutcsev: Álom a tengeren
Goethe: Tengeri utazás
Tyutcsev: A tenger paripái
Mickiewicz: A zarándok (A Krími szonettek-ből)
Shakespeare: Mily gonddal zártam, útra kelve (48. szonett)
Mickiewicz: Vihar (A Krími szonettek-ből)
Goethe: Szélcsend a tengeren
Whitman: Kabinos tengeri hajókon
Tyutcsev: Hullám és gondolat
Ronsard: A Gastine-i erdő favágói ellen
Mickiewicz: A litván őserdőben (Részlet a Pan Tadeusz-ból)
Tyutcsev: Erdőégés
Stefan George: A domb, melyen sétálunk
Maria Konopnicka: Fűzfa
Verlaine: Pásztoróra
Tyutcsev: Nyári éjfél…
Stefan George: A szép arckép
Tyutcsev: A szivárvány
Wordsworth: Egy pillangóhoz
Verlaine: Érzelmes séta
Lenau: Gyászos ég
Tyutcsev: Éji hangok
Tyutcsev: Körül szőlőhegyek…
Jammes: Hol vagy, sziget
Majkov: Nyári eső
Meyer: Az éj neszei
Tyutcsev: Olasz villa
Tyutcsev: Róma, éjjel
Hans Carossa: A régi kút
A. K. Tolsztoj: A kútnál
Stefan George: Jőjj a holtnakhitt parkba
Tyutcsev: Úton
Stefan George: Ne késs elfogni
Verlaine: Ragyog a jó remény
La Fontaine: A nap és a szél
Stefan George: Tájkép
Hölderlin: Az élet felén
Shakespeare: Csak ne kérkedj, Idő (123. szonett)
Baudelaire: Tájkép
Whitman: Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át
Verlaine: Éjszakai kép
Tu Fu: Kunyhóm körűl
Baudelaire: Esti szürkület
Liliencron: Egy pályaudvaron
Storm: A város
G. Heym: A városok démonai
Gautier: A Sierra Nevadában
Tyutcsev: Kora ősszel…
Tyutcsev: Őszülő erdő
J. P. Polonszkij: Este
Baudelaire: Romantikus naplemente
Jammes: Darvak húztak…
Baudelaire: Köd és eső
Verlaine: Őszi dal
Tyutcsev: Mint egy őrült kacaja
Georg Trakl: Tündöklő ősz
TyutcsevÍ: A cárszkojeszelói kert
Jammes: A hideg por tölcsért rak
Leopold Staff: Humoreszk
Dehmel: Fenyegető kilátás
Shelley: Sorok
Tyutcsev: A befagyott Néva fölött
Verlaine: A kürt szava az erdő fele csap
Tyutcsev: Falevelek
Shakespeare: Téli dal (Az Ahogy tetszik-ből)
Tyutcsev: Téli erdő
Tyutcsev: Decemberi reggel
Georg Trakl: Téli este
Lenau: Téli éjszaka
Shelley: Dal
Tu Fu: A Hó-Császár-Erőd
Horatius: Nézd a Soractét!
Publilius Syrus: Szentenciák
Tyutcsev: Jégkéreg alatt
Stefan George: A sziget ura
Martialis: Egy borostyánkőbe zárt méhre
Baudelaire: A baglyok
Baudelaire: A macskák
Harold Monro: A cica tejet kap
Harold Monro: Máj a cicáknak
William Cowper: A csiga
Rupert Brooke: A halak
Leconte de Liste: Az elefántok
Coleridge: Rege a vén tengerészről
Puskin: Sötét felhő repűl…
Tyutcsev: A hattyú
Meyer: Keringő sirályok
Tyutcsev: A keselyű
Byron: Felirat egy ujfoundlandi kutya siremlékére
Blake: A tigris
Rilke: A párduc
Thomas Gray: Egy elkényeztetett cicáról, mely az aranyhalas medencébe fult
Baudelaire: A macska
La Fontaine: A farkas és a bárány
La Fontaine: A szarvas, aki a vízben nézegeti magát
La Fontaine: A patkány és az osztriga
La Fontaine: Oroszlánné temetése
Krilov: Az Egér meg a Patkány
Krilov: A Remete és a Medve
Krilov: A Kandúr és a Szakács
Krilov: A Méh és a Legyek
Krilov: A Légy meg a Méh
Krilov: A Kis Doboz
Krilov: A Farkas és a Bárány
Krilov: A Majmok
Krilov: A Hazug
Krilov: Kutyabarátság
Ismeretlen francia költő: Szent Eulália kantilénájából
Középkori német dal: Utiáldás
Müncheni Kódex: Én tied, te enyém
Shakespeare: A gyönyörűt szaporítani vágyunk (1. szonett)
Német népdal: Méháldás
Német népdal: Gyönyörűszép a liget
Német népdal: Lenne enyém
Német népdal: Csak egy kislány van…
Német népdal: Szerelmi dal
Ismeretlen német költő: Tudok egy kislányt
Német népdal: Alszom, kelek…
Ismeretlen német költő: Ha szeretek, szenvedek
Ismeretlen német költő: Mikor két szerelmes
Shakespeare: Nézz tükrödbe... (3. szonett)
Sir Walter Raleigh: A szótlan szerelmes
Shakespeare: Ha nincsen uj (59. szonett)
Theokritosz: Szirakúzai nők az Adónis-ünnepen
Alfrad de Vigny: Római hölgy fürdője
Shakespeare: Hogy hirdessem illendőn (39. szonett)
Horatius: Chloéhoz
Lyly: Erosz és a kedves
Ovidius: Beszélgetés a cirkuszban
Whitman: Egy órányi őrület és gyönyör
Shakespeare: Ámor-mintázta ajka (145. szonett)
Stefan George: Mezőisten szomorusága
Ibükosz: Tavasz és szerelem
Dietmar von Aist: A magas hársfa tetején
Reimar úr, az öreg: Szerelem mozgolódik bennem
A Kürenbergi: Szép sólymocskát neveltem
Shakespeare: Frigy köti a szememet-szívemet (47. szonett)
Puskin: A dalnok
Shakespeare: Ki Zene vagy, mért bús a zene néked? (8. szonett)
Marlowe: A szenvedélyes pásztor a kedveséhez
Shakespeare: Lecsukva lát legjobban a szemem (43. szonett)
Slowacki: Kozák lány dala
Thomas Lodge: Rozalinda madrigálja
Dietmar von Aist: Ugy érzem, ezer éve már
Tyutcsev: Galambszürke árnyak…
Lord Lyttelton: Mondd, szivem, ez a szerelem?
Goethe: Cupido
Shakespeare: Tüzét letéve aludt Kupidó (153. szonett)
Shakespeare: Aludt a szerelem kis istene (154. szonett)
Burns: Ha a kedves volna az a…
Heine: Salamon
Stefan George: Ismeretlen dalnok boldogtalan modorában
Shakespeare: Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok (80. szonett)
Ismeretlen német költő: Ki látni akar két eleven kútat
Ismeretlen német költő: Szerelmes lány panasza
Shakespeare: Rabod lévén, más dolgom mi legyen (57. szonett)
Shakespeare: De komor tél volt (97. szonett)
Shakespeare: Távol telt tőled tavaszom (98. szonett)
Masefield: Szépség
Shakespeare: Dal (Az Ahogy tetszik-ből)
J. P. Polonszkij: A csók
Sir Philip Sidney: Üzlet
Shakespeare: Az enyém nem olyan, mint a Múzsa (21. szonett)
Robert Herrick: Júlia ruháira
Robert Herrick: Rendetlen szépség
Középkori diáknóta: Félre könyvek, doktrinák!
Shakespeare: Könnytől félted tán egy özvegy szemét (9. szonett)
Heine: A fiatalokhoz
Goethe: Óh, mennyi érzék!
Shakespeare: Szemem a festőt játszotta (24. szonett)
Goethe: Elmerűlve
Majkov: Félénk szerelem
Burns: Valakiért
Shakespeare: Mint tökéletlen szinész a szinen (23. szonett)
Robert Greene: Faunia
Robert Herrick: Karperec: Júliának
Shakespeare: Hányszor, Zeném (128. szonett)
Robert Greene: Óh, ha dalol
Hugo: Mert minden földi lélek
Shakespeare: Szívedbe gyűlt, kincstárba (31. szonett)
Shakespeare: Mondjon legtöbbet (84. szonett)
Uriel Meteor: Lepke
Goethe: Ő volt, szeme, szája, ő
Shakespeare: Ugy vagyok, mint a gazdag… (52. szonett)
Anakreon: Erósz, mint kovács
Shakespeare: Szerelmem lordja, kihez érdemed (26. szonett)
Goethe: Lidához
Yeats: A költő az ég köntösére vágyik
Shakespeare: Az vagy nekem, mi testnek a kenyér (75. szonett)
Goethe: Ezer alakba rejtőzhetsz
Shakespeare: Mily lényeg formált (53. szonett)
Shakespeare: Lánynak festette maga a Teremtés… (20. szonett)
Storm: Óh édes semmittevés
Baudelaire: Himnusz
Shakespeare: Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás (105. szonett)
Heinrich von Kleis: Jupiter és Alkmene (Amphitryon, II. felv. 5. jel.)
Puskin: A bahcsiszeráji szökőkút
Mickiewicz: Bahcsiszeráj (A Krími szonettek-ből)
Mickiewicz: Bahcsiszeráji éjszaka (A Krími szonettek-ből)
Mickiewicz: A hárem sírjai (A Krími szonettek-ből)
Stefan George: A nyárnak az őszbe kacag most
Goethe: Őszi érzés
Shakespeare: Ujitsd erődet, édes szerelem (56. szonett)
Byron: A Szépség lányai közt nincs
Shakespeare: Hogy lesz egykor versemnek hitele (17. szonett)
Shakespeare: Mondjam: társad (18. szonett)
Shakespeare: Falánk Idő, nyűdd (19. szonett)
Byron: Ahogy itt jár-kél
Verlaine: Green
Storm: Fiatal szerelem
Mörike: Kisértés
Mörike: Tréfa
Heine: A drága család
Rimbaud: Komédia három csókban
Shakespeare: Ments isten, ki raboddá tett (58. szonett)
Stefan George: Föl s le járunk
Verlaine: Kagylók
Baudelaire: Messze innen
Lermontov: Egy fiatal grúz nőhöz
Mörike: Elutazás
Baudelaire: Útrahívás
Shakespeare: Villik rajzanak körül (135. szonett)
Shakespeare: Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély (136. szonett)
Goethe: A kedves közelléte
Hölderlin: Este
A Kürenbergi: Ez a csillag a sötétben
Shakespeare: Bűnét tudni gyermek a szerelem (151. szonett)
Bión: Esthajnalcsillag
Verlaine: A naiv fiuk
La Fontaine: A fiatal özvegy
Verlaine: Holdfény
Heine: Izlett a tea…
Propertius: Cynthia Baiaeban
Shakespeare: Ez szid: kár, hogy ifjú (96. szonett)
Uhland: Úton a kedveshez
Browning: Éjszakai találkozó
Browning: Hajnali bucsuzás
Shakespeare: Hű lelkek násza (116. szonett)
Thomas Moore: A májusi hold
Verlaine: A hold a fák közt
Rilke: Szerelmi dal
Ismeretlen német költő: Lefeküdtél, kedvesem
Shakespeare: Kimerűlt utas, esem édes ágyba… (27. szonett)
Burns: Falusi randevu
Shakespeare: Ahogy rokkant apának öröm (37. szonett)
Shakespeare: Hogy fogyhatna ki múzsám tárgya (38. szonett)
Goethe: Éjszakai gondolatok
Sir Philip Sidney: Az álmatlan szerető
Tennyson: Fordulj keletnek, drága föld
Tennyson: Nyári éj
Shakespeare: Akár én írom fejfádat (81. szonett)
Verlaine: Barátnők a balkonon
Shakespeare: Ha szerelmem érdek gyermeke volna (124. szonett)
Uhland: Ökörnyál
Goethe: Hadd sírjak!
Yeats: Lent a füzkertek alján…
Samuel Daniel: Gondbűvölő álom…
Tu Fu: Fiatal feleség panasza
Shakespeare: Ne volna testem nehéz hús (44. szonett)
Shakespeare: Két társuk, tisztító tűz s lenge lég (45. szonett)
Heine: Csak ne kérdezd
Chénier: Gyötrelmes éj
Shakespeare: Jaj a szívnek (133. szonett)
Meleagrosz: Szombati szerelem
Meleagrosz: Tölts, és mondd a nevét
Camões: Remény, mit remélsz?
Shakespeare: Te, vak bolond, Szerelem (137. szonett)
Burns: Még egy csók…
Shakespeare: Bizony, jobb, ha utunk most elszakad (36. szonett)
Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől
Lermontov: Megegyezés
Meyer: Az eltemetett sziv
Catullus: Szerelem és gyűlölet
Catullus: Catullus, büszke légy!
Catullus: Lányhűség
Catullus: Rabság betege
Shakespeare: Óh, ne mondd szivem hamisnak (109. szonett)
Racine: Pyrrhus sikraszáll Andromaché gyermekéért (Részlet az Andromaché-ból)
Racine: Andromaché bejelenti, hogy elfogadja Pyrrhus kezét (Részlet az Andromaché-ból)
Racine: Hermioné szakit Pyrhusszal (Részlet az Andromaché-ból)
Racine: Hermioné Pyrrhus megöletésén töpreng (Részlet az Andromaché-ból)
De Régnier: Racine, napi munkája végén
Verlaine: Óh lelkem, mennyi bánat ért
Heine: Az éj esős, viharzó…
Dehmel: Nyomasztó légkör
Lermontov: Hagyj, ne fürkéssz…
Sir Philip Sidney: Óh, Hold, be búsan…
Shakespeare: Óh, pörlekedj a Szerencsével értem (111. szonett)
Heine: Ősz halk szele
Swinburne: Egy nap meg egy éj
Heine: Förtelmes idő
Rimbaud: Álom, télire
Shakespeare: Mint ha étvágyát fokozni keres (118. szonett)
Szmirnenszki: Feketekávé
Shakespeare: Lelkem, hogy te vagy koronája (114. szonett)
Baudelaire: A méreg
Meleagrosz: Takarodj!
Shakespeare: Szirén-könnyek mily italait ittam! (119. szonett)
Goethe: Charlotte von Steinhoz
Shakespeare: Jobb rossznak lenni (121. szonett)
Molière: Párizsi férjek (Részlet a Nők Iskolájá-ból)
Molière: Ostoba feleség előnye(Részlet a Nők Iskolájá-ból)
Molière: A bajusz mint főhatalom (Részlet a Nők Iskolájá-ból)
Molière: A szarv: nem legfőbb rém! (Részlet a Nők Iskolájá-ból)
Molière: A szarv előnye (Részlet a Nők Iskolájá-ból)
Browning: Elhúnyt nőm, a hercegnő
Shakespeare: Ha túléled ama boldog napot (32. szonett)
Tyutcsev: Bosszúság és féltékenység
Tyutcsev: Egy nő panasza
Shakespeare: Az önzés bűne szállta meg szemem (62. szonett)
Tyutcsev: Micsoda nyár!
Shakespeare: Ha kedved jön lenézni (88. szonett)
Baudelaire: Az önkínzó
Shakespeare: Ha a merengés édes ünnepén (30. szonett)
Goethe: Az az undok szipirtyó
Goethe: A szenvedély trilógiája
Wertherhez
Marienbadi elégia
Megbékülés
Mickiewicz: A liliom
Verhaeren: Ülj mellém s nyújtsd kezed
A. A. Fet: Kandallónál
Shakespeare: Tükröm hiába mondja, hogy öregszem (22. szonett)
Burns: John Anderson, szivem, John
Keats: Utolsó szonett
Shakespeare: Nézd, életem az az évszak (73. szonett)
Shakespeare:Óh, mennyire megszépíti a szépet (54. szonett)
Goethe: Nem írok már selyemlapokra
Meyer: Lábnyomok
Samuel Daniel: Ha majd mások…
Verhaeren: Öregedő kezem…
Shakespeare: Az lesz majd szerelmem, ami ma én (63. szonett)
Ronsard: Szonett Helénához
Jammes: Oh, szőke moha-rózsa
Jammes: Ne higgy a szónak…
Jammes: Nevetnél egy szegény ördögön…
Propertius: Tithonus boldogsága
Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét
Yeats: A vándor Aengus éneke
Shakespeare: Mint a kavicsos part felé a hullám (60. szonett)
Shakespeare: Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek (65. szonett)
Shakespeare: Márvány s királyi arany oszlopok (55. szonett)
Martialis: Az idő és a szerelem
Shakespeare: Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál (66. szonett)
Baudelaire: Őszi ének
Shakespeare: Ha meggondolom (15. szonett)
Shakespeare: De mért nem várja különb fegyvered (16. szonett)
Tyutcsev: Végső szerelem
Mimnermosz: Szerelem nélkül
Goethe: Hátem
Heine: Lótuszvirág
Lermontov: Levél
Verlaine: Pierrot
Hesse: Rétifarkas
Hesse: Reggel az álarcosbál után
Hesse: Hiába ittam ki a konyakot…
Hesse: Öltözés közben
Hesse: Sejtelmek
Villon: A szép fegyverkovácsné panasza öregségében
Shakespeare: Ne hagyd hát, hogy törölje (6. szonett)
Tyutcsev: Tizenöt éve, egy éve
Baudelaire: Egy dög
Baudelaire: Imádlak, mint az éj fekete boltozatját…
Villon: Rondó a halálról
Verlaine: Mert megszenvedtem, igazán
Tyutcsev: Kései viszontlátás
Tennyson: Ne jőjj, ha meghalok
Shakespeare: Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz… (138. szonett)
Shakespeare: Bármit tettél, ne bánkódj… (35. szonett)
Verlaine: Érzelmes párbeszéd
Tyutcsev: Kandalló előtt
Baudelaire: A kisértet
Thomas Hood: A Sóhajok hídja
Schiller: A búvár
Ben Jonson: A homokóra
Shakespeare: Számolva az óramondó időt… (12. szonett)
Lermontov: Álom
Meyer: Egy halott nőhöz
Storm: Csak temesd el a legdrágábbat!
Shakespeare: A szellemet mocsokban tékozolni (129. szonett)
Sir Philip Sidney: Splendidis longum valedico nugis
Asvaghósa: Buddha az éjszakai háremben
Shakespeare: Látván, az Idő, zord kéz (64. szonett)
Rossetti: Az üdvözült lány
Stefan George: A nép kedvencei
A bajnok
A hárfás
William Cowper: Anyám arcképét megkapva (Részlet)
František Halas: Az anya
Coleridge: Éjféli fagy
Jan Kasprowicz: Télen korán
Jan Kasprowicz: Csordát őrzött
Goethe: Epiphanias
Baudelaire: Vándorcigányok
Horatius: Régi és új világ
Gautier: A művészet
Puskin: Ujjászületés
Lamartine: A „Nyitányok"-ból (Részlet)
Whitman: Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasípok
Weinheber: Pro domo
Broniewski: Költészet
Broniewski: Versírás közben, éjszaka
Valéry: A tündér
Puskin: A csőcselék
Shakespeare: Nem fejtem a csillagok titkait (14. szonett)
Baudelaire: Az élő fáklya
Coleridge: Kubla kán
Meyer: A Sixtusi kápolnában
Baudelaire: Párizsi álom
Goethe: Szellemek éneke a vizek fölött
Valéry: Az elveszett bor
Mörike: Egy lámpára
Hölderlin: Földi tetszés
Martialis: A költő, a saját verskötetére
Tennyson: Odysseus
Stefan George: Goethe-nap
Stefan George: Nietzsche
Puskin: A talizmán
Shakespeare: Szinház az egész világ (Részlet az Ahogy tetszik-ből)
Shakespeare: Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam… (110. szonett)
Villon: Imádság Cotard mesterért
Liliencron: Az uj vasut
Ernst Stadler: Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át
Shakespeare: A Boszorkánybarlangban (Részlet a Macbeth-ből)
Clément Marot: Levél a királyhoz arról, hogy meglopták
Nyekraszov: Szülőföldemen
Verlaine: Horatióhoz
Shakespeare: Timon felköszöntője a lakomán (Részlet az Athéni Timon-ból)
Shakespeare: Timon megátkozza Athént (Részlet az Athéni Timon-ból)
Tu Fu: A Tung-Kváni erődtiszt
Shakespeare: A gyilkosság előtt (Részlet a Macbeth-ből)
Shakespeare: A tőrmonológ (Részlet a Macbeth-ből)
Horatius: Arany középszer
Browning: Instans Tyrannus
Puskin: Volt idő…
Masefield: Hajók terhe
Liliencron: Az expresszvonat
Verhaeren: Az előre
Dehmel: Hegyi zsoltár
Puskin: Ismerlek, harc…
Kipling: Mélytengeri kábelek
A. E. Housman: Nyolc óra
Lenau: Bakonyi betyár
Shakespeare: Ki nem árt, bár van benne rá erő (94. szonett)
Magister Martinus: Élek s hogy meddig, nem tudom
Villon: Eltékozolt ifjuság (Részlet a Nagy Testámentum-ból)
Shakespeare: Ha homlokod negyven tél ostroma (2. szonett)
Shakespeare: Ahogy romlasz, úgy nősz (11. szonett)
Joachim du Bellay: Az eszmény
Annette von Droste-Hülshoff: A tükörkép
Musset: Szomorúság
Puskin: Ex ungue leonem
Puskin: Óh, gúny Múzsája…
Anton Wildgans: Mély tekintet
Baudelaire: Visszaesés
Baudelaire: A pusztulás
Annette von Droste-Hülshoff: Itélet
Verlaine: Caspard Hauser dalol
Félix Arvers: Sorsomnak titka van…
Martialis: Dicső pár
Stefan George: Szivünk asszonya
Shakespeare: A tükör int… (77. szonett)
Weinheber: Kaktusz
Meyer: Feketeárnyú gesztenye
Tyutcsev: Ki vagy?
Jean Moréas: Ne mondd, hogy ragyogó…
Goethe: Vándor éji dala
Shakespeare: Kedves fiú, ma a te birtokod (126. szonett)
Jean Moréas: Ég veled, gőz fütyül…
Horatius: Delliushoz
Coleridge: Idő, valóságos és képzelt
Verlaine: Fáradtság
Omár Khájjám: Rubáiyát
Hermann Claudius: Dal az életről
Keats: Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok
Shakespeare: De légy nyugodt (74. szonett)
Hölderlin: A párkákhoz
Tennyson: Döngj, döngj, döngj
Strom: A vég kezdete
Kallimakhosz: Matróztemetés
Hégészipposz: A halott meg a halai
Günther: Est
Ernst Wilhelm Scholz: Kútfelirat
Walther von der Vogelweide: Bucsú a világtól
Weinheber: Évről évre
Tyutcsev: Temetés
Goethe: Az öreg Kronoshoz
A. A. Fet: Hogy nő a sok árny!…
Klopstock: Emlékezés
Tyutcsev: A szkáld hárfája
Walter de la Mare: A figyelők
Hardy: A kerti szék
Baudelaire: A víg halott
Shakespeare: A sír előtt (Részlet a Macbeth-ből)
Shelley: Panasz
Andreas Gryphius: Szonett a mulandóságról
Robert Herrick: Kedveseinek elvesztéséről
Hölderlin: A végső időkből
Goethe: Az emberiség határa
Walther von der Vogelweide: Jaj, hova tűntek az éveim, életem?
Villon: A halál szörnyüsége (Részlet a Nagy Testámentum-ból)
Villon: Ballada tünt idők szép asszonyairól
Shakespeare: Így arca tűnt napok rajza (68. szonett)
Baudelaire: A szegény anyókák
Lope de Vega: II. Fülöp monológja
Meyer: A halott gyermek
Puskin: Elhívta tőlünk, visszacsalta…
Storm: Ne menj be
François de Malherbe: Du Perrier ur vígasztalása
Wilhelm von Scholz: Emlékek
Burns: A vidám koldusok
Villon: Az akasztottak balladája
Villon: A Saints Innocents temetőben (Részlet a Nagy Testámentum-ból)
Lermontov: Ne tudja meg gúny s gyűlölet…
Whitman: A jelenségek rettentő bizonytalanságára
Shakespeare: Timon sirfelirata (Részlet az Athéni Timon-ból)
Kallimakhosz: Timon az alvilágban
Majkov: A hírhozó
John Donne: A halálhoz
Verlaine: Példázatok
Weinheber: Magányos párbeszéd
Jammes: A „Rózsafüzér"-ből
Hermann Claudius: Legenda a szobában
Günther: Isten
Lermontov: Az ima
Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba
Lermontov: Hit és remény enyhíti benned…
Klopstock: A viszontlátás
Sir Walter Raleigh: Befejezés
Joseph Blanco White: Az Éjhez
Angelus Silesius: Harminc párvers az „Arkangyali Vándor"-ból
Angelus Silesius: Jertek, mondja Krisztus, a hős
Verlaine: Uram, szerelmed megsebesített
James Stephens: Az este hidegében
Stefan George: Az Antikrisztus
Heine: Utazás a Harz-hegységben
Puskin: A magvető
Goethe: Prometheus
Rigvéda: A teremtés himnusza
Babilóniai vallásos ének: Himnusz a Nap-istenhez
Bhagavad-gítá: A mindenség látomása (XI. ének)
Tennyson: Tithonus
Goethe: Egy és minden
Stefan George: A „Szövetség csillagából"
Stefan George: Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
Ronsard: Katólikusok és hugenották
Chénier: A nagy francia forradalomban (Részlet a Labdajáték-terem-ből)
Lermontov: 1830 július 30
Lermontov: Július 10-én
Stefan George: A halottakhoz
Stefan George: A költő a zűrzavar korában
Hugo: Franciaországhoz
Jean-Marc Bernard: De profundis
Wilhelm Klemm: A marne-i csata
František Halas: A halott katona
Tyutcsev: Egy harctéren
Kallimakhosz: A siron túl
Lermontov: A halál
Kipling: Ajánlás
Tu Fu: A Jü-Hua Palota
Horatius: Megdicsőülés
A. K. Tolsztoj: Óh, hazám, szülőhazám
Meyer: Halottak kórusa
Goethe: Lynceus, a toronyőr (Részlet a Faust II.-ből)
Masefield: A keresők
Shakespeare: A zene hatalma (Részlet a Velencei kalmár-ból)
Hardy: Egy holdfogyatkozáskor
Milton: Az elveszett paradicsom (Első könyv)
MÁSODIK KÖTET
MARADANDÓSÁG A VÁLTOZÁSBAN
Dauer im Wechsel
Maradna, ah, csak egy órát
ez a zsenge áradat!
De már szirmot záporoz rád
röptében a langy nyugat.
Örűljek a zöldnek ujra,
mely árnyával üditett?
Hull az őszben megfakúlva
és szétszórják a szelek.
Ha gyümölcs kell, gyorsan, bátran
nyúljon érte a kezed!
Ez itt érik, s már nyomában
csiráznak a többiek;
drága völgyed minden felhő-
szakadással változik,
és kétszer a tovalejtő
vízben ember nem uszik.
S nézd magadat! Ami nemrég
kő volt, örök szirt-darab,
mindig más-más szemmel szemlélsz
palotákat, falakat.
Hol az ajak, mely a csókban
máskor gyógyulást talált,
és amely a szirtbozótban
zergét játszott, hol a láb?
A szelíd és dolgos ujjak,
a mozgékony, könnyü kéz,
a tagozott alakúlat
eltünt, más lett az egész.
S ami, helyére nyomulván,
most viseli nevedet,
úgy érkezett, mint egy hullám,
s az elemhez úgy siet.
Kezdet és Vég halhatatlan
egység, fond csak össze, fond!
Röppenj tova, még gyorsabban,
mint ők, te a tárgyakon!
Hogy örök a Vers hatalma,
hála érte, köszönet:
tartalmát a szíved adja
s a formát a szellemed.
Goethe
A KÖLTÉSZET
Viharon, mennydörgésen át,
mikor éj s tenger vív csatát,
ég s föld vad fényét túlragyogva
lépsz trónodról leszállva, a
Föld fiához, Ég Asszonya,
s azúrszemeddel mosolyogva,
megfékezni, a dult habokra
öntöd a béke olaját.
Tyutcsev
INVOKÁCIÓ A TERMÉSZETHEZ
Earth, Ocean, Air, beloved brotherhood!
– Az Alastor nyitánya –
Föld, Tenger, Ég, drága testvéreim!
ha szent Anyánk oltott lelkembe némi
gyermeki hálát, hogy szerelmetek
érezze, s viszonozza az enyém,
ha a harmatos reggel, a szagos dél
s az est, s dicső szolgáival az alkony
s a büszke éjfél csengő hallgatása,
ha az ősz halk sóhaja a tar erdőn
és szürke füvön, s dúlt bokron a tél
hóruhája s dermedt jégkoronái,
ha első csókját adva a tavasz
pihegő kéje kedves volt nekem,
ha szép madarat, rovart, szelid őzt
– tudatosan sohase bántva – mint
rokont szerettem, akkor, drága lelkek,
most se csökkenjék szokott kegyetek!
Megfejthetetlen Létünk anyja, ihlesd
ünnepélyes dalom, hisz én örökké
szerettelek, s csak téged; árnyadat
figyeltem, és sötét lépéseid,
s szivem mindig mély misztériumod
mélységébe néz. Háltam hullaházban
és koporsókon, ahol döghalál
számlálja tőled-rabolt trófeáit,
s reméltem, a makacs kérdésre, hogy
mi vagy s mi tied, valami magányos
szellem, hirnököd, majd csak elmeséli,
mik is vagyunk. Magányos némaságban,
mikor saját csöndjétől zsong az éj,
megcsalt s elbúsúlt alkimistaként,
ki egy sötét reményre tette sorsát,
gyakran kevertem átratlan szerelmem
fürkész pillantásokkal, szörny-igékkel,
mig könnyeim és félénk csókjaim
varázsukkal rá nem vették az éjt, hogy
feltárja titkaid: s bár legbelül
szentélyed nem nyilt még elém soha,
elég közölhetetlen álom és
derengő kép s mély, déli gondolat
fénylett föl bennem, hogy most mozdulatlan
és boldogan, mint rég-ottfeledett lant
valahol egy rejtelmes, árva templom
elhagyott dómja alatt fölakasztva
várjam lehelleted, örök Anyánk, s hogy
dalom visszazengje a szélmorajt,
erdők és tengerek mozgásait,
az élők szavát, éj s nap egybeszőtt
himnuszait s az ember mély szivét...
Shelley
ÜDV, SZENT FÉNY!
Hail, Holy Light
– Elveszett paradicsom, III. 1-55. –
Üdv, Szent Fény, Menny elsőszülötte, ki
az Örökkel vagy egy-örök sugár:
nem bűn, hogy így nevezlek? Mert ha Isten
fény, s kezdettől megközelíthetetlen
fényben lakozott, benned lakozott,
ős fény-láng-lényeg fénylő árama.
Vagy jobb neved: Tiszta Éther-Özön,
melynek forrása titok? Nap előtt,
Menny előtt megvoltál, s Isten szava
palástként terített a Végtelen
torz üreiből nyert mély és sötét
vizek kikelő világa fölé.
Most vakmerőbb szárny visz, megint, feléd;
a styxi mocsárból szöktem, s noha
soká ott fogott az árny, mialatt
a végső és közép sötéten át –
suhanva nem-orpheusi húrokon
Káoszt zengtem s az örök Éjszakát,
mert égi Múzsám szállni biztatott
a fekete örvénybe, s föl megint
a zord uton: épen talállak, él,
érzem, királyi lámpád; de te már
nem jössz soha e szembe, mely forog, de
nem leli szúró sugarad s a hajnalt;
oly sűrű, tiszta csepp oltotta ki
s fátyolozza két gömbjét. Mégse szűnök,
szent dal bűvöltje, ott bolyongani,
hol szűz forrás, árnyas barlang s napos domb
körűl a Múzsák tanyáznak; de főleg
téged kereslek, éjszaka, Szion,
s virágos két csermelyed, mely csobogva
mossa szent lábaid; s eszembe jut
néha sorsom másik két részese
(hírnevüknek volnék bár részese!),
vak Thamyris és vak Maeonides,
s a két ős jós, Phineus s Tiresias.
Ilyenkor minden gondolatom önként
ütembe csendűl; az éber madár is
este dalol s legsűrűbb árny alatt
zengi az éjt. Az évvel visszatérnek
az évszakok, de hozzám soha már
a nap, az édes este, vagy a reggel,
tavaszi virág, nyári rózsa, nyáj,
csorda, vagy az isteni ember-arc;
ehelyett felhő és örök homály
vesz körül, a nép vidám útjai
tilosak, s az ész szép könyve fehér
lap csak: lemosta róla műveit
a természet, s az egyetlen nyilás
elzár előlem minden tudományt.
Ragyogj bent annál szebben, Égi Fény,
gyujtsd át a lélek minden erejét,
ültess szemeket belé, űzd el a
ködöt róla, hogy lássak és beszéljek
dolgokat, miket nem lát földi szem.
Milton
ELKISÉRTEM VEJ FENG-ET, MIKOR KORMÁNYBIZTOSNAK LANG-CSOU-BA MENT
Az ország sorsa még mindig nehéz.
Még nem csitúlt el a nagy förgeteg.
Valahány vidék, mind sír és jajong.
Tiz éve küzd s eszik a hadsereg.
Harácsol és nyúz a sok hivatal,
ermbereiben nincs könyörület.
Mennyi gazság! Pedig az kéne, hogy
a bölcs becsülje az erényeket.
Vej úr, te, sok ősz s tavasz ura még,
tudásod mély, jó az itéleted,
tisztán húzod a törvény vonalát
s örűlsz, ha a mérőléc egyenes:
merj tenni! Veszítsék előtted a
szipolyok minden tekintélyüket!
Segíteni csak akkor tudsz, ha a
fáinkról a sok féreg lepereg.
Itt a Nagy Folyam. Törlöm könnyeim.
Búsan néznek ránk a magas egek.
Menj, létesíts jó közigazgatást:
gyógyítod vele fájó szivemet!
Tu Fu
VARÁZSOS MULT MUZSÁJA...
Varázsos mult muzsája, könnyesen
merengő, szelid szemed ujra látom:
a tudattalan vágy éveiben
gyakran idézett első ifjuságom
s te megjelentél, mellénykés, öreg
anyóka, az aranyló, esti csöndben,
rám szögezted kerek pápaszemed
s megcsörgetted a csörgettyűt fölöttem,
s ott virrasztottál a fél-éjen át
s dudoló dalod mindig megigézett
s párnám alá tetted a fuvolát
s benne a lelket, halk varázs-zenédet.
S hogy a gyermekkor álma megszökött,
mint fiúnak, legénynek is szerettél:
te voltál első a muzsák között,
mindig hivtalak s mindig megjelentél.
De hogy megváltozott az alakod!
Már nem anyóka voltál: győzhetetlen
mosolyod tündér csoda lett, s szemedben
mindenható szerelem lobogott!
Lepled, mindig lecsúszva jobbra-balra,
friss karcsuságod alighogy takarta,
arcod köré virágos hajfonat
özönlött alá illatos keretnek
s tündöklő, sárga gyöngyei alatt
remegő vágyban gyulladt ki a kebled.
Puskin
BÁR MAGADÉ VOLNÁL!
O that you were your self, but love you are
Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
addig lehetsz csak, míg földünk lakod:
készülj gyorsan közelgő véged ellen
és add át másnak édes alakod.
Kölcsön-szépséged így lehet örök
virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
ujjászületnél s édes gyönyöröd
édes sarj nyerné egykor örökűl.
Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
ha hű gond megjavíthatja, mire
felzúg a tél viharos szele, vagy
a halál örök, fagysivár dühe?
Óh, csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad terád!
Shakespeare 13. szonettje
HA, VESZTVE NÉP ÉS SZERENCSE KEGYÉT
When in disgrace with Fortune and men's eyes
Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
árvultan sírok kivert voltomon,
és zaklatlak, hiába, süket Ég,
s nézem magam és sorsom átkozom,
s irígylem a reménykedőbbeket,
különbeket és tapsoltabbakat,
ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
s fő-kéjem öröme is szikra csak:
akkor, magam már-már megvetve, rád
gondolok, – s lelkem (mint a hajnali
pacsirta, mely a föld árnyain át
kitör) az ég kapuit zengeti;
mert édes emléked is annyit ér,
hogy balsorsom sem adnám trónokért.
Shakespeare 29. szonettje
AZ ANGYAL
Isten szelid angyala zengve suhant;
s ragyogva figyelte a dalt,
a végtelen éj ütemes gyönyörét
a hold meg a csillagos ég.
A bűntelen üdvöt, a tiszta hazát
s az Ur örök akaratát
hirdette-köszönte szárnyaló
imával az ének, a szó.
S karján gyermeket ringatott
az angyal, és zokogott;
s átjárta, szövegtelen, a fiatal
kis lelket a mennyei dal.
Az a lélek itt csak szenvedett:
szeme üdvöt, eget keresett,
s számára az angyali dalt sohase
pótolta földi zene.
Lermontov
ELITÉLT KÖNYV FELIRATA
Épigraphe pour un livre condamné
Békés, idilli olvasóm, te,
józan s naiv erény fia,
hagyd ezt a könyvet: orgia,
bánat s balsors csap benne össze.
Ha nem volt lelked nevelője
Sátán, az agy vén cinkosa,
hagyd; ez neked hisztéria –
vagy semmit sem értesz belőle.
De ha – csak túlzásba ne ess! –
mersz örvényekbe nézni, szállni,
olvass, hogy érts és megszeress;
kiváncsi lélek, aki fájsz, ki
vesztett édened kutatod,
sajnálj!... Ha nem, légy átkozott!
Baudelaire
EBBEN A SÓVÁR ÉS TŰNŐDŐ PILLANATBAN
This Moment Yearning and Thoughtful
Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban, amint egymagam üldögélek,
úgy tetszik nekem, hogy más országokban más emberek sóvárognak és tűnődnek,
úgy tetszik, odalátok hozzájuk és látom őket szerte Németországban, Itáliában, Franciaországban, Spanyolországban,
vagy messze, messze, Kinában, vagy Oroszországban, vagy Japánban, amint idegen nyelveken beszélnek,
és úgy tetszik, ha megismerhetném őket, kapcsolódni tudnék hozzájuk, ahogy a saját honfitársaimhoz kapcsolódom,
óh, tudom, testvérek lennénk és szeretők,
tudom, boldog lennék velük.
Whitman
AZ ÉLET SZEKERÉN
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repűl:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenűl.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakugy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
„Hajts," – kiáltjuk – „az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
„Lassan!" – kiáltjuk – „hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
De a kocsis csak hajt tovább.
Puskin
MINDENEK MÚLÁSA
All that's past
Nagyon öreg az erdő;
s ha március szelén
pattantja bimbait
a kökény,
szépségük oly öreg –
Óh, tudod-e, mily
vad századokba nyílik
vissza a gólyahír?
Nagyon öreg a patak;
s a csörge víz, amely
azúr egek hidegen alvó
bérceiről indul el,
annyit jött-ment, tapasztalt
volt-nincs utakon,
hogy minden cseppje bölcs,
mint Salamon.
Nagyon öreg az ember;
álmaink édeni
meséivel Éva üzen
s a csalogányai;
életünk: susogó pillanat
s ha napunk elköszönt,
amaranth-mezőt terít szét
az álom és a csönd.
Walter de la Mare
TE AKAROD, HOGY KÉPED NYITVA TARTSA
Is it thy will, thy image should keep open
Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
a fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
gúnyos árnyaid játsszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
hogy tetteimet fürkészd és elég
züllést és szégyent találj a barátban,
féltékenységed célját s jogcímét?
Óh, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
csak a saját szivem miatt kerűl;
saját hű szívem zaklat: érte játszom
virrasztót, őt téve meg őrödűl.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
tőlem messze, másokhoz túlközel.
Shakespeare 61. szonettje
FÁROSZOK
Les Phares
Rubens, Lethe-folyam, kertje a renyheségnek,
friss hús ágya, ahol szeretni nem lehet,
s amelyet szüntelen pezsdít mégis az élet,
mint a tengert az ár, vagy a szél az eget;
Leonardó, sötét mély csodák tükre, melyben
édes, titokzatos, angyalmosolyu nők
tűnnek föl, mialatt köröttük árny-keretben
a tájat gleccserek zárják le és fenyők;
Rembrandt, egyetlenegy nagy feszülettel ékes
és folyton suttogó, szomorú ispotály,
ahol a könny s ima is mocskos és sötét lesz
és ahová vadul tör egy téli sugár;
Michelangelo, köd, gigászokkal keverten
Krisztusok rajzanak benne, s hős szellemek
szállnak föl, állva, kik ujjuk a szürkületben
kinyujtva tépdesik halotti leplüket;
verekedők dühe, faun-pimaszság: sziveddel
betyárok közt is a szépség titkaira
leltél, nagyszerü gőg, törékeny, sárga ember,
Puget, gályarabok bús, császári ura;
Watteau, e karnevál, amelyben annyi szív száll,
tündöklik és kering lobogó lepkeként,
friss, könnyü díszletek közt ezer büszke csillár
önti a bálra az őrületet s a fényt;
Goya, lidérc, mely az éj titkait tanítja,
boszorkányszombatok főzött fötuszait,
vén nőt tükre előtt, s meztelen lányt, amint a
Démont kisérteni harisnyát igazít;
Delacroix, rőt vértó, melyet zöld fenyves árnyal
kisérteties és gonosz angyal-tanya,
hol bosszus ég alatt harsonák raja szárnyal,
mint Weber különös, elfojtott sóhaja; –
mind-mind ez a szitok, e káromlás, e kínból
kitörő mámor és könny, jaj és Te Deum
visszhangként zeng felénk millió labirintból,
emberszivekre szent, isteni ópium.
Millió őrszemen futó hang, égi hullám,
millió szócsövön küldött rendelkezés;
fárosz, mely fellobog millió citadellán,
vadász-hallali, mely a rengetegbe vész!
Mert ez, Uram, a fő-bizonyosság, mely erőnkről
s tisztünkről s emberi méltóságról beszél,
e forró zokogás, mely korról-korra, hömpölyg,
s egykor Örök Időd partjain halni tér!
Baudelaire
TASSO A BÖRTÖNBEN
Sur „Le Tasse en prison" d' Eugène Delacroix
(Delacroix festménye)
Rongyosan, betegen, a pincében, ahol
görcsös lába tekercs kéziraton tipor,
szeme lángborzadály: a költő nézi, méri
az örvény lépcsejét, mely a lelkét igézi.
Ami körötte zeng, a képtelen s bizarr
felé csábitja a sok harsogó kacaj;
Kétely öleli és mint ezernyelvű zsongás
beszél hozzá a rút, nevetséges Szorongás.
E szörnyű, dögletes börtönbe zárt zseni,
s e sok szörny, váz, sikoly, amelynek rémei
uszított falkaként örvénylenek le rája,
Tasso, ki ráeszmél zárkája iszonyára,
a te jelképed, óh lélek, te álmodó,
akit négy fala közt összetör a Való!
Baudelaire
ELÁRVULTAN
Vereinsamt
Varjak. Hahó!
Mind város felé kavarog!
Indúl a hó –
Örűlj, ha van még otthonod!
Szived szorong,
s bámulsz, vissza, rég, s mily merőn!
Kellett, bolond,
világgá futnod télidőn?
A nagy világ
jégsivatagok kapuja!
Kire, mi rád,
az szakad, nem áll meg soha.
Köd s fagy lep el,
téli országút átka vár;
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe száll.
Zúgd, varju, mondd
zord sivatag-madár-imád! –
Ásd, rejtsd, bolond,
vérző szived jég s gúny alá!
Varjak. Hahó!
Mind város felé kavarog:
Indúl a hó –
Jaj neked, ha nincs otthonod!
HAZÁMHOZ
An mein Vaterland
De messze, messze vagy, hazám,
de rég elhagytalak!
Tünt ifjuságom vagy talán:
nem látom arcodat!
Rád gondolok, ugy nézek a
habzó tengerre ki,
s fájó álmom az éjszaka
zugása keveri.
De ha jól odafigyelek,
szinte öröm fog el:
meghitten csak ideremeg
tőled valami jel.
Ugy érzem, halk szeled suhog
szent tölgyeid között
s elfujják a gondolatok
a percrabló időt.
Hegyipatakod zengeti
itt a parti dagályt,
hangja vádol s a távoli
barát után kiált.
Idehallatszik nyájaid
kolompja s visszacsal
és halkan és elhalva itt
zeng az alpesi dal.
Lomb közt fütty, síp, madár zenél,
sóhajat, sír a berek,
azt sugja minden falevél,
hogy: ne felejtselek! –
A folyónál, határodon,
mikor bucsuzva át-
ölelte fájdalmas karom
utolsó, néma fád,
s éreztem, könnyem hogy csorog
kérgére csöndesen,
örök hűséget fogadott
irántad a szivem.
Óh, otthoni szivek! – Feléd
visz sóvár bánatom! –
És forrón szakad a sötét
tengerbe könny-adóm.
Lenau
EGYÉNT ÉNEKELEK
One's-self I Sing, a Simple Separate Person
Egyént énekelek, egy egyszerű, különálló személyt,
mégis a Demokratikus szót használom, az En-Masse szót.
Tetőtől talpig fiziológiáról énekelek;
sem a fiziognómia egymagában, sem az agy egymagában nem érték a Múzsa számára, én azt mondom: sokkal nagyobb érték a teljes Alkat;
a Nőstényi elemet éppúgy énekelem, mint a Himet.
Az Életet, amely végtelen szenvedély, lüktetés és erő,
jókedvűen és készen a legszabadabb tettre az isteni törvények alatt,
a Modern Embert énekelem.
Whitman
AZ OLVASÓHOZ
An den Leser
Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, óh, Ember!
Ha néger vagy, ha akrobata, vagy ha még az anyaöl mélye őriz,
ha cselédnótád zeng az udvaron át, ha tutajod vezeted az alkonyatban,
ha katona vagy, vagy aviatikus, csupa kitartás és bátorság.
Te is hordtál gyerekkorodban zöldszalagos puskát a válladon?
Mikor elsült, hozzákötött vessző repült ki a csövéből.
Embertársam, mikor emlékeinkről énekelek,
ne légy kemény és oldódj könnyekké velem együtt!
Mert én minden sorsokat végigcsináltam. Tudom,
mit éreznek a fürdőzenekarok magányos hárfásnői,
mit éreznek idegen családi körben a félénk guvernántok,
mit éreznek a debütánsok, amikor remegve odaállnak a súgólyuk elé.
Éltem erdőkben, voltam vasúti tisztviselő,
ültem pénztárkönyvek fölé görnyedve, és szolgáltam ki türelmetlen vendégeket.
Álltam, fűtőként, kazánok előtt, arcomon a láng rikító visszfénye,
és ettem mint kuli hulladékot és konyhai maradékot.
A tied vagyok hát, és mindenkié!
Ne tiltakozz, kérlek, ellenem!
Óh, bár hozná úgy egyszer a jószerencse,
hogy, testvér, egymás karjaiba hullunk!
Franz Werfel
NE CSUKJÁTOK BE A KAPUITOKAT
Shut not Your Doors
Ne csukjátok be előttem a kapuitokat, büszke könyvtárak,
hiszen épp azt hozom, ami hiányzott zsúfolt polcaitokról, noha a legszükségesebb volt.
A háborúból kerültem elő, csináltam egy könyvet.
Semmik a szavai, a jelentése azonban: minden.
Egyedülálló könyv, nincs köze egyéb könyvekhez és nem érezheti át az értelem,
de minden lapjáról soha ki-nem-mondott titkok borzonganak felétek.
Whitman
A SÍK TÁJ ELOMLÓ...
Dans l'interminable
A sík táj elomló
unalomban ásít
s homokként világít
a bizonytalan hó.
Fénytelen borong a
rézveretes égbolt;
mintha kelne, halna,
bujdokol a vén hold.
Mint fekete felhők
lebegnek a ködben
szürke messzi körben
a tölgyek, az erdők.
Fénytelen borong a
rézveretes égbolt;
mintha kelne, halna,
bujdokol a vén hold.
Varjak, kehesek, rossz
farkasok, soványak,
észak szele vágtat:
mi lesz veletek most?
A sík táj elomló
unalomban ásít
s homokként világít
a bizonytalan hó.
Verlaine
FÚJJ, ÉSZAKI SZÉL!
Blow, Northern Wind
Tudok egy lányt, drága, jó,
kunyhójában ragyogó,
szinte imádkoztató.
Tűri simitásom!
Van lány itt is, drága mind,
szép is, jó is vér szerint,
de őneki párja nincs
sehol a világon.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szivem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
Haja hosszú, haja lenge,
arca elfér tenyerembe,
rózsa, mirtusszal keverve:
kunyhóbeli, víg madár.
Szép, nagy szeme soha könnyben
még Krisztus is a kereszten
mosolyog rá, ha a szentem
főkötőben arra jár.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szivem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
Két szeme úgy süt felém,
mint éjszaka lámpafény;
bőre fehér tünemény.
Szép a drága szívem!
Karcsú nyaka hajladozik,
vállát, karját nézegetik,
összeteszi szép ujjait.
Add nekem Úristen!
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szivem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
Mi ő? Jóságnak korállja,
becsületnek rubintkája,
tisztaságnak ő kristálya,
szépségnek varázslata.
Bőkezűség liliomja,
ügyesség legszebb virága,
édesség napraforgója,
hűségnek úrasszonya.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szivem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
Szerelméért emésztődöm,
szerelme miatt vesződöm,
szerelméért nincsen üdvöm,
s vagyok halavány,
szerelméről álmodok én,
szerelméért virrasztok én:
szerelméért gyászolok én:
nem ismerne senki rám.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szivem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
Angol népdal 1300 körül
HOGY A VILÁG NE KÉRDJE
O lest the world should task you to recite
Hogy a világ ne kérdje szüntelen:
mi érdemem volt arra, hogy szeress
még holtan is, felejts el, kedvesem,
hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.
Hogy kegyes hazugsággal valamit
emelj, az kéne, hogy tetézve rakd
rám, halottra, a kevés díszt, amit
a fukar igazság önként megad.
Hogy ne lássék hamisnak hű szived
amiatt, hogy szeretve túldicsér,
földeljék el velem a nevemet,
s akkor szégyen egyikünket sem ér.
Mert szégyen rám, amit versbe szedek,
s rád, hogy silány művem is szereted.
Shakespeare 72. szonettje
A GYERMEK TÉLI JÁTÉKAI
And in the frosty season, when the sun
– A Prelude-ból –
... És fagy idején, mikor szállt a nap
s a szürkületben, több mérföldnyire,
átgyultak a házak ablakai,
hiába intettek: boldog idő
volt ez mindnyájunk számára – nekem
mámor ideje! Tisztán s hangosan
csendült a harang, – én büszkén s vadúl
száguldoztam, mint fürge paripa,
mely nem is gondol haza. Vas-cipőnk
közös játékban és suhanva vitt
a sima jégen: vadászatot és
erdőt játszottunk: utánoztuk a
kürtszót, a falkát, az űzött nyulat.
Röpdöstünk a hidegben és homályban.
S hang nem maradt rest: torkunkkal vigan
feleseltek a domboldalak; a
lombtalan fák s minden jeges orom
vasként csendült; lármánkra idegen
s bánatos hang is felelt, távoli
hegyeké; s míg tisztán szikráztak a
keleti csillagok, nyugat felé
tovahalt az est narancs-szín ege...
Wordsworth
A TÉL SZÉPSÉGE
Winter's Beauty
Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmult a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a galy,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntlek, tél! Te szépited,
nagy virággá te épited
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a galyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.
W. H. Davies
A HÓVIHAR
The Snow-Storm
Az ég minden trombitái jelezték
s most itt a hó: örvényként lebeg a
rétek fölött: megőszült levegő
fed dombot, erdőt, folyót és eget
s a kert alján elrejti a majort.
Szán és utas elakad, a futár
rostokol, nincs barát, a háziak
a fénylő tűznél ülnek: börtönük
lett a vihar, a tomboló magány.
Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!
Láthatatlan bányájából, amely
fehér téglákat ont, a vad müvész
dőlttornyú bástyákat rak szél iránt
minden fa, sövény és ajtó köré;
siettetve fantasztikus müvét
az Ezerkezü semmibe se vesz
számot s arányt. Ketrecre, kutyaólra
tréfás pároszi koszorut akaszt;
hattyu-formát kap a rejtett tövis;
faltól-falig betemeti az ösvényt
– nyöghet a gazda! – és a kapunál
toronykuppal tetőzi remekét.
Mikor ideje letelt s már övé
az egész világ, hipp-hopp, eltünik,
s ha kél a nap, az elképedt Müvészet
utánozhatja, lassan és kövenkint,
az őrült szél egy-éji alkotását,
a hó bolondos építményeit.
Emerson
TÉLI ESTE
Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
Hang üvölt fel – mintha farkas!
Hang sír – tán gyermeki jaj?
Zsupatetőnkben kotor ökle,
megdördűl a rossz falon;
s mintha vándorkéz zörögne
az alacsony ablakon.
Édes dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom!
A bor éltet és vidít!
A madarat énekeld el,
amely uj hazát kapott,
s a lányt, aki kora reggel
a patakhoz ballagott.
Mord sötétség ült be hozzánk,
a szobánkba, s keserít...
Anyó, drága, kis anyókám,
szólalj meg, mondj valamit!
A komor szél kurrogása
altatott el, jó öreg?
Vagy a rokka zurrogása
hozta szelíd szendered?
Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
Hang üvölt fel – mintha farkas!
Hang sír – tán gyermeki jaj?
Drága dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tünjön a vad álom;
a bor éltet s földerít!!
Puskin
TÉLI UTAZÁS
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyujt a jámscsik.
Óh, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk... Nina, holnap, óh, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szivünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán és a megúnt
vendégsereg végre elmegy –
mi még együtt maradunk!...
Visz a szán... Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
Puskin
TÉLI TŰZ
Winter Fire
Hideg s üres a levegő –
nem bujt ki ágyából a nap:
hortyog a fejére huzott
nagy, szürke takaró alatt.
Az egyszavú, nagy madarak
s a gyönyörűdalú kicsik
mind hallgatnak: nyelvük helyett
ma fürge szárnyuk dolgozik.
Rőt indiánná bűvölöm
az éj-arcú, néger Szenet:
táncoljon s lövöldözzön a
kéménybe a fejem felett!
W. H. Davies
MEZTELEN ÜLSZ MAJD...
Tu seras nue dans le salon...
Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszín tűznél, két lábad egymásra dobva,
hallgatod a telet.
Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsúbb fűzfa-ág,
s fejem édes csipődre hajtva, édes,
sirni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.
Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
nyakadat, édes.
Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű, öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
előveszi szürke ruhádat.
S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
kis, fekete tokjaiba.
Jammes
GYILKOS CSATÁT VÍV SZEMEM ÉS SZIVEM
Mine eye and heart are at a mortal war
Gyilkos csatát vív szemem és szivem:
hogy osszák meg látásod birtokát?
s ez vitatja amannak a jogát:
úgy tudja, hogy ő őrzi alakod
(kristály-szem sose-járta rejtekén),
mig a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy
te csak őbenne élsz, szép tünemény.
A pörben ítélni gondolatok
esküdtszéke, a szív jobbágyai,
ült össze, s az végre döntést hozott,
hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,
ekképp: szememé külsőd, azt szeresse,
s szivem joga szived belső szerelme.
Shakespeare 46. szonettje
SOHASE LÁTTAM
I never saw that you did painting need
Sohase láttam, hogy festékre van
szükséged, s igy nem is festettelek;
úgy tudtam (véltem tudni) magasan
állsz egy költő szűk adója felett:
bóbiskoltam hát a dicséretedben,
hogy, amig élsz, te mutasd meg, magad,
tollával mily gyönge a mai szellem,
ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.
Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
mert mások, éltetve, ölték a szépet,
mikor én, tétlen, hallgattam csupán.
Több élet él szép szemed fél egében,
mint amennyi két költőd énekében.
Shakespeare 83. szonettje
CSÓK
Der Kuss
Kezet csókol a tisztelet,
a barátság homlokot,
arcot az öröm, a tetszés,
szájat a boldog szerelem;
Csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat a megkivánás;
minden mást az őrület!
Grillparzer
A HÓLÉ MÁR LEFOLYT
A hólé már lefolyt. Párolog a
földből a tavasz, mámor, könnyü dallam.
A villanydróton a fecskék sora
ugy lármázik, hogy az kibírhatatlan!
A lenge fű csupa harmatsugár;
minden fán ezer friss-zöld lombkaraj zúg.
És a fölsarjadt őszi búza már
nyakig födi a fehércsőrü varjút.
Szergej Szmirnov
MIÓTA FEKSZEM
Mióta fekszem ilyen betegen?
Sok nehéz napja, száz alighanem.
Szolgálóm mind gyógyfüvek túdora,
nem ugatja már a doktort a kutya.
Penész lepi pincém palackjait;
csízem függönye por, foszladozik.
Hogy birom majd, ha dalt s uj fényt fakaszt,
ágyból nézni a gyönyörű tavaszt?
Po Csü-ji
BÚCSÚ A TÉLI KÁLYHÁTÓL
Ötödnapja, hogy megjött a tavasz,
a táj oly szagos, ízes, sugaras!
A fehér nap naponta melegebb,
roskadnak a kék-szürke fellegek;
az utolsó jégcsap peng s eltörik;
uj rügy szökkenti fák friss gallyait.
Fényt áraszt minden, reményt és vigaszt,
nem csupán én szeretem a tavaszt.
Virág kell? Megyek, le, a ház mögé.
Napozni? Ki, a veranda elé.
Az embernek mégis fáj a szive:
eltünök, mint kályhám piros tüze!
Po Csü-ji
MÁRCIUS
März
Havazott ujra, mert még
nincs itt az ideje,
hogy szemünket szines rét,
száz virággal szines rét
örömmel töltse be.
Ez a tavasz ravasz még
s a langyos fényözön;
a fecske is becsap még,
a fecske is becsap még.
Miért? Egymaga jön!
Élvezzelek magamban,
korai napsugár?
Ha velem a galambom,
ha velem a galambom,
azonnal itt a nyár.
Goethe
A TÉL MEG A TAVASZ
Mért ne morogna a tél?
Kitelt az ideje!
Házára tör a tavasz
s kergeti kifele.
Siserehadként űzi
minden a vén apót.
Az égből a pacsirta
zengi a riadót.
Dúl-fúl az öreg, átkoz
fényt, napot, meleget
s a friss tavasz csak annál
hangosabban nevet.
Hopp, kap fel az öreg most
egy jó marék havat,
s a golyóval az édes
kölyök képébe csap:
de az elfogja a lapdát
s belemosakodik
és gúnyos arca csak még
rózsásabban virít.
Tyutcsev
A TAVASZHOZ
To Spring
Óh harmatosfürtü, ég angyala,
a reggel tiszta ablakain át
tekints nyugati szigetünkre, mely
kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
A hegyek beszélik s a figyelő
völgyek hallják; vágyó szemünk a te
tündöklő sátrad lesik: gyere már
s tedd tájainkra szentelt lábodat.
Jöjj kelet dombjairól, s szeleink
hadd csókolják illatos köntösöd;
lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
földünkre, melyet szerelmed emészt.
Óh ékesítsék drága ujjaid;
verje keblét csókod zápora; tedd
arany koronád bus fejére, hisz
szerény kontyát teérted tűzte fel!
Blake
MÁJUSI DAL
Mailied
Olvad a hó,
tavaszodó
fákon az ág közt
rügy és virág közt
víg cinkefütty
zeng mindenütt.
Zöld a határ,
álljon a bál,
szép lány meg asszony,
legény mulasson,
zöld a határ,
álljon a bál.
Ki tudja, mily
közel a sír?
Rózsája dalnak,
vidám tavasznak
lehull, ha nyíl
elénk a sír.
Föl, ifju nép,
város, vidék!
Örülni adta
a szent tavaszt a
kegyelmes ég:
Föl, ifju nép!
Hölty
HAZUGSÁG, AMIT TOLLAM EGYKOR ÍRT
Those lines that I before have writ do lie
Hazugság, amit tollam egykor írt,
az is, hogy nem tudlak szeretni jobban;
de agyam okot képzelni se bírt,
hogy telt lángom majd még fénylőbbre lobban.
De, látva az ezercselű időről,
hogy esküt repeszt, király szavait
töri, szépséget cserz, vas-tervet őröl
s érc-lelkeket elbizonytalanít:
ah, a zsarnok időt rettegve, mért is:
ne mondtam volna: „Most delel a vágy!",
mikor a férc is acél volt s a kétes
holnapért megkoronáztam a mát?
Gyerek a szerelem; hiba tehát
kész felnőttnek mondani a babát.
Shakespeare 115. szonettje
ESKÜSZÖM, NEM A SZEMEMMEL SZERETLEK
In faith I do not love thee with mine eyes
Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,
hisz az tudja, hibád mily rengeteg;
szivemnek jó, mit gúnyos társa megvet,
a látvány ellenére az szeret.
Fülemnek nem élvezet a dalod,
s a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid
cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy
érzéki lakomára csak te hídd:
de öt szellemem, öt érzék, ki nem ment
szolgaságából egy bolond szivet,
mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,
ki gőgöd rajba és jobbágya lett.
De annyiban üdvnek érzem e bajt,
hogy az büntet meg, aki bűnre csalt.
Shakespeare 141. szonettje
MÁJUSI ÉJSZAKA
Mainacht
Bokrok rácsa mögűl míg idenéz s ezüst
fényt önt álmatag a fűre az éji hold
s zendűl a csalogánydal,
búsan bolygok a berken át.
Boldog vagy, csalogány, fuvolatorku, kis
dalnok: kedvesed a fészkeden ül veled
és férjének ezerszám
adja hitvesi csókjait.
Lombok árnya alatt gerlicepár gügyög,
szíve drága gyönyör! Másfele fordulok:
a sűrű s a homály vonz
s árva könny csurog arcomon.
Óh, hajnalsugaras kép, mikor érlek el
téged, aki borús lelkem előtt ragyogsz?...
reszket végig az árva könny.
Hölty
KORAI KIKELET
Frühzeitiger Frühling
Kikelet, itt vagy?
Ilyen korán?
Ujra vidíthat
fény, sürü árny?
Völgy, liget? Óh hogy
csörg a patak!
Ezek a dombok?
Ez az a pad?
Ég tüze! friss kék!
Bérc, ragyogó!
Hal nyüzsög ismét:
arany a tó.
Lomb köze tarka
szárnysuhogás:
mennyei kardal
zeng, fuvoláz.
Nyílik a bimbó
a nap elé,
zümmög a ringó
szirmon a méh.
Mozdulat, illat
kél, remegő,
izgat és altat
a levegő.
Ujra – mi lobban?
Rezzen a szél,
s bár a bokorban
máris alél,
láng üti, boldog
tűz a szivem:
Oszd meg e sok jót,
Múzsa, velem!
Tegnap még sírtam,
s ma nevetek?
Húgaim, itt van,
akit szeretek!
Goethe
TÜZEL A NAP
Tüzel a nap, tócsák ragyognak,
mosolyog, ujjong a világ;
zúgva, repesve mosakodnak
az ég kék vizében a fák.
A levegő lankad, eped.
Csoda mámor pezsdíti újra
a túláradó életet.
De e gyönyörű, fékevesztett
csodánál gyönyörűbb csoda
szenvedő és elfáradt lelked
meghatott, gyöngéd mosolya.
Tyutcsev
MEGINT ÁGYBAN
Western Wind when Wilt thou Blow
Jössz-e megint, hűs permeteg,
Jössz-e nyugat szelén?
Óh, Krisztus, volna karomban Ő,
s megint ágyamban én!
Ismeretlen angol költő XVI. század
TAVASZ
Legyen sorsunk bármily garázda
s a csalárdság s a szenvedés,
és homlokunk csupa barázda
s szivünkben száz meg száz a kés,
bármi a gúny, mely ránk sarat vet
s gyötrődjék bárhogy az igaz,
minden gonoszból mi marad meg,
ha beköszönt az uj tavasz?
A tavasz nem tudja, mit árt, mit
használ lelki fény, lelki árny;
szeme halhatatlan sugárzik,
egyetlen ránc sincs homlokán.
Ha itt az ideje, leröppen
s magával hozza az eget,
ragyogó, üdvözűlt közönyben,
szabadon, mint az istenek.
Sziromzáporként hull a földre
s friss, mint az első kikelet;
hogy más tavasz is járt előtte,
nem tudja... Vándor fellegek
gazdag nyája kószál a szélben:
mind övé ez az égi had
s nyomukban sem látja a régen
elviritott virágokat.
Nem elmultért sóhajt a rózsa
és sír éjjel a csalogány,
illatos könnyét nem halottra
szórja a Hajnal... Nincs a fán
levél, melyet valami réműlt
perc tép le, halálfélelem:
parttalan óceán a létük
s öröklétük a jelen.
Rászednek érzékeid, ember,
véletlenek játéka, te,
dőlj hát, feltámadni, a tenger
éltető örvényeibe!
Mártsd bús szived a tavasz éter-
özönébe, hogy ujra friss
s egy légy a nagy, isteni léttel,
még ha csak pillanatra is!
Tyutcsev
FRANCIS JAMMES
Francis Jammes
Esett. Az ég fél szeme könny,
a másik fényözön;
ugrik a
tóba a béka, s a hosszu nádon
világoskék huszárdolmányban
– fején lángbóbita –
mint a friss hajnal őre áll
a szép halászmadár.
Francis Jammes, fenn vagy már? Csupa visszhang
a világ. A piros nyuszik
törlik, a drágák,
bajuszukról az eső gyöngyeit;
odébb meg a csipás, öreg szamár
próbálja elérni a pitypang
arany virágát:
Francis Jammes, Francis Jammes, fenn vagy már?
Ahány öszvércsengő, mind tündérdallamot
csenget
nehéz botok
kisérete mellett;
ahány cipőt csak gyártott az orthezi varga,
mind itt kopog a kövön erre-arra;
ah! ily reggelt exotikus rokonok
álmaira pazarolni nagy-nagy kár:
Francis Jammes, Francis Jammes, fenn vagy már?
Tristan Klingsor
TAVASSZAL ÉNEKELVE ILYENFÉLE CSOKROKAT SZEDEK
These I Singing in Spring
Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek a szerelmeseknek,
(mert ki értené meg a szerelmeseket és minden bánatukat és örömüket, ha nem én?
És ki lehetne a bajtársiasság költője, ha nem én?)
Csokorszedés közben áthaladok a kerten, a világon, de nemsokára tuljutok a kapun,
már a tóparton haladok, már belegázolok egy kicsit, nem félek a nedvességtől,
már a keritésnél és a cölöpöknél vagyok, ahol a mezőkről halomba dobálták az öreg köveket,
(vadvirág és vadszőlő és gyom veri át a halmazukat és félig ellepi őket, tulmegyek rajtuk),
messzire, messzire, az erdőbe, vagy pedig csavargok, később, nyáridőn, mielőtt valami határozott célra szánnám el magamat,
magányosan, tüdőmbe szíva a földszagot és időnként meg-megállva csöndben.
Eleinte azt hittem: egyedűl vagyok, rövidesen azonban egész csapat gyűl körém, –
egyesek mellettem sétálnak, és mások mögöttem, és ismét mások átölelik a karjaimat vagy a nyakamat:
drága, halott vagy élő barátok szellemei ők, egyre sűrűbben rajzanak körém, egész csapat már, körűlvesznek,
én pedig virágokat szedve és osztogatva, dalolva sétálok velük,
itt is, ott is letépek valamit emlékűl, oda dobom annak aki a közelemben van,
itt orgonát és fenyőgallyat hozzá,
amott a zsebemből valami mohát szedve elő, melyeket egy fiatal tölgyről szedtem Floridában, ahol mélyen alácsüngött a fáról,
ismét másutt néhány szegfűt, vagy babérágat, és egy maroknyi zsályát,
itt meg azt, amit most húzok ki a vízből, belegázolva a tó szélébe.
(Óh, legutóbb itt láttam a barátomat, aki gyöngéden szeret és nemsokára visszajön, hogy soha többé el ne hagyjon,
és ez, óh, ez lesz ezentúl a barátság jele, ez a kálmus-gyökér,
ezt osszátok szét magatok között, fiúk! egyikőtök se adja vissza!)
és jávorfa-ágakat és egy ág vadnarancsot és vadgesztenyét,
és szederindákat és szilvafavirágot és az aromás cédrust;
ezeket osztottam szét, mialatt szellemek sűrű felhője rajzott köröttem,
vándorlás közben, rámutatva vagy megérintve egyiket-másikat, amint haladtam, vagy könnyedén odadobva nekik az ajándékomat,
mindegyiknek külön jelezve, hogy mi az övé, mindegyiküknek adva valamit;
amit azonban a tóparton a vízből húztam ki, azt megtartom magamnak, –
azt is elajándékozom majd, de csak olyanoknak, akik annyira tudnak szeretni, amennyire én.
Whitman
BÜSZKE DALNOKOK
Proud Songsters
Rigó zeng, az alkony zenésze,
pinty füttyög, párosan, egyedűl,
s ahogy sötétedik, csalogány
sikongat
s csattog, büszkén s időtlenűl,
a szálló éj mögűl.
E sok ujdon madár egy éve
(ha kettőt mondok, tulnagy idő)
nem volt se rigó, se csalogány,
se pinty, csak
néhány dekányi levegő,
s föld, és mag, és eső.
Hardy
PÁRBESZÉD A NÁDASBAN
Zwiegespräch im schilfe
Délszender után, amikor legszebb dalaim sikerűlnek
s zizegő levelek aranyán pirosan csavarúl a folyondár
s karikázva a bokrokat ily remegő ragyogás szövi egybe,
mért buksz föl elém örömömre leselgve ma is a habokból?
– Mert ez az az óra, evezni mikor viaszos liliom közt
s ladikszerüen terülő levelekre pihennem olyan jó;
testem vakitó sugarakkal ölelik a fenti világok...
Gyere, hadd mutatom, gyere, nézd, milyen édesek erre a partok.
– Nincs semmi közös a szivünkben; ijedne a tó s a virág, ha
szőrös, fekete karod e puha váll gyönyörére fonódnék.
Menj máshova játszani hát; ez a föld, ez a táj a mi fajtánk
ős birtoka, így tudom én s ugyanígy az apám s nagyapám is.
– Mi viszont örök ura vagyunk, mi, haláltalanok s csodaszépek...
Ez a kés, (ugy-e látod?), amely a vizes galyakat fuvolává
hámozza-faragja, tövig szalad iszonyodó kebelembe
és átüti a szivemet; lehanyatlom az alkonyi nappal.
– Nem teheted azt; mert csak bosszantana, hogy sürü vérrel
zavarod, amit úgy szeretek, e vizek ragyogó, sima tükrét.
Stefan George
A JÖVŐ ELLEN, HA JÖN OLY JÖVŐ
Against that time (if ever that time come)
A jövő ellen, ha jön oly jövő,
hogy hibáimtól arcod komorúl,
s szerelmed, fukarodva, kitünő
szempontok szerint számolni tanúl;
a jövő ellen, ha mégy, idegen,
s szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig,
s hagyva multját benned a szerelem
érett kimértséggé komolyodik;
e jövő ellen sáncot verek és
értékem tudatába költözöm,
s magam fogok magamra kezet és
a te jogodat védi majd pöröm:
szigorú jog, koldúst, elhagynod engem,
fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.
Shakespeare 49. szonettje
Mein Wagen rollet langsam
Friss erdei zöldön át visz
lassan a postakocsim,
virágzó völgyeken át, hol
szikrázik a nap meg a szín.
Ülök, merengek, édes
lánykámról álmodozom.
S bókolva három árnykép
köszön be az ablakon.
A három alak csupa gyáva
gúny, ugrál, fintorog,
s ködörvénnyé kavarodva
vihog és tovasuhog.
Heine
HA ARANY TENGERÉT...
Ha arany tengerét elém önti a búza
s a hűs nyires a szél halk dalát figyeli;
ha fülledt dél elől a zizge lombba bújva
a szilva csak piros kis orrát dugja ki;
ha harmatosan és illatosan ragyogva
s meglopva az est vagy a hajnal sugarát
ezüstösen a mély árnyból kibontakozva
fürtös fejével rám köszön a gyöngyvirág:
ha a hideg patak a szakadékon által
bujkál és kanyarog és szüntelen kisér
és lélekzsongató, titokzatos szavával
messze hazájáról legendákat mesél:
akkor nyíló szivem már nem fekete börtön
s arcom felejti a ráncot, szemem a kínt,
akkor Istent látom az égben, és megint
hiszem: van boldogság a földön!
Lermontov
FALUSI MAGÁNY
Though clock...
múltát óra nem figyeli;
ha kél
a nap: kakasom hirdeti.
cselédem, Prew, jó lány nagyon:
szeret,
s őrzi kevéske vagyonom.
tyúkom, s mindig jelentkezik,
ha meg-
tojta fehér tojásait.
féltékeny füllel őrködik,
s van ám
gágogás, ha vész közelít!
árvát, nevelem barikám,
szegényt
nemrég hagyta az anyja rám.
játszik a házban: jó kövér,
hisz a
padláson nyüzsög az egér.
vehetjük végül a kutyám:
vele
teljes a falusi magány:
mikor
velük játszom, szivem nem ég:
ahol
nincs gond, szép az egyszerüség.
Herrick
HANGOK A LÁP FÖLÖTT
Overheard on a Salt Marsh
Nimfa, nimfa, miből van a gyöngyöd?
Zöld üvegből, manó; mért nézed úgy?
Add ide.
Nem.
Add nekem. Add ide.
Nem.
Akkor hajnalig bömbölök,
jajgatok érte a nád között.
Mért tetszik úgy oly hirtelen?
Szebb, mint a víz, a hold, a hinár,
szebb, mint a szél puha éneke:
szebb az ember szép lányainál
ezüstgyűrűd zöld gyöngyüvege.
A holdból loptam, éj idején.
Add már, no, meghalok érte.
Nem.
Akkor hát bőgök a láp fenekén:
zöld üveggyöngyödet szeretem.
Add nekem. Add ide.
Nem.
Harold Monro
A SZUNGARI MOCSARAK
Dörögve suhan veled a repülőgép –
és sehol alattad a föld, a szokott:
zsombék, mocsarak, csupa tó a mezőség,
csupa láp, tocsogó, sürü pára, nyirok.
Csenevész füvek... Inog a, susog a káka;
bíbic zokog, élete gyötri szegényt;
gém néz – bizonyára begyében a béka –
az égre saját hieroglifeként.
Feneketlen iszap. Mocsarak. Tocsogók. Láp.
Zöld, sárga, piros ködök alkonyata.
Repűlni sem élvezet itt... De – gyalogság?!
Hogy hatolt át itt a baka?!
Pjotr Komarov
FRISS CSERESZNYE
Cherry-Ripe
Édeni arcán hómezű
liliom nyit, s rózsa, piros;
gyümölcse sok és jóizű,
de a cseresznyéje tilos,
míg nem röppen elő a szó,
hogy friss cseresznye kapható!
A gyümölcs, melyben keleti
gyöngyök kettős sora nevet,
rózsabimbó, hóval teli;
de gróf se, herceg se vehet
belőle, mig nem zeng a szó,
hogy friss cseresznye kapható!
Két szent őrangyal a szeme,
szemöldöke feszűlt ideg
s gyilkos nyilával sújtja le
a támadó szemet-kezet,
mely nem vár, mig zendűl a szó,
hogy friss cseresznye kapható.
Th. Campion
VALAHA NEM TETSZETT A FEKETE
In the old age black was not counted fair
Valaha nem tetszett a fekete,
s ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
most meg az a Szépség örököse
s gúnyolt korcsként pirúl a szőke Szép.
A természetet minden lopja ma
s rútat kendőzés kölcsön-máza föd;
nincs a szépnek szent neve, otthona:
pogányként él vagy éppen számüzött.
Ezért hollófekete a szemed
és szemöldököd, Urnőm: a miatt
hord gyászt, aki nem-szépnek született,
s mint szép, most a teremtés gúnyja csak;
de úgy gyászol, bánata olyan ék,
hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!
Shakespeare 127. szonettje
KELET ARANYBAN
The East in Gold
Néha valahogy csoda a világ,
mint egy májusi nap szűz hajnala.
Előbb – „Kukuriku!" – mint zöld tanyák
órája, zendült a kakas szava,
aztán tizezer madár csipogott,
hogy azt hittem, egy angyal jön s arany
magvakat hoz, de még nem szórja, s ők
ezért visongnak olyan boldogan.
A vad zsivaj elverte álmomat,
jártam hát egyet zöld honukon át;
s akkor megláttam, kis nyelvük miért
ujjongott úgy – Kelet aranyban állt.
W. H. Davies
RÁÉRÉS
Leisure
Mit ér annak az élete,
aki nem bámészkodhat sose?
Ki nem mereng, bokrok tövén,
hosszan, mint a juh vagy a tehén.
Nem nézi fák mókusait,
hogy rejtik a fűbe makkjaik.
Nem ér rá látni a patak
tükrén a nappali csillagokat.
S fordulni, ha villan a Szép,
s figyelni, hogy táncol, ha lép.
S kivárni, boldog ajkaira
hogy gyúl át szeme mosolya.
Koldus annak az élete,
aki nem bámészkodhat sose.
W. H. Davies
Die Amseln haben...
Berúgtak a rigók a naptól,
minden kertből sütnek a dalaik,
rigófészek a szív, valamennyi,
és csupa kert a szív, valamennyi,
s ujra virít.
Nagy szárnyai nőnek a földnek
s uj tollakat kap minden álom,
madár az ember, valamennyi,
s fészket rak az égben, a kékben.
Zöld tolongás a fák beszéde,
énekük zúg az isteni naphoz,
fényben fürdik a lélek, valamennyi,
s lángot vet valamennyi tócsa:
a tavasz a tüzet és vizet
szeretetben összehozza.
Max Dauthendey
A FALU DELEL
Le village à midi...
A falu delel. Az arany légy föl s le szállva
dong az ökrök szarva közt.
Ha van benne örömöd,
hát gyere, kimegyünk az egyhangú határba.
Hallod?... A kakas... A harang... A páva szól...
S a szamár is, messze, messze...
Feketén cikáz a fecske.
Szalagként vonul a távoli nyárfasor.
A moh-ette kút! Szivattyúja zörög, még
mindig zörög, szaporán,
mert az aranyhaju lány
ezüst eső alá tartja fekete vödrét.
A lány megy, s korsaja, ahogy lép, fiatal
arany fején csöndesen ring,
a fején, amely olyan, mint
barackvirágokon napozó méhe-raj.
S itt a piac, a kék egekbe a sok ódon
tető kék párát vetít;
és a lusta fák alig,
alig mozdulnak a remegő horizonton.
Jammes
LEVÉL MARIA GISBORNE-HOZ
Letter to Maria Gisborne (Részlet)
...Tárgyra térek:
nézzen csak ki az éjbe egy kicsit.
Mint vízzel a szivacs, töltekezik
a holdfénnyel az űr, a végtelen –
Mit lát? – Szép, elénk tárúlva, a Menny,
akár rábízza az éjfélt a leszállt
hold az arany csillagokra, akár
hágja, sápadtan, a kék magaslatot;
akár felhőket visz a forditott
mélység fölött a vándor szél, s fakó
csillag búvik át rajtuk, suhanó: –
mindez mindenütt szép. – De, mondja, mást
mit lát? Koszos bérkocsiállomást,
– bús falat s rajta politikai
züllöttségünk fehér krixkraxait;
vagy még rosszabbat: ringyó támolyog,
szidva őrét, üzlete átkozott
társát: nyomorultak perpatvarát
kell hallgatnia szerenád gyanánt,
vagy lánghaj Icit, amint Jancsinak
suttog kimondhatatlan dolgokat.
Énelőttem: zöld lomb-káosz, s gyümölcs,
sötét üregek körűl, le a törzs
és ág dús gyökeréig – harmatát
issza álmában a csukott virág;
a vágatlan búza nem rezzen a
szendergő levegőben; tétova
körökben amott szárnyas csillagok,
fénybogarak örök tánca ragyog,
halványan a holdfényben; ha pedig
sötét fák alatt, mind egy-egy szelíd
meteor, kis nap, mely elkóborolt
a tejut ezüstös tájairól; –
messzi egy legény hars nótája száll,
távolság hangfogózza; s egy madár
zeng még, nem lehet fülemile, de
ki mástól telik ily édes zene
ily későn? – s aztán teljes némaság –
Mit választ? Londont vagy Itáliát?...
Shelley
AZ ARATÓ KORCSMA
The Harvest Home
Az Arató a legjobb korcsma;
püspök urunk is izibe
kolduslányt csókolna sörétől
és gunyát cserélne vele.
Az Arató nagyszerü egy hely,
legjobban ott ereszt a csap;
s különb sört – fejem rá! – az égben
maga a fő-angyal se kap.
Kurázsi van abban a sörben:
vén Dani még alig szeszelt
s „Hé!", intett a marokszedőknek
s egy eleven békát lenyelt.
Érti gusztusomat a gazda,
a nő a javát adja föl;
mégis, amit ő mér, a lányuk,
az aztán – istenuccse – Sör!
W. H. Davies
KELLETLENŰL, VONAKODVA
Kelletlenűl, vonakodva
festi tűz-csíkját a nap,
Ni! – inog a felleg orma
s a föld egyre komorabb!
Fülledt szellő szárnya lebben;
mind közelebb mennydörög!
A viharban még zöldebben
villognak a zöld mezők.
Ostrom alatt a magasság;
gyul a villám kék ere;
a fekete felleg alját
vakitó fény szegi be.
Indul a sok lomha csöpp, és
mind sürübb port ver az út,
mind vadabb, zordabb a dörgés,
mellyel az ég földre zúg.
A nap, roppant szikrát lőve,
küldi végső sugarát,
és egyszerre tűzözönbe
merűl a döbbent világ.
Tyutcsev
A CSIBÉSZ
The Villain
Mig szemük csillag-öröme
felhőt aranyozott;
s mind topogott, boci, bari,
izgulva, mert szopott;
mig száz boldog madár dalolt
s bajnak sehol nyoma se volt –
hátranéztem, s láttam: a szél,
nem messze, a csibész,
arany hajánál húzta a
sötét erdőbe a vetést.
W. H. Davies
TÉRDIG HOMOK
Térdig homok. A kocsi nyögve
halad. A nap múlik tunyán.
folyik az út két oldalán.
Sötét az erdő. A bozót oly
sivár! S annyi zord hangja kél!
Zsákmányra les minden bokorból
a százszemű állat, az éj.
Tyutcsev
ESŐ UTÁN
Már áttör a kék! Gyémántzuhatag
az erdei fa;
habosan szakad a
mélybe és ujjong a fürge patak.
Hallod, mily vigan zengenek
a sziklák közt a gyors vizek?
Rossz csínyjeit felejtve Pán
boldogan tűri fején és nyakán
a vízözönt
s a harsogó mederbe állva
tapsolva, kiabálva
mulat magán.
Vrchlicky
SZOMJÚ FEJED...
Szomjú fejed minek ejted,
fűz, a friss patak fölé?
Mohó ajkakként esengnek
leveleid, úgy epednek
az iramló víz felé.
Patak fölött ágad ezre
hasztalan vár és remeg...
Fut a hullám, fut, csevegve,
fut, a napfényt visszaverve,
de téged csak kinevet.
Tyutcsev
LORELEY
Ich weiss nicht, was soll es bedeuten
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadúlhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs lángsugarasra
gyult alkonypírban áll.
Ott fent ül – ékszere csillog –
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
arany fésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szive fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a
mélységbe nyel – úgye? – az ár...
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Heine
MILY SZEMET RAKOTT
O me! what eyes hath love put in my head
Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
hogy nem jól jelzi, amit összeszed,
vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem,
hogy elrontja az igaz képeket?
Ha szép, ami úgy üdíti szemem,
mért véli a világ, hogy nem való?
Ha nem szép, jól mondja a szerelem,
hogy szeme rosszabb, mint máséi! Óh,
mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,
ha könny s virrasztás veti rá ködét?
Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,
a nap se lát, míg nem derül az ég.
Álnok szerelem, könnyed megvakít:
tiszta szem látná bűnös foltjaid!
Shakespeare 148. szonett
DÚLT A VIHAR
Dúlt a vihar, de kifáradt,
mint az ólom, áll az áradt
víz, oly sürü, oly nehéz.
Mozdulatlan tompaságán
a bukó nap mint szivárvány
gyúl és tüzbe-lángba vész. –
Szikraözönt vet az égre,
arany rózsát piros vérbe, –
de már hűlnek színei.
Hallgat a vad ár; felette
sápadtan lebeg az este
s koszorúját tépdesi.
Tyutcsev
TOVAZÚGOTT A VIHAR…
Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit,
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny;
s nagy ívével nekitámaszkodik
a zöld égnek a tündöklő szivárvány.
Tyutcsev
ZÚGNAK AZ ERDŐK
Zúgnak az erdők... A dombon, a völgyben
lombjuk alig rezzentik a fák:
zubbonyukban, tavaszi-nyári zöldben,
sort állnak, mint szemlén a katonák.
Azt felelik, hogy: hűséges szivük...
Mint a katonák, friss-zöld zubbonyukban
mezőt, vetést őriznek mindenütt.
Pjotr Komarov
A TÖLGYFA
Az ártéren, hol tavaszi víz ring,
őrszemként áll: őrzi a rozsot.
Nem csoda – olyan a makkja mind, mint
a tölténytárban a patronok.
Pjotr Komarov
NYÁRIDŐN
Nyáridőn – tudsz-e szebb varázst
a viharnál, melynek haragja
zúgva, gomolygva megrohanja
a gyanútlan kék ragyogást?
Az öreg fákra jobbra-balra
úgy dördül villámaival,
hogy – ágra ág és gallyra gally –
nyög s ráng az erdő birodalma.
Láthatatlan lábak alatt
görnyedezve az óriás fák
mintha most nyögnék, sírva, ádáz
kínban végső búcsújukat.
De madarak víg füttye zendűl
a gyors riadóba; inog, alél
a legelső sárga levél,
és megborzong, és földre perdül.
Tyutcsev
DÉLI ÖBÖL
Südliche bucht
Zöld szirteken dús kertek integetnek,
hol virágokra kék hullám repes föl
s korai enyhe és izzó szelektől
pattogzik érc-gúzsa a Megkötöttnek.
Hegyek szikráznak mélylila egekbe –
itt zafirbarlang árnya csábit; ott a
dicsőült messzeségbe fut a flotta...
Egy borzam Őt ifjúvá üditette,
s most csipők táncát nézve csak a titkolt
nevet, csak azt sóhajtja, mondja, zengi...
S hogy a varázskör ereje belengi,
mint bor s méz, tenger és templomi sírbolt,
köréje álom-megnyugvás csukódik...
s ő dalban és ciprustól áldva néma
jéghonát s szirt müvét felejti, és a
biboröblök közt lassan felocsúdik.
Stefan George
HAJNALI FÉNY
A városban, hol laktunk, te meg én,
kerti napraforgó nézett felém,
s a szomjas darvak, ha ébredt a fény,
át-átkrúgattak szenderünk ködén.
Aztán a nyikorgó, ezer szekér!...
Álmos kocsis morgott, nyüzsgött a tér;
mezítláb jött a halász, ideért:
vedre csörgött, szakálla, mint a dér.
S mind ragyogóbb az égi kupola;
kék hamvat villantott a topolya;
poszméh- és darázsszárnyon rét hímpora
dőlt a határból s arany méz szaga...
Mentünk a kertbe. Zsongott, tündökölt
titkos munkában egész nap a föld;
bogár birkózott, fecske legyet ölt,
harcos hangyahad ut határba tört.
...Elfújt mindent a szél, rég tovafújt:
a kert mentő emlékbe vonúlt,
mint az első vágy... A sok hang kihúnyt,
de lelkem még zendítit azt a húrt!
S boldog tán azért vagyok, mert az a
város megvan ma is, a halk Oka
partján, álmaim régi városa:
mezők kék csöndje rajta a ruha.
Pavel Subin
MIT ÉRNE BALDACHINT TÁRNOM
Were't aught to me I bore the canopy
Mit érne baldachint tárnom föléd,
külső dísszel külső hódolatot,
vagy raknom az öröklét talpkövét,
mely múlóbb, mint a parlag s a romok?
Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma
híve lassan a túlnagy kamaton? – :
jó étkét édes ízért tékozolta,
szemén át tünt el a koldus haszon.
Hódolat hadd legyek én a szivedben,
amit áldozok, szegény, de szabad:
nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,
s kettős cserével érted engem ad.
El, bujtó suttogás! a tiszta lélek
ostromod tetőpontján ráz le téged.
Shakespeare 125. szonettje
A FELHŐ
Elmult a vihar, derül ujra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borúl,
a legragyogóbb nap is elkomorúl.
Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.
El innen! Elég! Derül ujra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csodafriss,
elűzi még az emlékedet is!
Puskin
NOD
Nod
Az esti úton, a rózsa-szürke
alkonyban nyája megett,
ráncosan és harmatosan
ballag Nod, az öreg.
Aranygyapjasan ring előtte
a zsongó áradat,
előre, Nod cserénye felé,
melyen még ragyog a nap.
Zöldel a galagonyasövény,
nyuszi jön, két lábra áll;
s csicseregve rajzik hazafelé
az égjáró madár.
Juha több, mint a vadrózsa délben,
de ha száll az éjszaka,
Megyvagyunk mind! – jelenti Álmos,
a vaksi, vén kutya.
Álomország lankái hívják
s a feledés itala,
csillagkapu alatt cseng a kolomp:
„Haza, haza, haza."
Walter de la Mare
ESTI HANGOK
Stimmen des Abends
Fojtott zenék esti permete pásztáz;
már ébred a
nádban az isten: szól a némaság száz
kis kórusa.
Benőtt sánc-árok sásain a lusta
szellő neszel
s ezüstbe-hangolt fák ágai közt a
tücsök reszel.
Nyugodt szökőkút erősíti, tompa
könnyei szép
egyensulyában mozdulatlan ontva,
ős ütemét.
S mire egy-kékbe sötétül a felhő
s az esti pír,
fölcsattog a csalogányban az első
teljes idill.
Werner Bergengruen
DENEVÉREK
Bats
Este, ezen a terraszon,
mikor a nap, Pisán túl, Carrara hegyein túl,
megy nyugatról, s a világ meglepődik...
mikor homályban van Firenze fáradt virága a környező
barna dombok izzása alatt...
mikor a Ponte Vecchio alól
zöld fény lép be, szemközt a folyóval, nyugati pír,
szemközt a homályos Arno áramával...
tekints föl, és repülő dolgokat látsz
a nappal és az éjszaka között;
fecskéket, melyek fekete fonállal egymáshoz varrják az árnyakat.
Kör csap alá, és gyors parabola a hídívek alatt,
ahol átüt a fény;
mintha valami gyorsan sarkán fordulna a levegőben,
és vízbe merül.
S azt gondolod, hogy:
„Ilyen későn is röpködnek a fecskék?"
Hurkol a sötét légi-élet,
de elvéti a tiszta hurkot...
Rángás, cincogás, rugalmas iszony menekűl
és csipkézett szárnyak az ég felé,
mint egy kesztyű, mint egy fekete kesztyű, amelyet feldobtak a fénybe
s amely visszaesik.
Dehogy fecskék!
Denevérek!
A fecskék elmentek.
Egy intő pillanatban a Ponte Veccionál a fecskék
átengedik a teret a denevéreknek...
Őrségváltás.
Denevérek, és borzadály ujjai az ember fejbőrén,
amint fölöttünk csaponganak a denevérek!
Őrűlten repűlnek.
Pipistrello!
Feketén sípolnak egy végtelen-pici duda-sípon.
Kis gomolyagokként röpködnek a levegőben, és olyan meghatároz-
hatatlan a hangjuk, olyan vadúl bosszúvágyó;
szárnyaik, mint egy-egy esernyődarab.
Denevérek!
Állatok, melyek aludni öreg rongyokként felakasztják magukat;
és pedig, undorítóan, fejjel lefelé.
Fejjel lefelé felakasztva csüngnek, mint undorító, öreg rongyok sorai;
és nyöszörögnek álmukban.
Denevérek!
A kínaiak szemében a boldogság jelképe a denevér.
Az enyémben nem!
D. H. Lawrence
FŰBEN
Im Grase
Édes béke, te, a füvön,
édes kábulat, illatok,
mély özön, mély, ittas özön,
mikor a felhő párolog,
mikor édes gerlekacaj
lengi körűl a bús fejet
s mint hárs-szirmok a sírra, a
drága hang susogva pereg.
S mikor a szív halottai
kelnek, a hullák benne, és
halkan remeg a pilla s az
ajak lélekzeni kész,
mind a halott s ami kéj s ami mult,
mind, amit omladék temet,
mint harangok a szélben, úgy
cseng és csengeti lelkedet.
Óra, te, gyorsabb, mint a sugár,
mely a tó gyászára esik,
mint a huzó madár dala,
mely a magasból gyöngyözik,
mint a bogár villáma, mely
a nap ösvényén átsiet,
mint a szorító kéz melege,
mely utolszor fogja kezed.
Nekem azonban, Ég, csak ezt,
csak ezt, de mindig: mindenik
égbetörő szabad dalért
lelket, mely vele költözik,
minden fakó sugár köré
szegélyűl szivárványomat,
minden hő kézbe kezemet
s minden gyönyörhöz álmomat.
Annette von Droste-Hülshoff
Snake
Egy kigyó jött a vizes vályumhoz
egy forró, forró napon (én csak pizsamát vettem a hőség miatt),
ott akart inni.
A nagy, sötét szentjánoskenyérfa mély, különös-szagú árnyékában
mentem lefelé korsómmal a lépcsőn
és várnom kellett, állnom és várakoznom kellett, mert hisz ő érkezett előbb az itatóhoz.
A földsánc egyik repedéséből nyult le a homályba
és sárgásbarna ernyedtségét enyhén hasasodva húzta alá, át a kő-vályu szélén,
és torkát ráfektette a kőfenékre,
és ahol a csapból parányi fénycsöppekben csepegett a víz,
egyenes szájával beszörpölte,
egyenes inyén át nyugodtan itta ernyedt, hosszú testébe,
szótlanul.
Valaki megelőzött a vályumnál,
és én, ahogy a későbben-érkezetthez illik, vártam.
Ivás közben felemelte a fejét, ahogy a marha szokta,
és rám nézett, bizonytalanul, ahogy az ivó marha szokott,
és kétágú nyelvét kivillantotta egy pillanatra az ajkai közül, és tünődött egy pillanatig,
és lehajolt és ivott még egy kicsit,
és föld-barna volt, földes-aranyszin a föld égő beleitől
a sziciliai juliusi napon, háttérben a füstölgő Etna.
Neveltetésem hangja azt mondta bennem,
hogy meg kell ölnöm,
mert Sziciliában a fekete, fekete kigyók ártatlanok, az aranyszinüek mérgesek.
És más hangok azt sugták: Ha férfi volnál,
botot fognál és agyonütnéd, pokolba vele.
De valljam be, mennyire tetszett,
mennyire boldog voltam, hogy idejött, nyugodtan, vendég gyanánt, inni, a viztartályomhoz,
és hogy békésen, kielégülve, köszönetet se mondva,
visszamegy a föld égő beleibe?
Gyávaság volt, hogy nem mertem agyonütni?
Elfajzottság volt, hogy beszélgetni kivántam vele?
Alázat volt, hogy megtiszteltetést éreztem?
Csakugyan megtiszteltetést éreztem.
És mégis, azok a hangok:
Ha nem félnél tőle, megölnéd.
És csakugyan féltem, nagyon féltem,
de, épp ezért, még jobban megtisztelt,
hogy vendégszeretetemet kereste
és kijött a titokzatos föld sötét kapujából.
Mikor eleget ivott,
felemelte a fejét álmodozva, mint aki berugott,
hosszú, fekete nyelvének villás éjszakáját rávillantotta a levegőre,
mintja a száját nyalta volna,
és szétnézett, mint egy isten, semmit se látva, körben, a levegőbe,
és lassan megforditotta a fejét,
és lassan, nagyon lassan, mint akit háromszoros álom övez,
gyürükbe húzta lassu hosszuságát
és visszakuszott fal-homlokzatom tört szegélyére.
És ahogy bedugta a fejét abba a rettenetes lyukba,
és ahogyan lassan, kigyó-könnyedén felhuzódott a vállaival, és beljebb ment,
engem valami borzadály fogott el attól, hogy visszahúzódik abba az iszonyu, fekete lyukba,
szántszándékkal bemegy a feketeségbe, és lassankint egészen behuzódik,
valami tiltakozásféle, most, hogy háttal volt felém.
Körülnéztem, letettem a korsómet,
felkaptam egy tuskót,
és hozzácsattantottam a vizes vályuhoz.
Gondolom, nem érte,
de kilógó része méltatlan sietségben, hirtelen összerándult,
villámként csavarodott, és eltünt,
be a fekete lyukba, a mellvéd föld-ajku repedésébe,
amelyre a feszült, néma délben bűvölten tapadt a szemem.
És rögtön megbántam.
Milyen hitvány, gondoltam, milyen közönséges, milyen aljas cselekedet!
Megvetettem magamat és förtelmes emberi neveltetésem hangjait,
és kivántam, hogy jöjjön vissza a kigyóm.
Mert ujra királynak láttam,
számüzött királynak az alvilágban, koronázatlannak,
akit most uj koronázás illet.
Igy történt, hogy elpackáztam a dolgomat
az élet egyik nagyurával.
És vezekelnem kell valamiért;
az albatroszra gondoltam,
annyi baj!
D. H. Lawrence
TÁJKÉP I.
Landschaft I.: Des jahres wilde glorie durchläuft
bús lélek, mely, délben, egy rengeteg
erdőbe tévedt, ahol permeteg
sáfrány hull, rozsda és lomb bíbora.
Széles foltokban esőz a csalit
egy forrásra, mely sima s fekete,
s ahol már a homály zord jegyese,
egy hűvös-szemű fiú őrködik...
És a magányon át nesztelenűl
gyúl ágról-ágra és süllyed kusza,
nehéz sárgába az est aranya –
Majd sötét lombba sötét pára ül.
Éj-árnyak, bolyhos prém, nyújtózkodók,
ölelnek egy vérző tövisfalat;
sebzett kéz tapogatja az utat...
Bár szenderülne végre a bozót!...
Dúlt szürkén ekkor félénk fény tör át
s újra derengni kezd a félhomály.
Széles gyeppel nyúlik egy sziklaszál...
De az ibolyás réten karcsu fák
dárdás törzsei állnak sorfalat;
az ívelt kék ezüstösen ragyog;
nedves szél emel langyos illatot...
Nyilt tengerre virágok hullanak.
Stefan George
HEGYI NYÁRBAN
Legyezőm libeg, ingem kinyitottam,
zöld fenyvek alatt fekszem tunyán.
Sapkámat egy kiálló szirtre dobtam;
szél cirógatja tar koponyám.
Li Taj-po
VELENCE
Venedig
A hidon álltam a
minap a barna éjben.
Ének zendült messziről:
arany cseppek esője futott
végig a remegő vizen.
Gondolák, fények, zene –
részeg ringás vitt ki a homályba...
Lelkem tündöklő gyönyöre
láthatatlan ujjak alatt
titokzatos gondola-dalt
dalolt, repeső cimbalom.
– Hallgatta valaki?...
Nietzsche
A SZIRTFAL
Die Felswand
Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal.
A szem meghátrál. Aztán tehetetlen
tévelyeg rajta: hol találna támaszt?
Ott! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint
vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen,
kőbevájt fokok: út! micsoda munka!
Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat:
egy vándor kúszik fénybe és magasba!
A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat.
Keres. Már meglátta a teljes ösvényt,
s íme – barátként csalogat a szirtfal.
Meyer
MAGASSÁG
Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!
Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok –
üdítő harmat és hüvösség,
mi róluk hozzánk lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.
Tyutcsev
TIROLI SZÁLLODÁBAN
Im Tiroler Wirtshaus
A kakas kezdi: a
kútszivattyuvízesés
mellett kukorékol, és
aztán, mint orgona,
– brumm! – visszhangzón bőditi
deszkafalam oldalához
zengőbarna, vadvirágos
bánatát a búboci.
Aztán ajtók, ablakok;
aztán, mintha csöppnyi vízzel,
az első fény szemen spriccel.
Pattanok,
s a csíkos dunyha mély álmából – uccu, hopp! –
mély bakkancsomba huppanok.
Georg Britting
AZ EGET KOMOR ÉJBE VONJÁK...
Az eget komor éjbe vonják
köröskörűl a fellegek –
Semmi gondolat, semmi zordság:
a táj csak álom, bús, rideg.
Halk fény lobban, tétova fény, a
felhő ormán, reszket s vakít –
Tán a levegő süketnéma
démonai tárgyalnak így.
És mintha jelre – messzi körben
gyors villám vonaglik elő
s felragyog rikító vörösben
erdőszél, folyó és mező.
Csönd ujra... S várva, sorsa mit hoz,
figyel a világ – mintha épp
most, e percben, valami titkos
tervben döntött volna az ég.
Tyutcsev
ALPOK
Azúr-éjben havas ormok
rémlenek a ködön át –
tekintetük jege fojtó
borzadályként néz reád.
Zordan, némán szendereg mind,
egy-egy bukott, régi cár,
s varázs köti lelkedet, míg
pirkadni nem kezd a táj.
De amikor, mint vörös seb,
izzik Kelet hajnala,
megcsillan a legidősebb
bérc fején a korona.
Csúcsról csúcsra fény csap által,
gyújtva fenti-lenti kört. –
És tündöklő koronákkal
támad fel a messzi föld.
Tyutcsev
ALPESI SZOROS
Alpenpass
Sok völgy kanyara hozott fel ide,
nem vágyom többé már semerre se.
A láthatár szegélyén édes árny,
Itália int, egykori hazám,
északról meg egy másik drága táj,
a hidegebb föld, hol a házam áll.
Szomorúan kószálnak szemeim
dél iránt, ifjúságom kertjein,
s kalaplengetve köszöntöm északot,
mely a vándornak megnyugvást adott.
És a szivembe égő kín hasít:
óh, nincs nekem hazám sem ott, sem itt!
Hesse
ÖRÜLÖK, HOGY BÁNTOTTÁL VALAHA
That you were once unkind befriends me now
Örülök, hogy bántottál valaha,
s akkori kínom még úgy bennem él,
hogy vétkem tán földre is sujtana,
hisz az inam nem érc s nem vert acél.
Mert ha gőgöm úgy sujtott, ahogy engem
a tied, akkor megjártad a poklot,
s mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,
hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.
Ó, bár leglelkembe idézte volna
kínunk éje, mi a valódi seb,
s ahogy te, hamar vittem volna azt a
szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!
Régi botlásod váltság most szememben:
téged enyém, oldjon a tied engem.
Shakespeare 120. szonettje
A MAGÁNYHOZ
Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől;
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene, szinte
kristályként, körűltündököl!
Gondolatban kilépek gondolataimból:
mint a hab, mely játszva zsong, oly
puha mind: üde bölcsőd áldva ringat,
s ha csak percekre is, altat.
Te vagy az elemem: óh, mért hűt ki az ár nagy
mélysége? mért borúl mint alkony az agyamra!
És mért kell szüntelen, mint a halnak, madárnak,
feltörnöm a magasba, levegőre, napra?...
Fenn frisseség hiányzik, ahogy a meleg lenn:
örök száműzött vagyok mindakét elemben!...
Mickiewicz
A GLECCSEREK
Lángol a dél lehellete.
Tüze gyujtva-tikkasztva forral.
Göndör kis párákkal tele
füstöl a fekete hegyoldal.
A rezgő lombon át a nyár
csak árny-csipke-darabokat szór.
Altatót zengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.
Acéltükörként tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt
s vigan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.
És míg félálomba-gyönyörbe
kábultan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan:
a világ fölött, egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosúl –
Jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.
Tyutcsev
ZÖLDÜL A SÁS, ÓH!
Green Grow the Rashes, O
Zöldül a sás, óh!
Zöldül a sás, óh!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, óh!
Gond van és bú mindenfele,
minden óra csapás, óh!
Mit ér a férfi élete,
ha nem dévajkodás, óh!
Szerencsét űz a földi szív
s fut tőle a szerencse, óh!
S mire vagyont szerez a gond,
már nincs öröme benne, óh!
De ha kedvesem ölelem
s csöndes az alkonyóra, óh!
A föld fia s száz bánata
mehet mind a pokolba, óh!
Húzgálod finnyás orrodat;
te, morcos, vén szamár, óh!
Bölcs Salamon jól tudta, hogy
létünk dísze a lány, óh!
Ádámot inas gyúrta, de
A természet művén a nő
a diadalmi zászló!
Zöldül a sás, óh!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, óh!
Burns
A ZÖLD VÍZ PARTJÁN
Au bord de l'eau verte...
A zöld víz partján ezer szöcske szökken,
mászik, vagy árva
kínban kapaszkodik, föl, föl, a gyönge
répavirágra.
A langyos vízben fehér halcsapat
húz a fekete
fák alján: fény s árny az esti patak
remegő vize.
Két szarka csörren és indul, sebes
szárnyára kapva,
és leszáll, messze, egy virághimes
szénakazalra.
Három paraszt ül, lapot olvas, őrzi
teheneit,
gereblyéjük nyelét rég lesikálták
érdes tenyereik.
A víz felett szúnyogok tánca száll
helyben maradva:
mind föl-le cikáz, ki-be, jobbra-balra,
s a raj csak áll.
Én meg a rétet vesszőzöm, tünődve,
s ki tudja: mért;
és repül a pitypang pelyhe, amerre
viszi a szél.
Jammes
HAZÁM
Szeretem a hazám; nem ahogy kötelesség,
s nem a nyugodt ész tanácsa szerint.
Se vérből fakadó dicsőség,
se biztonság, melyből büszke nyugalom int,
se feltárt ősidők szentséges borzadálya
nem ringat soha oly élő álmodozásba.
De szeretem – nem is tudom, miért –
végtelen steppéi nagy hallgatását,
a roppant erdők zúgó jajgatását,
a folyók áradó tavaszi tengerét;
szeretek utazni éji parasztszekéren
a puha homokon a vén pusztákon át;
bozót közt, szomorú falvakból a sötétben
barátian köszönt a csöndes mécsvilág;
szeretem a tarlótűz füstjét,
az esti szekérvárakat,
dombon a nyirfák halk ezüstjét,
ahogy a szélben ringanak;
nézem a sok ablakcirádát,
gyönyörködve, mint nem sokan,
a nagy zsuptetők ferde hátát,
a csűrt, mely szinig tele van;
és ha leszáll az ünnepeste,
éjfélig bámulom a vad,
részeg zsivaj és duda mellett
a döngő paraszt-táncokat.
Lermontov
A KÖLTŐ ÉS OROSZORSZÁG
Hullám a költő, s tengerár
Oroszország: víz-hegyeit
ha kavarja a messzi táj,
ő is vele zavarodik.
S mert nagy népnek idege a
költő, saját legrejtekebb
mélyét érzi legyőzve, ha
a szabadság legyőzetett.
J. P. Polonszkij
ÖKREIM, TI, JÓ IGÁSOK
Ökreim, ti, jó igások,
erdő szélén forrást látok,
rét is van itt, nem legelte
csorda; kasza nem járt benne.
Itt lesz ma a pihenőtök,
ha legeltek, ha kérődztök,
ügyelek én mindig rátok,
s közben szedem a virágot.
Tarka virág nyit ezerszám,
nyírfakéreg lesz a pártám,
arra fűzöm, körbe fonva,
úgy kötöm a homlokomra.
Leány, legény, el mind tőlem,
pártám egy se kérje tőlem,
magam kötöm, magam fonom,
hordani is magam fogom.
Tegnap is volt pártám, ilyen,
soká fáj még érte szívem:
kérték, én meg odaadtam,
hej, pedig nem is akartam!
Dolgos ökreim, tiétek
a forrás, az édes élet,
a rét, melyen csorda nem járt,
a rét, melyben vas nem tett kárt.
Jan Kochanowski
SZABADSÁG
– Az 1861-es jobbágyfelszabadítás hírére –
Anyám, Haza Földje, te, drága vidék,
nem jártalak ily vígan soha még.
Csecsemőt ha látok anyai keblen,
boldog repeséssel dobban a mellem:
„Jókor jöttél a világra, fiú,
a te jövőd már nem szomorú!
Magad ura, senkire sem vigyázva,
magad lehetsz sorsod kovácsa.
Ha tetszik, szántod a földedet,
s ha bírod, sasként az eget!"
Ah, álom mindez... Az emberi szellem
van olyan ravasz, hogy a jó ügy ellen
ki tudjon eszelni őröket,
uj hálókat és tőröket...
Mindegy!... Mégis kisebb a rabság...
Higgy hát, Múzsa, s hurrá, Szabadság!
Nyekraszov
EMLÉKSZEL?...
Emlékszel? Derengett az alkony.
Búcsúztunk. Csönd, körben, a parton.
S dördűlt az esti ágyuszó!
Figyeltünk. Lassan kialudtak
utolsó szikrái a napnak,
köd ringott, puha takaró,
és a lövés visszhangja messze
elhalt, a hullámsírba veszve.
Ha (mert oly nehéz volt a nap)
szivemben vad vágy villan és ég,
járom az üres partokat
s várom az ágyu dörrenését.
S ahogy a visszhang száll s ahogy
elnyeli ég s víz puha mélye,
felzokogok: – Mikor halok
vissza, mint ő, én is az éjbe?!
Lermontov
KÖRFORGÁS
Revolution
Fut nyugatnak a homály kereke,
kelet sugárzászlaja felnyomúl,
rémek s csontvázak lidérc-serege
a reggel arany özönébe fúl.
De tengerek s kontinensek fölött
a Föld áttolta előlünk a két
Indiára nagy éj-kúpját, örök
árnya hold-metsző bohóc-süvegét.
Nézd, zeniten a nap; cseng-bong a dél,
harangjátékkal ünnepli a fényt.
Most elhallgat, s a földalatti éj
átment nadiron, s kúszni kezd felénk.
A. E. Housman
MISZTIKUS ALKONYAT
Crépuscule du soir mystique
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárúl, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
– tulipán, liliom, dália, mák –
kavarja a himzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
– tulipán, liliom, dália, mák
parfőmjét – hogy érzékeimbe szálljon
s ájúlt agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Verlaine
MEZŐSÉG RÓMA ELŐTT
Feld vor Rom
Magaslatról mértük az esti tájat,
felragyogó romjait a világnak,
itt most üres, zord mezőség körít;
borzong a kép, búsít és elszorít.
De fölhalmozott pompa és felejtett
nagy sírbolt dicső oszloproncsa mellett
kevésbé sírtunk? s utódod mi, te,
koronák éke, népek gyönyöre?
Búcsúzva érezzük: hogy vesse, irtsa,
a szorongót a föld, a büszke, tiltja...
Nézd! az örök kapu, felhőn gyúlva ki,
s egy fátyol vér- s ibolyaráncai
a lanka fájó zöldjén átlebegve,
Frascati fakóbban simúl a hegyre...
Állj még e dombon, s tépd, menvén tovább,
az aszfodélosz árnyliliomát.
Stefan George
A TUDOMÁNYHOZ
To Science
Vén Idő lánya, Tudás, anyahű, –
fürkész szemed mindent bont, széthasít!
Mért téped a költő szivét, keselyű,
kinek nehéz tények a szárnyaid?
Hogy szeresse és tisztelje bölcs agyad
sóvár lelke, ha nem hagyod az ég
kincsei közt kutatni, noha nagy
szárnyai láng gyanánt röpítenék?
Nem vetted el Diána kocsiját?
Nem ligetét Dryásztól, hogy a felhők
fölött keressen boldogabb hazát?
Nem raboltad el a tóból a Sellőt,
rétről a Tündért, s tőlem a nyarat,
nyaram álmát a tamariszk alatt?
Poe
VOLT EGY FIÚ
There was a boy...
Volt egy fiú; jól ismertétek, óh
Winander szirtjei s szigetei;
– este, mikor, kelve-nyugodva, az
első csillagok mozdultak a dombok
szegélyén, gyakran állt a csillogó
tó partján, vagy nagy fáitok alatt,
s ujjait kulcsolva, két tenyerét
összetapasztva s szájához emelve
keze hangszerén huhogott a halk
baglyok felé, remélve, hogy azok
felelnek neki. – És feleltek is
a vízi völgyön át, huhogva, és
elnyujtottan, s remegő hurrogással,
és rikácsolva, s a visszhang vigan
ujrázott és ujrázott; boldogító
hangverseny! S ha szünet következett
s kárbaveszett minden művészete:
akkor, időnkint, még figyelt a nagy
csöndben, a rezzenő meglepetés
egészen a szivéig vitte a
hegyipatak hangját; vagy a látható
tér hatolt bele észrevétlen, az
ünnepélyes látvány, a szirtek és
erdők, és az a bizonytalan ég
a kék tó mozdulatlan kebelén.
Ezt a fiút elvitték, messze; és
meghalt, korán; alig mult tizenegy.
Gyönyörű a völgy, ahol született
s élt: a falusi iskola felett
egy sziklás lejtőn áll a temető;
s ha nyár-estéken utam arra vitt,
azt hiszem, jó félóra is lehet
a sok perc, amit ott töltöttem, némán, –
nézve a sírt, amelyben feküszik.
Wordsworth
SZEPTEMBER
Septembre
Szeptember hava, mondják a tudósok, akik
kockás sapkában a szelet méregetik,
a Mérleg jegyében áll.
Ilyenkor a hajó mind rettenetesen ugrál
a tengeren. Aequinoctium, mondják a könyvek.
Sőt láttam egyet, amely Paradoxonok-at idézett,
ekliptikákat, zodiákuszokat és apályokat
a szeptemberi Föld magyarázatára.
Nagyszerű költészet ez, és én, a szobámban,
a papíron, fehér és fekete köröket láttam,
csillagzsúfolt szalagokkal és sugarakkal.
És ez Kolumbus Kristófot juttatja eszembe
a fenséges bolondot, aki ment, vakon, maga elé:
a gonosz király börtönbe vetette,
mivel a féltékenységnek hálátlanság a szülötte.
Most pedig e hónap állatait énekelem,
bár azonosak a többiekéivel, úgy hiszem,
de nem említem, csak a legfőbbeket,
hiszen a költők drágálják a papirt.
Múzsa! Ihless és segíts, hogy az egyszerü síp,
mellyel e vizek partján kisérletezem,
megnyerje költő barátaimat, a verseny elnökeit.
A nagyfülű szamár lehajtja fejét.
A tehetős paraszt nadrágot ad reá,
mert Szeptember havát darazsak koronázzák,
melyek a lugasok fürtjeit aranyozzák
s elszállnak s megszúrják szegény csacsikat.
A kakas tündököl s gyorsan nyeregbe kap,
a tyúk hátára, hogy legyen elég tojás.
Már akkor ébred, mikor a nagy varázs
újra feljön, a Nap, s a reggeli ködön áthat
s fenséggel tölti be a zengő, messzi tájat.
Az ökör, ókori ünnepek járuléka,
lassú, de nagyszerű százféle házi célra.
Látni szelíd fejét, bő nyak-lebernyegét:
az árnyas istállót elhagyja s trágyafödte
combokkal indul a kék-ezüst messzeség
felé, és rózsaszín bocik futnak előtte.
Más állat: a tavon mozdulatlan lebeg
a kék szitakötő egy tört nádszál felett.
A kecske, durva szőr, bütykök, hegyes szakáll:
a porlepett, öreg árok partjainál
vésős fogával a vadszőlőt legeli.
A pásztor előtt vannak a juhok,
róluk az mondható mindíg, hogy havazott.
Őrük, a kutya, nagyon izgatott,
folyton ugrál; a juhász karjában pedig ott
látni, mint rongyot, egy újszülött kis barit,
melyet az anyja még vérezve nyalogat.
A disznó: a tanyák trágyadombján röfög
és szaglász valami krumplihéjak között.
Nevetséges bizony, s undok, de mennyire,
mégsem akadályozhat meg benne senki se,
hogy meg ne borzadjak, amikor ledöfik
és hallom, hogy löki éles sikolyait
szegény, vérző nyaka, melyet egy dúvad elvág,
s mikor szemét lehunyja s ormányát véresen
rángatva az embertől könyörületre vár,
hisz lélek s irgalom csak abban van – ugyebár?
A sürgönydrótokon ülnek a fecskepárok,
láttukra szerelemről álmodnak a szűzlányok.
Szamár, disznó, ökör, bocik s a többi: hányszor
elnéztem őket az orthezi vásáron,
mikor a szeptemberi alkony, a csárdákra komorúlva,
a messzi palatetőket s az üvegeket kigyujtja.
Az árny vitatkozó hangoktól nyüzsgve mozgott.
Hegyes villájukkal megnőttek a parasztok.
Sárfröcskölt szekerek rázkódtak, csikorogtak.
Kaszások egy kövön új kaszával kopogtak.
Pásztorok próbálták kolompjuk rekedt hangját.
Fügeszagú, nehéz puttonyokat cipeltek
éjféli présházakba.
gondoltam arra e szeptember-esteken,
hogy az égben ott a Jó Isten; hogy holnap, holnapután
el kell hagynom az én csöndes, kicsi szobám;
s hogy oda kell majd mennem, ahol a cselédek
s a tiszták vannak, de nem dölyfösen,
mint egy Kolumbus Kristóf, át az elemeken,
hanem egész szeliden és egészen egyszerüen,
ahogy ezt a verset írtam, s kezet nyujtva csendesen
a szüleimnek, mint mikor még egész kicsi voltam
és szaladnom kellett, ha menni akartam,
s mikor sírvafakadtam, óh Istenem! nem tudva, miért,
és nem tudva, kin, és nem tudva, hogy mi ért.
Mit ér hát Szeptember flórája, faunája?
Mit ér tél, tavasz és nyár és ősz váltakozása?
Mit ér, ha vetnek, és mit a mandulafák,
a barackfák meg a sápadt cseresznyefák?
Mit ér minden termés a jövendő tavaszra?
Mit ér a petrezselyem és a borbolya magva,
az elrakott zeller s a keserű saláta,
ha meg kell halni?
Jártam lészen a földön,
és rám mondják majd, hogy szkeptikus voltam és költő,
mert nevetnem kellett a zokogástól,
mert rájöttem: az Isten olyan nagy,
hogy nevetve kell előtte megvetnünk magunkat.
Óh Múzsa! csendesítsd fájdalmas szivem. És ha
poromból szeptemberi szöllőknek tartozéka
lesz egykor, szivemet töltsd át egy ragyogó
arany fürtbe, amilyet szeret a gyors rigó.
S még valamit: egy lány, egy napon, arra menve,
tépje le azt a fürtöt és egye meg, nevetve,
s ne tudja, hogy az az én örökszép szivem.
Egye meg, s mondja a barátnőinek: Szeptember
az idén sokat törődött e dús ámbra-szemekkel,
megettem, jólesett, édes volt, tiszta bor.
És most, barátaim, tirajtatok a sor,
elő a sípokat, ti, széplány-bűvölők.
Én távozom: hisz a kék mirtuszok mögött,
mint madárcsivogás, már hangzik lágy zenétek.
Ami nem Szeptember, zengje most azt az ének.
Jammes
HOL VAGY, MÚZSÁM
Where art thou Muse that thou forget'st so long
Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká
felejti azt, aki minden erőd?
Szent dühöd méltatlanra száll alá,
s te fakulsz, hogy a hitványt fénybe sződd?
Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy
zengj, és pótold sok mulasztásodat,
zengj a fülnek, mely becsüli dalod
s tolladnak tárgyat és szellemet ad.
Föl, rest Múzsa, légy a szép arc birája:
látsz kedvesemén akár egy redőt?
S ha látsz, légy a hanyatlás szatirája
s gúnyolj mindenütt roncsot és Időt.
az idő görbe kése és kaszája.
Shakespeare 100. szonettje
RENYHE MÚZSA
O truant Muse what shall be thy amends
Renyhe Múzsa, hogy pótold a mulasztást,
fested-e már az Igazat a Szépben?
Kedvesemé a Szépség s az Igazság;
ahogy te is: rangodra ez az érdem.
Felelj, Múzsa! Vagy – mondod – színigaznak
nem kell szinezés, mert szinével egy?
A szép nem ón műve, de igaz alkat,
s legjobb a legjobb, ha nem kevered?
Mert nem szorul rád, maradj néma? – Ne
mentsd így csönded; hisz neked van erőd,
hogy aranyos sírt túléless vele
és őt ragyogtasd minden kor előtt!
Muzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,
hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.
Shakespeare 101. szonettje
A LÉGY
The Fly
Kis legyecske,
játszi nyarad
összetört buta
kezem alatt.
Nem vagyok én is
légy, mint te, szegény?
S nem vagy te ember,
akárcsak én?
Nekem is izlik
a tánc, dal, a méz,
mig le nem üt
egy vaksi kéz.
Ha a tudat élet
és sugár
és a tudat
hiánya halál:
akkor én boldog
légy vagyok,
akár élek,
akár halok.
Blake
A SZÉP ŐSZI ESTÉKBEN…
A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsufénye –
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
Tyutcsev
NEM ÖREGEDSZ SZEMEMBEN, SZÉP BARÁTOM...
To me fair friend you never can be old
Nem öregedsz szememben, szép barátom:
amilyennek először láttalak,
ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
három tél szórt le három dús nyarat,
három szép tavaszt kevert sárga őszbe
a gyors idő, balzsamos április
háromszor lett vad, juniusi hő, s te
ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.
Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
ahogy óralapon a mutató:
arcod színe is, mely látszatra tétlen,
illan, s talán az én szemem csaló.
Ezt félve, halld, jövendő távola:
előtted meghalt a szépség nyara!
Shakespeare 104. szonettje
ŐSZI TÁJ
Sugarait, melyek, szétszórva, ma
alig törtek át a földön, milyen
fényárba zsúfolta, s estére hogy
bearanyozta nyugatot a nap!
Ahova néztünk, minden színarany volt.
Arany volt a halászlak ablakában,
az csüngött a fákról, sürű esőben
folyva alá, szőkén a nyír alatt
s bíborban a juhar ágairól.
Az folyt a folyón, sürűn, vastagon.
Attól tündökölt a tarka hegyoldal
halványsárgától narancsvörösig,
és fent az őszi felhők keretében
topázoktól izzott a csöndes ég.
Csónakunk partot ért, s mikor kiszálltunk,
lábunk alatt zizegett az avar,
és hasadó vadgesztenye mutatta
barna ruhájából arany szivét.
Erős lombszaggal telt a levegő
s remegett, mintha most csendűlne ki
benne végső, sápadt nyomaival
az a sok álom, vágy, csók, eskü, szó,
melytől a szelid májusban s a forró
juniusban annyi szív összedobbant.
A parton a halász aranyhajú
gyermekei játszadoztak, mezítláb,
nagy szemükben kék nefelejcseit
raktározta télire az idő;
kettő egy borult ladikkal vesződött,
a többi meg a rőt avart dobálta
és kacagva futkározott a parton.
Vrchlicky
ERDEI TEMETÉS
Cornelia's Song: „Call for the Robin-redbreast and the Wren"
Hívd Vörösbegyet és Fülemilét:
ők a ligetet járják mindig
s lombbal, virággal telehintik
a magányban elhaltak tetemét.
Hivd a mezei Egeret,
Hangyát, Vakondot is: emeljenek
melengető dombot rá, védve jól
a pompázó sírok rablóitól,
s távoltartva a Farkast, a kegyetlent,
ki kikaparja a földből az embert.
J. Webster
AZ ŐSZ
Der Herbst
Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekűlj! menekűlj! –
A nap lassan lopakodik
a hegyre fel
és minden lépésnél pihen.
Hogy meghervadt a világ!
Lankadt húrokon
dalol a szél:
elszállt a remény –
azt siratja.
Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekűlj! menekűlj!
Óh, fa gyümölcse,
remegsz, lehullsz?
Milyen titokra tanított
az éj,
hogy jeges borzadály lepi
arcodat, bíbor-arcodat?
Hallgatsz, nem felelsz?
Ki beszél még? – –
Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekűlj! menekűlj!
„Én nem vagyok szép,
– mondja a csillagvirág –
de szeretem az embert,
vigasztalom az embert –
hadd lásson még most is virágokat,
hajoljon utánam,
ah! és szakitson le –
szemében akkor
valami régi gyúl,
valami nálam-szebb emléke gyúl:
– azt látom, azt – és úgy halok meg."
Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekűlj! menekűlj!
Nietzsche
AZ ŐSZ
L'automne
Üdvözlégy maradék zöld koronádban, erdő!
Üdvözlégy, sárguló lomb a dúlt pázsiton!
Utolsó szép napok! A természet kesergő
gyászát testvérien keresi bánatom.
Álmodozva rovom a magányos, kis ösvényt;
jólesik látni a fény végső sugarát,
e sápadó napot, mely csak gyengén s időnként
nyilaz lábam elé a sötét fákon át.
Igen, amikor így haldoklik már az élet,
fátyolos szemei még jobban vonzanak;
barát búcsúja ez, mosoly ez, lepecsételt
ajkakról még felénk nevető pillanat.
Igy, minden láthatárt már-már elhagyni készen
és siratva, hogy úgy szűnik múlt és remény,
még visszafordulok és sóvárogva nézem
sok kincsét, mely soha nem lehetett enyém.
Föld, Nap, s te, völgy, világ, óh, édes, drága élet,
könnyem kicsordul a sír szélén értetek:
mily gyönyörű a nap a haldokló szemének!
Mily illatos a szél, mily tiszták az egek!
Óh, hogy üríteném fenékig most a kelyhet,
melybe nektárt s epét kevert egy égi kéz:
ha adhatta sötét italát életemnek,
ki tudja, tán maradt alján egy csöppnyi méz!
Tán még várt volna, tán várt is a visszatérő
boldogság, melynek a reménye elveszett!
S akadt volna talán egy megértést igérő
lélek a sok között, akit nem ismerek!...
Illatát a virág a szélnek adva hull le;
fénynek, életnek ily búcsúszóval felel:
Meghalok!... – S mikor ő, én is, végsőt lehellve,
zengő és bánatos sóhajban múlok el.
Lamartine
ŐSZUTÓ VELENCÉBEN
Spätherbst in Venedig
A város többé nem kóbor csalétek,
mely, ahogy nap napra kél, egyre fog.
Üvegesebben csendűlnek felétek
a paloták. A kertekből halott
bábúkként lóg, fejest s halomba döntve,
a nyár. A mélységből pedig
parancs nyúl föl, vén erdő-vázak ökle:
mintha a tengernagynak hajnalig
kettőznie kéne gályáit az éber
arzenálban, hogy az első selyem
szellőt már töltse kátrányos izével
flottájának, mely, evezve-tolongva,
majd, zászlait a kelő napba bontva,
megindúl, fénylőn és végzetesen.
Rilke
ŐSZ A KANÁRI SZIGETEKEN
L'Automne des Canaries
Igazán csak e völgy- s e dombsor, e vidék
ismeri Bacchus és Pomóna glóriáját;
e földet az egek ezer kinccsel megáldták,
e táj Észak szelét sosem érezte még.
Itt barack, muskotály és dinnyék és fügék
koronázzák e nagy istent, a bor barátját;
s pálmák, a győzelem jelvényei, kinálják
roskadó ágaik mézízű szüretét.
Az édesbelü nád nem lápok s vízi partok,
de sziklák dísze és nagy ligeteket alkot
s úgy küldi menny felé csurranó aranyát.
Érett gyümölcsöt és aznap bimbóözönt lel
a narancsfán a szem: itt egész éven át
keveredik a nyár és a tavasz az ősszel.
Saint-Amant
AZ ŐSZHÖZ
To Autumn
Óh, Ősz, gyümölcstől roskadó, te, fürt
vérétől maszatos, várj, ülj ide,
árnyas tetőm alá; pihenj, s kisérd
víg dalaiddal ujdon furulyám
s táncra perdűlnek az év lányai!
Zengd a virágok s a szüret dalát.
„Karcsú bimbó Napra tárja kecsét,
szerelem csiklandozza ereit,
füzér bókol a reggel homlokán
s lehabzik a gyors est fény-homlokán,
míg a kincses nyár tovább gajdol és
tollas felhő virít feje körűl.
Szellemraj dőzsöl gyümölcsillaton,
tündérszárnyú öröm kóborol a
kertben vagy a fákra ül s énekel."
Igy dalolt az Ősz; majd felkelt, körűl-
övezte magát, s elszállt, a hegyek
mögé. De arany terhe itt maradt.
Blake
ŐSZI NAPFÉNY
Szeretem ragyogásod, őszi nap,
mikor széttéped a felhők s a köd
fátyolát és fakuló sugarad
megcsillan a szélrázta fákon, a
porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy,
nagy tündöklés: búcsúzó heved a
cserbenhagyott szerelem bánatát
és titkait idézi. A tüzed
nem hidegebb, de a természetet
s mindazt, ami érzett, gondolkodott,
nem melegítik át a fényeid.
Szivemet se. Él benne a parázs,
csak félreismerték az emberek:
most már nem gyujtja szemem sugarát
és nem izzik föl sápadt arcomon.
De hát miért gyötörje megint
gúny s kétely a boldogtalan szivet?
Lermontov
JÖVENDŐ KÖLTŐK
Poets to Come
Jövendő költők! szónokok, jövendő énekesek, muzsikusok!
Nem a ma dolga, hogy igazoljon és hogy megmondja, miért vagyok itt,
ti azonban, uj nemzedék, amely már itt születtél, te, atlétának-való, földünkön-álló, nagyobb, mint bármelyik elődöd,
Ti álljatok mellém! Mert tinektek kell megadnotok a létjogosultságomat!
Én magam csak egy-két szóval jelzem a jövőt,
én csak egy pillanatra lépek elő, csak azért, hogy megindítsam a kerekeket, és sietve visszatűnök a homályba.
Olyan ember vagyok, aki ide-oda kóborol, de sehol végleg meg nem áll, véletlenűl rátok tekint és aztán elforditja az arcát,
olyan, aki rátok bizza, hogy bizonyítsatok és értelmezzetek,
és tőletek várja a fő-dolgokat.
VAN ÚJ AZ AGYBAN, AMIT TOLL LEÍRHAT
What's in the brain that ink may character
Van új az agyban, amit toll leírhat
s mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú, ahogy pap misézik,
mondom mégis az örök szöveget:
én s te: nem látom réginek a régit:
mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
nem méri az évek súlyát, porát,
nem hisz az arc sorsos redőiben
s ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
hol idő s külszín csak romot hagyott.
Shakespeare 108. szonettje
AGYAM REJTI AJÁNDÉKOD
Thy gift, thy tables, are within my brain
Agyam rejti ajándékod, a naplót,
s az őr emlékezet irja tele,
hiú dolgok rangjánál maradandóbb,
mely nem múlik el soha, sohase;
vagy legalább a Természet parancsa
míg élni megtűr agyat és szivet
s részét belőled míg mind át nem adja
a rágó feledésnek: él hired!
Nem kell, hogy szerelmed jelekbe öntsem,
s kicsi is neked az a foglalat:
túladtam hát rajta, s abban a könyvben
bízom, mely téged jobban befogad.
Eszközzel őrizni emlékedet
az volna, hogy elfelejtettelek.
Shakespeare 122. szonettje
BÁRMI REZZEN
Of a' the Airts
Bármi rezzen, a nyugati
szél a legédesebb,
hisz arra él a szép leány,
az, akit szeretek:
csörgedező víz fut elő
s ott zúg a rengeteg;
és én mégis éj-nap csak őt
látom, jó Jean-emet.
A harmatos virágban őt
nézem, mily szép, üde:
hangját trillázza a madár
s a szellők éneke:
rügy s bimbó mind ami hasad
bokron s rét s víz felett
s a fütty mind őt juttatja csak
eszembe, Jean-emet!
Burns
SZABAD SZELLEM
Freisinn
Nektek sátrat, nekem meg a nyergem!
Ti kunyhókban a hazai telken!
Én vigan a messziségbe vágok:
fölöttem csak a csillagvilágok!
*
Kirakta szárazon-vizen
csillaggal az eget,
hogy gyönyörködve szüntelen
fölfele nézzetek.
Goethe
ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ
Ode to the West Wind
1
Vad Nyugati Szél, ősz sóhaja, te,
ki az avart, zord bűvész, láthatatlan
jelenléteddel sárga, fekete,
sápadt s lázvörös, pestis-verte hadban
kisértetekként égig röpited;
ki a szárnyas jövőt ezernyi magban
téli ágyába hordod, hogy hideg
sírba taposva dermedezzen ott,
míg kürtjét az álmodó föld felett
meg nem zendíti tavasz-kék Hugod,
ki bimbó-nyájat terel a napon
s hegynek-völgynek színt ad és illatot;
vad Szellem, vándor örök utakon,
te, romboló s megőrző: Halld dalom!
2
Áramod a mozgó menny magasában
földünk lombja, száz roncs felhő fedi
Ég s Tenger dúlt bokrairól cibáltan,
villám s eső hozói: úgy lepi
tömegük hullámod kék felszinét,
mint ragyogó, repeső fürtjei
egy ránktörő menádnak: a sötét
láthatártól a zenitig lobog
viharsörénye! Gyászdal, te, az év,
a haldokló év köré gomolyog
az omló éj, s ez a nagy, síri dóm
a te hatalmad, hisz te boltozod
föl páráid tömören, vastagon,
s mint zápor, tűz s jég zúgsz le: Halld dalom!
3
Ki megtörted, ahol pihent, a kék
Közép-Tengernek Baiae öble mellett
kristályhabzsongta nyári szenderét
ama tajtékszigetnél, s tornyot, ezret,
láttál, s álmodó antik palotát,
ahogy azúrmohásan ott remegnek
a teltebb, vízi napban, és virág-
csodát, melyre nincs szó; te, ki előtt
az Atlantika roppant síkja tág
szakadékokká nyílik, mialatt
lent, mélyen, a vak szirmok s iszapon
nőtt sápadt erdők tudják hangodat,
tudják, s kitől őszülő borzalom
rázza őket s halál: Óh, halld dalom!
4
Volnék lomb, hogy vihess utadra; vagy
volnék gyors felhő, veled szállanék;
hullám, pihegnék hatalmad alatt,
átvéve hajtó erődet, csak épp
nem oly szabadon, mint te, Féktelen! –
vagy ha csak ujra gyermek, s játszanék,
veled robogva át az egeken,
mint mikor még, hogy legyőzlek, a hit
alig volt álom: volnék az, ma nem
únnád imám keserű szavait.
Óh, vigy, avart, felhőt, tenger vizét!
Lebuktam, vérzem, száz tüske hasít!
Balsors nyom valakit, nagy nehezék,
aki rokonod: dac, s vágy, s büszkeség.
5
Legyek hárfád, miként a rengeteg:
mit bánt, ha hull rólam is a levél!
Roppant dallamod biztosan kiszed
még mindkettőből néhány őszi, mély
hangot, búsan-édeset. Légy te a
lelkem, vad Lélek! Légy: én! szenvedély!
Szálljon veled eszméim avara
a világba: ujat zsendítsenek;
s versemnek, amely szent varázsima,
tűzhelyéről szórd szét igéimet,
hamut s szikrát, ahol csak ember él!
Légy ajkamon az alvó föld felett
egy jóslat trombitája! Óh, te, Szél,
messze a Tavasz, ha már jön a Tél?
Shelley
TÉKOZLÓ BÁJ, MÉRT PAZARLOD
Unthrifty loveliness why dost thou spend
Tékozló báj, mért pazarlod saját
gyönyörödre szépséged örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
s mert bőkezű, csak bőkezűt segít.
bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattalan uzsorás, ekkora
pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?
Mert magaddal kalmárkodva csupán,
megcsalod magad felől szép magad;
s ha hív a természet, a sír után
mily tűrhető számadásod marad?
Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;
használva: él, és hagyatékod őre.
Shakespeare 4. szonettje
HIVOGATÓ VENUSHOZ
O Venus, regina Cnidi Paphique
Óh, Venus, Cnídos s Paphos égi hölgye,
hagyd el ékes Cyprusod és repűlj át
tömjénnel hívó Glycerán varázs-szép
földi lakába!
A tüzes Fiú, övük oldva mind a
Gráciák, mind-mind ide, és a Nimfák
és a nélküled komor Ifjuság is.
Horatius
CSILLAGOK
'Astšraj e„saqre‹j, 'Ast¾r ™mÒj
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
Platon
ÉDES
`HdÝ qšrouj diyînti ciën potÒn, ¹dÝ d? naÚtaij
Édes a szomjasnak a havas ital; édes a télből
enyhe zefir szárnyán szállni a tavasz elé;
mégsincs semmi oly édes, mint amikor szerelemben
összefonódott párt rejt a közös takaró.
OLY ZSARNOK VAGY, IGY IS
Thou art as tyrannous, so as thou art
Oly zsarnok vagy, igy is, mint akiket
szépségük dölyfössé kegyetlenít;
mert jól tudod, legfőbb, legékesebb
ékszerének szivem téged tekint.
De van, aki megnéz s azt mondja, hogy
aligha fog arcodért hullni könny;
s hogy cáfoljam, oly bátor nem vagyok,
bár, titkon, szépségedre esküszöm.
S esküm igazát bizonyítani
csak rád gondolok; és, tolongva, hű
könnyek, sóhajok sírják, hogy ami
fekete rajtad, nekem gyönyörű.
Csak a tetteidben vagy fekete,
s úgy látszik, ez a vádak gyökere.
Shakespeare 131. szonettje
LESBIÁHOZ
Vivamus, mea Lesbia, atque amemus
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;
hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!
A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
bennünket, ha kihúnytunk, semmi többé
föl nem ver soha örök éjszakánkból.
Csókot ezret előbb, utána százat,
s ezret másikat adj, és ujra százat,
ezret ujra utána, s ujra százat,
s ezrek ezre ha csattan már a szánkon,
belezavarodunk a számolásba,
s jobb ha nem sejti az irígy gonosz, hogy
ennyi csók is létezik a világon.
Catullus
LESBIA VEREBE
Passer, deliciae meae puellae
Kedvesem gyönyöre, veréb, te, kedves
játszótársa, kit a keblén melenget,
kinek ujja-hegyét csókolni nyújtja
s akit iszonyu csőr-csatákra bőszít,
mikor, vágyaim őre, tudja isten
mily vad szórakozások vígaszával
űzni vágyik a bánatát s hiszem, hogy
enyhit csakugyan égő szive lázán:
játszhatnék veled éppugy én is, óh, bár
könnyitném vele bús szivem keservét!
Catullus
ÓH, NE KÍVÁND, HOGY VÉDJEM IS
O call not me to justify the wrong
Óh, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,
mellyel hidegséged lelkemre tör;
ha a nyelved tőr, szemedet ne forgasd:
erő, légy erős, s ne álnokul ölj.
Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha
épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;
mért kacérúl sebzel, ha rozoga
páncélomon át szivembe hasíthatsz?
Menthetnélek; ah, jól tudja a kedves,
mennyire gyűlöl szép tekintete,
s szeme arcomról, íme, tovarepdes,
hogy haragja mást nyilazzon tele;
de már fél-halott vagyok s ezt se bírom:
végezz ki a szemeddel: oltsd ki kínom.
Shakespeare 139. szonettje
FAUST MEGLÁTJA HELÉNÁT
Was this the face that launched a thousand ships?
– Részlet a „Faust"-ból –
– Ez az arc dobott tengerre ezer
hajót s törte le Trója tornyait?
Édes Heléna, egy csókod: öröklét! –
Ajka kiszívta lelkem! ott repül!
Jőjj, Heléna, add vissza lelkemet.
Itt fogok lakni, hisz ajkad a Menny,
és salak minden, ami nem Heléna.
Páris leszek, s döngesse kezedért
most Wittenbergát Trója ostroma:
összecsapok a hitvány Menelaus-szal,
sisakforgómon a te színeid:
és megsebzem, meg, Achillest a sarkán
s ugy térek vissza ajkaidhoz. Óh,
szebb vagy az esti csillagnál, amely
ezer társa fényébe öltözik:
tündöklőbb, mint a láng Zeusz, amikor
megjelent a bús Szemele előtt:
kedvesebb, mint az Ég Ura a kéjes
Arethúza azúr karjai közt:
senki már, – te leszel a kedvesem!
(Utána indul)
Marlowe
NI, HOGY KERGETI
Lo as a careful huswife runs to catch
Ni, hogy kergeti tollas szökevényét
a féltő háziasszony! Leteszi
kicsinyét, szalad, és lelke egy éhség,
hogy utólérje, ami kell neki,
míg az otthagyott gyermek őutána
fut, sírva, kinek minden gondja csak
az üldözendő és csöppet se bánja
szegény fiút, akit megrikat.
Igy futsz az után, ami menekűl,
s igy én, kicsinyed, jó hátul, utánad.
De, ha vágyad elfognod sikerűl,
térj vissza, csókolj meg, s mondd, hogy anyám vagy,
s imám lesz: akaratod meglegyen,
csak jőjj s csöndesítsd zokogó szivem.
Shakespeare 143. szonettje
BERTA SZEMEI
Les Yeux de Berthe
Különbek vagytok a leghíresebb szemeknél,
lánykám szép szemei: valami jó, csodás
árad belőletek, éjszakai varázs!
Nézzetek rám, szemek, borúlj szememre, szent éj!
Lánykám nagy szemei, drága árkánumok,
mágikus üregek mása vagytok, melyekben
kábító-altató árnyak közt ismeretlen
kincsek bizonytalan hulláma kavarog!
Lánykám, szeme sötét, mély és nagy – a tiednek
testvére, örök Éj, s mint a tiéd, ragyog!
Tüze a Szerelem s a Hit: gondolatok,
melyek szűz-kéjesen a mélyében pezsegnek.
Baudelaire
URNŐM SZEME NEM NAP
My mistress' eyes are nothing like the sun
Urnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
de az ő arcán bizony sohase;
s némely párfőm gyönyöre csábosabb,
mint amilyen urnőm lehellete.
Szivesen hallgatom, – de tudom, a
muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
istennőt járni nem láttam soha, –
az én urnőm a földön jár, ha megy;
mégis ér annyit nekem, mint akit
hazug hasonlat mennyekbe röpít.
Shakespeare 130. szonettje
SZEMEID SZERETEM
Thine eyes I love, and they as pitying me
Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
tudván, hogy megvet s úgy gyötör szived,
feketébe öltöztek, s most kinomra
mint édes gyász vetik részvétüket.
S bizony, nem illik a nap ifju vére
jobban kelet szürke orcáihoz,
s az a telt csillag, komoly nyugat őre,
esténkre féloly dicsfényt sem poroz,
mint amennyire arcod dísze két
gyászoló szemed. Óh, gyászolna így
szived is, hisz a gyász teneked ék!...
Hordd mindenütt a részvét színeit,
s megesküszöm: a szépség fekete,
s rút, akinek nem tied a szine.
Shakespeare 132. szonettje
SZERELMI DAL
Minnelied
Gyönyörűszép idő,
mikor az április, megérve,
immár májusba vegyűl!
Ég és föld repeső
öröm és minden párban élve
jár vagy úszik vagy repűl.
Árva hát én hogy legyek?
Én csak azzal nem vagyok egyedűl,
aki lakja szívemet
s akinek íze,
drága méze
mindig számba gyűl.
Óh, nő, jó s égi, Te!
Mit az Ur teremtett, szivedhez
képest mind silány.
A szerelem hive
előtt neved annyira kedves,
hogy különbet nem kiván.
Volna még ily kelleme
másnak, azt hinném, jó nekem a rossz.
Ám a nő teste s neve
mennyei-tiszta
akkor is, ha
gyakran megkinoz.
Csacska férfi vagyok:
hol hagyhattam szemem, beszédem,
hogy, lám, úgy elgyávulok
és szólni nem tudok
és a kedvesem közelében
egészen elnémulok?
Mikor szólni kell,
amit tudok, se tudom sehogyan,
aztán szégyenpír fut el,
bár, mikor elmék,
rögtön esmég
megjön a szavam.
De mit is mondanék?
Hisz egyetlen szava letorkol
hetykén, hogy: „Nem akarom!"
Búnak ez nem elég?
Aki ennyit se bir a rosszból,
nem éri azt sok haszon!
Inkább lesem hát tovább
és ezután is szolgája leszek
s ha parancsot arra ád,
a messzi Bábel
Tornyáig el-
– el én! – elmegyek!
Fürdesse őt, amíg
csak tudja, áldással, a kedvest,
a nyár: bőség, dús öröm!
Mi szemnek jólesik
és szivet simogatni nem rest,
öntözze ezer öröm!
Ami zöld bimbó meg ág,
esőzzön rá s minden harmat vele
s lóhere, lomb, fű s virág
és ami szárnyal,
a madárdal
üdvösséges gyönyöre!
Szája, rózsaszirom,
s tündöklő fénye a szemeknek,
s teste, az édes erő,
mint gyakor hatalom,
szivem mélyéig megremegtet.
Gondolj erre, drága nő!
Könnyítsd nehéz bánatom
és nyújtsd felém, nyújtsd már a kezedet:
ne sírjak soká s nagyon.
Gondolj rám, lelkem,
rendületlen,
s oldozd terhemet!
Gottfried von Strassburg
BŰNÖM: SZERELMEM
Love is my sin, and thy dear virtue hate
Bűnöm: szerelmem; s hogy gyűlölsz: erényed;
bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
óh, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
s nem lelsz okot, megróni; vagy, ha lelsz, nem
a te ajkadról, mely bíbor diszét
már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
s volt szivek hamis frigyein pecsét
s kamat-élősdi mások ágya-kincsén.
Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
vágyad, mint szemem, téged, másokat les,
ültess irgalmat a szivedbe, hogy
irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.
Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
s akkor tán a saját példád tagad meg.
Shakespeare 142. szonettje
SZERELMEM, BÁR GYENGÜLT LÁTSZATRA
My love is strengthened though more weak in seeming
Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt;
csak modora változott, ő soha;
árú az érzés, melynek nagy becsét
folyton zengi a tulajdonosa.
Uj volt szerelmünk, s még csak tavaszán,
hogy annyit köszöntötte a dalom:
így csattog nyárelőn a csalogány
s elhallgat az érettebb napokon;
nem mintha nem volna oly szép a nyár,
mint mikor a gyászdalt leste az éj,
de vad zenéje kertünk terhe már
s mézét veszti a túlgyakori kéj.
Kihagyok hát, mint a fülemile:
fél dalom, hogy fárasztalak vele.
Shakespeare 102. szonettje
AH! BE HITVÁNY, AMIT MÚZSÁM ELÉR
Alack what poverty my muse brings forth
Ah! be hitvány, amit Múzsám elér,
hogy, mikor ily cél hívja rímeit,
a puszta tárgy magában többet ér,
mint ha dícséretembe öltözik!
Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében!
Nézz tükrödbe, s amely megjelenik,
az arc legyőzi lankadt leleményem
s fakó versemmel csak megszégyenít.
Nem volna bűn, emelni vágyva, csak
rontani szépségét a tartalomnak?
Hisz kimeríti minden vágyamat,
hogy, szépség s szellem, neked udvaroljak,
s versemnél mégis sokkal többet érsz el,
kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.
Shakespeare 103. szonettje
A JÓREGGELT!
The Good-morrow
Míg nem szerettük egymást, te meg én,
mit müveltünk? Vén csecsemőt, anyánk
táplált, vidéki gyönyörök tején?
Vagy tán horkoltunk, hétalvók gyanánt?
Ugy van. De akkor a kéj mind mese!
Aki szép nőt vágyam elért, a te
árnyad volt mind csupán, álmod előlege.
S most jóreggelt, ébredő lelkeink!
Félve nézitek egymást; mert a vágy
minden más vágyat tilt s bűnnek tekint,
s mindenütté bűvöl egy kis szobát.
Tengerjáró lessen uj földeket;
utazzék más térkép-hazák felett:
mi legyünk a világ, kettős birtokban egy.
Arcom szemedben, enyémben tied,
s mindkettő tiszta, hű szivet mutat: –
hol találhatunk jobb félgömböket?
Se zord Észak bennük, se köd Nyugat!
Ami meghal, nem jól keveredett;
ha két szerelmünk egy, és így szeret,
nem gyengülhet soha, nem halhat soha meg.
John Donne
A TIZEDIK PARANCSOLAT
„Ne kivánd a szomszédodét" –
szól a parancsod. De, Uram, jaj,
én sokszor nem birok magammal
s szivem kegyentlen kínban ég.
Felebarátom semmi kincse
nem vonz, ház, kert, falu miatt
nem mar becstelen indulat –
minderre hidegen tekintek;
barmát, szolgáját is konok
békével nézem; de ha aztán
szolgálóját, a szép parasztlányt
látom... Atyám, gyönge vagyok!
S ha van asszonya, drága, friss, szép
hús-vér-angyal, földi varázs,
akkor, óh Uram, megbocsáss,
de csupa bűn vagyok, irígység!
Ki fékezheti a szivet,
ha fellobog a szenvedélye?
Ki nem tör az ég gyönyörére,
a szépségért ki nem eped?
Fájok, elöntenek a könnyek,
de tartom szentséges szavad:
elhallgatom vágyaimat,
bár sóvár titkaim megölnek!
Puskin
AZT MONDOD, KEGYETLEN
Canst thou O cruel, say I love thee not
Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?
Gyülölőidet nem együtt gunyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
magamon úgy, hogy jajdulok bele?
Milyen érdemem becsülöm, amely
ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádttal tölti el
lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!
De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.
Shakespeare 149. szonettje
A SZERETŐ HIBÁI
L'amour, pour l'ordinaire, est peu fait à ces lois
– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –
A szív, általában, nem ilyen vágyban ég:
a szerelmes férfi dicséri kedvesét;
semmi rosszat nem lát benne szenvedélye.
Ahogy van, szép neki hívének drága lénye:
tökéletességnek látszanak vétkei,
s a hibát kedvező nevekkel illeti.
Jázminszirom, mondja a sápadt-beteg arcra;
az ördögszínüre, hogy eszemadta barna;
a sovány karcsu és könnyed és elegáns;
a kövér daliatermetű, impozáns;
aki tisztátalan és bájaiban olcsó,
az mesterkéletlen: egyszerüsége vonzó;
a torony; istennő, a méltóság maga;
a törpe sűritett mennyország, pötty csoda;
a gőgös homlokát fenséggel koronázzák;
a ravasz szellemes; a buta csupa jóság;
az örök kereplő kedély és értelem;
a kuka csupa báj, tisztes illedelem.
Így szereti a szív, ha átgyújtja a hőség,
hibáival együtt szeretni szeretőjét.
PRAXITELÉS KYPRISE
KÚprij t¦n KÚprin
Látván Kypris a knidosi Kyprist, szól mosolyogva:
„Ej, ej, hol látott Praxitelés csupaszon?"
Platon
VISZONTLÁTÁS ÉS BÚCSÚ
Wilkommen und Abschied
Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.
Felhődombról nézett a hold, csak
sanditva, párái mögűl,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körűl;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!
És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa, illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt – istenek! – amit csak
reméltem, érdemtelenűl!
De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
milyen mámor a csókjaidban!
szemedben milyen fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!
Goethe
DE NEHEZEN HALADOK ÚTAMON
How heavy do I journey on the way
De nehezen haladok útamon,
tudva, hogy a célban, ha ott leszek,
gúnyosan mondja majd a nyugalom:
„Ennyi mérföldre van a kedvesed!"
Csügged kínomtól és csak vánszorog
az állat, mely visz; a bú nagy teher!
Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy
nem siet ura, hisz tőled megy el.
Sarkantyút mérgem hasztalan merít
oldalába, hogy kibuggyan a vér,
válasza engem, ha nyög s fölnyerít,
jobban sért, mint őt az éles acél;
mert hangjára folyton agyamba döbben:
elől bánatom van, s üdvöm mögöttem.
Shakespeare 50. szonettje
IGY MENTHETI SZÍVEM ROSSZ LOVAMAT
Thus can my love excuse the slow offence
Igy mentheti szívem rossz lovamat
lassú bűnéért, ha tőled igyekszem:
mért száguldjon onnan, ahol te vagy?
Majd visszafelé! addig mért siessen?
De, óh, mi menti majd akkor szegényt, ha
kellő gyorsan semmi iram se száll,
ha sarkantyúznám a szelet is, és a
szárnyas viharra azt mondom, hogy áll?
Vágyammal nem lesz versenyezni ló:
a vágy, a legteljesebb szerelem
nyerít majd, nem rest hús, de vágtató:
s a paripát így menti a szivem:
minthogy tőled kelletlen baktatott csak,
szágudok majd én feléd, – ő kocoghat.
Shakespeare 51. szonettje
REGGELI LÁTOMÁS
Déjà la nuit en son parc amassait
Már cserényébe gyűjtötte sereg
fényét az Éj, csillagok kósza nyáját
s meghajszolta négy sötét paripáját,
mellyel zord barlangjába visszamegy;
már pirúlt az ég India felett,
és a Hajnal szőke fürtjei rázták
még ezernyi gyöngyöcskéjük csodáját,
hogy felékesítsék a réteket;
mikor Nyugatról fény gyúlt s csengve áradt,
s zöld partodon, óh Loire-om, egy leánynak
láttam feltűnni élő csillagát.
Ámult a nappal: Mi az? Uj Auróra?
És szégyenében kettős pírba vonta
Anzsu-hazámat s Kelet-Indiát.
Du Bellay
ESTE AZ ÉDENBEN
„Paradise Lost": Sweet is the breath of Morn
(Éva, Ádámhoz)
... Édes a Reggel bűvös szele a
korai madárdallal; s ha a Nap
a harmatszikrás fűre és virágra
s gyümölcsre, e gyönyörü földre rá-
tűzi első sugarát; langy esőtől
illatos a termő rét; s édesen
jön a szelid est; majd a néma Éj
s ünnepélyes madara; s ez a szép Hold
s csillagudvara, az Ég gyöngyei; –
de sem a Reggel szele a kelő
madárdallal; sem a gyönyörü földre
tűző Nap; sem a harmatgyöngy virág
s fű és gyümölcs; sem az esőszagú rét;
sem a szelid est; sem a néma Éj
ünnepélyes madara, sem a holdas-
csillagos táj nem édes – nélküled...
Milton
FÉRFI-NÓTA
arról, hogy a nők csupán árnyékaik nekik
„Song": That Women are but Men's Shadows
Kergess árnyat, és fut előled;
fuss színleg, és rögtön követ;
udvarolj, s fordul szive tőled;
hagyd el, s ő udvarol neked.
Nem igaz-e hát, e szerint,
hogy a nők csak árnyékaink?
Árnyak reggel s este nőnek,
délben kurták, vagy nincsenek:
ha mi gyengék, akkor erősek,
ha mi nagyok, ők kicsinyek.
Nem igaz-e hát, eszerint,
hogy a nők csak árnyékaink?
Ben Jonson
MÁS TÉL
Látom magunkat a friss hóban: telhetetlen
játszottunk, fagyban is jókedvű gyerekek.
Meg-megpacskolt a tél, aztán, a szürkületben,
mankójával be – a tűzhelyhez – kergetett;
arcod hogy ragyogott, és szemedben a kékség,
mikor a kályha rád dobta rőt fényeit!
Boldogan hallgattuk a vén dajka meséjét:
„Volt egyszer... egy Jancsi... buta, de... csupa szív!"
Hol van már az a tél?!... Oda a tavasz éke,
oda a drága nyár!... Ősz jön, s hóförgeteg...
Más télnek közelít felénk komor sötétje,
gonosz a szeme és mankója fenyeget.
Hol az öreg anyó? Rég behorpadt a sírja,
nem mozdúl, nem beszél, és nem látja, milyen
bánatosan tapadsz most a keblemre, mintha
azt figyelnéd, hogy mit mesél még a szivem.
Ah, szemednek e szív még látja régi kékjét,
s alig tudja visszatartani könnyeit...
Ugy suttogom neked a vén dajka meséjét:
„Volt egyszer... egy Jancsi... buta, de... csupa szív."
J. P. Polonszkij
TÉL
Winter
Erdő halk rejteke.
Hó, még óvatosabb.
Legárvább őzike.
Kiáltok, mi riad?
A visszhang könnyü lépte
a fájó fák alatt
most sajdúl, visszaérve,
a szivem közepébe.
Az erdő megrobajlott.
A hó semmit se hallott.
Őzike messze jár.
Kiáltottam. Be kár!
Theodor Däubler
ELSŐ HÓ
Erster Schnee
Ezüstszürke háttérből karcsu őz
jön, téli fák alatt,
az erdőn, és puhán
lépegetve, mig itt-ott elidőz,
óvatosan vizsgálja a havat.
S te jutsz eszembe, gyönyörű leány.
Morgenstern
TÉLI ÉJSZAKÁK
Winter Nights
Most téli éjszakák
nyújtják óráikat;
tornyokra viharát
szóró felleg szakad.
Rakd meg jól a tüzet,
csordúljon a kupa
s zendüljön éneked,
égi harmónia.
Fogadjad kedvesed
viaszláng, ifjuság,
s űzze bor, negéd s maszkabál szemed
ólmos varázslatát.
Most ontsa szavait
a fiú meg a lány,
sok szép tiltakozik,
de látszatra csupán.
Kiki más jót javall:
ezt szép tánca teszi,
azt, hogy lágyan szaval,
amazt rejtvényei.
Édes a nyár, igaz,
de a tél is barát:
játék minden csók, de kurtítja az
unalmas éjszakát.
Th. Camion
AZ ÖV TANÁCSA
`ErmiÒnV piqanÍ
Játszottam a minap az ügyes-szavu Hermionével;
szép, himzett öve volt, tarka virágkoszorú
rajta, s arany felirat: „Szeress mindig, de ne sírj, ha
látod, hogy másnak fekszem a karjaiban!"
MOST HÁT BEVALLOTTAM
So now I have confessed that he is thine
Most hát bevallottam, hogy ő tied,
és én önkényed záloga vagyok;
én veszhetek, de másik énemet
vigaszomra, ugye, visszaadod?
Nem, nem adod; s ő nem vágyik reá,
te, mohó, és ő, jósággal teli:
csak kezesként s értem irta alá
a kötvényt, mely ily erősen köti.
Szépséged biztos rabját akarod,
uzsorás vagy, ki csak haszonra ád;
értem járt közben s te lefoglalod:
saját hibámból vész el a barát.
Elveszett máris: mindkettőnk rabod;
s teljes túsz ő, s szabad mégsem vagyok.
Shakespeare 134. szonettje
UGY FOGOK ÉLNI, HŰNEK TARTVA TÉGED
So shall I live, supposing thou art true
Ugy fogok élni, hűnek tartva téged,
mint rászedett férj: így szerelmes arcod,
noha változtál, megjátssza hüséged:
szemed rajtam csügg, míg szived csatangol.
Tekintetedbe nem fér gyűlölet,
így abból nem tudom meg árulásod;
sok szem körűl elmondják a szivek
álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:
de te ugy gyúrattál, hogy arcodat
ne lakja más, csak édes szerelem
s bármit tesz benned szív vagy gondolat,
szemed szava csak édesség legyen.
Éva almája leszel, Gyönyörűség,
ha külsőd nem tölti mézizü hűség.
Shakespeare 93. szonettje
A SZÁMŰZÖTT BÚCSÚJA RÓMÁTÓL
Cum subit illius tristissima noctis imago
(Tristia, I. 3.)
Képeivel ha körűllebeg ujra a szívfacsaró éj,
az az utolsó éj római búcsum előtt,
s ujra eszembe jut a sok kedves, amit veszitettem,
két szomorú szememet most is elönti a könny.
Vártuk a virradatot, melyen császári parancsra
el kellett hagynom földedet, Ausonia,
és nem volt sem idő, sem erő, készűlni az útra:
tétlen zsibbadtság ülte meg a szivemet.
Hogy szolgám ki legyen, ki kisérje a számkivetettet,
semmi se volt fontos, pénz, ruha és ami kell.
Oly kábúlt voltam, mint akit az Ég tüze sújtott
s nincs tudatánál még: él, de nem érzi, hogy él.
Ám, mikor ezt a ködöt maga a bánat tovaűzte
s végűl feltámadt lassan a lelkierőm,
próbáltam pár szót intézni a régi barátok
bús csapatához, mely hirtelen oly kicsi lett.
Síró férjét még síróbban ölelte a hű nő
és nemes arcát csak verte a záporeső.
Lányom uton volt épp, távol, valahol Libyában
s hírt adnunk neki már nem lehetett sehogyan.
Bárhova néztél, csak sóhajt láttál, zokogó gyászt,
és hangos temető volt valamennyi szoba;
férfi, gyerek, nő, mind úgy sírt, minthogyha siromnál –
Házamnak minden szöglete, zegzuga könny.
Hogyha szerény példát nem tör szét büszke hasonlat,
ily látványt nyújtott Trója, midőn elesett.
Elnyugodott a beszéd, el már a kutyák ugatása
s menny magasán röppent éji batáron a Hold.
Rajta pihent a szemem, majd a Capitólium ormán,
mely közelével sem védte meg otthonomat:
„Istenek, oltárunk szomszédai," tört ki fohászom,
„s templom, amit többé már sose lát ez a szem,
vesztett Isteneim, a quirínusi város Erői,
végső hódolatát küldi felétek imám.
Bár későn, seb után, ragadok pajzsot: legalább most
tartsátok távol tőlem a gyűlöletet;
tárjátok botlásom az isteni férfi elé, mert
másképp még bűnnek véli a puszta hibát:
tudjon meg mindent, aki sújt, az is, úgy, ahogyan ti,
hogyha megenyhül az Ég, nem lehetek nyomorúlt!"
Igy kérleltem a Fentieket, hosszabban az asszony,
bár vad sírógörcs rázta-kuszálta szavát,
majd, odarogyva a Lárok elé, dúlt haj s remegő ajk,
csókjait esztelenűl szórta a hűlt hamuba,
házunk szellemeit híván s pazarolva fülükbe
a siratott férjért semmibevett szavait.
Nem volt már haladék, tiltotta az elrohanó éj,
fordította a Nagy Medve csillagait.
Mit tegyek? Itt tartott szép földünk drága szerelme,
ám a telő éj már hozta a számüzetést.
Ah, hányszor rászóltam egy-egy sietőre: „Mi hajt úgy?
Ah, hányszor mondtam hazugúl, hogy megvan az óra,
mely alkalmas lesz kezdeni bús utamat!
Háromszor lépett küszöbömre a késlekedő láb
s háromszor hátrált: cinkosom, a szivemé.
Sok mindent mondtam még sokszor, a búcsu után is,
végső csókjaimat osztva s ujítva korán,
s ismétlek – magam áltatom – egyszer adott utasítást,
látva a sok tárgyat, mely szivem öröme volt.
Végűl: „ Mért sietek? Rómából és Scythiába
kényszerülök: duplán jogos a késedelem!
Az élő feleség, élőnek, tiltva örökre
s éppugy a ház s házam tagjai, édeseim.
S társaim, óh, vele egy-lelkek, testvéri fiúk, ti!
Ide, szivemre, amíg lehet! Óh, s tán már soha többé!
Csakhogy nincs haladék; a szavak megakadnak a számon;
amit elérek, még sírva szivemre vonom.
Míg foly a szó meg a könny, kelt a tündökletes ég nagy
boltján a Hajnal csillaga, végzetemé.
Ugy válok, minthogyha kitépnék tagjaimat s egy
része a testemnek válna a társaitól.
Igy fájt Mettus, akit széttéptek az esküszegése
megtorlásáúl Hostilius lovai.
Most tört csak ki enyéimből a panasz meg a sírás,
bánkódó öklük verte csupasz szivüket:
most omlott igazán az utas vállára a hitves
s fuldokló szavait összekuszálta a jaj:
„Nem rabol el hatalom; ha te mégy, megyek én is, együtt a
számkivetett férjjel számkivetett feleség.
Nyitva az út: nekem is jut hely végén a világnak.
Nem leszek én nagy súly a menekűlt tutaján.
Téged a nagy császár űz messzire most a hazától:
császár bennem a szív, a szivemet követem!"
Igy próbálta elérni, amit próbált azelőtt is,
s csak nehezen hajlott a közös érdek előtt.
Indúltam, – ha ugyan nem vittek, mint ravatalról, –
durva, borostás arc dúlt hajam árnya alatt.
Fájdalmában nőm, mint írták, szinte megőrült
és ájúltan esett össze a ház közepén.
Hogy felocsúdott és – még benne a sír fagya – felkelt
a porból, melynek mocska hajába ragadt,
majd a saját sorsán zokogott, majd az üres otthon
gyászán s folyton csak sírta a férje nevét;
ugy sirt, mintha leányunk holttestét s az enyémet
látná, hogy hamvad porba a máglya tüzén,
s halni akart, mondván: a halálba felejtkezik; aztán
élve maradt mégis, védeni érdekemet.
Éljen! s mentse urát – miután így hozta a végzet –
éljen, a számkivetett híve s örök vigasza!
Ovidius
EGY TUBÁKOLÓ SZÉPHEZ
Mit?! Ámor rózsái után
s az előkelő tulipán,
a barka, jázmin s liliom helyett,
mely eddig ugy hatott szivedre
és oly büszkén diszitette
hófehér márványkebledet:
mit látok, tündéri Clyméne?!
Hogy vonz a divat mindent bűvkörébe!
Nem szirmok mámora részegít ezután,
hanem a szagnélküli dudva,
melynek levelét porrázúzta
a kontár tudomány!
Csak tömjön Göttinga copfos, kiszáradt,
nyavalyás professzora, mialatt
penészes latint szőrszálhasogat
a katedrán, csak tömjön orra tág, nagy
szaglócsöveibe burnótkupacokat;
átzüllött éj után, amikor ismét
a hajnali nyakolajat
nyeli korhely torka, a vad
dragonyos, bajszát pödörgetve, csak
fujja tajtékpipája füstjét;
s a hatvanéves, álszent, rozoga,
ráncos, pletykás, töpörödött, erénydús
madárijesztő, Ámor szüze, Vénusz
ismeretlen-nemű obsitosa
teájához a cukrot kaparászva
csak mártsa, mártsa
orrát a csiklandós dohányba –
de te, óh, drága!... Óh mennyei nő,
bárcsak volnék a tubákod! Szelencéd
mélyéből szivem két ujjal kivennéd,
és megszagolnál, mintha rózsa lennék,
én pedig, óh, én istenülnék,
s lehullnék, csúsznék – kéjek kéje! – a
mellfodrodra, az ingedre, oda,
sőt talán... Óh, hallgass el, csacska lélek:
a rajongás bajt hoz reám!
Gyűlöl a vak, fekete végzet:
jaj nekem, nem vagyok dohány!
Puskin
ORSINO HERCEG OLIVIÁRÓL ÁBRÁNDOZIK
If music be the food of love, play on
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
Ha szivünk tápláléka a zene:
csak rajta! még! Töltsetek torkig, úgy,
hogy csömörödjék s haljon el az étvágy. –
Azt a húrt megint! – Haldokolva hullt
édes hangja, s úgy csókolta fülem,
mint ibolyaágyat a lenge Dél,
mely illatot lop és ad. – Nem; elég!
nem olyan édes már, mint az imént volt.
Be gyors, friss vagy, szerelem szelleme:
akár a tenger, mindent befogadsz,
de nem hatolhat beléd semmi, légyen
hatalom bár, vagy szárnyaló magasság,
hogy értékét veszítve ne merűljön
egy perc alatt! A szív oly képzeletdus,
hogy szerelme maga a képzelet.
Vadászat, Uram – ?
Mire, Curio?
Szarvasra.
A legkülönbre, akim van!
Óh, mikor megláttam Oliviát
(dicsőült körötte a levegő!)
magam változtam szarvassá, s azóta
vágyaim, mint vad, kegyetlen kopók,
folyton üldöznek.
(Bálint jön)
Mi hír tőle, róla?
Bocsánat, hercegem, – nem fogadott.
Csak komornája hozta válaszát:
míg el nem lángol hét nyár, az egek
maguk sem látják arcát leplezetlen;
apácaként elfátyolozva jár
s szeme savával naponta körűl-
öntözi szobáját; s mindezt azért,
hogy szeretete balzsamfrissen óvja
halott bátyja bús emlékezetét.
Óh, mily érzékeny alkat az a szív,
ha bátyjának is ily hévvel adóz;
hogy szeret majd, ha a gazdag arany nyíl
kiirtja az érzelmek seregét,
mely benne él: ha szív, máj, agy dicső
trónját, jelleme kincseit, egyetlen
király nyeri meg és foglalja el! –
Virágoknak vár édes ágya... menjünk:
lugasban még dúsabban nyit szerelmünk.
(Mind el.)
Shakespeare
A BOHÓC DALA A MULANDÓSÁGRÓL
O mistress mine, where are you roaming?
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
Óh, drága, állj meg, kár szaladnod,
óh, halld a nótám: hű galambod
dala földről égbe kel.
Várni? lesni? Soha többé:
az este a szeretőké:
tudja minden siheder!
Mi a csók? Ma! Sose holnap!
Ma nevetsz, hát ma karollak!
Kétes álom a világ.
Halogatva hűl a kedved.
Csókot, édes, huszonegyet, –
mert röpűl az ifjuság!...
Shakespeare
NÉPDAL AZ UDVARBAN A SZOMORÚ SZERELEMRŐL
Give me some music. Now, good morrow, friends
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
Valami zenét! – Jó reggelt, urak!
De azt a dalt csak, jó Cesariom, a
tegnapesti, egyszerű régi dalt:
csakugyan enyhítette kínomat, –
és jobban, mint örvénylábú korunk
röpke zenéje, cikornyás beszéde.
Csak egy szakaszát még!... Keritsd elő most
a bohócot; addig szóljon – a dallam!
(Curio el, zeneszó)
Jőjj, fiam... Majd, ha szerelmes leszel,
gondolj rám édes kínjaid között;
mert társam minden igaz szerető:
állhatatlan mindenben és csapongó,
csak abban nem, hogy szüntelen idézi
a szeretett lényt. – Hogy tetszett a dal?
VIOLA (apródruhában)
Igaz visszhangot kelt ott, ahol a
szerelem trónol.
Mesteri szavak!
Életemet rá, hogy – bár ifju vagy –
lested már kedvesed kegyét; igaz?
Egy kicsit. Mikor voltál oly kegyes...
Milyen lány volt?
Arc-színe a tiéd.
Akkor nem méltó rád. Milyen korú?
Olyasforma, mint te, uram.
Az égre! Túlvén!... Válasszon a nő
idősebbet magánál, úgy simúl rá,
úgy tart egyensúlyt a férje szivében:
mert vonzalmaink, bárhogyan dicsekszünk,
ingatagabbak, bizonytalanabbak,
sóvárabbak, múlóbbak, lebegőbbek,
mint a nők vágya.
Úgy van, hercegem.
Fiatalabb legyen hát a leánykád,
másképp csakhamar cserbenhagy a szív;
mert virág a nő; rózsaként virúl,
de mihelyt nyílt, szép szirma már lehull!
Azok bizony; s jaj, hogy azok: be kár,
hogy teljes pompázásuk – a halál!
(Curio visszajön, vele a bohóc.)
Gyere, fickó; a tegnapesti dalt! –
Figyelj rá, fiam: szép és egyszerű;
napfényben fonó és kötő menyecskék,
csonttűikkel csipkét ütő leányok
dalolják, karban, – bizony; együgyű
s ártatlan szerelemről enyeleg,
akár a régi kor.
Kész. Kérlek, énekelj.
(Zene megszólal.)
Gyere már, te halál, hívj:
fölibém, sürü lomb, temető!
Ne dobogj, ne dobogj, szív:
öl a lány, akinek szive kő!
Tiszafa hintse a fehér
síri leplet;
szív nem volt még ily hű: azért
temetnek.
Ne felejts, ne felejts, kék, –
ne borítsd be sötét siromat;
könnyek ne köszöntsék
poraim, se baráti szavak:
hogy ezer jajjal a beteg
sziv ne sírjon
hű szerető ne lelje meg
a sírom!
Shakespeare
A HERCEG ÉS VIOLA A NŐK SZERELMÉRŐL
Once more, Cesario
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
...Jőjj, Cesario,
keresd fel azt a szívtelen királynőt;
mondd meg: szivem nemesebb a világnál;
nagy birtokai – sár: nem érdekelnek;
s amit a szerencse ráhalmozott,
mondd meg: nekem, mint a szerencse, ingó;
az én lelkem az a királyi gyöngy
vonzza, mellyel az élet őt díszíti.
VIOLA (Cesarioként, apródruhában)
S ha mégse bír szeretni?
Képtelen válasz!
Ő képes reá...
Képzelj egy hölgyet – van is tán! – aki
téged szeret, éppoly fájón, ahogy te
Oliviát; s te nem tudnád szeretni:
– ha közlöd vele: szavad képtelenség?
Nő keble oly viharverést,
amilyet énbennem kavar a vágy,
nem bír el; nincs oly hatalmas szive,
hogy ennyit tartson, hogy ennyit befogadjon!
Az ő szerelmük csak inyenckedés,
inyük sóvár, nem a zsigerük,
s túlteltség, émely s hányás jár vele;
de az enyém oly éhes, mint a tenger,
s éppannyit megemészt. Hogy engemet nő
hogyan szerethet, ne mérd az enyémhez
Olivia iránt!
De én tudom...
Mit tudsz te?!
Nagyon jól, hogy nő férfit hogy szerethet:
szivük csakúgy hű, ahogy a miénk!
Shakespeare
A BOLOND GÚNYDALA MALVOLIÓHOZ
I am gone, Sire
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
Megyek én, komám,
jövök én, komám,
mindent a kezedre játszva,
mint hajdani
deszkák vigyori
figurája, a Bűn, a Pojáca.
Fa-kard a kezemben,
az Ördög előttem;
„Ah-há!" – rikoltja a szám,
bolond feje tök;
körmére ütök:
„Jóccakát, apukám!"
Shakespeare
A HERCEG BOSSZÚT AKAR ÁLLNI OLIVIÁN
Why should I not, had I the heart to do it
– Részlet a „Vízkereszt"-ből –
Mért ne ölném meg – (hagyná csak szivem!) –
mint a halni-kész egyiptomi tolvaj,
azt, akit szeretett?! – A düh, ha félt,
néha már szinte nemes... Halld tehát:
mert hűségemet semmibe veszed
és mert kissé már ismerem az eszközt,
mely a szivedben helyemből kitúr,
maradj élve, te, márványkeblü zsarnok;
de kedvencedet, kit, tudom, szeretsz,
s aki, esküszöm, drága nekem is,
elragadom gőgös szemed elől,
amelyben az úr helyett trónon ő ül.
Gyere, fiú; ádáz tervem megérett
s legkedvesebb bárányom szúrja le,
mert hollószivü gerlét sújt vele.
És én önként, boldogan pusztulok:
ha neked jó, ezerszer meghalok.
Shakespeare
A MEGBÜNTETETT PSYCHÉ ÁMORT VÁRJA AZ ALVILÁGBAN
Effroyables replis des oudes infernales...
– Részlet a „Psyché" c. mithológiai táncjátékból –
Rémes örvényei a pokoli haboknak,
sötét palota, te, Megaera udvara
óh, három éji Fúria,
táj, hol Ixionok s Tantaluszok zokognak, –
e gyötrelmek között, amelyek sose fogynak,
ismertetek-e valaha
szivet, mint az enyém, és szenvedőt, nagyobbat,
mint én vagyok, kit itt tart Vénusz bosszuja?
Nyoma sincs benne enyhülésnek,
s mióta rabjaként e borzalomban élek,
mióta rám olyan dühvel acsarkodik
ahhoz, hogy bírjam kínom, bár csak így,
nem egy szív kellett, nem egy élet
megtennem a parancsait.
S mindez még öröm is lehetne,
ha, gyűlölete sok átkának közepette,
egyetlen percre bár, láthatná a szemem
édes, imádott kedvesem!
Nevét se mondom ki; túlsokat kérve túlsok
bűnnel terhes máris a szám:
méltatlan rá; s bármily sok csapás hull reám,
mind közűl az a leglesújtóbb,
az a percről-percre ismétlődő halál,
hogy lelkem rá hiába vár!
Ha most is harag dúlja-bántja,
bánat sose volna oly nagy, mint az enyém,
de esnék meg szive a szíven, mely imádja,
minden gyötrelmemet elfujná a remény.
Ah, Sors, ha csöndesűlt jogos keserüsége,
tűnik keservem kínja mind:
hogy érzéketlenűl sujtson az anya mérge,
elég ha fia rámtekint.
Nem, nem kételkedem: lelk mélyében őriz,
látja, mit szenvedek, s szenved, akárcsak én;
ami csak fáj, mind sujtja őt is
és önkéntes parancs a részvét a szivén.
Vénusszal dacolva, dacolva a bünömmel,
Ámor a gyámolom, Ő oltalmaz, emel fel
a száz veszély között, mely folyton ostromol:
olyan gyöngéd ma is, mint volt, a szerelemben,
s gondoskodik róla, hogy uj életre keltsen,
ha meghalok, mindannyiszor.
De mit akarhat az, a két árny
aki e komor táj derengő szakadékán
keresztűl felém közelít?...
Cleomene, Agenor, magukat látom itt?
Molière
SZERELMEMRŐL
Szerelmemről ezt mondhatom csak:
felejtettem, hogy vagyok, élek,
feláldozom a teljes énem,
s tizezer lelkem hogyha volna,
mind odaszórnám elibéd.
Szerelmemről ezt mondhatom csak:
a hüsége rendithetetlen.
Sorakozzék elém a földnek
minden legfőbb gyönyörüsége,
meg se rezzent: én tégedet, csak
tégedet látlak, s valamennyi
más kép szétfoszlik nyomtalan,
Medsun vagyok, aki, az őrült,
Perzsiáért, Arábiáért,
a virágzó Földért s a mennybolt
minden szikrázó csillagáért
nem adta az édes Leilát.
Fenyegessen szivemre vont vas,
dőljön ezer sebből a vérem,
üssék le fejem, a bolondot!
Nem távozom a küszöbödről,
nem engedem a szörnyü kardnak
a drágakövet, az egyetlent,
mely az enyém: igaz szerelmem –
jeges, dermedt kezemmel is
szorítalak még, büszke gyöngy!
Háfiz
EGY A TISZTEM
Szeretni, mindig, végtelen!
Egy a tisztem, a szerelem.
Ha meghallgat a drága lány,
ha kinevet könyörtelen,
ha tüskebozótba taszít,
ha selyemágyra dől velem:
céltalan és mértéktelen
egy a tisztem, a szerelem.
Háfiz
HÁFIZHOZ
An Hafis
Az tesz naggyá, hogy szünnöd nem lehet,
s hogy sose kezdel, az a végzeted.
A forgó ég mása csak énekednek,
mindig egy benne a vég és a kezdet,
s amit a közép nagy hulláma hord
az, ami még lesz s már eleve volt.
Zengő forrása gyönyörnek s daloknak,
hullámaid számolatlan szakadnak.
Örökké csókrakész ajak,
zuhohása szent muzsikának:
a torok örök szomja vagy,
jó szív, amely boldogan árad.
Ég s föld szakadhat a fejünkre,
Háfiz, csak bírjam versenyem
teveled! Kínon és kéjeken
osztozzunk testvériesen!
Úgy szeretni s ugy inni, mint te,
az lesz glóriám, életem.
S most zengj, Dal! szivem tüze, gyúlladj!
Te vagy öregebb, te vagy újabb.
Goethe
VALLJA NÉP, A RAB S A GYŐZŐ
Volk und Knecht und Überwinder
SZULEJKA
Vallja nép, a rab s a győző,
mindenütt azt vallja rég,
hogy az ember kincse fő-fő
üdve a személyiség.
Édes élet minden élet,
míg megőrzöd magadat;
s minden se veszteséged,
csak maradj az, ami vagy.
HÁTEM
Meglehet! igy vélik; én nem,
engem más hit vesz körűl:
számomra a földi éden
Szulejkában egyesűl.
Mig magát rám pazarolja,
kincsnek érzem magamat;
de ha tőlem elhajolna,
megölne egy pillanat.
Hátem nincs. Nincs? Dehogy: új van!
Sorsom átlényegülés:
éledek a szép fiúban,
akit a lány most becéz.
Igy leszek, ha nem épp rabbi,
(ily rang nekem mégse jár),
de Firduszi, Motanabbi,
mindenesetre király.
Goethe
UJ DÍSZTŐL DALOM MÉRT OLY TAR?
Why is my verse so barren of new pride?
hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?
Mért nem sandítok, ahogy az idő,
uj módszerekre, ritka ötvözetre?
S ötletem mindig a tegnapival
födve miért ismétlek egyre csak,
hisz minden szó szinte nevemre vall,
mutatva, honnan s hogy jött, az utat?
Óh, drágám, én mindig rólad irok,
versem ti vagytok, te s a szerelem;
még jó, ha vén szókra uj mezt huzok,
a már adottat adva szüntelen:
mert ahogy a nap régi s uj naponta,
szerelmem, amit mondott, ujra mondja.
Shakespeare 76. szonettje
HA NÉZEM A MULT KRÓNIKÁIBAN
When in the chronicle of wasted time
Ha nézem a mult krónikáiban
drága hősök s holt dámák képeit
s hogy a szép, ó rím szépségittasan
gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:
az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
e dús tárlata mind arra mutat,
hogy az antik toll oly szépet akart
festeni, mint amilyen ma te vagy.
Korunkról jósolt tehát toll s ecset
s rólad, te, előzetes látomás,
és mert csak sejtő szem idézhetett,
dicsőítésed nem teljes varázs.
És mi, kiknek megadatott ma élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.
Shakespeare 106. szonettje
SE SAJÁT RÉMEM, SEM A NAGYVILÁG
Not mine own fears, nor the prophetic soul
Se saját rémem, sem a nagy világ
jós lelke, mely a jövőt kémleli,
nem jelzi szerelmem lejáratát,
mint büntetést, mit törvény szabna ki.
A földi Hold megélte elfogyását,
s nevetnek már a búsúlt augurok;
mi kétes volt, erői koronázzák,
s a béke örök pálmaként ragyog.
Most, hogy balzsamot permetez a kor,
frissűl szerelmem, s hátrál a Halál:
bamba s néma hordákra rátipor,
de szegény rímem győzve ellenáll,
s akkor is őrzi emléked, mikor
érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.
Shakespeare 107. szonettje
SZERELEM
Love
Minden gondolat, vágy s gyönyör
s ami e porhüvelyben ég,
szolgaként mind csak szítja a
Szerelem szent tüzét.
Merengve sokszor s boldogan,
átélem az édes időt,
az órát a hegyoldalon
a torony-rom előtt.
Lopózva a színen a Hold
halkúlt az est fényeiben;
s ott volt Genovévám is! ott!
én üdvöm! én szivem!
A bajnokhoz, a vén Lovag
kőszobrához támaszkodott;
ott állt, s rám figyelt, míg a fény
tűnt és maradozott.
Még alig tudta, mi a bú
– Genovévám, szivem! – alig!
Legjobb öröme, ha dalom
kiváltja könnyeit.
Én szelíd s bánatos zenét
pengettem, balladát daloltam –
és regét, mely jó hátteret
kapott a zord romokban.
Futó pír lepte, mig figyelt,
szemét lesütve, kecsesen;
mert jól tudta, hogy szüntelen
arcán csügg a szemem.
Elmondtam: élt itt egy Lovag,
pajzán láng-jel, s tíz éven át
hogy szolgálta hűségesen
e föld úrasszonyát.
Elmondtam: mennyi kínja volt,
s óh, a mély és halk hang, melyet
más szerelme csalt ki, saját
szivem tolmácsa lett.
Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen,
s megbocsátva, hogy túlmohón
csüggött arcán szemem!
De, elmondván a megvetést,
melytől a bátor s szép Lovag
megőrűlt, úgyhogy nyugovást
nem lelt se éj, se nap;
s hogy, néha, barlangból, vagy az
erdőből, melyre árny borúl,
vagy zöld s napos tisztáson át
jött és váratlanúl
arcába nézett, néha, egy
szép angyal, tündöklő alak,
s hogy azt ördögnek látta a
szerencsétlen Lovag;
s hogy, alig tudva, mit csinál,
halálnál rosszabbtól, galád
merénylettől mentette meg
e föld úrasszonyát;
s hogy térdét fogva sírt a nő
s hiába hogy becézte – és
akarta: múljék róla az
észbontó megvetés;
s barlangban hogy ápolta; és
hogy múlt végűl az őrület,
mikor már haldokolt a hős
a rőt avar felett;
s hogy végső szava... De, a dal
leggyöngédebb részébe kapva,
tört hangom s a lant szünete
hallgatóm egész fölkavarta!
Mind dúlta gyanútlan szivét,
amit lélek érez s a test:
a zene, a komor rege,
a dús, balzsamos est,
s remény, s reménygyújtó iszony,
átláthatatlan zűrzavar
s a rég titkolt halk vágy, melyet
elfojtott s rég akart!
Sírt, szánakozva s boldogan,
s pirúlt, vágyva s szemérmesen,
s mint álmodott moraj ha szól,
suttogta a nevem,
keble zihált, – menni akart,
sejtvén, szememben mi ragyog, –
s egyszerre ijedten felém
repűlt s felzokogott.
A karja félig átölelt,
átölelt karja szeliden, –
fejét hátradobta, s szeme
csüggött a szememen.
Szerelem volt ez s félelem
s szégyenkezés egyszerre, hogy
jobban érzem, mint láthatom,
a szíve hogy dobog.
Mondtam: Nyugodj meg; s lett nyugodt.
Ajka szüz-bűszkén ajkamon!
Genovéva így lett enyém,
tündér menyasszonyom.
Coleridge
SUDÁR CÉDRUSSÁ SERDŰLTÉL...
Sudár cédrussá, lengeteg fűzzé serdűltél, kisleány.
Elcsavartad a fejemet és sajog a szivem, te, lány!
Tavaszi Nap lettél, pedig szende Holdat vártam csupán;
az élet fénye maga vagy, szemünk csak téged les, te, lány.
Pirúlsz? Eldugod arcodat? Tükröd nem hirdeti talán,
hogy mily szép vagy, mily gyönyörű, mily varázslatos, büszke lány!
Én, Ljutfi, tudom titkodat: a Hajnal első sugarán
csillag röppent le... Te vagy az, te, szépszavú tündérleány!
Ljutfi
LEILA LEVELE
– Részlet a Leila és Medsnun c. elbeszélő költeményből –
(Az előzmények szerint Medsnun, egy arab törzsfőnök fia, szerelmes Leilába. Szülei, hogy hozzá nem illő kedvesétől elszakítsák, zarándokútra küldik Mekkába. Medsnun azonban nem oda megy, hanem a sivatagban telepszik le. Szerelmi fájdalmában elhanyagolja magát, költő lesz, sokáig csak verseket ír. Később rátalál Nofel, egy másik törzs főnöke. Nagyon meghatja a fiatalok szerelme, és hadat üzen Medsnun törzsének, hogy a szülőket engedékenységre kényszerítse. Leilát emiatt az apja meg akarja ölni, a törzsben pedig azt híresztelik, hogy kedvese már hűtlen lett hozzá. Ekkor írja meg Leila a levelét.)
„A mindenható Teremtő nevében!
Az ő tüzétől izzik szenvedélyem!
Akit a vágy itat, e szörnyü szesz,
megőrűl, s a szerelem bűne ez.
A rózsa leplét Miatta zilálja
úgy össze a szív félénk csalogánya.
Lánghalálba röpke mámorukat
Miatta oltják lepkék, bogarak.
Gyöngyös eszméim előbb hánykolódtak,
majd rendbe, e levélbe igazodtak.
Én, a beteg Leila, így érem el
a dúlt Medsnunt, ki távol van s közel.
Lelkem lehelltem e fájó irásba,
kinai rajznak ilyen a talánya.
Hazádtól messze léted be sivár!
Hogy élsz meg ott, te, tűzben szalmaszál?
Hogy emésztett a szerelem irántam!
Ajkadnak ajkam még sose kináltam!
Bús fejedet most el sem takarod,
ha kőzáport zúdít rád bánatod!
Hamuként szállva a tüzben, mely áthat,
rózsának mondod száz nyelvét a lángnak!
Átdöfött kardjával a szenvedés,
mégis énrólam kezdtél dalba, és
a Mindenséget felverted jajoddal,
százezer el nem múló sóhajoddal!
Őrület verte láncba lábadat,
dühös áspis övezi derekad.
Gizgaz, hajadban, tövis, mint a tenger,
óh, szedd ki lassan, gyöngéd türelemmel!
Fejed búbján fészkelő madarak, –
ki rebbenti tova a rajukat?
Porsivatagnak lepi mocska arcod, –
akad-e hű kéz, hogy lemossa arcod?
Testedből mennyi vért szivárog el!
Ki tisztogatja sós könnyeivel?
Tüske meredez mindenütt belőled, –
szempilla-tűvel ki szedi ki őket?
Szédület inog az agyadon át, –
de aki rád vigyáz, hol a barát?
Sietsz, futsz, zihálsz, arcod színe sápad
s nincs más kisérőd, csak fekete árnyad.
Kunyhó-romokba húzódsz, és csak a
bagoly huhog feletted éjszaka.
Vadállatok kóbor csapata les rád
és farkasok égő szeme a gyertyád.
Hamuvá égsz kínod lángjaiban, –
de a lángra földet szórni ki van?
Hol ágy kell, követ s homokot találtál;
ahol csésze, – aszú gyomot találtál!
Mondják – s vajon igaz-e a beszéd? – :
legyek lepik el szemed üregét!
Komor gyász a beborult ég feletted...
Óh, hogy szeretném megosztani terhed!
Szeretném, hogy szeresselek hiven,
szeretném, hogy szived szivem legyen,
hogy a föld ne legyen más, csak kopár rom,
hogy csak mi ketten legyünk a világon,
hogy boldogság övezze életünk,
s ne féljünk, ha egymáshoz sietünk!
Te, kinél pokol senkibe se gyűlt több,
mellettem, óh, hogy meglelnéd az üdvöt!
Igaz hűség fonná rád karomat
s örök barátom lenne a nyakad!
Fejed párnája lenne puha vállam
s szempilláid simogatnák az állam!
Arcod, melyről ragyog az értelem,
pihenőt lelne puha keblemen!
És teljesűlne ajkad szomju álma:
lelkemet szíva tapadna a számra!
Ha árnyaddá válhatnék, hogy szeretném:
egész nap az útaidat követném!
De mit tegyek? Magam is rab vagyok,
végzetemen nem változtathatok!
Te, bár betege vagy a szenvedélynek,
férfi vagy mégis, és szolgád az élet;
ahová vágyol, odavisz utad,
elibéd csak tövisek állanak!
Mehetsz, hegynek föl, futhatsz le, a völgybe,
a szoknya alja téged nem kötöz le!
De engem nehéz béklyók sora fog,
bilincseimtől nem szabadulok!
Óh, nekem tilos elhagynom a házat,
és félelem köt s szégyen és gyalázat!
Bárhogy töröm a láncom, marad egy
és az visszatart: a lánybecsület!
A bűn férfi-köröknek büszke éke,
de az erény – a nő keserüsége!
Nagy teher a nők sorsa mindenütt,
sírba nyom, hogyha nincs becsületük!
Ha fátylát a mi bimbónk szétszakasztja,
örökre bünteti az ég haragja!
Nem mondom, hogy a kínom jobban ég;
csak azt mondom: épp úgy, mint a tiéd.
Te sóhajtasz és láng a sóhajod,
én lángolok és nem sóhajthatok!
Bánat miattam szived bár sok érte,
te számíthatsz Nofál-ra a vezérre.
Táboroz az és máris fenyeget:
rettegésbe döntötte népemet.
Atyám meg akart ölni büntetésűl,
s én áldottam végzetem, bármi készűl,
mert rád gondoltam: Ah, akármi vár,
teérted mindig kedves a halál!...
Ugy emlegetnek, mint Nofál barátját,
sóváran lesed, mondják, a leányát.
Azt mondják: pár nap se telik bele
és te örökre egybekelsz vele.
Kisérje utatok a jószerencse!
Esküszöm! Bár nem hiszem egy szavuk se!
De ha forrón kívánod bájait,
boldogságod engem is boldogít!
Én láttam azt a lányt! Tudom, mily édes,
mily karcsú, mily szép, másokhoz mily szivélyes,
s mondjanak rá bármit az emberek,
énnekem derék s gyöngéd lelkület!
Bármit tesztek, óvjon az Ég kegyelme!
Allah áldása szálljon frigyetekre!
Kérlek, ha egyesültök majd a nászban,
s te vele játszol, gyönyörben s vidáman,
boldog házadban, szivem, ne felejts el:
légy igazságos – sohase felejts el!"
Aliser Navoj
FÉLÉNK KEDVESÉHEZ
To his coy mistress
Volnánk úr téren és időn,
hogy félsz, úrnőm, nem lenne bűn.
Megnéznők, hogy töltsük s miképp
szerelmünk hosszú ünnepét.
Te a Gangesznél gyűjtenél
rubint: én itt, a Humer-nél
sirnék. Tíz évvel az Özön
előtt kezdődnék gyönyöröm,
s te visszavetnéd hódolód,
míg meg nem térnek a zsidók;
növény-szerelmem lassudad
túlnőne birodalmakat;
száz évig szemlélném remek
homlokod, s dícsérném szemed;
két-két százig a kebleid
s a többit harminc ezerig,
korokra osztva testedet,
s a végső nyitná csak szived.
Mert, úrnőm, bájod érdemét
nem adnám alább semmiképp.
De hallom a hátam mögött
a szárnyas-szekerű Időt,
s előttünk terjeszkedik a
zord öröklét sivataga.
Szépséged elvész, sírodon
nem zeng dalom, és akkoron
féreghad tapasztalja meg
nagymultú szüzességedet,
s porba hull rangod mámora
és az én vágyam hamuba:
jó kis különszoba a sír,
de csont csókolni sose bír.
Igy hát, mig bőröd hajnali
harmatként ifju szín fedi,
s míg minden porcikádon át
élő tűzként lobog a vágy,
gyuljon bennünk a büszke láng
és, szerelmes sólymok gyanánt,
inkább égjünk el iziben,
mintsemhogy tönkre ő tegyen.
Tapadjon egy iszonyú hő-
gomolyba bennünk íz s erő
s csikarjuk ki a kéj javát
az élet vas-rácsain át;
meg nem állithatjuk Napunk,
de, igy, mi pörgetjük, magunk.
Marvell
EGY ÖVRE
On a Girdle
Ami őt ölelte, a pánt
most homlokomat fogja át;
s tehetné csak, mit karom, a
király trónját adná oda!
Mennyem szélső szférája volt,
mi szép gímem zárkája volt;
kínom, üdvöm, vágyam, szivem
e körben mozgott szüntelen.
szűk öv csak! Mégis benne élt,
mind, ami jó, mind, ami szép!
Több, amit zárt e kis szalag,
mint amit körüljár a Nap!
Waller
A SZERELEM FILOZÓFIÁJA
Love's Philosophy
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... – S te soha
engemet?
Shelley
SZÉGYEN! MONDD, HOGY NINCS
For shame deny that thou bear'st love to any
Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
te, ki magadhoz oly könnyelmü vagy;
vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.
Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
hogy folyton lázadsz magad ellen is,
csak rombolod a szép épületet,
bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.
Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
vagy legalább magadhoz jószivü;
nemzz utódot, szivem is kér, – hadd éljen
szépséged tovább benned s a tiédben.
Shakespeare 10. szonettje
BUJÓCSKA
Mint rendesen, ott a gitár, a helyén:
ablakban a szegfü- s a rózsacsokor;
padlón ragyog a kora-alkonyi fény:
itt, itt a szobánk!... De a lány maga hol?
Hol késik a drága, a huncut, a szép?
Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?
Érzem közelének igaz gyönyörét:
vele ittasul, üdvözül a levegő!
A rózsa bibor tüze még biborabb.
A szegfü kacér – ugye, rejt valamit?
Tudom én, ki pirúl el a pírja alatt!
Tudom én, a szirom kivel illatozik!
Pendűlt a gitár szive? Tán ideged
csókolta a drót zizegő aranyát?
Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,
s amit érez, imádva dalolja tovább!
Hogy izzik a porszem, a nap sugarán,
be kedves a tánca, be friss, be derűs!
Két szem mosolyos ragyogása e láng:
az részegit engem is, isteni tűz!
Kis lepke repűl be, sugár, tünemény,
ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...
A szivemre, hamar, gyönyörű jövevény:
rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!
Tyutcsev
MIELŐTT MÉG TOVATŰNNÉL
Avant que tu ne t'en ailles
Mielőtt még tovatűnnél,
hajnalcsillag, halavány,
– Mennyi fürj kél:
csak úgy zeng a timián! –
Fordulj felém: telesírta
szemem a boldog remény;
– A pacsirta
égbe száll és jön a fény. –
Fordítsd felém szent azúrba
sápadó tekinteted;
– Zsong a búza,
zsong a kalászrengeteg. –
S lelkem villantsd tova némán,
villantsd – messze, messzire!
– Gyúl a szénán,
gyúl a harmat öröme. –
A kedves álmába hosszan
csókold bele csókomat...
– Gyorsan, gyorsan,
mert aranyban itt a Nap!
Verlaine
KIT SZERETNEK A NŐK?
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szivük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifju és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkivánt,
aki szomzséd, régi, jó,
aki rokon, uj s bohó,
aki szinházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hirben, pénzben, észben
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.
Vátszjájana
BEATRICE
La Béatrice
Egy nap, lombtalan és salakos, agyonégett
tájon, felverve vad jajommal a vidéket,
míg agyam csöndesen köszörűlte riadt
tőrré szivemen a gondolataimat,
azt láttam, hogy derűs délből alálebegve
egy gyászos, viharos felhő száll a fejemre,
felhő, melyen egész raj démon, összegyűrt
arcú, becstelen és kiváncsi törpe ült.
Ahogy járókelők egy bolondra merednek,
hidegen s gonoszúl rögtön szemügyre vettek
s láttam jeleiket, kacsintásaikat,
s hallottam, mit beszélt a kuncogó csapat:
– „Nézzük csak, nézzük e torzképet, ezt a drága
eszelőst, ki magát bús Hamlet-pózba vágja:
a haja lobog és a szeme szomorú.
Nem reped meg a szív, hogy e jámbor fiú,
e koldus, e facér és agyafúrt pojáca,
csak mert szerepét bravúrosan lejátssza, –
meg akar hatni az emberi szenvedés
dalával patakot, sast, füvet, tücsköt, – és
bár e vén műfaj a mi saját kenyerünk is,
tirádás kínjait elüvölti nekünk is?"
Büszkeségem, amely magas, mint a hegyek,
s felhők, démonok és röhej fölött lebeg,
fenséges fejemet elfordithatta volna
tőlük, egyszerüen; de szennyükbe sodorva
– gazság, melytől a Nap nem tud megingani! –
ott állt gyémántszemű királynőm is, aki
velük kacagta vad nyomorom árvaságát
s néha még csókkal is illette társaságát.
Baudelaire
FECSKE-DAL
Tay toy, babillarde Arondelle
Elhallgatsz rögtön, locska Fecske?
Kitépem, kerűlj csak kezembe,
ki én a szárnytollaidat;
vagy kivágom késsel a nyelved:
mit kell reggel úgy csicseregned
és telezúgnod agyamat?
Ott a kéményem, ott a házam,
dalolj rajt egész nap vidáman,
s este, s éjjel, nótázz, fütyűlj.
De, hogy végre álom dereng rám,
ne verj föl reggel: szép Cassandrám
ne vidd el karjaim közűl!
Ronsard
ÉLETÚNTSÁG
OÙk e‡m' oÙd' ™tšwn dÚo k' e‡kosi
Huszonkétéves se vagyok és már unok élni.
Óh, Eroszok, mi e kín, mi ez a vad lobogás?
Haljak bele, mi lesz a szórakozásotok? Őrült
kockázás, játék, mint azelőtt, gyerekes.
Aszklépiadész
NOVELLA LEVELEKBEN
Novelle in Briefen
1
Kedvesem, a házasságom koporsó,
benne gyalázat, szégyen s éj körít.
Láttam arcodat (ah, az álom oly jó!),
lángoló hajad s arcod élni hív!
Óh, érezd, hogy tesz tönkre itt az olcsó
gyötrődés, amely célhoz nem segít.
Mint ez a levél... Legyen lángba-omló!
Pernyéje húny már. S megint éj borít.
2
S megint éj borít. Halkan kiosontam
hálónk küszübén, ingó talpakon.
Ő, testem-lelkem tolvaja, nyugodtan
alszik: neki ez a ház nyugalom.
Én parazsat gyűjtök fejemre, onnan,
amit gyűlölök... Ah, vég, messzi rom!
Tán könnyít a bibliában lapoznom,
hogy múljék a rossz. Tovább nem birom.
3
A biblia már nem segít, szegény nőt.
De, mint fuldoklónak a szalmaszál,
mig írok, adhatsz támaszt, némi végsőt.
Óh, kit nem szennyez messziség, homály,
kisérd te a keserű útra térőt!
Szivem, ezerszer átlőtt szita, fáj.
Érted ég bennem minden pici vércsöpp.
Nem élek, csak lebegek, visz az ár.
4
S megint éj. Roskaszt testem gyöngesége.
Sietnem kell elsírni panaszom.
Meddig tartóztat áhítata-kéje
e zord monológoknak? Nem tudom.
Érzem, szivem hogy zúzza szenvedélye.
Kevés már, hogy titokban suttogom.
Arcodért bosszút kér romlásom éje.
Ő fekszik s alszik. Lesz még holnapom?
5
Szép voltál, mint az álom, mint az élet,
amelyet élnem meg nem adatott.
Rád vártam – s most két hűvös ajkat érzek
remegve: a homlokom csókolod.
Végtelen tárúl elébed a lélek,
végtelen csókom hajadra lobog.
Ölök vele? Ő fekszik s alszik. Én meg
hangod csodája felé indulok.
6
Ereimet felvágtam. Soraimhoz
végső nyugalom ad végső erőt.
Nem vacogtat a tett, nem már a nyirkos
félelem: ami most jön, már örök.
Ő fekszik s alszik. Sok volt, sok, a kín s rossz!
Hűl a börtön a szökő rab mögött.
Megyek az ismeretlen Harmadikhoz.
A nagy szenvedélybe menekülök.
Weinheber
A SZIKLA
Éjszakára pici arany felhő
szállt a roppant szikla kebelére,
s ahogy ébredt a hajnali szellő,
visszaröppent a sugaras égbe.
Harmatos nyomát az ölelésnek
még sokáig őrizte a vén szirt:
ráncos szeme a semmibe révedt
s némán sajgott zord kő-szive, és sírt.
Lermontov
A TÁJ AZ ABLAKOK KERETÉBEN
Le paysage dans le cadre des portières
A táj az ablakok keretében bolondúl
szalad hátrafelé, s a tűnő lombokon túl
mezők sora, patak, égbolt s buzavetés
vágódik vissza a szilaj örvénybe, és
sok nyurga táviró-oszlop: huzaluk ingó
névaláirás és különös kacskaringó.
Vízgőz s szénfüst szaga, sustorog a kazán;
csörgés, mintha ezer láncravert vad titán
üvöltene, akit csattogva ver a korbács;
és hirtelen egy-egy elnyúlt bagolyrikoltás.
Mit bánom én e szörny lármát? Szememben itt
az édes látomás, mely bűvöl és derít,
az édes hang tovább biztat, susogva, halkan,
s Neve, szép, nemes és csengő Neve a zajban
tovább zeng bennem: itt ring, forog szüntelen
a durva ércvagon ütemén, édesen!
Verlaine
A VISZTULA
1
Mikor a sárgarigó...
Mikor a sárgarigó belerikkant
a tájba, hogy: „Kell-e dió, fiú?"
mikor minden fa csupa fütty, csupa visszhang,
mikor indul a fű-kasza-háború,
mikor szél játszik a Visztula bokraival,
bennem is fölcsap a dal.
Reggel óta zeng már az égben
a pacsirta – Szemed keresi –
Bárányfelhők a tiszta kékben;
s lent egy ős város falai,
öregebbek, mint az emlékezet:
vár, dóm, raktárak, bennük gabona...
Halkul, távolodik, de egyre szebb
köröttük sok kóbor utam nyoma...
A Visztula-parton egyre nyit
a tavaszi orgonatenger, –
s úgy, hogy nem könnyezik,
nem élhet az ember.
2
A Visztula mentén születtem...
A Visztula mentén születtem,
hallom mind, ami zúg itt és susog,
minden madarat ismerek a ligetben,
ismerek minden halk zugot.
Ha nap süt, ha vihar kerekedik,
mind ismerem, értem.
A vihar felhőkkel verekedik,
akár az én zenémben.
Mindez mint gondolatnyi fátyol
ring alá futó álmaimra.
És vers születik a Visztuláról. –
Lehet, hogy a madárdal írta?
3
Óriás fák, tölgyek és jávorok...
Óriás fák, tölgyek és jávorok;
és zizeg a nyírfazene.
Egyedül tünődöm, barangolok –
Hallgatózom – s nem hallik semmi se.
Csak a kutyák ugatnak, messze, itt-ott,
lármájuktól megnő a csend.
Július van... Májusban is így volt...
Csönd van. Hallgatom, mit jelent.
Megyek. Hűs fűzfa-árny
hivogat. Lefekszem.
S akkor talán
elkészül a versem.
A kutyák elaludtak. A tovahalt
zaj lassan már őt altatja, a csöndet.
Kedves, ennél az életnél ne akarj
soha különbet.
4
Rezzent a nyárfa...
Rezzent a nyárfa: veréb
surrant bele.
Ringott, ingott, de aztán
megállt vele.
Rezzent az agyam: egy csöpp
bánat hullott reá.
Ringott, ingott utána
és vele még soká.
Meg se rezzent a halál: ez a gyors
élet sokat úgysem ád.
De ringat, ingat, ingat
a szomoruság.
Broniewski
A VERÉB HALÁLÁRA
Lugete, o Veneres Cupidinesque
Sirjatok, gyász Vénuszok és Kupídók,
Vénusz hívei szerte a világon!
Meghalt, meg, a veréb, gyönyörü lánykám
legfőbb gyönyörüsége, a veréb, mely
drágább volt neki, mint a szeme fénye:
édes volt, csupa méz, s ismerte édes
urnőjét, ahogy a leány az anyját,
s el nem ment maga soha asszonyától,
de folyton körülötte ugrabugrált
s csak hozzá csipogott, ölébe, vissza.
Most meg megy a szegény az árnyak útján,
honnan senki se fordul vissza, mondják.
Átkozlak, gonosz Alvilág, vad Orkusz,
aki elnyeled, ami édes és szép:
oly szép volt az a csöppség, s elraboltad!
Óh gaztett, gonosz! óh szegény madárkánk!
Te vagy az oka, hogy a drága lánynak
rőtre sírt szemeit ma könny dagasztja!
Catullus
EGY DÉLUTÁN...
L' après-midi...
Egy délután, vasárnap, amikor
meleg van s a szöllő nagy szeme szinte forr,
szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki,
nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,
hol teregetve áll a friss fehérnemű.
Szanaszét az udvaron és a kút körül
kis csibék futnának – és egy szép fiatal lány
venne még részt a ház családi vacsoráján.
Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk
cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.
Utána feketét innánk, mindhárman, aztán
szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk
s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.
„Bemegyek" mondaná a néni, s: „Maradjatok!"
És mi csókolóznánk hosszan összetapadnánk
piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.
Aztán zendülne az estharang – s erre még
szorosabban simulnánk egymáshoz, ő meg én.
Jammes
SZEGÉNY VÁROS
Szentpétervár
Szegény város, te, te gazdag,
karcsú pompa, paloták,
halványzöld ég: sivatag vagy,
gránit, jég és butaság.
Mégis vonzol, mert ahol te –
ismerek ott valakit:
ott egy kis láb siet, ott egy
aranyos fej álmodik!
Puskin
ELHAGYTALAK, S SZEMEM LELKEMBE NÉZ
Since I left you, mine eye is in my mind
Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
s ami azóta mondja, hol az út,
félig szolgál, félig vakságba vész:
látni látszik, de tényleg kialudt;
mert nem adja át a szívnek, amit
elkap madarat, rózsát s egyebet;
gyors tárgyai nem hatnak lélekig
s a maga képeit sem őrzi meg;
mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.
Csordultig veled, többre képtelen:
igy tesz hűtlenné túlhű szellemem.
Shakespeare 113. szonettje
KANDALLÓ S ESTI FÉNY...
Le foyer, la lueur étroite de la lampe
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben;
felkönyökölni és álmodni, elbüvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már
a mennyegzői árny s az édes-édes éj, –
annyi halogatás után a szenvedély
óh hogy kergeti már lelkem a messzi vágyhoz:
únja a heteket s minden napot megátkoz!
Verlaine
ÉJSZAKA
Sápadt rózsapírban húny az alkony;
csillagokat nyit az esti ég;
a nyíresben fülemile csattog;
széna lebbenti lehelletét.
Tudom, kedves, lelked gondja hol jár,
tudom szíved örök panaszát,
nem is kérem, hogy tettetni próbálj
s hazug mosoly mímeljen a szád.
Meghasad a szíved, s írja nincsen,
nem süt csillag éjébe sose;
sírj, szabadon, zokogj, drága kincsem,
míg csak dalol a fülemile,
a zengő kín, a gyönyörrel áldott,
amely magát könnyé oldja szét:
sírj, sírj, lelkem, nem hallja sirásod
senki más, csak a csillagos ég.
A. K. Tolsztoj
HOGY Ő TIED, NEMCSAK AZT FÁJLALOM
That thou hast her it is not all my grief
Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom,
pedig megmondhatom, nagyon szerettem;
hogy te övé, az a fő-bánatom,
az szúrt sokkal mélyebbre a szivemben.
Drága kínzóim, ekképp mentegetlek: –
te szereted, tudván, szeretem én is;
s a lány szintúgy csak kedvemért gyötör meg,
barátom csókját tűrve, mely enyém is.
Elvesztlek? A nő kapja veszteségem.
Őt vesztettem? Barátom lelte meg!
Egymást nyerik, ha pusztúl dupla tétem,
s ők értem rakják rám keresztemet:
de ez gyönyör; barátom velem egy;
bús kéj! a lány így csak engem szeret.
Shakespeare 42. szonettje
AH, MÉRT MOST ÉL Ő
Ah wherefore with infection should he live
Ah, mért most él ő, e ragályban itt,
létével mentve a gazt, a pogányt,
míg általa a bűn emelkedik
s társaságával díszíti magát?!
Tolvaj ecsetnek adjanak csinált
látszatot arca élő szinei?
Szegény szépség mit keres imitált
árny-rózsát, ha az övé igazi?
Mért most? Itt a természet csődje: fürge
erein nem süt át, hisz pang, a vér;
egész kincstára ő: sokakra büszke,
de ma csak az ő betétjein él.
Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:
mily dús volt e nyomorult vég előtt!
Shakespeare 67. szonettje
RÓZSÁKKAL TELNE ÉS...
La maison serait pleine des roses
Rózsákkal telne és darázzsal a verandánk.
Délután hallanánk a kis templom harangját;
s a szőllő átsütött drágaköve nyugodtan
aludna szinte a könnyü árnyban s a napban.
Hogy szeretnélek ott! Huszonnégy évemet
neked adnám, s szivem, s tréfás szellememet,
költészetem fehér rózsáit, s büszkeségem.
De hát nem láttalak, s talán meg se születtél.
Csak azt tudom: ha már meglennél s valahol
itt élnél, ahol én, a végtelen mezőkön,
a szőke méhek alatt nevetve csókolóznánk
a kis patak partján s lehajolna a lomb ránk.
Nem hallatszana más, csak a nap melege.
Füledre árnyat mogyoróbokor ejtene.
Aztán megszünne a nevetés, ajkam-ajkad
csókokkal mondaná el az elmondhatatlant;
s pirosló szádon megtalálnám a friss ég,
a szőke fürt, a piros rózsa s a darazsak ízét.
Jammes
MODOROSSÁG ÉS TERMÉSZETESSÉG
– Részletek az „Embergyűlölő"-ből –
1
ORONTE SZONETTJE
L'espoir, il est vrai, nous soulage
Vigasztal a remény, valóban,
S a bánathoz képest öröm;
De, Philis, bármi haszna hol van
Ha utána semmi se jön?!
Nőtt-nőtt az ígérete folyton;
De itt a több a kevesebb:
Szivélyességben ne buzogjon,
Ki csak reménnyel hiteget!
Hogyha örök várakozásban
Egyre szítanom kell a vágyam,
Az a halál előlege.
Philis, kegyét kivánni szűnök;
Minden reménytől kiürűlök,
Annyi reménnyel tölt tele!
2
FRANCIA NÉPDAL A XVII. SZÁZADBÓL
Si le Roi m'avait donné
Szólna Henrik, a király:
Párizst adom néked,
de cserébe csere jár,
add a szeretődet –
Szólnék: Henrik, jó király,
a nagy Párizs túlkis ár,
Túlkis ár megkapni, hej,
az én szeretőmet!
Molière
GASZKONYI BORDAL
Passant par Paris
Hogy Párizson át,
butykos a kezembe',
három cimborám
súgta a fülembe:
Jó, jó, jó!
Jó bor altató!...
Majd felébreszt egy viganó!
„Vigyázz, leütik
kezedről a rózsád!"
Üsse – bánom én?! –
ha ki érti módját!
Jó, jó, jó!
Jó bor altató!...
Majd csak ébreszt egy viganó!
Szive bimbaját
nyílónak találtam.
Három éven át
mindig vele háltam.
Jó, jó, jó!
Jó bor altató!...
Majd csak ébreszt egy viganó!
Csipkés párna jü,
tiszta lepedő várt.
Három gyerekünk
derék kapitány már!
Jó, jó, jó!
Jó bor altató!...
Felébreszt még egy viganó!
Bordeaux-ban egyik,
másik La Rochelle-ben,
Párizst szereti
harmadik a nőkben...
Jó, jó, jó!
Jó bor altató!...
Ébresszen egy szép viganó!
Francia népdal a XVIII. sz.-ból
MÚZSÁMÚL ANNYIT INVOKÁLTALAK
So oft have I invoked thee for my muse
Múzsámul annyit invokáltalak
és erőd oly szépen megsegített,
hogy utánoznak, s védelmed alatt
más pennák is ontják verseiket.
Szemed, melytől a néma dalra kap
s égbe röppen a tunya butaság,
a tanult szárnynak ujabb tollakat
s a bájnak kétszeres fenséget ád.
De legbüszkébb az én munkámra légy,
mert te nemzetted s tőled születik;
stilusban javitod csak más müvét
és éked művészetet ékesít.
Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,
nehéz agyam égjáró tudománya.
Shakespeare 78. szonettje
MIG MÁS, HOGY SEGÍTSD
Whilst I alone did call upon thy aid
Mig más, hogy segítsd, nem fordult feléd,
verseimé volt minden gráciád,
de romlik édes zeném, s most helyét
beteg Múzsám másnak engedi át.
Tudom, szivem méltóbb munkára vár
s tollra édes tartalmad; de mikor
költőd rólad valamit kitalál,
csak rád költi, amit tőled rabol.
Erényt említ; s honnan lopta szavát?
Magatartásodtól! Szépséget ad;
s arcodon lelte: bármit mond reád,
a dicséret élő lelke te vagy.
Ne köszöngesd hát, amit emleget,
hisz bármit nyújt, te magad fizeted.
Shakespeare 79. szonettje
NYÁR LESZ TEHÁT...
Donc, ce sera...
Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;
a kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;
s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak,
együtt nézzük majd, ifju házasok.
Verlaine
MÚZSÁM NÉMÚLTAN VONÚL VISSZA
My tongue-tied muse in manners holds her still
Múzsám némúltan vonúl vissza, míg
magasztalásod, gazdag hódolat,
arany tollal tárolja betüit:
kilenc Múzsa csiszolja szavukat.
Más jó szókat ír, én jót gondolok,
s – bamba sekrestyés – Ámen-t zenditek
minden himnusznál, mellyel hivatott
elmék műgondja áldja nevedet.
Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér,
s szivem minden ünneplést megtetőz,
de csak lelkemben, amely érted él
s (bár szóban lassú) mindenkit előz.
Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem,
nekem igaz, gondolathalk beszédem.
Shakespeare 85. szonettje
ESZMÉNY
L' Idéal
E sok korcs báj, amely máris vitrinbe bujhat,
haszontalan korunk hitvány termékei,
e tipegő bokák, e kasztanyettes ujjak
sose tudják szivem kielégiteni.
Gavarni fesse csak sápkóros figuráit:
édesen csevegve a kecses, hórházi nyáj,
de úgy e halovány rózsák közt nem világít
egy se, mint az enyém, a vörös ideál.
Örvénylő szivemet te vonzod, diadalmas
lélek, Lady Macbeth, gaztettre is hatalmas,
Aischylos álma, mely zord északon virít;
vagy akár te, nagy Éj, Michelangelo lánya,
ki furcsa pózban és békén heversz, kitárva
titáni ajkakhoz mintázott bájaid.
Baudelaire
ENNEK GŐGJE A RANG, ANNAK AZ ÉSZ
Some glory in their birth, some in their skill
Ennek gőgje a rang, annak az ész,
soknak erős teste, vagy birtoka,
vagy cifra köntös, korcs divatmü, és
másoknak agár, sólyom, paripa;
s minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
a lélek legjobban gyönyörködik;
de nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
mindent egyetlen fő-jóvá javít:
szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
sólymoknál és lovaknál többet ér:
veled mindenkinél büszkébb vagyok;
csak egyben koldus: mindent elvehetsz
s ezzel legkoldussabbá tehetsz.
Shakespeare 91. szonettje
JÓ ANNAK ...
Jó annak, akit a sors kegye azzal áld, hogy
sokszor és hosszan lehet veled,
akinek szellemét lobbantja tiszta lángod,
aki megérti szivedet!
De jaj annak, aki csak egy órára láthat,
amely oly hamar odavan:
szivében szüntelen sír a vágy, hogy utánad
szárnyaljon – szárnytalan!
J. P. Polonszkij
MIVELHOGY NŐ A FÉNY
Puisque l'aube grandit...
Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,
vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala.
El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz
s buta ember miatt, aki belénk botol;
el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos!
el veled, feledést hazudó alkohol!
Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör
ujra a fény s áthat éjsötét kínomon,
az első és örök szerelem szent kegyéből
csak a jóságot és a mosolyt akarom,
azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve,
s általad, kéz, melyben kezem remegni fog,
hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje
bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;
igen, büszkén s csöndben akarom róni végűl
s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit,
vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül:
ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.
És mert könnyebb, ha zeng, a lassu út s az élet,
egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem,
hogy Őneki se lesz ellenére az ének;
s más Éden igazán nem kell többé nekem.
Verlaine
SZÜRKE ÉJ A TENGEREN
Graue Nacht liegt auf dem Meere
Szürke éj a tengeren; fény
gyúl az apró csillagokban.
Néha elbődül a hullám,
zengve hosszan, vontatottan.
Észak öreg szele és a
vizek tánca sose fárad:
mint orgona sípja, ugrál,
mint orgona sípja, árad.
Félpogány és félkeresztény
ez a játék, ez az ének,
fel-felcsap az égig: örvend
a csillagok örömének.
És a csillagözön egyre növekedve és kövéren
nap-seregként vad gyönyörben
rajzik-izzik a nagy égen.
Őrült dalaik a lenti
zeneörvénybe kavarják;
nap-csalogányok köröznek:
zeng a tündöklő magasság.
S tenger és ég csattog és zúg,
együtt viharzik a széllel,
s érzem, szívem hogy telik meg
óriások gyönyörével.
Heine
TÖREDÉK
Derengő éj födi Grúzia halmait.
Lágyan csörgedez az Aragva.
Fájok; de fájdalmam sugaras és szelíd:
Te töltöd be, áldva, ragyogva,
Te, csak Te!... Bánatom csitúltan szendereg,
nem maradt benne tüske semmi;
s megint lángol a szív, megint szeret, szeret,
óh, hisz mást se tud, csak szeretni!
Puskin
MÉRT BIZTATTÁL, HOGY SZÉP LESZ
Why didst thou promise such a beauteous day
Mért biztattál, hogy szép lesz, derü, fény
a nap, s hogy a köpenyem se vigyem?
Mocskos felhő gombolyodott fölém
s rothadt gőz győzött tündökléseden!
Nem elég, hogy áttörd a felleget
viharvert arcom fölszárítani:
mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,
de nem tünnek el undok hegei?
Szégyened nem orvosa bánatomnak!
Bánhatod: csak enyém a veszteség!
Gyenge vigasz a sértő jaja annak,
akiben a sértés fájdalma ég!
De ah! szerelmed könnye gyöngyözik:
igazgyönggyel fizeti bűneid!
Shakespeare 34. szonettje
HOGY SZERETLEK?
How do I love thee?
Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyiltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! – s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.
Barrett-Browning
HAJLONGÓ GESZTENYELOMBOK
Megyek... Tovaúszik alólam a föld...
Csak föl-le, ti, gesztenyelombok!
Őt várom, a kedves, a drága gyönyört:
bókot neki, gesztenyelombok!
Be gyors ma az alkony! Az éj be sötét!
Óh, fasori gesztenyelombok,
halljátok-e végre a lépte neszét?
Utat neki, gesztenyelombok!
A nesz tovahalt... Kiürűlt a világ...
Fáj valami, gesztenyelombok!
De azért csak hivd, hivd, százezer ág:
csak föl-le, ti, gesztenyelombok!
Szilva Kaputikján
LILI PARKJA
Lili's Park
Nincs tarkább menazséria,
mint amilyet az én Lilim szerzett magának!
Akad ott mindenféle csuda állat,
és Ő se tudja, hogy került oda.
Óh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak,
nyirbált szárnyukkal hogy robognak,
főleg szegény princek, akik
sose hűthetik szivük sebeit.
„Hogy is mondtad a tündért? Lilinek?"
Hálát az Égnek, ha nem ismered!
Mily lárma repes és rikácsol,
mikor a kapuba kiáll
és kezében az etető kosár!
Minden hogy csipog, hogy kodácsol!
Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi,
hirtelen megelevenednek:
egész nyájak teremnek
lábainál, még a tó halai
is fölcsobbantják kandi fejüket:
ő pedig szórja a szemet,
és a szeme – isteneket büvölne,
hát még bestiát! Hogyne lenne
zenebona, kipkedés-kapkodás,
háton-fejen-csipkedés-csapkodás:
mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik
és rebben, üt-vág, lapul és furakszik,
s mindezt egy kis száraz kenyérért,
mely a szép kézből jobban izlik a
népnek, mint az ambrózia.
De hát a szeme, s az a hang,
ha kiált, hogy: Pipi! pipi! –
Vénusz fogatáról a két galamb,
s a hiú páva, még az is,
és Jupiter trónjáról a sas is,
esküszöm, mind jönnének, a bolondok,
ha hallanák azt az isteni hangot.
Mert azzal erdeje éjéből ketrecébe
egy medvét, egy borzas bocsot,
egy neveletlent is becsábitott,
hogy igézett népét növelje véle,
mert azt is megigézte –
persze, csupán egy bizonyos fokig!
Be szép volt, s ah! be jó,
látszólag! Vérem adtam volna, hogy
öntözze virágait.
„Adtam volna? Ki mondja ezt? Te?"
Hát jó, urak, színt vallok: Itt a medve!
Egy csipkekötény megfogott,
selyemszálon nyalom a lábait.
De hogy mindez hogy s mint esett,
azt majd máskor mondom el én;
ma túlontúl forr az epém.
Mert, hah! ahogy állok a sarkon, ott,
hallván messziről azt a gágogást,
a ribilliót, hápogást,
megfordulok
és brummogok
s csörtetve messzebb cammogok
és fordulok
és brummogok
és még messzebbre cammogok,
s végül mégiscsak visszaindulok.
S akkor egyszerre égig csapva tombol
bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból,
belső természetem vadúl:
Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl!
Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró?
Sörtém borzad: az én nyakamra nem való
ilyen iga!
Gúnyol a nyírt fa, menekülök a
boulingreentől, a kecsesen
kaszált pázsiton majd hanyattesem
s a puszpáng vigyorogva néz.
Utam legsűrűbb bozótokba vész,
rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak,
minden palánkon átugorjak.
S nem birok mászni, ugrani:
rontás ólmoz le, fűszál-
fonadék, csipke-bűbáj.
Agyongyötröm magam, és mikor kínteli
testem a mű-kaszkádok
alatt lerogy s félholtan hempereg, –
ah, nem hallják keservemet,
csak a porcellán oreádok.
És ekkor, ah! mily édes áram,
mily üdv pezsdűl minden tagomon át:
Ő az, Ő énekel a lugasában!
Hallom hát ujra, hallom a dalát;
az ég lángolni kezd s virúl.
Ah, vajjon nekem – ? Talpra hát:
rohanok hozzá, bokor dől, lapúl,
szétrebben a bozót, nyílnak az ágak,
és ím – ott fekszik lábánál az állat.
Ő ránéz: „Szörnyeteg; s bolondos!
medvének kicsit nyám-nyám,
pulinak kicsit hám-hám;
göcsörtös, nyers, bozontos."
Közben sétál a vad háton a kis talp:
a medvére menny száll alá.
Hét érzéke mind gyúlva csikland!
Ő meg – közönnyel néz reá.
Csókolom sarkát, cipőjét nyalom,
vigyázva roppant finoman;
s lassan törleszkedem, és fölóvakodom
a térdéig – Ő, ha jó napja van,
tűri, s a fülem körül kotorász
s megpaskolja keményen a nyakam.
Kurrogok, uj lét kéje ráz!
De máris rámszól, s édes gúny a hangja:
Allons tout deux! eh la menotte! – mondja –
Et faites Serviteur,
comme un joli Seigneur.
Igy babrál ki velem a kacagó lány!
S a rászedett bolond örűl,
de mihelyt haszontalankodni próbál,
a póráz rögtön megfeszűl.
De balzsam-tüze is van: soha mézet
nem izleltél még, amilyen
a tégelye, melyből, ha néha ébred
benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének
egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken,
és rögtön elfut és magamra hagy,
s én ilyenkor, mint aki rab,
bár feloldták, csak lesem, megbüvölve,
megyek, hozzá, s félek, s futok előle –
Ő meg kínjára-gyönyörére bízza
a kergűlt szegényt; sőt, hah! néha nyitva
hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme
sarkából bandzsít rám, hogy szököm-e.
Én meg! – Óh, nagy Ég, ha segíthetsz,
hogy törjön e bűbáj, e suta ketrec,
örök hálát zeng érte szám s tüdőm!
Ha viszont nem, ha nem segít az Isten,
izmaim én se hiába feszítem:
Kitörök! Ki! Még van erőm!
Goethe
NYÁRI ÉJ
Suttogás; csönd; szók, jelekkel;
fülemile-dal;
holdezüst fák, csacska csermely;
álmodó moraj;
fényegyúlt éj, fényetűnt éj;
árnyak mindenütt;
édes arcon néma tündér-
játék: tiszta üdv;
rózsafelhő, – bíbor égbolt, –
szikrázó öröm; –
boldog könnyek, ölelés, csók –
s hajnal, lángözön!
A. A. Fet
LANKADT KÉJ LELKESEDÉSE
C'est l'extase langoureuse...
Lankadt kéj lelkesedése,
szerelem szenderedése,
erdők hűs árnya neszez,
ölelő szellők suhannak,
lombja közt szürke galyaknak
kis hangok kórusa ez.
Óh, törékeny, friss zsibongás!
Susog, csivog, csupa zsongás,
ezer édes hangja gyúl:
hajlongó fű sikolyának
mondanád, s kavics zajának,
mely a víz alatt gurúl.
S mely álmodva sír felettünk,
ez a lélek a mi lelkünk,
miénk, ugye, ez a jaj?
Az enyém és a tiéd? Mondd! –
A langy égbe belőlük zsong
e szerény s halk esti dal?
Verlaine
HÁBOROGVA, LEGBELŰL
Aestuans intrinsecus…
Háborogva, legbelűl
düh és csupa szégyen
a szivemhez igy beszél
nagy keserüségem:
könnyű anyag, szaporán
kell lebegnem, égnem,
vagyok, mint a falevél,
hányódom a szélben.
Mert bár régi, jó tanács
és tisztes sajátság,
hogy a bölcs sziklán-hegyen
építi a házát,
én, bolond, olyan vagyok,
mint a víz, mely átvág
partjain és százfelé
hömpölygeti árját.
Sodródom is, ahogy a
csónak, evezőtlen,
mint madár, mely úttalan
száll a levegőben,
pattan rólam zár, bilincs,
pattan énelőttem,
egyre jobban süllyedek
a betyárfertőben.
Nehéz dolog énnekem
a komoly agy és szív,
de ízlik mind, amit a
tréfa méze készít;
Vénus szava szent parancs,
csábít, emel, épít,
Vénusé, ki nem szeret
soha gyáva férfit.
Az ifjúság útja a
széles út a földön;
csakúgy ragad rám a bűn,
erényem nem őrzöm;
üdvöm helyett én biz a
gyönyörrel törődöm:
lelki halott, féltem és
ápolom a bőröm.
Érsek atyám, kegyes úr,
szived megbocsásson:
jó halállal halok így,
kínját vígan állom:
a szép nőt, bár megsebez,
mindenütt kivánom,
s ha test nem, hát gondolat
segít vele hálnom.
Győzni a természeten
majdnem lehetetlen;
lányt, ha látok, tiszta hogy
maradjon a lelkem?
Ifjú vagyok, a kemény
törvényt fáj követnem,
mikor forr a könnyü vér
gyönyörvágya bennem.
Tűzre téve ki hiszi,
hogy épp ő nem ég meg?
Páviában szűzi hogy
maradjon a lélek?
Mint vadász, jár Vénus ott
s ő int a legénynek,
édes arca rabul ejt,
szemei igéznek.
Vinnék ma Hippolytust
a víg Páviába,
nem lenne Hippolytus
holnapra az árva:
Vénus ágya fele tér
minden út iránya;
sok a bástya ott, de nincs
egy se Szűzi Bástya.
Másodszor a kártya is
nagy pont bűneimben.
De mikor az asztalon
ott hagyom az ingem
s fázó testem vad dühök
tüze fűti ingyen:
versem akkor remekel
legjobban a rímben.
Harmadiknak emlitem
a korcsmát: ezerszám
dallal rá a glóriát
akkor is csak zengd, szám,
ha angyali kórus ül
a mestergerendán
és fölöttem sírja, hogy
„Requiem aeternam"
Én korcsmában akarok
meghalni, s komiszság
lenne, hogy búcsúkupám
számról leszakitsák;
vígabb lesz az angyali
dal is ott és tisztább,
hogy: „Fogadd be, kegyes ég,
ezt a jó borisszát!"
Gyúl a lélek mécse, csak
bor töltse, hevítse, –
nektár kell, hogy a szivet
egekig röpítse,
édesebb énnekem a
korcsma-kripta kincse,
mint amit vízzel kever
az érseki pince.
Menekűl a nép elől
némelyik poéta,
sutba ül, nem kell neki
hejehuja, séta:
könyv s gond nyüvi s a magány
egyéb tartozéka,
de amit az agya szűl,
mégis csak pocsék a'!
Nőre nem néz, éhezik
közülük sok: únja
s félve nézi, hogy zsibong
a piac s az utca;
halhatatlan művekért
vájkálnak magukba:
öli őket szorgalom,
megöli a munka.
Ki-ki tudja, hogy neki
mi jó, szívszerinti;
én példáúl nem birok,
ha bőjtölök, írni;
lefőz minden siheder,
mikor nincs mit inni;
éhkopp és szomj gyász nekem,
mégpediglen síri.
Ki-ki tudja, hogy neki
mi lesz és mi volt jó:
ösztökélni ihletem
nekem csak a bor jó,
ámde adja aranyát
a csaplár s a hordó:
a legjobbtól lesz csak a
költő szive forró.
Amilyen bort ihatok,
olyan lesz a versem
s nem telik ki semmi jó
tőlem, míg nem ettem.
Bőjti nap nem száll a szó,
csak kényszeredetten:
ha iszom, Ovidius
elmarad mögöttem.
Bizony, horkol ihletem
vagy nagyokat ásít,
míg hasam föl nem dagad
szinte torkig, állig;
de ha emeletemen
Bacchus ur tanyázik,
Phoebus is jön s kezdi méz-
ajkának csodáit.
Gyónásom a bűneim,
íme, sorra vette,
szolgáid is ezeket
vetik a szememre;
maga ellen vádat igy
nem emelne egy se,
bár mulatni, úgy hiszem,
mindnek volna kedve.
Jelenlétében kegyes
érsek nagyuramnak,
ki az Ur szava szerint
ítél és igazgat,
vesse rám kövét, szegény
költőre, de az csak,
ki tisztának érzi a
lelkét és igaznak.
Magam ellen, ami csak
volt, elmondtam, íme,
és kihánytam a gonosz
mérget, mely telíte.
Borzaszt régi életem
s uj ut vonz, uj íge:
ember arcba lát csupán,
Jupiter a szívbe.
Bűneimet gyűlölöm,
vágyom az erényre,
töltse be uj lelkem uj
szellem égi fénye.
Tiszta tejre vágyik az
ujszülöttnek ínye:
szívem többé ne legyen
hiúság edénye.
Könyörgök, Köln nagyura,
ne add ki az útam!
Irgalmazz famulusod
szivének az Urban;
ne vesszen a vezeklő
bűnben, nyomorúltan:
parancsaid követem
híven – ámen, úgy van.
Hódolok neked, kimélj
és ne haragudj rám;
kímél nyájat a vadak
ura is, oroszlán.
S ti, föld fejedelmei,
felém mosolyogván,
védjetek, mert sulyos az
én mostani órám!
Minthogy híred az egész
világot bezengi
s amit mond, a dics s a dísz
való valamennyi:
balgaság volna a jó
szint ujra szinezni
és a felsarjadt vetést
mégegyszer bevetni.
Csábitott a büszke kép,
amit fest a fáma,
s jöttem, nem szerénytelen
csak szavalni vágyva:
méltass gazdag gráciád
ömlő harmatára, –
jótettednek, nagyuram,
megtérül az ára.
Nézz szét: udvarod nekem
adhat-e helyet még;
mint íródeák, nagyon
hiszem, megfelelnék;
bármikor ha bármilyen
munkát tervez elméd,
diktálj, és lesz tollnokod,
maga az ügyesség.
Szükséged ha erre nincs,
más, amire kérlek:
légy irgalmas védnöke
bennem a szegénynek;
mint mást, szorít engem is
bu és baj temérdek:
ajándékod sorsomat
bár enyhítené meg!
Lám, kevésbe, jó Atyám,
sokat összefogtam,
lévén műveltség jele
a mérték a szóban,
most, jelt adva mintegy a
tapsra, mely kirobban,
zárom rímeimet a
mondanivalómban.
Archipoeta
VÁDOLJ AZZAL, HOGY FUKARON FIZETTEM
Accuse me thus, that I have scanted all
Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem
mindazt, ami jóságod viszonozta;
hogy édes szivedet nem emlegettem,
pedig mind több lánc köt hozzá naponta;
hogy idegen lelkekkel csavarogtam
s tékozoltam drágán-vett birtokod;
s minden szelet a vitorlámba fogtam,
mely szemedtől legmesszebb vontatott.
Ródd fel sok botlásom, önfejüségem,
s tetézze gyanud igaz bűnömet;
végy célba a haragoddal egészen,
csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.
Mert fellebbezek: Mért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderűljön!
Shakespeare 117. szonettje
HALLOD A BORBOLYÁS KERTEN ÁT...
Écoute dans le jardin...
Hallod a borbolyás kerten át
a barackfáról a pirók dalát?
Dala, mint a tó, tiszta, szép,
benne remeg és fürdik az ég.
Szivem csak fáj, sírva, zokogva,
bár akadt több, s egy tán ma is – bolondja.
Az első halott. Halott a második;
– s nem tudom, hol jár a harmadik.
De van még egy kedvese, a mostani:
édes, mint a hold sugarai...
Ma délután meglátogatom,
sétálunk majd a városi utakon...
Vajjon villák közt? furcsa kerteket
járunk be? fénylő városrészeket?
Rózsák, babér, vasrácsok, zárt kapu:
mintha titokra volna mind tanu.
Ah! volnék gazdag, rögtön oda
költöznénk, én és Amaryllia.
Amarylliának hivom. Én, tulok!
Nem, nem vagyok az. Poéta vagyok.
Úgy gondolod, nem szomorú, ha
húszéves valaki és poéta?
Tárcámból csak tíz frank került elő
s két sou, hogy lőport vegyek. Dühitő.
E tényből viszont az következik,
hogy Amaryllia magamért szeret.
Se a Mercure-nél, sem az Ermitage-nál
nincs fizetésem, se senki másnál.
De ő igazi Amaryllia,
s mint én, épp oly kemény koponya.
Ötven frank kéne, hogy boldogok legyünk.
Van szivünk; s legyen mindenünk?!
Lehet, ha Rothschild megszólítaná,
hogy: „Gyere csak..." – azt mondaná:
„Fügét magának, öregem,
én a barátom szeretem..."
És ha Rothschild azt felelné: „Ki hát a
boldog izé... Az... Ki az a... poéta?":
ő rávágná: „Francis Jammes úr!"
De ebben is lenne valami szomorú:
úgy vélem, Rothschild nem is sejtené,
hogy ez a név kié.
Jammes
EGY LUTHERÁNUS TEMPLOMBAN
Lutheránusok, szép, nekem igen szép
a ti szertartásotok: a fehér
templomfal, a magasztos ünnepély,
az egyszerű rend s igazi nemesség.
De nem látjátok: a lélek varázsa
hogy foszlik egyre? Ideje letelt!
Nem hagyta el a küszöbötöket,
de puszta már és szinte kong a háza.
Még itt van, még nem állt át a Világhoz,
nem csukta be, távozván, ajtait,
de az órája kondúlt... Szív, imádkozz:
végső fohászát mormolja a Hit!
Tyutcsev
VIDÁM TEMPLOM
Öreg templom a dombon
Ánn néhány százada –
Most baglyokra hagyott rom
És denevértanya.
Bárója becsukta halála
Előtt a kapuját –
Nem rebbenti harangszó
A torony galambraját.
Börtönben búslakodnak
A szentek, angyalok.
Pedig arcukra a mester
Jókedvet faragott.
A főoltáron Antal,
A szent, a glóriás –
Ájtatos, de heves, mint
Egy garbonciás.
Féllába szinte ugrik,
Ajakán mosoly ül.
S hogy az állványokról le ne csússzék,
Botjára nehezül.
Mellette öreg Mikulás áll.
Arany bot, görbe kéz;
Süvege: fehér torony; nagy
Szakálla: vízesés.
Szent Péter a sarokban
Szörny kulcsát emeli;
Ki elébe mer állni,
Tán menten leüti,
Hős táncra perdül amott egy
Vén fráter – fürge láb! –:
És mintha a bűnt búbozná,
Úgy tartja merőkanalát.
Szárnyrepesve suhognak
A merev fa-angyalok
És úgy ölelik egymást,
Hogy az Isten mosolyog.
És mikor az alkonyi napfény
Beizzik az ablakon,
Eget ver a mulatság:
Csodaszép, mondhatom!
Mózesnek két irígy szarv
Díszíti homlokát
És erre az Öreg Isten
Is elneveti magát.
– Emberszabású szentek,
Ti, zarándokok, égiek,
Nagyon világi, földi
A természetetek!
Nagy utazók vagytok ti,
Mindenfele vinne a vágy,
Hogy derűs arcotoktól
Derüljön a világ!
Utaznátok ti! örökké!
Vidítva az embereket!
Egy kicsit el-elpityizálni
Se volna bűn veletek...
Kovačič
EGY HOLLANDI UTÁN
Nach einem Holländer
Gyöngéd kis képet fest a mester, és
hátradől és elnézi csöndesen.
Kopognak. „Tessék." Flamand úr s vele
egy tűzrőlpattant, cicomás leány:
arca szinte kicsattan, oly piros.
Suhogó selymek, ékszerragyogás.
„Sietnénk, drága mester. Egy derék
csibész ellopja a gyermekemet.
Holnap esküsznek. Fesse le a lányom!"
„Rögtön, uram, csak egy ecsetvonást."
A két vendég az állványnál terem:
finom lányfej szendereg a fehér
párnán. A mester könnyü keze még
feltűzi a sápadt homlokra a
virágfüzér legégőbb bimbaját.
„Model után?" „Model után. A lányom.
Tegnap temették. Kezdhetjük, uram."
Meyer
KETTEN A CAMPAGNÁN
Two in the Campagna
Gyúl-e, mint bennem, most, hogy a
szellemünk száll, s mi, kézbe-kéz,
a fűbe dültünk, gyúl-e ma
benned is a kép: Róma és
a Május hajnala?
Engem, engem rég ostromol
egy rím-sóvár érzés (ahogy
utunkon a tréfás gomoly,
a pókháló) csábitva, hogy
„eressz" és „érj utól".
Segíts megfogni! Legelőbb
a sárga ánizst hagyta el,
mely, magba futva már, kinőtt
a falból s egy rom-sírt ölel;
aztán odébb szökött
a kis lila kehelyre: ott,
vakon tiporva édenünk,
öt zöld bogár dőzsölt; s ahogy
a lanka jött, már mindenütt
itt volt. Megvan? Fogod?
A Campagna toll-tengere,
mindenütt a pelyhes gyapot!
Csönd, s mámor, béke gyönyöre,
örök légáram – a halott
Róma kisértete.
Az a Tenyészet! végtelen
tartam s kép: játék-csoda mind!
ős-csupasz virágok! milyen
Szabadság, ha alátekint
tornyairól a Menny!
Hogy? Tűnjék, galambom, riadt
lelkünk szemérme: meztelen
fekszik a föld az ég alatt!
Hogy lehetne a szerelem
ura az akarat?
Akarnám, hogy légy mindenem,
te, ki ennyi vagy, s több soha.
Félig-egy magaddal s velem!
Hol a baj? mi a seb oka,
ha kell hogy seb legyen?
Akarnám akaratodat,
szemedet, verő szivemet
a szived mellé, inni nagy
lelked forrását, – én s te: egy
gyönyör és kárhozat.
S nem. Vágy emel, rád simulok,
s vége. Arcod, lelked kigyúl,
csókunk egy láng, – beléd halok
s szeretlek mondhatatlanúl,
s a jó perc ellobog.
Máris hova szállt a szivem
abból a percből? Lengeni
tud csak, pehelyként, végtelen,
a szellők szárnyán? s nem köti
csillagkegy sohasem?
S épp, mikor úgy gyúlt már a hit!
Hol az a szál? Megint oda?
Vén trükk! De látok valamit –
Végtelen mámort, s benne a
véges vágy kínjait.
Browning
VEDD, KEDVESEIM, KEDVES, VEDD
Take all my loves, my love, yea take them all
Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
Több szív, amely hű szív volna, szivem, nincs:
enyém tied volt már e több előtt!
Ha kedvesem kedvemért akarod,
nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
de nem tetszik, ha magadat csalod
s mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.
Elnézem rablásod, szép tolvajom,
bár viszed minden szegénységemet;
de, tudja a szív, nagyobb fájdalom
a szív sebe, mint a nyilt gyűlölet.
Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
kínozz, ölj: ellenségek nem leszünk.
Shakespeare 40. szonettje
A SZERELEM GYÖTRELMEI
Si aperçois le grand danger
– Részlet a „Nagy Testámentum"-ból –
Látom a nagy veszélyt, ami
a szerelmes férfira csap...
De rámtámadhat valaki,
mondván: „Hallod-e, buta vagy,
ha – bár rossz nőkről szól szavad –
így rágalmazod a szerelmet
a sok ravasz csalás miatt,
amit e szajhák elkövetnek.
A nőt, aki pénzért szeret,
nem szeretik, csak óraszámra;
nevet, hogyha sír a zsebed,
csókját mindenkinek kinálja,
csak a prédát, azt lesi-várja,
míg az úri nő jó s nemes,
s az igazi férfit, hiába,
ez érdekli, más nem, csak ez."
Hogyha tehát ezt mondanák,
az ilyen érv nem győzne meg,
mert, ha jól értem, hova vág,
azt ajánlja, hogy: emberek,
csak tiszta nőt szeressetek!
– De hát a kis fehércselédek,
akiket én emlegetek,
egykor nem becsületben éltek?
De bizony abban. Gáncstalan
volt mind és tiszta. Mert e hölgyek
eleinte csak finoman
és bizony csak egyet szerettek,
mielőtt elbecstelenedtek,
kinek mi jutott, pap, diák,
oltani a testi szerelmet,
mely jobban éget, mint a rák.
Vagy nyiltan szeretőik voltak,
– így rendelte a kor szokása.
Lopva, megbújva csókolóztak,
ahol őket senki se látta;
de új vágy jött a régi vágyra
és aki egyet szeretett,
cserben hagyta, mert úgy találta,
hogy jobb, ha mindenkit szeret.
Mi űzte-űzi erre őket?
Nem vádolok, – de azt hiszem,
hogy maga a női természet,
mely csupa tűz és szerelem.
Más rigmus erre nem terem,
csak a példaszó, mit közszájon
forgat Troyes, Saint-Omer, Lille, Reims,
az, hogy: hat bika több, mint három.
A szeretők megugranak,
és meglépnek a hölgyikék,
Ámor ilyen jutalmat ad:
a csók bármily édesen ég,
hazug a hit, csal a hüség.
„Fegyver, kutya és szerelem":
– jól mondja a példabeszéd –
„egy öröm és száz gyötrelem!"
Villon
MONDD, HOGY AZÉRT HAGYTÁL EL
Say that thou didst forsake me for some fault
Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
s a sértést rögtön menti rab eszem;
mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
érveid ellen nem védekezem.
Hogy sujtasz rám, félannyira se bánt
a változás ürügye (kedvesem),
mint ahogy én sujtom magam! Kivánd,
s nem ismerlek meg, s leszek idegen:
nem kísérem útjaid, ajakam
édes neved magába temeti,
hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
s régi vonzalmunk ne fecsegje ki.
Harcot fogadok érted magam ellen,
akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.
Shakespeare 89. szonettje
ÚRFI
Cotille, bellus homo es: dicunt hoc, Cotile, multi
Cotilus úrifiú: himnuszt zeng rólad a város.
Cotilusom! De mi is, mondd csak, az úrifiú?
„Urifiú az, akit minden nap fésül a fodrász,
az, akiből dől a balzsam, a lenge fahéj,
az, aki nílusi és hispán dalokat dudorászgat,
szőrtelenített kart lenget, ütemre, puhán,
akit egész nap elül szép hölgyek közt a fotelben,
titkot súg valamely fülbe, hol itt, hol amott,
drága levélkéket firkál, vagy, kapva, felolvas,
s hogy hozzáérnek, félti vasalt köpenyét,
tudja, ki kit szeret és ki hova ugrik fel az este,
s embernek-lónak apja-nagyapja nevét..."
Mit mondasz, igazán? Ez a, hát ez a senki az úrfi –?
Cotilusom, bonyolult lélek az úrifiú!
Martialis
UGY VAN, NEM VAGY MÚZSÁM ARÁJA
I grant thou wert not married to my muse
Ugy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd
hát bátran az ajánló szavakat,
melyekkel a költőid udvarolnak,
szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy.
Tudásban szép, akár arc-színre, – ha
dicséretnek az én szómat kevesled,
friss veretűl magadra ebben a
haladó korban új díszt kell keresned.
Keress is, drágám. De ha gyönyörű
stiljük túlédes fényét veti rád,
igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű
szóval mit tudott az igaz barát;
s hogy dús ecsetük nem illik, csak a
vértelen archoz; tenálad: hiba.
Shakespeare 82. szonettje
A SACRÉ COEUR INTÉZETBE...
Elle va à la pension
A Sacré Coeur intézetbe jár.
Szép, fehér lány. Vakációkor
kis kocsin érkezik, ringva bókol
fölötte az ág és csakúgy virít a nyár.
Lassan jön le a dombról, homokfutója
kicsi és öreg. Nem túlsok a pénze,
és félszázaddal ezelőtti, derék, tisztességes,
jókedvű családok jutnak eszembe róla.
Az akkori diáklányok jutnak eszembe: rokokó-
nevű lányok, piros, olajbarna, zöldes
könyvek szereplői, igen, a jutalomkönyvek
nevei, ovális rajz, és cím, aranyban ragyogó:
Clara d'Ellébeuse, Éléonore Derval,
Victoire d'Étremont, Laura de la Vallée,
Lia Faucheresse, Blanche de Percival,
Rose de Liméreuil és Sylvie Laboulaye.
És emlékeimen e vakációs diáklányok képe száll át,
még jövedelemzett a családi birtok, és ők
zöld almát és avas mogyorót rágcsálva nézték
az aranyrácsos, friss, fekete parkban a pávát.
Ezek a házak adtak a vendégszeretetre.
Sok fogásból állt a vacsora és mindenki nevetett.
A verandáról szem kilátott a kerti gyepre
s ha szállt a nap, felragyogott az ablaküveg.
S később a szép diáklányt egy csinos fiúhoz adták:
nagyon szép lány volt, pipacs és liliom keveréke;
nevetett, mikor az ágyban csípőn csókolta a férje.
És lett sok gyerekük, értették a módját.
Jammes
ÓH, SZÉP, BARNA SZEM, ÓH, LÁNG-SÓHAJOK
O beaux yeux bruns ô regars destournez
Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok,
óh, búvó lesek, óh, könny néma fénye,
óh, sötét éjek füstbement reménye,
óh, hiába megtérő nappalok!
óh, bús panasz, óh, vágyak, makacsok,
óh, vesztett idő, óh, kín lebegése,
óh, ezer csapda ezer gyilka, kése,
óh, végzetem parancsa, szörny bajok!
Óh, kacaj, homlok, fürt, kéz, ujj, kar! Óh,
síró lant, brácsa, és hang és vonó!
Mennyi láng, egy nőt fölgyújtani véle!
Sajnállak, hogy – bár fáklyád rengeteg
helyen perzselt szivembe sebeket –
terád egy szikra se pattant belőle.
Louise Labé
CSÓKOLJ MÉG, CSÓKOLJ, CSÓKOLJ, EGYRE TÖBBET
Baise m'encor, rebaise-moy et baise
Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet;
és öntsd csókodba minden ízedet;
és öntsd csókodba minden tüzedet,
és négyet kapsz, parázsnál égetőbbet.
Óh, panaszkodol? Nesze hát, nyugodj meg,
tíz másikkal csorditom mézüket.
Törje ez a csókcserés élvezet
boldog útját a féktelen gyönyörnek.
Életünk így lesz kétszer kétszeres:
kiki maga s a maga párja lesz.
Hadd legyek, édes, őrült olykor-olykor:
émelyít, betegít a fegyelem
s nem örülök igazán sohasem
csak ha valahogy kitörök magamból.
Louise Labé
ÉLEK, HALOK; ÉGEK, MEGFÚLOK...
Je vis, je meurs; je me brule et me noye
Élek, halok; égek, megfúlok; oly láz
vacogtat, hogy tüze süt hidegének;
túlsima nekem s túlédes az élet;
örömök ráznak, miket bánat ujráz.
Könny az arcom és kacaj és mosolygás;
gyönyörömben rohannak meg a rémek;
a kincs, mely villant, máris semmivé lett:
zöldelek és ősz sárga fagya forráz.
Igy vezet, rossz lidércként, a Szerelmem;
s ha azt hiszem: kín több már nem jöhet,
egyszerre csönd lesz, teljes béke bennem.
Aztán, mikor már-már biztos a mennyem
s a vágyott perc magasán lebegek,
szeszélye régi gyászomba temet.
Louise Labé
KÖLCSÖNKÉRT SZONETT
Idolo del mio cuor, nume adorato
– Vers a „Hazug"-ból –
Szivem szentsége, bálványa, te, angyal,
lelkem gyötrődik, hallgat és szeret.
Szemem könnyel telik, a szám panasszal:
félek, az ég másnak adja kezed.
Nem kérkedem se kincsekkel, se ranggal,
nemes név, nagy cím sose díszitett;
szerény sorsom nem kecsegtet, csak azzal,
amit szorgos munkával keresek.
Más ég szűlt s nevelt, szép lombárd vidéken.
Az szól, aki soká fájt s hallgatott.
Gyakorta láthatsz szíved közelében,
de városodban csak érted vagyok.
Rosaurám, most tudod a szenvedésem,
s egy nap majd a nevem is megtudod.
Goldoni
SPLEEN
Spleen
Rózsáink tüze majd kicsattant
s repkényünk mind fekete volt.
Ne mozdulj, drága, meg ne moccanj,
mert a lelkemre gyanu ront.
Egünk túlkék volt és túlédes,
a tenger túlzöld és túlderűs.
Félek... hogy... ami esedékes:
hogy egyszer csak elmenekűlsz!
Gyötör a nehéz napsugár is
magyalon s puszpánglevelen,
és a végtelen láthatár is,
s minden, csak – sajnos! – csak te nem.
Verlaine
HŐ NYÁR
Nyári felhő füstölög,
és szikrázva, mint megolvadt
acéltükör, hömpölyög
nehéz vize a folyónak...
Percről percre nő a hő;
tölgyek alatt néma árnyak.
Szinte izzik rét s mező,
mézük illat-tava árad.
Gyönyörű nap!... Századok
örök rendben kergetőznek:
tündökölnek a folyók,
lihegnek a szomju földek.
Tyutcsev
A FAUN
Le faune
Egy vén faun, piros terrakotta,
kacag a zöld gyep közepén:
gyász jön – s úgylátszik, ő a jósa –
derűnkre, melyben, te meg én,
bús zarándokok, vágyakozva
idecsábúltunk könnyedén,
az üdvbe, mely vígan forogva
repűl tova a lantzenén.
Verlaine
VIDÉKI HÁZ
Hosszú a nap s nyugodt: oly kimeríthetetlen,
mint a szivem, amely szivednek őre lett:
itt sohsem-apadó tengerár a szerelmem.
Innen messze a gond s a gondtermő világ,
üdítő záporok egybemosnak a fákkal
s a tóval, melyben az ég tükrözi magát.
A lelkem csupa méz, lelkem csupa aróma,
mint méh, ha hazatér, illatok részege,
gyantás, dús ligetek vándora, hirhozója.
Délben a rekkenő nyárban, ablakait
sorra nyitja a ház s ugy issza, issza, issza
az özönlő azúrt: édesen fürdetik
a rétek, timián s szamóca szaga szálldos,
friss széna és fenyők és tölgyek fűszere,
a gyönyör, amire úgy sóvárog a város.
Föld? én? s te? – Valami eleven kötelék,
érzem, egymásba zár, s istenbe: óh, felejtsük
a gondok s emberek becstelen tömegét!
Eliszaveta Bagrjana
A FÁJÓ PÁRIZS
Le Spleen de Paris
Kis költemények prózában
Arsène Houssaye-nek
Kedves barátom, küldök önnek egy kis művet: igazságosan nem lehetne rámondani, hogy se farka nincs, se feje, mert, ellenkezőleg, egyszerre csupa fej és csupa farok, váltakozva és kölcsönösen. Gondolja meg, kérem, ez a szerkezet micsoda kényelmet nyújt valamennyiünknek, önnek, nekem és az olvasónak. Kettévághatjuk, ahol akarjuk, én az álmodozásomat, ön a kéziratot, az olvasó az olvasmányát; mert ennek az utóbbinak berzenkedő akaratát nem kötöm hozzá egy fölösleges bonyodalom végeérhetetlen fonalához. Emeljen ki egy csigolyát, és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség nélkül újra egybeforr. Szabdalja diribre-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél. Abban a reményben, hogy e csonkok egyikében-másikában lesz elég életerő, hogy tetszeni tudjon és elszórakoztassa, vagyok bátor az egész kígyót önnek ajánlani.
Tartozom egy kis vallomással. Legalább huszadszor lapozva Aloysius Bertrand híres Gaspard de la Nuit-jét (oly könyvnek pedig, melyet ismerünk, ön, én és néhány barátunk, nincs-e meg minden jogcíme rá, hogy híresnek mondjuk?), az az ötletem támadt, hogy megpróbálok valami hasonlót, és hogy a modern élet, vagy inkább egy modern és elvontabb élet leírásánál alkalmazni próbálom azt a módszert, melyet a régi, oly idegenszerűen pittoreszk élet festésénél ő használt.
Ki az közülünk, aki nagyratörő napjaiban, nem álmodott egy ütem és rím nélkül muzsikáló, költői próza csodájáról, amely elég hajlékony és eléggé szaggatott, hogy hozzásimuljon a lélek lírai mozdulataihoz, a merengés hullámzásához, a tudat cikázásaihoz?
Főképp a részvétel a nagyvárosok iszonyú forgatagában és keresztül-kasul szövődő, megszámlálhatatlan vonatkozásuk szüli ezt a zaklató ábrándot. Ön, maga, kedves barátom, nem kísérelte-e meg szintén sanzon-ban érzékeltetni az Üveges csikorgó kiáltását és lírai prózában kifejezni mindazt a kietlen sugallatot, amit az utcai köd legfelső rétegein át egész a padlásszobákig felküld ez a kiáltás?
Őszintén szólva azonban tartok tőle, hogy irigységem nem járt szerencsével. Mihelyt nekiláttam a munkának, észrevettem, hogy nemcsak messze elmaradtam titokzatos és tündöklő mintaképem mögött, hanem azt is, hogy tőle sajátságosan eltérő valamit hoztam létre (ha ugyan ráillik efféle dologra a valami elnevezés); a véletlen eredmény kétségtelenül büszkévé tenne bárki mást kívülem; engem azonban csak mélységesen megalázni képes: az én szellemem számára ugyanis a költő legnagyobb dicsősége, ha pontosan azt valósítja meg, amit tervezett.
Igaz híve
C. B.
1
AZ IDEGEN
L'Etranger
– Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?
– Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.
– Barátaidat?
– A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése.
– Hazádat?
– Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.
– A szépséget?
– Szívesen szeretném; csak lenne istennő és halhatatlan.
– Az aranyat?
– Gyűlölöm, ahogy te Istent gyűlölöd.
– Mit szeretsz hát, különös idegen?
– Szeretem a felhőket... A vonuló felhőket... ott, messze... a csodálatos felhőket.
2
AZ ÖREGASSZONY KÉTSÉGBEESÉSE
Le Desespoir de la vieille
A töpörödött nénike teljesen földerült, megpillantván a bájos gyermeket, akit mindenki ünnepelt, akinek mindenki tetszeni akart; a szép babát, aki éppoly törékeny volt, mint ő, a kis öreg, s akinek se foga nem volt, se haja, akárcsak őneki.
Közeledett hozzá, mosolyogni akart rá, és hízelegni.
A gyermek azonban rémülten hadonászott az ellen, hogy a rozoga öreg becézgesse, és telesivalkodta az egész szobát.
A jó öreg ekkor visszahúzódott örök magányába, egy szögletben sírdogált, és így szólt magában: „Ah! mi szerencsétlen vénasszonyok, már az ártatlanoknak tetszeni is lejárt az időnk; és irtózatot keltünk a kisgyermekekben, akiket szeretni akarunk!"
3
A MŰVÉSZ HITVALLÁSA
Le Confiteor de l'Artiste
Be átható az őszi napok alkonya! Ah! oly átható, hogy szinte fájdalmas! mert vannak bizonyos gyönyörteljes érzések, melyeknek határozatlansága nem zárja ki a feszültségüket; és nincs hegyesebb fullánk, mint a Végtelené.
Micsoda élvezet az ég és a tenger mérhetetlenébe merülni a tekintetünkkel! Magány, csönd hasonlíthatatlanúl tiszta azúr! piciny vitorla borzong a láthatáron: gyógyíthatatlan létemet másolja a picinységével és elszigeteltségével; a tengerár egyhangú dallama – mindez énáltalam gondolkodik vagy én gondolkodom általa (mert az álmodozás fenségébe csakhamar belevész az én!); gondolkodnak, mondom, de zeneileg és festőileg, nincs bennük szőrszálhasogatás, nincs szillogizmus, nincs dedukció.
Mindegy, belőlem indulnak-e ki ezek a gondolatok, vagy a dolgokból csapnak-e elő, csakhamar túlerőssé fokozódik a feszültségük. A gyönyör energiája rosszúllétet és tényleges szenvedést kelt. Túlizgatott idegeim már csak éles és fájdalmas remegéseket közvetítenek.
És most megdöbbent az égbolt mélysége; elkeserít a ragyogása. A tenger érzéketlensége, a látvány mozdulatlansága fellázit... Ah! Szenvednünk kell örökké, vagy örökké menekülnünk a szép elől? Természet, könyörtelen boszorkány, te, mindig győzedelmes vetélytárs, eressz! Ne kísértsd tovább a vágyaimat és gőgömet! A szép tanulmányozása párviadal: a művész réműlten felkiált, mielőtt legyőznék.
4
TRÉFAMESTER
Un plaisant
Robbanva érkezett az újév: sár és hó förgetege, keresztül-kasul ezernyi fogat, játékszerek és bonbonok ragyogása, nyüzsgő sóvárgás és kétségbeesés, egy világváros hivatalos őrjöngése, mely a legelszántabb magányos embernek is zavarba ejtheti az agyát.
E zűrzavar és zenebona közepette egy fürge csacsi ügetett; ostoros, tohonya kocsis hajszolta.
Mikor a szamár éppen befordulni készült egy járdasarkon, egy kicsípett úr, kesztyűben, lakkcipősen, kegyetlenűl felnyakkendőzve és vadonatúj öltözete börtönében, szertartásosan meghajolt a szerény állat előtt, kalapot emelt neki, és így szólt: „Boldog újévet kívánok Önnek!" – aztán nyegle fintorral visszafordult nem tudom miféle cimborái felé, mintegy tapsukat kérve az önteltséghez.
A szamár nem látta a cicomás tréfagyártót, és buzgón tovább kocogott, oda, ahová a kötelessége szólította.
Engem viszont hirtelen mérhetetlen düh fogott el e pompázatos hülye iránt, aki számomra szinte maga volt a testetöltött francia szellemesség.
5
A KETTŐS SZOBA
La Chambre double
Ez a szoba álomhoz hasonlít, ez a szoba igazán szellemi; könnyű rózsaszín és kék árnyalja benne a megrekedt levegőt.
A lelket itt renyheség fürdeti, melynek megbánás és sóvárgás adja az aromáját. – Valami alkonyi egyveleg ez, kékes és rózsás egyveleg; a gyönyör álma napfogyatkozáskor.
A bútorok alakja megnyúlt, elomlott, lelankadt. A bútorok olyanok, mintha álmodnának; mintha lélekkel lennének megáldva, mint a növények és az ásványok. Néma nyelven szólnak a szövetek, akár a virágok, akár az égbolt, akár a naplementék.
A falakat nem gyalázza semmi artisztikum. A tiszta álomhoz, az elemezetlen érzéshez mérten istenkáromlás a határozott művészet, a tényleges művészet. Itt mindenben az összhang kellő világossága és gyönyörteljes homálya.
Valami végtelenűl választékos illat, melynek leheletkönnyű pára keveredik az üdeségébe, úszik ebben a levegőben: melegházi érzések ringatják a szendergő szellemet.
A muszlin dúsan esőzik az ablakok előtt és az ágy előtt; havazó zuhatagokban omlik alá. Ezen az ágyon nyújtózik a Bálványkép, az álmok királyasszonya. De hogyan van itt? Ki hozta ide? mily bűvös hatalom helyezte erre a trónjára a merengésnek és a kéjnek? Mit számít? itt van! ráismerek!
Lám, itt a szemei: lángjuk áthatol a szürkületen; itt a finom és félelmes tükröcskék, rájuk ismerek rémes kajánságukról! Vonzzák, legyűrik, elnyelik tekintetét az esztelen férfinak, aki bennük szemlélődik. Én gyakran tanulmányoztam e két fekete csillagot, a kíváncsiság és a csodálat parancsnokait.
Milyen jóságos szellemnek vagyok adósa, hogy így környez titok, csönd, béke és illat? Óh, micsoda üdvösség! annak, amit általában életnek nevezünk, még legboldogabb kitárulkozásában sincs semmi köze a fensőbb élethez, amellyel most megismerkedtem és amelynek percről percre, pillanatról pillanatra ízlelem a gyönyörét!
Nem! nincs többé perc, nincs többé pillanat! Az idő eltűnt; itt maga az öröklét uralkodik, gyönyörök örökléte!
Az ajtón azonban súlyos, félelmes ütés dördült, és úgy éreztem, mint hogyha, akár valami pokoli álomban, kapával gyomron döftek volna.
Aztán egy Kísértet lépett be. Bizonyára poroszló, aki a törvény nevében megkínozni jön; valami szemtelen ágyas, aki a nyomorúságáról jajveszékel, s életem fájdalmaihoz fűzi élete hétköznapiságát; vagy épp kifutófiúját küldte egy lapszerkesztő, aki a kézirat folytatását sürgeti.
A paradicsomi szoba, a bálványkép, az álmok királynője, a Sylphide, miként a nagy René mondta, az egész bűvölet tovarebbent a durva zajra, melyet a Kísértet csapott.
Borzalom! emlékszem! emlékszem! Igen! ez az odú, az örök unalomnak ez a tanyája, bizony ez az enyém. Itt a buta, porlepett, ütött-szögletű bútorok; a lángja-nincs, parazsa-nincs kandalló, csupa köpés és mocsok; a szomorú ablakok: üvegük porába barázdákat vont az eső, az összehuzigált vagy befejezetlen kéziratok; a naptár: ceruzavonás jelzi benne a baljós dátumokat!
És a túlvilági illatnak, melyből tökéletessé vált érzékenységgel szívtam a mámort, valami büdös dohányszag foglalta el a helyét, s valami émelyítő penésszel keveredik. Avas kétségbeesést szív be most itt az ember.
Ebben a szűk, de oly csömörtelt világban egyetlenegy tárgy mosolyog csak felém ismerősen, az ópiumos fiola; öreg és irtózatos barátnő, s mint minden barátnő, jaj, hízelgéssel és árulással tömény.
Ó! igen! visszatért az Idő, korlátlan hatalomként uralkodik megint az Idő; és az undok aggastyánnal együtt visszatért teljes kísérete, a sok Emlék, Megbánás, a Görcsök, a Félelmek és a Szorongások, a Lidérc, a Harag és az Idegbaj.
Mondhatom, élesebb most és ünnepélyesebb a másodpercek hangsúlya, és amint előszökken az ingaórából, valamennyi ezt mondja: „Én vagyok az Élet, az elviselhetetlen, a könyörtelen Élet!"
Egyetlenegy Másodperc van csak az emberi életben, melynek jó hírt jelenteni, a jó hírt jelenteni a küldetése, s attól is megmagyarázhatatlanul fél mindegyikünk.
Úgy van! az Idő uralkodik; újra berendezkedett brutális diktatúrájával. És, mintha ökör volnék, bökdös kétágú ösztökéjével: „Hé, no! fajankó! Izzadj csak, rabszolga! Élj csak, kárhozott!"
6
KI-KI A MAGA AGYRÉMÉT
Chacun sa chimère
Nagy, szürke ég alatt, nagy, poros síkságon, ahol se út, se fű, sem egyetlen bogáncs vagy csalán, férficsapattal találkoztam. Görnyedten meneteltek.
Mindegyik egy-egy rettentő Chimaerát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése.
A szörnyeteg állat azonban nem lomha teher volt; ellenkezőleg: erős és ruganyos izmaival átfonta-szorította a gazdáját; két hatalmas karmával belecsimpaszkodott, mint egy hátasló szügyébe; mesébeillő feje pedig fölébe nyúlt az ember homlokának, mint ama dermesztő sisakok egyike, melyekkel a harcosok valaha növelni akarták ellenfelük rémületét.
Megszólítottam az egyik embert, és érdeklődtem, hova mennek. Azt felelte, hogy nem tud semmit, sem ő, sem a többi társa; de hogy nyilván mennek valahová, miután leküzdhetetlen szükségként hajtja őket a menetelés vágya.
Érdekes megemlíteni: nyilvánvalóan egyik utast sem ingerelte a nyakán lógó és hátba kapaszkodó, kegyetlen állat, valamennyien mintegy a saját kiegészítő részüknek tekintették. A sok fájdalmas és komoly arcon nyoma sem volt kétségbeesésnek; az ég kupolája alatt, mely éppoly kínosan-unott volt, mint a föld, melynek porába mélyen belesüppedt a lábuk, tovább haladtak, azoknak lemondó kifejezésével az arcukon, akik örök reménykedésre ítéltettek.
És a menet tovavonult mellettem, és ahol bolygónk gömbfelülete elbúvik a kíváncsi emberi tekintetek elől, beleveszett a láthatár atmoszférájába.
Néhány percig makacson még erőltettem e rejtély megfejtését: hamarosan rámszakadt azonban az ellenállhatatlan Közöny, éspedig nyomasztóbb teherként, mint rájuk a maguk nyomasztó Chimérája.
7
A BOLOND ÉS A VÉNUSZ-SZOBOR
Le Fou et la Vénus
Be csodálatos nap! A nagy park ájuldozik a nap égő szeme alatt, mint a Szerelem rabságában az ifjúság.
Semmi nesz nem jelzi a dolgok egyetemes önkívületét; a vizek maguk is mintha elaludtak volna. Néma orgia ez, nagyon más, mint az emberi ünnepségek.
Azt mondhatnók, hogy egyre fokozódó fény ragyogtatja fel a tárgyakat; az izgatott virágokat perzseli a vágy, hogy színenergiájuk versenyezzen az ég azúrjával, és a láthatóvá vált illatokat párázatként emeli a nap felé a hőség.
Az egyetemes ujjongás közepette mindamellett láttam egy lesújtott lényt.
Egy kolosszális Vénusz lábainál egy mesterséges bolond – amaz önkéntes bohócok egyike, akiknek királyokat nevettetni a feladata, valahányszor elfogja őket a Lelkifurdalás vagy az Unalom – a maga rikító és nevetséges öltözetében, haja csupa kunkor tincs és csörgettyű, a talapzathoz teljesen hozzátapadva, könnytelt szemét a halhatatlan Istennőre emeli.
És szemei ezt mondják: – „a legutolsó és legmagányosabb ember vagyok, árvája a szerelemnek és barátságnak, s e tekintetben bizony sokkal nyomorultabb, mint a legtökéletlenebb állat. Mindazonáltal én is arra születtem, hogy megértsem és érezzem a halhatatlan Szépséget! Ah! Istennő! Könyörülj szomorúságomon és őrjöngésemen!
A könyörtelen Vénusz azonban márványszemeivel, nem tudom hová, a messziségbe néz.
8
A KUTYA ÉS AZ ILLATSZERES ÜVEG
Le Chien et le Flacon
„Szép kutyám, jó kutyám, kedves kutyuskám, gyere közelébb és szívd be ezt a pompás parfőmöt: a város legjobb illatszerészénél vásároltam."
És a kutya, farkát csóválva, ami, gondolom, a nevetés és a mosoly megfelelő jele ezeknél a szegény teremtéseknél, közeledik és nedves orrát kíváncsian a kidugaszolt üveghez nyújtja, aztán egyszerre rémülten hátrál, és mintegy szemrehányóan ugat rám.
– „Ah! nyomorult eb, kínáltalak volna egy csomó ürülékkel, gyönyörködve szagoltad és talán bekaptad volna. Lám, méltatlan társa szomorú életemnek, olyan vagy te is, mint a közönség; mindig csak gondosan válogatott mocskot szabad elébe rakni: az ínyenc illatok dühbe gurítják."
9
A ROSSZ ÜVEGES
Le Mauvais Vitrier
Vannak pusztán szemlélődő és cselekvésre tökéletesen alkalmatlan természetek, akik, rejtelmes és ismeretlen ösztönzésre, néha mégis oly tettrekészek, hogy a gyorsaságukat maguk sem feltételeznék.
Aki, tartva tőle, hogy szomorú hír várja a házmesterénél, egy álló óra hosszat gyáván ólálkodik a kapuja körül és nem mer belépni, aki két hétig bontatlanúl őrzi a levelét, vagy csak félév múltán szánja rá magát egy esztendeje szükséges intézkedés megtételére, időnkint úgy érzi, hogy ellenállhatatlan erő löki a cselekvés felé, ahogy nyilat az íj idege. A moralista és az orvos, aki mindenttudónak hírleli magát, képtelen megmagyarázni, honnan gyűl egyszerre ilyen bolond tetterő ezekbe a henye és kéjes lelkekbe, és hogy akik a legegyszerűbb és legszükségesebb feladatokat képtelenek elvégezni, egy bizonyos pillanatban hogyan szerzik a fényűző bátorságot a legképtelenebb, sőt gyakran a legveszedelmesebb cselekedetek végrehajtására.
Egy barátom, a legártalmatlanabb álmodozó, aki valaha élt, felgyújtott egyszer egy erdőt, csak azért, mint mondta, hogy lássa, igazán oly könnyedén terjed-e a tűz, ahogy általában állítják. Tízszer egymásután csődöt mondott a kísérlete; tizenegyedszerre viszont túlságosan jól sikerült.
Egy másik kész volna szivarra gyújtani egy lőporoshordó mellett, hogy tudja, hogy megkísértse a végzetet, hogy bizonyítékot kényszerítsen ki magának az energiájáról, hogy adja a játékosat, hogy megismerje a szorongás gyönyörűségét, semmiért, csak, mert ráér.
Az erélynek ez a fajtája unalomból és álmodozásból fakad; és akikben ilyen konokul nyilatkozik meg, általában, mint mondtam, a legközönyösebb és legábrándosabb lelkek.
Egy harmadik, aki annyira félénk, hogy még férfiak előtt is lesüti a szemét, annyira félénk, hogy minden nyomorúságos kis akaraterejét össze kell szednie, mikor egy kávéházba beteszi a lábát, vagy egy színházi pénztár elé lép, ahol Minos, Aiakos és Rhadamanthys fenségébe öltözve látja a jegyszedőket, képes volna nyakába ugrani egy öreg embernek, aki mellette megy, s elragadtatva megcsókolni a bámuló tömeg szemeláttára.
Miért? Mert, mert... ellenállhatatlanul rokonszenvesnek találja azt az arcot? Talán azért; jogosabb azonban a föltevés, hogy maga sem tudja, miért.
Magam nem egyszer voltam áldozata ilyen válságoknak és rohamoknak: felhatalmaznak a hitre, hogy gonosz démonok lopakodnak belénk és tudtunkon kívül velünk valósíttatják meg legképtelenebb ötleteiket.
Mogorván, szomorúan keltem egy reggel, fáradtan a semmittevéstől, s úgy éreztem, valami ösztökélt, hogy hajtsak végre valami nagy dolgot, valami ragyogó cselekedetet; és ablakot nyitottam, ó, jaj!
(Figyeljék meg, kérem, a misztifikálás szelleme, mely egyik-másik emberben nem valamely munka vagy számítás eredménye, hanem véletlen sugallaté, már a vágy hevénél fogva is nagymértékben részese ennek a szeszélynek, mely az orvosok szerint hisztériás, azok szerint viszont, akik az orvosoknál kissé mélyebben gondolkoznak, sátáni eredetű: ez sodor bennünket ellenállhatatlanul egész sor veszedelmes vagy illetlen cselekedetben.)
Az első ember, akit megpillantottam az utcán, egy üveges volt. Fülsértő, éles kiáltása a nehéz és szennyes párizsi levegőn át az egész ablakomig fölhatolt. Egyébként sehogysem tudnám kibogozni, a szegény embert meglátva miért fogott el valami éppoly hirtelen, mint zsarnoki gyűlölet.
„– Hé! hé! – kiáltottam neki, hogy jöjjön fel. Közben nem minden öröm nélkül gondoltam rá, hogy mivel a szoba a hatodik emeleten, a lépcső pedig szűk, az embernek nyilván némi fáradságába kerül, míg felvergődik, és hogy törékeny árujának nem egy helyén beveri majd a sarkát.
Végre megjelent: én kíváncsian átvizsgáltam minden üvegét és így szóltam: – „Hogyhogy? színes üveg nincs? nincs rózsaszín, piros, kék ablaküvege, bűvös üvege, paradicsomi üvege? Arcátlan egy alak! Itt merészkedik sétálni a szegény városnegyedekben, és még csak olyan ablaka sincs, amelyik szépnek mutatja az életet?" És sietve taszigáltam a lépcső felé, ahol zsörtölődve botladozott lefelé.
Kimentem az erkélyre, megragadtam egy kis virágcserepet, s mikor az ember újra előtünt a kapualjból, hadigépemet függőlegesen ráejtettem háti szekrényének a hátulsó szegélyére; s mikor a dobás feldöntötte, s ő a hátával végül a teljes vándorvagyonkáját összezúzta – úgy csörömpölt az egész, mint egy kristálypalota, melybe villám ütött.
Én meg, ittasan az őrületemtől, dühöngve orditottam le rá: „Mutassa szépnek! mutassa szépnek!"
Az ilyen ideges tréfák nem veszélytelenek, s gyakran alaposan rájuk fizet az ember.
Mit számít azonban az örök kárhozat annak, aki egyetlen pillanatban megtalálta a végtelen gyönyört?
10
HAJNALI EGYKOR
A une heure du matin
Végre! egyedűl! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni.
Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron. Úgy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat, és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól.
Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot;) nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: „Ez a lap a becsületes emberek pártján áll", ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam ugyanilyen arányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásároltam volna: az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötéltáncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Vénustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: – „Talán jól tenné, ha Z... úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk"; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérdés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánlólevelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak?
Elégedetlenűl mindennel és elégedetlenűl magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram-Istenem, add kegyelmedet, hogy írhassak még néhány szép verset, amellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.
11
A VADNŐ ÉS A KIS ÉDES
La Femme sauvage et la petite-maîtresse
„Csakugyan, drágám, maga mérhetetlenűl és irgalmatlanúl fáraszt, hallaná valaki a sóhajait, azt hihetné, hogy jobban szenved, mint a hatvanesztendős, kalászböngésző nők és mint az öreg koldusasszonyok, akik kenyérhajat gyűjtenek a kocsmaajtók előtt.
„Ha legalább lelkifurdalást fejeznének ki a sóhajai, az valamicskét a becsületére válnék; de a túltelített jólétről és a sorvasztó nyugalomról tanúskodnak. Aztán meg, magából csakúgy szakad a haszontalan szóáradat: – >>Szeressen nagyon! annyira szükségem van rá! Vigasztaljon ezzel, hízelegjen azzal!<< Tudja, mit? Megpróbálom kigyógyítani magát; talán találunk eszközt rá, két krajcárért, a vásáron, s még messzire se kell mennünk.
„Szemléljük meg jól, kérem, ezt a szilárd vasketrecet: kárhozottként bömbölve és a rácsokat rázva, akár egy száműzöttségén kétségbeesett orángután, majd a tigris köröző ugrásait, majd pedig a jegesmedve bárgyú himbálódzását utánozva, még pedig tökéletesen, itt hánykolódik ez a bozontos szörnyeteg, melynek az alakja elég bizonytalanul emlékeztet a magáéra.
„Ez a szörnyeteg azok közé az állatok közé tartozik, amelyeket általában úgy hívnak, hogy >>angyalom!<< – vagyis egy nő. A másik szörnyeteg, az, amelyik torkaszakadtából üvölt, s botot tart a kezében, egy férj. Láncraverte törvényes feleségét, mint egy állatot, és vasárnapokon a külvárosokban mutogatja, magától értetődik, hogy hatósági engedéllyel.
„Figyeljen jól! Látja, a nő milyen falánkan marcangolja (ami talán nem is színlelés!) az élő nyulakat és csipogó szárnyasokat, melyeket az idomítója odavet neki. – >>Hopp<< mondja a férfi, >>több nap, mint kolbász!<< és e bölcs szavakkal egyidejűleg elragadja tőle a zsákmányt, melynek kifordult belei egy pillanatra ott csüngenek a vadállat – akarom mondani: a nő – fogai között.
„Hopp! egy kemény botütésre hogy megjuházik a bestia! mert rettentően sóvár szemeit az elszedett ételre szögezi. Nagy Isten! a bot nem színházi bot, hallotta, mekkorát csattant a hús, pedig hamis szőrbunda borítja? És most a szeme is kidagad a fejéből, a nő most természetesen bömböl. Egész teste szikrázik a dühtől, mint a vas, mikor kalapálják.
„Ilyen hitvesi szokásai vannak Éva és Ádám e két leszármazottjának, kezeid művének, ó, Istenem! Ez a nő kétségtelenül boldogtalan, bár végeredményben, talán, nem ismeretlenek előtte a dicsőség csiklándó gyönyörei. Vannak gyógyíthatatlanabb boldogtalanságok és kárpótlásnélküliek. Abban a világban azonban, amelybe ő vettetett, soha még csak eszébe sem juthatott, hogy nő egyéb sorsot érdemel.
„S most térjünk át ránk, mi kettőnkre, kényes drágaságom! Miután láttam a poklokat, melyekkel népes a világ, mit kíván: mit tartsak a maga csinos pokláról, a magáéról, aki éppoly puha szöveteken pihen, amilyen a bőre, a magáéról, aki csak főtt húst eszik, és akinek részére ügyes inas szeleteli a falatokat?
„És mit jelenthet nekem az a sok parányi sóhaj, amely a maga illatos keblét dagasztja, tagbaszakadt kokettem? És mindaz a könyvből-szedett sok kényeskedés, és a fáradhatatlan mélabú, amely nem szánalmat, hanem egészen más érzést sugall a nézőnek? Néha csakugyan kedvem volna megtanítani magát rá, hogy mi az igazi boldogtalanság.
„Amikor, szép gyönyörűségem, így látja magát az ember – lábai a sárban, és könnypárnás szemével az égre tekintve, mintha királyt kérne a magasságból – amikor így látja magát az ember, alighanem fiatal békának hiszi, amely az eszményhez fohászkodik. Ha megveti a tuskót (ami, miként jól tudja, most én vagyok), óvakodjék a darutól, mert az majd elkapja, bekapja és lenyeli, ahogy kedve jön!
Akármennyire költő vagyok, annyira hülye nem vagyok, mint gondolni szeretné, és ha túlsokat terhemre lesz a kényeskedő pityergésével, úgy bánok majd magával, mintha vadnő lenne, vagy pedig kidobom az ablakon, mint egy üres palackot.
12
A TÖMEG
Les Foules
Nem adatott mindenkinek, hogy megmártózhassék a sokaság fürdejében: a tömeget élvezni művészet; és, az emberi faj rovására, csak az tobzódhat így az életerőben, akibe már bölcsejében belélehelte egy tündér, hogy vonzódjék a maskarádéhoz és az álarchoz, gyűlölje az otthonát, és hogy szenvedélye legyen az unatkozás.
Sokaság, magányosság: azonos és cserélhető fogalmak a teremtő és termékeny költő szótárában. Aki nem képes benépesíteni a magányát, az a sürgő-forgó tömegben sem lehet egyedűl.
A költőnek megvan az a páratlan előnye, hogy tetszése szerint behatol bármely személyiségbe, ahogy a bolygó lelkek, melyek testet keresnek. Egyesegyedül őneki; üres minden; és ha bizonyos helyek látszólag csukva maradnak előtte, az csak azért van, mert nem tartja érdemesnek, hogy odalátogasson.
A sétáló, aki magányosan tűnődik, sajátságos mámort szív ebből az egyetemes közösségből. Aki könnyen házasodik a tömeggel, az jól ismeri a lázas örömöket, melyeket örökre elveszít az önző, aki csukva van, mint egy koffer, és a rest, aki puhányként magába vonúl. A költő sajátjaként vesz igénybe minden hivatást, minden örömöt és minden nyomorúságot, mellyel az alkalom kínálja.
Amit az emberek szerelemnek mondanak, nagyon kicsi, nagyon szűkkörű és nagyon gyenge ahhoz a mondhatatlan orgiához, a léleknek ahhoz a szent prostitúciójához képest, amely a maga teljességében adja magát, költészetét és szeretetét, annak, ami váratlanul jelentkezik, az ismeretlennek, amely elhalad előtte.
Akár csak ostoba gőgjük alázásául is jó megtanítani néha a világ boldogait, hogy vannak magasabbrendű, nagyobb és finomultabb boldogságok, mint amilyen az övék. Valamit kétségtelenül ismernek ebből a titokzatos mámorból a gyarmatok alapítói, a népek pásztorai, a világ végére számkivetett misszionárius papok; és a nagy család kebelében, melyet a géniuszuk teremtett, néha alighanem nevetniük kell azokon, akik siránkoznak hányatott sorsukon és szűzies életükön.
13
AZ ÖZVEGYEK
Les Veuves
Vauvenargues említi, hogy vannak a közkertekben fasorok, melyeket főképp a csalódott becsvágy, a sikertelen feltalálók, a dicsőség bukottjai, a megtört szívek látogatnak, az a sok viharzó és zárkózott lélek, amelyben még morajlanak egy zivatar végső sóhajtásai, lelkek, amelyek messze elhúzódnak a vidámak és semmittevők szemtelen pillantásai elől. Ezek az árnyas menhelyek az élet nyomorékjainak találkahelyei.
Mohó találgatásait főképp ezek felé a helyek felé irányozza oly előszeretettel a költő és a filozófus. Ott biztos táplálékra lel. Mert ha van hely, melyet nem méltatnak látogatásukra, az, miként céloztam már rá, az elsősorban a gazdagok szórakozása. Az üres forgatag semmiképpen sem vonzza őket. Ellenállhatatlanul csábítja viszont mindaz, ami gyönge, szétdúlt, megszomorított, árva.
Tapasztalt szem ott sohasem csalódik. Ezekben a merev vagy lesújtott vonásokban, ezekben a beesett és elhomályosodott vagy a harc végső villámaival ragyogó szemekben, e sok-sok és mély redőben, a túllassú vagy túlságosan szaggatott írásban rögtön számtalan legendáját betűzi a megcsalt szerelemnek, a fel-nem-ismert önfeláldozásnak, a viszonzatlan erőfeszítésnek, az alázatosan, némán tűrt éhségnek és fázásnak.
Megfigyelték néha ezeken a magányos padokon az özvegyeket, a szegény özvegyasszonyokat? Legyenek gyászban vagy nem, könnyű rájuk ismerni! A szegény ember gyászából különben mindig hiányzik valami: nincs bennük összhang, s az még szívtépőbbé teszi. Az a gyász fukarkodni kényszerűl a fájdalmával. A gazdag ember teljes pompában hordja a magáét.
Melyik a szomorúbb és elszomorítóbb özvegy: vajon az, aki kisgyermeket vezet a kezénél fogva, amellyel lehetetlen megosztania az ábrándjait, vagy aki teljesen egymaga van? Nem tudom... Megtörtént, hogy hosszú órákon át követtem egy ilyenféle, lesújtott öregasszonyt; mereven, kiegyenesedve haladt, kopott kis kendőjébe burkolózva, és egész lényén sztoikus büszkeség ömlött el.
A tökéletes magány nyilván egy öreg agglegény szokásaira kárhoztatta, és magatartásának férfias jellege valami titokzatos ingert adott a szigorának. Nem tudom, melyik nyomorúlt kávéházban és mit reggelizett. Követtem egy olvasóterembe; és sokáig lestem, élénk szemei, melyeket egykor könnyek égettek, szeszélyes és hatalmas érdeklődéssel hogyan fürkészték az újságok híreit.
Végül, délután, bűbájos ég alatt, olyan ég alatt, melyből seregestől rajzanak alá a bánatok és az emlékek, félreült egy sétakert zugába, hogy, a tömegtől messze, végighallgasson egy hangversenyt, amilyenekkel katonabandák ajándékozzák meg a párizsi népet.
Ennek az ártatlan néninek (vagy ennek a megtisztult öregasszonynak) bizonyára ez a maga kis dorbézolása, a maga jólmegérdemelt vigasza egy olyan nehéz nap után, mely barát nélkül, társalgás és öröm nélkül, meghitt ember nélkül telik el, amilyennel az Isten, talán sok-sok esztendeje már! évenként háromszázhatvanötször meglátogatja.
Még egy:
Sose bírom megállni, hogy ne vessek egy, ha nem is egyetemesen rokonszenvező, de legalább kíváncsi tekintetet a páriáknak arra a tömegére, amely egy nyilvános hangverseny kerítése körül szorong. A zenekar az ünnep, a diadal vagy az öröm énekeit harsogja az éjszakába. Tükrös uszályok ragyogása; pillantások kereszteződnek, a ráérők, a semmittevéstől fáradtan a derekukat riszálják, s mímelik, hogy közönyösen szürcsölik a muzsikát. Itt minden gazdag és boldog; itt minden a gondtalanságot és az élet élvezetét árasztja és leheli; minden, csak annak a tömegnek a látványa nem, amely a külső rácsnak dől s ingyen, a szél szeszélye szerint, el-elkapja a zene egy foszlányát, és a belső, szikrázó kemencét bámúlja.
A gazdagok örömének ez a visszfénye mindig érdekes látvány a szegény ember szeme mélyén. Aznap azonban a zubbonyos és kartonos népség közepette egy olyan lényt pillantottam meg, amelynek nemessége kiáltó ellentétben állt a környező teljes hétköznapisággal.
Magas, fenséges nő volt, s egész tartásában annyira nemes, hogy nem emlékszem, láttam-e párját a múlt arisztokratikus szépségei közt. Egész személyiségéből a büszke erény illata áradt. Szomorú és megsoványodott arca tökéletes összhangban állott a mély gyásszal, mely födte. Miként a csőcselék, melybe vegyült s amelyet nem látott, ő is sóvár szemmel nézte a tündöklő világot, és fejét csendesen ingatva, figyelt.
Különös kép! Biztos, mondtam magamban, hogy ez a szegénység, ha ugyan szegénység, nem kényszerűl piszkos zsugoriskodásra; ilyen nemes arc garancia rá. Mért marad hát önként olyan környezetben, amelytől annyira feltűnően elüt?
De amint kíváncsian elhaladtam mellette, úgy véltem, rájöttem a dolog magyarázatára. A nemes özvegy egy gyermeket vezetett a kezénél fogva, aki, mint ő maga, szintén feketében járt; bármily mérsékelt volt is a beléptidíj, az a díj elégséges volt a kicsike valamely szükségletének, vagy még inkább, fölöslegének, egy játékszerének a fedezésére.
És ez a nő gyalog megy majd haza, töprengve és álmodozva, egyedűl, mindig egyedűl; mert a gyermek lármás, önző, nincs benne kímélet és nincs benne türelem; és mégcsak nem is tud, ahogy a valódi állat, ahogy a kutya és a macska, bizalmasa lenni magányos fájdalmaknak.
14
A VÉN KOMÉDIÁS
Le vieux Saltimbanque
Mindenfelé leheveredett, szétáradt, mulatott a nép a munkaszüneti napon. Azoknak az ünnepségeknek az egyike volt, amelyekre régóta számítanak a komédiások, a szemfényvesztők, a medvetáncoltatók és a vándor árusok, hogy ellensúlyozza az esztendő rossz üzletmenetét.
Úgy érzem, ilyen napokon mindent elfelejt a nép, felejti a fájdalmat és a munkát; hasonlatossá válik a gyermekekhez. A kicsinyeknek szünet ez a dátum: huszonnégy órára elnapolja az iskola borzadályát. A nagyoknak fegyverszünet az élet gonosztévő hatalmaival, haladék az egyetemes versenyben és küzdelemben.
Még a világfi és a szellemi munkával foglalkozó ember is nehezen szabadul e népi örömünnep hatása alól. Akaratlanúl beszippantja a maga részét a gondtalanságnak ebből a légköréből. Ami engem illet, én, mint valódi párizsi, sohasem mulasztom el végignézni a sok bódét, amelyek úgy felcicomázkodnak az ilyen ünnepi évfordulókra.
Csakugyan félelmes konkurrenciát csaptak egymásnak: rikoltoztak, bőgtek, üvöltöztek. Kiáltások keveredtek, rezek robbantak, rakéták dörrentek. A vörösfarkú Pojácák és a Fajankók fintorgatták szél-, eső- és napbarnította-durvította arcukat; hatásukban biztos komédiások biztonságával röpítgették tréfáikat és elménckedéseiket, melyeknek olyan magvas és nehézkes volt a komikuma, mint a Molière-é. A díjbirkózók, mint megannyi homlok- és koponyanélküli orángután, roppant tagjaikkal méltóságteljesen pöffeszkedtek trikóikban, melyeket erre az alkalomra előző este kimostak. A táncosnők, szépek, mint a tündérek, vagy hercegkisasszonyok, szökelltek és ugrabugrándoztak a lámpák fényében, melyek teliszikrázták a szoknyáikat.
Minden csupa fény, por, ricsaj, csupa öröm és lárma; némelyek pazaroltak, mások nyertek, és mindkét fél egyformán jókedvű volt. A gyermekek anyjuk szoknyájába csimpaszkodtak, hogy kikunyoráljanak néhány cukorrudacskát, vagy apjuk vállára másztak, hogy jobban láthassák valamelyik szemfényvesztőt, aki olyan káprázatosan dolgozott, mint egy isten. És, miden más szagot elnyomva, mindenütt ott terjengett a lacikonyhák illata, amely mintegy tömjénfüstje az ilyen ünnepnek.
Végül a barakksor legszélén, mintha szégyenében száműzte volna magát mindebből a ragyogásból, egy szegény komédiást, egy görbedt, roskatag, tönkrement emberi roncsot pillantottam meg, amint bódéja cölöpéhez támaszkodott; a bódé nyomorúságosabb volt, mint amilyen a legbárgyúbb vademberé lehet; két csöpögő és füstölgő gyertyavég, még mindig túlságosan jól megvilágította az ínségét.
Mindenütt az öröm, a nyereség, a korhelykedés; mindenütt a holnapok biztos kenyere; mindenütt az életkedv eszeveszett kirobbanása. Itt a föltétlen nyomor, az a nyomor, amely, hogy tetőzze borzadályát, még cicomázkodott is, nevetséges rongyaival, melyekbe nem a művészet, hanem sokkal inkább a szükség csempészte bele az ellentétet. És a szerencsétlen ember nem nevetett! Nem sírt, nem táncolt, nem hadonászott, nem kiabált, nem énekelt se vidám nótát, se szomorút, nem könyörgött. Néma volt és mozdulatlan. Félreállt, lemondott. Az ő sorsa már elintéztetett.
De milyen mélységes, milyen felejthetetlen volt a tekintete, amint ott járt a sokadalmon és a fényeken, melyeknek özönlő hulláma megállt pár lépésnyire az ő visszataszító nyomorúsága előtt! Éreztem, hogy a hisztéria rettentő keze szorongatja torkomat, s úgy tetszett, látásomat elhomályosítják a lázadó könnyek, amelyek nem akarnak kicsordulni.
Mit tegyek? Mire volna jó megkérdezni a boldogtalantól: miféle csodát mutathat ebben a bűzölgő homályban, e mögött a szétrongyolt függöny mögött? A dolog úgy áll, hogy nem is merészkedtem; és, még ha nevetnének is félénkségem okán, bevallom: féltem, hogy megalázom vele. Végre, épp mikor elhatároztam, hogy távozóban némi pénzt csúsztatok valahová a deszkájára, remélve, hogy kitalálja szándékomat, a visszahúzódó emberáradat, amit nem tudom milyen zavar mozgatott meg, messze elsodort tőle.
És amikor a jelenség bűvöletében visszafordultam, elemezni kívántam hirtelen fájdalmamat, és így szóltam magamban: Az öreg író képét láttam ott, aki túlélte a nemzedékét, melyet tüneményesen szórakoztatott; az öreg költőét, akinek nincsenek barátai, nincs se családja, se gyermeke; akit lealacsonyított a nyomora és a közönség hálátlansága, és akinek a bódéjába többé nem akar belépni a feledékeny világ!
15
A KALÁCS
La Gâteau
Utaztam. A vidék, melyen jártam, lenyűgözően nagy és előkelő volt. Valami abban a pillanatban kétségtelenül a lelkembe hatolt belőle. Gondolataim oly könnyedén röpűltek, mint a levegő; a közönséges szenvedélyek, amilyen a profán gyűlölet és szeretet, most oly távoliaknak tűntek föl, mint a felhők, melyek lábaim alatt, a szakadékok mélyén vonultak tova; lelkem oly mérhetetlennek és oly tisztának tetszett, mint az ég kupolája, amely körém borúlt; a földi dolgok emléke csak szűrten és halkúltan ért szívemhez, ahogyan az észlelhetetlen állatok csengettyűhangja amelyek messze, nagyon messze, egy másik hegy lejtőjén vonúltak. A mozdulatlan kis tavon, mely fekete volt a saját mérhetetlen mélységétől, néha egy felhő árnya suhant át, mint egy égberöpülő légi óriás köpenyének a tükörképe. És, emlékszem rá, ez az ünnepélyes és ritka érzés, melyet egy nagy, tökéletesen hangtalan mozgás idézett elő, félelemmel vegyes örömöt ébresztett bennem. Röviden: hála az elragadóan szép környezetnek, amely övezett, tökéletes békében éreztem magamat saját magammal és a világegyetemmel, sőt azt hiszem, hogy tökéletesen üdvözült állapotomban, mert minden földi bajról teljesen megfeledkeztem, többé már a hírlapokat sem tartottam olyan nevetségeseknek, a hírlapokat, melyek azt állítják, hogy az ember jónak született; – ekkor azonban, újítván követeléseit a gyógyíthatatlan anyag, arra gondoltam, hogy ellensúlyozom és enyhítem a fáradtságot és étvágyamat, amit ez a hosszú hegymászás okozott. Előhúztam zsebemből egy nagy darab kenyeret, egy bőrpoharat és egy palack bizonyosfajta elixirt, melyet a gyógyszerészek azidőtájt a túristáknak árultak, hogy alkalomadtán hólével vegyítsék.
Nyugodtan szeltem a kenyeremet, amikor valami halk neszre fel kellett pillantanom. Egy rongyos, fekete, borzas kis leány állt előttem; beesett és könyörgő szeme szinte elnyelte a kenyérdarabot. És hallottam, hogy halk és rekedt hangon ezt a szót sóhajtotta: kalács! Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, a nevet hallván, mellyel csaknem fehér kenyeremet nyilván megtisztelni kívánta, és levágtam egy jókora karéjt, és odanyújtottam neki. Lassan közeledett, és közben szemét le nem vette sóvárgása tárgyáról; aztán, a szeletet elkapva, gyorsan visszaugrott, mintha félt volna, hogy kínálásom nem őszinte vagy hogy talán már megbántam.
Ugyanebben a pillanatban azoban hanyattdöntötte egy másik kis vadember: nem tudom, honnan kerűlt elő, és oly tökéletesen hasonlított az elsőre, hogy az ikertestvérének lehetett volna tartani. Együtt hemperegtek a földön, csatázva a drága zsákmányért, és nyilván egyikük sem akarta testvérének áldozni a felét. Az első nekikeseredve üstökön ragadta a másodikat; az pedig amannak a fülébe harapott, és remek paraszt-káromkodás közepette kiköpött belőle egy véres darabkát. A kalács jogos tulajdonosa kis karmait bitorló szemébe igyekezett süllyeszteni; az viszont minden erejét arra fordította, hogy félkezével megfojtsa ellenfelét, míg a másikkal a maga zsebébe igyekezett csúsztatni a csata díját. A legyőzöttnek azonban új erőt adott a kétségbeesés: felegyenesedett és fejével a másik gyomrának rohanva földre terítette a győztest. Minek vázoljam tovább az undok küzdelmet, amely valóságban tovább tartott, mint amennyit gyermeki erejük ígérni látszott? A kalács pillanatonkint kézről kézre és zsebből zsebbe vándorolt; csakhogy, jaj, a térfogatát is változtatta! és mikor végre, kimerülten, lihegve és vérezve abbahagyták a küzdelmet, mert nem bírták folytatni, akkorára, igazat szólva, már nem volt többé hadizsákmány; a kenyérdarab eltűnt, akkora morzsákká töredezett, amekkorák a homokszemek, melyekkel elvegyűlt.
Ez a jelenet elkomorította előttem a tájat, és a csöndes öröm, melyben, míg észre nem vettem ezeket az emberkéket, a lelkem gyönyörködött, tökéletesen eltűnt; elég sokáig szomorú maradtam miatta, szüntelenül mondogatva magamban: „Van hát egy nagyszerű ország, ahol kalácsnak hívják a kenyeret, s ahol az oly ritka csemege, hogy szabályos testvérgyilkosságot és háborút képes szítani."
16
AZ ÓRA
L'Horloge
A kínaiak látják az időt a macskák szemében.
Egy nap egy hittérítő, Nanking környékén sétálva, észrevette, hogy otthon felejtette az óráját, és megkérdezte egy kisfiútól, hogy mennyi az idő.
A mennyei Birodalom csibésze eleinte tétovázott; aztán eszébe jutott valami és így felelt: „Mindjárt megmondom." Pár pillanat múlva visszatért, nagy macskát tartott a karjaiban, és belenézve, mint mondani szokás, a szeme fehérjébe, habozás nélkül kijelentette: „Még nincs egészen dél." Ami úgy is volt.
Ami engem illet, ha én szép Micikéhez hajolok, akinek olyan találó a neve, aki egyszerre nemének dísze és szellememnek illata, akkor, akár éjjel, akár nappal, akár teljes fényben, akár árnyas félhomályban, ezeknek az imádatraméltó szemeknek a mélyén mindig pontosan látom az időt, mindig ugyanazt a mérhetetlen, ünnepélyes órát, amely nagy, mint a tér, és nem oszlik se percekre, se másodpercekre – a mozdulatlan időt, melynek nincsenek jelei a számlapokon és amely mégis könnyű, mint egy sóhaj és gyors mint egy szemrebbenés.
És ha valami alkalmatlan látogató megzavarna, mikor e gyönyörűséges számlapon pihen a tekintetem, ha egy udvariatlan és türelmetlen Géniusz, valami rosszkorjött Démon így szólna hozzám: „Mit nézel olyan odaadóan? Mit kutatsz a szemében ennek a teremtésnek? Az időt, az órát, látod benne, te, tékozló és semmittevő halandó" – habozás nélkül felelném: „Igen, az órát látom; az örökkévalóságot mutatja!"
Nem dicséretes madrigál ez, asszonyom, és nem éppoly fellengző, amilyen ön saját maga? Biztosíthatom, annyi örömöt okozott megmunkálnom ezt az igényteljes bókot, hogy semmit sem kérek érte viszonzásúl.
17
A FELE-VILÁG EGY HAJSÁTORBAN
Un hémisphére dans une chevelure
Hadd szívjam be, hosszan, hosszan, a hajad illatát, hadd mártsam bele teljesen az arcomat, mint forrás vizébe a szomjazó, és hadd lengessem meg a fürtjeidet, mint illatos zsebkendőt; emlékeket szórok velük a levegőbe.
Csak tudhatnád mindazt, amit látok! mindazt, amit érzek! mindazt, amit hallok a hajadban! Az én lelkem az illaton utazik, ahogy másoké a muzsikán.
Egész álomvilágot zár magába a hajad: tele van árbocokkal és vitorlákkal; nagy tengereket zár magába, kalandos szelei kedves égtájak felé sodornak, ahol kékebb és mélyebb a menny, ahol gyümölcs, lomb és emberi bőr illatosítja a levegőt.
Kikötőt látok a hajad tengerében: mélabús dalokkal és minden nemzet erős fiaival nyüzsög, és mindenféle alakú hajókkal – finom és bonyolult építményük fölrajzolódik a végtelen égre, ahonnan örök forróság dől.
Simogató hajadban újraélem a hosszú órákat, melyeket egy kabinban töltöttem, egy pamlagon, egy szép hajóban: virágcserepek és üde párolóedények közepette észrevehetetlenűl ringatta az időt a kikötő hullámzása.
Hajad égő tűzhelyében dohányszagot szívok, mely ópiummal és cukorral keveredik; hajad éjszakájában újra fölragyog előttem a trópusi azúr végtelene; hajaddal-pelyhes tengerpartokon a kátrány, a mosusz és a kókuszolaj illatkeveréke részegít.
Hadd harapjam, soká, súlyos és fekete fürtjeidet. Amikor rugalmas és lázadó hajadat harapdálom, úgy érzem: emlékeket eszem.
18
ÚTRAHÍVÁS
L'Invitation au voyage
Van egy nagyszerű ország, Eldorádó, mint mondják, s régi álmom, hogy felkeressem egy régi barátnőmmel. Különös ország, a mi Északunk köde borítja, s a Nyugat Keletének, Európa Kínájának nevezhetnők, annyira szabadon csapong benne a forró és szeszélyes képzelet, oly türelmesen és makacson feldíszítette ügyes és finom növényzetével.
Igazi Eldorádó, ahol minden szép, gazdag, nyugodt, becsületes; ahol a fényűzés annak örül, hogy a rendben tükröződik; ahol kövéren és édesen szívjuk be az életet; ahonnan a rendetlenséget, a zavargást és a meglepetést kirekesztették; ahol a boldogság a csönddel lépett frigyre; ahol a könyhaművészet is költői, egyszerre bőséges és izgató; ahol minden tereád hasonlít, drága angyalom.
Ismered a lázas betegséget, amely a mi hideg nyomorúságunkban hatalmába kerít bennünket, ismered a honvágyat az ismeretlenbe, a szorongó kíváncsiságot? Ez a föld terád hasonlít, minden szép, gazdag, nyugodt és becsületes benne, a képzelet egy nyugati Kínát épített és díszített föl benne, édes az életet beszívni benne, a boldogság a csönddel lépett frigyre benne. Oda kell menned, élni, oda kell menned, meghalni!
Igen, oda kell menned lélegzeni, álmodni és az érzés végtelenébe nyújtani az órákat. Egy muzsikus megírta a Felhívást a keringőre; ki komponálja meg a Felhívást az utazásra, hogy felajánlhassuk a szeretett nőnek, választott húgunknak?
Igen, ebben a légkörben jó volna élni – ott, messze, ahol a meglassúlt órákban több a gondolat, ahol a toronyórák mélyebb és jelentősebb ünnepélyességgel kondítják a boldogságot.
Tündöklő faburkolat-táblákon vagy aranyozott és komorpompájú bőrökön hallgatag festmények élnek, boldogok, nyugodtak és mélyek, mint alkotóművészeik lelke. A naplementék fénye, melyek oly gazdagon színezik az ebédlőt vagy a szalont, szép anyagokon vagy dúsan mintázott, magas ablakokon szűrődik át, melyeket sok mezőre oszt az ólom. A bútorok súlyosak, érdekesek, furcsák, sok rajtuk és bennük a zár s a titkos fiók, miként a túlfinomult lelkekben. A tükrök, a fémek, a szövetek, az ötvös- és fajánsz-művészet néma és rejtelmes szimfóniát zengenek a szemnek; és minden tárgyból, minden zugolyból, a fiókok és a kelmék ráncaiból különös illat csap elő, valami szumátrai viszontlátásra, amely olyan, mint a lakás lelke.
Igazi Eldorádó, mondom neked, ott minden gazdag, tiszta és tündöklő, mint egy szép lelkiismeret, mint egy pompás konyhafelszerelés, mint egy ragyogó ötvösműhely, mint egy színdús ékszerbolt! Oda áramlanak a világ kincsei, mint egy olyan, dolgos ember házába, aki az egész világon jól keresett. Különleges ország, annyival magasabbrendű a többinél, amennyivel a Művészet fölötte áll a Természetnek, amelyet újjáalakít az álmaival, amelyet korrigál, megszépít, átdolgoz.
Mit keresnek, mit keresnek még a műkertészet alkimistái, hogy folyton kijjebb tolják boldogságuk határait? Csak tűzzenek ki hatvanezer és százezer forintos díjakat annak, aki megoldja becsvágyó problémáikat! Én, én már megtaláltam a magam fekete tulipánját és kék dáliámat.
Hasonlíthatatlan virág, újrameglelt tulipán, allegorikus dália, ugye, itt kellene, ebben a szép, nyugodt és álmodó országban kellene élnünk és virúlnunk? Nem a saját analógiád kerete várna ott, és – hogy a misztikusok nyelvén szóljak – nem a tulajdon correspondenciádban tükröződnél-e ott?
Álmok! mindig álmok! és mennél becsvágyóbb és finomúltabb a lélek, az álmok annál jobban távolítják a lehetségestől. Mindenki magában hordja a maga természetes ópium-adagját, amely szüntelenűl kiválasztódik és megújúl, és születésünktől a halálunkig, vajon hány órát számolunk, amelyet tényleges öröm, amelyet sikeres és határozott cselekvés töltött be? Sohase fogunk ott élni, sohase fogunk annak a képnek a keretében elmúlni, melyet a szellemem festett, a képben, amely tereád hasonlít?
Ezek a kincsek, ezek a bútorok, ez a fényűzés, ez a rend, ezek az illatok, ezek a csodálatos virágok: ez te vagy. És te vagy még: ezek a nagy folyók és csöndes csatornák. És ezek a kincsektömte óriáshajók, melyeket szállítanak, s amelyekről a matrózmunka egyhangú dalai szállnak föl, ezek az én gondolataim: a kebleden alusznak vagy ringatóznak. Te vezeted őket, szelíden, a tenger felé, amely maga a Végtelen, miközben tündöklő szép lelked az ég minden mélységét tükrözi, – és mikor, fáradtan a szüntelen hullámveréstől és torkig tömve Kelet kincseivel, megtérnek a honi kikötőbe, ezek megint csak az én gondolataim, amint gazdagodva visszatérnek hozzád a végtelenből.
19
A SZEGÉNY FIÚ JÁTÉKSZERE
Le Joujou de pauvre
Egy ártatlan kedvtelésnek szeretném megrajzolni a képét. Olyan kevés a szórakozás, amely nem bűnös!
Ha reggel azzal az eltökélt szándékkal távozol hazúlról, hogy az országutakon kóborolj, töltsd meg a zsebeidet krajcáros kis találmányokkal – amilyen a zsinóron rángatott Paprikajancsi, a két kovács, aki az üllőt veri, a lovas és a lova, melynek síp a farka – és a csapszékek mentén, a fák tövében ajándékozd meg velük az ismeretlen és szegény gyermekeket, akikkel találkozol. Meglátod, milyen szertelenűl nagyra nyílik a szemük! Eleinte nem merik elfogadni; kételkednek a boldogságukban. Aztán mohón elkapják az ajándékot, és elfutnak, mint a macskák, amelyek tőled távol akarják megenni a falatot, amelyet nekik adtál; megtanulták ugyanis, hogy ne bízzanak az emberben.
Egy vasrácsos, nagy kertben, melynek végén napsütötte, szép, fehér kastély ragyogott, szép és üde fiúcska állt az úton, olyasféle falusias ruhába öltöztetve, amelyben annyi a kacérság.
A fényűzés, a gondtalanság és a gazdagság szokott látványa annyira megcsinosítja ezeket a gyermekeket, hogy az ember azt hihetné, egészen más tésztából gyúrták őket, mint a középosztály vagy a szegénység gyermekeit.
Mellette csodálatos játékszer feküdt a füvön, vadonatúj, akár a gazdája, lakkfényű, aranyozott, bíbor ruhába dugott báb, és dísztollak és színes üveggyöngyök borították. A gyermek azonban nem törődött kedvenc játékával, hanem valami egyébre tapadt a szeme.
Kívűl a rácskerítésen, az országúton, bogáncs és csalán között, egy másik gyermek állt, piszkos, csenevész, kormos, egy azok közül a pária-rajkók közűl, akiknek elfogulatlan szem felfedezheti a szépségét, ha megtisztítja a nyomor visszataszító patinájától, ahogyan a műértő szeme megsejti az eszményi festményt a kocsilakk alatt.
Ezen a jelképes rácson keresztűl, amely két világot választ el, az országutat és a kastélyt, a szegény gyermek a maga játékszerét mutatta a gazdag gyereknek, az meg sóváran nézte, mint ritka és ismeretlen tárgyat. A játék pedig, melyet a kis szutykos folyton bökdösött, rázott és ingerelt drótrácsos dobozában, nos, az egy eleven patkány volt! A szülők, nyilván takarékosságból, közvetlenűl az életből szerezték be.
És a két gyermek testvérien összenevetett, és a fogsoruk egyforma fehér volt.
20
A TÜNDÉREK ADOMÁNYAI
Les Dons des Feés
Nagygyűlést tartottak a Tündérek, hogy nekilássanak szétosztani ajándékaikat az újszülöttek közt, akik az utolsó huszonnégy órában világra jöttek.
A Végzetnek ez a sok antik és szeszélyes Húga, ez a sok Anyja örömnek és fájdalomnak, nagyon különbözött egymástól: némelyiknek sötét és mogorva volt az arca, másoké gúnyorosan csintatalan, s voltak, fiatal korosztályok, akik eddig is mindig fiatalok, és mások, öregek, akik kezdettől fogva öregek voltak.
Mindazok az apák, akik hisznek a Tündérekben, eljöttek és mind karján hozta újszülött gyermekét.
Az Adományok, Tehetségek, szerencsés Véletlenek, a legyőzhetetlen Körűlmények felhalmozódtak a bírói szék körűl, mint díjkiosztáskor a jutalmak az emelvényen. A különös itt az volt, hogy az Adományok nem valami erőfeszítést jutalmaztak, hanem épp fordítva, mind kegy volt valakinek, aki még nem élt, kegy, amely meghatároztatta a kitüntetett sorsát, s éppúgy lehetett boldogtalanságának, mint boldogságának a forrása.
A szegény Tündérek nagyon szorgoskodtak; mert a kérelmezők tömege nagy volt s mert a közbülső világ, az, amely az emberek és Isten között áll, éppúgy alá van vetve, akárcsak mi, az Időnek és végefogyhatatlanul sok ivadéka, a Napok, Órák, Percek és Másodpercek rémuralmának.
Őszintén szólva, annyira elképedtek, mint egy miniszter egy-egy kihallgatási napon, vagy mint az Irgalomhegyi hivatalnokok, mikor valamely nemzeti ünnep ingyenes zálogkiváltásra jogosít. Sőt, azt hiszem, éppoly türelmetlenül nézegették a toronyóra mutatóját, mint az emberi bírák, akik reggel óta üléseznek és óhatatlanul az ebédről, a családjukról és kedves papucsaikról ábrándoznak.
Ha a természetfölötti igazságszolgáltatásban akad némi elhamarkodottság és vakszerencse, ne csodálkozzunk, ha ugyanaz az emberi igazságszolgáltatásban is előfordul néha. Ilyen esetben mi magunk is igazságtalan bírák volnánk.
Néhány baklövést is elkövettek aznap, amin igazán meg lehetne rökönyödni, ha a Tündéreknek a bölcsesség és nem inkább a szeszély lenne megkülönböztető, örök jellemvonása.
Így azt a képességet, hogy valaki delejesen képes legyen vonzani a szerencsét, egy nagyon gazdag család egyetlen örökösének ítélték, aki, nem lévén megáldva semmi könyörületességi érzékkel, sem bármiféle sóvárgással az élet legszemmelláthatóbb javai iránt, később szükségképpen csodamód belegabalyodott a millióiba.
Így adták a Szépség és a versíró Hatalom szeretetét egy sötét koldus fiának: az apja, tényleges kőtörő, semmiképpen sem tudta fejleszteni szánalomraméltó csemetéjének a tehetségét vagy kielégíteni a szükségleteit.
Elfelejtettem megemlíteni, hogy az ilyen ünnepélyes esetekben a szétosztás ellen az ember nem emelhet szót és hogy minden ajándék visszautasíthatatlan.
Valamennyi Tündér felemelkedett; azt hitték, véget ért keserves feladatuk; mert már egyetlen ajándék sem volt, semmiféle adomány, amit oda lehetett volna vetni ennek az egész emberi zsibvásárnak; ekkor azonban egy jámbor alak, azt hiszem, egy szegény kis boltos, felkelt, és szivárványköd-ruhájánál fogva megragadva azt a Tündért, aki épp a kezeügyébe esett, így kiáltott rá:
„Hé! asszonyom! megfeledkezik rólunk! Az én kicsikém is itt van! Azt hiszi, semmiért jöttem?"
A Tündér zavarba jöhetett; mert már semmi sem maradt. Idejében eszébe jutott azonban egy törvény, melyet jól ismernek, bár ritkán alkalmaznak a természetfölötti világban, ahol ezek az érinthetetlen istenségek, az ember barátai lakoznak, akik gyakran kénytelenek alkalmazkodni az emberi szenvedélyekhez, már tudniillik a Tündérek, Gnómok, a Szalamandrák, a Szilfidek, a Szilfek, a Sellők, az Undinok és Undinék – arra a törvényre célzok, amely megengedi a Tündéreknek, hogy olyan esetekben, amilyen ez volt, vagyis hogyha elfogyott minden nyereménytárgy, gondolhassanak még egy, kivételes és kiegészítő ajándékra, föltéve persze, hogy az illető Tündérnek van elegendő képzelete az adományt rögtön megteremteni.
A jó Tündér tehát, rangjához méltó biztonsággal, így válaszolt: „Fiadat megajándékozom... megajándékozom azzal, hogy tudjon tetszeni!"
„De hát hogyan tessék? tessék...? miért tessék?" – kérdezte csökönyösen a kis szatócs; kétségtelenül azok közé a túlgyakori töprengők közé tartozott ugyanis, akik képtelenek fölemelkedni az Abszurdum logikájához.
„Hát csak mert! Hát csak, mert!" – felelt a Tündér és mérgesen hátatfordított neki; és kísérőtársaihoz csatlakozva azt mondta nekik: „Mit szóltok ehhez a hiú kis franciához, aki mindent érteni akar, és miután megkapta fiának a legjobb ajándékot, még kérdezgetni merészel, és vitatja a vitathatatlant?"
21
A KISÉRTÉSEK VAGY EROSZ, PLUTUSZ ÉS A DICSŐSÉG
Les Tentations ou Eros, Plutus et la Glorie
Két gőgös Sátán és egy nem kevésbé rendkívüli Asszonyördög a múlt éjszaka feljött azon a rejtélyes lépcsőn, melyen át a Pokol rohamozza az alvó ember gyöngeségét, és titokban vele érintkezik. És megjöttek és diadalmasan elém álltak, feszítve, akár egy dobogón. Kénköves ragyogást árasztott a három személyiség, és így kivált az éjszaka átlátszatlan mélységéből. Olyan büszke és parancsoló volt a külsejük, hogy eleinte valódi Isteneknek gondoltam mindhármukat.
Az első Sátán arca kevert nemiségre vallott, és testének vonalaiban is megvolt a régi Bacchusok puhasága. Szép, sóvár, homályos és határozatlanszínű szemei ibolyához voltak hasonlatosak, melyen még rajt vannak a zivatar nehéz könnyei; félignyílt ajka forró füstölőkhöz, melyekből egy illatszertár jószaga lengedez; és valahányszor lélegzett, pézsmaillatú, röpdöső rovarok ragyogtak fel izzó leheletében.
Bíbor tunikája köré egy csillogó kígyó tekeredett öv gyanánt, amely, fejét emelve, vágyóan fordította feléje parázs szemeit. Erről az eleven övről, baljóslatú folyadékokkal telt fiolákkal váltakozva, csillogó kések és sebészeti eszközök csüngtek. Jobbjában egy másik üvegcsét tartott, melynek ragyogó vörös volt a tartalma, címkéjén pedig ezek a bizarr szavak álltak: „Igyátok, ez az én vérem, tökéletes szíverősítő"; balkezében pedig hegedűt, mely bizonyára arra szolgált, hogy örömeit és fájdalmait elzengje, és hogy boszorkányszombat-éjszakákon járványos őrületét terjessze vele.
Finom bokáiról egy eltépett aranylánc néhány gyűrűje lógott, és mikor a feszélyezettség, amely ebből eredt, rákényszerítette, hogy letekintsen a földre, öntelten nézegette a patáit, melyek csiszoltan tündököltek, akár a jólmegmunkált kövek.
Rám emelte vigasztalanul fájdalmas szemét, melyből alattomos mámor áradt, és éneklő hangon így szólt: „Ha akarod, ha akarod, a lelkek urává teszlek, és mestere leszel az élő anyagnak, jobban, mint az agyagnak a szobrász; és megismered a szüntelenújuló gyönyört, hogy kilépsz magadból és másokba felejtkezel, és hogy más lelkeket vonzol, annyira, hogy elegyűlnek a tiéddel."
És én így feleltem neki: „Rendkívül köszönöm! nem tudok mit kezdeni azzal a silány ember-árúval, amely nyilván nem ér többet, mint szegény magam. Van ugyan szégyellnivalóm, ha visszagondolok magamra, én mégsem akarok felejteni semmit; és ha nem ismernélek is, vén szörnyeteg, titokzatos késgyűjteményed, gyanús fioláid, a láncok, melyek lábaidat béklyózzák, jelképeikkel elég érthetően feltárják barátságod kényelmetlenségeit. Tartsd meg ajándékaidat."
A második Sátánnak sem ilyen tragikus és ugyanakkor mosolygó külseje nem volt, sem ilyen szép, behízelgő modora, sem ilyen finom és illatos szépsége. Hatalmastermetű ember volt, szemnélküli és nagy arcú, nehéz potroha mélyen a combjára lógott, és egész bőrét rajz és aranyozás borította, mintegy tetoválásszerűen, kis, mozgó figurák tömege, amely az egyetemes nyomorúság számtalan változatát mutatta be. Voltak rajta girhes emberkék, akik jószántukból felakasztották magukat egy szögre; voltak sovány, torz kis gnómok, esdeklő szemük még reszkető kezüknél is szívrehatóbban kérte az alamizsnát; s voltak aztán idős anyák, akik sorvadt emlőikbe kapaszkodó, idétlen szülötteiket tartották a karjukon. És volt még rajta sok egyéb.
A kövér Sátán öklével óriás hasára ütött: hosszan visszhangzó érc-csörgés zendűlt belőle, amely számtalan emberi hang egyesült és bizonytalan nyöszörgésében végződött. A jelenés pedig nevetett, szégyentelenűl mutatva rossz fogait, s iszonyú, buta nevetéssel, ahogy minden országban szokták bizonyos emberek, ha túlságosan jól ebédeltek.
És ez így szólt hozzám: „Neked adhatom azt, ami mindent tartalmaz, mindent megér, mindent pótol." És szörnyűséges hasára ütött, melynek zengő visszhangja magyarázat volt otromba beszédjéhez.
Undorodva elfordúltam, és így feleltem: „Ahhoz, hogy örüljek, nincs szükségem senkinek a nyomorúságára; én nem akarok olyan gazdagságot, amelyet az a sok boldogtalanság szomorít, amit a bőröd kárpitrajza bemutat."
Ami az Ördögasszonyt illeti, hazudnék, ha nem vallanám meg, hogy első látásra valami bizarr bájt találtam benne. Hogy ezt a bájt meghatározzam” semmihez sem hasonlíthatnám inkább, mint azoknak a nagyon szép asszonyoknak a varázsához, akik már hanyatlanak, de nem öregszenek tovább, és akiknek szépsége a romok átható bűvöletét őrzi. Arckifejezése egyszerre parancsoló és hanyag volt és szemében, bár kék karikák övezték, lenyűgöző erő lakott. Legjobban hangjának a titokzatossága lepett meg: a legélvezetesebb kontraltók emlékét találtam benne s kissé azoknak a torkoknak a rekedtségét, melyeket szüntelenűl locsol a pálinka.
„Akarod ismerni a hatalmamat?" – kérdezte bűvös és paradox hangján az ál-istennő. – „Hallgass ide!"
És ekkor egy gigászi trombitát illesztett szájához, trombitát, melyet, mint egy tilinkót, a világegyetem minden hírlapjának a címei lengtek körűl, szalagokként, s ezen a trombitán a nevemet kiáltotta, amely így százezer mennydörgés robajával hömpölygött az űrön át, és, mikor megismételte a legtávolabbi bolygó echója, visszatért hozzám.
„Ördögbe!" – mondtam, félig legyőzve, „ez aztán nagyszerű!" Jobban szemügyre véve azonban a csábító Asszony-Sátánt, úgy rémlett, hogy ráismerek: már láttam koccintani néhány gazfickó ismerősömmel; a rekedt rézhang pedig egy prostituált trombita nem-is-tudom-miféle emlékét hozta fülembe.
Így hát teljes megvetésemmel válaszoltam: „Takarodj! Nem arra születtem, hogy feleségül vegyem a szeretőjét bizonyos alakoknak, akiket nem kívánok megnevezni."
Ilyen bátor visszautasításra bizony jogosan lehettem büszke. De, sajnos, felébredtem, és minden erőm elhagyott. „Csakugyan" – mondtam magamban – „csakugyan mély álom nyomhatott, hogy ilyen skrupulusaim támadtak. Ah! jöhetnének csak vissza, mikor ébren vagyok, nem lennék annyira kényes!"
És hangosan szólítottam őket, könyörögve a bocsánatukért, és fölajánlottam, hogy gyalázzanak meg, ahányszor csak kegyük kiérdemléséhez szükséges; de nyilván nagyon megsérthettem őket, mert sohase tértek vissza.
22
ESTI SZÜRKÜLET
Le Crépuscule du Soir
Zárul a nap. Nagy enyhülés szállja meg a boldogtalan szellemeket, melyeket kimerített a napi munka; és gondolataik most a szürkület gyöngéd és határozatlan színeibe öltöznek.
A hegytetőről, az áttetsző esti felhőkön keresztűl, mégis nagy üvöltés hallatszik az erkélyemig, zagyva kiabálások tömege, melyet gyászos összhanggá alakít a messziség, harmóniává, amilyen a tengerdagályé vagy az ébredő viharé.
Kik azok a boldogtalanok, akiket nem nyugtat el az este, és akik, akár a baglyok, boszorkányszombati jeladásnak veszik az éjszaka érkezését? Ez a baljóslatú huhogás a fekete kórházból jön, amely fent ül a hegytetőn; s esténkint, miközben, pipázva és elnézegetve a nyugalmat s a házak-borzolta roppant völgyet, melyeknek minden ablaka azt mondja, hogy: „Most itt a béke, itt a családi öröm!" – ámuló gondolataimat, ha fentről fú a szél, elringathatom a pokol harmóniájának ezen az utánzatán.
A szürkület felizgatja a bolondokat. – Emlékszem, volt két barátom, az alkonyat valósággal megbetegítette őket. Az egyik ilyenkor megtagadott minden baráti és udvariassági kapcsolatot, és akibe belebotlott, azt úgy bántalmazta, akár egy vadember. Láttam, egy vendéglősnek egyszer fejéhez vágott egy kitűnő csirkesültet, mert nem tudom miféle sértő hieroglifet vélt látni benne. Az este, mély gyönyörök előfutára, számára a legízesebb dolgokat megrontotta.
A másik, becsvágyainak sérűltje, ahogy mind lejjebb szállt a nap, úgy lett fanyarabb, komorabb, kötekedőbb. Nappal még engedékeny és emberbaráti, estére kérlelhetetlenné vált. És nemcsak másokkal szemben: saját magára is dühöngve acsargott alkonyati rögeszméje.
Az első őrűltként halt meg: még a feleségére és a gyermekére sem ismert rá; a másik valami szüntelen rosszúllét nyugtalanságát hordozza magában, és ha elhalmoznák mindazzal a kitüntetéssel, amit csak adományozhatnak köztársaságok és uralkodók, úgy hiszem, imaginárius érdemrendekre gyújtana benne égő sóvárgást az alkony. Az éjszaka, mely ezekbe a lelkekbe a sötétséget öntötte át, az enyémben fényt szokott gyújtani, és bár gyakran látjuk, hogy ugyanaz az ok két ellentétes hatást hoz létre, engem mindig zavar és ijeszt ez a jelenség.
Ó, éjszaka! ó, frissítő, nagy sötétség! Számomra belső ünnepnek a jeladása vagy, a megszabadulás vagy a szorongástól. A puszták magányában, egy főváros kőlabirintusában a Szabadság istennőjének tűzijátéka vagytok ti, felszikrázó csillagok, lámpák föllobbanása!
Szürkület, be édes vagy és be gyöngéd! A rózsaszín fények, melyek mint a haldokló nappal vonúlnak még a láthatáron, mielőtt ráborúlna a győzelmes éjszaka, a gázlámpák sötétvörös foltjai az alkony végső dicsfényében, a nehéz függönyök, melyeket láthatatlan kéz von ide a messzi Keletről: mind-mind azoknak a bonyolúlt érzéseknek a jelképei, melyek az élet ünnepélyes órái során az emberi szívben birkóznak.
Táncosnők csodaruhájának is mondhatnánk, melyen áttetsző és sötét tüll sejteti a tündöklő szoknya tompúlt ragyogását, ahogyan a sötét jelenen átcsillog a gyönyörteli múlt; és a remegő arany- és ezüstcsillagok, melyek telehintik, a képzelet szikráit jelképezik: csak az Éjszaka mélységes gyászában gyúlladnak ki.
23
A MAGÁNY
La Solitude
Azt mondja nekem egy emberbarát újságíró, hogy a magány nem tesz jót az embernek; és tétele támogatására, mint minden hitetlen, az Egyházatyák szavait idézi.
Tudom, hogy a Démon szereti a sivár helyeket látogatni, s hogy a gyilkosság és a bujaság szelleme csodálatosan felgyúl a magányban. Lehetséges azonban, hogy ez a magány csupán a tétlen és csapongó lélekre veszedelmes, amely szenvedélyeivel és rémlátomásaival népesíti be.
Bizonyos, hogy egy szószátyárt, akinek legfőbb gyönyörűsége szószékről vagy egy tribün magasáról beszélni a dühöngő őrültség veszélye fenyegetne Robinson szigetén. Én nem kívánom Crusoé bátor erényét az újságírómtól, arra azonban kérem, hogy ne helyezze vád alá a magány és a titokzatosság szerelmeseit.
A mi bohócmód fecsegő fajtánkban akadnak, akik kevesebb tiltakozással vállalnák a halálbüntetést, ha megengedtetnék nekik, hogy nagy szónoklatot vágjanak ki a vérpad tetejéről, s ha nem kellene attól tartaniuk, hogy Santerre dobosai alkalmatlan időben kettévágják a szavukat.
Nem sajnálom őket, mert úgy sejtem, szónoki ömlengéseikkel olyan gyönyörökhöz jutnak, amilyenekhez mások a csönd és a magukbaszállás révén; azonban megvetem őket.
Főképp azt kívánom, hogy az én átkozott hírlapíróm hagyjon a saját kedvem szerint szórakoznom. „Ön tehát sohase érzi szükségesnek" – mondja nekem fölöttébb apostoli orrhangon –, „hogy megossza az örömeit?" Nézzék csak, milyen kifinomúlt irigység! Tudja, hogy megvetem az örömeit, az enyéimbe akar hát befurakodni az undok ünneprontó!
„Milyen nagy szerencsétlenség, ha valaki nem bír egyedül lenni!..." – mondja valahol La Bruyère, mintegy rápirítani akarván mindazokra, akik a tömegbe kívánnak belefelejtkezni, kétségtelenül attól tartva, hogy nem tudnák elviselni saját magukat.
„Majdnem minden bajunk abból ered, hogy nem tudtunk megmaradni a szobánkban" – mondja egy másik bölcs, azt hiszem, Pascal, ekképpen hívogatva az elmélyedés cellájába mindazokat az elbolondítottakat, akik a boldogságukat a lótás-futásban keresik, s abban a prostitúcióban, amelyet testvérinek mondhatnék, ha századom szép nyelvén akarnék beszélni.
24
A TERVEK
Les Projets
Egy elhagyott, nagy parkban sétálva, így szólt magában: „Milyen szép lenne, ha, bonyolult és pompázatos gálaöltözékben, egy szép este színjátékában, lefelé haladna egy palota márványlépcsein, előtte széles pázsit és vízmedencék! Mert természettől fogva olyan, mint egy hercegnő."
Később, egy utcán haladva, megállt egy kis műkereskedés rézmetszetei előtt, és, kartonkeretben olyan nyomatot találva, amely délszaki tájat ábrázolt, így tűnődött: „Nem! drága életét nem a palotában szeretném a magaménak. Ott nem lennénk odahaza. Azokon az aranypettyes falakon különben sem akadna hely, ahová felakaszthatnám arcképét; azokban az ünnepélyes csarnokokban sehol egyetlen meghitt sarok. Határozottan itt kellene laknunk, hogy megvalósuljon életem álma."
És, tekintetével még a metszet részleteit elemezve, így folytatta a gondolatát: „Szép faházikó a tengerparton, körötte a sok bizarr és csillogó fa, melynek elfelejtettem a nevét... részegítő, meghatározhatatlan illat a levegőben... a kis házban átható rózsa- és mosusz-párfőm... odébb, parányi birtokunk mögött, árbocok hegye, melyeket a hullámverés ringat... köröttünk, a függönyök-szűrte, rózsás ragyogásban, a szoba, melyet friss gyékények és kábító virágok díszítenek és nehéz és sötétfájú, ritka, portugál-rokokó székek (melyekben oly nyugodtan heverne, miközben legyezik s ő enyhén ópiumos cigarettát szív!), a verandán túl pedig fényittas madarak zenebonája és tereferélő négerlánykák... és, éjszaka, hogy álmaimat kísérje, a muzsikáló fák panaszos dala, a mélabús filao-k! Úgy van, csakugyan ez az a díszlet, amelyet kerestem. Mi közöm nekem a palotához?"
És, még távolabb, amint egy nagy fasorban haladt, csinos vendégfogadót pillantott meg, ahol két nevető fej hajolt ki egy tarkafüggönyös, vidám ablak keretéből. És akkor hirtelen így szólt magában: „Nagy csavargó lehet az én gondolatom, hogy olyan messzi keresi azt, ami ilyen közel van. Az öröm és a boldogság az első fogadóban van, amely utunkba esik. A véletlen örömökkel teli vendégfogadójában. Nagy tűz, rikító kőedények, tűrhető vacsora, fanyar bor, nagyon széles ágy, kissé durva, de friss ágynemű; mi jobb ennél?"
És magányosan visszaérkezve otthonába, abban az órában, mikor a külső élet zsivaja nem fojtja el többé a bölcsesség durúzsolását, így szólt magában: „Ma, álmomban, három lakóhelyem volt, mindegyikben egyformán tudtam örülni. Mit kényszerítsem helyváltoztatásra a testemet, ha a lelkem ilyen könnyedén utazik? És mire jó megvalósítani a terveinket, mikor tervezni önmagában is kielégítő öröm?"
25
A SZÉP DOROTTYA
La Belle Dorothée
Roskadozik a város a nap függőleges és rettentő fényében; a fövény vakít és a tenger tükrösen ragyog. A kábult világ gyáván elernyed és déli pihenőt tart, pihenőt, amely a jóízű halálnak egy fajtája: az alvó, félig éberen, annak a gyönyörét ízlelgeti benne, hogy megsemmisűl.
Dorottya azonban, aki erős és büszke, mint a nap, megy az elhagyott utcán, egyetlen élőlény ebben az órában a mérhetetlen azúr alatt, és ragyogó és fekete foltot üt a fénybe.
Megy, hatalmas csípőin puhán himbálja keskeny felsőtestét. Tapadó, világos-rózsaszín selyem ruhája élesen metszi sötét bőrét, és pontos szobrász-mintában mutatja karcsú derekát, ívelt hátát és hegyes melleit.
Piros napernyője megszűri a fényt, és sötét arcára veti reflexe vérszínét.
Óriási, csaknem kék sörényének a súlya hátrahúzza finom fejét, s diadalmas és lomha jelleget ad neki. Kecses fülében halkan csörrennek nehéz fülbevalói.
A tengeri szellő néha föllibbenti lobogó szoknyája csücskét, és megmutatja ragyogó és pompás lábszárait; s lábafeje, mely Európában múzeumokban őrzött márványistennők lábához hasonlít, hűségesen belerajzolja alakját a finom homokba. Mert Dorottya olyan bámulatosan kacér, hogy a csodálatkeltés öröme legyőzi benne a felszabadított nő büszkeségét, és, noha szabad ember, mezítláb jár.
Így megy az útján, csupa harmónia és életöröm, fehér mosolyát mosolyogva, mintha valahol, messzi a térben, tükröt látna, amely a járását és szépségét veri vissza.
Ebben az órában, amelyben még a kutyák is fájdalmasan nyöszörögnek, annyira marja őket a nap, vajon miféle fontos ok viszi sétára így a lusta Dorottyát, aki szép és hideg, mint a bronz?
Miért hagyta el kacérúl berendezett s virágokkal és gyékényszőnyegekkel olcsó pénzen oly tökéletes budoárrá alakított kunyhaját; ahol úgy szereti, ha fésűlködik, ha dohányzik, ha legyezteti vagy ha nézegeti magát nagy toll-legyezőkbe foglalt tükrében, mialatt a tenger, amely száz lépésnyire onnan veri a fövényt, hatalmas és egyhangú kíséretet szolgáltat bizonytalan merengéseihez, s mialatt a vasfazék, melyben rizses és sáfrányos rákragu fő, az udvar végéből izgató illatát küldi feléje?
Talán találkája van egy fiatal katonatiszttel, aki, messze tengerpartokon, barátaitól hallott mesélni a híres Dorottyáról. Ő, az egyszerű teremtés, kétségtelenűl kérlelni fogja, hogy írja le neki az operabált, és meg fogja kérdezni, hogy oda is elmehetne-e az ember mezítláb, mint a vasárnapi táncokra, ahol még az öreg kaffer-asszonyok is berúgnak és őrjöngenek örömükben; aztán meg, hogy a párizsi szép nők mind szebbek-e, mint ő?
Dorottyát mindenki csodálja és becézi; ő pedig tökéletesen boldog lenne, ha nem volna kénytelen piasztert piaszterre rakni, hogy visszaváltsa kis húgát, aki tizenegyéves és már érett, és olyan szép! Kétségtelenül eléri célját a szép Dorottya; a gyermek gazdája olyan kapzsi, túlkapzsi ahhoz, hogy egyéb szépséget is megértsen, mint a tallérokét.
26
A SZEGÉNYEK SZEMEI
Les Yeux des pauvres
Ah! azt kérdezi, miért gyűlölöm ma? Kétségtelenűl könnyebb lesz megértenie, mint nekem megmagyaráznom; mert maga, azt hiszem, legszebb példája a női érzéketlenségnek, amellyel csak találkozni lehet.
Együtt töltöttünk egy hosszú napot, amely nekem rövidnek tűnt föl. Fogadalmat tettünk, hogy megosztjuk minden gondolatunkat, és hogy két lelkünk ezentúl egyet alkot; – ebben az álomban egyébként nincs semmi eredeti, legfeljebb az, hogy bár mindenki álmodott róla, senki sem valósította meg.
Este, kissé fáradtan, maga le akart ülni egy új kávéház teraszán, egy új körút sarkán: még egészen tele volt maltertörmelékkel, de már diadalmasan mutatta befejezetlen pompáját. A kávéház szikrázott. A gáz maga egy bemutatóelőadás minden hevével tündökölt, és teljes erejével ragyogtatta a vakítóan fehér falakat, a tükrök káprázatos lapjait, a karcsú oszlopok és párkánydíszek aranyát, a pufókképű apródokat, akiket pórázas kutyák rángattak, a hölgyeket, akik az öklükön ülő sólyomra mosolyogtak, a nimfákat és istennőket, akik gyümölcsöt vittek a fejükön, a pástétomokat és vadpecsenyét, a Hébéket és Ganymedeseket, akik karjukat kinyújtva kis amforákban à bavarois tejkrémet vagy kétszínű fagylalt-obeliszkeket kínáltak; ragyogtatta tehát, a falánkság szolgálatába állítva, a teljes történelmet és a teljes mitológiát.
Szemközt velünk, az úttesten, egy negyven év körűli, fáradtarcú, szürkülő-szakállú derék ember állt, egyik keze egy kisfiút vezetett, a másik karján pedig egy csöppség ült, túlgyönge még ahhoz, hogy járni tudjon. A férfi a dajka szerepét töltötte be, és esti levegőzésre vitte a gyermekeit. Mind rongyokban. Ez a három arc rendkívül komoly volt, és ez a hat szem az új kávéházat nézte egyforma ámulatban; ámulatukat azonban különbözőképpen árnyalták az éveik.
Az apa szemei ezt mondták: „Milyen szép! milyen szép! Azt hinné az ember, a szegények minden aranya idegyűlt ezekre a falakra." – A kisfiú szemei: „Milyen szép! milyen szép! de ebbe a házba csak azok léphetnek be, akik nem olyanok, mint mi." – Ami a legkisebbik szemeit illeti, túlontúl hatott rájuk a bűvölet: valami együgyű és mély örömön kívűl egyebet nem tudtak kifejezni.
A sanzonköltők azt mondják, hogy az öröm javítja a lelket és lágyítja a szívet. A sanzonnak ezen az estén, rám vonatkozólag, igaza volt. Ez a szem-család nem csupán elérzékenyített, de kissé szégyenkeztem is a poharaink és a palackjaink miatt, melyek nagyobbak voltak a szomjúságunknál. Tekintetemet a magáé felé irányítottam, drága szerelmem, hogy olvassam benne a saját gondolatomat; belemerűltem a szemeibe, melyek oly szépek és oly bizarrul édesek, a maga zöld szemeibe, melyekben a Szeszély lakik és amelyeket a Hold ihlet, s ekkor maga így szólt hozzám: „Tűrhetetlenek ezek az emberek, akkorára nyitják a szemüket, mint a nagykapu! Nem kérhetné meg a főpincért, hogy távolítsa el őket?"
Ennyire nehéz érteni egymást, drága angyalom, és ennyire közölhetetlen a gondolat még azok közt is, akik szeretik egymást!
27
EGY HŐSI HALÁL
Une Mort héroïque
Fancioulle csodálatos komikus-színész volt, és úgyszólván barátai közé tartozott a fejedelemnek. De azokat az embereket, akik hivatásszerűen szolgálják a mulattatást, végzetesen vonzzák a komoly dolgok, és, bár furcsa esetnek tűnhet föl, hogy a haza és a szabadság eszméi zsarnokian hatalmukba kerítsék egy bohóc agyát, Fancioulle egy napon tagjává szerződött egy összeesküvésnek, melyet néhány elégedetlen nemes szőtt.
Mindenütt akadnak jó emberek, készséges besúgói a hatalom előtt azoknak az epebajos egyéneknek, akik uralkodókat készűlnek elcsapni, és, anélkül, hogy megkérdeznék, fel akarnak forgatni valamely társadalmat. A kérdéses urakat elfogták, ahogyan Fancioulle-t is, és számítani lehetett biztos halálukra.
Készséggel elhiszem, hogy a Fejedelemnek csaknem fájt a rebellisek közt találni kedvenc komédiását. A Fejedelem ugyanis sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint bármelyik más; szertelen érzékenysége azonban sok esetben valamennyi rangtársánál kegyetlenebbé és zsarnokibbá tette. Mint szenvedélyes szerelmese a szépművészeteknek, s egyébként kitűnő műértő, csakugyan telhetetlen volt a gyönyörűségeiben. Eléggé közömbös lévén az emberek és az erkölcs iránt, s ő maga igazi művész, egyetlen veszedelmes ellenséget ismert csupán, az Unalmat, és azok a különös erőfeszítések, melyeket e világzsarnok elkerűlésére és legyőzésére tett, egy szigorú történetíró részéről bizonyára megszerezték volna neki „a szörnyeteg" melléknevet, ha országában bármi egyébnek engedélyezte volna a megírását, ami nem egyesegyedül a gyönyörűségére törekedett, vagy pedig a bámulatbaejtésre, ami az élvezet egyik legkifinomúltabb formája. Ennek a Fejedelemnek az volt a nagy szerencsétlensége, hogy sohasem rendelkezett akkora cselekvési térrel, amennyit a lángelméje megkívánt. Vannak ifjú Nérók, akiket megfullasztanak túlszűk határaik, és akiknek nevét és jóakaratát sohasem ismerik meg jövendő századok. A meggondolatlan gondviselés ennek nagyobb tehetséget adott, mint amilyen Birodalmat.
Egyszerre csak híre futott, hogy az uralkodó meg kíván kegyelmezni valamennyi összeesküvőnek; és a hír eredete egy bejelentés volt valami nagy színielőadásról, melyen Fancioulle-nak egyik legfőbb és legjobb szerepében kellett föllépnie, és az előadáson, mondta a hír, az elítélt nemesek is résztvesznek; ami, tették hozzá a felületes szellemek, nyilvánvaló jele a megsértett Fejedelem nemes szándékainak.
Egy természeténél és elveinél fogva különc ember részéről minden lehetséges volt, még az erény is, még a kegyelem is, különösen, ha váratlan örömöket remélhetett tőlük. Azok előtt azonban, akik, mint én, mélyebben behatoltak a különös és beteg lélek mélységeibe, végtelenűl valószínűbb volt, hogy a Fejedelem egy halálraítélt ember színészi tehetségét akarta kiértékelni. Fel akarta használni az alkalmat, hogy főbenjáró érdekességű élettani kísérletet hajtson végre, és kifürkéssze, egy művésznek mily határig változtatja meg vagy módosítja szokott képességeit a különleges helyzet, amelyben van; volt-e, ráadásúl, valami többé-kevésbé határozott szándéka lelkében a kegyelemnek? Ezt a pontot sohasem lehetett földeríteni.
Mikor végre megjött a nagy nap, minden pompáját kifejtette ez a kis udvar, és, hacsak nem látta az ember, nehéz lenne felfogni mindazt, amit egy kis Állam kiváltságos osztálya, a maga korlátozott segélyforrásaival, egy igazi ünnepség alkalmára, ragyogásban kifejthet. S az ünnepség kétszeresen az volt, egyrészt a feltárúlt fényűzés bűvölete, másrészt a hozzáfűződő erkölcsi és titokzatos érdekesség miatt.
Fancioulle úr főképp a néma vagy szófukar szerepekben excellált, s gyakorta ezek a legfontosabbak azokban a tündérdrámákban, melyeknek az élet rejtélyét jelképesen bemutatni a céljuk. Könnyeden és tökéletesen fesztelenűl lépett a színre, s ez fokozta a megenyhűlés és kegyelem gondolatát a nemesi nézőközönségben.
Mikor azt mondjuk egy színészre, hogy: „Ez jó színész," a kifejezés, melyet használunk, magában foglalja, hogy az ábrázolt személyiség alatt még fölismerhető a színész, vagyis a művészet, az erőfeszítés, az akarat. Már most, ha az egyéniség tekintetében, melyet kifejezni feladata, valamely színésznek sikerűlt odáig jutnia, amik az ókor legjobb, csodálatosan átlelkesített szobrai, vagyis élő, járó, néző alkotások a szépség általános és zavaros fogalmához mérten, akkor az bizonyára egyedülálló eset és egészen váratlan teljesítmény. Fancioulle-nak ezen az estén tökéletesen eszményi volt az alakítása, úgyhogy lehetetlen volt olyasvalaminek tartani, ami nem él, nem lehetséges, nem valóságos. Ez a bohóc jött, ment, nevetett, sírt, vonaglott, elpusztíthatatlan dicsfény övezte a fejét, dicsfény, láthatatlan mindenkinek, de énnekem látható, amelyben különös amalgámban vegyűltek a Művészet sugarai és a Mártír glóriája. Nem tudom, miféle különleges varázzsal az istenit és természetfölöttit vitte bele még a leghóbortosabb mókázásba is. Tollam reszket és állandósult meghatottság könnyei szöknek a szemeimbe, mialatt leírni igyekszem önöknek ezt a felejthetetlen estélyt. Fancioulle döntően, cáfolhatatlanúl bebizonyította számomra, hogy a Művészet mámora minden egyéb részegségnél jobban el tudja födni az örvény irtózatát; hogy a zseni akár a sír szélén olyan örömmel képes játszani a komédiát, hogy az eltakarja előle a sírt; hogy mindenestől belevész a paradicsomba, amely kizárja a sír és pusztulás minden gondolatát.
Bármilyen fásúlt és léha volt is ez az egész közönség, rövidesen a művész mindenható uralma alá került. Senki sem gondolt többé halálra, gyászra, kínszenvedésre. Mindenki nyugodtan átengedte magát annak a fokozott gyönyörűségnek, amit valamely élő műremek látása kelt. A kirobbanó öröm és csodálat több ízben folyamatos mennydörgés erejével rázta meg az épület boltozatait. Maga a Fejedelem is elragadtatva vegyítette udvarának tapsába a magáét.
Látnoki szem számára azonban mégsem volt zavartalan a Fejedelem elragadtatása. Zsarnoki hatalmában érezte legyőzve magát? megalázva a művészetében, hogy rémíteni tudja a szívet és dermeszteni a szellemet? kijátszottnak a reményeiben és pórúljártnak a várakozásaiban? Efféle, nem pontosan indokolt, de nem föltétlenül indokolatlan gyanúk hasogatták az eszemet, miközben a Fejedelem arcát figyeltem, melynek szüntelenűl újabb sápadtság borúlt szokott sápadtságára, ahogyan hó rakódik a hóra. Ajkai mind keményebben összezárúltak, és szemeit olyan belső tűz lobogtatta, amilyen a féltékenységé és a haragé, még akkor is, amikor tüntetően tapsolt öreg barátja tehetségének, a különös komédiásnak, aki oly jól komédiázott a halállal. Egy bizonyos pillanatban láttam, hogy Őfelsége egy kis apródhoz hajolt, aki mögötte ült és valamit a fülébe súgott. A csinos gyermek huncut arcán mosoly ragyogott át; aztán gyorsan elhagyta a fejedelmi páholyt, mint akinek sürgős megbízást kell teljesítenie.
Néhány perccel később éles, hosszú fütty szakította félbe Fancioulle-t egyik legjobb pillanatában, s egyszerre minden fülbe és szívbe belehasított. És a teremnek arról a részéről, ahonnan ez a váratlan rosszallás felhangzott, fojtottan nevetve egy gyermek rohant ki a folyosóra.
Fancioulle, összerázkódva, álmából ébredve, először lehunyta a szemét, majd szinte rögtön újra felnyitotta, óriási tágra nyitotta, aztán a szája nyílt meg, mintha levegő után kapkodna görcsösen, kissé előre-, kissé hátratántorodott, aztán szörnyethalva összeesett a deszkákon.
A kardgyors fütty csakugyan a hóhért játszotta ki? Sejtette cselfogása emberölő, teljes hatását maga a Fejedelem? Szabadságunkban áll kételkedni benne. Sajnálta kedves és utánozhatatlan Fancioulle-ját? Kellemes és jogos hinni róla.
A bűnös nemesemberek utoljára élveztek komédia-előadást. Ugyanazon az éjszakán töröltettek az életből.
Azóta több, különféle országokban méltán kedvelt színész vendégszerepelt az ***-i udvar előtt; de egyikük sem tudta elérni Fancioulle csodálatos tehetségét, s a megbecsülésnek sem emelkedett ugyanolyan magaslatára.
28
A HAMIS PÉNZ
La Fausse Monnaie
Mikor eltávoztunk a dohányboltból, barátom gondosan szétválogatta a pénzét; mellényének bal zsebébe csúsztatta a kis aranypénzeit; a jobboldaliba a kis ezüstpénzeket; nadrágja bal zsebébe egy csomó nagy rézpénzt, és a jobboldaliba végűl egy kétfrankos ezüstpénzt, amelyet különösen megvizsgált.
„Sajátságos és aprólékos elosztás" – mondtam magamban.
Szembe jött velünk egy szegény ember, reszketve nyújtotta felénk a sapkáját. – Nem ismerek semmi nyugtalanítóbbat e könyörgő szemek néma ékesszólásánál; érző és a tekintetben olvasni tudó ember számára annyi benne az alázat, annyi a szemrehányás! Találtam benne valamit, ami közel áll ahhoz a bonyolult érzelmi mélységhez, melyet korbácsolt kutyáknak a könnyei mutatnak.
Barátom alamizsnája sokkal jelentősebb volt az enyémnél, és én így szóltam hozzá: „Igaza van; az öröm után, melyet az kelt bennünk, hogy ámulatba ejtettek, az ámulatkeltésé a legnagyobb." – „A hamis pénz volt" felelte csöndesen, mintegy magyarázkodva a bőkezűségéért.
Az én nyomorúlt agyamban viszont, amely folyton szeret talányokkal bíbelődni (micsoda fárasztó tehetséggel ajándékozott meg a természet!), hirtelen az a gondolat ötlött fel, hogy barátom eljárása csak azzal menthető, ha elfogta a vágy, hogy eseményt kavarjon fel egy szegény ördög életében, sőt talán, hogy megismerje a különféle – gyászos vagy egyéb – következményeket, melyeket egy kolduskézbe került hamis pénzdarab okozhat. Vajon nem sokszorozódhat-e meg igazi pénzben? nem viheti-e akár börtönbe is a gazdáját? Egy kocsmáros, egy pék talán lefogathatja, mint pénzhamisítót vagy mint hamis pénz terjesztőjét. A hamis pénz éppen úgy talán néhány napi gazdagság csírája lehet egy szegény kis spekuláns kezében. Így járta útját a képzeletem, szárnyakat kölcsönözve barátom szellemének és minden lehetséges következményt levonva minden lehetséges föltevésből.
Barátom azonban hirtelen félbeszakította tűnődésemet, amennyiben visszatért saját szavaimra: „Igaz, igazad van; nincs édesebb öröm, mint meglepni valakit azzal, hogy többet adunk neki, mint amennyit remélt."
Erősen a szemébe néztem, és elképedve láttam, hogy szemei kétségbevonhatatlanul csillogtak. S ekkor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy egyszerre akart jótékonykodni és jó üzletet csinálni; megnyerni negyven krajcárt, és hozzá Isten szívét; gazdaságosan bezsebelni a paradicsomot; végül pedig ingyenes bizonyítványt arról, hogy milyen jószívű. Szinte megbocsátottam volna neki a bűnös élvezetet, amelyre az imént képesnek gondoltam; furcsának, nagyon sajátságosnak tartottam volna, hogy szegények kompromittálásával szórakozik; de azt sohase fogom megbocsátani neki, hogy olyan ostobán számított. Sohasem menthető, hogy valaki gonosz, de valami érdem van benne, ha az ember tudja, hogy az; és a legjóvátehetetlenebb bűn: butaságból tenni rosszat.
29
A NAGYLELKŰ JÁTÉKOS
Le Joueur généreux
Tegnap, a körút embertömegében, egy titokzatos Lény érintését éreztem, akit mindig vágytam megismerni, s akire rögtön ráismertem, noha még sohase láttam. Nyilván őbenne is hasonló vágy élt irányomban, mert, amint elhaladt előttem, jelentősen rám hunyorított, és én sietve engedelmeskedtem az intésének. Figyelmesen követtem, és nemsokára egy káprázatos földalatti helyiségbe szálltam alá mögötte, s ott olyan fényűzés tárúlt elém, amilyenre Párizs egyetlen előkelő lakása sem nyújthat megközelítő példát. Furcsának találtam, hogy annyiszor elhaladtam e varázslatos búvóhely előtt, anélkül, hogy észrevettem volna a bejáratát. Bent üde, bár mámorító volt a levegő, szinte egy pillanat alatt feledtette az élet minden unott borzalmát: valami komor üdvösséget szívott magába az ember, olyasfélét, amilyet a lótuszevőknek kellett érezniök, mikor, az örökös délután tündöklésében, kikötöttek az elvarázsolt szigeten, és, dallamos vízesések bágyasztó hangja mellett, érezni kezdték, miképpen születik meg bennük a vágy, hogy soha többé ne lássák viszont hazai istenszobraikat, asszonyaikat és gyermekeiket, és hogy soha többé ne hajózzanak ki a hullámverő tengerre.
Különösarcú férfiak és nők voltak jelen, végzetes szépség jegyei az arcukon, s az volt az érzésem, mintha láttam volna már őket olyan korokban és olyan országokban, amelyekre képtelen voltam pontosan emlékezni; és ezek az arcok inkább testvéri rokonszenvet sugalltak, nem pedig félelmet, amilyet az ismeretlen látása rendszerint ébreszt. Ha meghatározni próbálnám valamiképpen tekintetük sajátságos kifejezését, azt mondanám, hogy még sohase láttam szemeket, melyekben erőteljesebben szikrázott volna a borzadály az unalomtól ész az életérzés halhatatlan sóvárgása.
Házigazdám és én, mikor leültünk, már régi és tökéletes barátok voltunk. Mértéktelenűl ettünk, és ittunk rá mindenféle márkájú, rendkívüli bort, és ami nem kevésbé rendkívüli, órák múlva sem éreztem ittasabbnak magamat, mint ő. Közben a játék, ez az emberfölötti élvezet, meg-megszakított sűrű italáldozatunkat, és meg kell mondanom, hogy játszottam, és sorozatos játszmában hősi könnyedséggel és gondtalansággal elveszítettem a lelkemet. A lélek oly tapinthatatlan valami, gyakran oly haszontalan és néha olyan kényelmetlen, hogy ez a veszteség még annyi izgalmat sem okozott, mintha séta közben egy névjegyemet veszítettem volna el.
Kényelmesen elszívtunk néhány szivart, melynek hasonlíthatatlan íze és illata ismeretlen országok és üdvösségek honvágyát keltette a lélekben, és, e sok gyönyörtől részegen s mintegy valami bizalmassági rohamban, amely kísérőmnek láthatóan nem volt ellenére, megragadtam egy csordultig teli serleget, és vakmerően ráköszöntöttem: „Halhatatlan egészségedre, vén Kecskebak!"
A világegyetemről is csevegtünk, a teremtésről és jövendő pusztulásáról; századunk nagy eszméjéről, vagyis a haladásról és a tökéletesedéséről, és, általában, az emberi elfogultság valamennyi formájáról. E téma tekintetében Őfensége nem fogyott ki a könnyed és cáfolhatatlan ungorkodásból, és olyan kellemes modorban és a mókázásban annyi nyugalommal nyilatkozott, hogy annak az emberiség leghíresebb csevegőiben senkinél sem találtam mását. Kifejtette előttem a különféle bölcseleti rendszerek képtelenségét, mely mindmáig hatalmukba kerítették az emberi agyat, sőt arra méltatott, hogy bizalmasan közöljön velem néhány alapelvet; hasznosságukat és tulajdonjogukat azonban illetlenség volna bárkivel megosztani. Semmiképpen nem panaszkodott a rossz hírnév miatt, melynek a világ minden táját örvend, biztosított, hogy ő, igenis ő a legérdekeltebb személy a babona szétzúzása tekintetében, és megvallotta, hogy saját hatalma felől egyetlenegyszer voltak csak aggályai, mégpedig aznap, mikor hallotta, hogy egy prédikátor, aki finomabb elme volt a kortársainál, így kiáltott fel a szószéken: „Kedves testvéreim, sose felejtsétek, valahányszor a világosság terjedését halljátok magasztalni, hogy az ördög legremekebb fortélya: elhitetni veletek, hogy nem létezik!"
E híres szónok emléke, természetesen az akadémiák témájára terelte a beszélgetésünket, és különös cimborám határozottan kijelentette: sok esetben viszolyog attól, hogy megihlesse a pedagógusok tollát, szavát és lelkiismeretét, és hogy, láthatatlanul ugyan, de majdnem mindig személyesen résztvesz minden akadémiai ülésen.
Felbátorodva ennyi jóságon, híreket kérdeztem tőle Istenről, és hogy látta-e mostanában. Bizonyos szomorúság-árnyalta gondtalansággal válaszolt: „Amikor találkozunk, köszöntjük egymást, mint két öreg dzsentlemen, akikből a velünkszületett udvariasság sem tudja teljesen kiirtani régi gyűlölködéseink emlékét."
Kétséges, adatott-e valaha Őfelsége egyszerű halandónak ilyen hosszú kihallgatást, és én féltem visszaélni a kegyével. Végül, mikor a borzongó hajnal már megsápasztotta az ablaküvegeket, ez a híres személyiség, akit annyi költő megénekelt, és akit annyi filozófus szolgált, mert hiszen tudtukon kívül mind az ő dicsőségén munkálkodik, így szólt hozzám: „Azt akarom, hogy jó emléke maradjon rólam, és be akarom bizonyítani, hogy Én, akire annyi rosszat mondanak, néha jó ördög vagyok – hogy egyik közkeletű szólásformájukat használjam. Kárpótlásul azért, hogy jóvátehetetlenűl elveszítette a lelkét, magának adom azt a Képet, amit nyert volna, ha önnek kedvez a sors, vagyis a lehetőséget arra, hogy egész életében enyhíteni tudja és legyőzni az Unalom bizarr érzését, amely minden betegségüknek és minden siralmas haladásuknak a forrása. Sohasem fog vágyat formálni, melynek segítségére ne legyek a megvalósításában; uralkodni fog a magához hasonló közönséges embereken; hízelgés, sőt imádat veszi majd körül; ezüst, arany, gyémántok, tündéri paloták járúlnak elébe, kérve, hogy fogadja el őket, anélkül, hogy saját maga bármit is tenne az elnyerésükért; annyiszor cserél hazát és lakóhelyet, ahányszor a képzelet parancsolja; gyönyöröktől részegűl, anélkül, hogy belefáradna, elbűvölő országokban, ahol mindig meleg van és ahol a nők olyan illatosak, mint a virágok – et caetera, et caetera..." – tette hozzá és felállt és barátságosan mosolyogva elbocsátott.
Ne féltem volna megalázkodni akkora gyülekezet előtt, szívesen lábához borultam volna ennek a nemeslelkű játékosnak, hogy megköszönjem hallatlan bőkezűségét, de, amint elhagytam, lassanként visszaszállt keblembe a gyógyíthatatlan bizalmatlanság; nem merészeltem hinni többé ilyen csodálatos boldogságban, és, lefekvés közben, együgyű szokásom maradékaképpen elmondva még az imát, félálomban ismételgettem: „Istenem! Uram! Istenem! add, hogy az ördög megtartsa a szavát!"
30
A KÖTÉL
La Corde
Éduard Manet-nak
„Illúzióink száma – mondta a barátom –, talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény. Ha van nyilvánvaló, közönséges, mindig változatlan jelenség, melynek természete felől lehetetlen csalódni, az anyai szeretet az. Anyát anyai szeretet nélkűl elképzelni éppoly nehéz, mint fényt hő nélkűl; nem tökéletesen jogosult-e tehát az anyai szeretetnek tulajdonítanunk egy anya minden egyes szavát és cselekedetét, amely a gyermekére vonatkozik? Hallgassa meg mégis ezt a kis történetet: sajátságosan megtévesztett benne a legtermészetesebb illúzió. Festő-mivoltom ösztönöz, hogy jól megfigyeljem az arcokat, az arcok jellegét, melyek utamba kerűlnek, és tudod, mekkora élvezetet nyújt nekünk ez a képesség, élőbbé és jelentőségteljesebbé teszi szemünkben az életet, mint a többi embernek. A külső városnegyedben, ahol lakom, és ahol még füves, nagy térségek választják el az épületeket, gyakran megfigyeltem egy gyermeket, akinek szenvedélyes és huncut arckifejezése kezdettől fogva valamennyinél jobban megragadott. Többször ült nekem, és majd cigányrajkóvá, majd angyallá, majd mitológiabeli Ámorrá alakítottam. Vele vitettem a csavargó hegedűjét, a Kinszenvedés Töviskoronáját és Szögeit és Eros fáklyáját. A kis csibész bohó természete végűl olyan élénk örömöt váltott ki belőlem, hogy egy nap megkértem a szüleit, akik szegény emberek voltak, engedjék át nekem, s megígértem, hogy jól fogom öltöztetni, adok neki valami pénzt, és minden dolga csak az lesz, hogy tisztogassa az ecseteimet és intézze egy s más megbízásomat. A gyermek, mikor kimosdattam, elbájoló volt, és az élet, mely nálam várt rá, paradicsomnak tetszett előtte, ahhoz képest, amelyet az apai odúban folytatott volna. Meg kell azonban mondanom, hogy ez a derék emberke néhányszor megdöbbentett koraérett szomorúságának különös rohamaival és hogy hamarosan mértéktelen vonzódást mutatott a cukor és a likőrök iránt; annyira, hogy egy nap, mikor számos intelmem ellenére megint efféle tolvajláson értem, megfenyegettem, hogy visszaküldöm a szüleihez. Aztán elmentem és ügyeim elég sokáig távoltartottak hazúlról.
Mekkora volt azonban a rémületem és megdöbbenésem, mikor hazaérve, az első, ami szemembe ötlött, az én derék emberkém, csintalan élettársam volt: felakasztotta magát a szekrény deszkaoldalára! Lába csaknem a padlóig leért; egy szék, melyet nyilván félrerúgott, felborúlva mellette feküdt; feje görcsösen rácsuklott a fél vállára; puffadt arca és ijesztően-dermedten tágranyílt szemei először az élet illúzióját keltették bennem. Leakasztani nem ment olyan könnyen, mint hinnéd. Már nagyon merev volt, én pedig megmagyarázhatatlanúl idegenkedtem attól, hogy durván a földre ejtsem. Félkarommal átölelve, teljesen tartanom kellett, a másikkal pedig vágnom a kötelet. De mikor ez megtörtént, még nem volt vége mindennek, a kis szörnyeteg nagyon vékony zsineget használt, s az mélyen belevágódott a húsába. Úgyhogy most a duzzadmány két buggyanó része közt egy kisollóval meg kellett keresni a hurkot, hogy a nyakát kiszabadíthassam belőle.
Elfelejtettem mondani, hogy hangosan kiáltoztam segítségért; de valamennyi szomszédom távol maradt a segélynyújtástól, híven e tekintetben a civilizált ember szokásához, aki – nem tudom, miért – akasztottaknak sohasem akar beavatkozni a dolgába. Végűl jött egy orvos, és kijelentette, hogy a gyermek több órája halott. Később, mikor vetkőztetni kellett, hogy szemfedőbe burkoljuk, a hullamerevség már úgy előrehaladt, hogy, miután lehetetlen volt hajlítani a tagjait, szaggatnunk és vagdalnunk kellett a ruháit, hogy eltávolítsuk róla.
A rendőrfelügyelő, akinek, természetesen, be kellett jelentenem az esetet, ferdén nézett rám, és azt mondta: „No, ez aztán gyanús!" – kétségtelenűl attól a belegyökerezett vágytól és hivatali szokástól indíttatva, hogy, ha ártatlanban, ha vétkesben, mindenesetre félelmet keltsen.
Hátra volt még egy végső feladat; a puszta gondolata is rettentő szorongást váltott ki belőlem: értesítenem kellett a szülőket. Lábaim nem akartak odavinni. Végre összeszedtem a bátorságomat. De, nagy bámulatomra, az anya érzéketlen maradt, egyetlen könny sem csurrant ki a szeme szögletén. Ezt az idegenszerű jelenséget magának a borzadálynak tulajdonítottam, melyet éreznie kellett, és eszembe jutott az ismert mondás: „Legszörnyűbb fájdalom a néma fájdalom." Ami az apát illeti, megelégedett azzal, hogy fél-állatias, félig révedező arccal ennyit mondott: „Végeredményben talán jobb így; mindenképpen rosszúl végezte volna!"
Miközben a test kiterítve feküdt a díványomon, és én egy szolgálólány segédletével az utolsó előkészületeket tettem, belépett a műterembe az anyja. Fiának a holttestét kívánja látni, mondta. Igazán nem akadályozhattam meg, hogy bele ne ittasodjék a fájdalmába: nem tagadhattam meg tőle ezt a végső és komor vígaszt. Azután arra kért, mutassam meg a helyet, ahol a csemetéje felakasztotta magát. „Ó! ne! asszonyom" – válaszoltam –, „nagyon rosszúl hatna magára!" És ahogy szemeim, szinte akaratlanul, a gyászos szekrény felé fordúltak, borzadály- és harag-keverte undorral vettem észre a szöget a szekrény oldalában: még rajta lógott egy jókora darab kötél. Gyorsan odaugrottam, hogy letépjem a szerencsétlenségnek ezt az utolsó nyomát, s amint épp ki akartam dobni az ablakon, a szegény asszony megragadta a karomat, és ellenállhatatlan hangon kiáltotta: „Ó uram! hagyja ezt nekem! kérem! könyörgök!" Kétségbeesése, úgy tetszett, nyilván annyira eszét vette, hogy most gyöngéd szeretet lobbant benne fia halálának az eszköze iránt: meg akarta őrizni, mint borzalmas és drága ereklyét. – És kitépte kezemből a szeget és a zsinórt.
Végre! végre! mindenen túljutottunk. Számomra nem maradt más hátra, mint a szokottnál is erőteljesebben visszatérni a munkához, hogy így fokozatosan elűzzem a kis tetemet, mely agyam tekervényeiben kísértett és melynek lidérce egyre gyötört nagy szemeivel. Másnap azonban egész csomó levelet kaptam: néhányat a bérlőtársaimtól, akikkel egy házban lakom; másokat a szomszédos házakból; egyet az első emeletről, egy másikat a másodikról; egy továbbit a harmadikról; és így tovább; némelyek fél-humoros stílusban, látszólagos tréfa alá igyekezvén rejteni a kérelem komolyságát; mások esetlen-arcátlanúl és tele helyesírási hibákkal; de valamennyi ugyanazt a célt kívánta elérni, vagyis megkapni tőlem egy darabját a gyászos és szerencsehozó kötélnek. Az aláírók közt, meg kell mondanom több volt a nő, mint a férfi; de, higgye meg, egy sem tartozott az alja és közönséges néposztályhoz. A leveleket megőriztem.
És ekkor hirtelen világosság gyúlt agyamban, és rájöttem, miért ragaszkodott az anya oly erősen ahhoz, hogy elragadja tőlem a zsineget, és hogy miféle üzlet révén akart vígasztalódni."
31
A HIVATÁSOK
Les Vocations
Egy szép kertben, ahol szinte gyönyörködve időztek az őszi nap sugarai, már zöldes ég alatt, melyen mint utazó kontinensek lebegtek az aranyfelhők, négy szép gyermek, négy fiú beszélgetett; nyilván belefáradtak a játékaikba.
Az egyik így szólt: „Tegnap színházba vittek. Nagy és szomorú palotákban, melynek mélyén a tenger és az égbolt látszik, férfiak és nők, komolyak és szomorúak is, de sokkal szebbek, és sokkal jobban öltözöttek, mint akiket mindenfelé látunk, éneklő hangon beszélgetnek. Fenyegetik egymást, könyörögnek, kétségbeesnek, és kezüket gyakran ráteszik egy övükbe-szúrt tőrre. Ah! az nagyon szép! A nők sokkal szebbek és sokkal méltóságteljesebbek, mint akik hozzánk járnak, és, bár karikás, nagy szemük és lángoló arcuk félelmes külsőt ad nekik, az ember szeretni kénytelen őket: fél, sírni van kedve és mégis jól érzi magát... Meg aztán, ami még különösebb, nekünk is kedvünk támad, hogy ugyanígy öltözködjünk, ugyanazt mondjuk és tegyük és ugyanolyan hangon beszéljünk..."
A négy gyermek közül az egyik néhány pillanat óta nem hallgatott a pajtására, és csodálatos-mereven az ég egy pontját figyelte, most hirtelen közbeszólt: „Nézzétek, nézzétek csak, ott, messze... Látjátok Őt? Azon az árva, kis felhőn ül, azon a tűz-színű kis fellegen, amely lassan vonul tovább. Ő is, azt mondhatná az ember, Ő is ránk néz."
„De hát kicsoda?" – kérdezte a többi.
„Isten" – hangsúlyozta válaszát teljes meggyőződéssel a fiú. – „Ah! már nagyon messze van! Mindjárt eltűnik. Biztosan utazik, minden országot felkeres. Nini, rögtön elhalad a fasor mögött, mely csaknem a láthatáron van... és aláereszkedik a templomtorony mögött. Ah! már nem látni!" – És a gyermek sokáig arrafelé fordulva maradt, a föld és ég választóvonalára szegezte szemeit, melyekben az elragadtatás és bánat kifejezhetetlen kifejezése villogott.
„Folyton butáskodik, micsoda alak, a Jóistenével, akit csak ő tud látni!" – mondta ekkor a harmadik. Kis termete különös élénkségről és életerőről tanúskodott. – „Én azt, én majd azt mesélem el, hogyan esett meg velem olyasmi, ami tiveletek soha, és az érdekesebb egy kicsit, mint a ti színházatok és fellegetek. – Pár nappal ezelőtt a szüleim magukkal vittek utazni, és, mivel a vendégfogadóban, ahol megszálltunk, nem jutott ágy mindnyájunknak, úgy döntöttek, hogy én majd együtt alszom a nevelőkisasszonyommal." – Közelebb vonta a pajtásait és halkabban folytatta. – „Furcsa dolog ám, az bizony, ha nem egymaga hál az ember, hanem egy ágyban, a sötétben, a nevelőnőjével. Mivel nem aludtam el, azzal szórakoztam, hogy, míg ő aludt, a karját, a nyakát, meg a vállait simogattam. Sokkal kövérebb a karja és a nyaka, mint minden más nőnek, és a bőre olyan fínom, olyan fínom, mintha levélpapír vagy selyempapír lenne. Annyira élveztem a cirógatást, hogy még sokáig folytattam volna, de féltem; először is attól, hogy felébresztem – nem is tudom, mitől. Aztán belefúrtam a fejemet a hajába, amely a hátáig leért és olyan sűrű volt, mint egy sörény és olyan jószagú, bizisten, mint a kerti virágok ilyenkor. Próbáljatok meg úgy tenni, ahogy én, és majd meglátjátok!"
E csodálatos kinyilatkoztatás ifjú szerzőjének két szeme kimeredt, valami kábulattól, amit még mindig érzett, és a nyugvó nap sugarai, amint átsiklottak borzas haján, mintha a szenvedélynek valami kénköves aureoláját gyújtották volna vörös fürtjei köré. Könnyen sejthető volt: ez a fiú nem arra fogja pazarolni az életét, hogy a felhők közt keresse az Istenséget, és hogy másutt sűrűn rá fog majd találni.
Végűl megszólalt a negyedik: „Tudjátok, hogy az én otthonom igen kevéssé mulatságos; engem soha nem visznek színházba; a gyámom túlságosan fösvény; Isten nem törődik velem, meg azzal, hogy unatkozom, és szép kisasszonyom sincs, aki kényeztetne. Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenes, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok. Nos, hát jó! a legutóbbi vásáron a szomszéd faluban, láttam három embert, aki úgy él, ahogyan én szeretnék élni. Ti, többiek, nem figyeltetek rájuk. Szép szál férfi volt mind a három, csaknem fekete mind és nagyon büszke, bár rongyos, és az arckifejezésük arra vallott, hogy nincs szükségük senkire. Nagy, komor szemük tüzesen felragyogott, miközben muzsikáltak; a muzsikájuk olyan meglepő, hogy az ember egyszer táncolni vágyik tőle, máskor sírni, vagy egyszerre mindkettők kívánja, és szinte megbolondulnánk, ha sokáig szólna. Az egyik, miközben vonóját végighúzta a hegedűn, nyilván valami bánatát mesélte le, és a másik, apró kalapácsát ugráltatva egy kis cimbalom húrjain, amely szíjon csüngött a nyakáról, szinte mulatott szomszédja siralmán, míg a harmadik időnkint rendkívüli hévvel rázta a csörgettyűit. Annyira elégedettek voltak magukkal, hogy vad zenéjüket akkor is folytatták, amikor a tömeg már elszéledt. Végül összeszedték a filléreiket, hátukra dobták cókmókjukat és elmentek. Én tudni akartam, hol laknak, messziről követtem hát őket, egészen az erdő széléig, és csak ott jöttem rá, hogy nem laknak sehol sem.
Akkor az egyik muzsikus így szólt: „Üssünk sátrat?"
– „Á! dehogy!" – felelt a másik –, „olyan szép éjszaka van!"
A harmadik összerámolta a bevételt: „Ezek a népek, itt, nem érzik a zenét, és medvemód táncolnak a nőik. Szerencsére egy hónapon belül Ausztriában leszünk, ott szeretetreméltóbb a lakosság."
„Talán okosabb volna Spanyolország felé indulni, mert az évszak már nagyon előrehaladt; meneküljünk az esőzések elől; áztatni a torkunkat is elég" – mondta az egyik társa.
Miként látjátok, jól megjegyeztem mindent. Aztán mindegyikük megivott egy bögre pálinkát, és elaludtak; arccal a csillagok felé. Eleinte kedvem lett volna kérni őket, hogy vigyenek magukkal, és tanítsanak meg játszani a hangszereiken; de nem mertem; bizonyára azért nem, mert nehéz dolog az embernek bármire elhatároznia magát, aztán meg azért is, mert féltem, hogy még a francia határ előtt hazazsuppolnak."
A mérsékelt érdeklődés a három másik pajtás arcán, azt a gyanút keltette bennem, hogy ez a fiú máris meg nem értett férfi. Figyelmesen szemléltem; tekintetében és a homlokán valahogy ott volt a végzetes koraérettség, amely általában elidegeníti a rokonszenvet, és amely, nem tudom miért, felkeltette az enyémet, annyira, hogy egy pillanatra az a különös gondolatom támadt: van talán egy fivérem, akiről magam sem tudok.
A nap lement. Berendezkedett az ünnepélyes éjszaka. A gyermekek szétváltak, és mindegyikük, anélkül, hogy tudták volna, ment, a körülmények és a véletlenek szerint, érlelni a sorsát, botránkoztatni a hozzátartozóit és átengedni magát a dicsőség vagy a gyalázat vonzásának.
32
A THYRSUS
Le Thyrse
Liszt Ferencnek
Mi a thyrsus? Lelki és költői értelemben szent jelkép papok vagy papnők kezében, annak az istenségnek az ünnepén, akinek tolmácsai és szolgálói. Fizikailag azonban csak egy bot, egy csupasz bot, komlórúd, vagy szőlőkaró, száraz, kemény és egyenes. E bot körül, szeszélyes kunkorgásokban, indák és virágok játszanak és bolondoznak, ezek girbe-gurbán, és szökevények módjára, azok lehajoltan mint harangok vagy felborúlt kupák. És a vonalaknak és színeknek ebből a gyöngéd vagy harsány szövevényéből csodálatos dicsfény árad. Nem azt mondhatnók-e, hogy a görbe vonal és a spirális az egyenes vonalnak udvarol és azt táncolja körűl néma imádatban? Nem azt mondhatnók, hogy ez a sok fínom párta, ez a sok kehely, megannyi illat- és színrobbanás, misztikus fandangót jár a hieratikus bot körűl? És mégis, melyik oktalan halandó merészelné eldönteni, hogy vajon a virágok és venyigék készültek-e a bot számára, vagy hogy a bot nem ürügy-e csupán bemutatni a szőlőindák és a virágok szépségét? A thyrsus az ön bámulatos kettősségét ábrázolja, hatalmas és tisztelt mester, drága bacchánsa a titokzatos és szenvedélyes Szépnek. Soha nimfa, akit végsőkig őrjített a győzhetetlen Bacchus, nem rázta olyan erővel és annyi szeszéllyel tomboló társainak feje fölött a Thyrsusát, mint ahogy ön lengeti zsenijét testvéreinek a szíve fölött. – A bot: az ön akarata, egyenes, erős és rendíthetetlen; a virágok: az ön szeszélyes képzeletének a sétája az akarata körűl; a női elem végzi vele káprázatos piruettjeit a hím körül. Egyenes vonal és arabeszkvonal; szándék és kifejezés; az akarat merevsége, a szó hajlékonysága; a cél egysége, az eszközök változatossága: mindenható és osztatlan elegye a lángelmének – melyik lélekbúvárban lesz elég elveteműlt bátorság, hogy megosszon és különválasszon benneteket?
Drága Liszt, a ködökön át, a folyókon túl, túl a városokon, melyekben az ön dicsőségét zengik a zongorák, ahol az ön bölcsességét terjesztik a nyomdagépek, akárhol legyen is, az örökváros tündöklésében, vagy álmodó tájak ködében, melyeket Gambrinus vigasztal, miközben ön az öröm vagy a mondhatatlan fájdalom énekeit zengi vagy mélységes töprengéseit bízza papírra, énekese az örökkévaló Gyönyörnek és Szorongásnak, filozófus, költő és művész, köszöntöm a halhatatlanságban!
33
RÚGJATOK BE!
Enivrez-vous!
Rúgjatok be, szakadatlanúl. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szűntelenűl.
Csakhogy mivel? Borral, költészettel, vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be.
És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: „Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenűl! Borral, költészettel, vagy erénnyel, ahogy tetszik."
34
MÁR!
Déjà!
Sugarasan vagy borúsan, századszor szökkent elő már a nap a tenger mérhetetlen kádjából, melynek csak alig látszanak a szélei; szikrázva vagy komoran, százszor alámerült mérhetetlen esti fürdejébe. Sok-sok napja szemlélhettük az égbolt másik oldalát, és betűzhettük az antipódusok mennyei ábécéjét. És valahány utas, mind sóhajtozott és mind zsörtölt. Fájdalmukat mintha végsőkig fokozta volna a szárazföld közeledése. „Mikor lehet már" – mondták – „úgy aludnunk, hogy nem himbál a hullám, s nem ráz a szél, amely hangosabban hortyog, mint mi? Mikor ehetjük a húsunkat úgy, hogy ne sózza a gyalázatos elem, amely visz bennünket? Mikor emészthetünk megint mozdulatlan karosszékben?"
Egyesek az otthonukra gondoltak: hűtlen és gonosz feleségükre vágyakoztak, sivalkodó csemetéikre. Valamennyien olyan bolondjai voltak a hiányzó szárazföldnek, hogy, azt hiszem, nagyobb elragadtatással mentek volna legelni, mint az állatok.
Végre partot jeleztek, és, ahogy közeledtünk hozzá, láttuk, hogy nagyszerű, káprázatos a föld. Úgy tetszett, határozatlan morajlásban az élet muzsikája csap fel onnan, és hogy ezek a mindenféle zöldben dús partok több mérföldnyire ontják a virágok és gyümölcsök bűvös illatát.
Mindenki rögtön földerűlt, mindenki lemondott a rosszkedvéről. Elfelejtettek minden civakodást, minden kölcsönös sérelem megbocsátást nyert, kitűzött párbajok törlődtek az emlékezetből, és minden gyűlölködés elszállt, mint a füst.
Csak én voltam szomorú, megfoghatatlanúl szomorú. Mint pap, akitől elrabolták az istenséget, nem bírtam szívettépő keserűség nélkül elszakadni a tengertől, amely oly szörnyűségesen csábító, a tengertől, amely maga borzalmas egyszerűségében oly végtelenül változatos, és amely a játékaival, szokásaival, haragjával és mosolyával mintha magába foglalná és képviselné minden szeszélyét, halálvergődését és elragadtatását mindazok lelkének, akik valaha éltek és élnek és élni fognak!
Búcsút mondva e hasonlíthatatlan szépségnek, halálosan levertnek éreztem magamat; és ezért volt, hogy amikor minden útitársam azt mondta: „Végre!" – én csak felkiáltani tudtam, hogy: „Már!"
Pedig ez volt a föld, a föld a maga zsivajával, szenvedélyeivel, kényelmével, ünnepeivel; ígéretteljes, gazdag és nagyszerű föld: rejtelmes rózsa- és mosuszillatot küldött, és szerelmes morajlásban dobta felénk az élet muzsikáját.
35
AZ ABLAKOK
Les Fenêtres
Aki kívülről néz be egy nyitott ablakon, sohasem lát annyit, mint aki csukott ablakot néz. Nincs mélyebb, titokzatosabb, termékenyebb, homályosabb és káprázatosabb dolog, mint egy gyertyafényes ablak. Amit napvilágnál láthatunk, mindig kevésbé érdekes, mint ami egy ablaktábla mögött történik. Abban a fekete vagy ragyogó lyukban él az élet, álmodik az élet, szenved az élet.
A tetők hullámain túl egy érett, már ráncos, szegény asszonyt pillantottam meg: mindig valami fölé hajlik, és nem jár ki sohasem. Arcából, ruhájából, mozgásából, csaknem semmiből újra felépítettem a nő történetét, vagy inkább a legendáját, és néha sírva elmesélem magamnak.
Lett volna szegény és öreg férfi, az övét éppoly könnyen felépítettem volna.
És lefekszem, büszkén, hogy úgy éltem és szenvedtem másokban, ahogy saját magamban.
Talán azt mondják rám: „Biztos vagy benne, hogy ez a legenda az igazi?" Mit érdekel, hogy mi lehet a rajtamkívüli valóság, ha segített élnem, éreznem, hogy vagyok és hogy mi vagyok?
36
AZ ÁBRÁZOLÁS VÁGYA
Le Désir de peindre
Az ember talán boldogtalan, de boldog a művész, akit a vágy gyötör!
Ég bennem a sóvárgás, lefesteni Azt, aki oly ritkán jelent meg előttem, és aki csakhamar tovatűnt, mint valamely fájlalt szépség az utas mögött, aki tovarobog az éjszakában. Milyen rég oda már a jelenés!
Szép nő, és több, mint szép. Meglepő. A fekete özönlik benne: és amire ihlet, mind éjszakai és mélységes. Két barlang a szeme, a titok csillámlik bennük, határozatlanúl, és a tekintete villámként gyújt: robbanás a sötétségben.
Fekete naphoz hasonlíthatnám, ha lehetne képzelni fekete csillagot, mely fényt és boldogságot áraszt. De még inkább a hold jut az ember eszébe róluk, a hold, amely kétségtelenül rajta hagyta félelmes varázsát; nem az idillek fehér holdja, amely hűvös feleséghez hasonlít; hanem a baljós és részegítő hold, melyet rohanó felhők tükröznek egy viharos és dúlt éjszaka hátterében; nem a békés és titoktartó hold, mely a tiszta emberek álmát látogatja, de az égről tovasodort, legyőzött és lázadó hold, melyet a goromba thesszáliai boszorkányok táncra kényszerítenek a borzadó füvön!
Kis homloka mögött szívós akarat és zsákmány szerelme lakik. E nyugtalanító arc mélyén azonban, amelyen a mozgékony orrcimpák az ismeretlent és a lehetetlent szimatolják, kifejezhetetlen kecsesen csattan fel egy nagy, piros és fehér s hozzá elragadó száj kacagása: ez a száj egy tűzhányótalajon nyíló, büszke virágcsoda álmát idézi.
Vannak nők, akik vágyat sugallnak, hogy legyőzzük és élvezzük őket; ez a nő viszont sóvárgást kelt, hogy lassan kimúljunk a tekintete alatt.
37
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI
Les Bienfaits de la lune
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsőben aludtál, és így szólt magában: „Ez a gyermek tetszik nekem."
És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenűl átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.
Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillogó méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondolkozott és azt mondta: „Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát: a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
És szeretni fognak az én szerelmeseim és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."
És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.
38
MELYIK AZ IGAZI?
Laquelle est la vraie?
Ismertem egy bizonyos Benedictát: eszményiséggel telítette maga körül a levegőt, és szemei csakúgy árasztották a nagyságnak, a szépségnek, a dicsőségnek a vágyát, és mindazét, ami hitet ad a hallhatatlanságban.
Ez a csodálatos lány azonban túlszép volt ahhoz, hogy sokáig éljen; meg is halt, néhány nappal azután, hogy megismerkedtünk; és én magam temettem el, egy olyan napon, amelyen a tavasz még a temetőkben is meglengette a tömjénfüstölőjét. Én temettem el, jól bezárva egy koporsóba, melynek a fája illatos volt és romolhatatlan, amilyenek az indiai ládák.
És amint szemeim a helyre tapadtak, amely a kincsemet födte, hirtelen egy kis alakot pillantottam meg, amely sajátságosan hasonlított az elhúnytra, és amely hisztériás és furcsa hévvel toporzékolt a friss hantokon, és fölkacagva kiáltotta: „Én vagyok az igazi Benedicta! Én vagyok az a hírhedt söpredék! És büntetésűl, amiért olyan őrült és vak vagy, szeretni fogsz, olyanként, amilyen vagyok!"
Én azonban dühöngve válaszoltam: „Nem! nem! nem!" És hogy nyomatékot adjak a tiltakozásomnak, akkorát dobbantottam, hogy lábam szára térdig a friss sírba süppedt, és én, mint tőrbeesett farkas, és talán örökre, vermébe ragadtam az ideálnak.
39
TELIVÉR
Un cheval de race
Nagyon csúnya nő. Mégis elragadó!
Az Idő és a Szerelem rajta hagyta karmai bélyegét és kegyetlenűl megtanította, minden perc és minden csók mennyit visz magával az ifjúságból és üdeségből.
Igazán csúnya nő; hangya, pók, sőt felőlem akár csontváz; egyúttal azonban gyógyital, varázs-szer, boszorkányság! röviden: felséges teremtés.
Az Idő sem járása pezsgő összhangját nem tudta megtörni, sem termete mondhatatlan eleganciáját. A Szerelem nem változtatott lehelete gyermeki kellemén; és az Idő semmit sem ritkította dús sörényét, amelyből rőtvadak illatával árad a francia Dél minden ördöngős életereje: Nîmes, Aix, Arles, Avignon, Narbonne, Toulouse, napfényáldotta városok, szerelmesek és elbűvölők!
Az Idő és a Szerelem alaposan megmarta, de hiába; fiús keblének meghatározhatatlan, de örök bája semmivel sem csökkent.
Elhasznált talán, de nem fáradt; és mindig hősies, azok a legnemesebb telivérek jutnak eszünkbe róla, melyeket akkor is fölismer az igazi szakértő szeme, ha egy bérkocsi vagy nehéz társzekér elé fogták őket.
Aztán meg oly szelíd és oly tüzes! Úgy szeret, ahogyan ősszel szeretnek; a közelítő tél szinte új tüzet gyújt szívében, és szolgálatkész szenvedélyében soha sincs semmi fárasztó.
40
A TÜKÖR
Le Miroir
Belép egy förtelmesen rút ember és a tükörben nézi magát.
– „Miért néz a tükörbe, mikor úgyis csak kellemetlen, amit lát?"
A förtelmesen rút ember válasza: – „Uram, 89 halhatatlan alapelvei szerint jogilag minden ember egyenlő; van tehát jogom a tükörben magamat nézni; hogy kellemes-e a látvány vagy kellemetlen, az csak énrám tartozik."
Ami a józan észt illeti, kétségtelenül nekem volt igazam; a törvény szempontjából viszont nem tévedett.
41
A KIKÖTŐ
Le Port
Kikötőben tartózkodni elragadó időtöltés olyan léleknek, amely belefáradt az élet küzdelmeibe. Az égbolt nagy íve, a felhők mozgó architektúrája, a tenger változó színei, a világítótornyok fel-fellobbanó fénye olyan prizma, amely csodálatosan szórakoztatja a szemet, anélkül, hogy bármikor lankasztaná. A hajók lendületes formái, szövevényes kötélzete és vitorlázata, melyre harmónikusan átrezeg a tengerár, szüntelen ébren tartja a lélekben az érzéket az ütem és a szépség iránt. És aztán, ami a legfőbb: annak, akiben már nincs se kíváncsiság, se becsvágy, valami rejtelmes és arisztokratikus gyönyört nyújt, a kilátón heverészve vagy a mólóra könyökölve elnézni sok-sok mozdulatát a távozóknak és az érkezőknek, azoknak a mozdulatait, akiknek van még erejük akarni és vágyuk utazni vagy meggazdagodni.
42
SZERETŐK ARCKÉPEI
Portraits des maîtresses
Egy úriszobában, vagyis egy elegáns kártyabarlang dohányzójában, négy férfi füstölt és ivott. Nem voltak határozottan fiatalok, sem öregek, sem szépek, sem csúnyák; de, fiatal vagy öreg, mind magán viselte az öröm veteránjainak azt a félreismerhetetlen jellegét, azt a leírhatatlan nem-tudom-mit, azt a hideg és gúnyos szomorúságot, amely világosan mondja: „Sokat éltünk, és most keressük, amit még szerethetnénk és becsülhetnénk."
Egyikük a nőkre terelte a társalgást. Filozófikusabb lett volna egyáltalán nem beszélni erről a témáról; de vannak szellemes emberek, akik, ha ittak, nem vetik meg a köznapi mondanivalókat. Akkor úgy hallgatja az ember a beszélőt, mintha tánczenét hallgatna.
– Minden férfinak – mondta ez az úr – megvolt a maga Chérubin-korszaka: az a korszak ez, melyben az ember, driádok híján, undor nélkül derékon öleli a tölgyfát. A szerelemnek ez az első fokozata. A második fokon az ember válogatni kezd. Aki képes mérlegelni, az már hanyatlik. Ekkor határozottan a szépséget keressük. Ami engem illet, uraim, én dicsekszem azzal, hogy már régen elérkeztem a harmadik fok válságos korszakába, mikor egymagában még a szépség sem elégít ki, ha nem fűszerezi a párfőm, a kikészítés, etcaetera. Sőt megvallom, hogy néha, mint ismeretlen boldogságra, egy bizonyos negyedik fokra sóvárgok, melyet a föltétlen nyugalom jellemez. De egész életem során, kivéve a Chérubin-korszakot, mindenki másnál érzékenyebb voltam a nők ernyesztő ostobasága, izgató képszerűsége iránt. Amit az állatokban mindenekfölött szeretek, az az őszinteségük. Ítéljék meg hát, mennyire kellett szenvednem, a legutóbbi barátnőm miatt.
Egy herceg törvénytelen gyermeke volt. Hogy szép, az magától értetődik; másképp miért vettem volna magamhoz? Ezt a kiváló tulajdonságát azonban megrontotta az ízléstelen és undok nagyravágyás. Olyan nő volt, aki mindig a férfit akarta adni. „Maga nem férfi! Ah! ha én férfi volnék! Kettőnk közűl én vagyok a férfi!" Ez a tűrhetetlen refrén hagyta el folyton az ajkát, melyről én csak elröppenő dalokat szerettem volna hallani. Ha egy könyvről, egy költeményről, egy operáról kicsúszott a számon valami csodálat: „Azt hiszi tán, ez valami nagyon erős?" – vágta rá rögtön; – „ennyit ért maga az erőhöz?" És érvelni kezdett.
Egy szép napon rávetette magát a kémiára; annyira, hogy ettől kezdve üvegálarcot találtam az ajkam meg az övé között. Ráadásúl: csupa kényeskedés. Ha néha kissé túlszerelmesen értem hozzá, összerándult, mint egy megbántott mimóza..."
– Mi lett a vége? – kérdezte valaki a három közül.
– Isten – folytatta a beszélő – magába a bajba rejtette az orvosságot. Egy nap ezt az eszményi erőre éhes Minervát bizalmas kettesben találtam az inasommal, éspedig olyan helyzetben, amely néma visszavonulásra kötelezett, másképp kénytelenek lettek volna elpirúlni. Este, kifizetvén hátralékos bérüket, mindkettőnek kiadtam az útját.
– Ami engem illet – szólalt meg újra, aki közbevágott –, én csak magamra panaszkodhatom. A boldogság beköltözött hozzám, és én nem ismertem föl. A végzet, a közelmúltban, megajándékozott a föld legszelídebb, legalázatosabb és legodaadóbb nőjének örömével, aki mindig készséges volt! éspedig rajongás nélkűl! „Szivesen, mert magának kellemes." Ez volt a rendszeres válasza. Ha megbotoznák ezt a falat, vagy ezt a kanapét, több sóhajt csalnának ki belőle, mint amennyit barátnőm kebléből a legdühöngőbb szerelmi rohamok kicsaltak. Esztendei együttélésünk után megvallotta, hogy sohasem ismerte a gyönyört. Elment a kedvem ettől az egyenlőtlen párviadaltól, és ez a hasonlíthatatlan lány férjhez ment. Később szeszélyem támadt viszontlátni, és ő, megmutatva hat szép gyermekét, így szólt hozzám: „Hát, kedves barátom! a hitves olyan szűz még, amilyen a barátnője volt". Ebben a teremtésben nem változott semmi. Néha sajnálom: feleségül kellett volna vennem.
A többiek elnevették magukat, és most a harmadikra kerűlt sor:
– Uraim, én ismertem élvezeteket, melyeket önök talán elhanyagoltak. A szerelem komikumáról akarok szólni, éspedig olyan komikumról, amely nem zárja ki a csodálatot. Legutóbbi barátnőmet jobban bámultam, mint amennyire önök gondolom, gyűlölni vagy szeretni tudják a magukét. És mindenki úgy csodálta, ahogy én. Ha beléptünk egy étterembe, pár perc múlva mindenki megfeledkezett az evésről, hogy őt nézze. Maguk a pincérek és a pénztároshölgy is megkapták ezt a járványos elragadtatást, annyira, hogy felejtették a kötelességüket. Röviden, egy ideig egy eleven csodával éltem bizalmas kettesben. Ő evett, rágott, őrölt, habzsolt, falt, de a világ legkönnyedebb és leggondtalanabb arckifejezésével. Így aztán sokáig önkívületben tartott. Bizonyos szelíd, merengő, angolos és regényes módon tudta mondani, hogy: „Éhes vagyok!" És éjjel-nappal ismételte ezeket a szavakat, miközben a világ legbájosabb fogait villantotta rám, amelyek elérzékenyítettek és ugyanakkor mulattatták volna önöket. – Vagyont szerezhettem volna, ha vásárokon mutogatom, mint nagyevő szörnyeteget. Jól tápláltam; és mégis elhagyott... – „Nyilván egy élelmiszerszállítóért?" – Olyasféle az illető, hivatalnok az intendatúrán; az valami csalafinta úton-módon talán majd szállítja ennek a szegény gyermeknek néhány baka napi porcióját. Legalább is ez volt a föltevésem.
– Én – szólalt meg a negyedik – kegyetlen szenvedéseket álltam ki, annak az ellenkezője miatt, amit általában szemére vetnek az önző nősténynek. Én illetlenségnek találom, uraim, túlszerencsés halandók, hogy panaszkodnak a barátnőik tökéletlenségei miatt!
A kijelentést nagyon komolyan tette egy kellemes és higgadt, csaknem paposarcú férfi, akinek azonban, sajnos, világossszürkén ragyogtak a szemei, szemek, melyeknek a tekintete azt mondta: „Akarom!", vagy „Kell!", vagy éppen: „Sohasem bocsátok meg!"
– Ha egy ideges ember, amilyennek magát ismerem, G..., vagy erélytelen és könnyelmű, amilyenek maguk ketten K... és J..., mondom, ha önök kerűltek volna össze egy bizonyos nőismerősömmel, megszöktek vagy belehaltak volna. Én túléltem, mint látják. Képzeljenek egy emberi lényt, aki képtelen érzelmi vagy számítási hibát elkövetni; képzeljenek egy emésztő jellemderűt; komédiázás és rajongás nélküli odaadást; gyöngédséget gyöngeség nélkül, erélyt, erőszakosság nélkül. Szerelmem története végtelen utazáshoz hasonlít valami szédítően egyhangú, tiszta és tükörsima felületen, amely a saját lelkiismeretem gúnyos pontosságával verte vissza minden érzésemet és mozdulatomat, úgyhogy egyetlen esztelen gesztust vagy érzést sem engedhettem meg magamnak anélkül, hogy rögtön észre ne vegyem elválhatatlan kísértetem néma szemrehányását. Valami gyámságnak tűnt föl előttem a szerelem. Hány butaság elkövetésében akadályozott meg, amelyet sajnálok, hogy el nem követtem! Mennyi adósságot fizettem meg akaratom ellenére! Megfosztott mindattól a jótéteménytől, melyhez személyes bolondságom hozzájuttatott volna. Hideg és áttörhetetlen szabályossággal útját állta minden szeszélyemnek. S ami tetőfoka a szörnyűségnek, a veszély elmúltával nem követelt hálát. Hányszor visszatartottam magamat, hogy a torkának ne ugorjak és rá ne kiáltsak: „Légy hát tökéletlen, te, nyomorúlt!" Évekig csodáltam, a szivem torkig gyűlölettel. Végűl aztán, nem én haltam bele!
– Ah! – mondták a többiek – a nő tehát meghalt?
– Meg! a dolog nem mehetett így tovább. Fojtó lidérc lett számomra a szerelem. Győzni vagy meghalni, ahogy a Politika mondja, ez elé az alternatíva elé állított a végzet! Egy este egy erdőben... egy mocsár partján... mélabús séta után, mely alatt az ég nyugalmát tükrözték a szemei, s az én szívem ugy vert, mint a pokol...
– Micsoda!
– Hogyan!
– Mit akar mondani?
– Elkerülhetetlen volt. Túlságosan méltányos vagyok ahhoz, hogy megüssek, sértsek, vagy hogy kidobjak egy kifogástalan inast. Ezt az érzést azonban össze kellett hangolnom a borzadállyal, amit az a teremtés ébresztett bennem; meg kellett szabadúlnom tőle, anélkül, hogy tiszteletlen lettem volna iránta; mondják meg: mi egyebet tehettem vele, miután tökéletes volt.
A három barát bizonytalan és enyhén hülye tekintettel nézett a negyedikre, mintha azt színlelné, hogy nem érti, és ezzel mintegy hallgatólag elismerve, hogy, ami őket illeti, ők nem lettek volna képesek ilyen kegyetlen cselekedetre, noha egyébként kielégítően indokoltnak találták.
Aztán új palackokat rendeltek, hogy öljék az időt, melynek oly szívós az élete, és hogy gyorsítsák az életet, amely oly lassan múlik.
43
A GÁLÁNS LÖVÉSZ
Le Galant Tireur
Ahogy a hintó áthaladt a ligeten, a férfi megállította egy lövölde közelében; néhány lövést, mondta, örömest leadna, hogy ölje az Időt. Ölni ezt a szörnyeteget: nem legszokványosabb és nem legjogosabb foglalkozása-e ez mindenkinek? – És udvariasan kezét nyújtotta a drága, gyönyörűséges és gyalázatos nőnek, a rejtélyes asszonynak, akinek annyi kéjjel, annyi fájdalommal, és talán lángelméjének jókora részével is adósa.
Néhány golyó a kitűzött céltól messze csapott be; sőt az egyik a tetőbe fúródott; s ahogy a bűbájos teremtés, férje ügyetlenségén mulatva, bolondúl fölkacagott, a férfi ingerülten feléje fordult és így szólt: „Figyelje meg azt a bábút, ott, jobb felől, olyan fenn hordja az orrát és olyan fennkölt pofát vág. Nos, drága angyal, elképzelem, hogy az maga." És szemét lehúnyta és meghúzta a ravaszt. A bábut egyszerűen lenyakazta a golyó.
A férfi akkor meghajolt kedves, gyönyörűséges, gyalázatos asszonya, kikerűlhetetlen és könyörtelen Múzsája felé, és tiszteletteljesen kezet csókolva hozzátette: „Ah! drága angyalom, mennyire köszönöm magának az ügyességemet!"
44
A LEVES ÉS A FELHŐK
La Soupe et les nuages
Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkotott az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlanságnak. És szemlélődésembe merűlve így szóltam magamban: – „mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöldszemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme."
Egyszerre alaposan hátbavágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: – „Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?"
45
A LÖVÖLDE ÉS A TEMETő
Le Tir et la cimetière
Kilátás a temetőre. Kocsma. „Sajátos cégér – mondta magában sétáló barátunk –, de határozottan szomjgerjesztő. Ennek a csapszéknek a gazdája bizonyára tudja méltányolni Horatiust és Epikuros költő-tanítványait. Talán még a régi egyiptomiak mélységes kifinomúltságát is ismeri, akiknek csontváz vagy az élet kurtaságának egyéb jelképe nélkül sohasem rendeztek ünnepi lakomát."
És belépett, a sírokkal szemközt megivott egy pohár sört és elszívott lassan egy szivart. Aztán kedve támadt lemenni a temetőbe, melynek füve oly magas és oly csábító volt, és ahol olyan dús napfény tündökölt.
Csakugyan: úgy őrjöngött ott a fény és a meleg, mintha a pusztulás-hízlalta csodálatos virágszőnyegen teljes hosszában hengergőzött volna a részeg nap. Az élet mérhetetlen szorongása – a végtelen kicsinyek élete – töltötte meg a levegőt, s zúgását szabályos időközökben egy szomszédos lövölde puskalövéseinek ropogása szakította félbe: úgy durrantak, mint pezsgődugók robbanása egy hangfogós szimfónia morajában.
Akkor, az agyforraló napfényben és a Halál égő parfőmjeinek légkörében, a sírdomb alól, amelyre leült, egy hang suttogását hallotta. És az a hang így beszélt: „Átok a céltábláitokra és a karabélyaitokra, ti, zavargó élők, akik oly kevéssé törődtök az elhúnytakkal és isteni pihenésükkel! Átok a nagyravágyásotokra, átok a számításaitokra, türelmetlen halandók, akik a gyilkolás művészetét tanulni jártok ide, a Halál szentélye mellé! Tudnátok, milyen könnyű elnyerni a díjat, milyen könnyű célba találni, és hogy mennyire semmiség minden, kivéve a Halált, nem fáradnátok annyit, dolgos élők, ti, és kevésbé gyakran zavarnátok azoknak az álmát, akik már rég elérték a Célt, egyetlen igazi célját az undok életnek."
46
AZ ELVESZETT DICSFÉNY
Perte d'auréole
– Nahát! Ön itt, kedves uram? Ön, ilyen rosszhírű helyen! Ön, aki kvintesszenciákat iszik! Ön, aki ambróziát eszik! Ez aztán csakugyan meglep.
– Kedves barátom, tudja, mennyire félek a lovaktól meg a kocsiktól. Mikor az imént nagysietve átjöttem a körúton és ide-odaugráltam a sárban, át azon a mozgó káoszon, ahol a halál egyszerre vágtat felénk minden oldalról, egy hirtelen mozdulatra az aureolám lecsúszott a fejemről, és bele a kövezet sarába. Nem volt bátorságom fölkapni: kevésbé találtam kellemetlennek, hogy elveszítsem a jelvényeimet, mint azt, hogy összetöressem a csontjaimat. Aztán meg, mondtam magamban, valamire minden balszerencse jó. Most incognito utazhatom, elkövethetek aljasságokat, és belemerülhetek a kicsapongásba, akár az egyszerű halandó. És íme, itt vagyok, éppúgy, miként látja, ahogyan ön!
– Falragaszokon legalább kerestetnie kellene azt a dicsfényt, vagy rendőrségileg nyomoztatni utána.
– Jut eszembe! dehogy! Jól érzem magam itt. – Egyedül ön ismert fel. Egyébként is úntat a méltóság. Aztán meg mulattat elgondolni, hogy egy rossz költő majd felveszi és szemérmetlenűl a fejére tűzi. Boldoggá tenni valakit: micsoda élvezet! és főleg ha majd nevethetek a boldogon! Gondoljon X-re vagy Z-re! Hű! milyen mulatságos lesz!
47
BONCKÉS KISASSZONY
Mademoiselle Bistouri
Mikor a villogó gázlámpák alatt elérkeztem a külváros szélére, éreztem, hogy kar siklott simán a karom alá, s egy hang a fülembe súgta: „Maga orvos, uram."
Felnéztem; magas, jólmegtermett lány volt, szeme rendkívül nyílt, arcán könnyű festék; haját és főkötője szalagjait együtt lobogtatta a szél.
– Nem, nem vagyok orvos. Eresszen utamra. – Dehogynem az! Maga orvos. Látom én jól. Jőjjön el hozzám. Nagyon jól fogja érezni magát; no, jőjjön. – Szívesen elmegyek, de majd később, az orvos után; az ördögbe!... – Ah! Ah! – mondta a lány, tovább csimpaszkodva a karomba és fölkacagva: – tréfás egy orvos maga, ismerek néhányat a fajtájából. Jöjjön.
Szenvedélyesen szeretem a titkot, mert mindig reménykedem, hogy megfejtem. Hagytam hát, hogy magával vigyen a kísérőm, vagy inkább ez a nem-remélt talány.
Mellőzöm a nyomorúságos odú leírását; több régi, jólismert francia költőben megtalálható. A falon azonban – oly részlet, melyet Régnier nem vett észre – két-három híres orvos arcképe függött.
Micsoda kényeztetésben részesűltem! Nagy tűz, meleg bor, szivarok; miközben ezekkel a jó dolgokkal kínált, és maga is szivarra gyújtott, a hóbortos teremtés hozzám fordúlt: „Érezze otthon magát, barátom, helyezkedjék kényelembe. Ez majd eszébe juttatja a kórházat és ifjúsága szép idejét. – Ah! ni! ezt az ősz hajat meg hol szerezte? Nem ilyen volt, nem is olyan régen, amikor bentlakó segédorvosa volt L.-nek. Emlékszem, súlyos műtéteknél maga asszisztenskedett neki. Az aztán szeret szabdalni, nyesni, vágni, az az ember. Mindig maga nyújtotta neki a műszereket, a fonalakat és a szivacsokat. És, a műtét végén, órájára pillantva, büszkén mondta: „Öt perc, uraim!" – Ó, én mindenüvé eljárok. Jól ismerem ezeket az Urakat.
Pár perccel később, tegezve, tovább fújta a nótáját, és így szólt: „Orvos vagy te, kandúrkám?"
Az érthetetlen refrén talpra ugratott. – „Nem vagyok!” – kiáltottam dühöngve.
– „Akkor hát sebész?”
– „Nem! nem! legfeljebb azért, hogy lekanyarítsam a fejedet! Sz... b... i..., te b... k...!”
– „Várj” – kezdte újra –, „mindjárt meglátod.”
Egy szekrényből papírcsomót húzott elő: az egész nem volt egyéb, mint korunk kiváló orvosainak arcképgyűjteménye, Maurin kőnyomatai, évekig díszelegtek a Voltaire-rakpart kirakataiban.
– „Nesze; ráismersz?”
– „Rá! ez X. Egyébként a név ott van alatta. De ismerem személyesen.”
– „Tudtam jól! Nesze! ez itt Z..., aki, X-ről beszélve azt mondta a tanfolyamán: »Ez a szörnyeteg arcán hordja a lelke feketeségét!« Csak mert a másik valami kérdésben nem osztotta a nézetét. Hogy nevettek rajta akkoriban a fakultáson! Emlékszel rá? – Nesze, itt van K..., aki besúgta a kormánynak a felkelőket, akiket a kórházban ápolt. Ez a zendülések idején történt. Olyan szép férfi hogy lehet olyan szívtelen? – Ez meg ott W..., híres angol orvos; egyszer Párizsba utaztában csíptem fel; egészen lányos az arca, ugye?”
És mikor egy madzaggal átkötött csomaghoz nyúltam, amely szintén a kerek asztalkán hevert; „Várj egy kicsit!” – mondta, az ott a kórház bentlakó segédorvosai, ez a köteg a kintlakó orvosok."
És legyezőalakban szétnyitott egy csomó fényképet, amely mind sokkal fiatalabb arcot ábrázolt.
– „Ha megint eljössz, megajándékozol az arcképeddel, ugye, drágám?”
– „De hát” – feleltem, szintén saját rögeszmémet követve –, „miért tartasz engem orvosnak?”
– „Mert olyan kedves vagy és olyan jó a nőkhöz.”
– „Különös logika!” – mondtam magamban.
– „Ó! Én ebben nemigen tévedek; sokat ismerek közülük. Annyira szerettem ezeket az urakat, hogy, bár nem vagyok beteg, elmegyek néha hozzájuk, csak azért, hogy lássam őket. Némelyik hidegen mondja: »Maga egyáltalán nem beteg.« Mások viszont megértenek; mert kacérkodom velük.”
– „És ha nem értenek meg?”
– „Hát, ha haszontalanúl zavartam őket, akkor otthagyok tíz frankot a kandallón. – Olyan jó férfiak, oly kedvesek! – Felfedeztem az Irgalmasok-nál egy kis alorvost, olyan szép, mint egy angyal, és olyan udvarias! és annyit dolgozik, szegény fiú! Mondják a kollégái, hogy egy vasa sincs, a szülei szegények, semmit sem küldhetnek neki. ez biztatott. Utóvégre elég szép nő vagyok, habár nem túlságosan fiatal. Azt mondtam neki: Látogass meg, látogass meg gyakran. Velem ne feszélyezd magad; nekem nem kell pénz. De bizonyára megérted, hogy ezt igen körülményesen adtam tudtára, nem ilyen nyersen mondtam meg neki; drága gyermek, féltem, hogy megalázom! – No de! hinnéd-e, hogy van még egy különös vágyam, amit nem merek megmondani neki? – Szeretném, ha a műszertáskájával és orvosi köpenyében jönne el, sőt úgy, hogy egy kis vér is legyen rajta!”
Nagyon őszinte arccal mondta mindezt, mintha egy érzékeny szívű férfi azt mondaná egy színésznőnek, akit szeret: „Abban a kosztümben szeretnélek látni, melyet a híres szerepedben viseltél."
Én makacsul folytattam a magamét: „Vissza tudsz emlékezni arra az időre és alkalomra, mikor ez a különös szenvedély támadt benned?"
Nehezen bírtam megértetni magamat; végre sikerült. De akkor nagyon szomorúan, sőt, amennyire emlékszem, félretekintve válaszolt: „Nem tudom... nem emlékszem!"
Milyen furcsaságokat nem talál az ember egy nagyvárosban, ha tud sétálni és látni! Ártatlan szörnyetegekkel nyüzsög az élet. – Uram, Istenem! te, a Teremtő, te, a Mester; te, aki alkottad a Törvényt és a Szabadságot; te, a király, aki megtűrsz, a bíró, aki megbocsátasz; te, aki tele vagy indítékokkal és okokkal és aki késhegynyi gyógyszer gyanánt talán azért oltottad szellemembe a vonzódást a borzadályhoz, hogy megtérítsd a szívemet, Uram, könyörülj, könyörülj a bolond férfiakon és nőkön! Ó, Teremtő! létezhetnek szörnyek Annak a szemében, aki egyesegyedül tudja, miért léteznek, hogy váltak azzá és miképpen kerűlhették volna el, hogy ne váltak légyen azzá?
48
ANYWHERE OUT OF THE WORLD
N’importe où hors du monde – Bárhová, csak kívül a világon
Kórház ez az élet, s minden betegét az a vágy tartja megszállva, hogy cserélje az ágyát. Ez tűrné a gyötrelmeit a kályha előtt, amaz azt hiszi, hogy az ablaknál meggyógyúlna.
Nekem úgy tetszik: mindig jól érezném magamat ott, ahol nem vagyok; és erről a költözési lázról folyton vitázom lelkemmel.
– „Mondd, lelkem, szegény, gémberedett lelkem, mit szólnál hozzá, ha Lisszabonban laknánk? Ott jó meleg lehet, és te megint vidám lennél, mint egy gyík. Ez a város vízparton fekszik; azt mondják, márványból épült és hogy lakossága annyira gyűlöli a növényzetet, hogy minden fát kiszaggat. Nos, ez a táj megfelel az ízlésednek; táj, mely fényből és ásványból épült, és vízből, hogy tükrözze őket!"
A lelkem nem válaszolt.
„Mivel annyira szereted a nyugalmat s benne a mozgás színjátékát, átköltöznél velem Hollandiába, erre a boldogító földre? Talán elszórakoztatna az a vidék, képmását gyakran csodáltad a múzeumokban. Mit szólnál Rotterdamhoz, te, aki szereted az árbocerdőket és hogy hajók horgonyozzanak a házak tövében?"
A lelkem néma marad.
„Jobban vonz talán Batávia mosolya? Ott egyébként keveredve találnók az európai szellemet a trópikus szépséggel."
Egyetlen szó sem. – Meghalt volna a lelkem?
„Annyira megdermedtél tehát, hogy csak a szerencsétlenségekben tetszelegsz? Ha így van, meneküljünk azokba az országokba, amelyek a halál képmásai. – Átérzem ügyünket, szegény lélek! Torneóba vitetjük a málháinkat. Menjünk még messzebb, legtávolabbi pontjára a Balti tengernek; még messzebb az élettől, ha lehetséges; rendezkedjünk be a Sarkon. Ott csak ferdén horzsolja a földet a nap, s a fény meg az éjszaka lassú cserélődése elnyomja a változatosságot és fokozza az egyhangúságot, ezt a félsemmit. Ott hosszú homály-fürdőket vehetünk, miközben szórakoztatásunkra, az északi fény időnkint felénk küldi rózsaszín kévéit, mint visszfényét a Pokol tűzijátékának!"
Végre kirobban a lelkem, és, okosan, azt kiáltja: „Mindegy, hová! mindegy hová! csak kívűl legyen a világon!"
49
ÜSSÜK LE A SZEGÉNYEKET
Assommons les pauvres!
Két héten át a szobámba zárkóztam, és akkoriban divatos könyvekkel vettem körűl magamat (tizenhat vagy tizenhét esztendeje lehet); olyan könyvekkel, melyek annak a rendjét-módját fejtegetik, hogy miképpen lehet a szegény népet huszonnégy óra alatt boldoggá, bölccsé és gazdaggá tenni. Emésztettem hát – akarom mondani: nyeltem – sok-sok keserves szellemi termékét ezeknek a közjólét vállalkozóknak –, azokét, akik a sok-sok szegénynek azt tanácsolják, hogy váljanak rabszolgákká, és azokét, akik azt képzeltetik velük, hogy valamennyien trónjavesztett királyok. – Nem meglepő tehát, hogy olyan lelkiállapotba kerűltem, amely a szédüléssel, vagy a hülyeséggel szomszédos.
Úgy tetszett mégis, hogy, értelmem mélyére zárva, homályos csíráját érzem egy eszmének, mely magasabbrendű mindannál a vénasszony-formulánál, aminek a gyűjteményét az imént átfutottam. Ez azonban csak egy eszmének az eszméje volt, végtelenűl bizonytalan valami.
És nagyon szomjaztam, hát elmentem hazulról. Mert a szenvedélyes vonzódás a rossz olvasmányokhoz velük arányos szükségérzetet kelt szabadlevegőre és frissítőkre.
Amikor épp be akartam lépni egy söntésbe, egy koldus nyújtotta felém a kalapját, olyan feledhetetlen tekintettel, hogy az trónokat döntene, ha az anyagot szellem mozgatná, és ha egy delejező tekintet képes volna a szőlőfürtöket megérlelni.
Ugyanakkor egy hangot hallottam, mely a fülembe susogott, hangot, amelyre határozottan ráismertem; egy jó Angyalnak vagy egy jó Démonnak a hangja volt, aki mindenüvé elkísér. Ha Szokratesznek megvolt a maga jó Démona, miért ne lehetne nekem őrangyalom is, miért ne érhetne engem a kitüntetés, mint Szokrateszt, hogy az elmebajomról írást kapok, melyet az éleselméjű Lélut és a jóltájékozott Baillarger ír alá?
Szokratesz Démona és az enyém közt az a nagy különbség, hogy a Szokrateszé csak akkor nyilatkozott meg neki, amikor tiltani, figyelmeztetni, amikor akadályozni akart, és hogy az enyém tanácsolni, sugallni, rábeszélni méltóztatik. Annak a szegény Szokratesznek csak tilalmazó Démona volt; az enyém nagy állító, az enyém csodatévő Démon vagy harci Démon.
Nos, a hang ezt susogta felém: „Csak az egyenlő más valakivel, aki bebizonyítja, és csak az méltó a szabadságra, aki meg tudja hódítani."
Rögtön nekiugrottam a koldusomnak. Egyetlen ökölcsapás a szemére: ez egy másodperc alatt labdányira dagadt. Miközben ki akartam verni két fogát, beszakadt a körmöm; s mivel az aggastyánt gyorsan leütni nem éreztem elég erősnek magamat, hiszen törékenynek születtem és csak kevés gyakorlatom van az ökölvívásban, félkezemmel megragadtam a kabátja gallérjánál, a másikkal pedig a torkának estem, és fejét kezdtem hatalmasan nekiverni egy falnak. Meg kell vallanom, egy pillantással előzetesen szemügyre vettem a környéket, és meggyőződtem róla, hogy ezen a kültelki, elhagyott tájon jóidőre minden rendőri hatáskörön kívűl maradok.
Ezután egy hátbarúgással, mely elég erős volt, hogy eltörje a lapockáját, leterítettem a hatvanéves, elgyöngűlt öreget, felragadtam egy vastag ágat, mely a földön hányódott, és verni kezdtem, olyan konokon, ahogy a szakácsok puhítják a bifszteket.
Egyszerre csak – ó, csoda! ó, gyönyörűsége a filozófusnak, mely igazolja elmélete kiválóságát! – azt láttam, hogy ez az öreg csontváz, olyan energiával, amekkorát ilyen különlegesen tönkrement gépezettől sohasem vártam volna, visszafordul, és, olyan gyűlölködő tekintettel, amelyet jó előjelnek éreztem, a rozoga betyár rámvetette magát, dagadtra püfölte a két szememet, és kegyetlenűl elnáspángolt a saját husángommal. – Erélyes gyógymódommal visszaadtam tehát neki a büszkeséget és az életet.
Akkor aztán kézzel-lábbal igyekeztem megértetni vele, hogy a vitánkat mintegy lezártnak tekintem, és, elégedetten, mint egy sztoikus bölcselő, feltápászkodtam, és így szóltam hozzá: „Uram, ön egyenrangú velem! tiszteljen meg azzal, hogy megfelezi az erszényemet; és ha csakugyan emberbarát, jusson eszébe, hogy embertársaival szemben, valahányszor alamizsnát kérnek öntől, ugyanazt az elméletet kell alkalmaznia, amelyet volt fájdalmam kipróbálni az ön hátán."
Esküdött rá, hogy megértette a teóriámat és hogy tanácsomat követni fogja.
50
A JÓ KUTYÁK
Les Bons Chiens
Joseph Stevens úrnak
Még századom fiatal írói előtt nem pirulhattam soha azért, hogy csodálom Buffont; ma azonban nem a pompázó természetnek ezt az ábrázolóját hívom segítségűl. Nem.
Sokkal örömestebb fordulnék Sterne-hez és igy szólnék hozzá: „Szállj le az égből, vagy jöjj hozzám az elysiumi mezőkről, hogy dalra ihless a jó kutyákról, a szegény kutyákról, dalra, mely méltó hozzád, érzelmes kópé, kópék királya, te! Térj vissza, lovagja ama híres szamárnak, mely örökké kísérni fog az utókor emlékezetében; és főleg ne felejtse az a szamár, hogy ajkai között bájosan lóbálva, magával hozza halhatatlan mandulás süteményét."
Félre az akadémikus múzsával! Semmi közöm ehhez a finnyás vénasszonyhoz. A fesztelen múzsát hívom, a városlakót, a ma élőt, hogy segítsen megénekelnem a jó kutyákat, a szegény kutyákat, a sáros kutyákat, azokat, akiket, mint dögvészeseket és tetveseket, mindenki kerűl, csak a szegény ember nem, akinek kisérő társai, és a költő nem, aki testvéri szemmel tekint rájuk.
Pfuj, a hiú kutya, ez az ostoba négylábú, a dán szelindek, a king-charles, mopszli vagy a fürjészvizsla: annyira önhitt, hogy tolakodóan a látogató lába közé ugrik vagy fel a térdeire, mintha biztosra venné, hogy tetszik, és zavargó, mint egy gyerek, buta, mint egy papagáj, néha harapós és szemtelen, mint egy cseléd! Főleg pfuj azok a nagytalpú, reszkető és henyélő kígyók, melyeket törpeagárnak neveznek s melyeknek hegyes orrában még annyi szimat sincs, hogy követni tudják egy jóbarát nyomát, sem lapos fejükben annyi értelem, hogy dominózni tudjanak!
Kutyaólba ezzel a sok fárasztó élősdivel!
Bújjanak csak vissza selymes és párnázott fészkükbe! Én a sáros kutyát dalolom, a szegény kutyát, a hajléktalan kutyát, a kóbor kutyát, a kötéltáncos-kutyát, azt a kutyát, melynek ösztönét, akárcsak a szegény emberét, a cigányét és a bohócét, csodálatosan kiélezte a szükség, az értelemnek ez a jóságos anyja, igazi védasszonya!
Én a sorsverte kutyákat énekelem, azokat éppúgy, akik magányosan bolyonganak a roppant városok tekervényes szakadékaiban, ahogyan azokat, akiknek hunyorgó és átszelleműlt szeme szinte rászól az elhagyott emberre: „Vigyél magaddal, és kettős nyomoruságunkból talán teremtünk valamiféle boldogságot!"
Hová mennek a kutyák? – kérdezte egykor Nestor Roqueplan egy halhatatlan tárcájában, melyet ő maga bizonyára elfelejtett, s amelyre csak én, és talán még Sainte-Beuve, emlékezünk ma is.
Hová mennek a kutyák? – kérdezitek, ti, emberek, akik, nemigen figyeltek a dolgokra. A saját ügyeik után.
Szakmai találkozókra, szerelmi találkozókra. A ködön át, a havon át, a sáron át, emésztő kánikulában, patakzó esőben, jönnek, mennek, loholnak, kocsik alatt bujkálnak, hajtja őket a sok bolha, hajtja a szenvedély, a szükség vagy a kötelesség. Mint mi, korán kelnek, és a megélhetésüket keresik, vagy az örömeik után futkosnak.
Vannak köztük, akik a külváros valamely romja közt hálnak, és naponkint órányi pontossággal megjelennek a Palais Royal egyik konyha-ajtajában, hogy járandóságukat sürgessék; mások, több mint öt mérföldről, csapatosan érkeznek, hogy osztozzanak a lakomán, melyet számukra bizonyos hatvanesztendős szüzek könyörülete készített, akik állatokhoz fordultak foglalatlan szívükkel, mert a buta férfiak már nem akarják őket; aztán megint mások, akik, mint a néger rabszolgaszökevények, szerelmi őrjöngésükben, bizonyos napokon elhagyják búvóhelyüket és bejönnek a városba, egy óra hosszat körülugrándoznak egy-egy szép szukát, aki kissé hanyagon öltözködik ugyan, de büszke és hálás.
És előjegyzési naptár, jegyzőkönyv és tárca nélkül valamennyi nagyon pontos.
Ismerik-e önök a lusta Belgiumot és csodálták-e, ahogy én, azokat az erőteljes kutyákat, melyeket a mészáros, a tejesasszony vagy a pék talyigája elé fognak és amelyek diadalmasan ugatva tanúskodnak a büszke örömről, hogy vetélkedhetnek a lovakkal?
Íme közűlük kettő, amely még civilizáltabb rendhez tartozik. Engedjék meg, hogy bevezessem önöket egy távollevő vásári pojáca szobájába. Függönytelen, festett faágy, lelógó és poloskafoltos takaró, két szalmaszék, öntöttvas-kályha, néhány tört zeneszerszám, ó, milyen szomorú bútorzat! De nézzék meg, kérem, ezt a két értelmes személyiséget: öltözékük egyszerre nyűtt és pompázatos, hajuk, mint a trubadúroké, vagy katonáké; boszorkányi figyelemmel őrzik a kimondhatatlan művet, amely a kályha lassú tüzén fő, s amelynek közepén hosszú kanál áll ki, mint egyike ama légi árbocoknak, melyek a kőműves-munka befejezését hirdetik.
Nem jogos-e, hogy ily buzgó komédiások ne indúljanak útnak, míg erős és komoly levessel meg nem töltik a gyomrukat? És nem bocsátanánk-e meg egy kis érzékiséget ezeknek a szegény ördögöknek: egész nap farkasszemet kell nézniök a közönség közönyével és egy igazgató igazságtalanságaival, aki kiveszi a legnagyobb részt és egymaga több levest eszik, mint a négy komédiás?
Hányszor szemléltem mosolyogva és elérzékenyűlten ezeket a sok négylábú filozófusokat, ezt a sok szívélyes rabszolgát, aki mind szolgálatkész és önfeláldozó s akit a republikánus szótár szintén kitüntethetne, ha a köztársaságnak, melyet túlságosan elfoglal az emberek boldogsága, lenne ideje törődni a kutyák méltóságával!
És hányszor gondoltam, hogy talán van valahol (elvégre: ki tudja?), annyi bátorságnak, annyi türelemnek és munkának a jutalmáúl egy különleges paradicsom a jó kutyák, a szegény kutyák, sáros és vígasztalan kutyák számára. Swedenborg bizonykodik, hogy a törököknek és a hollandusoknak külön-külön megvan a maguké.
Vergilius és Theokritosz pásztorai váltakozva dalolt verseik díjául jó sajtot, kitűnően metszett furulyát vagy duzzadttőgyű kecskét vártak. A költő, aki a jó kutyákat énekelte meg, viszonzásképpen egy szép zekét kapott, melynek gazdag és ugyanakkor hervadt színei az őszi napfényt, az érett dámák szépségét és a vénasszonyok nyarát juttatják az ember eszébe.
Aki csak jelen volt a Villa Hermosa utcai csapszékben, sohase fogja elfelejteni, mily pajkos féktelenséggel bújt ki zekéjéből a festő a költő javára, annyira átérezte, hogy jó és tisztességes dolog volt megénekelni a jó és szegény kutyákat.
Hasonló módon ajánlott fel egy pompakedvelő olasz tirannus, a régi jó időkben, egy drágakő-díszítette, hosszú, háromélű tőrt vagy egy ünnepi palástot az isteni Aretinónak, cserébe egy finomművű szonettért vagy egy érdekes szatirikus költeményért.
És valahányszro a költő felveszi a festő zekéjét, a jó kutyákra kell gondolnia, a filozófus kutyákra, a vénasszonyok nyarára és nagyon érett dámák szépségére.
EPILÓGUS
Epilogue
Hajtott a jó remény; tudtam, a csúcs felé űz
s Párizst megnyitja a kilátás magasa:
kórház, bordély, pokol, fegyház és tisztítótűz,
lent minden szörnyüség egy-egy virágcsoda.
Kínom védnöke, óh, Sátán, légy tanu arra,
hogy nem híg könnyeket sírni mentem oda;
de mint vén szerető buja és vén lovagja,
ki az ördögi-nagy szajhától ittasan
ifjúsága hevét szüntelen visszakapja.
Akár még reggeli ágyadon álmosan
fekszel, s horkolsz bután, akár már cicomázod
magad az est aranyhímes fátylaiban,
szeretlek, becstelen Nagyváros! Kurtizánok
s banditák, – gyakran úgy szédít a kéjetek,
hogy meg sem értik a közönséges profánok.
Baudelaire
ŐS SZAVAK TITKÁT MORMOLJA AZ ÉJ
Uralter Worte kundig kommt die Nacht
Ős szavak titkát mormolja az éj:
a dolgok páncélkapcsait megoldja
s egyforma barnát borítva a harcra
minden öltönyt s alakot kicserél.
Lassan megindul a kőhegy s a mély
síkság fölé özönlik; vágyakozva
kúszik föl a szakadék, s égi pompa
itatja szemét, csillagfény, fehér.
Egymást öleljük, ketten, összeforrva,
itthon megint, kimerűlt vándorok;
húsban és vérben hívlak, rád-omolva,
s húsod, életed köröttem lobog.
Hosszú vágyát piheni most a lélek
s nem érez külön se engem, se téged.
Ricarda Huch
AZ EMBER ÉS A TERMÉSZET
Hogy a Természet már alig szól
bennünk, szégyen rád, értelem –
ez hall még pár szót a titokból,
az már süket és szívtelen.
S még rosszabb, ha e zűrzavarban
ember kezd lenni valaki, –
de csömört kap, s megfáradottan
a jó vágyát is elveti.
A Természet Nagyasszonyának
más öröm jutott, más szerep:
gazdatársa minden világnak
s minden bogárkát megetet.
Napba öltözve kél s hanyatlik,
majd csillagleplet sző magán,
minden bimbóhoz odahajlik
és megkérdi, hogy mit kiván.
Világölelő szeme minden
kalásznak külön oltalom
s szive szétszáll a végtelenben,
mint harmatpára a napon.
Vitĕzslav Hálek
ESŐBEN
S megint esik! Öt nap óta, zuhogva!
Varrsz; én olvasok – igy köt össze halkan
a magány, két levelet, mely lepattan
s közösen hull a szélben egy sarokba.
Aranyhajad álmomat átlobogja;
majd dalt dúdolsz, s zümmögve száll a dallam,
mint méh, mely féltve lesi a viharban:
hol van menedék, tető vagy fa odva.
S tűnnék el mind a nap, hidd meg, nekem nem
volna veszteség, olyan fény remeg föl
és nő és árad tündölkő szemedben:
lelkemnek tőle uj májusa lángol,
s éjenkint több boldog könny hull szememből,
mint ahány csepp esőzik most a fákról.
Vrchlicky
UJRA EGYÜTT
Wiederfinden
Itt vagy ujra, ég csodája,
drága csillagom, megint!
Messzeséged éjszakája
mily örvény volt, mennyi kín!
Te vagy, része és egésze
örömömnek, kedvesem;
fájó multba visszanézve
szinte borzaszt a jelen.
Mikor keblén várta sorsát
a Világ ős szendere,
rendelte az első órát
Isten legfőbb gyönyöre.
„Legyen!" mondta, és szavára
jaj csendült, mély, meggyötört,
amikor a Lét Világa
a Mindenségbe betört.
Föltárult a fény: riadtan
rebbent róla a sötét
s különálló áradatban
a négy elem szerteszét:
kába álmokba merülten
röpűlt mind, és komoran,
mereven a roppant űrben,
vágytalan és hangtalan.
Csend volt minden, néma, dermedt;
Isten először maga!
És ekkor Hajnalt teremtett,
s irgalmas akarata
zűrzavart és kietlen gyászt
csengő színjátékba szőtt
s megint szerethette egymást,
ami széthullt az előbb.
S egybecsap gyors szédületben,
ami összetartozik
s érzés, látás mérhetetlen
létbe nyujtja karjait:
harc talán ez, birok, ádáz,
mindegy: forrunk, tapadunk!
Nem kell több Allah: világát
teremtjük már mi magunk.
Igy vitt, hajnalpiros szárnnyal,
igy, hozzád a szenvedély,
s frigyünk ezer sugarával
szentesíti tündök éj.
Kéjre-kínra példa lettünk,
földi sorsban égi jel,
s ha uj „Legyen!" dörg felettünk,
most már az se szakit el.
Goethe
MI A SZERELEM?
What is Love?
Egyetlen körben mozogsz szüntelen,
te, egyetlen öröklét, Szerelem.
Herrick
SÓHAJ
Soupir
Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz
álma virággal és rőt foltokkal esőz
s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem
úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben
a szökőkút sóhajt fehéren Ég felé!
– a sápadt Október, az enyhe Kék felé,
mely sóvár bánata tükréül a medencét
választja s mialatt sírját lesve kereng szét
a fakó lomb s hideg barázdákat gyürűz,
aranylándzsával a haldokló vízbe tűz.
Mallarmé
MÁRIÁHOZ, EGY CSOKOR KISÉRETÉBEN
Je vous envoie un bouquet que ma main
Fogadd ajándékom: virágait
magam szedtem és kötöttem csokorba;
ha nem tépi le őket senki, sorra
hervad mind s holnap földön feküszik.
Tűnődj rajtuk, mert példájuk tanít,
hogy szépséged, bár ma virít ragyogva,
hamarosan lehull a sárba, porba
és mint a virág, éppúgy elmulik.
Megy az idő, megy az idő, szerelmem,
s óh jaj, mégis mi megyünk el vele:
kő áll nemsoká feletted s felettem,
s a vágyról, mely ma lelkünk tölti be,
hallgatni fognak egykor minden ajkak.
Szeress hát, amig szép vagy, fiatal vagy!
Ronsard
TAVON
Kék tó tükrén siklom nyugatnak,
evezőm felnyúl és lecsap
hegyi szél turkál a hajamban,
hűs permet veri arcomat.
Nem mérlegelem szívem üdvét,
egyszerű minden eleme –
friss szellő, csónak, part s a parton,
aki vársz, drága, Drága: Te!
Szilva Kaputikján
FEHÉR SIRÁLYOK
The White Birds
Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;
s a szürkületi ég-alj kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne s a Bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!
Yeats
MARIE LOUISE SHEW-HOZ I.
To Marie Louise Shew
Mindazok közűl, akiknek a reggelt, –
s ha távol vagy, az éjszakát jelented,
a szent nap teljes törlését az ég
magasáról – mind közűl, aki sírva
s óránkint áld reményért – életért –
s ah, főképp az erény, emberiesség
és igazság föltámasztott hitéért –
mind közűl, aki kétségbeesése
szentségtelen sírjából már kikelt
halk szavaidra: „Legyen világosság!",
halk szavaidra, melyek szemeid
szeráf-fényében valóságra váltak –
minden adósod közűl, kikben a
hála imádat már – jusson eszedbe
a legigazabb, legodaadóbb,
s gondolj rá, hogy e sorokat az írta –
az, ki, mig írja, borzong bele, hogy
szelleme egy angyallal elegyűl.
Poe
MARIE LOUISE SHEW-HOZ II.
To Marie Louise Shew
Nemrég, az ész őrült gőgjében, e
sorok írója „a szavak hatalmát"
hirdette, s tagadta, hogy valaha
ébredt emberi agyban gondolat,
melyet ki nem mondhat emberi nyelv:
s most, mintegy, e dölyf gúnyolásaként,
két szó – két puszta szótag, idegen –
két olasz hang, amit csak álmodó
angyal mormolhat holdas „harmaton,
mely gyöngyláncként csügg a Hermon hegyén" –,
rezzent föl szive örvényeiből,
nem-gondolt gondolat, mely lelke a
gondolatnak, dúsabb és istenibb,
semhogy akár a hárfás Israfel
(az „Ur legzengőbb teremtménye") ki-
mondani remélje. S én! Óh, tört varázs!
Remegő kezemből kihull a toll.
Ha neved vezet, kérd bár te magad,
nem tudok írni – gondolkozni, szólni –
jaj, érezni se; mert ez, ez nem érzés,
e mozdulatlan ácsorgás az álmok
tárt kapujának arany küszöbén,
e bűvölt bámulás a ragyogásba,
s e borzongás, amikor, jobbra-balra,
s az egész út mentén, bíborodó
gőzök közt, messze, ameddig csak a
tekintet ér – téged látlak csupán.
Poe
NYOLCVANÖTÉVES APA
Hogy nyolcvanötéves lettem,
még egy fiam született.
Örűljek, vagy bosszankodjam?
Nézlek, nézlek, te gyerek,
s színig töltöm a kupámat
és fenékig üritem:
„Édes fiam, mint apád volt,
ne légy olyan esztelen!"
Po Csü-ji
EGY ARANY SZÍVHEZ,
melyet a költő a nyakán hordott
An ein goldenes Herz, das er am Hals trug
Emlék, gyönyöré, mely tovazendűlt,
kit még mindig nyakamban hordalak,
tovább kötsz, mint a lélek? Szerelmünk
rövid napjának folytatása vagy?
Szökném, Lili, Tőled! De rajtam a láncod,
idegen világok,
idegen hegy és völgy vándorán!
Ah, hogy is szakadna szivemről a Lili
szive ily korán!
Tépheti fonalát a madár
és térhet fái közé,
zsinege darabját, börtön-szégyenét
ott is tovább hurcolja még:
nem szabad többé, nem a régi már,
– volt valakié!
Goethe
HELÉNÁHOZ
To Helen
Láttalak egyszer – láttalak – csak egyszer:
nem mondhatom meg, hány, – de nem sok éve.
Július volt, éjfél; s a teleholdról,
mely, mint a saját lelked, zúgva szelte
meredek utját fölfelé az égen,
ezüstselyem fényfátyol szállt, nyugodtan
és melegen és altatón, alá,
rá ezer rózsa fölfelé tekintő
arcára, egy bűvös kertben, ahol
szél se rezzent, vagy csak lábujjhegyen –,
rá ezer rózsa fölfelé tekintő
arcára, mely, a csók-fényt viszonozni,
illatfelhőben rajongta ki lelkét –,
rá e sok rózsa fölfelé tekintő
arcára, melyet mosolygó halálba
bűvölt jelenléted költészete.
Teljes fehérben, violák közt, félig
hátradőlve ültél ott; hold sütött
a fölfelé néző sok rózsa-arcra,
s tiedre – az is – de az szomorú volt!
Nem a Sors rendelte, e nyári éjen –
nem a Sors (melynek másik neve: Bánat),
hogy megálljak a kertkapu előtt
s beszívjam azt az alvó rózsa-tömjént?
Teljes csönd: aludt a gyűlölt világ,
csak te s én nem – (Óh, Ég, – óh, Istenem,
hogy ver szivem e két szót összekötve!) –
csak te s én nem. Megálltam – néztelek –
s egyszerre minden a semmibe foszlott.
(Ah, ne felejtsd: bűvös kert volt a kert!)
A hold gyöngyös csilláma kialudt:
a moha-ágy s a kanyargó utak,
a bosszús fák és a boldog virágok
mind eltűntek: a rózsaillat is
meghalt a csókos szél karjaiban.
Minden – csak te nem – csak egy porcikád nem:
csak az égi fény a szemedben, az nem –
csak lelked a fölnéző szemben, az nem.
Csak őket láttam – a világomat.
Csak őket láttam – órákig csak őket –
őket csupán, míg le nem ment a hold.
Mily vad titkairól beszélt a szívnek
az a két mennyei kristály-golyó!
Mily sötét gyászról! fenséges reményről!
Mily tengeréről csöndes büszkeségnek!
Milyen mély becsvágyról! s mily vakmerőről!
Mily képességéről a szerelemnek!
De végül a drága Diának villám-
felhő-ágyába siklott nyugaton;
s te, kisértet, a betemető fák közt
elsuhantál. Csak szemeid maradtak.
Ők nem mentek – még most se mentek el.
Beragyogták árva utam haza:
ők nem hagytak el (mint reményeim).
Követnek – vezetnek, sok éve már.
Szolgáim – én meg a rabjuk vagyok.
Tisztük: gyujtani s lelkesíteni –
s enyém: hogy megmentsen a ragyogásuk,
és megtisztítson villamos tüzük,
megszenteljen túlvilági tüzük.
Értük tölt a szépség (vagyis: Remény):
fent szikráznak az Égen – csillaguk
előtt térdelem át éjeimet;
s még a dél nagy tündöklésében is
látom őket – az édesen sugárzó
két Vénuszt, akit nem olt ki a Nap!
Poe
SZEMEK
Ismertem szemeket!... Ha rájuk
gondolok, sajdúl a szivem!
Villámló, bűvös éjszakájuk
itt sötétlik a lelkemen.
Titkolt, keresett vagy szökött üdv
örvénylett bennük – óh, be mély!
Mennyi bánat sejlett mögöttük,
mily szakadékos szenvedély!
Fényjátékuk a pilla-árnyak
alatt be élő volt, be gyors:
mint a gyönyörök telje, bágyadt,
s fájt és parancsolt, mint a sors.
Csodák pillanatait éltem,
ha rám tűzött e drága szem:
mindig feldúlt, ha belenéztem,
s üdvöm sose volt könnytelen.
Tyutcsev
SEMMI ROM ÉS SEMMI CSERÉP...
Da waren trümmer nicht noch scherben
Semmi rom és semmi cserép és
sír s örvény nem volt semmi ott,
semmi sóvárgás, semmi kérés:
egy óra mindent megadott!
Ezer virág bíbor varázzsal
buggyant, s a táj lett fényhavas.
Féktelen harsogó madárdal
közt rikkantott fel a tavasz.
Ömlés volt, melynek soha mása,
őrjöngés, amilyen soha,
uj illat-egek tárulása,
érzékek kevert mámora.
Stefan George
VÁGY
Csigaként vánszorognak napjaim
és minden óra súlyát külön érzem,
fáraszt, ingerel, őrjit már a kín
a visszautasított vágy tüzében.
De bánatom nem látja senkise,
mélységes sóhajaim sose hallják;
szakad a könny, s lassan enyhűl vele,
enyhűl, szelidűl a vigasztalanság.
Óh, élet álma, tűnj a semmibe,
lidérctűz, oltson ki a sír hatalma!
A szerelemnek édes a sebe.
Mi a halál, ha a szerelem adja?
Puskin
HA ELHANGZOTT A ZENE
Music, when soft voices die
Ha elhangzott a zene,
zeng az emlékezete –
Ibolya-illat mint szellem
él az üdült idegekben.
Hulló rózsa levele
kedvesünknek nyughelye;
s igy pihen majd emlékeden
a szendergő Szerelem.
Shelley
NÉZD, MIKOR EMELI ÉGŐ FEJÉT
Lo in the orient when the gracious light
Nézd, mikor emeli égő fejét
keleten a kegyes fény, a szemek
feléje fordulnak s a visszatért
szent felségen hódolva csüggenek;
s mikor, mint erős, érett ifju, a
meredek égi ormon halad át,
még mindig földiek imádata
figyeli arany zarándoklatát;
de mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
fáradt szekerén éjnek dől megint,
alacson útjára már nem tapad
a régi hűség, s másfelé tekint:
dél s este közt téged is megtagad
a tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.
Shakespeare 7. szonettje
DICSŐ HAJNALOK
Full many a glorious morning have I seen
Dicső hajnalok csókos úr-szemét
sok ormon láttam; zöld rét ragyogott
tűz-arcától, s hogy mint égi vegyész
sápadt folyókat bearanyozott;
máskor meg tűrte, hogy rút fellegek
mocskos rácsa lepje mennyei-szép
arcát, amely a vesztett föld felett
dugva lopta nyugatra szégyenét.
Az én napom is, győztes, kora fény,
így verte, dús tündöklés, homlokom;
de óh! csak egy órára volt enyém,
s álarc rejti most tőlem s köd-plafon.
Szivem mégse veti meg érte: védi
földi nap foltját, hogy foltos az égi.
Shakespeare 33. szonettje
VALLOMÁS
Agyam düh s szégyen öli, hogy
szerelmemről beszélek ujra,
és mégis lábadhoz borúlva
mondom: gyönge s bolond vagyok.
Bölcs tanácsára éveimnek
lehetnék okosabb, nagyon,
de jól ismerve a szerelmet,
a gyötrelmeit is tudom.
Nélküled: szivemben pokol van,
veled: nagy, néma fájdalom,
és keblem feszűl, hogy kimondjam:
Szeretlek, drága angyalom!
Ha hallom kopogó cipődet
s selyemruhád felém suhog
és megszólalsz – , állok előtted
s tanácstalan csak bámulok!
Mosolyogsz – reményem föléled,
elfordulsz – kihúny a sugár,
és ha fehér kezedhez érek,
a bús napból semmi se fáj.
Ha úgy adja az ég, hogy látlak,
amint varrva, hímezve fárad
kezed, s nézem, hogy dolgozol,
szivem csakúgy veri bordámat,
úgy ujjong – és egy szót se szól.
Mondjam el mind, ami szorongat,
hogy féltelek, s mennyire fájsz?
Homályában esős napoknak
kiséret nélkül hova jársz?
Nemrég titkon sírva fakadtál;
s volt találkád, halk, suttogó;
s mikor Opocskába utaztál?
s az a hold? s a zongoraszó?...
Szánj meg, Aline, nézz rám, kegyelmezz!
A sorsom nagyon szomorú,
mert Ámor igen szigorú
bűneimért szegény fejemhez!
Hazudj! Szemedben nyugtalan
tettetés tüze bujdokol!
Könnyű csalás... magam is oly
szivesen megcsalom magam!
Puskin
AZ Ő VITORLARÖPTŰ DALA
Was it the proud full sail of his great verse
Az ő vitorlaröptű dala tette,
mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,
hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,
sírja lett az öl, amelyben fogant?
Szelleme némít, melynek szellemek
súgtak emberfelettit írni? Nem,
sem ő, sem a cinkos éji sereg
nem döbbentette vissza énekem:
sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,
mely éjjel ál-tudással csalja meg,
nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,
nem tőlük félve lettem én beteg:
hogy verse oly visszhangot vert szivedben,
az halkított, az némított el engem.
Shakespeare 86. szonettje
ÉG VELED, TE TÚLDRÁGA
Farewell! thou art too dear for my possessing
Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy,
eléggé tudod magad is, mit érsz;
kincslajstromod bontja lelkünk kötését,
ami jogom volt rád, mind véget ért.
Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp?
S mi érdemem mérte föl szived árát?
Nem ok szülötte volt e szép ajándék,
és igy hitellevelem visszaszáll rád.
Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és
akinek, engem rosszúl – túl! – becsültél:
juttatásod – alapja félreértés! –
ujra tied, most, hogy jobban itéltél.
Éltem birtokod bűvölő hitében,
király álmomban, sehogysem az ébren.
Shakespeare 87. szonettje
ÖNGYILKOSSÁG ÉS ŐRÜLET
Áldott békét esdve az ember
a földön két társat talál,
aki vigasztalja: a szende
álmot és a komoly halált.
És van még egy másik ikerpár:
nagyszerűbb sehol és soha –
de áldásának, ha szived fáj,
jaj, átokká kell válnia.
Vérrokonok a boldog ikrek,
és titokzatos erejük,
amelyet agy még ki nem ismert,
romlásba ránthat mindenütt:
jaj annak, akit, ha sodorják
vágyai, tőrbe csalsz beteg
varázsoddal, te, öngyilkosság,
és te, szerelmi őrület!
Tyutcsev
EMLÉKEZÉS
Remembrance
Gyorsabb voltál, mint a nyár,
gyorsabb, mint az ifju báj,
gyorsabb, mint az éjhomály,
égi tünemény:
s mint a föld, ha tél van, és
mint az éj, ha álma vész,
mint a sziv, ha sírba néz,
árva lettem én.
A fecske Nyár visszajön még,
bagoly Éj is hozza csöndjét, –
de a hattyu Ifjúság szép
mennye elszállt hűtelen:
veled száll, s most egyre várlak,
még az álmom, az is bánat;
a bokorról napos ágat
hasztalan kér a telem.
Liliom nász-nyoszolyára,
rózsa az asszony hajába,
ibolya a lány virága –
árvácska lesz az enyém:
élő sirra, mert az lettem,
azt szórjatok könnyezetlen,
barát ne sírjon felettem,
se félelem, se remény.
Shelley
STREETS I.
Streets I.
Hopp, dzsiggre, dzsiggre!
Szép volt; főleg a szeme; szép;
tisztább, mint a csillagos ég;
szerettem csúfondár szemét.
Hopp, dzsiggre, dzsiggre!
Szivet mi gyötör, a zsivány
jól tudta, a drága leány,
s oly tündéri volt, igazán!
Hopp, dzsiggre, dzsiggre!
S ma, hogy szivemben már halott,
egyre édesedik a csók,
mit viruló szája adott.
Hopp, dzsiggre, dzsiggre!
Titkok, találkák, rejtelem...
Emlékezem, emlékezem,
s csak ettől szép az életem.
Hopp, dzsiggre, dzsiggre!
Verlaine
A HÁRSFA SZÓL
Túdós vendég, ha enyhe árnyamnak köszönöd,
hogy július tüzét itt bizton elkerülöd,
ha öledben a lant és, gyönyörnek nem utolsó
módon, mint te, itt hűsöl veled a nyári korsó,
nem illet mindezért bor- s olajkeresztelő:
a terebély fa legjobb itala az eső.
Magasztaljanak inkább szerető rímeid:
rájuk nemcsak a meddő fa féltékenykedik,
de a termő is! Versbe kerűlök én, a hársfa?
Táncba viszi az erdőt Orfeusz citerája!
Jan Kochanowski
HÁRSFÁK
– Kochanowski emlékére –
Mióta a múzsáknak komoly szórakozásként
a csarnolaszi hársfa védő árnya alatt
lantod s királyi rímed a derűs gondolat
művészetébe fűzött mindent, mit ember átélt:
örök dicsőségedre immár négy századunk
a te korsód s méz-söröd ízeit érzi vissza
s a lengyel hárs, ha nyit, mind nevedet illatozza,
nagy költőnk, Kochanowski, szeretett Jánosunk!
Leopold Staff
A LUXEMBOURG-KERTBEN
Au Luxembourg
Koptassa más a Szent Jakab utcát,
én a Luxemborg-t szeretem:
a szobrok! a gesztenyefák! s, igen,
a tó körűl oly kedvesen
fut a balusztrád!
Ragyog az augusztus bucsúja:
valahogy mégis nem túlmeredek
ez az utca?
Nézzük inkább a dús füvet;
s hogy nyit a nárcisz, a gólyaorr
s a rózsasor!
Szép fiatal lány mosolyog,
szivem dobog,
bizsergés fut át rajta melegen;
zeng a szökőkút könnyes sugara;
szép fiatal lány mosolyog
s puskával tiszteleg a baka,
de nem rám s nem nekem.
Koptassa más a Szent Jakab utcát,
én ezután nem koptatom!
Szivemet ott megbántották nagyon,
kifosztották és összezúzták:
koptassa más a Szent Jakab utcát!
Tristan Klingsor
SZÁDI RÓZSÁI
Les roses de Saadi
Rózsával vágytalak köszönteni ma reggel;
de annyit vittem, óh, oly duzzadó köteggel,
hogy repesztette a kötőm a sok virág.
Megnyiltak a csomók, rózsáim szétterültek,
a szél szárnyain a tenger fölé repültek
s a viz elkapta és vitte őket tovább.
S piros lett tőlük és lángot vetett a friss hab.
Balzsamuktól ruhám, im, még este is ittas...
Szivd csak be: érzed az emlékük illatát?
Marceline Desbordes-Valmore
A MÉH
L'abeille
Bármily éles is és kegyetlen,
szőke méh, a tőrös fulánkod,
keblem kasára csak egy álmot,
csak egy csipke-álmot vetettem.
Szúrj bimbón, különben a lusta
vágy elhal benne vagy szunyókál:
csurranjon mélyemből bibor nyál
a lázadó és büszke húsra!
Gyors fájdalomra éhezem:
a baj, ha heves és rövid,
jobb, mint a tikkadt gyötrelem!
Lobbantsd hát lelkem tüzeit,
parányi arany rémület:
Ámor elalszik nélküled!
Valéry
JÁCINTOK
Hyacinthen
Messzi zene; itt éj és csönd, csak a
virágok álmodó illata lüktet:
rád gondoltam ma egész éjszaka;
aludnom kéne, de téged táncba vittek.
Percnyi szünet se, húzza a cigány;
gyertyák lobognak, hegedű sikongat, –
válnak a párok s megint egyberingnak,
s minden arc ég; csak te vagy halovány.
Táncolni vittek, idegen karok
nyúlnak szivedhez; vigyázz, meggyaláznak!
látom könnyű, törékeny alakod,
látom röppenő, habfehér ruhádat. – –
S édesebben dől az éj illata
s a virágoké álmodóbban lüktet.
Rád gondoltam ma egész éjszaka;
aludnom kéne, de téged táncba vittek.
Storm
ÜDVÖSSÉG ÉS JÖVŐ
Szemedből lankatag, majd vigasztalhatatlan
sütött feléje a vágy és a szenvedély,
dermedten, szótlanúl s oly forró kábulatban,
mint akit villám tüze ér.
Hirtelen, égve és zokogva és remegve,
dúlt tested odahullt a lábához, oda –
és végűl gyermeki álom szállt a szemedre,
szemed selyempilláira.
S anyádénál puhább kéz ringatott, becézett,
halk csók járt föl s alá borzas fürteiden...
Sóhajod elcsitúlt, megnyugodott a lélek,
s aludtál, mélyen, édesen...
Most meg... Ha akkor, óh, ha akkor jelzi álmod,
számunkra a jövő mily sorsot rejteget,
iszonyodva riadsz... Vagy tán – óh, szörnyü átok! –
még rosszabb történik veled.
Tyutcsev
HA CSAK EGY PILLANATRA IS
Rászednek érzékeid, ember,
véletlenek játéka, te,
dőlj hát, föltámadni, a tenger
éltető örvényeibe!
Mártsd bús szived a tavasz éter-
özönébe, hogy ujra friss
s egy légy a nagy, isteni Léttel,
még ha csak pillanatra is!
Tyutcsev
DRÁGA KEZEK, ENYÉMEK EGYKOR
Les chères mains qui furent miennes
Drága kezek, enyémek egykor,
egész picik, egész csodásak,
annyi útált pogánykodások
s annyi halálos bűn felett, oly
sok part után, most, hogy mögöttem
az országutak s kósza gályák:
királyibban, mint hős-időkben,
jönnek s álmaimat kitárják.
Álom-kezek, rajtam pihentek;
de e szörny zsivajban, mely itt zúg
bennem, megérthetem-e, mit súg
irgalmatok alélt szivemnek?
Hazudik szűzi látomásom,
mondván: lelkem rokona vagytok,
s cinkosom voltatok s maradtok,
szűk s nagy érzéssel és anyásan?
Jó gyóntatók, gyötrők, imádott
álmai üdvözült kezeknek,
kezek – Ő kezei! – ti, szentek:
óh, intsetek, hogy megbocsáttok!
Verlaine
IDILL ÉS TRAGÉDIA
Egész nap szendergett... Majd a homály
körűlölelte, az árnyék, az este.
Kint meleg esővel dobolt a nyár
és a levegőt lombszag fűszerezte.
Lassankint magához tért... Fölfigyelt
a kinti édes, suhogó varázsra:
soká hallgatott – és csordulni telt
lelkének éber elragadtatása.
Aztán, mint aki magának beszél,
megszólalt, boldogan és önfeledten
(mellette voltam, halott, aki él),
megszólalt: – Mindezt, mindezt hogy szerettem!
.............................................................................
Szerettél: oly vad szivet, mint neked,
senki másnak még nem adott a sorsa!
Uristen!... Mit nem éltem át veled!...
És a szivem mégsem tört darabokra.
Tyutcsev
ÉVFORDULÓ
Jahrestag
Fogd szürke agyagkorsódat, hugom,
s jőjj velem, hisz emlékszel, évre-év
hogy megtartjuk a kegyes fogadalmat.
Ma hét nyara, hogy amikor a kútnál
merítettünk, meghallottuk a hírt:
egy nap pusztúltak vőlegényeink.
A forrásból, ahol a réten a
fenyők között az a két nyárfa áll,
hozzuk haza agyagkorsónk vizét.
Stefan George
ALIG EGY ÉVE!
Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
mig a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legfőbb kincse volt!
Vagy rég volt tán, hogy hiu álmod
felujjongott: „Enyém! Enyém!..."?
Alig egy éve!... S nézz reá most:
mi a szentséges tünemény?
Arca rózsái hova lettek?
Ajkról, szemből hol a varázs?
Ahova maró könnye pergett,
mindent szétmart a pusztulás.
Emlékszel a találkozóra?
Rögtön hozta a végzetet!
Szemeire? Szavaitokra?
s hogy hangja csengőt csengetett?
És most! Ah, hol a végtelenség?
Oda az örök csoda már?
Éppoly hűtlen volt, röpke vendég,
mint a rövid, északi nyár!
Őrá csapás volt a szerelmed,
amilyet ember nem bir el,
szégyen, amit nem érdemelt meg,
tipró, összezúzó teher.
Igy lett koldús a régi gazdag,
hervadt a gyonyörű, a friss;
néhány szép emléke maradt csak,
de lassan elhagyta az is.
Kárhozat a föld neki most; a
bűvös ligetben gaz virít;
dúló tömeg sárba taposta
lelke harmatos szirmait...
Mindabból, ami összeroskadt,
hamu sincs már, nincs semmi sem?
Nincs! Sötét, gonosz fájdalom csak,
vígasztalan és könnytelen.
Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
míg a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legszebb kincse volt!
Tyutcsev
AZ ESŐS ÉVSZAK
Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső Évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja
s örömöt hirdet kiáltó szava.
Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők keble tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.
Terhük roskad, messziről híva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indúl,
hogy nő a lassu áldás, hogy szakad.
De mikor Indrá szivárványa zengő
lángként átcsap az égen s fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szive.
Csirákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát.
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.
Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.
A vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, s az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.
Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín;
oly hegyesen búvik elő az uj fű,
hogy puha száját megsebzi a gím.
Mikor az erdőkoszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csakúgy ujjong az emberben a szív.
Mikor harsányan dördűl a magasság
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.
S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető, és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.
De koszorút, díszt, kenetet kerűl a
bús nő, aki férjétől elszakadt;
ajkának bimba-gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.
Fakó vizével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.
A méh vigan zümmögve cserbenhagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,
majd az elefánt lótusz-homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyétől oly kéjes nedv fakad.
Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.
Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok uj fűszerével legyez.
Fürtökkel, melyek csipőig omolnak,
virággal, mely a fül mögött virít,
illatos szájjal s koszorus kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.
De a távoli utas lelke búsúl,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.
Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsuna fürtje bókol,
jószagú fityegőként a cimpára akasztva:
szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a fül-dísz illatában fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából,
mihelyt dördűl a felhő, a háló-kamarába.
De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a felhő és egyre közelít
s alázúg, – s Indrá íve gyönyörüen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorúl.
A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolyogva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt az esőtől s ő megint fiatal.
Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az uj évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifju, szép menyasszony most lép oltár elé.
Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csipőiről ruha omlik, fátyolként könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörü testet ráncolt öv öleli.
Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti: már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.
És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vindhya-hegyeket;
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.
Aki a nők szivéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenitő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.
Kalidásza
AZ ÁRVIZRŐL
De inondatione
Ily felhőszakadás mit akarhat a makacs egekből?
Mit hoz még a vihar förgeteges rohama?
Hogy gyűlt felleggé ez a víz, hogy e felleg a mennyre?
Volt-e a párás Dél vad szele ily iszonyú?
Mikor ivott valaha ily bőven a tarka Szivárvány?
Csillagok utján jár titkon a tengeri hab?
Mélységből kilehelt gőzt gyakran emelt a magasba
életerős sugarán lángragyogásu Napunk
s nem bírván megemészteni a nagy terhet, amit vitt,
mint halk permeteget földrezilálta megint.
Csakhogy könnyü okok nem idéznek szörnyü csodákat
s köznapi dolgokból nem születik különös.
Sarki düh ez, súlyos harag ez, komor istenek átka,
csillagok és szelek és vízi erők öröme.
Most a Hyasok, a két Gida és az egész Orion mind
csurganak, és tenger, amit a Delphin okád.
Most iker urnáját fenekestől dönti fejünkre
itt a fiú-Trojus, ott Eridanus atyánk,
vagy pedig a legfőbb levegő-ég boltozatáról
zúdul alá az eső rettenetes tömege.
Örvénylő zivatar szaporítja a sok sürü felhőt
s roncsként omlik az ég isteni gépezete.
Nemcsak egy év vesztén jajgat keseregve a gazda,
mint a vetés, pusztúl máris az uj aratás.
Rothadt fürt keni szét mocskát a csupasz venyigéken:
buggyan a gyönge bogyó, szerteszivárog a bor.
Nincs állat, s a zsufolt tömegek nagy, városi népét
fekete éhinség árnyai fenyegetik.
Míg síránkozom, uj, sulyosabb baj támad: elöntik
partjaik és föl-alá zúgnak a vad folyamok.
Ami lapály és völgy, azt töltik meg legelőször,
úgy veszik a magasabb helyeket ostrom alá.
Rengeteg erdőknek csak az orma mered ki a vízből
s örvény sodra veri reszketeg ágaikat.
Domb tetejére futott a vad, oda repült a madár, de
onnan is űzi tovább, követi őket a rém.
Hol négylábu lakott, ma halak raja, tőragyarú kan
vackán tohonya tin hempereg és zavarog.
Gombolyagos gyürüin simatestü kigyó feküszik most
ott, hol még a minap tapsifüles pihegett.
Rókaveremben a rák, uszonyos nép tojja tojását
oda, ahol nemrég szárnyasok élete folyt.
Láttuk, a sorsáért aggódó rengeteg embert
nyájjal, akollal hogy vitte a vészes özön.
Mi falu volt, ma mocsár, s hegyeit járván, a parasztnép
mélybemerűlt ormok legtetejét keresi.
Főleg a balba remény kínozza a sok nyomorultat:
már-már azt hiszi, hogy nem fokozódik a baj
s bár meredek partok sáncába vetette bizalmát,
csusszan a kunyhaja és rászakad éj közepén.
Cókmókját amaz óvatosan felvitte a bércre
és szólt: itt a csucson semmi bajom se lehet,
ámde köréje dagadt s úgy nyulkál érte a hullám
és a szerencsétlen menni, maradni se bír.
Már a Maros meg a Száva, a Dráva, a Tisza s azon túl
északi folyamaink főnöke, a Duna is,
bár egymástól mind jó messzire görgeti habját,
árvizek és tocsogók síkjain egybeszakadt.
Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt,
mindent egyformán elföd a tengeri táj.
Mikor Olympust és Ossát egy csúcsba ölelte,
Peneus tört át így egykoron Aemathián.
Ogygius idején ugyanígy járt ős Görögország,
hogyha hihetjük, amit Inachus ajka mesélt;
és Latium, amikor hullám hullámra toronylott
s két tengert döntött Ausoniára a víz.
Önmaga törvényét rombolja az ősi világrend
és a tavasz dolgát végzi kajánul az ősz.
Tavaszi munka, hogy a patak áradjon s a csuszamlós
bércről görgetegek száza dübögjön alá
és a Halak multán, mikor enyhül az ég, tovatűnjék
könnyü Zephirben a hó, melyet a szél odafújt.
Most meg, alig jött még szüret az aratás aranyára,
éj-nap-egyen győzött ujra a szép napokon.
Apad ilyenkor a Nilus is, és a memphisi hívők
titkos hódolatát kapja a holdas ökör.
Pannoniára viszont, noha messzire jár a lovas Nap,
perzselt Scorpiusunk szórja eső-nyilait.
Ám hihető, hogy a puszta eső hizlalja folyóink!?
A pici csöppeknek ereje ennyi sosincs!
Az történt, hogy a föld tele üregeit szigonyoddal
te szakítottad föl, Ennosigaeus urunk!
És ami nedv csak volt búvó barlangban, erekben,
mind kicsapott a világ felszini tájaira.
Ezt bizony, ezt jósolta nekünk farkával a vészes
üstökös, a minapi, ezt az a hosszu sörény.
Szomszéd vészjeleit Helicé igy adta Buránnak,
amikor elsőnek mélybe sodorta az ár:
tenger alatt bámult Thetis ujszerü tronyokat ott és
elnyúlt fóka aludt hanyatt a kőtereken.
Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi
más nép él kivülünk szerte a föld mezein!
Itt van a végromlás, amikor megsemmisül ég-föld?
Itéletnap elé készül az emberi nem?
Pusztuljunk, ha a többiek is, belenyugszik a fajtánk
abba, amit közösen oszt ki az égi parancs.
Sőt, ha magunk, hunnok, vezekelhetnénk a világért,
lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!
Ám, hogy része vagyunk csak, a baj nagy mérete jelzi,
mindeneket letipor ily tömegek rohama.
Rajna vizében uszik ma a tág Germánia, és a
szármát Don már nem fér el a partjai közt.
Gallokat önt ki Rhodanus, ibéreket áztat a Betis
és a Padusnak sem őre a nyugati gát.
Argosi városokon söpör a dühös Inachus, és te,
bősz Hebrus, zordan gyötröd a thrákjaidat.
Indusokat ver a Ganges, a Tigris parthusokon zúg,
Tharsust Cydnus öli és az Orontes a szírt.
Hídja miatt soha ennyire nem bömbölt az Araxes
és az Alis sosem ölt ennyi kisázsiait.
Mérge nem áradt így Xanthusnak Achilleus ellen
s Hermus nem szórt szét ennyi aranyhomokot.
Afrika, mely aszaló napfényét szidta a multban,
záporesői örök döbbenetét nyögi most.
Arra dühöng a büdös Cynips, meg a szörny-csoda-hírű
Bagrada, s a te szülőd, szűzi Minerva, Triton.
Volna nyugodt Neptun, folyam egy se lehetne ily ádáz,
csakhogy a tenger most túlcsap a szigetein.
Nincs meg az almahozó Corcyra, a bűnteli Lemnos
s Créta se, mely titkon Jupiter őrhelye volt.
Nincs Sardo, nincs Cyrne, s az Aetna Szicilia oltott
gyomrából nem szór lángokat és meteort.
Puszta megint Rhodos és Délosre reáfut az örvény,
gyilkos szirtjeitől nem remeg a tutajos.
Libya partja előtt sem ijeszt meredezve a sok kő,
sem, Nagy és Kiss Syrtis, sok sima zátonyotok.
Sőt maga Oceanus, minden dolog apja, körűlzárt
földünk széleinek biztosa, őre, ime
átugrotta, mit oly sok százada véd, a határát,
s többet akarván most négyfele messzi beront,
túl ama tájon, amely erejét eddig befogadta:
dúlt töltéseken át így hatol egyre tovább.
És nem aként tesz, ahogy cimbert s gallt rémit apály s ár,
mit havi mozgásod hoz s visz el, isteni Hold:
úgy küzd, mint amidőn a csillagok ellen özönlő
Kigyólábuakat verte hegyekkel agyon.
Vízbemerűlt erdős hegyeivel a keleti Ceylon
s csordástól vele a bőszagyarú elefánt.
Vízbe Britannia az ír parttal szemben: a dúló
áradat ím gazdag nemzeteket se kimél.
Szörny-erejétől már Égtartó Atlas is ing és
két vállán meg-megcsusszan a föld s a világ.
Nem kétlem, hogy amit kezdett, folytatja a végzet
és az egész földön mind kivesz, ami ma él:
mit mezeink meg a röpke szelek birodalma nevelt, mind
kóvor uszók könnyű áldozatául esik.
Ennyi kövér falkát amaz aegei-tengeri látnok
sem hajtott soha még a vizek ura elé.
Igy igazolják hát tanitásuk a hajdani bölcsek,
hogy sürün irtja ki tűz és viz az embereket.
Minden, ahogy pusztúl, ugy születik, annyiszor, ujjá,
példa reá Phoenix, Phoebus örök madara,
mely holtában ujúl, melynek tele friss tavasz, élet;
kezdet előtte a vég s bölcseje a hamuja.
Nincs, aki tudhatná, e világ hányadszor öregszik,
hány lesz még s hány volt már ugyanígy ezelőtt.
Menj, jámbor, kit a hír csábít, meg a röpke dicsőség,
hidd, hogy nem mulik el és csak imádd a sikert.
Voltál légyen bár polgár vagy harc fene hőse,
nem veri föl neved a kései századokat,
és a jövő éppúgy nem tud majd róla, ahogy nem
tudta a mult, mikor a nap tüze még született.
Istenek Atyja, ki áthatod a lények sokaságát
s élő lelkeddel szítod a test tüzeit
és a saját képed mására teremtve az embert
arcunk a rokon ég sarka felé emeled:
nem raktad békéd szigorú kapcsát a világra
már amikor renddé gyúrtad a durva káoszt,
hogy ne zavarja a hőt a hideg, sem a száraz a nedvest,
s összhang, mérséklet védje a műveidet? –
Félek azonban, hogy nincs már tűz, nincs talaj: annyi
víz gyűlt fel, hogy mind tűnik a többi elem.
Vagy tán visszavonod szentséges igéretedet, hogy
nem gyilkolja ujabb vízözön a tieid,
míg csak felveti a felhőkre szines körivét nagy
Junónk hírnöke, a mennyei, kedves Irisz?
Nézz ránk, s mert a szavad soha meg nem másul, erősítsd
emlékünk hitelét, édes igéretedet.
Ám, ha köt a végzet szigorú törvénye, a három
Párka, tudod, táblán őrzi parancsaidat:
elmeritett földünk ha ki kell szárítanod egykor,
tiltott fegyvereid mért szeded újra elő?
Ha pedig itt van a vég, sujtsd ránk magad a magas égből
hármasvillájú ciklopi lánszigonyod,
tartsd fel a hullám-vészt, zárd barlangjába az Austert.
tisztítsák ki egünk Thrácia friss szelei
s szánva az emberi fajt, fújjon már takarodót az
árvíznek Neptun tritoni kürtjeivel.
Sajnos, üres a remény, s ami mindent, a dühödött ár
ezt a könyörgést is semmibe görgeti csak.
Egyre vadabban nő, már szinte a csillagokig ront
a tenger: csak a bérc legtetejét kerüli.
Már-már egybedagadnak a telt folyamok meg a felhők
s nem lesz köz, melyen át eshet a záporeső.
Föl hát, drága hugom, felhőt döf még az Olympus,
fussunk, szedd velem a lábaidat szaporán,
vagy jőjj, míg lehet, a parnasszusi Cyrrha hegyére,
azt az özönvíz még nem lepi, nem födi el.
Föld-Anya csontjait én ott majd mögibém hajigálom,
híva halottaiból vélük a férfi nemet,
te meg a nők seregét szólítsd, két könnyü kezeddel
válladon át szórván hátra a kavicsokat.
Uj Deucalion én, uj Pyrrha te így leszel: így kél
hajnali magvunkból ujra az emberiség.
Janus Pannonius
SPLEEN I.
Spleen
Esőhó dühös az egész városra: lomha
urnája ködöket szomszédos temetőnk
sápadt lakóira és a külvárosokra
lucskos hideget és halandóságot önt.
Sovány teste rühét kaparva, rázogatva
macskám vackot keres a padlón; odafönt
egy költő lelke sír, vén lidérc, a csatorna
mélyén és vacogó szellemhangon köszönt.
A harang sírdogál, a náthás inga kattog,
hozzá füstös hasáb hamis kontrája pattog,
mialatt egy zsiros, vén kártyapakliban
– vízkóros nénike végzetes hagyatéka! –
egymásnak szívbeli emlékeket mesél a
szép kőr-fiú meg a pik-dáma komoran.
Baudelaire
BOCSÁSD MEG A FÉLTÉKENYSÉGEMET
Bocsásd meg, a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy; akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit, magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva, fogva tartani?
Bilincsed hordja szivem és agyam,
biztos vagy, hogy csak téged szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol úntalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szemed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igézetes nő
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szivbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértően remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?
Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt, a kétszinű homályban,
míg anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?...
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól,
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyujtanak ajkad vad csókjai
s a lélek tüze csap ki szavaidból...
Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Óh, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
Puskin
Begegnung
Már láttalak.
A napverte rozsban, a tág
mezőn, vadúl nőtt a virág.
Szirma vérvörösen tüzelt,
öle sötétkék dalra kelt
s egy kis bimbónak hirtelen
kicsordúlt lelke édesen.
Igy láttalak, bimbó-lány, izzva, míg
tegnap, a mezőn, halk fenyők alatt,
két szemem végigcsókolt elmenőben.
Ugy nyíltak elém minden ereid,
te tiszta, mintha bocsánatodat
illett volna miatta kérnem.
Mi izzott fel? Ruhád visszfénye? Vad, –
nyárpiros ruhád pirossága tán?
A lúc mélyén hamvadó esti pír?
Ha felizzás volt, első volt, mely ily
riadttá gyújtotta homlokodat;
sulyosan néztél föl, reám,
s lassan, utánam, mialatt
eltakart a fenyves, a béke,
ezüstzöld ágak szövedéke.
De lelkem tovább követett,
bennem maradt mélykék szemed.
Már láttalak,
vadóc leány:
szél lángolt a rozs aranyán
s remegve ringott a pipacs.
Láttam, a fű közt, a rozson át
hogy hullt szét egy piros virág;
álmomban tovább lobogott;
s most is, mintha kelyhébe néznék,
látom: izzó ölére hogy
mélyűl rá gyorsan a sötétkék...
Dehmel
AZ ELHAGYOTT LÁNY
NÚx ƒer¾ kaˆ lÚcne
Mécs s szent éjszaka, csak titeket hívtunk tanukúl, csak
ti hallottátok esküit, esküimet.
Azt ígérte, fogadta: örökre szeretni fog; én meg,
hogy sohasem hagyom el: fültanu mindegyitek.
Most pedig azt üzeni, hogy a víz elvitte az esküt,
s mások ölén enyeleg, mécs, a te szemed előtt.
Meleagrosz
AZ ELVÁLTAK
Les séparés
Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
siron kopog, aki kopogtat szivemen.
Ne írj!
Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.
Kérdezd az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
mennyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!
Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni:
hangod őrzi a mult és gyakran hivogat.
Ne nyujts élő vizet annak, ki nem tud inni;
drága betűk elém idéznék arcodat.
Ne írj!
Ne ird a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szivembe parazsát.
Ne írj!
Desbordes-Valmore
ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON...
Une nuit que j'étais près d'une affreuse Juive...
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
nyujtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott
s a fizetett gyönyör mellett felragyogott
a szomorú szépség, kire hiába vágyom.
Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,
láttam a bájt, s erőt, szeme fegyvereit,
s haját, mely illatos, dús sisakká szökik
és emlékével is felgyujtja régi vágyam.
Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,
s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva
burkollak százezer, mélységes, puha csókba,
ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,
csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,
tompítja szemeid jéghideg ragyogását!
Baudelaire
HALLGASD A SZELÍD DALT...
Écoutez la chanson bien douce...
Hallgasd a szelíd dalt sziveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint a lehellet:
moha fölött fut így a csermely.
Ismerted a hangot (s szeretted?);
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,
s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbenve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.
E hang, hogy ujra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyomtalan elvész a halálban.
S mondja: a szív egyszerüsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.
Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyúl a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!
„Fáradozik" s „az Urhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanitása...
Hallgasd csak, óh, hallgasd a jó dalt.
Verlaine
CIRCE
Circe
„... vitreamque Circem'
Valami üvegszerű körötte, valami gyöngyözés,
dermeszt és bilincsel,
festett húsnál vagy élő haj delejénél
sokkal végzetesebb ez a kristályragyogású kétségbeesés.
Narcisszusz tévedése
bilincsel meg, öl meg,
míg szédülten meredünk a meddő szépségre,
ami a saját szivünk képzete.
Menekülj állatok közé,
nem állíthatod le a gondolkozást; Timon
– –
tovább talált aranyat.
Papagájirtott erdőben vagy kopár tengerparton
madárnál, hullámnál háborgatóbb hang
– levegő jégbetűcirádái –
keres bennünket és, persze, megtalál
(persze, hisz a visszhangunk).
Légy bátor, Énem, nézz a tükrödbe
s vedd tudomásul, hogy az az örökre-elérhetetlen
látomás: a kedvesed.
Louis Macneice
DAVIES VAGYOK
I am the Poet Davies, William
Davies vagyok, Vili, a költő,
pirulás nélkül bűnözök:
mester vagyok a nagyevők,
mester a nagyivók között.
Arcom széles, húsos a szám,
bőröm kemény, fekete, vad;
s legrútabb vonásom, a vers,
pokolravalónak mutat.
Köszönd, hogy nem adta neked
az ég ezt az iszonyu költőt;
mert, hogy kezébe kerülök,
szepeg máris sok tüzes ördög.
W. H. Davies
A KÁRHOZOTT NEM
The Lost Sex
Megint egy megcsalt férj, megint
egy gyalázatos feleség:
csak nőknek készült a pokol
s férfiaknak az ég.
Bűnös nem, szakitok veled,
te csalfa, áruló, te gaz;
férfi-Judás egy volt csak, a
nő valamennyi az.
Tízezer Krisztust küldj alá,
szent Fiad párját, Égi Kegy;
nem az összes férfi, de hogy
nő hű legyen, csak egy!
W. H. Davies
ELMENT
De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kiséri,
minden útad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordúlva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
Kerted lombjával simogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
mindennapod forgószele;
papirjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele...
Ne merj feledni sohase!
Szilva Kaputikján
AZ ŐRJÖNGŐ KEDVES
Dulcis ad hesternas fuerat mihi rixa lucernas
Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpa-
fényben, a hangod, ezer átkod, az őrületed,
amikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt
s vagdostad hozzám a teli poharakat.
Csak neki, gyönyöröm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak,
vágd bele arcomba gyönyörü körmeidet,
s hogy parazsat vetsz rám s szememet kimarod: fenyegess csak,
s ingem szaggatván csak csupaszítsd szivemet;
mindez igazi jel, igazi szerelem jele mindez:
mély szerelem nélkül sohase szenved a nő.
Amikor egy asszony csak szitkot perget a nyelvén,
amikor odarogy a templomi Vénusz elé,
amikor őrei közt mer csak sétálni az utcán
vagy mint megszállott rohan az út közepén,
vagy ha bolond álmok riogatják, s egy fiatal lány
képe előtt nyomorúlt idege sírva fakad:
orvosa, papja vagyok rég minden lelki bajoknak,
s mondhatom, ezek igaz, nagy szerelem jelei.
(III, 8, 1–8)
Propertius
NEM ARANYHAJAD IGÉZETE
Nem aranyhajad igézete
tette, nem a lángsisak,
hogy szívemben más nő senki se,
soha más nő nem maradt.
Tudtalak már s megjegyeztelek,
ah, rég, mikor, szép gyerek,
haragtalan állta förgeteg
ostromom tekinteted.
Mélyebben, mint akkor, valaha,
szeretlek most, szenvedély;
azt mondtad, hogy neved Okszana,
s vitt, vitt a tavaszi szél:
azt szeretem benned ma is, a
régi lányt, ki jött s örült
napjainknak, bár a tél hava
évekig vállunkon ült.
Ott, hol a hó kéken kapja le
ajkunkról az éneket,
hol bolondúlásig senki se
szerethet, s a dal hideg,
hol bújában úgy kifárad a
tavasz, hogy a kapukat
öleli és titkos bánata
elnyúlik a fűz alatt, –
nem ifjú hajad ígézete
tette, nem a lángsisak:
te tetted, szívem egésze, te,
hogy versem csengője vagy.
Nyikoláj Aszejev
ÓH, NE KÉRDEZD...
Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben
miért fog el oly sötét hangulat,
szemem mért tüzel olyan meggyötörten
s mért gyűlölöm az édes álmokat;
óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerűl kínokat, üdvöket
s hogy miért nincs lány, kit szivembe zárnék...
Nem szeret kétszer, aki szeretett;
aki üdvözült, nem üdvözül ujra!
Alig nyilt, hervad a legszebb szirom –
Tavaszunkból bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.
Puskin
ÉS BÁR FÁJT RETTENETESEN
Und war es auch ein grosser Schmerz
És bár fájt rettenetesen,
s lenne még talán bűn is éppen,
volna rá megint módod, érzem,
megint csak megtennéd, szivem.
Storm
A RÓZSALÁNC
Das Rosenband
Tavaszi árnyak közt pihent,
rózsaláncommal megkötöztem:
szenderét érezte csupán.
Nem néztem rá, s egész életem
életén csüggött a szememben:
nem tudtam, éreztem csupán.
Némán suttogtak ajkaim.
És zörögtem a rózsalánccal:
szendere ekkor elröpült.
Nézett rám, s egész élete
életemen csüggött szemében;
s körénk nyilt az Elysium.
Klopstock
NAGYZÁSI HÓBORT
Anne sana puella defututa?*
Épeszű az a kiaszott ribanc, hogy
tízezret akar, az a pisze tündér,
az a toronyorru, a csődberokkant
formiaei debella-szeretője?
Rokonok, kik a gondnokai, orvost
hívjatok, hamar, és barátait mind:
meghibbant a szegény, felejti, mért mit
kérhet a piac, és kerűli tükrét.
Catullus
SZERELMES LEVÉL
Amabo, mea dulcis Ipsithilla
Szeretném, szivem, édes Ipsitillám,
drága gyönyörüségem, ha ma délben
meghívnál puha ágyad örömébe.
De vigyázz, ha fogadsz, hogy ki ne csukjon
a házadból valami uj gavallér,
s te se menj sehová, de otthon ülve
készülj máris a gyönyörünkre, készülj
üdvözűlni kilencszer egyhuzamban.
Ha viszont mehetek, üzenj azonnal:
itt fekszem, teli hassal, s bősz szerelmem
szinte átdöfi ingem és kabátom.
Catullus
HARAGOS SZERETŐK
Lesbia mi dicit semper male...
Lesbia folyton szid, sose hallgat Lesbia, folyton
a nevem emlegeti, – ég a tanum, hogy imád.
A bizonyíték rá? A saját szivem: az meg örökké
őt átkozza, – pedig, ég a tanum, szeretem.
Catullus
NE ESKÜDJ
O, schwöre nicht
Ne esküdj, ó, csókolj csupán,
nő esküje nekem talány!
Szived édes, de édesebb
a csók, mit ajkadon lelek.
Abban hiszek, az drága, jó,
füst csak és pára mind a szó.
Ó, esküdj, édes, szüntelen,
minden szavadat elhiszem!
Ha keblem kebleden dobog,
azt hiszem, hogy boldog vagyok:
Hiszem, hogy örökkön szeret,
s még azután is, a szived.
Heine
EGY NŐHÖZ
Vers à une femme
Mit?! Ugrattál csupán, azt mondva, hogy : „Szeretlek"?
Mit?! Hazudtál is, óh szegény lány!... Mért? minek?
Nem engem, magadat csaltad meg, a szerelmet:
már csak bocsánatom kapod, nem szivemet!
Őrizd jól, mély s igaz, vonzalmam is ilyen volt,
és soha furdalás ne marja lelkedet:
mit benned szerettem, részeg képzeletem volt,
mit benned szerettem, az el most se veszett.
Hogy mécsed fény legyen, kölcsönadtam a lelkem;
s – nagy vendég Kána uj nászán – tettem csodát:
fád szellemed izes borrá nemesitettem,
s lett gazdag lakoma, hogy ámult a világ.
Ünnepnapjaidon is csak szerény, banális
hangszer voltál az én győztes vonóm alatt;
röppen dal a gitár kongó fája alól is:
szived üregében zengettem álmomat.
Édes dal volt, dicső? Mindegy, nem tartozik rád!
Neved elhallgatom, s nyugodtan hirdetem:
ütni a semmiből, bár percekre, a szikrát,
nekem csak hit kellett, csak hit és szerelem.
S most, ég veled! mehetsz, én is megyek, magamban!
Piruló homlokod egy kis puderre vár.
A bankett véget ért, hogy poharam kiittam;
s ha maradt némi bor, megissza a lakáj!
Louis Bouilhet
HOZZÁ, AKI TÚLVIDÁM
A celle qui est trop gaie
Fejed, mozgásod, arcod oly
szép, mint egy szép táj; tiszta égen
játszik úgy a szellő a fényben,
ahogy ajkadon a mosoly.
Akihez érsz, hökken a vénség,
a mogorva járókelő,
karodból úgy szökken elő
s válladból lángként az egészség.
Ruhád visszhangzó színeit
melyekkel magad telehinted,
a költők lelkükbe vetített
csokornak érzik s őrizik.
E bolond ruhák játszi-könnyed
lelked tükre, szimbólumok;
bolond lány, bolondod vagyok:
szeretlek s éppen úgy gyülöllek!
Néha, egy szép kertben, ahol
szinte roskadtan vánszorogtam,
vad gúnynak éreztem a roppant
napfényt, mely mellem marva forrt;
és úgy megalázott a kék ég
s a zöld tavasz, hogy dühöm egy
virágszálon torolta meg
a természet szemtelenségét.
Épp így, amikor elüti
a gyönyör éjfelét az óra,
szeretnék, orvúl lopakodva,
testedhez közelíteni,
hogy vidám húsod megfenyítsem,
hogy betörjem dús kebled, és
míg riadt bordádban a kés
nyomát nagy, mély sebbé feszítem
– óh, iszonyú kéj, szédület! –
drágám, e sok nyíló csodán át,
uj ajkaid uj bíborán át
beléd öntsem a mérgemet!
Baudelaire
EGY NŐ
Ein Weib
Egy test, egy lélek: ez így jó.
Ő tolvaj volt, neje ringyó.
Ha az ember nagy halat fogott,
a nő az ágyra dőlt s kacagott.
Telt napra-nap, ettek, ittak;
éjjel közös ágyban aludtak.
S amikor a férfi lebukott,
a nő csak nézte és kacagott.
Üzenet jött: „Vágyom utánad,
magam vagyok, ide kivánlak,
epedek érted, sorvadok" –
A nő csak rázta fejét s kacagott.
Hatkor dobták a kötélre,
hétkor a sír fenekére;
de a nő nyolckor már vígan ivott,
vörösbort ivott és kacagott.
Heine
LEUCONOÉHOZ
Tu ne quaesieris
Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid
meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kisértsd aszír
jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha türöd, akár
ad még uj teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely
partunk szirtjein úgy nyögeti most kint a rohamravert
tengert: idd okosan könnyü borod s mérd az örök reményt
kurta lét araszán. Míg fecsegünk, száll az irígy idő:
élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap igéretét.
Horatius
ÖSZTÖNÖK
Native Moments
Ösztönök – amikor eláradtok rajtam – ah, máris itt vagytok,
Nem kérek mást, csak túlhabzó gyönyöreiteket,
Nem kérem, csupán a szenvedélyem gyógyitalát, csak a nyers és erjedő életet.
A mai napon a Természet kedvenceivel kivánok elegyedni, és ma éjszaka is,
Azokat kedvelem, akik hisznek a féktelen gyönyörökben, megosztom a fiatalemberek éjféli orgiáit,
Együtt táncolok a táncolókkal és együtt iszom az ivókkal,
Illetlen kiabálásunktól zendűl majd a visszhang, valami közönséges személyt választok legdrágább barátomnak,
Legyen csak törvényen kivüli, goromba, müveletlen, csak itéljék el bizonyos tetteikért a többiek,
Nem akarok többé komédiázni, miért száműzzem magamat a társaim köréből?
Óh, ti, irtózva kerűlt személyek, én, legalább én nem kerűllek benneteket,
Rögtön közétek állok, a ti költőtök akarok lenni:
Tinektek több akarok lenni, mint bárki másnak.
Whitman
A KÉT JÓ NŐVÉR
Les deux Bonnes soeurs
Kedves két lányka a Halál s a Kicsapongás;
hogy szeretnek vadúl és egészségesen!
Rongyfödte és örök-szűz ölük, noha folyvást
fárad és dolgozik, még nem szűlt sohasem.
A családkerülő, gyászos költőt, ki romlás
kegyence, sanyarú udvaronc, s pénztelen,
a sír s a lupanár vackán oly öröm, oly láz
várja, amely soha önvádat nem terem.
A koporsó meg az alkóv pokoli odva,
két irgalmas nővér, iszonyú kéjeket
kínál, szörnyű gyönyört, s borzadályt, édeset.
Kicsapongás, mikor temetsz szennyes karodba?
S mikor jössz, óh, Halál, szép riválisa, hogy
roncs mirtuszába oltsd fekete ciprusod?
Baudelaire
IGY, ILYEN FORRÓN...
Igy, ilyen forrón, nem téged szeretlek,
szépséged énrám hiába ragyog;
elmult ifjúság, árnnyá hűlt napok:
régi sebeim sajdúlnak tebenned.
Nézlek: szép vagy, gyönyörű szenvedély,
és szemem hosszan szemedbe mélyed;
álmodozva, tudom, veled beszélek,
fájó lelkem mégse hozzád beszél:
egy lányhoz beszél, aki vesztve rég:
arcodban őt keresem – arca mását,
csókodban – egy elmaradt csók varázsát,
szemeidben – két kihúnyt szem tüzét.
Lermontov
ELHALT SZERELEM
Gestorbene Liebe
Oroszlánpár a csupasz sivatagban,
sárga foltok a sárga homokon. –
Lomhán terűl el álmában a két társ.
Majd ébred: lassan végignyalja egymást,
ásít, nyujtózik s aluszik megint.
Messzi uj hím tűnik fel. Közelebb jön,
és látva a házaspár gondtalan
heverészését, hirtelen megáll.
Farkával macskamód veri a földet,
szája nyílik, mint egy kapubejárat,
s forró torkából mennydörgés repűl ki.
S leguggol, morog, s átszemez, oda.
Nehézkesen ébred a két hitestárs,
nehézkesen fölkászálódik. A
második úr ugrásra készül, ugrik,
s máris a nőstény oldalán terem.
A nőstény aztán vígan elüget
egy barlang felé az uj szeladonnal.
A férj hökken, bődülne, mégse bőg,
és visszafekszik: Isten hírivel!
Liliencron
A VIGASZ CSACSISÁGA
The Folly of Being Comforted
Szólt tegnap egy mindig-nyájas barát:
„Kor ezüstözi kedvesed haját
s szeme körűl árnyak bújnak elő;
belátóvá tesz lassan az idő,
és noha most fáj, elmúlik a rossz;
nyugodj meg hát, légy türelmes, okos."
De, szív, ez nem vigasztalás; az ő
szépségén csak változtat az idő,
oly nagy s nemes; amely vele mozog,
mikor mozdúl, még tisztábban lobog
körötte a tűz. Óh, nem volt ilyen,
mig a vad nyár lángolt szemeiben.
Óh, szív! óh, szív! fordulna ide csak,
csacsiságnak látnád vígaszodat.
Yeats
MÉG ELKAPOM AZ ALAKOD
A bús vágy még betölt egészen,
még hívlak, még őröd vagyok,
az emlékek foszló ködében
még elkapom az alakod –
szép alakod, mely a szivemben
s köröttem folyton úgy ragyog,
mint égen az elérhetetlen,
változhatatlan csillagok.
Tyutcsev
HA ŐSZ LESZEL S ÖREG...
When You are Old
Ha ősz leszel, s öreg, s est közelít,
s tűz mellett bólongsz, vedd le könyvemet,
s olvass, lassan, s álmodd vissza szemed
puha tekintetét s mély árnyait;
s hogy hányan szerették az ifjuság
gyönyörét benned, hazug s hű szivek;
de egy férfi zarándok lelkedet
szerette, s romló arcod bánatát;
és suttogd el, búsongva, míg a rács
izzik, hogy szökött meg a szerelem,
s hogy vonta, túl az égi hegyeken,
arcára a csillagok fátyolát.
Yeats
OTT ÉS ITT
Ott láng! Szikrazuhatag száll!
Lárma, rőt láng, tűz ropog!
Itt a kertben a pataknál
hűvös szellő, árny susog.
Ott vad fények, durva hangok –
Lelkem szinte álmodik
és csak egyet tudok: azt, hogy
velem, bennem, itt vagy, itt!
Falra fal dől, füst, gerendák,
csupasz kémény meredez –
Fán s virágon játszva leng át
s illatot hoz s visz a nesz.
Idehallik sírás, sikoly –
Szeretsz, súgod édesen!
Nem, nem ott vagy: ott a pokol;
énvelem vagy: itt a menny!
Tyutcsev
DE PROFUNDIS CLAMAVI
De profundis clamavi
Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
a mélységből: ide, ide zuhantam én.
Vad táj, vad láthatár nehezedik körém
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;
félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,
s másik féléven át sötét fed, örök éjfél;
meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél;
se állat, se patak, se erdő, se növény!
Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt
dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek,
s ezen a megujult fekete káoszon.
Boldogabb nálam a leghitványabb barom:
irígylem, amiért nehéz álmába dőlhet,
oly lassan pereg orsaja az időnek!
Baudelaire
LYDIÁHOZ
Parcius iunctas quatiunt fenestras
Zárt zsalud sűrű kocogással egyre
ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,
nem zavarnak már, s küszöböd barátként
őrzi az ajtód,
mely nemrég még oly szaporán s vidáman
járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:
„Éjről-éjre itt halok érted, és te,
Lydia, alszol?"
Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök
finnyásságán, rossz banya, kapulajban,
ujholdkor, midőn iszonyú erővel
tombol a trák szél,
májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,
mely a kancákat dühödésbe hozza,
tombol rút fekélye körűl, s te búsan
emlegeted majd:
repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld
mirtusz kell csak az édes ifjuságnak, –
a hervadt, lombot meg a tél s barátja
söpri, a vad szél.
Horatius
A VIRÁG
Zörgő, halott virág a könyvben,
árva, bús és illattalan,
emléked hogy rajzik köröttem
gazdagon és talányosan!
Meddig voltál friss tavasz, élet?
S kit ékesítettél vele?
Ismerem azt, aki letépett?
Vajon miért rejtett ide?
Üdvözitő találkozások
vagy nehéz kínok őre vagy?
Völgyi magányt idézel, álmot?
Nagy csöndet árnyas fák alatt?
S az a nő, az a férfi: hol van?
Megnyugodtak s élnek tovább?
Vagy tönkrementek, régen, ifjan,
mint te, szegény, halott virág?
Puskin
„LJUDA"
Vésték szeretett nők nevét már
aranyérmekbe, fekete
sziklába, mely vénűlve szétmáll,
s százados fák kérgeibe.
E férfi viszont, az idővel
dacolni, Ural gyermeke,
„Ljudá"-ját villanyhegesztővel
érclapba égette bele.
Szilva Kaputikján
SZAKITOTTUNK...
Szakitottunk; mégis tovább
trónolsz, itt, a szivem felett;
emléked folyton át- meg át-
cikázza az életemet.
Bár a gúny papot űzve bőg
s szentélyben dúlnak lábai:
csak templom a templom, s a dőlt
istenszobor is isteni.
Lermontov
VÉGÜL MÉGISCSAK
A válás felsőbb tanúlságot ad.
A szerelemben – ha kis tó, ha tenger –
álmodik a szív s álma pillanat:
a játék előbb-utóbb megszakad
s végűl mégiscsak felébred az ember.
Tyutcsev
SZERELMED ÉS SZÁNALMAD
Your love and pity doth th’ impression fill
Szerelmed és szánalmad leveszi
homlokomról a botrány bélyegét;
mit nekem mások itéletei?
csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te itélj,
dicséretet és kifogást te ossz;
nem élek másnak, más nekem nem él
érc-lelkemre hatni, ha jó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
örvénybe dobtam, hogy kígyó-fülem
hizelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
lelkem ugy fog, úgy őriz odabenn,
hogy mindenki holtnak hisz kívülem.
Shakespeare 112. szonettje
GYŰLÖLJ, HA AKARSZ
Then hate me when thou wilt, if ever, now
Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha, most;
most, hogy a világ a munkámba köt;
balsors cinkosa, fejem ma taposd
s ne jövendő hóhéraim között:
lebirt fájdalom hátvédje, az élre
ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
ne hozz esős reggelt viharos éjre,
halasztva a tervelt megrohanást.
Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
már végzett a sok kis keserüség;
rohammal jőjj; hadd igyam, bárha forr,
a balszerencse legvadabb dühét;
és sok más kín, mely ma vigasztalannak,
vesztésed mellett majd nem látszik annak.
Shakespeare 90. szonettje
FOLYJ, CSÖNDESEN, AFTON!
Flow Gently, Sweet Afton
Halkan, szelid Afton!... Zöld rét, üde part
s halk víz: sziveteknek ajánlom e dalt!...
Marim álma lebeg muzsikád moraján:
halkan, szelid Afton! aludjon a lány!
Vadgerle, ne búgj; ne felelj neki, völgy;
bozót remetéje, rigó, ne fütyölj;
csend, zöldtarajos, sivitó bibicek –
ének se riassza a kedvesemet!
Bérc tör, szelid Afton, egedbe; amott
kanyar patakok csilláma ragyog;
útam, ha a nap delel, arra veszem:
nyájam – s Mari házát – bámúlja szemem.
Ott kedves a partod! Ezernyi virít
gyönyörű ligetekben arany kikerícs!
Kettőnket, a harmatos este ha sír,
sokszor takar ott be a jószagu nyír.
Kristály vized, Afton, igézve kerűl
halk kört Marikám kunyhója körűl!
S ha belédtapos ő maga, tünde habod
hó-lába körűl be repesve csobog!
Folyj csöndesen, Afton!... Zöld rét, üde part
s halk víz, sziveteknek ajánlom e dalt!...
Marim álma lebeg muzsikád moraján:
folyj csöndesen, Afton! aludjon a lány!
Burns
A TÓ
Le lac
Igy tehát, mindig uj partok felé csatázván,
mert éjünk örök és út nincs visszafele,
horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?
Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!
Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!
Igy verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
igy törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is igy szórta be haboddal
imádott lábait.
Emlékszel? –: szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vizen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.
S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyilt:
„Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörü percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!
Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel;
vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,
azt felejtsétek el.
Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő;
,Ne siess’, mondom az éjnek; s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.
Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, mig itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;
elfut, s mi meghalunk!"
Irígy idő, lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?
Uristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?
Öröklét, pusztulás, mult, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha igy elsöpritek?
Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kimél vagy uj élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd
emlékét legalább!
Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képeiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!
A zefirben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!
Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szin és lélek, hadd mondja minden,
hogy: „Szivük szeretett!"
Lamartine
A TÓ FELETT
A nagy, tiszta tó felett
szirtsor állt fekete körben;
és a tündöklő vizek
mutatták a sok vad arcot.
A nagy, tiszta tó felett
felhők szálltak barna ködben;
és a tündöklő vizek
mutatták a kusza rajzot.
A nagy, tiszta tó felett
menny dördűlt és villám villant;
és a tündöklő vizek
kigyúltak, s elhalt a visszhang,
s megint, mint kristályüveg,
ragyogtak a nagy vizek.
Ez a víz van énköröttem,
kép minden a tükrömön:
a fényhez, mely tovaröppen
s a vad szirthez nincs közöm.
Szirtfal: állj és légy halálzord;
felhő: szállj és vidd a záport;
villám: gyúlj s menj tovahalni, –
az én dolgom: folyni, folyni, folyni...
Mickiewicz
A VÉRCSÖPP
Der Bluttropfen
Szüretkor történt, a présházban. A
tűzhelyünk arany lángja ropogott,
az ablakokat pára vonta be
s kint a kertben kisértetiesen
csendűltek dalok s kupák. Ifju és
öreg érezte Bacchus erejét.
Halvány pirban még ő is áthevűlt,
vendégünk, a lány, aki azután
nem soká volt a föld vendége, a
csöndes, félénk, fékezetlen gyerek.
Lyaeus táncra hítt. Ő megszökött,
s az ablakon át nézett kifelé
a szabadba. Aztán, mert egyedűl
hitte magát, ujjával betüket
írt az üvegre. Jaj! körötte már
rajzott s rácsapott a leselkedők
hada. Ő, arca láng, az üveget
gyorsan bezúzta, s közben csupa seb
lett a keze. Zsebkendőm, ez, amit
most ereklyének őriz a fiók,
a sérűlt ujjra dobva felfogott
egy csurranó vércsöppet, mely épp
a szivéből érkezett, melegen.
Fiatalon halt meg, és hogy mi állt
ott az ablaküvegre írva, azt
senki ember – e vércsöpp tudja csak.
MILY ÉDES BÁJ A SZÉGYEN, HA TIÉD...
How sweet and lovely dost thou make the shame
Mily édes báj a szégyen, ha tiéd,
mely, mint illatos rózsát az üszök,
szennyezi bimbós neved gyönyörét!
Óh, milyen mézbe mártod a bünöd!
A locska nyelv, mely mindenütt kisér
(s pajzánkodik mulatságaidaon),
csak úgy gyalázhat, hogy közben dicsér:
nevedtől szentség lesz a rágalom.
Óh, micsoda boldog székhelyre lelt
a bűn, amely épp tebenned lakik,
hol minden foltot szépség fátyla rejt,
s mind, mit szem láthat, szépűl s elvakít!
Vigyázz (drága szív), félj e nagy sikertől,
csorbúl rossz kézben a legélesebb tőr.
Shakespeare 95. szonettje
EGY SZŰZHÖZ
Fe…dV parqen…hj
Minek e nagy szüziség? Mi öröm van benne? Ha meghalsz,
nem leled a szeretőd, nem leled a szivemet.
Élők gyönyöre a szerelem; a sötét Acheronban
por s csont, mindketten csak feküszünk, szüzikém.
Aszklépiadész
MI, KETTEN, SOKÁIG A MÁSOK BOLONDJAI
We Two, How Long We Were Fool’d
Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai,
most átváltoztunk, és megszökünk, gyorsan, ahogyan a Természet szökik,
mi maga a Természet vagyunk: sokáig tévelyegtünk, de most visszatérünk hozzá,
növények vagyunk, fatörzsek, terebély lomb, gyökerek, kéreg,
földbe-ágyazottak, végre, sziklák vagyunk,
tölgyek vagyunk, tisztás szélén, egymás oldalán növekszünk,
és együtt legelészünk, ketten a vad csordában, olyan szabadon, ahogyan csak élhet valaki.
Két hal vagyunk, együtt úszunk a tengerben,
akácfa-virágok, reggel és este teleillatozzuk a réteket,
és vadak nyers piszka is vagyunk és növények és ásványok,
és két prédaleső sólyom vagyunk, felzúgunk a magasba és onnan tekintünk alá,
két tündöklő nap vagyunk, mi vagyunk az, ami gömbölyűen és csillag-alakban egyensulyoz bennünket, és két üstökös vagyunk,
karmosan és négylábúan járjuk az erdőt, rávetjük magunkat a zsákmányunkra,
két felhő vagyunk, hajnalban és alkonyatkor a magasban lebegünk,
keveredő tengerek, két testvér vagyunk abból a jókedvű hullámtömegből, amely egymáson hömpölyög és telefröcsköli egymást,
mindaz vagyunk, ami a légkör, az átlátszó, befogadó, áthatolható és áthatolhatatlan,
hó, eső, hideg, sötétség, minden terméke és hatása mi vagyunk a Földgolyónak,
keringtünk és keringtünk és most végre hazataláltunk, mi, ketten:
mindent eldobtunk, csak a szabadságunkat tartottuk meg és a magunk gyönyörét.
Whitman
ÁLMODOTT HALÁL
A Dream of Death
Azt álmodtam, meghalt, idegenek
közt, egy nő, valaki;
s rászögezték a deszkafödelet
a környék pásztorai,
majd ciprust ültettek és tiszafát
a sírra: a kereszt
táblájára pedig én a világ
bucsúját írtam, ezt:
Első szerelmednél szebb hölgy talált
nyugtot e fák alatt:
s néztem s hallgattam a szél gyász dalát
s a gyász csillagokat.
Yeats
BESZÉLGETÉS
Causerie
Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékű számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.
Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.
Palota vagyok és a tömeg összeköpdös
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
– Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!...
Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh, tűz-szemü zsarnok,
gyujtsd fel a szemetet, mit itt hagytak a barmok!
Baudelaire
TENGEREM, TE
Tengerem, te, röpke hullám,
gyorsz szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!
Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:
énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy – szórhat ajkad átkot! –
haragod sem idegen.
Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyü vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!
Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyürű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:
nem! – mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt temettem én beléd! –
Tyutcsev
NEM VÁGYOM RÁD...
Nem vágyom rád, tovatűnt ifjukor,
mikor szerelmek lázálmait éltem;
rátok se, vad éjszakák, amikor
szédült húrokon a mámort dicsértem.
Rátok se, víg cimborák: kiderűlt,
hogy változtatok minden pillanatban;
s rád se, sok-sok szép nő, te, állhatatlan –
Lelkem komoly lett és megnehezűlt.
De hol vagytok ti, gyönyörteljes órák,
mikor remények tiszta sugarát
gyujtotta ihlet s égbelángoló vágy?...
Jőjj, óh, jőjj vissza, arany Ifjuság!
Puskin
HOGY LEGYEK HÁT MEGINT DERŰS KEDÉLY...
How can I then return in happy plight
Hogy legyek hát megint derűs kedély,
ha az áldott pihenés elkerűl?
ha nehéz napom nem könnyíti éj,
s napra éj s éjre nappal nehezűl?
Mindkettő, bár ellenséges hadak,
gyötrésemre barátként összefog,
ez, hajszolva, az meg panaszomat
keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
Hízelgek a napnak: beragyogod,
ha felhőfoltos is a végtelenség;
s a fekete éjnek: te csillagok
nélkül is megaranyozod az estét.
De a nap kínom napról-napra nyújtja
s éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.
Shakespeare 28. szonettje
LUCY
She dwelt among the untrodden ways
Láb-nem-taposta tájon élt,
ahol a Dove ered,
a lány, kit ember nem dicsért,
és alig szeretett:
kerűlte a világ szemét,
szirtalji ibolya!
Szép volt, mint az alkonyi ég
magányos csillaga.
Hogy élt, nem tudták, s most, hogy oda –
azt is csak kevesen;
de meghalt, és óh micsoda
különbség ez nekem!
Wordsworth
SZENDER BÉKLYÓZTA SZELLEMEM
A slumber did my spirit seal
Szender béklyózta szellemem;
s megszűntem félteni őt:
valaminek láttam, ami nem
érezhet földi időt.
Nincs benne mozdulat, akarat;
most már se hall, se lát;
forog a földdel napra-nap,
és vele a hegyek, a fák.
Wordsworth
NEM, MÁR NEM VONZANAK...
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjü csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja és fel-felsikoltva hí
s lázas kezeivel rámtapad s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szivem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanúl,
félénken, hidegen türsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...
Puskin
A KÉKSZEMŰ LÁNY
The Blue-Eyed Lassie
Tegnapi utam meggyötört
s gyötör még eleget csunyán:
két édes, drága szem megölt,
megölt egy kékszemű leány.
Nem lánggyűrűs aranyhaja,
harmatos rózsaajka se,
nem is hókeble az oka –
hanem gyönyörű, kék szeme!
Szó, hang, mosoly: édes pokol;
elbűvölt, nem tudom, mivel;
gyilkos-örök sebet ütött
belém szép, kék szemeivel.
De, szó, megállj, várj még, halál,
tán hozzám hajlik a kegye;
ha nem, tudom, hogy gyilkosom
lesz az az édes, kék szeme!
Burns
ANYÁMHOZ
To my Mother
Mert érzem, hogy az égi angyalok,
egymásnak égő szerelmük susogva,
nem találhatnak szebb, odaadóbb
szót az „Anyám!"-nál, hogy szivük kimondja,
így hívlak téged, e néven nevezve,
hisz több vagy, mint anyám, s régóta már
szivem szivében: oda helyezett be
a Virginiám feloldó Halál.
Anyám, ki szűlt, korán meghalt s csupán csak
énemnek volt az anyja: de te annak,
az egynek, akit szerettem, a lánynak,
s így nála végtelenszer fontosabb vagy
s drágább lelkemnek, ahogy feleségem
drágább volt, mint a saját lelki-létem.
Poe
MILY ERŐ ADJA ISZONYÚ ERŐD
O from what power hast thou this powerful might
Mily erő adja iszonyú erőd,
hogy te irányíts, te, érdemtelen?
hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
s meghazudtoltasd két látó szemem?
Aljasságod mért olyan tetszetős,
hogy, bár tetteid elriasztanak,
bűnöd vad s édes varázsa legyőz
lelkemben minden jót és igazat?
Ki tanít, hogy lángom szítsa ami
igaz okot szem és fül súg ellened?
Óh, bár, mit más megvet, azt szereti:
ne vesd meg, mint más, érte szivemet.
Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
még jobban megérdemlem, hogy szeress.
Shakespeare 150. szonettje
EGY GALUPPI-TOCCATA
A Toccata of Galuppi
Óh, Galuppi, Baldassaro, búsan nyujtom kezemet!
Ha tévednék, azt mutatná, hogy vak vagyok és süket;
egyetértünk, de a lelkem nehéz bánat üli meg!
Megjössz öreg muzsikáddal, s íme kincse, legjava.
Igy élt egykor Velence, a kalmár s arisztokrata,
hol a Szent Márk áll s a Dózsék arája az Adria?
Persze, hisz ott hab az utca, ház-sor íve vízre száll:
...hogy is mondod?... a Shylock-híd: ott vonult a Karnevál:
sose voltam Anglián túl – s minden úgy előttem áll.
Mulatott a fiatalság, s mint a tenger, forrt az ég?
Délig tündökölt az éji maszkabál, s a vízi nép
akkor – mondod – uj kalandon törte máris a fejét?
Aki hölgy volt, deli hölgy volt? szeme, szája így tüzelt?
a nyakán kis gyöngyvirág-arc libegett a büszke mell
széles ágya fölött, melyen úgy megfért a férfi-fej?
S elcsendesült a csevegés (ami kegyük jele volt),
– a hölgy maszkját harapdálta, párja a kardján dobolt,
te meg ültél s toccátáid zengette a clavichord.
Óh, a sok bús kis terc és szűk hatod, mely sóhajtva kel:
tetszett? A sok késleltetés! és feloldás! – „Halni kell?"
A résztvevő szeptimek! – „Az élet nagy! de – kezdjük el!"
„Boldog voltál?" – „Boldog." – „És most?" – „Most is. És te?" – „Gyere, még
csókolj, még!" – „Én hagytam abba? Millió se volt elég!"
Óh, a makacs domináns hogy sürgeti feleletét!
Üti is oktáv a választ. Hogy magasztaltak! – „Bravó,
ez zene! ha víg, ha komoly, Galuppi egyforma jó!
Az én számon mester előtt mindig elnémul a szó."
S elköszöntek, s gyönyörük gyúlt: mígnem, ahogy jött a sor,
ezt, ki tétlen, s azt, ki tettben porladt sírba, kit mikor,
Csönd s Halál elvitte őket oda, hol fény nincs sehol.
De te, mikor leülök és a kutató értelem
a természet egy-egy titkát elém tárja hirtelen,
bejössz hideg muzsikáddal s átborzongsz a lelkemen.
Mint kisérteties tücsök, üszkön cirpelsz, rom-lakó:
por és hamu! volt Velence, nincs Velence s dáridó! –
Él, persze hogy él a lélek, – ahol jele látható.
Mint a tiéd! Te tudás vagy, földtan, egy kis fizika,
téged számtan üdít. Lelket mi tart meg? A rangfoka.
Lepke félhet, hogy kimúlik, – te nem halhatsz meg soha!
Ám Velence s népe, mely csak nyitni-hullni született,
földi termést hozhatott csak s az gyönyör volt s őrület:
mondd, mi maradt a lélekből, ha a csóknak vége lett?
„Por és hamu!" – cirpeled, és szivem csügged... Óh, halott,
drága nők, hol az arany fürt, az omló kincs, az a sok,
mely kebletek cirógatta? Fázom s érzem, vén vagyok.
Browning
VELENCEI SZERENÁD
Canzonetta
– Az énekesnő dala a „Hazug"-ból –
Szivem bálványa, te,
szerelmem láng-ege,
lelkemre, szép reményem,
kín egyre több szakad.
Szeretném, hogy beszéljen
szomorú szenvedésem,
de óh, jaj valami...
– vajon tudod-e mi? –
lezárja ajkamat.
Amikor messze vagy
s nem látom arcodat,
bús ajkamon a titkolt
panasz szinte kigyúl.
De mikor újra látlak
s látom, hogy mily csodás vagy,
óh, akkor valami...
– vajon tudod-e, mi? –
a szivemre szorúl.
Néznél csak rám, te, Szép,
rögtön megsejtenéd,
milyen sötét pokolban
mi gyötri szívemet.
Szeretném rejtegetni,
kínom ne sejtse senki;
de néha valami...
– vajon tudod-e, mi? –
azt súgja: ő szeret!
Óh, első kedvesem,
végsőm vagy te nekem:
ha hív a házasélet,
te leszel az arám.
Siess, jaj, szép virágom!...
Sok szó tolong a számon,
de látod, valami...
– vajon tudod-e, mi? –
most is köti a szám.
Éj-nap csak szenvedek,
többet már nem lehet
s ha nem bírom sokáig,
te leszel az oka.
Ha mernék s ha figyelnél,
az orvosom lehetnél,
de, óh, jaj, valami...
– vajon tudod-e, mi? –
nem hágy szólnom soha...
Azt súgja már a kis
Kupidó maga is,
hogy űzze tova kínom
a boldog vallomás.
De mihelyt szólni kezdek,
elfojtja ezt a keblet
s e hangot valami...
– Kedves, tudod-e, mi? –
és elnémúl a gyász...
Goldoni
A VILLAMOS TESTET ÉNEKELEM
I Sing the Body Electric
1
A villamos testet énekelem.
Seregestől ölelnek, akiket szeretek, és én is ölelem őket,
Nem engednek el, mig velük nem megyek, hogy teljesítsem a kivánságukat,
Mig meg nem tisztitom és fel nem töltöm őket a lélek töltetével.
Volt kétes valaha, hogy akik rongálják a testüket, bujnak a világ szeme elől?
És hogy akik az élőket gyalázzák, éppolyan gonoszok, mint a hullagyalázók?
És hogy a test nem képes olyan teljesítményekre, mint a lélek?
És hogyha nem a test a lélek, micsoda akkor a lélek?
2
Kifürkészhetetlen, hogy mért szeretnek egy férfi-testet vagy egy női-testet, a test maga kifürkészhetetlen.
Tökéletes a férfi-test, és tökéletes a női-test.
Az arckifejezés kifürkészhetetlen,
Egy jólfejlett férfit azonban nemcsak az arca fejez ki,
Benne az arckifejezés a végtagjaiban és minden izületében, különösképpen csipőjének és csuklóinak az izületeiben,
Benne a járásában, nyakának a tartásában, törzsének és térdeinek a hajlásában, nem födi el a ruha;
Erős és édes sajátossága átüt a pamuton és a posztóruhán,
Hacsak elhalad előtted, az már annyit közöl róla, mint a legjobb költemény, talán még többet,
Sokáig ácsorogsz és nézed a hátát és a nyakszirtjét és a vállait.
Rugdalózó, kövér csecsemőket, asszonyok keblét és fejét, ruhájuk ráncait, az öltözködésüket, mikor elmegyünk előttük az utcán, alakjuk körvonalát lefelé,
A meztelen úszót az úszómedencében, ahogy keresztülúszik az áttetsző zöld ragyogáson, vagy ahogy arcával fölfelé a vizen fekszik és szótlanul forgolódik ide-oda a hullámzó áradatban,
Az evezősök hajlását előre és hátra az evezőscsónakokban, a lovast a nyergében,
Lányokat, anyákat, háziasszonyokat bármilyen természetü is a munkájuk,
Parasztok csoportjait, akik nyitott kondéruk körül ülnek délidőben, miközben az asszonyaik várakoznak,
A nőt, aki gyermekét szoptatja, a farmer-lányt a kertben vagy az istálló-udvaron,
A legényt aki kukoricát kapál, a szán kocsisát, amint hat lóval átvág a tömegen,
A birkózók birkózását, két kitünően fejlett inasgyereket, aki vidékről jött, becsületes szivű és erőteljes napszálltakor, munka után az üres építkezési telken egymásnak ereszkedik,
Kabátjukat és sapkájukat földre dobják, és szeretet és ellenállás látszik az ölelkezésükben,
És felsőfogás és alsófogás, és előregyűrt hajuk eltakarja a szemüket;
Tűzoltók egyenruhás vonulását, a férfias izmok játékát a szoros nadrág és a vállszíjak alatt,
Lassú visszatérésüket a tüztől, azt, ahogy megállnak, mikor hirtelen újra megszólal a harang, azt, ahogy felfigyelnek a riadóra,
Természetes, tökéletes, változatos test-tartásukat, az előrehajló fejet, a meggörbült nyakat és a számolásukat;
Az ilyesmiket szeretem én – Átolvadok beléjük, könnyedén járok-kelek, együtt vagyok a csecsemővel az anyja kebelén,
Együtt úszom az úszókkal, birkózom a birkózókal, zárt sorban menetelek a tüzoltókkal, és megállok, velük figyelek, számolok.
3
Ismertem egy férfit, közönséges paraszt volt, öt gyermek apja, és azokban fiaknak az apjait ismertem és azokban is fiaknak az apjait.
Ez az ember csodálatosan erőteljes volt, és nyugodt és szép termetű,
Fejének az alakját, hajának és szakállának halvány sárgaságát és fehérségét, fekete szemeinek kifürkészhetetlen értelmét, az ember modorának gazdag nagyvonalúságát,
Ezeket szoktam felkeresni és meglátogatni benne, hogy őt magát lássam, de bölcs ember is volt.
Hat láb magas volt, nyolcvan esztendősnél öregebb volt, a gyerekei zömök, tiszta, szakállas, kicserzettarcú, szemrevaló fiúk voltak:
Valamennyien szerették és a lányai is szerették, mindenki szerette, aki meglátta,
Nem valamilyen érdekből szerették, személyes szeretettel szerették;
Az öreg csak vizet ivott, világosbarna arcbőrén vörhenyesen átütött a vér,
És az öreg sokat vadászott és halászott, saját maga vezette a vitorlását, szép csónaka volt neki, egy hajóácstól kapta ajándékba, madarász-puskái is voltak, olyanoktól kapta ajándékba, akik szerették;
Mikor öt fiával és rengeteg unokájával vadászni vagy halászni indult, rögtön rá tudtál volna mutatni, mint legszebb és legerőteljesebb tagjára a társaságnak,
Szerettél volna sokáig-sokáig vele lenni, szerettél volna úgy ülni mellette a csónakjában, érintsétek egymást.
4
Rájöttem, hogy azokkal együtt lennem, akiket szeretek, teljesen elégséges.
Hogy a többiekkel este együtt időznöm teljesen elégséges.
Hogy ha szép, érdekes lélegző, kacagó húsok vesznek körül, az teljesen elégséges;
Mi is az nekem tulajdonképpen, hogy közéjük megyek vagy megérintem valamelyiküket, vagy hogy egy pillanatra a karomat valamelyiknek, ha férfi, ha nő, könnyedén a nyaka köré fonom?
Egyéb gyönyörűséget nem kivánok, – úgy úszom benne, mint a tengerben.
Van valami abban, hogy szorosan férfiak és nők között üljünk és nézzük őket, és valami abban, hogy hozzájuk érünk és az illatukban, ami tetszik a léleknek,
Minden tetszik a léleknek, ezek a dolgok azonban nagyon tetszenek a léleknek.
5
Ime, itt a női alak,
Fejétől a lába ujjáig dicsfényt lehel,
Vad, kivédhetetlen vonzással vonz,
Úgy szív magába a lehellete, mintha tehetetlen pára volnék, kívülem és kívüle minden megsemmisül,
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld és amit csak remélt a mennyország és amitől csak félt a pokol, egyszerre minden megszünt,
Őrült csápok, kormányozhatatlan robbanások lövellnek ki belőle, a válasz rájuk szintén kormányozhatatlan,
Haj, mell, csípők, a lábszárak hajlása, hanyagon hulló kezek: minden szétomlik, az enyéimek is szétomlanak,
Ár-ösztökélte apály és apály-ösztökélte ár, dagadtan és gyönyörteljesen fájó húsa a szerelemnek,
Határtalanul tündöklő sugarai a szerelemnek, forróak és iszonyúak, remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren robbanó és örjöngő nedv.
Vőlegény nászéjszakája, amely biztosan és szelíden hatol bele az elterült nappalba,
Belehullámzik a készséges és engedékeny napba,
Belevész a rásímuló és édeshúsú nappal hasadékába.
Ez a megtermékenyült sejt –, aztán a nő megszüli a gyermeket, a nő megszüli a férfit,
Ez a születés fürdeje, ez kicsinyeknek és nagyoknak az alámerülése és megint a kiemelkedés.
Ne szégyenkezzetek, nők, a ti előjogotok minden egyebet magába ölel és minden egyébnek ez a foglalata,
Ti vagytok a test kapui, és ti vagytok a lélek kapui.
A nőstény minden tulajdonságot tartalmaz és mérsékel,
A maga helyén van és tökéletes egyensúlyban mozog,
Minden dolognak az edénye, kellőképpen elfátyolozva, egyszerre passzív és aktív,
Lányokat éppúgy kell fogamzania, ahogy fiúkat, és fiúkat éppúgy, ahogy lányokat.
Mikor lelkemet látom a Természet tükörfényében,
Mikor ködön át látok valakit, aki kimondhatatlanul tökéletes, egészséges és szépséges,
Akkor az ő meghajtott fejét látom, és karjait, amint keresztbefonja őket a mellén: magát a Nőstényt látom.
6
Nem kevésbé lélek és nem inkább lélek a Hím, az is a maga helyén van,
Az is minden tulajdonság, csupa cselekedet és hatalom,
Benne virágzik ki az ismert világegyetem,
Jól illik hozzá a harag, és a mohóság, és jól illik a dac,
A legvadabb, legtágabb szenvedélyek, a féktelen üdvösség, a féktelen bánat jól illik hozzá, őérette van a büszkeség.
A férfi teljesen kibontakozott büszkesége megnyugtatja és felmagasztalja a lelket,
Jól illik hozzá a tudás, szereti is mindíg, mindenre saját maga a próbakő,
Bármit kell áttekintenie, bármi a tenger és a vitorla, az ő mérőónja csak saját magában talál biztos tengerfenékre,
(Ugyan hol találhatna tengerfenékre, ha nem ott?)
Szent a férfi teste, és szent a nő teste,
Nem számit, hogy kié, mégis szent – a legjelentéktelenebb emberé talán a munkás csapatban?
Valamelyik bevándorlóé, akit épp most raktak ki a kikötőparton?
Mindegyikük épp oly joggal tartozik ide vagy akárhova, mint a jómódúak, éppen annyira, amennyire te,
Ha férfi, ha nő, mindegyiknek meg van a maga helye a körmenetben.
(Minden körmenet,
Ütemesen és tökéletesen mozgó körmenet az universum.)
Vagy te olyan sokat tudsz talán, hogy tudatlannak mondod akárcsak a legjelentéktelenebbet?
Azt hiszed, neked jogod van, jó helyről nézni a világot, és hogy másnak, ha férfi, ha nő, nincs joga jó helyről nézni a világot?
Azt gondolod: parttalan özönléséből azért állt össze az anyag és a talaj a felszínen, és víz csak azért rohan, és növényzet csak azért sarjad,
Csak azért, hogy tégedet szolgáljon, és a másikat, ha férfi, ha nő, ne szolgálja?
7
Egy férfi testét árverezik,
(Mert háború előtt gyakran eljártam a rabszolgapiacra és néztem az üzletmenetet),
Segítek hát a kikiáltónak, a semmiházi alig érti a mesterségét.
Uraim, nézzék ezt a csodát,
Akármilyen ajánlatot tesznek az ajánlattevők, az ár nem lehet elég magas:
Kvintillió évekig őérette feküdt előkészületben, állatok és növények nélkül a földgolyó,
Őérette hömpölyögtek hűségesen és rendületlenül a forgó aeonok.
Ebben a fejben: itt a mindent-legyőző agyvelő,
Benne és alatta itt van: hogyan kell hősöket gyártani!
Vizsgálják meg ezeket a végtagokat, akár vörösek, akár feketék vagy fehérek, bölcs szövevényei mind inaknak és idegeknek,
Rögtön lehántjuk a csontról és akkor majd láthatják őket.
Pompás érzékszervek, élettől szikrázó szemek, vakmerőség, akaraterő,
Rétegekben a mellkas izmai, hajlékony hátgerinc és nyak, a húsban semmi petyhüdés, jól fejlett karok és lábak,
És bennük még további csodák.
Itt, bent, vér folyik,
A régi, jólismert vér! ugyanaz a vörösen folyó vér!
Itt bent egy szív dagad és dobog és itt vannak mind a szenvedélyek, a vágyak, a képességek és sóvárgások,
(Vagy úgy gondolod, hogy nincsenek ott, mert nem fogadószobákban és nem felolvasótermekben beszélünk róluk?)
Ez az ember nem csupán egyetlenegy ember, ez az ember apja azoknak, akik szintén apák lesznek,
Ebben az emberben népes államok és gazdag köztársaságok indúlnak útnak,
Ebből az emberből számtalan megtestesülésben és ujjongásban számtalan halhatatlan élet.
Honnan tudod, ki sarjad elő utódainak az utódaiból az évezredek folyamán?
(Vajon kire bukkannál, mint ősödre, ha nyomozni tudnád az utadat visszafelé az évszázadok folyamán?)
8
Egy nő testét árverezik,
Az sem saját maga csupán, hanem anyák termékeny anyja,
Azokat fogja megszülni, akik majd felnőnek és férjeik lesznek azoknak az anyáknak.
Szeretted valaha nőnek a testét?
Szeretted valaha férfinak a testét?
Nem látod, hogy mindez minden élet és minden idő számára pontosan ugyanazt jelenti az egész földkerekségen.
Ha valami szent, az emberi test szent,
És a férfi dicsősége és vonzereje a szennyezetlen férfiasság,
És a tiszta, erős és keményhúsú test férfiban-nőben szebb, mint a legszebb arc.
Láttad a bolondot, a férfit, aki megrontotta a saját eleven testét vagy a bolondot, a nőt, aki megrontotta a saját eleven testét?
Mert nem rejtőznek el, és nem tudnak elrejtőzni.
9
Óh, testem! Nem merem megvetni azt, amiben más férfiakhoz és más nőkhöz hasonlítasz, ahogy azt sem, amiben a részeid hozzájuk hasonlítanak,
Azt hiszem, a sajátosságaidnak a lélek sajátosságaival kell állniuk vagy bukniuk (és azt, hogy ők a lélek),
Azt hiszem, a sajátosságaid az én költeményeimmel állanak vagy buknak, és hogy ők a költeményeim,
A férfi, a nő, a gyermek, az ifjú, a feleség, a férj, az apa, a fiatalember és a fiatal lány költeményei.
Fej, nyak, fül, fülcimpa és dobhártya,
Szem, szempillasor, szembogár és szemöldök, és a nyitott vagy csukott szemhéj,
Száj, nyelv, ajkak, fogak, szájpadlás, áll és állkapocs,
Orr és orrcimpa, és a válaszfal,
Orcák, halánték, homlok, áll, torok, tarkó és nyakszirt,
Erős vállak, férfias szakáll, váll-perec, lapocka, a bő és széles mell,
Felsőkar, hónalj, könyökforgó, alsókar, karizom és karcsontok,
Csukló és csuklóízület, kéz, tenyér, hüvelykujj, mutatóujj, ujjizületek és körmök,
Széles mell-kas, göndör szőr a mellen, szegycsont, a mellkas oldalai,
Bordák, has, hátgerinc és a gerincoszlop csigolyái,
Csípők, csípőforgók és a csipők ereje, a homorú öblösödés és a domború, heregolyók, hímvessző,
Szilárd combok, jó támaszai a fenti törzsnek,
A lábszár izomzata, térd, térdkalács, felső lábszár, alsó lábszár,
Bokák, lábfej, lábujjak, lábujj-ízületek, a sarok;
Mindenféle helyzete, minden szépsége, minden tartozéka a testemnek, vagy a te testednek, vagy akárki testének, ha hím, ha nőstény,
A tüdő-szivacsok, a gyomor zsákja, az édes és tiszta belek,
Tekervényeiben az agyvelő, a koponyacsonton belül,
Az érzelmi összecsendülések, szívbillentyűk, nyeldeklők, nemiség, anyaság,
Nőiség, és mindaz, ami a nő tartozéka, és a férfié, aki a nőből ered,
Az anyaméh, az emlők, mellbimbók, anyatej, könnyek, nevetés, sírás, szerelmes pillantások, szerelmi zűrzavarok és hevülések,
A hang, a szavak tagoltsága, a nyelv, suttogás, hangos kiáltás,
Étel, ital, érverés, emésztés, izzadás, alvás, járás, úszás,
Ringó csípők, ugrás, hanyattdőlés és átölelés, az ölelő kar szoros görbülete,
A száj sarkának szüntelen változó hajlata, a szüntelen változás a szem körül,
A bőr, a napbarnitotta árnyalat, a szeplők, a haj,
A különös rokonszenv, amit a test meztelen húsát tapintva érzünk,
A lehellet keringő folyamai, a kilégzés és a belégzés,
A gyönyörü derék és lejjebb a csipők szépsége, és még lejjebb a térdek felé,
A piros, híg kocsonya benned és bennem, a csontok és a csontokban a velő,
Az egészség nagyszerü tudata;
Óh, én azt mondom: mindezek nem csupán a testnek, de a léleknek is részei és költeményei,
Óh, én most már azt mondom, hogy mindezek: a lélek!
Whitman
SZERELMES FÉRFI SZAVAI
Paroles d'un amant
Mikor a viharos vágyak sodrába veszve
s mindent felejtve már csak égek, reszketek
s őrjöngve szoritok valakit a szivemre,
egy lényt, kit szeretek,
tudom, csak egy tünő formát ölelek, érzem,
hogy kihűtheti egy nyomorult pillanat,
s hogy e szív, tűz s agyag, mely ma enyém egészen,
holnapra hamu csak;
hogy nem száll semmi, nem szökell vissza belőle
egyetlen szikra sem a messze tűzhelyig:
pár göröngy rá, meg a gyors sírkő, hogy befödje,
s minden kialuszik.
És legyen vígasz a végső órán, s erősség,
mikor látni, hogy a romló test sirba tér,
hogy valaki e por, e hideg roncs előtt még
öröklétről beszél!
Öröklét! mi ez a szörnyű rémkép a földön?
Zokog a szerető, kit gyásza porba vet:
mért kell, hogy ily jeges, dermesztő szó gyötörjön
egy már megtört szivet?
Mit? Hogy? Itt a gödör, s kit úgy féltek s kivánok,
őt ég fogadja be örök gyermekeként?
Elég nekem a sír; nem kell még egy világ, hogy
ideálljon közénk.
Hiába felelik, őrjöngésem csitítva:
„Akit könyörtelen elvesz tőled a vég,
visszaadja megint, átkozd bár sírva, vissza-
adja egykor az ég."
Vissza! nagy Isten! óh! De dicsfénnyel övezve,
uj érzés, uj ideg s uj agy lesz, kicserélt
s nem az a drága-szép bálvány, nem az az eszme,
mely róla bennem élt!
Ah! inkább soha már egymást ne lássuk, és ő
legyen százszor, legyen örökre elveszett;
kínom borzalma se sujt úgy, mint a ti végső,
szörnyű reményetek!
Mig érezni tudom, hogy dobog fel, kigyulván,
simogató kezem alatt egy hű kebel,
s mialatt csókolok, egy részegtüzü hullám
a semmin túlemel,
keserű panaszok s minden kései bánat
nélkül tiéd vagyok, Való, te, isteni.
Agyrém, szivem soha nem kapkodott utánad:
tudja, mi kell neki.
Mit érdekeljen a fenti, komor magasság?
Tűz fia vagyok én, csóké és mámoré;
itt lent van az egem, itt a határtalanság:
testem-lelkem övé.
Az idő semmi. Óh Világ, Anyám, tüzednek
mikor heve kigyúl két boldog testen át,
mit számít perc, ha szent szerelmük végtelennek
érezheti magát?
Gyönyörként, iszonyú és fenséges gyönyörként
hull az űrbe alá részeg tekintetünk
s vadabb az ölelés, ha érezzük az örvényt,
mely fölött lebegünk.
Ha majd jön a halál s szakad a láthatatlan
kötelék, mely ma még tart, büszkén s magasan,
és érzem az iszonyt, mellyel a vad viharban
kincsem alázuhan,
nem fogok ingani. A kín csak edzi lelkem,
csak erősit bucsúnk végső rémülete,
s lesz szerelmem elég, hogy ne legyen szivemben
remény egy szikra se.
Mme Louise Ackermann
KECSES BŰNEID...
Those pretty wrongs that liberty commits
Kecses bűneid, mikre a szabadság,
ha szíved elhagy néha, rákapat,
szép éveid illő ékeit adják,
hisz kísértés követ, bármerre vagy.
Kedves vagy, így tehát megnyerhető,
szép vagy, tehát ostromok ingere;
s van-e, kit nő szűlt, s ki, ha vívja nő,
fut, morcosan, hogy ne bukjék bele?
Óh, jaj! kerűlted volna házamat,
szidva szépséged s kóbor kéjedet,
mely odavitt, hol egy vad pillanat
két hűséget szegni kényszeritett:
a lányét, ki szépségedért elárúlt,
s tiédet, mert szépséged vele csábúlt.
Shakespeare 41. szonettje
AZON, MIT RAJTAD FÖLDI SZEM ELÉR...
Those parts of thee that the world's eye doth view
Azon, mit rajtad földi szem elér,
nem javíthat szívbeli gondolat;
a nyelv (a lelkek harangja) csak dicsér,
mondván, bár ellenség, színigazat.
A külső dics külsődre korona;
de mind, aki így elismert, szavát
másképp forgatva, elferdíti, ha
beléd a szemeknél mélyebbre lát:
lelked szépségét lesi, s ahogy a
tettek mérlegén szállsz alább s alább,
szeme nyájas bár, rút gondolata
buja gyom-szaggal övez, szép virág:
s hogy színre s illatra egy nem lehetsz,
azért van, mert elközönségesedsz.
Shakespeare 69. szonettje
DE CSAK TEDD, AMI KÍNOK KÍNJA, HAGYJ ITT...
But do thy worst to steal thy self away
De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt:
míg élek, biztos birtokom maradsz;
szerelmeddel életem is kialszik,
hisz szerelmednek ez függvénye csak.
Igy aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz,
hisz végez velem bármelyik kicsi.
Ugy látom, uj helyzetem több mosolyt hoz,
mint szeszélyed rabja, az eddigi:
nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,
dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam;
óh, mily boldog jövő tárúl elém:
boldog teveled, boldog a halálban!
De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne?
Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.
Shakespeare 92. szonettje
HOGY ÓCSÁROLNAK, NE BÁNTSON SOHA
Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
a vád mindig a nemest kezdi ki;
gyanu a szépség ornámense, a
varju, mely az ég fényét keresi.
Légy jó, s ha a kor körűlhízeleg,
a rágalom is csak emelni fog;
mert az üszök bűn szűz bimbót szeret
és folttalan derű a tavaszod.
Túlvagy az ifjuság csapdáin: a
harc elkerült, vagy győzted rohamát,
dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
hogy az irígység ne nőjjön tovább:
ne érne vád, egymagad már szivek
országait szerezted volna meg.
Shakespeare 70. szonettje
LÉGYOTTON
I am giddy: expectation whirls me round
– Részlet a Troilus és Cressidá-ból –
Szédülök: remény örvénylik köröttem.
A képzelt íz már maga is oly édes,
hogy elbűvöli érzékem. Mi lesz, ha
csurgó ínyem csakugyan ízleli
a legdicsőbb nektárt? Félek: halál,
ájult omlás; vagy valami gyönyör,
túlfinom, túlvad és túlédes ahhoz,
hogy felfogja az én nyers szellemem.
Rettegek tőle; és azonkívül, hogy
nem bírok majd különböztetni, – mint
a csatában, mikor tömegroham
csap a futó ellenre…
Shakespeare
„MINDENKI BARÁTJA..."
Non, je ne puis souffrir cette lâche méthode...
– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –
Nem bírom e gyáva modort, ezt, amiben ti,
te s a többi uracs, szoktatok enyelegni;
lelkem gyülőlni és megvetni tudja csak
e bókbajnokokat s vonaglásaikat,
e sok léha, nyájas majmát az ölelésnek,
e lekötelező, szócséplő, hetyke népet,
mely a hajlongásban világversenyre kél,
s nyeglét és derekat, egyformának itél.
Mit ér, hogy egy ilyen fickó áldjon, dicsérjen,
barátságot s hitet esküdjön, érted éljen
s himnuszt zengjen reád, ha éppily bókjait
kapja minden csibész, akibe ütközik?
Nem, nem, akinek van csak egy kis büszkesége,
az nem vágyik ilyen becstelen becsülésre,
s a legcsábitóbb is kevéssé ingerel,
ha az egész világ szemetébe kever;
értékelés mindig érdemeken alapszik,
s ki mindenkit becsűl, nem tud becsűlni senkit.
Mivelhogy nyakig ülsz korunk bűneiben,
az istenfád! sehogy se lehetsz a hivem:
szakítok az olyan roppant elismeréssel,
mely érdemek között fokozatot nem ismer;
én különböztetést akarok; röviden
mindenki barátja nem barátom – nekem!
Molière
HASZNÁLHATÓ ERÉNY...
Mon Dieu! des moeurs du temps mettons-nous moins en peine...
– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –
Ne izgassanak úgy erkölcsök és szokások,
s értsük meg egy kicsit az emberi világot:
Ne sújtsa folyton ily emelkedett szigor,
hiba is érdemel elnézést valahol.
Használható erény kell a társadalomnak:
az elvont értelem nagy vakságba sodorhat;
a tökéletes ész szélsőséget kerűl,
s a józan bölcseket tiszteli egyedűl.
Elmúlt idők túlzord erénye iszonyúan
ütközik a szokott erkölccsel századunkban,
mert túltökéletes embereket kiván:
jobb, ha meghajlunk a kor előtt szép simán;
páratlan őrület, mikor, erényt szavalva,
világmegváltóként kontárkodik a balga.
Látok én is, mint te, száz dolgot napra-nap,
mely jobban menne mind, ha más irányba csap;
de, bármit látok is, bárhogy bosszant az ördög,
énrajtam nem látják, mint rajtad, hogy dühöngök;
én annak veszem az embereket, amik;
tanulom tűrni, hogy csak tegyék azt, amit;
s hiszem: közönyömet trón és város, a népek
tartják olyan bölcsnek, mint a te nagy epédet.
Molière
A BOLHA
The Flea
Nézd ezt a bolhát s benne azt,
hogy mily kevés, mit tőlem megtagadsz.
Engem szívott, most téged szí:
e bolha két vérünket keveri.
nem szűz-rontás, nem szégyen, nem iszony;
meg se kért, máris élvezett:
vérünk elegyén hízva kéjeleg,
s ez több, mint amit én tennék veled.
van benne; három élet: meg ne öld!
nászágyunk lett, esküvőnk temploma;
szülőd morog bár, mint magad,
ránkcsukódtak e véredény-falak.
Megölhetsz, szokásból, vele,
de öngyilkos is lennél; s nem bün-e
három személy kioltott élete?
az az ártatlan, pici vérözön!
Bolhánknak bűne más mi volt,
mint a csepp, melyet tőled elrabolt?
nem vagy gyengébb tőle, s én se vagyok.
Igaz. – Akkor viszont ne várj:
több kárt erényed veszte sem csinál,
mint életedben e bolhahalál.
John Donne
EGY BÁGYADT, ŐSZI LÉGYHEZ
An eine matte Herbsfliege
Roskadozik gyenge lábad?
Bénult szárnyad nem emel?
Mászol csak az ablakon, mely
látta vidám életed:
ah, oda a ragyogó nyár
és a zord tél közeleg!
De nézz engem: térdem inog,
arcom, mint a holtaké;
nézd, szemeim bátor tüze
hervadt, beteg, odavan:
az én őszöm tán előbb jött,
előbb jött, mint a nyaram?
Grillparzer
ZANTÉ-HOZ
To Zante
Szép sziget, kinek bársonynál puhább név
s a legszebb virág adta nevedet,
milyen sugaras órák, mennyi játék
emléke rajzik föl árnyad megett!
Mily tűnt boldogság hány jelenete!
Mily halott remény, hány álma nekem!
Hány kép egy lányról, ki többé sose –
többé sose lesz zöld lejtőiden!
Többé sose! Két bús-varázsú szó
mindent kicserél! Szép? Többé sose
szép az emléked! Többé sose! Óh,
átok vagy, part virágzománca, te,
óh, jácint-sziget, biboröblü Zante!
„Isola d'oro! Fior de Levante!" –
Poe
LEZBOSZ
Lesbos
Latin játékok és görög gyönyörök anyja,
Lezbosz, ahol a csók, ha bágyadt, ha üde,
ha forró, mint a nap, ha friss, mint dinnye hamva,
glóriás nappalok és éjszakák disze,
latin játékok és görög gyönyörök anyja,
Lezbosz, hol úgy szakad a csók, mint bérci forrás,
mely bátran veti a szakadékba magát,
fut, örvénylik, zokog, s mint vonagló sikoltás,
titkos mélységeken pezsgve viharzik át,
Lezbosz, ahol a csók szakadó bérci forrás!
Lezbosz, ahol Phrynék csábitanak Phrynéket
s hol sóhaj nem maradt visszhangtalan sosem,
mint Paphost tisztel a csillagok ezre téged
s Venus joggal irígy Sapphóra földeden!
Lezbosz, ahol Phrynék csábitanak Phrynéket,
Lezbosz, lankatag és forró éjek hazája,
ha sok, gyürűs-szemű lányod, kit kéj hevít
– s jaj, meddő kéj! – mohó tükre előtt kitárja
az érett nőiség vágyó gyümölcseit, –
Lezbosz, lankatag és forró éjek hazája,
ne törődj az öreg Plátó komor szemével,
szerelmes édenek úrnője, drága föld,
téged felold a csók túlzása, mely merészel
s kutatva százfelé keresi a gyönyört.
Ne törődj az öreg Plátó komor szemével.
Felold a bűn alól az örökös vezeklés,
mert mártírsors veri a vágyó sziveket,
melyeket más egek partjain keresett és
tündöklő fénymosoly csalogat-hiteget!
Felold a bűn alól az örökös vezeklés!
Mely Isten mer, Lezbosz, pálcát törni fölötted
és ütni bélyeget nyűtt homlokodra, míg
arany mérlege nem mérte árját a könnynek,
amellyel tenger felé futnak patakjaid?
Mely Isten mer, Lezbosz, pálcát törni fölötted?
Minek Jón s Gonoszon, törvényeken tünődni?
Fenséges szűzek, óh, dicső szigetlakók,
a ti vallásotok éppoly szent, mint a többi,
s poklokon-mennyeken csak nevethet a csók!
Minek nekünk a Jón s a Gonoszon tünődni?
Lezbosz arra jelölt ki engemet a Földön,
hogy feslő lányai titkát zengje dalom,
engem, kit a szilaj kacajok és a tört könny
rejtelme megfogott régen, fiatalon;
Lezbosz erre jelölt ki engemet a Földön,
s azóta őrködöm, fent, a leukászi vártán,
s biztos és átható szemekkel figyelek
éj-nap, hogy brigg-e vagy fregatt vagy gyönge tártán
az árny, mely az azúr ködből előremeg.
Azóta fent ülök, őr a leukászi vártán,
megtudni, szelid és enyhűlt-e már a tenger,
s esti szirtek közé, hol vad visszhang zokog,
hazaring-e – (hiszen az imádott tetemmel
csak békét köt egy est!) – Sapphó, ki távozott,
hogy megtudja, szelid s enyhűlt-e már a tenger!
A hím Sapphó, a nagy szerető s a poéta,
kit sápadt bánata Venusz fölé emelt!
Az azúr szemeket legyőzte a sötét, a
fekete, melyben ős láng s szenvedés tüzelt;
a hím Sapphó, a nagy szerető s a poéta!
Szebb volt, szebb a világ fölé kelő Vénusznál,
mikor az derüje kincseit s szőke-láng
tavaszát hintve szét, a fénylő vizen úgy állt,
hogy elbüvölte vén apját, az Óceánt;
szebb volt, szebb a világ fölé kelő Venusznál
Sapphó, kit sírba vitt blaszfémiája napja:
megsértette saját szent kultuszát: remek
testét mint csemegét egy vad férfinak adta
és a baromi gőg méltán büntette meg
Sapphót, kit sírba vitt szentségtörése napja.
Lezbosz azóta csak zokog és jajveszékel,
s hiába tiszteli hódolva a világ,
gyötrelmek mámora őrjíti minden éjjel
s panasza égre csap a puszta parton át!
Baudelaire
HOGYHA MEGHALOK, NE TOVÁBB
No longer mourn for me when I am dead
Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
csak míg hallod a zord harang szavát,
mely széthirleli, hogy e rút világból
legrutabb férgek közé szöktem át;
sőt, ha versem olvasod, ne idézd
irója kezét: szivem úgy szeret,
hogy édes agyadnak a feledést
kivánja sajgó emlékem helyett.
Vagy ha (mégis) látod írásomat,
mikor engem a föld már elkever,
ne mondd ki szegény nevemet se: hadd
haljon szerelmed halálommal el;
mert a bölcs világ átlát sziveden,
s bár meghaltam, gúnyolni fog velem.
Shakespeare 71. szonettje
SZELLEMIDÉZÉS
Óh, ha igaz, hogy éjszaka,
amikor elpihen az élet
s kereszten, sírkövön csak a
hold sugarai kergetőznek,
ha igaz, hogy nem tiltja őr
útját a sok porladó árnynak,
akkor hívlak, Leila, várlak:
barátnőm, a szivemre! Jőjj!
Jőjj hamar, drága tünemény,
s ahogy búcsúztál, állj előttem:
sápadtan, mint a téli fény,
és végső kínoktól gyötörten.
Messzi csillagként tündökölj
és ölelő, halk fuvalom légy,
vagy érkezz, mint iszonyú torzkép:
akárhogy! De szivemre! Jőjj!
Nem hívlak kifürkészni, mi
hogyan van ott a túlvilágon,
vagy hogy megbántsam Azt, aki
elvitte legdrágább barátom;
nem is, mert néha úgy gyötör
a kétség... Azt vágyom szivednek
megmondani csak, hogy szeretlek
s tied vagyok örökre. Jőjj!
Puskin
KÖNNYEK VIGASZA
Trost in Tränen
Mért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja a szemed.
„S ha sírtam is, elbújva; – az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon."
Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szivét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.
„Ti mulattok s nem sejtitek,
engem, szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok,
csak egy, csak egy – hiányt."
Akkor meg rázd föl magadat!
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.
„Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Ugy ragyog, és oly messze, mint
fönt az a csillag, ott."
Csillagra nem vágyunk. Ha szép,
hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.
„Tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny."
Goethe
ELÉGIA
Sivár kéjmámorát az elmult ifjuságnak
fejfájás követi, mint dáridót a másnap.
De az erőm, tüzem úgy érik, mint a bor:
év múlik évre s ő mind nemesebbre forr.
Utam bizonytalan, és életem hajóját
holnap új viharok talán zátonyra dobják.
Pedig, barátaim, még élni akarok!
Jőjjetek, szenvedés, komoly gondolatok!
Tudom, vár még reám sok boldog óra, s enyhe
balzsamok vigaszát csöpögteti szivembe:
uj összhang, béke, ifjuság leszek,
könnyekig meghat majd a képzelet,
s mikor estém nagy árnyai lehullnak,
a szent Szerelem csillaga bucsúztat...
Puskin
NON SUM QUALIS ERAM BONAE SUB REGNO CYNARAE
Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae
Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Egész éjjel verő szivemen vert szive,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpitett, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Ernest Dowson
Madame, l'amitié doit surtout éclater
– Részlet az „Embergyűlölő"-ből –
Asszonyom, barátok épp a legfontosabb
dolgokban lehetnek egymásnak hasznosak;
s minthogy az erénynél fontosabb semmi sincsen
s illem és becsület hű járuléka minden,
eljöttem, mint akit az ön sérelme bánt,
föltárni aggódó szivem kegyed iránt.
Tegnap, egy rendkivűl erényes társaságban,
önre fordúlt a szó s így haladt, ez irányban;
s ott kegyed udvara s feltűnő élete,
sajnos, nem hatott jól, hölgyem, mindenkire.
Az, hogy vendégűl lát olyan rengeteg embert,
nagyvilági volta s a hírek, amiket kelt,
több gáncsolót talált, mint kellemes lehet
s mást nagyobb szigorra ajzott, mint engemet.
Könnyen képzelheti, kinek pártjára álltam;
előadtam, amit mentségűl csak találtam;
szándékai, mondtam keményen, nemesek,
és hogy tűzbe teszem önért a kezemet.
De, tudja, van egy s más életben és szivekben,
amit, bár akarjuk, menteni lehetetlen;
s végűl elismertem, kelletlen, magam is,
hogy az ilyen élet kissé lejtőre visz,
hogy a kegyed képén rengeteg torzulás van;
hogy minden rágalom hitelt kap a világban;
s ha többet adna a köz törvényeire,
nem szúrna szemet a magaviselete.
Nem, mintha erénye valóban laza lenne;
ments isten, akárcsak gondolni is ilyenre.
De a bűn árnya már komoly veszély lehet
s nem elég mindig a jó lelkiismeret.
Hölgyem, ugye, biztos, hisz az eszét csodálom,
hogy nem veszi zokon jószándékú tanácsom?
Szavaimban semmi egyéb nem vezetett,
csak az ön s érdeke iránti szeretet.
Hölgyem, lekötelez. Hogy mondjak érte hálát?
S nemhogy zokon venném intelmét és tanácsát,
rögtön viszonzom is, és ha megengedi,
tanáccsal, mely az ön jóhírét illeti;
s mert ilyennek látom, ily baráti személynek,
aki híven közli, amit rólam beszélnek,
követem a nemes példát, s én magam is
közlöm, amit önről a társasága hisz.
A minap, bizonyos helyen, látogatóban,
egy nagyon érdemes kis kör vendége voltam,
s hogy az igaz lélek volt a témánk s a jó,
asszonyom, egyszerre önre fordúlt a szó.
És ott bizony kegyed sok buzgó kitörését
s jámborságát nem túlszent példaként idézték;
s a komoly külsőt, mit magára kényszerít,
folyton tisztességről zengő beszédeit,
árnyaló sikolyát s a sok fintort, amit vág,
jelezni gyanútlan szók kétértelmü titkát,
önhittségét, melynek szárnyán égbe lebeg,
szánó tekintetét, melyet másokra vet,
örök kegyességét, és azt, hogy kritikája
a tiszta dolgokat oly fanyaron birálja,
mindezt, ha szabad az igazat mondanom,
egyértelműen csak megrótták, asszonyom.
Mit ér, mondták, ez a szánó arc s ez a halk hang,
hogyha agyonüti, ami mögötte lappang?
Olvasója gyorsan és pontosan pereg;
de cselédjét veri, s fizetni nem szeret!
Minden szent hely buzgón láthatja esdekelni,
de kendőzi magát és szép szeretne lenni.
Képeken födeti a csupaszságokat,
de rendkívül vonzzák a valóságosak.
Én persze védtem önt mindenki ellenében;
mindez csak rágalom, hangoztattam keményen;
de hát az egész kör csúnyán nekem esett,
s abban összegezték véleményüket:
jobb volna, ha – mással kevesebbet törődve –
ön inkább a saját háza előtt söpörne;
vizsgáztassuk előbb, mondták, saját magunk,
szomszéd fejét mosni csak aztán van jogunk.
Hogy mást téríteni, még ha van is elég ok,
csak példás élet ad szavunknak nyomatékot;
s hogy legjobb azokra bízni minden ilyet,
akiknek ezt tették gondjává az egek.
Hölgyem, ugye, biztos, hisz az eszét csodálom,
hogy ön se veszi rossznéven igaz tanácsom?
Szavaimban semmi egyéb nem vezetett,
csak az ön s érdeke iránti szeretet.
Bár feddés fejünkre csak bajt s haragot áraszt,
megvallom, igazán nem vártam ezt a választ,
asszonyom; s abból, hogy fulánkja úgy kibújt,
látom, jó intelmem nagyon szivébe szurt.
Fordítva, asszonyom; s volna okos az ember,
folyton élne ilyen kölcsönös intelemmel.
Igaz szó esetén alábbhagyna – ugye? –
az önhittség, melynek mindenki betege.
Nagysádtól függ csupán, folytassuk-e bizonnyal
baráti munkánkat ugyanily buzgalommal,
és elmeséljük-e, egymásról mi kering,
mi hír, ön énrólam, én önről, szív szerint.
Hölgyem, a rossz hír önt előttem elkerűli,
nyelvét a pletyka csak énrajtam köszörűli.
Nincs érdemtelen és nincs ember gáncstalan;
s kor vagy izlés szerint mindnek igaza van.
Idejét adja a szerelemnek az élet,
később meg, tartalmúl, viszont az álszemérmet.
Mert kényeskedésünk ravaszság is lehet,
ha ifjú éveink napfénye odalett:
födhető vele a test sok fogyatkozása,
lépek tán majd én is egykor az ön nyomába;
mindent meghoz a kor; de így, húszévesen,
asszonyom, nem kiván prűd lenni senki sem.
Gyönge előny, mégis kérkedik vele szörnyen,
s szörnyen harsonázza a korát, drága hölgyem.
A kevés, amivel más, mondjuk, több lehet,
nem ok pöffeszkedni, nem olyan nagy eset;
s nem tudom, lelkében vajon mért acsarog rám,
nagysád, hogy így bánik velem, ilyen gorombán.
Én se tudom, nagysád, mért látják szüntelen
dühöngeni, ahol megfordúl, ellenem.
Minden csalódását én okozom kegyednek?
Én vagyok oka, hogy nem kegyedért epednek?
S ha, ahol csak vagyok, ébred a szerelem
s ha napra-nap ujúl a sok vágy körülem,
a vágy, amit kegyed el óhajtana szedni,
hát az nem a hibám, nem teszek érte semmit;
tessék, szabad a tér; nem gátoltam sosem,
hogy a férfiakat vonzani szép legyen.
Szent ég! Azt hiszi, hogy irigyli azt a falkát
bárki, udvarlóit, kikkel annyira felvág,
s hogy nem találja ki játszva akárki ma,
mért ragad egy nőhöz a hódolók raja?
Szédíteni akar, hogy e nagy forgalomban
minden szívben csak szép és nemes vonzalom van;
hogy tisztes szerelem hat itt mindenkit át,
s kegyed erényei tartják az udvarát?
Üres kifogással itt port hinteni késő;
a világ nem hülye; én tudom, van elég nő,
aki képes gyöngéd tüzeket gyújtani
s mégsem tud ily hadat pórázon tartani;
s ebből levonhatjuk a konzekvenciákat;
nagy kegyadogatás tart meg csak ennyi vágyat,
senki sem epedez pusztán két szép szemért,
hanem fizetni kell minden figyelemért.
Hát csak pöffessze túlnagynak hitt dicsőség
a hitvány diadal és siker pici hősét
s szálljon alább kissé a varázs és a gőg,
mely orrát most oly fenn hordja mások előtt.
Volna ilyen fontos a hódítás nekünk is,
tehetnénk – gondolom, ahogy más, mi magunk is:
csak el a féket! – s ön láthatná csakhamar,
kap a nő szeretőt bőven, mihelyt akar.
Akarja, asszonyom, s aztán lássuk a medvét;
próbáljon tetszeni, erőltesse receptjét;
s anélkül, hogy...
De tán elég lesz, asszonyom,
túlmessze találnánk menni e zord uton;
búcsúztam volna már jó régen bizonyára,
de a kocsim, sajnos, egyre várat magára...
Molière
KÁRHOZOTT ASSZONYOK II.
Femmes damnées II.
Mint méla állatok a homokpartra dőlve
a nyilt tenger felé fordítják szemüket,
és lábuk és kezük egymást hívja, s előre
édesen bágyad és keserűen remeg.
Némelyikük szivét nagy gyónás hozza tűzbe
és mert patakmoraj vonzza és mély liget,
félénk gyermekkoruk szerelmeit betűzve
vésik a fiatal fákba jeleiket;
mások, lassú s komoly apácák, félve járják
a tündér szirteket, hol Szent Antal előtt
a kísértő bibor tünemények kitárták
meztelen keblüket, mely mint a láva nőtt;
van, aki hamvadó fáklyafénynél az ősi
barlangok nagy, pogány csöndjét keresi, ha
üvölt a láza, s a te mákonyod könyörgi,
óh, Bacchus, vén bünök s önvádak orvosa! –
és más, kinek nyakán s vállain skapulár van
s aki bő köpenye alatt ostort visel
s a komor, erdei, éjszakai magányban
a kín könnyeibe habzó gyönyört kever.
Óh, szűzek, démonok, óh, szörnyek és mártírok,
akik megvetitek a nyomorult Valót,
végtelent-keresők, jámborok és szatírok,
sorsok, ujjongva és zokogva áradók,
kiket poklotokig követett árva lelkem,
szeretlek, húgaim, s szánlak benneteket,
mert kínotok komor, szomjatok telhetetlen
s mert a vágy csorduló urnája szivetek!
Baudelaire
ATLANTISZ
Atlantis
Kik voltak Atlantisz költői? Ki
ismeri hőseiket? Mormog a
tenger, de csak magának, mélye nem
fecsegi ki csöndjének titkait
s nem tudja, mily ütem zárult, mikor
Atlantisz végső buborékait
felvetette a megnyugvó talaj.
Óh, év és özön s mérföld és szökőár
nem változtat a sziv ismeretén –
Mig szirt, fa s felhő keretezi létünk,
ismerjük Atlantisz eposzait:
egy hős szolgált nála kisebbeket,
azok félreértették és megölték
s megint félreértették s imádták;
egy nő szép volt, s a férfiak küzdtek érte,
városok égtek érte, és férfi férfit
füzött rabszíjra, s ő mindnyájukat;
utas hányódott szigetek között,
változó tenger vándor csillaga,
vagy lelke purgatóriumaiban,
s hazavágyott vesztett szerelmeséhez.
A Költészet az emberszív maga:
Nirvánában, vagy Égi Udvarokban
a Szépség mindig legfőbb úr marad,
dal-teste, akár az emberi test,
földi jelenség, földi forma csak:
illan belőle a tündéri lény;
s ha nem lesz ember s kihül a világ,
megszünik, a Vers örökléte.
G. Bottomley
ÜDVÖZÜLT VÁGY
Selige Sehnsucht
Csak a bölcsnek – igaz ének
tömeget csak gúnyra csábit –
hirdetem, hogy szent az élet,
amely lánghalálra vágyik.
Nászok hűlő gyönyöréből,
mely téged, mely veled nemzett,
idegen érintkezés tör
rád a csöndes gyertya mellett.
Nem fog többé földi létbe
beárnyékoló sötétség,
és felsőbb szeretkezésre
sodor uj vágy, uj reménység.
Semmi nem köt, semmi korlát,
szállsz a célra, elbüvölt,
hogy magadat, fényre sóvár
lepke, végül lángba öld.
S mig nem érzed, hogy ez a
„Halj, s támadj föl!" áthat,
csetlő-botló, bús fia
vagy csak a világnak.
Goethe
EGY KÖLTŐHÖZ
Óh, költő, ne siess tetszeni a tömegnek;
zúg a taps, de csak egy óra az élete,
aztán felharsan a barmok itélete
s egyszerre jéghideg kacaj nyerít körötted.
Király vagy: légy az! Élj magadban! Élj szivednek:
figyelj némán az ő titkos jeleire,
vésd a szobraidat, szent szépséggel tele,
bátran, keményen, ahogy parancsolja a lelked.
Benned a jutalom, legfőbb bírád magad vagy!
Köpdössék össze bár tüzét oltáraidnak
és sujtsa művedet kifogás, szitok, átok,
hiába dúl a düh, triposzod nem inog
mig ég szabad szele mossa a homlokod:
csak te sujthatod és emeled alkotásod!
Puskin
A BÜKK
Die Buche
A bükk mondja: Az én munkám a lomb.
Fa vagyok, nem gondolattal beszélek.
Kifejezésem ágas-bogas élet,
a lomb vagyok, a por fölött a dóm.
Hivó melegre gyors szivem felel,
megzendülök a tavaszi derűben,
s mindenkihez szólok, és egyszerűen.
Ámulsz, hogy rozsdabarnán kezdem el!
Mint erdőm jelzi, nyárbarát vagyok.
Jólesik, ha rám ködök telepednek;
magam is eső, szeretem a nedvet.
A hő meghal: én zölden lobogok.
Komoly munkában töltöm a telet.
De lényem előbb szétöntöm az őszbe.
Szineimet még sose nélkülözte:
szőnyege vagyok, bársonyrőt liget.
Theodor Däubler
NAPPAL ÉS ÉJSZAKA
A névtelen örvényt, melyet
szellemek laknak, eltakarta
az istenek örök hatalma:
aranycsillámú szőnyeget
borított fölébe, a nappalt,
ég s föld baráti gyönyörét,
a beteg lélek gyógyszerét,
a nappalt, mely erősit s megtart.
De mulik a nap, jön az éj,
s kezében e baljós világról
messzerepül a tarka fátyol,
az áldásadó szemfödél:
a szakadék megint kitárul,
áthidalhatatlan ködét
mutatva s szörnyeit: ezért
borzadunk úgy az éjszakától.
Tyutcsev
A HALDOKLÓ AISCHYLOS
Elnémulok. És síromon ez álljon.
Athéni Aischylost, Euphorionnak,
az elisi vincellérnek fiát, itt
fedi a messze, rozsos Gela földje.
Életét örökké hirdetni fogja
Marathon berke... Ezr kérem, csak ennyit...
És műveim, hetven tragédiám?
A költő híre? – Üres, hiu dolgok.
Nem kellenek. Isten szerszáma voltam.
Egykor, még gyermek, szőllőnkre vigyáztam,
ott, Elisben. S, hanyag őr, elaludtam.
S dél volt. Forró nap. A fekete fürtben
piros nedv forrt. Ragyogva, mosolyogva
hajolt fölém s azt súgta Dionysos,
azt parancsolta, hogy írjam le isten
s ember dolgait. S én leirtam. Igy volt.
Ő sugta versét a lélek fülébe;
szinpad, tömeget – az ő műve minden:
én csak az isten hű irnoka voltam.
Másokat is kegyelt – fürkészhetetlen
az égiek akarata: nyugodtan
ejtik semmibe tegnapi kegyüknek
szegény tárgyait. Nem az én bünöm volt,
hogy mellőzött, ahogyan az sem érdem,
hogy előbb úgy rám sugárzott az arca.
S remegő kezem mégis írt, tovább; tán,
mert megszokta... de hagyjuk, hagyjuk ezt; úgy
fáj mindez, s epe-keserű az emlék...
De Marathon életem fénye volt és
örök dicsőségem marad. A többi
idegen, mind. – Ezt irjátok siromra.
Jan Svatopluk Machar
AZ OLVASÓHOZ
To the Reader
(Vers Shakespeare összes művei 1623-as első folió-kiadásának élén, Martin Droeshout rézkarca alatt)
Ez a kép, könyvünk metszete,
nyájas Shakespeare-t mutatja be;
tű s élet közt nagy volt a harc,
hogy élethű legyen az arc:
s ha, mint vonását, szellemét
éppúgy rögzíthetné a réz,
a világnak metszet sose
lenne még ily remeke.
De mert ez nincs igy, Olvasó,
Arc helyett nézd, mit mond a Szó.
Ben Jonson
NEM KÉR HŐT ÉS LEVEGŐT A KERTEM
Mein garten bedarf nicht luft und nicht wärme
Nem kér hőt és levegőt a kertem,
a kert, kezeim müve és gyönyöre,
s élettelen madarai egyetlen
tavaszt se láttak még sohase.
Szénből a fatörzs, szénből van az ága;
s a komor mezsgyén komor mezők;
roskad a gyümölcs és mint a láva
ragyog a pinia-liget előtt.
Rejtett barlangból, szürke áram,
dereng ki a reggel, az este; és
mandula-olajok pára-porában
ázik a virágágy s gyep s vetés.
De te mikor nyitsz, üdvöm adósa,
– kérdeztem a szentély fái alatt
álmokba felejtve gondjaimat –
sötét, nagy, fekete rózsa?
Stefan George
A KÖLTŐ A GYORSÍRÓJÁHOZ
Puer, notarum praepetum
Gyere csak, fiú, szárnyaló
betűk varázsló mestere!
Nyisd föl kéthátu tabulád,
melyen a sok-sok szó, külön
jelekbe fogva, minta egy
hang volna, ugy összefolyik.
Roppant könyveket készülök
irni, s nyelvemről jégeső
gyanánt patakzik majd a szó.
De füled nem téved soha,
lapod betelni nem akar,
s jobbod, noha alig mozog,
csakúgy röpül a viaszon.
Mig bő körülirásokat
használva nyelvem pergetem,
te szivem gondolatait
már a viaszba rögzited.
Bár észlelne szellemem oly
villámgyorsan, mint ahogy az
előadásban rohanó
kezed irama megelőz!
Ki árulta el titkaim?
ki súgta meg előre, hogy
miket akartam mondani?
Szivembe tolvaj mily ügyes
lopja be szárnyas ujjaid?
Milyen páratlan forgatag
csempészi füledbe, amit
még ki se fejezett a nyelv?
Nem iskola adta neked
ezt a tudományt, és nem is
más, bűvészgyors emberi kéz;
Természet ajándéka ez,
s Istené, hogy előre tudd,
amit mondani fogok és
ugyanazt akard, amit én.
Ausonius
SHAKESPEARE EMLÉKE
Epitaph on the Admirable Dramatic Poet William Shakespeare
Kell, Shakespeare-em, hogy dicső csontjaid
fölé egy élet hordja köveit?
Vagy hogy glóriás poraid felett
piramis verjen csillagos eget?
Emlékezet s hírnév királyfia,
szorúl neved ily gyönge tanura?
Hódolatunk csodájában magad
állitottad fel örök szobrodat.
Mert lompos versünkre piritva míg
dalod könnyedén szárnyal, és a szív
páratlan könyvedből a delphii
igéket kincsként magába szedi,
saját képzeletünk megszünteted
s márvánnyá dermeszt túl-dús szellemed;
s így oly fenség boltoz rád földi éjt,
hogy királyok halnának ily sirért.
Milton
SZERETETT MESTEREMNEK, WILLIAM SHAKESPEARE-NEK ÉS ANNAK EMLÉKEZETÉRE, AMIT RÁNK HAGYOTT
To the Memory of my Beloved Master, William Shakespeare: and what he hath left us
Shakespeare, nem azért magasztallak így,
hogy uszuljon nevedre az irígy;
bár, hirdetem, Múzsa és Múzsafi
könyved eléggé nem dicsérheti.
Ez igy van, ezt mind valljuk; de ezen
az uton járni nem kedves nekem;
mert igy tenni a butaság szokott,
mely, ha zeng is, csak szajkózza a jót;
s a vak szeretet, mely az igazat
nem segiti, csak ide-oda-kap;
sőt a kajánság is e móddal él:
ártani tör s csak látszatra dicsér.
Olyan ez, mint ha hű nőt becstelen
ringyó magasztal: főfő sérelem!
De te védve vagy, balfogásaik
nem érik el a magasságaid.
Kezdem hát: Korunk lelke! tapsa! te,
szinpadunk csodája! és gyönyöre!
ébredj, Shakespeare-em! Tested sírba nem
Chaucer vagy Spencer mellé fektetem,
Beaumont-ra se szólok, hogy „helyet adj":
te sír nélkül is magad szobra vagy,
s élsz, mig könyved él, s mig olvasni és
magasztalni lesz bennünk igaz ész.
Hogy különveszlek, igy véd az agyam:
az ő nagy muzsájuk idomtalan;
és ha mulónak hinném kritikám,
kortársaiddal mérnélek csupán
s elmondanám, Lyly-t hogy túlragyogtad,
s Kyd pompáját, s Marlowe-t, a még nagyobbat.
S bár kevés latint tudtál s görögöt még
kevesebbet, nemcsak innen keresnék
hódolókat: hivnám Euripidest,
mennydörgő Aischylost, és Sophoklest,
Pacuviust, Acciust, s Cordova fiát:
hadd hallják csizmád rengő robaját
a színen, s hogy, ha víg koturnuson
lépkedsz, túlemeljelek mindazon,
amit pökhendi Athén s büszke Róma
termett, s ami porukból kelt azóta.
Ujjongj, Angliám! Van fiad, ki már
Európa minden színpadán király.
Minden időké ő, nem egy koré!
S a Muzsa, mind, tavaszként gyűlt köré,
mikor, mint Phoebus, kápráztatni, s mint
Mercur, ő jött, bájolni füleink!
Rajzai: a nagy Természet maga,
ki büszkén öltözött szavaiba,
s ruhája oly dus volt és oly remek,
hogy most nem is szívlel más szellemet.
Aristophanes fanyar-víg tüze,
Terentius csinja, Plautus esze
nem tetszik: ugy avulnak, mint akik
– óh Természet! – már nem a fiaid!
De nemcsak Természet van; többleted,
édes Shakespeare-em: a Művészeted.
Mert bár a Lét a költő anyaga,
a müvészete formál: s aki ma
egyetlen élő sort ir (amilyet
te), beleizzad: verje a tüzet
a Muzsák üllőjén: forgassa csak
saját magát is, ahogy a vasat;
másképp babérját a guny leszedi.
A jó költőt munkája is szüli.
Ahogy tégedet! Miként az apa
arcát a fiu, ugy éltetik a
jólmegmunkált és gondosan csiszolt
sorok Shakespeare-t, a lelket s a modort:
mindben szinte lándzsáját rengeti
s a butaság szemének szegezi.
Édes avoni hattyú! Mily csoda
volt feltünésed s büszke röptöd a
vizeinken s a Themze-part felett:
megnyerted Jakabot, Erzsébetet!
Óh maradj itt! Látom, zenitre érsz:
csillagképpé válva egünkön élsz!
Ragyogj, költők Csillaga, és ne únd
szidni s emelni romló szinpadunk,
mely tűntöd óta éj-nap gyászkomor:
homálya csak műveidtől oszol.
Ben Jonson
Ballade de Villon et de la grosse Margot
Hogy e szép lány szolgája s hive lettem,
azt hiszitek, hogy gaz s bolond vagyok?
Van benne ép elég kincs, hogy szeressem,
szerelméért kardot-pajzsot fogok.
Ha vendég jön, kancsóért szaladok,
van bor, gyümölcs, sajt, kenyér és ami
kell, s ha jól fizet, azt mondom neki,
hogy „bene stat", vagyis rendben vagyunk
s hozzák vissza máskor is vágyai
e bordélyba, ahol együtt lakunk.
De ha pénz nélkül fekszik le, kegyetlen
szidom Margot-t, hogy ég-föld háborog;
szívem megvakul a vad gyűlöletben.
Fogom cókmókját, övét, kalapot,
hogy magamhoz veszem, mint zálogot.
Neki meg csipején az öklei
s üvölt, hogy hát még mit nem?!... Pokoli
bestia!... Igy addig marakodunk,
míg botom az orrát be nem töri
e bordélyban, ahol együtt lakunk.
Erre csönd lesz. Ő rám néz, mérgesebben,
mint egy varangy, és durrant egy nagyot
s elneveti magát: Na, go-go, szentem, –
s hizeleg és cirógat, itt meg ott;
úgy alszunk el, mit két részeg pocok.
Reggel korgás ébreszti, s mert kicsi
magzatát félti, rám dől; mondani
se kell, hogy nyögök s majd szétlapulunk.
Tönkretesznek az enyelgései
a bordélyban, ahol együtt lakunk.
Ajánlás
Villám, szél? Kosztom nem kell félteni!
Igy élünk, egymás kitartottjai.
Lotyó és latrok: zsák s a foltjai.
Lenézni egymást nincs semmi okunk.
Ocsut ki kerget, pelyva követi.
Nem kell a becsület, mi sem neki
a bordélyban, ahol együtt lakunk.
Villon
CSALÁDI KÖRBEN
... Elhagytam hát a nagy szerelmi tenger
viharait, iszonyú dühei
nem fenyegették többé sorsomat:
hisz reggelenkint oldalamon ébredt
drága hitvesem becsületes arca,
a gondtalan, nyilt, nyájas, szerető arc.
És Carlo – arca rózsa s liliom –
csicsergő ajkán lelkét hozta, ha
bejött, hogy elmeséljen valamit.
Igy ébresztett a kora fény; sietve
öltöztem, s közben az édes kölyök
úgy körülugrált, mint bari a friss,
hajnali réten, s oly tréfásan és
ügyetlenűl formálta szavait,
hogy a szájáról csókoltuk le őket.
Forró hálával gondoltam ilyenkor
az Örök Bíró szent akaratára,
s csak nehezen váltam meg, s kis időre,
az ébredés áldott óráitól,
hisz annyi gyászos éj emléke sajgott
bennem s oly sok elsiratott remény, –
és ugy éreztem, hogy a csöndes órák
üdvét, ha nem is örökre, de egyszer,
legalább egyszer – mégiscsak elértem!
Majd mentem, tudva, hogy dolgozni kell,
s miután a könyveimben lapoztam,
róni kezdtem tollammal sorra sort.
Mikor meg ebédre hívtak, nem egyszer
dühösen kifakadtam: Hagyjatok! –
úgy rabúl ejti az embert a munka.
Ám hogyha Carlo jött értem, ragyogva,
mint gyöngy és virág, s hívott, s a szemét
rám villantotta, s átkarolt, s kezemnél
– lelkemnél! – fogva húzott, oda, a
tányérhoz, anyja oldalára: akkor
nem morogtam többé, s asztalhoz ültem...
Lope de Vega
ECCE HOMO
Ecce homo
Ugy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!
Nietzsche
BEETHOVEN MELLSZOBRA
Beethovens Büste
Zord szobámba minap, árván,
este, búsan hazatérve,
meglepetés fogadott, jó
meglepetés drága fénye.
Egy barátom szeretete,
biztos szeme megtalálta,
fénysugárnak hol hagyott rést
az a komor, néma zárka.
Mellszobor állt bent: a férfi,
a mester, kit legnagyobbként
tisztelek, mint bércek ősét,
mint a tenger végtelenjét.
Alpok zivatara, harc, mit
mennybolt, vihar s óceán vív
s a szent orkánként dübörgő
Beethoven, az óriás szív,
szítja dacom, hogy nevetve
nézzem dühét végzetemnek:
hogy gyúl s hogy vész hamujába
végső fája édenemnek.
Csata az, mely sose gyűlöl,
láng-szeretet és nyugodt sír
s fájó kéje a halálnak,
ha Beethoven dala fölsír;
ha meg ujjong, élet csattog,
ébrednek az ős halottak,
s kripták fölött, részegülten,
mint bacchusi had, robognak.
Ha haragszik, akarat küzd:
ember!... Vas csörg, lándzsa, dárda...
És üvöltve, verve zúg a
démonhad az alvilágba. –
Édes ingás, hab-zsibongás,
világtenger áramának
lelke suttog szerelemről?
Hullám nő, hull, ó, hogy árad!
Kagylófödte, síma parton
táncos sellők játszadoznak,
korall-ágon eljövendő
csalogányok álmodoznak.
Csönd! Halkabban!... A Természet
szellemének ajka sóhajt:
dalt súg egy szép gyermek első
álmaiba, altatódalt;
hegedűje holdsugárhúr,
mélység fölé kifeszített:
üteme a földi mélyben
kristályszögleteket illeszt,
varázsütemére bimbót
nyit a rózsa, s, íme, vándor
szárnyra kelve daru lebben
tova az ősz bánatából. –
Coriolán! Véget ért a
harc, a vad dölyf: belezörget
a gyorskezü vég – utolsó
hangok hullnak, összetörnek!
Hogy vert minden akadályt a
szép gonosztett büszke hőse!
Most meg – ott áll, elbukottan,
tragikusan és tünődve.
Töpreng és a földre bámul,
romlását a sors akarja;
buknia kell, néma kínban
meg-megrándul nemes arca. –
Figyelj! E sok hang-tusában
idők fordulója zendül,
az emberekért küzdött és sírt,
békét akar most, megenyhült.
A zúgó szimfóniák szent
viharában földre szállva
Zeus közelít s nyomja csókját
Krisztus vérző homlokára;
hallgasd, roppant szíve mindent
szeretetben hogy fog össze,
a régi s az új világot
hogy öleli az örökbe.
Lenau
GOETHE HALÁLÁRA
Terebély fáján az emberiségnek
te voltál a legtisztább-szebb levél,
téged táplált a nap aranya, téged
legtisztább nedveivel a gyökér.
Veled zendűlt a legösszhangosabb dal,
amit lomb ébreszt, ha ujjong, ha sír,
prófétaként beszéltél a viharral
s derűs játszótársad volt a zefír. –
Nem nyárközepén vert le, nem goromba
vihar volt, ami egedre borúlt:
legszebb levél, legöregebb lombban,
te magad hagytad el a koszorút.
Tyutcsev
BEETHOVEN HALOTTI MASZKJA
Beethoven's Death Mask
Mindig így látom, nehéz homlokával.
Nagy, sötét; feje görnyed; haja lóg;
szántja a tájat. Az arca
mindig e csüngő maszkot ölti, ezt a
fehér fényben dermedten bámulót.
Felleghajtót hord. A két keze hátul.
Szemgödrein alulról fény csap át.
Állat guggol a szájában: nyilása
mint egy megnyilt-száju orgonasíp:
szél dalol benne és hars vágy kiált.
Mint egy hajó, megy el szemem előtt.
Mi vas, ha nem ő? Rét nyilik s omol
s tengerárrá dagadva ring a föld.
Álarc födi: rab; kizárta a lét;
az élet gájzir neki – valahol.
Fejében mégis gyúrt felhő dörög,
s mint kagylóban, dörgő hullám sikít.
Párás lomb suttog; az esőhozó
Április kél benne s tüdőt tapaszt
s úgy kússza agya gyötrő tájait.
De tovaperg a dob; távlat derűl;
felhős csúcs tisztúl; a misztikus Egy
tűnik, mint ég a kék tömjén alatt.
Csönd, csönd... S koponyáját és álmot hasítva
jön és kiolt a trombitás, a Nap.
Stephen Spender
A KÖLTŐ IFJÚSÁGA
Éclogue au Roi: ...Sur le printemps de ma jeunesse folle
... Bolondos ifjúságom tavaszán
mint fecskéé, olyan volt a hazám:
röpködtem ide-oda, ahova
a korom vitt vagy a szivem szava.
A farkastól nem ijedezve, gyakran
jártam az erdőt, magyalért, magamban,
s tarka tollú s dalú madarakat
csaltam lépre a borzas fák alatt,
vagy csapdákat csináltam és merev
galyakból fontam nekik ketrecet,
vagy átúsztam mély tavakat, folyókat,
vagy parittyát fabrikáltam s golyókat
a térdemen, s messzelőni tanultam,
farkast űzni s hogy a diót lesujtsam.
szarka- vagy rigófészket kirabolni,
vagy ért gyümölcsöt górálni le a
fiúk felnyújtott kalapjaiba!
és szakadékokat kutattam át,
a nyest vackát keresve s a sünét
és hogy hol lakik a fehér menyét;
vagy végigfosztottam a bokrokat
fészekzsákmányért, ami épp akadt,
kenderice, pintyőke, cinke, csíz.
S néha csináltam más dalokat is,
népdalokat, és a szilfák alatt
zendítettem gyermeki sípomat...
Clément Marot
AZ ŐRÜLET
Ahol a párás ég s a perzselt
föld pereme találkozik,
ott guggol, vigyori szemekkel,
az Őrület, s álmodozik.
Fullaszt a hőség, semmi szellő...
Ő csak guggol, a homokot
ássa, s üveges szeme felhőt
keresve ég felé lobog.
Aztán felpattan, megigézve,
s egy lyukhoz tapad, csupa fül:
sóváran figyel le a mélybe
s arcára boldog mosoly ül:
hallja – véli –- a hallhatatlant,
ős vizek titkos zajait,
forrásuk hangos lüktetését
s ringató bölcsődalait.
Tyutcsev
HAJNAL
Aurore
Foszladozik a mogorva
zűrzavar, mely álmomat
boritotta: íme, rózsa-
színben megjelent a nap.
Saját lelkem utazója,
megyek, szállok, bizakodva:
ima ez az indulás!
Mögöttem a sivatag már,
visz már, visz az öntudat már
s minden lépte óriás.
Üdvözöllek, ikrek, alvó,
testvéri harmóniák,
szavak, ti, kik egybehajló
ragyogásban gyúltok át!
Mire megbolydúl a méhes,
rajotok mind az enyém lesz:
arany létrám csendesen
ingó-remegő fokára
fehér lábát teszi már a
kalandkönnyű értelem.
Mily hajnal kél! Drága lányok,
hogy borzongtok, halk csipők!
Ime, vedlik már az álmot,
mely uruk volt az előbb:
egyik szinte ragyog; ásít
s kagylófésűt fog a másik,
most ébreszti a kezét
s lusta hangja mint a szomszéd –
szender varázslata zsong még
és csak aztán lesz beszéd.
Ni! ti vagytok? Rajta, rest nép!
Éjetek mi tárta ki,
lelkem szép úrnői, Eszmék,
unalom kéjhölgyei?
– Jók voltunk – mondják csapatban, –
nem csapott be halhatatlan
jelenlétünk sohasem!
Tőled el nem kóboroltunk,
hanem titkos pókok voltunk
homályodban odabenn!
S nem leszel-e csupa mámor,
ha a titkod átszövő
s felragyogó árnyvilágból
százezer nap tör elő?
Nézd, éjszaka mit müveltünk:
ős szálakat feszitettünk
szakadékaid fölé
s félénk előkészületben
hálót fontunk a nevedben
a csupasz Való köré...
Szellemfátyluk összetépem; –
s megyek, keresni tovább
érzékeim erdejében
dalom orákulumát.
Lét! Te! Óh, Egyetemes fül!
Egész lelkemen keresztül
minden egy vágyba lobog:
hallja, hogyan remeg, és e
részeg lélek remegése
már-már ajkamon dadog.
Itt a szöllőm, fények-árnyak
ringatják kalandomat!
Annyi képe van a tájnak,
ahányszor a szem lecsap...
Minden falevél baráti
forrással siet kinálni:
neszét iszom, szürcsölöm.
Pép mind, mind mandula magva,
s minden kehely azt akarja
hogy várjam meg, mit terem.
Tüske nekem nem riasztás!
Jó ébredni, fájva is!
Az ilyen eszmei rablás
biztosnak semmit se hisz:
egy világot kirabolva
nincs oly mély seb, hogy ne volna
termékeny a fájdalom:
jelűl hóditásaimra
saját vérem bizonyítja,
hogy mind igaz birtokom.
Itt vagyok a láthatatlan
medencénél... A Remény
ring az áttetsző habokban,
a tó viszi kebelén.
A tűnő időt hasítja
szép nyakával, melyre tiszta
gyűrűket vet az elem...
Érzi, hogy nyúl föl a mélyből,
s benne, lábujja hegyétől,
átborzong a végtelen.
Valéry
AZ ÉN DÉMONOM
Az eleme: minden gonoszság.
A felhőket büszkén szeli,
erdei rém, zúgó hab, orkán
mind az ő parancsát lesi.
Zörgő avar sápadt esője
boritja büszke trónusát,
villámok villognak körötte,
szeme gúny, szája némaság.
Megveti a tiszta szerelmet,
jajszót s könyörgést meg nem ért,
kételye az örömre dermed,
és hidegen nézi a vért.
Szenvedélyekkel földre húzza
a mennyei lelkesedést,
s mikor elébe áll, a Múzsa
borzong, ha a szemébe néz.
Lermontov
EGY ZSARNOKHOZ
An einen Tyrannen
Zsarnok! csatáid vére, s a vér, amely
hóhérbárdodról párolog, és amit
– halálba futni kínjaiktól –
rabjaid ontanak önkezükkel:
dagadjon égig s csöppjei büntető
öröklétével töltse riadt szemed,
forrjon, lobogjon, s zárjon el, mint
tűzhegy, a boldogok otthonától.
Ha ébred akkor benned Elízium
derűs völgyének vágya s akarsz a zord
bércen túlhágni, vesse lábad
Etna dörögve a mélybe vissza.
Embercsontoknak hóhegye, égverő,
vakítson, őrült, rémteli látomás,
s fölötte sápadt-mozdulatlan
dermedezéssel a Hold bus arca.
Némuljon aztán mind ez a vér, a hegy,
és járjon át a távoli, üdvözült
világ gyönyördalát kisérve
valami végtelen és örök vágy.
De hirtelen vad láncrobaj és halál-
hörgés riasszon, égbecsapó sirám,
bődüljön orkán, s lábaidhoz
tört koponyák lavinája hulljon!
Lenau
BELZACÁR
Belsazar
Az éjfél már közeledett,
csönd, béke Babylon felett.
Csak fent ragyogott-zengett a vár:
fáklyák, csatlósok, száz lakáj.
Ott fent! Vacsorát adott a király,
lakomát a királyi Belzacár.
Díszben az ünnepi szolgasor;
s szikrázott és ürűlt a bor.
Serleg csendűl és nóta száll:
így vígad a makacs király.
A király szive izzik, arca ég,
pezsdül a borban a hetykeség.
S vakon sodorja a gőg, a láz:
bűnös szava istent gyaláz.
S hetvenkedik, káromkodik,
élvezve a szolgák tapsait.
S szól a király, szeme gőgösen int:
lakáj pattan, ki, s jön megint.
Rabolt kincset hozott a fején:
Jehováét, templomi aranyedényt!
S gaz kézzel megragadva, egy
szinigtöltött, szent serleget
mohón fenékig ürít a király,
s habzó szájjal üvölti már:
„Terajtad, Jehova, csak kacagok –
és Babylon királya vagyok!"
De alighogy a szörnyű szó tovaszáll,
magába roskad a király.
Eláll a nóta, ricsaj, hahota;
halotti csönd a palota.
De nézd! De nézd! A fehér falon
mintha kéz...! És jelt jelre von;
Jelt jelre írt a fehér falon:
lángbetűk!... Irt; majd semmi nyom!
Dermedten bámul a király,
roggyan a lába, az arca halál.
És megborzong a szolgahad,
megborzong s több hangot nem ad.
Jöttek a mágusok – ész s hatalom
nem fejti a lángírást a falon!
De Belzacárt még éjszaka
megölte a cselédhada.
Heine
A PÁSZTOR NAPJA
Der tag des hirten
Telelőiket elhagyták a nyájak.
Ifju pásztoruk nagy szünet után
megint leszállt a fényesvizü síkra;
ébredő szántóföldek üdvözölték,
zengő terepek szóltak rá, de ő csak
mosolygott magában: uj sejtelem
vezette uj tavasza utjain.
Átugrotta nagy botjával a gázlót
és túlnan megállt: tetszett neki az
arany, amit a halk víz kimosott
az omladékból, s a sok tarka állat
és kagyló szerencsét jósolt neki.
Nem hallotta már nyája bégetését,
s az erdőbe ment, a hűs szakadékhoz:
ott patakok zuhantak meredek
szirtek között, melyeken moha nő
s a bükk fekete gyökérzete fut.
Lomb csöndjében és zizegése közben
aludt, amig magasan állt a nap
s száz ezüstpikkely villant a patakban.
Hogy ébredt, felkúszott a hegytetőre,
s hogy tűnt a fény, ott volt az ünnepen:
imádkozott, haján szent lombfüzér,
s már sötét felhők ingó és tolongó
sűrűje felé szállt derűs dala.
Stefan George
PROLÓGUS
In Troy there lies the scene. From isles of Greece
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Színünk: Trója. A görög szigetek
lángvérű, büszke urai Athén
alá küldték flottájukat s vele
a háború vad népét s gépeit:
hatvankilenc koronás főt röpitett
tovább a tenger Phrygia felé,
s esküjük: törni Trója falait,
amelyek közt Heléna, Menelaus
elrabolt királyasszonya, együtt hál
a kéjenc Parissal – ez a bajuk.
Elérik Tenedost,
a mélyjáratú hajók kiokádják
harci terhük: a dardán síkokon
sátrat ver a még sértetlen görögség,
s Priamus várának hat kapuja
(Dardana, Tymbria, Helias, Chetas, Troias
és Antenorides) nehéz vasakkal
s beléjük illő tömör reteszekkel
őrzi a trójaiakat.
Most a remény, ifjú kedv ösztökéje,
itt s ott, görög s trójai oldalon,
mindent kockáztat – s én, mint fegyveres
Prológus, idejöttem, nem a szerző
tollát vagy a szinész szavát dicsérni,
de tárgyunkhoz öltözve: s bejelentem,
kedves nézők, hogy a harc elejét
átugorva a közepébe vágunk,
s azután is csak azt adjuk elő,
ami színpadon megemészthető.
Zúgjon taps vagy fütty, szívetek szerint; –
a jó s a rossz: hadiszerencse mind.
Shakespeare
TROILUS A KERÍTŐHÖZ
O Pandarus! I tell thee, Pandarus –
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Óh, Pandarus! ha mondom, Pandarus –
Ha azt, hogy a reményem vízbe hullt,
ne válaszold rá, hogy hány ölnyi mélybe
sülyedt alá! Őrjöngök Cressidáért,
mondom én, s te bólintasz: csakugyan szép;
szemét, haját, a mozgását, az arcát
és hangját öntöd szivem nyílt sebébe;
s a kezét kezded, óh, hogy a kezéhez
képest minden hó tinta és csak a
saját szégyenét írja; s hogy fogása
mellett érdes a hattyúpehely és a
tapintás lelke goromba parasztkéz:
ezt mondod szerelmemre, s ez igaz, mind;
de, így szólva, olaj s balzsam helyett
vágyvert sebeimbe a kést viszed, mely
ütötte őket.
Shakespeare
CRESSIDA A KERÍTŐRŐL ÉS A SZERELEMRŐL
Words, vows, gifts, tears, and love’s full sacrifice
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
... Mit nem fogadott, sírt, lángolt, igért,
mialatt egy másikat földicsért!
Bácsim tükrénél ezerszer különbet
fest Troilusról hő vágya a szememnek;
de még várok. – A nő, míg kérik, angyal;
kincs, ami nincs; a kéj, élvezve, meghal;
semmit se tud a lány, míg meg nem érti,
hogy a reményt túlbecsüli a férfi,
hogy az elnyert szív üdve sose oly
édes, mint mikor a vágy ostromol.
Követem hát az ős szerelmi elvet:
úr a győztes vágy, bár hódolt a kezdet;
így, ha ég is bennem a szerelem,
szikráját se mutatja a szemem.
Shakespeare
TROILUS TELJES HELYTÁLLÁST JAVASOL HELÉNÁÉRT
Brother, she is not worth what she doth cost
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Öcsém, e nő nem éri meg az árát.
Minden érték becslésen alapúl.
De a becslés nem egyéni szeszély;
Súlyát és méltóságát az, ami
magában is kincs, éppúgy adja, mint
az értékelő: torz bálványimádás
fölébe rakni istennek a kultuszt;
s őrült vágy az, mely olyanért rajong,
ami fertőzi őt, de a maga
vélt érdemét nem jelzi semmivel.
Magamhoz veszek ma egy nőt, s ami
választásomat vezeti: a vágy;
vágyamat szemem s fülem gyújtja fel,
jó révkalauzaim vágy és itélet
vészes partjai közt. Hogy hagyjam el,
taszítson bár, mi nemrég csábitott,
a választott nőt? Nincs mód szökni és
mégis helyt állni becsületesen.
Nem küldjük vissza a kereskedőnek
a selymet, ha beszennyeztük, sem az
alja-ételt nem öntjük lefolyóba,
csak mert jóllaktunk. Illőnek találtuk,
hogy Paris a görögön bosszut álljon:
vitorláit éljenünk szele fújta,
szél s víz (két ős ellenfél) összebékűlt
s a vágyott partra segítette; s ő
elrabolt, öreg nagynénénk helyett
királynőt hozott haza, aki mellett
Apolló ráncos s elsápad a Hajnal.
Mért tartjuk itt? Mert nénikénket ők ott.
S megéri, hogy tartjuk? Heléna oly gyöngy,
hogy ezer hajó szállt tengerre és
koronás fők kalmárok lettek érte.
Ha igaz hát, hogy Páris útja bölcs volt
(s az volt, hisz mind zúgtátok, hogy: „Siess!")
és ha áll, hogy nemes zsákmányt hozott
(s azt hozott, hisz tapsotok úgy fogadta,
hogy: „Világszépe!"): akkor most miért
szidjátok saját bölcsességetek
sikerét? S ahogy a Szerencse sem tesz:
mért koldús nektek most, ami előbb
több volt, mint ég s föld? Óh, szennyes lopás:
elcsentük, amit megtartani félünk!
Orv kincsünkre méltatlan tolvajok:
tőrt döftünk egy másik ország szivébe
és itthon se merünk helytállni érte!
Shakespeare
AZ ŐRÜLT CASSANDRA TRÓJA PUSZTULÁSÁRÓL
Cry, Trojas, cry! lend me ten thousand eyes
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
(jön, őrjöngve, haja lobog)
Sírj, Trója, sirj! Adj tízezer szemet,
mind betöltik látnoki könnyeim.
Lány és fiú, férfi s ráncos öreg
és ki csak sírsz még, zsenge ifjuság,
növeld panaszom! Ródd máris felét
a jövendő siralom özönének!
Sírj, Trója, sírj! Szoktasd szemed a könnyhöz!
Trója pusztul, megdől nagy Ilion;
tűzvész-bátyánk, Paris, mindent föléget.
Sírj, Trója, sírj! Gyász és Heléna: egy!
Sírj, sírj! Trója ég, – vagy ő hazamegy!
Shakespeare
HECTOR HELÉNA PÁRTJÁRA ÁLL
Paris and Troilus, you have both said well
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Paris, Troilus – jól beszéltetek;
megforgattátok a kérdést, de kissé
felszínesen; ahogy az ifjúság
szokta, mely Aristoteles szerint
zöld még az erkölcsfilozófiára:
az érvek, amiket felhoztatok,
jobban fűtik a vér vad szenvedélyét,
mint amennyire tisztázzák a jó
s a rossz mivoltát; mert a kéj s a bosszú
a kígyó fülénél is süketebb
a helyes ítélet szavára. És –
parancs: magáét kinek-kinek; és
mi van jogosan közelebb a földön,
mint férjhez a feleség? Hogyha ezt
a nagy parancsot megszegi a vér
s egy-egy nagy szellem, engedve szilaj
ösztöneinek, szembeszáll vele,
hát van törvény minden jólszervezett
társadalomban, hogy letörje a
veszett étvágyak lázadó dacát.
Ha tehát Heléna a spártai
király felesége – s tudjuk, hogy az –
természetes és nemzetközi jog
követeli, hogy kiadjuk; a bűnben
megátalkodni nem csökkenti, de
növeli a bűnt. – A tiszta igazság
szempontjából ez Hector véleménye:
mindamellett, bátor véreim, én is
mellétek állok: tartsuk meg Helénát;
mert ez az ügy már sulyosan kihat
egyéni és közös becsületünkre.
Shakespeare
PANDARUS DALA
Love, love, nothing but love, still more!
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
A szerelem! Óh, szerelem!
A hím s a gím
egyforma, ím,
ha zord nyilad
húsukba csap,
bár sebe – végtelen.
De a seb, mely előbb gyilok,
a jajból-bajból ha-ha-há-t
rikkant és fölkiált:
rövid a jaj s zeng a csuhaj,
kacajra fordúl mind a baj!
Shakespeare
TROILUS ELSŐ LÉGYOTTRA VÁRJA CRESSIDÁT
Have you seen my cousin?
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
............ Láttad a hugomat?
Nem, Pandarus: csak bolygok ajtajánál,
mint idegen lélek a styxi parton,
átkelést várva. Óh, légy Charonom;
s vígy át azokra a mezőkre, hol
hempereghetem a liliom-ágyban,
mely a méltókra vár! Óh, Pandarus,
tépd le festett szárnyait Cupido
vállairól, és röpíts Cressidához.
Sétálj itt a kertben. Tüstént hozom. (El.)
Szédülök: remény örvénylik köröttem.
A képzelt íz már maga is oly édes,
hogy elbűvöli érzékem. Mi lesz, ha
csurgó inyem csakugyan ízleli
a legdicsőbb nektárt? Félek: halál;
ájúlt omlás; vagy valami gyönyör,
túlfinom, túlvad és túlédes ahhoz,
hogy felfoghassa nyersebb szellemem.
Rettegek tőle, és hogy nem tudok majd
különböztetni; ahogy nem lehet
a csatában, mikor tömegroham
csap a futó ellenre.....................
Lázon túl dobod izgatott szivem;
minden erőm elveszti önuralmát,
mint a jobbágy, kire váratlanúl
ráesik a felség szeme.
Shakespeare
ULYSSES ÉS NESTOR A PÁRTVILLONGÁSOK ELLEN
Troy, yet upon his basis, had been down
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
ULYSSES
Trója, még bástyáin, rom lenne már,
s nagy Hector kardja gazdátlan, ne állna
fenn néhány tény vagy ok.
Nem volt elég erély a hatalomban:
nézzétek, hány sátor leng üresen
a síkságon – megannyi lenge párt.
Mikor a közösség nem kas, amelybe
maga gyüjtését behordja ki-ki,
hogyan legyen méz? Rejtsd csak el a rangot,
feszít a senki az álcás menetben!
A menny maga, a bolygók, s ez a centrum
mind rang szerint, elsőség, helyzet és
szilárdság, arány, pálya, forma, évszak,
tisztség és szokás szerint sorakoznak;
nemes fényességében s társai
gyűrűjében trónját így üli Sol,
a dicső csillag: gyógyító szeme
rossz bolygók ártó képét módosítja
s mint királyi parancs, jóra-gonoszra
korlátlanúl kihat, de ha a bolygók
rossz csoportosulásba gabalyodnak,
milyen járványok, szörnyek, zendülés,
tengeri vihar, földrengés, szeleknek
milyen mozgalma, rém, düh s változások
dúlják-ölik, tépik ki gyökerestől
országok egységét s frigyes nyugalmát
szokott rendjükből! Zúzd a rangfokot,
minden magas terv létráit s beteg
a vállalkozás! Mi más tartja fenn
a községeket, iskolai rendet,
városi céhet, a távoli partok
békés kereskedelmét, születés,
elsőszülöttség jogát, kort, babért,
jogart s koronát, mint a rang s az érvény?
Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,
s mily hangzavar támad! Hogy nekiesne
mindennek minden: a kötött vizek
a part fölé emelnék keblüket
és piskótává áznék a kemény föld:
az erős a gyengére ülne, apját
agyonütné a vad fiú: ököljog
lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz
(melynek ős harcát igazság birálja)
nevét vesztené, s éppúgy az igazság.
Ilyenkor minden a nyers erejére
szűkűl, az erő önkény lesz, az önkény
mohóság, s ez az egyetemes farkas,
mit erő s önkény közösen segít,
egyetemes prédára kényszerűl
s végül magát falja fel. – Agamemnon,
ha megfúl a fuldokló rend, ez a
káosz követi.
S a rangfokozat ilyen megvetése
minden léptével, melyet fölfelé szán,
csak visszacsúszik: a vezért gyalázza,
aki alatta áll, ezt meg a másik,
a másodikat a harmadik: és így,
követve azt az elsőt, akinek fáj
a fölöttese, igy nő az irígy
törtetés, a sápadt és vértelen láz:
ez a láz tartja Tróját lábon és
nem az izmai. Röviden: a vár
nem erején – gyöngeségünkön áll.
Nagyon bölcsen mutatott rá Ulysses
a lázra, mely erőnket elemészti.
A kórkép megvan; most: mi legyen a
gyógyszer, Ulysses?
A nagy Achilles, akit hadaink
izmának és öklének tart a közhit,
azt hallván csak, mit hírneved durúzsol,
pöffeszkedik és sátrában henyélve
neveti terveinket. Henye ágyán
ott van Patroclus, ott bohóckodik
egész áldott nap;
s valami epés, torzító modorban
(mit, a hazug, utánzásnak nevez)
minket gúnyol. Néha, nagy Agamemnon,
a te legfőbb tisztedet ölti fel;
s feszítve, mint egy szinész – akinek
térdében az esze és aki kéjjel
hallja döngő lába alatt a deszkák
párbeszédét a szín s a kar között –
siralmassá túlozza-figurázza
azt, ami benned fenség; hogyha szól,
repedt harang kong: torz beszéde a
bőgő Typhon nyelvéről hullva is
csak dagály lenne. Dohos jelenet, de
a gyűrt ágyon a tohonya Achilles
öblös melléből felkacag a tetszés:
„Remek!" – kiált a hős – „pont Agamemnon!
Most játszd meg Nestort! – krákogj, simogasd
a szakállad, mint ő, ha szónokol!"
Megkapja; – s bár mint két párhuzamos
végpontja, úgy egy, s mint Vulcan s neje,
Achilles-isten tombol: „Kitünő
Hajszálra Nestor! Most, Patroclus, azt,
hogy hogy ölt fegyvert éji riadókor!"
Ekkor persze a kor apró hibáit
kell kigúnyolni: hogy köpdös, köhécsel,
reszketősen hogy babrál a nyakán
s páncélt ki-bekapcsolva; s e viccre
hős úr meghal: „Óh! Patroclus, elég!
Vagy adj acélbordát! Szakad a lépem
a gyönyörtől!" Igy megy ez, ily modorban,
s minden szokásunk, ész, jelleg, alak,
egyéni dísz és általános, és
eredmény, terv, parancs és készülődés,
harci izgalom és fegyverszünet,
jó s rossz, és ami van és ami nincs:
e két jómadár gyúnyprédája mind.
S e kettő nyomán, kiket, mint Ulysses
mondja, vezéri ranggal koronáz
a közvélemény, terjed a ragály.
Ajax megbokrosodott, zabolátlan
fejét olyan magasan rázza, mint
a tönk Achilles; sátrát őrzi; pártos
vacsorákat ad; a hadvezetést,
mint egy jósda, oly vakmerőn birálja,
s a gaz Thersitessel (kinek epéje
rágalmak pénzverdéje) sárba rángat,
hogy rontsa, aláássa helyzetünket,
bár amúgy is vész burjánzik köröttünk.
Gyávának bélyegzik politikánkat;
szerintük nem harci eszköz az ész;
köpnek az előrelátásra; az
ököl az istenük: a csöndes agynál
– mely megítéli, milyen alkalomra
hány kar küzdjön, s gondos megfigyeléssel
fölméri az ellenség erejét,
több nekik a kisujjuk. – „Ágyi munka!"
– mondják – „térképesdi! szaloncsata!" –
ugyhogy a faltörő kor, mert olyan
nagyokat lendűl s oly szörnyűket üt,
különb a kéznél, mely gépét csinálta,
vagy azok, akik éles szellemükkel
működését ész szerint vezetik.
Shakespeare
AGAMEMNON FŐVEZÉR ÜZENETE PATROCLUSSAL ACHILLESNEK
Hear you, Patroclus
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
................... Patroclus, hallod-e:
ismerjük efféle válaszait;
s bármily gyors gúny röpíti kifogását,
nem suhan el a figyelmünk elől.
Sok érdeme van, s nekünk sok okunk,
hogy elismerjük; de becsülete,
ha saját maga nem becsüli meg,
halványodni kezd s szemünk előtt;
ahogy undok tálcán nem egyszer ott
rothad a szép gyümölcs. Menj és mondd neki:
beszélni jöttünk vele; s nem hibázol,
ha megmondod: fennhéjázónak és
alávalónak hisszük; dölyfe többre
tartja, mint a józan ész; nála jobbak
tűrik szilaj különcködéseit,
elfödik szent vezéri rangjukat
s udvariasan vállalják az ő
bogaras zsarnokságát, sőt lesik
morcos szeszélyét, kedve ár-apályát,
mintha az ő özönén futna e
háború sok gályája. Menj, közöld
vele mindezt, s hogy, ha gőgjébe vész,
meghal számunkra: mint mozdíthatatlan
gépet, elhagyjuk, s fölirata ez lesz:
„Harc, jőjj hozzá, ez nem tud fölkeresni."
Egy fürge törpe nekünk többet ér,
mint egy alvó óriás – ezt üzenjük.
Shakespeare
AZ ÁRULÓ FŐPAP JUTALMÁT KÉRI
Now, princes, for the service I have done you
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Fejedelmek, szolgálataimért,
melyeket tettem, a perc kegye hangos
jutalmat sürget. Jusson eszetekbe,
hogy, mint a jövő látnoka, oda-
hagytam Tróját, minden vagyonomat;
vállaltam az áruló nevet, a
biztos, kényelmes birtoklás helyett a
kétes szerencsét, kizárva magam
mindenből, amit kor, rang, környezet
s szokás természetemhez idomított;
s itt, titeket szolgálva, szinte ujonc
vagyok köztetek, árva, ismeretlen:
esdek tehát, hogy, mintegy, kostolóúl
adjatok meg egy kis jótéteményt a
sokból, amit ígéret lajstromoz
s ami, mondjátok, jutalmazni fog.
...........................................................
Elfogtatok tegnap egy trójait,
neve Antenor: Trója nagyra tartja.
Sokszor akartuk (sokszor megköszöntem!)
kiváltani, nagy áron, Cressidámat:
Trója sosem állt rá. De Antenor,
tudom, olyan csavara ügyeiknek,
hogy minden tervük elakad, ha nem
ő irányítja; Priamus fiát, egy
vérbeli herceget is ideadnak
cserébe érte: váltsátok ki, nagy
jó uraim, vele a lányom; és
ha az itt lesz, kiegyenlítve minden
szives fáradalmam.
TROILUS BÚCSÚJA CRESSIDÁTÓL
And is it true that I must go from Troy?
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
És itt kell hagynom Tróját, csakugyan?...
TROILUS
Éspedig rögtön; ahol a gonosz sors
búcsút is tilt, minden kis késedelmet
durván félrelök, ajkunknak nem enged
semmi találkát, kapcsos ölelésünk
elé ugrik s a vajúdó lehellet
szülésekor megfojtja szavainkat:
nekünk, kik annyi ezer sóhajon
vettük meg, el kell egymást tékozolnunk
egyetlenegynek vad és nyers tüzében.
A gonosz perc most, mohón, mint a rabló,
dús prédát töm, azt se tudja, hogyan:
annyi búcsút, ahány csillag az égen,
– külön sóhajjal s egy-egy csók-pecséttel –
egyetlen futó „Ég veled!"-be zsúfol;
s egy árva éhes csókra fog, melyet
visszafojtott könny íze keserít.
Shakespeare
ULYSSES ÁTLÁT CRESSIDÁN
Fie, fie upon her!
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
............. Pfuj, pfuj, förtelem!
Beszél a szeme, arca, ajkai,
még a lába is: rima-szelleme
leskel minden ízéből, hajlatából,
óh, mily simanyelvűen, szívesen
üdvözli az érkezőt, mielőtt jön:
tágranyitja gondolatai könyvét
minden csiklandós olvasó, a ringyó
alkalom minden részege előtt,
akár a kéjnők...
Shakespeare
NESTOR A FEGYVERSZÜNET SORÁN
ÜDVÖZLI A VENDÉG HECTORT
I have, thou gallant Trojan, seen thee oft
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Sokszor láttalak, vitéz trójai,
amint, végzet munkása, véres útat
vágtál ifjaink között; s fríg lovad hogy
sarkantyúztad, tüzes Perseus gyanánt;
s azt is, hogy, zsákmányt s megtorlást kerűlve,
kardod hányszor megállt a levegőben
s nem zuhant alá az alázuhantra;
mondtam is a környezetemnek: „Óh,
nézzétek Zeust, amint életet ad!"
S láttalak pihenni, magad kifújni:
görög gyűrű zárúlt köréd, akár egy
olympiai tornán: láttalak:
– de arcodat, melyet mindig acél föd,
máig sosem. Ismertem dédapád,
vívtam is vele, jó katona volt;
de, nagy Marsra, közös urunkra, nem
olyan, mint te. – Egy aggastyán ölel:
dicső bajnok, köszöntlek sátrainknál!
Shakespeare
ACHILLES ÉS HECTOR
BARÁTILAG MUSTRÁLJA EGYMÁST
Stand fair, I pray thee: let me look on thee
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Kérlek, állj elém: hadd figyeljelek.
Lakjék jól szemed.
Ej no, kész vagyok.
Túlhamar; én majd tagról-tagra, mintha
megvennélek, végigmustrállak ujból. –
Mint egy vidám könyvet, úgy olvasol.
De bennem több van, mint amit megértesz.
Miért szúr szinte át a két szemed?
Mondd meg, óh, nagy ég, testének melyik
részén döföm le – itt, ott, vagy amott?
hogy kellő nevet adhassak a sebnek
s megjelöljem a pontot, melyen át majd
nagy lelke elszáll. Felelj, örök ég!
Rossz fényt vetne az égre, gőgös ember,
ily kérdésre felelni. Állj elém:
azt hiszed, oly könnyen végzel velem,
hogy gúnyolódva meg is jelölöd,
hol döfsz agyon?
Én mondom neked: úgy lesz.
Shakespeare
A LEGZORDABB ITÉLET
What, shall I come? the hour?
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Nos, jőjjek? mikor?
Jőjj – lesz mit szenvednem!
Hát – holnap: itt!
CRESSIDA
Jó éjt. És gyere, kérlek... (Diomedes el.)
Tűnj el, Troilus! Lát még a szemem,
de már túlragyog az uj szerelem.
Ah, mi, szegény nők! Érzem a hibánk:
kóbor szemünk szab lelkünknek irányt.
Vak út: vak vég! S ebből következik,
hogy a szem-rab szív folyton vétkezik (el).
THERSITES (a sátorponyva mögött)
Zordabb itélet önmaga felett
ez volna csak: „A szivem kurva lett."
Shakespeare
MIKOR TROILUS MEGGYŐZŐDÖTT CRESSIDA HŰTLENSÉGÉRŐL
This she? no, this is Diomed's Cressida
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Ez: Cressida? – A Diomedesé! –
Ha van lelke a szépségnek, nem ő:
ha lélek fogad, ha fogadalom szent,
ha a szentség istenek öröme,
ha törvény hogy minden saját maga:
ez nem ő. Óh, őrűlt okoskodás, mely
bizonyítja és cáfolja magát!
Kettős törvény! Hol lázadhat az ész,
veszte nélkül, s észt mutathat a veszte,
lázadás nélkül: ő az, s mégsem ő!
Lelkemben most oly idegen csata
folyik, mely égnél-földnél távolabbra
oszt szét valami kettéoszthatatlant;
de e hasadék tág ürén sehol sincs
egy tűfok, oly pici, hogy beleférjen
akár Arachné szakadt fonala.
Jel, óh, jel (érc, mint Plutó kapui):
Cressida enyém, ég kapcsa köti!
Jel, óh, jel (erős, mint maga a menny):
az égi kapocs eltört, mult, lehullt!
S öt frissel máshoz kötve most a lány-
hűség roncsai, szive törmeléke,
fölfalt hitének morzsái, zsiros
hulladéka: a Diomedesé!
Shakespeare
TROILUS BUZDÍTÓ BESZÉDE HECTOR HALÁLA UTÁN
He's dead; and at the murderer's horse's tail
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Meghalt; s a piruló réten, baromként,
lófarkon vonszolja a gyilkosa.
Dühödj, ég: végezd bosszúdat hamar!
Ülj trónodon Zeus, s nevesd Iliont!
Legyen irgalom gyors villámod és
ne nyujtsd soká a biztos pusztulást!
Egész hadunk elcsüggeszted, uram.
Nem jól értesz, ha ez a válaszod.
Szavam nem futás, félelem, halál;
– dac mindennel, amit csak isten, ember
vesztünkre kitalált! Oda Hector:
ki visz hírt Priamusnak, Hecubának?
Jelentse, aki örök vészbagoly
nevet kíván, hogy „Hector halva": e
szótól kővé változik Priamus,
nők s özvegyek forrássá, Niobékké,
s jégszobrokká az ifjak; s Ilion
kiszörnyed magából. – De indulás:
nincs Hector, nincs többé mit mondani. –
De, állj! – Ti, undok, gaz sátrak, kik oly
büszkén feszűltök fríg lapályainkon:
keljen, amily hamar csak tud, a Nap,
rátok török én, rátok! – S óriás
szájhős te, kettőnk gyűlölete nem fér
el a földön: bűntudatod leszek,
mely üldöz s őrületgyors rémeket szűl. –
Vig indulót, és haza! Mintha ünnep:
födje bosszú reménye bús szivünket!
Shakespeare
A KERÍTŐ BÚCSÚJA A KÖZÖNSÉGTŐL
Full merrily the humble-bee doth sing
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
Zümmög-dong a méhecske vidoran,
amíg méze, amig fulánkja van;
de mihelyt tőrös farkincája vész,
nincs több édes méz, édes zümmögés.
Irjátok fel ezt szines tapétáitokra, derék üzérei a húsnak!
S te, sok hívem, te, céhem, vélem-egy,
sírd vakká értem félvak szemedet;
s ha könnyet nem érdemel Pandarus,
nyögjön fel érte bennetek a csúz.
Sok öcsém, húgom, egy-ipar velem,
két hónap mulva végrendelkezem:
tenném máris, de félsz bánt, szörnyü, rút,
hogy megtép egy bősz winchesteri tyúk.
Most hát megyek, gőzbe, iszapba – fáin! –
S akkor – rátok hagyom a nyavalyáim.
Shakespeare
AZ ADMIRÁLIS FELESÉGE
Das Weib des Admirals
Nő hánykolódik holdas heverőn,
álmatlan nő: „Óh, bús párna! S te sem,
töprengő férjem, te sem aluszol!
Ki bírna most? A kínpad ide nyög...
Megfojtottak rothadnak meztelen,
s a mi vásznunk, chatillon, mily finom!
A jámbor mártír-vér égre kiált,
és vele én, a karjaid között!
Óh, hősöm, ellened vallok az Úr
előtt, hogyha nem bontasz lobogót!"
Komor tűzben hallgat... A férj soká
töpreng, és szól: „Nő, mérlegeld, mi vár!
E ház romban, üszökben! Fejemen
vérdij, s képzett orgyilkosok szeme!
Hóhér becsteleníti cimerünk!
Te s a fiúk: bujdosó koldusok!
Vállalod? Gondolkozz három napig!"
– „Háromig? Letelt. Veress indulót!"
Meyer
SZEGÉNY EMBEREK
Pauvres gens
1
Éj van. A kalyiba jó erős, bár szegényes.
A szoba csupa árny; de lám, valami éles
csillám át-átüt a homályon, ablakon.
Halászháló feszűl szögeken, a falon.
Hátúl, a sarokban, hol pár kopott edénynek
potrohán futkosnak a polcon rezge fények,
négy rúdról a nagy ágy hosszú függönye hull.
Mellette, padokon, nagy szalmazsák lapúl,
s azon dús fészekalj, öt kis gyermek szunyókál.
A kemencének a sötétrőt plafonon jár
pár sugara; s emitt – párnán a homloka –
egy nő imádkozik, térdelve. Az anya.
Sápadt. Egymaga van. Kint meg, tajték-fehéren,
a sziklán, az egek felé, a köd-éjben,
mint a fekete sors, zokog az óceán.
2
A férj a tengeren. Játéka lett, korán,
már mint matrózinas, a vak véletleneknek.
Szél vagy eső? Neki ma is mennie kellett,
hisz a sok kicsi oly éhes! Igy, este, megy,
hogy a gát lépcseit csapkodják a vizek.
Egymaga kormányoz, bárkája négyvitorlás.
A nő otthon: ide varrás kell, oda toldás, –
hálót szemez, horgot készíteni ügyes,
a tűzhelyet lesi: fő-e a halleves,
s imádkozik, ha az öt gyermek nincsen ébren.
Ő, a férfi, örök ingásban és veszélyben,
örvényekbe merűl s az éjben vándorol!
Kemény munka! a táj vak s hideg; fény sehol.
A mólóknál, ahol ezer őrült taraj nő
percenkint a habon, ott az a hely, a halbő,
a mozgó pont, a zord, a változó, a vad,
hol ezüst uszonyuk villantják a halak;
s az a hely oly kicsi: mint ez a szoba kétszer!
S elérni azt, szemközt a decemberi széllel,
sok erő kell ahhoz, sok keserves tudás,
szél s víz ismerete és ügyes suhanás
ebben a fekete és mozgó sivatagban!
Hullámok siklanak, zöld kígyók, gyors csapatban,
a bárkán át; billen s fölzúg az egekig
a mély s úgy nyögeti a bordák szögeit.
A halász a jeges árban Jeannie-ra, – sírva
gondol az őreá: az éjben oda-vissza
szállt a két gondolat, két szív szent madara.
3
Az anya esdekel; s a sirály sikolya
oly ijesztő, gunyos! És a zátonyromok közt
tombolnak a vizek; iszonyú ostromot föst
a nő lelkébe a sok árny s rém: holtakat
sodorva zúg tova a háborgó harag.
S mint ütérben a vér, zeng tokjában az óra,
cseppenkint s hidegen dobva a nagy titokba
időt és évszakot és tavaszt és telet,
s ahogy a Mindenség percenkint megremeg,
lelkünk elé – sólymok s galambok háborúit –
jobbról bölcsőket és balról sírokat úgy nyit.
A nő tűnődik: oly szegények: iszonyat!
Kicsinyei tél-nyár mezitláb játszanak.
Nincs búzakenyerük. Árpakenyeret esznek.
– Nagy Ég! Fújtatóként dől dühe a szeleknek.
Üllőként cseng a part, és mintha sűrü raj
csillagok képeit űzné kint a vihar...!
Szikrazápor dől a kürtőkből ily veszettűl.
Ilyenkor kacag az éjfél és táncra perdűl,
s bársonyálarc alatt őrűlt láng a szeme, –
s titkos rabló gyanánt ilyenkor nyúl keze,
mig homlokát eső és szél és árny takarja,
egy-egy fázó, szegény matrózért; odacsapja
a vízből kinövő szirtekhez, s megöli...
Jaj! Süketítenek a világ hangjai,
dől, süllyed a hajó, mind őrületesebbé
kavarodik a tánc, s a kéz fogni szeretné
napfényes rakodón a vén vaskarikát!...
A nőnek ily komor viziók verik át
a szivét. Sír s remeg.
4
Óh, szegény feleségek,
halászok női, ti! Mit nem szenved a lélek,
igy sírván: „Óh, apám! fiam! óh, kedvesem!
Mind ott, vérem, husom, szivem, a tengeren!" –
Nagy ég! Gyilkol az ár! Fenevad az is, ő is!
Óh, elképzelni hány fejjel játszik a szörny víz,
kamaszokkal s hajók éltes gazdáival,
s hogy az orkán dühe a kürtjébe rivall
és hosszú, dúlt haját lobogtatja felettük
s hogy ez az óra már, talán épp ez, a vesztük,
s hogy útjukat sose követheti a szem
s hogy, mégis győzni a parttalan tengeren
s e sötét mélyeken, nincs csillaguk, világuk,
csak egy deszkavégük, csak egy darabka vásznuk!
Óh, gyász! Láb fut s tapos parti kavicsokat.
Dagály nő, s a szív szól: „Add vissza őket! add!"
De jaj! mit mondhat az örök aggodalomnak –
örök haragja az örökké dúlt haboknak?!
Jeannie még szomorúbb. A férje egyedűl!
Mint sötét szemfedő, veszi az éj körűl.
„Nincs segédje. Ezek még kicsik!" – Anyaszív, te,
az elképzelt jövő nem változtatna mit se!
Később, amikor már apjuk kisérgetik,
sírva mondod majd: „Ó, bár volnának kicsik!"
5
A nő mécsest vesz és köpenyt. – Közel a reggel,
s tán jelzi: jön-e a férj, halkúl-e a tenger
s felfut-e a jel a parti szemaforon.
Rajta! – S már indul. A hajnali fuvalom
nem leng még. Semmi. Nincs habzó vonal sehol se,
hogy a látóhatár barázdáit szinezze.
Esik. Mily fekete a hajnali eső!
A nappal még remeg s kétkedik: csecsemő
sír így, siratja, hogy kénytelen megszületni.
A nő megy. Valahol mécs ég? Nem, semmi, semmi.
Útkereső szeme elé most valami
gyászos látvány tolúl, valami emberi,
viharverte, komor, rozoga, régi viskó;
fénytelen, tűztelen; a szélben leng az ajtó
s az ingatag falon ing a szalmatető.
Foszlik a szélben a szennysárgán reszkető
zsúp, mintha sebes ár mocskos zsákmánya lenne.
„Ni! A szegény özvegy rég nem jutott eszembe,"
– szól Jeannie, – „férjem úgy látta, hogy betegebb
volt a minap, s árva: vajon ma hogy lehet?"
Kopog, s fülel, soká; nem felel neki senki.
S a csipős szélben a vendég kezd dideregni.
„Beteg! S a két gyerek! S hogy kell éhezniük!
Csak kettő. De nincs férj s apa: nincs senkijük!"
Kopog megint. S kiált: „Szomszédasszony!" Azonban
a ház csak néma. „Ah, nagy Ég, mily nyugalom van,
de mélyen aluszik valaki odabenn!"
És ekkor, mintha a tárgyakat végtelen
szánalom fogná el időnkint, megcsikordúlt
az ajtó, magától, s a sötétbe befordúlt.
6
Belépett. Mécssugár cikázta át meg át
a dörgő parton a sötét, néma szobát.
Mint öntözőrózsán, az eső szakadatlan
ömlött be a tetőn.
Hátúl egy mozdulatlan
alak feküdt, egy nő, tört szemmel és hanyatt;
a lába meztelen, az arca iszonyat;
egy hulla; – egykoron: víg anya; – összesorvadt
és kócos roncsa ma az éhenhalt nyomornak:
szegényből ez maradt a hosszú harc után.
A szalmavacokról lelógó és sovány
kar zöld volt már s hideg, s a szája nyitva, nyitva,
minthogyha valamit kiáltott volna, mintha
szökevény lelke a halál nagy sikolyát
zengené szüntelen az örökléten át!
Az ágy mellett, hol az anya feküdt, de boldog
arccal pihent a két gyermek, és hogy mosolygott
közös bölcsejében a kislány s a fiú!
Anyjuk, érezve, hogy haldoklik, szomorú
ruháját s köpenyét testükre teritette,
hogy majd – ha a halál róluk mindent leszedne –
ne érezzék, hogy száll belőlük a meleg,
s ne fázzanak, mikor az anyjuk didereg.
7
Hogy alszik a két csöpp remegő bölcsejében!
Arcuk s lélegzetük nyugodt. Halk derüjét nem
törné meg álmuknak tán a könyörtelen
Itélet harsonás angyala maga sem:
ártatlanok lévén, nem félnek semmitől se.
Kint özönvíz gyanánt szakad az ég esője.
A tetőlyuk felől, ahol a szél befúj,
egy-egy csöpp néha a halott arcára hull,
lecsorog rajta és végűl könny lesz belőle.
Mint vészharang, zúg a hullám, zengve, üvöltve.
A halott nő bután mered az árnyba. Mert
a test, fényszelleme amikor utra kelt,
mintha keresné a lelket s hívná az angyalt;
és szinte hallani, hogy suttog a nagyon halk
párbeszéd a fehér száj s a tört szem között:
„Hol a lehelleted?" „És a te friss tüzed?"
Óh, jaj! Szeressetek, éljetek a tavasznak,
táncnak, a csupa-tűz sziveknek s poharaknak!
Ahogy minden ér az Óceánba szalad,
a vég, amit a sors a bölcsőnek mutat,
anyáknak, kik virág-gyeremkükért epednek,
a hús csókjainak, mik felgyújtják a lelket,
dalnak, szerelemnek, mely oly szép, oly üde,
a vég: a sír rideg gyásza s rémülete!
8
De mit csinált Jeannie e szomorú halottnál?
Mit rejt bő köpenye, ahogy remegve ott áll?
Mit visz, mikor indúl végre hazafelé?
Mért siet annyira? Mért remeg a szive?
Mért van, hogy a maga kis utcájába érve
már retten és szalad, többé hátra se nézve?
Mit dug most oly zavart arccal és izgatott
lélekkel a sötét ágyba? Talán lopott?
9
Hogy Jeannie hazaért, a parti szikla végre
előtűnt; szegény nő egy ágymelletti székre
rogyott, arca fehér; a lelkiismeret
bántotta? Feje az ágy szélére esett,
s igy dőltek szavai, vad s kusza értelemmel,
miközben messzi, mint vihar, bömbölt a tenger.
„Szegény férjem! Nagy ég! Mit szól majd?! Be nehéz
a szivem! Ah, ugyis volt már nélkülözés! –
Öt gyermek, s az apa! S mit nem dolgozik értem!
Nem volt gondja elég? Kellett, hogy még tetézzem
ezzel is? – Ah megjött? – Nem, semmi, szivemet
hallom csak. – Ha megver, azt mondom: jól teszed!
Ő az? – Nem. – Ez még jó. – De mintha nyílna, roppan
az ajtó. – Nem. – Szegény ember! – Oda jutottam,
hogy félek tőle, lám, félek, hogy hazajön!" –
Eltűnődött, soká, lelke kín, csupa könny;
mindjobban igy merűlt hideg rémületébe,
örvényként lepte el saját keserüsége,
nem riadozott már ég s föld zivatarán,
nem hallotta, hogyan rikolt a kormorán,
s az ár és a dagály és a szél, a rivalgó;
s egyszerre szélesen kicsapódott az ajtó
s kintről valami fény jött be, valami szín;
s a halász, csepegő hálóját húzva, ím,
ott állt, nevetve, s szólt: „Itthon a tengerészed!"
„Te vagy az!" kiáltott Jeannie, és mint a részeg,
ölelte, szerető gyanánt, megjött urát,
s csókolta, amijét elkapta, a ruhát,
a kezét; az meg szólt: „Ki más volnék, te, asszony?"
S hogy a kemenceláng villant a barna arcon,
mutatta: szivében a feleség a fény.
„Pórúl jártam," mondta; „a balsiker vizén".
„A szél?" – „Rossz volt, kemény." – „Fogtatok?" „Kevesebbet
nem is tudtam volna; de itt vagyok, s ölellek!
Hálóm összeszakadt; a fogás: tűnt remény.
Micsoda éj! Egyszer, vad zajában a vésznek,
azt hittem, zátonyon ülünk, s nincs több kötélzet!
De hogy telt itthon ez a pokoli idő?"
Rezzent a homályban s zavarba jött a nő.
„Itthon?" – mondta. – „Hogy is? Varrással, türelemmel,
mint máskor. Hallgattam, hogy mennydörög a tenger,
s féltem." – „Igen, a tél gonosz; no de birom."
S ekkor, remegve, mint a bűn, és szavakon
töprengve, szólt Jeannie: „És hát az özvegyasszony,
a szomszédunk, meghalt; tegnap, arra gyanakszom,
estefelé, mikor ti vízre mentetek.
Két gyermeke maradt, kicsinyek, kedvesek.
Vili az egyik, a másik a kicsi Magda;
ez nem jár még, amaz most kap rá a szavakra.
Szükségben élt szegény, de jó volt: jó anya."
A férj komorodik, sarokba vágja a
sapkáját, mely csurom-víz lett a zivatarban.
„Ördögbe!" – szólt, s fejét vakarja, öntudatlan, –
„van gyerekünk: öt, így hét lenne. Néha, ha
rossz évszak járt, el-elmaradt a vacsora
eddig is. No de hogy lehetne megcsinálni?
Eh, nem az én hibám! Isten akarta! Bármi
az okuk, vannak ily jó, fogas esetek.
Mért maradtak árván ezek a gyerekek?
Rossz tűnődni. Nehéz az ily dolgok miértje.
Oskola kell hozzá, hogy az ember megértse...
Oly kicsik!... Nem lehet munkába küldeni...
Menj értük Jeannie: ha ébred a két kicsi,
biztosan megijed, anyját holtan találva!
Hallod, az anya hogy kopog be a szobánkba?
Ide a két pöttyöt! Megélnek; s este mind
együtt hóc-hócozzák őket a térdeink!
A mi öt gyerekünk öccse és huga lesznek,
s amikor látja, hogy heten mily sokat esznek,
a fogadott fiú és kisleány miatt
a jó isten talán kissé több halat ad.
Majd duplán dolgozom; és lemondok a borról.
Szólottam... Menj értük. Ellenzed? Mit huzódol?
Máskor jobbkedvü vagy, fürgébb és kedvesebb."
A nő szétvonja a függönyt: „Itt fekszenek."
Victor Hugo
A GETÁK KÖZT
Vivere quam miserum est inter Bessosque Getasque
(Tristia, IV, I, 67-78).
De nyomorú dolog itt, a besszuszok és a geták közt,
élnie annak, aki Róma kegyelt fia volt!
De nyomorú, kapuk és bástyák közt tengeni folyton,
sohase tudva, elég biztos-e a kis erőd.
Ifjukorom borzadni tudott csak a katonaságtól
s fegyvert legfeljebb játszani vettem elő:
most, öregen, kardot kell hordanom, a balomon pajzs
és ősz fürtjeimet harci sisak fedezi.
Mert ha a vártán a toronyőr riadójele harsan,
tüstént fegyvert fog a remegő keze is.
Mérges nyilaival s lihegő lovon itt van a barbár
s vérbeborult szemmel méregeti falaink.
Ovidius
ICCIUS FULOZÓFUS HÁBORÚBA KÉSZÜL
Icci, beatis nunc Arabum invides
Szemet vetettél boldog Arábia
kincsére, hogy most, Icciusom, kemény
haddal sietsz igába törni
Sába királyait és a szörnyű
Médek nyakát? Nos, mily idegen leány,
holt hős arája, lesz a cseléded? És
ki tölti, mely locsolthajú rab,
serlegedet, melyik ifju herceg,
kit apja íján kínai nyíl ma még
célozni oktat? Tartsa csodának ész,
hogy égbe ront a vízesés és
a Tiberis föl a hegyre, hogyha
a nagy Panaetius müveit ki úgy
gyűjtötted, most a Socrates-Iskolát,
te, szebb igéret, zord ibéri
vértre, sisakra tudod cserélni?!
Horatius
A REGÉNYÍRÓ
The Novelist
A költőkön záró egyneruha
a tehetség, s villantja rangjelét,
legyenek bár ég csodavihara,
ifjú halottak, öreg remeték,
vagy vágtázó huszárok. – De neki
vetkőznie kell fiús álmait
s szürkűlni, kopni és megjátszani,
hogy a tömegben egész eltünik.
Mert legkisebb vágyát elérni nagy
parancsa: teljes úntság; sújtsa sok
köz bú, mint a szerelem; igazak
közt legyen igaz, mocsokban mocsok;
és amit csak elbír gyönge személye,
marja a Rossz minden emberi férge.
W. H. Auden
AMIKOR ELŐSZÖR PILLANTOTTAM CHAPMAN HOMÉROSÁBA
On First Looking into Chapman's Homer
Sok aranypartot bejártam, csupa
büszke nép és királyság földjeit,
sorra vettem nyugat szigeteit,
melyeknek egy-egy költő az ura.
Hirlett, van egy roppant tér, ahol a
törtszemü Homéros uralkodik,
de tiszta legét nem szivtam, amíg
rám nem harsant Chapman friss, hős szava:
s akkor ugy voltam, mint a csillagász,
kinek uj bolygót gyujt az éjszaka;
vagy mint sas Cortez, mikor a csodás
Uj Óceánt bámulta, mig hada
összenézett – iszonyú ámulás –
szótlanul egy szirteden, Dária.
Keats
Képek a huszita háborúból
Johannes Zischka: Bilder aus dem Hussitenkriege
1
Nyugalomba rejti Trocnov
erdejét az esti óra,
mint a gyökér lent a mélyben,
hallgat a fák néma orma.
Méla lovas jön; a karján
gyeplőjének laza szára;
gondolatok alkonyában
bólog éjszin paripája.
Hirtelen megáll a lovas,
halk álmai tünedeznek,
lelép, kardját vonja, és így
szólal meg egy tölgyfa mellett:
„Itt, e büszke tölgy tövében,
zivataros éjszakán,
itt vajúdott velem, itt szült
e világra az anyám.
Csak az erdő látta, hogy nyög,
förgeteg szél volt a bába,
villámfényt és tüzet az szórt
ujszülött kis koponyámra.
Hogy golyókra máris edzzen
s kalapálja sorsomat,
a kín-tárta anya-ölbe
sűrü jégeső szakadt.
Mit elsőnek fülem és szám
ivott, vész volt s mennydörej,
vihar-anyám, csecsszopóját,
hősi útra kapd ma fel.
Husz! Halált kér a halálod,
tanum ez a büszke tölgy;
Husz! kipirul poroszlóid
vérétől a messze föld.
Husz! Csurogjon dús erükből
vér százannyi, mint ami
elegendő volna máglyád
vad lángjait oltani.
Husz! Hadd hűljön váraiknak
üszke-hamva feketére;
kerűljön csak pap előmbe,
vasat bele, sírba véle!
Füstgomolytól rőtre-cserzett
szeme törjön meg az égnek,
amiért megtörténhetett
az a gazság, az a vétek.
Máglyádról, Husz! szikra pattant
a szivembe s égni repes,
olthatatlan; mint a gazság,
legyen bosszúnk rettenetes.
Fény embere, szabadságé,
legnemesebb a világon,
te, elárult, te, kivégzett! –
Zokog érted s öl a gyászom.
Bosszú-esküm, hogy figyelik
szép Csehország szelei,
hazám lombja, hogy akarja
fogadalmam hallani!
Testem-lelkem s kard s golyó s tűz
egy célra tör, száll, lobog –
mind a sírig – halld, Csehország!
Csönd! Paripám, ne dobogj!"
2
Tavasz, Földünk drága hőse!
Mikor hadra kelsz a dermedt
halál ellen, be derűs, be
boldog a te győzedelmed!
Nézd, amott egy zord vitéz tart
erdeidbe, jó lova
patáiról égbe táncol
a jókedvü út pora.
Fogadd friss-zöld csarnokodban
kebeledre, Kikelet;
hódolattal csörögjenek
elébe a csermelyek.
Hintsd szét kelyhek illatárját,
zendüljenek fuvoláid,
gyúljon örömfáklya: nyárfák,
föl az ég rőt alkonyáig;
adj népének moha-ágyat,
lovainak abrakot,
hisz a hős, ki most eléd megy,
Tavasz, a te rokonod!
Drága nevet véssen itt a
bükkbe bús sziv, epedő,
hogy madárdal csókja mossa
s sziromittas levegő;
Zsiskát más név, a „Szabadság",
vonzza, tettekkel becézni:
a világ legvelejébe
ő azt vágyik belevésni.
Lánynézőbe ahhoz indul,
vértje bosszú és komor gyász,
fegyverzete csörg, ahogy lép,
udvarlása csupa rontás.
Hozományul hullakincsét
nyujtja Zsiska kedvesének,
lángtenger rak neki oltárt;
pap gyanánt Husz árnya ébred.
Nézd, Tavasz, a Zord lováról
most leugrott, s önfeledten
rövid álmot keres íme
a derengő rengetegben.
Katonái szanaszéjjel
körülötte heverésznek,
s foga alatt fű ropog már
a sok éhes harci ménnek.
Vacsoráznak a husziták,
hűvös estben tréfa szálldos,
durva páncélt süppedezve
ringat a jó moha-vánkos.
Madárdal üt át az árnyon,
álmot csal a húnyt szemekre,
szellő jár-kél galy meg ág közt,
dallamosan zúgva-zengve.
Álmát szőve Zsiska lankadt
szeme lassan a homály
szövevényén túl egy vén tölgy
est-rőt törzse fele száll;
lélek és szem kételyében
összefoly a játszi kép:
nap az ott? vagy vérfolyam dől?
vagy vár, amely lánggal ég?
S amivel a szél behinti
szakállát és fürtjeit,
nem tudja már: pernyepelyhek
vagy tán szirmok fürdetik?
Szenderedőt, legelészőt,
férfit, s lovat, Kikelet,
óvj s erősíts: véres tavasz
várja őket s hősi tett.
Kikelet, napéjegyenkor
ahogy vihar jelzi jöttöd,
testvéred, a szellem-tavasz,
e férfiben jár előtted.
Zsiska kél: dal s illat üdvét
küldi árny, azt ontja, zengi,
mintha a hős mord haragját
kéjbe vágynék eltemetni:
de ő már kész; indul, kürtjét
harsogtatva kelti szép
Kikeletnek karjaiból
haragját és seregét.
3
Szent háborúk hőse akkor
erejének üdvözültje,
mikor eljut ellenéhez,
hogy vasával általüsse;
boldog, mert nem szóval küzd csak,
szóval, amely tovavágtat
szél szeszélyén, szél fuvalmán: –
boldog, aki odavághat!
Zsiska! Vad szív! Hős cseh! Lengesd
vígan lándzsád, buzogányod!
Csak sikered bizonyítja,
ha halál hörg s vér s jaj árad.
Halált osztva már egész nap
vérben gázolt, újra vérben,
s most szeretne még tovább is
küzdeni a nyári éjben.
Rejtek úton hajtja népét,
hőseit, a katonákat,
hogy kedvese, a Szabadság,
kapjon ujabb szerenádot.
Keze alatt orgonája,
a csatatér, szinte vijjog;
papszolgák és trónlakájok
bőgnek rajta, szörnyü sípok.
De zivatar gomolyodik
mind alább a szakadékba,
csak egy-egy vad villám szeli
át a völgyet néha-néha.
Sáncként borul a homály a
szekérvárra, a lovakra,
nyilak, csörgő kötegekben,
szélben zörög gyeplü, zabla.
Zsiska szól: „Be tünde fénnyel
fut a villám, röppenőn!
Bár szögezné ide kardom,
maradna itt e fenyőn!
Bosszum én, hogy Isten földje
szabad legyen, lerovom,
testvérek, bár sütne máris
elétek láng-lobogóm!"
Hah: villám! Mint nap az égről!
Az éjből, mint szörnycsapat,
ragyognak ki a husziták,
Zsiska szíve fölkacag.
Dörej tör s zúg tova, tíz, száz
dörej a menny kebeléből,
éj-büvölten nézi Zsiska
s írigyen az égre néz föl:
„Bár szállhatnék, égi felhők
rohamával féktelen!
Bár lőhetném sánc mögé bujt
bűnösökre mennykövem!"
Zápor szakad, pányva köti
a kapáló lovakat;
harcnyűtt harcos horkol itt-ott
rakott szekere alatt;
a fák közt meg, szerte, zeng a
táboriták éneke;
a vezér, vén lúc tövében,
ébren várja: virrad-e.
4
Mennydörgésben rokonára
figyel Zsiska büszke lelke.
S hírnök szól rá a bozótból,
óvatosan közeledve:
„Mily gyönyör gyúl a Természet
Istenének nagy szivében,
mikor erős hangja zengve
átujjong a messzeségen!
A csatában velejéig
mily gyönyörre gyúl a hős,
a férfi, ki, mint te, Zsiska,
úgy gyülöl és oly erős!
Van azonban édesebb kéj,
mint amely a hősben ég,
ki körül úgy hull a hulla,
mint a zápor, mint a jég:
édesebb! a szerelemé!
Nem érezted még soha,
mikor fénnyel övezett a
király és az udvara?
Haragodhoz a királyné,
Sophia, küld ide engem,
üdvösséges békehangot
ébreszteni a szivedben;
a királyné, Sophia, küld,
s mit hozok, a hír igéret:
Izabellát, kit szerettél,
gyásza sírba viszi érted.
Mikor ide lóra szálltam,
ő is ott volt, a nemes hölgy,
sápadt arca földre csüggött,
néma szíve szinte megtört.
Sarkantyúztam paripám, mert
hervad az a lány, a legszebb
elhervad, föltarthatatlan,
s belehal, ha elfelejted.
Térj haza, kész a bocsánat;
hagyd a hit vad katonáit,
vedd egét a szerelemnek,
mert ki tudja, lesz-e másik."
Lúc mögűl igy suttogott a
meglapuló hírnök ajka;
s felelt neki Zsiska, halkan,
hogy huszita meg ne hallja:
„Haljon bele! Leggyönyörűbb
áldozatom ő legyen:
szent Szabadság, neked adtam
az örömöm, életem!
Szív csillaga, Izabella,
tűnj le! – Az én útamon
csak haragom világíthat;
vidd neki a búcsuszóm!
De most, hírnök, hordd az irhád,
szökj, a szélnél sebesebben:
a név, amit ajkad ejtett,
csak az óv a kardom ellen!"
5
Drága dísz szép asszonyoknak
termében a szép tükör;
mily öröm, ha ránk belőlük
édes arcuk tündököl!
A Természet is, komoly bár,
legszebbnek a tükreit
alkotta, hisz magát nézi
ha bennük gyönyörködik.
Az emberszem varázstükre
mosolygó pecsét gyanánt
tárja elé vonásait,
isteni sok szép talányt.
Mindenfelé messze ér a
világtenger, végtelen,
de, a mélység óceánja,
zárt, parányi gömb a szem.
E tengeren nagy világok
úsznak felénk és reánk,
örök szellem, tebeléd ér
le a csöndes óceán.
Láthatatlant is szeretett
édes hangja: de imádat
ahhoz fűz csak, ami égit,
istenit a szemünk láttat.
Látni: legfőbb gyönyörűség,
jaj, ha élsz még, de vakon!
Éjszakádban minden üdv csak
kint zörget a kapukon;
a fájdalom kétszer úgy fáj
kínjával a vak szivének;
hisz megvonja tőle minden
szelid vigaszát az élet.
Sírás neki mind a messze,
messzi kacaj neki gyász csak,
nem hoz reá enyhülést a
halkmosolyu, könnyü bánat.
Kiálts rá a fájdalomra,
s mint riadt őz, menekűl,
a vadonba; míg a néma
mosoly tán könnyet törűl.
Hadát Zsiska Raby vára
ellen vitte, vad rohamra,
mikor másik félszemébe
nyíl csapott s megvakitotta.
Még mélyebben őrli a gyász,
gyásza Husznak, hősi sorsnak;
s még több okod lesz, világ, hogy
haragjába beleborzadj!
6
Magasan a szekerén áll
vak Zsiska, a rettegett,
mennydörögve dirigálja,
hogy folyjék az ütközet.
Jobbja felől egy kapitány,
egy kapitány bal felől:
a terepet magyarázzák,
s hogy a kocka merre dől.
Hogy áll s vonúl mennyi ellen, –
mondják. S lesik a parancsát;
szemükkel az ő vezéri
lelke mindent biztosan lát.
Szeme fényét amikor még
az a nyíl el nem rabolta,
hazájának drága arcát
jól agyába vésve hordta,
s minden erdőt, vizet, öblöt,
hegygerincet, s völgykanyart
szellemében olthatatlan
rajzként ma is rejtve tart.
És a bosszú géniusza
a sötétben egyre kémlel,
dúsan vetni a mezőket
ellenséggel, hulla-néppel.
Ő vezeti, bár vak éjben,
melyet sugár nem tör át,
szellemének járszalagján
vad gyermekét, a csatát.
Itt a testi éj irányít,
odaát a szellemi;
mint soha még, Zsiska nem fog
csatát ma se veszteni.
Hogy fülel a vak a harcra!
Hah! Vas szeli a szelet!
Szinte látja mind a fegyvert,
mely halállal fenyeget.
Fülének vad összhang a két
had gyürkőző rohanása,
kedvenc dala, kürt, rohamjel
s lovas és mén zuhanása.
Örvend, hallva, hogy dől Zsigmond
hada vissza a határon,
mind a szászok, svadronokban,
s a magyarok, a huszárok.
Vad, vak Zsiska! Bár fülén át
győzelem, zord kéj füröszti,
szellemének hadvezéri
nyugodalmát sose veszti.
7
Tikkadoz a karaván az
elemésztő sivatagban,
hallga! a zöld gyep alól friss
forrás üde víze csobban!
Rohan, ahová az édes
hang hívja, az elgyötört nép,
de nem ihat, mert a kútat
nagy tilalom őrzi: szentség!
Kiválasztott férfiaknak
birtoka lett az oázis
s bármily szomj epessze, másnak
bűn belőle egy pohár is.
Őrök őrzik hát a forrást,
a gyönyört, mit egek adtak;
de a puszta szomja gyilkos,
a kut körül penge csattog.
A győztest, ki áthevült, még
jobban hívja most a friss víz,
bő kortyokban issza ajka,
mint a forró vért a tigris.
Nem egy, akit kard ütött le,
nagyot szürcsöl még, hamar,
hogy lelkét a hosszu útra
felüdítse az ital.
Ily tigrisi, ingerűlt szomj
hajtja lelkét most a hadnak
Kehelyre, Urvacsorára,
mit a papok megtagadnak.
Tombolnak is iszonyúan:
„Megcsonkítjátok Urunk egy
szakramentumát nekünk? Nos,
mi titeket csonkitunk meg!"
Harc után a nyílt mezőn az
áldott Kelyhet lengetik,
haldoklók a borban Édent
érzik és virágait.
Gyülölet s tűz, enyhülést rád
a Legfőbb Szív vére hoz csak;
odaát meg halottaik
temetik a csonkitottak.
Ha szabadul kit soká lánc
fogott, gyűlöl csak a vad,
szív-jóságot s egyéb gátat
úgy áttör az indulat.
8
Ó, be más lett a halál, mint
egykor volt a görögöknél!
Ki nyájas volt, égi hírnök,
lelkünkben mint síri szörny él.
Eltűnődve, keze állán,
útmutató, bejelentő,
úgy állt rég az ember elé,
mint baráti, drága nemtő;
vagy, halk jelkép, azt mutatta,
hogy vége a földi jóknak:
kezei a megfordított
fáklyán összekulcsolódtak.
Lába jelt adott Psychének:
barátnak int így barát,
hogy ideje észrevétlen
elhagyni a lakomát.
Álom s Halál gyakran állt egy
képen, testvér, két iker:
ellentétük ecset s véső
egy jóságnak fogta fel.
Kétes volt a Géniusz, s a
néző kérdés, ámulás:
ez az álom és üdűlés?
ez a halál és a gyász?
Néha váltak csak külön, s hogy
jelezze a szomorút,
leplet kapott a fájóbb kép
s hamvvedret és koszorút.
És Cháronnak látja később
a görög a komorabb
korban, ahogy sötét népe
a hegyeken áthalad:
előtte az ifjak, aztán
az osonó öregek,
s vele ülnek a nyeregbe
a korán-halt gyermekek.
Hegedűsként még vidáman
jött s a népe táncra kelt,
nyirettyűje, fuvolája
még hívott és énekelt. –
Thanatosból katona lett!
Fegyvere a dárda, nyíl;
atléta: a sík porondon
minden vitézt földre bír;
Thanatos, a nemes Angyal
paraszt Váz lett, néma, zord csont:
kaszájától sarjurendként
dől az ember s földreborzong.
Halász: veti röpke horgát
a levegő tengerébe;
madarász, ki csali füttyel
viszi népünk könnyü lépre.
Most ellenség, szörnyalak csak,
úgy cibál a vészes úton;
mint manó, vagy mint lidérctűz
kuporog fent a nyakunkon.
Rém- s elő-kép, borzadály a
kaszája, ő maga csontváz,
se ajka, se arca: képén
ismeretlen a mosolygás.
Igy, alakját váltva sűrün,
a Halál igy jár a Földön;
új a hír is, mely ma Zsigmond
seregében szerteröppen:
„Mivelhogy a csatafáradt
Zsiskát köti könnyü álma,
hogy pótolja, fegyverét a
Halál öltötte magára;
dühe sose volt ily ádáz:
ki lát, annak csak int Zsiska
sisakján a sötét forgó,
s örök éjbe utasítja."
9
Mordan erdő sűrüjében
ül, külön, egy huszita,
gyász-szavával a pataknak
egybezsong a moraja.
Fegyvereit mossa és szól:
„Sírj, patak, sírj! Zsiska most
nyög utolsót sátra mélyén;
keze halált már nem oszt!
Zsiska fekszik sátra mélyén,
haldokolva hullt a földre,
de nem asszony-szülte, aki
szívébe a tőrt ütötte.
Hah! Hogy jöttek, hogy robogtak,
vakmerően rája törve,
fehér ménen, feketéken;
valamennyit sorra ölte.
Az, a Halál, ki előtt más
férfi, annyi, térdre hull,
az törte meg a hatalmas
Zsiskát, gyáván, álnokúl,
Sírj, patak, sírj! Te is, erdő!
Sírj, világ, a bánatod bőgd:
Csehország s a Föld ma veszti
el apját, a legnagyobb hőst." –
Zsiska, fekve, vígasztalja
társait, a bús hadat:
„Testvérek, én pusztulok, de
amit tettünk, megmarad.
Mert harc- és bajtársainknak,
kiket nevel a jövő,
kizöldell még sírjainkon
a vígasz, a friss erő.
Erőt adjon a halálom,
félre, puha bú! Nem az
Zsiska örök tanitása,
hogy halottat ne sirass?
Ez a szavam az utolsó
napiparancs: jó vitézek,
nézze végem, nézze sírom
vidáman a hősi lélek!
Nászi sátram ez a sátor,
pestis a menyasszonyom,
borzalom volt Zsiska János,
arája is borzalom.
Bosszúm forró álmaiban
nem forrt össze nő velem,
csak ő, kinek vad csókjából
nem gyógyulok ki sosem.
Hogy egy részem tovább zengje
indulónkat, hadi nótánk,
feszitsétek rá dobomra
testem kihült takaróját.
Hah! Hallom a csatazúgást,
sarkantyúzva menekűlnek:
hagyatékom iszonyatot
dobol a sok gyáva fülnek!"
Igy szólt, aztán visszadőlt a
lázba: lázas álma rázta:
jobbra-balra döf, csap és zúg
lándzsahegye, buzogánya.
Akit megölt, új csatában
mindet újra megöli:
jöjjön mind: ki rég a sírban,
megidézik szavai.
Ki, elő! Ki mind, huszárok!
Páncéllovas németek!
Szélesebbre, laposabbra
veri Zsiska fejetek!
A cseh ég jól behavazta
a földet, hogy a fehérre
mint rikító ár ömöljön
az ellenség piros vére.
Lándzsájával Zsiska élő
húsba fúr és beleket tép,
hogy a télben átfagyott vas
jólesően melegedjék.
Álma szent önkívület volt,
kigyúlt tompa szemgolyója,
a papokat s trónlakájt mind
tisztán látja, kaszabolja.
Így álmodott, így csatázott,
mig volt benne szikra, szellem,
hadak hőse, mindhalálig,
sérthetetlen, győzhetetlen.
Lenau
MICHELANGELO ÉS A SZOBRAI
Michelangelo und seine Statuen
Rabszolga, kinyitod a szád,
de nem nyögsz. Ajkad szótalan.
Töprengő, a te homlokod
nem nyomja a nehéz sisak.
Mózes, a szakálladba kapsz,
de sose kell fölugranod.
Mária, fiad temeted,
sírsz, de könnyed nem csorog.
Fájdalom nélkül jelzitek
a fájdalmat, gyermekeim!
Szabadult szellem nézi így
az élet legyűrt kínjait.
Amitől megszakad a szív,
az kőben szép és üdvözít.
Öröklétű pillanatok:
halál nélkül haltok, ha kell.
Rám Cháron vár a nád között,
idehallom sípja szavát.
Meyer
RÓMA-JÁRÓK
Rom-fahrer
Örvendj: számodra ma sem idegen föld
a drága föld, apáink édene,
mely, hogy rajta észak ködálma megtört,
fölszállt dalukban honunk fölibe.
Fenséges cél káprázik ott eléd
fénymámorban, kőben, faburkolatban,
hagyd ott adódat, jó, bő véredét
s örökre köt és egyre ittasabban
– bár meg is ronthat – a szép ifju csábja...
mint sok ősödet, itthon már akin
fakúlt a hideg trónhűség varázsa:
Világcsoda! és dalnok Konradin!
Sóvár lelked örökké ott lebeg,
ezüst gályák víg vitorláin, ott száll,
és repeső szívvel vetsz kötelet
az azúrparti királycsarnokoknál.
Stefan George
NEM BYRON VAGYOK...
Nem Byron, más vagyok! Ha lángol
bennem a szó s égnek lobog:
mint Ő, vészverte, büszke vándor,
de én orosz lélek vagyok.
Korábban kezdtem, úgy is végzem;
szellemem sokra nem viszi;
lelkem zátonyos éjjelében
remények süllyedt roncsai.
Ki tudja, mit rejtesz magadban,
titkos tenger? Sejtheti-e
ember, hogy mit hittem, akartam?...
Tán a költő; – más senki se!
Lermontov
IL PENSIEROSO
Il Pensieroso
Műhelye szögletében olvasott
Michelangelo; már sötétedett
s szeme előtt összefolyt a betű...
Ekkor osont be az álmodozó
Julián, az a Medici, aki
tudta, mi a bú. Azt hitte, maga
van csak. Leült, állát kezébe rejtve,
s lecsüggesztette a fejét. Igy ült
szótlanúl a márványszobrok között,
melyek némán csillogtak a homályban,
és mormogva beszélgetett velük;
s titkon hallgatta Michelangelo.
„Nem gyávaság, s nem is abból fakad,
ha az ember, a végre vágyakozva,
bizalmatlan földi sorsa iránt,
hisz a boldog se tudja, mi jöhet
s válhat tűrhetetlenné... Irigyellek
benneteket, fájdalmatlan kövek!"
Elment, majd, később, szinte észrevétlen
eltűnt az életből. Telt az idő
és síremléket rendeltek neki
Michelangelónál, s hozták, ami
kép s emlék arca vonalaival
még előkerült róla. Ilyenek
voltak, mondták, a vonásai. A
mester kezével mindent félretolt:
„Nem kell! Láttam, hogy ült s gondolkozott,
és ismerem a lelkét. Ez elég."
Meyer
BYRON PALOTÁJA VELENCÉBEN
Hinárzöld falak és kopott márványfokok,
viz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.
Bicegő léptei itt kongtak tova; (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.
S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:
Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,
a számüzöttet, a keserű Childe Haroldot.
Eliszaveta Bagrjana
A GÖRÖG SZOBÁRA
(Zenejda Volkonszka hercegnő moszkvai házában)
Csillagszeme vezérelt az éjben; ruhája
ében-rámák mögé tűnt s úgy hívott fehéren;
beléptem... Hol vagyok? Mi ez? A Léthe tája?
A rom-nagy Herkulánum? Vár, múmia-képben?
Nem! Itt a teljes Ókor feltámadt a Szépség
szavára, ujraépűlt, csak nincs benne élet!
Egy világ, mozaikban! Minden törmelékét
emlék emeli naggyá és antik müvészet!
Ember, meg ne botolj: a kő-reliefekből
borús szemével itt egy isten-arc mereng föl:
gyűlöli bizonyára, hogy profanizálják,
hogy gúnyos láb tapodja a régi hit álmát,
s visszahúzódik lassan a márvány ölébe,
melyből egykor a szobrász munkája kitépte.
Körűl vén szarkofágok, kő-rajz és szines por:
királyok tetemének páncélzata egykor,
roncsok most maguk is, nagy ládákba pakoltan.
Itt-ott egy-egy oszlopfő – ki sejtheti: honnan? –
csonkán és megkopottan s szemétbe alázva
hever, mint sír fölött egy csontváz koponyája.
Amott – szinte ledől, hisz csak roskadozik már –
Mizráim hírhozója, ősi obeliszk áll;
rajta torz jelek, indák furcsa szövevénye,
elporladt, régi Szfinxek kép-írta beszéde:
hieroglif! S amely ott pihen fátyla alatt,
ezer éve csak alszik a kábult gondolat:
épen, romlatlanúl és mégis holtraváltan
fekszik múmia-teste a balzsamos ágyban.
Nemcsak mi benned, Ember, müvészi és dicső,
a holt anyag lelkét is megrágja az Idő!
Nézz a lim-lom közt arra a roncs drágakőre:
valamikor ezer szín, nap tüzelt belőle;
hány századon keresztűl égett benne a láng,
most meg vakon dereng csak, kihúnyt csillag gyanánt.
A romok közt amott egy ép Szaturnusz-szobor;
s egy korinthuszi urna; bronzából fénymosoly
csap elő, sápatag tűz; tán Hellász szelleme
ébred? Fejét emeli, csillan örök szeme,
s szivárványszinü szárnyán felszállva a körben
szendergő istenek zord homlokára röppen.
s szikrái, mint az égi képet, beragyogják
nimfa-vezetőm édes társainak arcát...
Óh, Istenek, s ti, sok szent emlék a föld felett,
maradjatok bronz s márvány, és szenderegjetek!
Csak tégedet, szép Nimfa, keltsen élni, keltsen,
akit ma is imádunk, az a parányi Isten!
Tégedet, önzőt, Vénusz öléről szökellőt,
ki alszol s úgy szivod a rubintmellü szöllőt!
Nagy bűn istent hitetlen kerűlni! S mi vagy más?
Vessen lobot, szép Nimfám, szivünkben a vallás!
De ah! tiltó szemével vezetőm rám tekint,
s mint Merkur vesszejével, a magasból leint,
s mikor lelkem már-már a fénylő égbe ér föl,
könyörtelen elűz a remény köszöbéről!...
Mit mondok majd, ha ujra a földön visz utam?
Hogy a Menny fele-útját bejártam boldogan.
Félig rettegve, félig gyönyör-telitetten
már hallottam az Éden fél-hangját, repestem,
már láttam fénye-árnya fél-halk színeit, és,
óh jaj, megtudtam, hogy mi – a fél-száműzetés!
Mickiewicz
MARGIT A ROKKÁNÁL
Meine Ruh ist hin
– Dal a „Faust"-ból –
Nyugtom oda,
szivem nehéz,
lakója már csak
a rettegés.
Ha nincs velem:
halál nekem;
a föld s az ég
keserüség.
Szegény fejem
már oly bolond,
szegény szivem
száz helyt bolyong.
Nyugtom oda,
szivem nehéz,
lakója már csak
a rettegés.
Az ablakomban
csak őt lesem,
csak őt, ha a házból
lábam kiteszem.
Mily délceg alak,
mily büszke fej,
az ajka mosoly,
a szeme delej,
szavai bűvös
lángfolyók;
s ahogy kezetfog,
és ah, az a csók!
Nyugtom oda,
szivem nehéz,
lakója már csak
a rettegés.
Szivem csak érte
zokog, szegény, –
óh, csügghetnék csak
a kebelén,
az ajakán:
ott érne utól,
ott, a halál
a csókjaitól!
Goethe
REGGEL A TENGEREN
Seemorgen
Friss hajnal, jó szél, tűz a nap
perzselve, tündökölve;
a víz, mint ék előtt, hasad:
hogy rohanunk előre!
Zúdúlnak elénk a habok,
de dühük háboroghat,
nem állítják meg a hajót,
akárhogy acsarognak:
feltartóztathatatlanúl,
viszi azt úti láza
s győzelmesen egyre nyomúl
a zengő tengerárba,
mig a hullámpermet, arany
sugárkéz-szőtte csipke,
szivárványként és boldogan
libeg-lobog mögötte.
Ameddig látok, mindenütt
víz mozog, parttalan, tág,
a tenger; s ime, sziven üt
valami nyugtalan vágy.
Soká lesz, hogy látlak megint,
hegy s rét virága, bokra! –
S a kajütből egy gyermek int,
jóreggelt mosolyogva.
A hideg zajban, idegen
ég s fény alatt haladva
csöndes melegével milyen
öröm egy ember arca!
Lenau
BRUMANA
Brumana
Óh, soha már, sose jutok haza?
Óh, esőben tündöklő Anglia,
nyisd pitypang-rétjeid: virágba, vad-
rózsa-vértbe bujjatok, zöld falak,
mig felvirrad rám, – s mély, kristály folyók,
játéktereken lassan ballagók,
várjon szivetek s gólyahíretek,
s ti, zord őrség a déli part felett,
őrizzétek, szagos, vén cimborák,
fenyők, a rege hosszú végsorát,
melyre, árván, s választott fám alatt
figyeltem, a tengert bámulva csak.
Óh, hazug fenyves, dalod az idő
rég megcáfolta már.
Mialatt kürtjén ősi, repeső
erdei zenét harsogott a Föld,
égi húrokon déli fény-meg-árny
szellemed zsongott és tovább büvölt,
szirénhad, melyet kék hegy-völgy viz-ár
keltett s szellőin ringatott a nyár.
Hallom dalotok, régi fák,
mormogtok: „Vannak vénebb tengerek,
melyek nagyobb part gátját döngetik,
s ott bölcs csigahalak gyöngytornyai
tűznek kimart szirtekre koronát;"
suttogtok: „S földek, melyeket
álmokontuli tüzvirág diszít."
Alattam: völgy, pálmái ringanak,
alattam, messzebb, a tenger zokog;
alattam alszik, fényfátyol alatt,
Libánon száz álomköd-városa,
melynek királya egykor, valahány,
mind Tyrus Ura, Tyrus Ura volt,
s körűl a messze hegyormok hava
mint hattyúsor lebeg az ég taván.
Átsétálok az erdős dombra: ott
fenyőliget áll, – óh, testvér fenyők! –
s ha bolyhos szárnyát ejti majd az éj
s nem ragyognak hullámok s hegytetők,
hallgatózni fogok.
Mert csak fenyves a fenyves mindenütt,
s titkos regéket zeng, sóhajt, mesél.
Fenyvesből mindig édes nézni, a
kék-arany ég hogy mélyűl, feketűl.
Mindig édes elnyúlni a sima
tűlevelek rőt-száraz szőnyegén,
s bár az avaron zöld gyík zörren át
és szél lebbenti pehelykönnyedén
a ménta s a laudánum illatát:
félig felejtek kínt s vándorbotot,
félig idézem a tűnt napokat,
s azt álmodom, azt, hogy otthon vagyok.
J. E. Flecker
PARASZTFÖLDÖN ÁT
Durch Bauernland
Csík tengeri, csík lóhere,
krumpliföldek mindenfele,
mező, barna, mező, piros,
sárga délben érik a rozs,
s út, fehér szalag, mezei,
csík lóhere, csík tengeri,
s kötélen a makacs tinó,
s mező, barna, mező, fakó,
s krumpliföldek mindenfele,
zabban szálaz az őzike,
s érő mandulafák sorai
s mellettük egy lajtoskocsi,
s útilapú és szarkaláb
sárga dél gyul a rozson át,
s fűz tövén vízben hűsöl a
kaszások kitty-kotty-korsaja,
s mező, fakó, mező, sötét,
gyér lúctisztáson gyanta ég,
s nehéz ökrökkel, körbe, mint
fogata, a paraszt kering,
széna hordásra készen áll,
túzokok lomha raja száll,
s itt pár tanya, ott egy torony,
aztán megint csak unalom,
csík tengeri, csík lóhere,
krumpliföldek mindenfele
s mezők fentebb, mezők alább
s mindig, mindig ez a világ...
Weinheber
GOETHE UTOLSÓ ÉJSZAKÁJA ITÁLIÁBAN
Goethes letzte nacht in Italien
Micsoda fényt lőtt rám a déli tenger?
Két lúc nyujtja fekete szárnyait az
éj állandó kékjébe; s közöttük
ezüstben remeg egy árva csillag.
Most kilép a Pár... a lomb-karéj
Szobra előtt: a márvány ragyog, akár ők:
ölelkezve mondják a nagy esküt.
Hatalmas fejük a szokott sötétből
uralkodni, szikrázni szegik most.
Hős dalukat csodálja az örök tér
tündöklése, majd szagos szél viszi
alvó táj és tengermoraj fölött.
Jajdul a búcsu – a szent földtől, ahol
eléb tüntek a fény istenei
s oszlopcsarnokon át az Üdvözült Tánc...
„Népetek szive", „legigazibb örökös",
mondtátok: s itt koldusként vacogtam:
ujra gyermek, csak itt lettem ember.
A köd mögül hallom már a gáncsot:
„Hellász lótuszán honát feledte"...
Nincs bölcsebb, – bár engem értenétek:
„Ne csöppenkint, tovább is folyamként
zugjon java véretek a Hegyen túl;
megváltatlanok: ez a tisztetek."
A ti sorsotok nem a boldogoké:
más törzseknek a hajnala Látnokot szült,
unoka helyett fiát még Gaeának:
Abban nemcsak a földi titka sejlett,
Az az ambroziás csarnokban is járt,
Az csent tűzzel gazdagitotta népét,
mely, amig élt, nem vakon tévelyeg már.
Az lehatolt szakadékaiba a szörnyű
Őr-Anyáknak, a Gyökerekhez, a Mélybe,
s a sikoltó tiltakozást leküzdve
elrabolta képletüket s varázsol...
Ilyenetek nem volt; s én nem vagyok az.
Valaha, rég, – kép szól, – lobogós hajó
vitt a szomszéd rajnai szüretre...
Kék-arany ősz napozta a tájban az ormok
tölgykoronáit, a fehér házakat...
Fürtök utolját rakta épp a dombon
s koszorús puttonyt a népi ünnep,
meztelen és aranyban s szalagokkal...
Must szaga, hars dal, boldog kacagás:
venyigedíszben igy rohant a mélyzöld
folyamnál a bacchusi menet: ott, a
római Falnál, a birodalmi Határon
sejtettem meg titkos anyaföldem.
Köztetek éltem, álmok és dalok közt,
s dómjaitokban, mint alázatos hit,
mig köd-csipkék s cikornyák közűl
lelkem sikolya át nem vitt a napra.
Egy eleven sugarat hazaviszek,
a sötétebb lángokat lefojtom,
végzetetek, mig zavar maradtok.
Fogadjátok be – óh, nem hideg tűz! –
s addig érc, növény s kő tarkaságát
szórom elétek: a mindent, a Tárgy – s a
Test varázsát látni, az isteni Fékét.
Zúgnak ugyan soká a Jó Hir ellen
éppen a legokosabbjaitok; szakálluk
simogatva avas könyvekre mutatnak:
„Idegen oltár kell neki, áruló..."
Ah, az idő teljében Uraitoknak
s Bölcseiteknek megint ezer évig
hajlik józansága, dacos nyaka egy
csapat kóbor rajongó elé,
legvadabb csodát vall, testileg éli
husát-vérét egy Közvetítőnek,
s porban térdel még egy ezredévig
egy-egy istenitett fiú előtt.
De te hova csalsz, hova vezetsz, dicső Pár?...
Vágyam álmai vonzanak, gyötörnek?...
Oszlop-udvar... fák s kutak körűl
öregek-ifjak, munkában s pihenve,
mérték s erő... tehát én tudom csak
Attika méltóságát... az aeol száj
édes erejét. De nem: a népem
fiait látom – de nem: a népem
szava zendűl. Örömöm vakít.
Teljesült a márvány- s rózsa-csoda...
Micsoda borzalma remeg uj utaknak?
Micsoda fényt lőtt rám a déli tenger?
Stefan George
A KÖLTŐ ÉS A MILLIOMOS
Sum, fateor, semperque fui, Callistrate, pauper
Nincs vagyonom, nem volt, Callistratus, ámde se rossz hír
nem födi a lovagok közt, se homály a nevem:
és olvas mindenki! „Ez ő!", – mutogatnak az utcán:
életem adja, amit másnak a sír is alig.
Lám, a te büszke tetőd száz oszlop tartja magasba,
tárházad szabados holmi degeszre tömi,
nílusi földedről kincsét neked önti Syene
s gyapját pármai nyáj, gallus, ezer meg ezer.
Itt a különbségünk. Ami én, sose lesz tebelőled,
s téged utólérhet bárki szerencsefia.
Martialis
A KÖLTŐ
The Poet
Hogy jöttem a Charing Crosson át,
szürkén és közönségesen,
nem voltam még, csak levegő,
melyen átnéz a földi szem.
De tudtam volna csak, Nagy Ég,
föltárni már a lelkemet,
emberi kutyák, gyilkosok
falkája rohant volna meg!
Tizezres falka, banditák,
hogy szétszedjenek szív szerint:
mind varázsruhám irigye,
lángkoronám őrültje mind.
W. H. Davies
VILÁGCSAVARGÓ
Megkínoztak az évek, tönkrenyúztak,
néhány ragyogott csak sorsom fölött:
alig értem meg az ötször-ötöt,
egemre vad viharfelhők tolúltak.
Sok földet s tengert bejártam, sok újat,
az üdvömért; de hát akit örök
keblétől a szerencse tovalök,
az tűzön-vizen át se boldogúlhat.
Portugália szűlt, a zöld, az édes
Alemquerben; de a sors dühe végűl
idevert, rád, halak eledeléűl,
rád, gonosz Óceán, te, ki a rémes
Abessziniát mosod – óh de távol,
de szörnyen távol szeretett hazámtól!
Camões
AZ IFJÚ HEBBEL
Der junge Hebbel
Te faragsz és mintázol: ügyes a véső
és finom és fehér a kéz.
Én homlokommal ütöm ki a márvány-
tömbböl az alakot.
Kezem kenyérért dolgozik.
Még messze vagyok magamtól.
De az akarok lenni: az Én,
akit véremben hordozok és
aki maga-teremtette emberföldjét
és istenegeit követeli. –
Olyan szegény asszony az anyám,
hogy nevetnél, ha meglátnád.
A falu végén lakunk,
szűk, kis öbölben.
Ifjúságom iszonyu ótvar:
alatta seb.
Minden nap vér szivárog alóla.
Attól torzultam el így.
Aludni? nem kell!
Ennem? csak hogy meg ne gebedjek!
Könyörtelen a harc
s kardokkal meredezik a világ.
Valamennyi az én szivemre éhes.
Valamennyit, Fegyvertelen,
a véremben kell megolvasztanom.
Gottfried Benn
KORÁBBI ÉLETEM
La Vie antérieure
Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.
Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.
Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal öntözött
rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, mely úgy gyötörte szivemet.
Baudelaire
VERS A JELENKORHOZ
Das zeitgedicht
Ismertetek már, kortársaim, és meg-
mértetek s szidtatok – tévedtetek.
Mig lármásan s mohón rohantatok
az életben vad ujjal és esetlen:
én kenetittas herceg számba mentem,
ki lágyan ringatózva ütemez,
hűvös méltóságban vagy karcsu kecsben,
sápadtan, égin, ünnepélyesen.
Zord művéből egy egész ifjuságnak
semmit se tudtatok; s kínról, rohamról
a legfőbb oromra; vész-álmaimról.
„Még e barát is velük!" s nemcsak a
tettvágy vitte tőrrel a lázadót
s fáklyával az ellen lakába... Értők,
nem láttatok borzadályt; nem mosolyt;
vakok, egy fátyol mögé sejteni.
Aztán a csodahegyre csalt hizelgő,
szerelmes hangjaival a sipos:
oly idegen kincseket mutatott, hogy
kiábrándított magasztalt világa.
S hogy néhány már arkádiázva suttog
s göthösen pompázik: ő harsonát fog,
sarkantyúját a reves húsba vágja
s harsogva ismét a tömegbe tör.
Hogy sanda vénség erre férfias!-t mond,
felsóhajttok: mily fenség szállt alá!
rikoltás a dicsfelhők éneke!...
Ti változni láttok, én egy maradtam.
S ki most serkentő trombitába fúj
s folyékony tüzet szór szét, tudja: holnap
könnyen szépség, nagyság s erő lehet
egy fiú csöndes fuvoladala.
Stefan George
IRÁS 1846-BÓL
Écrit 1846
„...Láttam Önt, Uram, mint gyermeket, tiszteletre méltó édesanyjánál, sőt, azt hiszem, valamennyire rokonok is vagyunk. Megtapsoltam első ódáit, a Vendée-t, a XVII. Lajos-t... 1827 után, A Vendôme-Oszlophoz című ódájában, elfordult a józan elvektől, cserbenhagyta a legitimitást; a liberális párt örült hitehagyásának. Én feljajdultam bele... Most, Uram, nyakig van a demagógiában, a jakobinizmusban. A galiciai ügyekben mondott anarchista beszéde jobban illik egy forradalmi Konvent deszkáira, mint a főrendiház szószékére. Javában fújja a Carmagnole-t... Mondom Önnek, vesztébe rohan.
Mit akar? Azóta, hogy elhagyta féktelen ifjúkorának szép napjait, mit csinált? hova tart?..."
1
Márki, anyámhoz Ön el-eljárt nem egy estén,
s olykor, emlékezem, kikérdezte a leckém;
érzem bonbonjai üde ízét-szagát:
rokonok voltunk, míg állt az úri-világ.
Ön agg volt, én gyerek; a térdei közé vett,
felzendűlt ajkain egy-két harsány dicséret
trónokról, Koblenzről, azután jöttek a
megfenyített népek, a mesék farkasa,
szörnyek, jakobinok, sok ábránd, sok való jaj:
együtt faltam őket az édes bonbonokkal
és nagyon tetszettek a történetei,
mikor királyhivő voltam még és kicsi.
Szelid gyerek voltam, derék ember csirája,
Csupa hit s öncsalás, mikor az ideálra
bámúlva, tiszta szív, ábránd és tisztelet,
eldadogtam első, naiv verseimet.
Önnek kissé nyers volt az a gyermeki termék,
hiszen a Gráciák alkóvjában nevelték;
de „Nem rossz!", mondta; „Lesz belőled valaki..."
Szent emlékem: anyám kigyúló szemei...
A multból még anyám hangsulya is felém zeng,
ahogy Önt üdvözli. – Óh, hajnal! tünde fények!
Hol van az a mosoly? hova lett az a hang?
Mint a tavaszi lomb, úgy elszállt, elsuhant
a szent, anyai csók! Tűnődő homlokom ma
ugyanaz a homlok, de komor árny a gondja
s nem lebeg rajta csók s a ránc sok rajta már.
Önben szellem mozgott, márki. Az ár-apály,
jó- s balsors, a lelkét eléggé megkimélte;
ha Marie-Antoinette apródja volt, ha pénze
nőtt, fogyott, számüzött ha volt éveken át,
jól bírta végzete váltott hevét-fagyát.
Voltaire-t szerette, de nem a rousseau-i lelket,
merev izlésének Pigault-Lebrun felelt meg,
és az, ha Diderot-t kipellengérezik;
gyalázta, az igaz, Madame Du Barry-t,
de glóriát rakott Gabrielle d'Estrées-re.
Ahogy Sévigné-né, a toll szalon-müvésze,
nem bámúlt, álmok halk úrhölgye, amikor
a sápadt holdfényben az útmenti fasor
szele rázta a rőt lomb közt a sok parasztot,
kit Chaulnes jó hercege sorra oda akasztott,
Önt se bántották a nyomorúlt bugrisok,
akiket eltiport erőszak és robot.
Nyolcvankilenc előtt, szivek gyújtogatója,
kardját elegánsan-hetykén lóbálva hordta;
bársonyhátára rizspor-felhő havazott:
könnyedén járt-kelt a nép hátán – s taposott.
Bár a régi bünök semmiképp sem sebezték,
valaha, ifjan, Ön, mint az egész nemesség,
Montmorency, Choiseul, Noaille, negédesen
pörölt a trónnal, óh, szerelmes-édesen:
Titus-Berenice harca csókért epedve!
A Forradalmat csak csecsemőnek szerette;
mindenbenTalleyrand nyomdokán lépkedett;
előbb úgy látta: nem rejtély a Szörnyeteg,
sőt keresztvíz alá tartotta, halk csodálat,
s derűsen mondta az ujszülöttnek: Imádlak!
Liga vagy Fronde: hitelt jelentett, gyors segélyt;
nem is tudta nagyon, mi történt és miért,
csak tapsolt, vidáman, amikor La Fayette
Leviathánt első kis pólyájába tette,
s réme csak később lett a tűz, a fölcsapó,
látva, mily szörnyü-szép a tigris Mirabeau.
Mesélte, este, míg a rőzse lángokat sírt,
Párizs hogy tépte ki kebeléből a Bastille-t,
facipőben hogy jött a Szent-Antal-negyed,
és a nagy, fölkelt nép, mint árny a sír felett,
hogy döbbent végre rá ősi gyalázatára,
mesélte, hogy dagadt az események árja,
s versikéket szavalt, amelyeket Boufflers
küldött a még fakón villogó ég felé.
Mert eleinte Ön, mint sok más, mit se sejtett,
éjt, özönt, uj hazát: Önök csupán nevettek;
játék ez, gondolták, ártatlan helycsere;
a bőgő századok panaszos tömege
s a bőszült emberek Önöknek falka volt csak;
játszi lelkük a vad lázadásnak s nyomornak
szalon-talányokat tett föl – megfejteni;
s hogy egünkre zúgtak észak fellegei,
és a roppant titok széléről óriásként
felszökkent végre a Forradalom, csodás kép, –
kétkedők, nem látván a karmot s a rőt szemet
s az éji arcban a különös jeleket,
s mert torz volt és ködös és szinte gúnyra inger,
„Találd ki!"-t játszottak a nagy, iszonyu Szfinx-szel.
Kár – mondta Ön – hogy oly sok a mohó, szegény!
Mind tombol! Nem tudtunk megállni idején!
Egyezkedés talán megmentett volna mindent.
Szabadság s trón nem fér össze az ügyeinkben?
Nagy lett volna a nép, ha kell neki király. –
Szava komorodott, alig volt hangja már:
– Nem menthette meg ész a trónt, bármit csinált is;
oda királyaink s e babiloni Párizs,
Montespan s Maintenon s Marly s Saint-Cyr vele! –
Sírvafakadt. – S, nagy Ég, lehetett sikere
ily népségnek, mely, húsz rendszert összekavarva,
kínzó, arcpiritó törvényeit akarta,
avúlt szokást, jogot, s hogy húzza fel az ó
királyi cipellőt a Revolució?
Repedt a papucs az oroszlán praclijáról.
2
Aztán elveszitett szem elől; messze-távol
ver orkán, sors, a szív, elv s nap szükséglete,
az ólmos láthatár négy égtája fele.
Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben.
És uj rügy oltódik lelkünk régi rügyébe:
uj virágot nyit az egykori, régi szár.
Megtudtam, mi a harc, a munka, s hogy mi fáj,
és mi az ál-barát, kígyó a kebelemben;
gyász gyászra hullt reám; művet műre emeltem;
s lassan, nem titkolom, el is feledtem Önt,
márki; de házamban, ím, megtörik a csönd:
az Ön léptei! a hangja!... A szava korhol.
Hitehagyó vagyok? Én azt hittem, apostol!...
Ugy van, Ön az... Fél, hát dühöng; mint egykoron
a vén Fronsac márki, ki a Rémuralom
torkából szónokolt, mely félig már bekapta.
És mert különböző éveinknek miatta
Ön a férfiban is csak a gyermekre lát
s egyébként valami elmosódó ködön át,
dühtől vörösen és riadt szemmel kiált rám:
– Ah! még moccanni mer e briganti; e Sátán! –
Ökle, nem ujja, az őseimre mutat,
s bősz mérge az anyám idézi tanunak.
(Csókollak, óh, hideg lábai holt anyámnak!)
S tovább rikoltozik: – Felfordulás! gyalázat!
Vad század: mind akar valamit, aki él! –
Tőlem kérdi: hogyan; tőlem kérdi: miért;
szavára sírköve alól sorban kikelve
ébred Lambesc, Marat, Charette s Robespierre,
s hangja nem urbánus többé, a hang csak Ön:
– Liberális, koldús, jakobinus e szörny! –
A hang utszéli dalt bőg és rekedve koldúl:
– Mit kiváncsiskodik szemed a falakon túl?
Honnan jössz? hova mégy? ily ádázzá mi tett?
Mi lettél, mióta nem láttál? –
Emberebb.
Hogyan?! csak mert olyan rokonok közt születtem,
kiknek bűn és pokol volt minden ismeretlen,
ami kívül esett ős szokásaikon;
hogyan?! csak mert anyám Vendée-ben egy napon
tizenkét szerzetest mentett meg a haláltól;
mert, mint gyerek, ki még nem nőtt ki a családból,
előbb csak azt tudtam, ami a lecke volt;
mert, mint madár, melyet behálózott a mult,
mielőtt megszöktem volna a rengetegben,
tollaim ketrecek mélyén kellett növelnem;
mert elsírtam magam – s néha ma is, bizony! –
a szegény kis tizenhetedik Lajoson;
mert álnok fényekkel megcsalt ifjúkorom még
alig látta hazám és túlsokat a Vendée-t;
mert magasztaltam sok nagyszerű, hős bretont,
Chouant és nem Marceau-t, Stofflet-t és nem Danton-t;
mert a nagy parasztok elfödték a nagy embert,
mert rosszúl olvastam a mai kort, e tengert:
mert a királyságért nyafogtak dalaim,
legyek örök rab a hülyeség láncain?
Kiáltsak „Visszá!"-t a századomra? „Bolond!"-ot
minden eszmére? És az igazságra: „Kotródj!"? –
Fa csak mint körűlnyírt seprű lehet enyém?
Éljek úgy a roppant világ-örvény szivén,
hogy butaságomat dísz-vállszalag mutassa:
Loriquet-be zárva és Laharpe-ba falazva?
Létezzem léttelen s nézzek világtalan?
És esténkint lássak mind egy-egy színarany
liliomot az ég millió csillagában?
3
Mert a király Istent még azúr templomában
is elfödi.
4
Figyel? Álmodtam álmaim.
Könnyeztem, javúltam, enyhűlt bennem a kín.
Bölcsőm Ön ringatta, s úgy formálta a lelkem,
hogy saját lelkének s álmának megfeleljen.
Én voltam a kerék, de, ah! a tengely Ön!
De az igazságra s Istenre esküszöm,
s minden fényre, amit az ész gyújt a világon:
Önök miatt történt – és, látja, megbocsátom,
márki! – hogy oly zavart voltam és oly balog.
Ferdén neveltek, és, lám, egyenes vagyok!
A gondolatot szent jogként adja az élet.
Kezét fogja az Ur az ember gyerekének
s úgy viszi rét s erdő tantermébe, melyet
együtt tár fel minden teremtményeinek.
Töprengtem. Zsongatott a táj füve, patakja,
s ifjonti ódáim első dühe-haragja
menetközben lehullt rólam és elmaradt.
Mi rém lett s öröm, a természet adta csak.
Igen, épp, mikor Ön megrontotta a lírám,
márki, én megszöktem, s azt betűztem, sok órán,
titkok gyüjteményét, a nagy egyetemet.
Igen, könyvem a föld száz nyíló lapja lett;
gyerek-eszem járt-kelt e roppant bibliában,
melyben annyi szép és rettenetes varázs van;
az égbolt ez a könyv, a hullám és a part,
lonc, szél s csillag e könyv, melyet ő maga tart
olvasói elé, a szoborszemü Élet:
csoda-vers: villám ad benne hangsúlyt az éjnek
s az óceán húzza alá a végtelent.
Ott, míg karjába zárt a tölgy, a nagy, a szent,
erősebben éltem, s frissebben, szabadabban:
egyensúlyomat a világgal visszakaptam;
próbáltam megtudni, sápadtan, tétován,
a fény Igen-ére Nem-et mond-e az árny;
érteni a sötét mondatok birodalmát,
miket elém írnak a számok és a formák;
fenség volt minden és szabadság s szív a táj;
s szóltam: Szöveg: Isten; a visszája: király.
Színpad a természet és pörgeti a drámát;
benne éltem; fülem itta sok vallomását,
melyet csíz s liliom s forrás mond el s az éj.
Majd más ábécé várt, uj könyv: az emberé.
És mindenütt a rossz győzedelmes hatalmát
s vigyorát láttam; egy vágyam volt csak: igazság;
ahogy tolvaj koldúst fognak el az uton,
én, háborgó ügyész, úgy ragadtam nyakon
az emberi szivet: Miért a düh, a méreg,
az irígység? – mondtam. S kiüritettem, élet,
a zsebeid: nyomor, gyász s kín volt benne csak.
Láttam, farkas eszi a „rossz" bárányokat.
Az igaz sántikál; a csalás óriási.
Megköveztetnek az agy legszebb ideái.
Láttam, az éj az úr; s hogy bilincsbe verik
Krisztus, Husz, Szokratesz s Kolumbusz kezeit;
előitéletek tüskebozótja állja
utunk a magányban: zord ágak sokasága
csap ránk, belénk, ha csak egyet eltaposunk.
Apostolt átok ér, átok sújt néptribunt!
Nagy gond rejtette a történelmet előlem;
olvastam; fény meg árny állt mérlegen előttem:
a Kilencvenhármak s Bertalan-éjszakák;
e Kilencvenhárom, bár Önnek csak galád,
szükség volt, semmi sem hozza még egyszer össze:
a vér tündöklete hajnalpírban fürösztve.
A forradalmak, a bosszúállók, mai
gyötrelmek árán is örök jó kútjai.
A forradalmak csak jegyzékei az aljas
rémségeknek, miket húsz rezsim összehalmoz.
Mikor a szenvedés gyász-méreteket ölt;
mikor urai a síró ember fölött
mindenütt túlsoká járatják gonosz és zord
kínzógépként Róma végét és a középkort;
mikor az élet csak fekete sírhalom,
Crécy s Rosbach, s hollók-lyuggatta borzalom;
mikor uralkodó lábai a gonosznak
szegényt s jót barmaik vályúiba taposnak;
mikor a rém-Bábel két végén már nem áll,
csak Tristan s egy Lajos, s Lebel s egy más király;
mikor a hárem úr s vérpad a trón lakája;
mikor minden hús nyög; s a bús hold úgy találja,
hogy az emberi fű már le, a földig ér
s hogy bitókon a csont már elég fehér,
mikor Jézus vére, néma árnyban kopogva,
csöpp csöppre, hasztalan hull két évezred óta;
mikor már a jövőnk is vaksággá butúl;
mikor mit se fog a remény, bárhova nyúl,
s csak, mint emberi csonk, a levegőbe hintáz,
s egyszerre mindenütt beteljesül a kínzás,
mikor háboru van mindenütt s gyűlölet,
akkor, egy nap, vadúl: Föl! rajta, emberek!
Sürgetett joga sok hitvány emberi árnynak
s a roppant szenvedés kisértetként kiárad
örvényéből; sikoly zeng a bércek felett;
a társas rend minden ekvátora recseg;
felkél a páriák fegyháza, iszonyú rém,
ostor, kard cseng, pattog, éhség bőg, gyilok, új s vén,
s mészárlás, zokogás, féktelen rombolás!
a múlt hangversenye e szörnyű tombolás!
Isten szól a néphez: – Menj! – Izzó vészharang zúg,
reng síri és sötét kötelétől a nagy mult
s templomot, tornyot és Louvre-t és bástyát leránt;
pápát zúz szét Luther és Mirabeau királyt!
Ez a szabály. Vénhedt világok így omolnak.
Órájuk mindig üt! Távol vizek robognak.
Hullákon, dörejen s gyászon s a habon át,
mely mint zátonyt lepi a bércek taraját,
a kétségbeesett évszázadok rohannak,
maguk előtt hajtván az örök forradalmat,
az emberfaj tenger-árrá gyűlt könnyeit.
5
Az örvényeket a királyok pörgetik;
de a vető keze az aratást tagadja,
s „Lázadsz!" – így förmed a szökő vérre a szablya.
Erre tanított a történelem. Eszem
párbajban ledöfte királytiszteletem.
Jakobinus vagyok. Hogyne! Engem riaszt
„Lajos" visszája, mely Önnek oly kedves, arcra.
S miközben szabadon haladok útamon,
Önnek, tudom, hitét taposom-tiporom,
a vallását, örök ügyeit, az imáját,
dogmáit, őseit, flanel alsóruháját
s öreg csontjainak merevedett baját,
a királyság nevű ősrégi reumát.
Igy állunk. Etikett s apród bármit csinálhat,
senkit sem hiszek a királyok birtokának;
s mert nem hiszek, illő ezt meg is mondanom.
Marcus Aurelius így írt: „Tévedtem, tudom;
de nem való, hogy a jó s igaz fele törve
lábam ma is a mult botlás kolonca kösse".
Én csak parány vagyok, de, mint ő, úgy teszek.
Márki! húsz éve, hogy, mint ma, egyetlenegy
célom: szolgálni azt, mi emberi s igazság.
Az élet esküdtszék; a gyöngeség s a gazság
a bírái előtt egyként megjelenik.
Én versben, prózában s színpadon a kicsik
s nyomorúltak mellett szólottam a szivekhez,
a boldogokhoz és a könyörtelenekhez.
Nálam uj jogra lelt a bohóc, a bolond,
védtem a kárhozott Triboulet-t, Marion-t,
a fegyencet, lakájt és a prostituáltat,
s minden megölt lélek csak csókját kapta számnak:
az aranyhaju, kis, angyali gyerekek
küldik így, szállni még, a meghalt legyeket.
Fölibe hajoltam mindennek, ami támolyg,
és könyörületet kértem a Lét urától;
és mivel sokakat megbántottam vele,
míg alant tán kísért a nép köszönete,
gyakran történt, hogy a felhők közt, a magasban,
csak szitkok állati s komor tapsát arattam;
követeltem a nő s a gyermek jogait;
úgy véltem: jobb az agy, ha melegebb a szív;
Tudomány! Szó! Betű! – sírta bennem a szent láz;
akartam: változzék iskolává a fegyház;
a vétkesek nekem nem voltak, csak tanuk;
haladó álmaim előtt szebb fényre gyúlt
Párisunk homloka, mint Róma tiarája.
Láttam: az ész szabad, de a szív szolgasága
a régi; akartam, legyen szabad az is:
törni kivántam a szeretet láncait.
Végűl: harcoltam a Grève nyaktilója ellen,
uj Herkules gyanánt, hogy a halált leverjem;
s itt vagyok; az utam örök: gyász, vereség,
győzelem, harc, sebek. – De egy szót, márki, még,
miután mások is hallgatják a vitánkat.
Kétféleképp mehet valaki renegátnak:
kereszténymód, vagy úgy, hogy pogányságra kész.
Gálánsan, kedvesen cseveg a tévedés;
s ha elhagyjuk, öklét két csipejébe vágja.
Az igazság, mely jó a jókhoz, szent csatába
kezd, hogyha bíborért s pénzért árúljuk el,
s úgy szállja meg álmunk, mint égő bosszu-jel.
Amaz kofa marad, ez túlvilági kín lesz.
Félre minden harag. Jó éjt, Epimenídesz!
De a mult nem akar távozni. Visszatér,
visszatart, visszavesz mindent, amit elér;
amire fekete karma vágyik, rohan rá,
vén özönné puffad, mérges, vén zivatarrá,
ős éjét okádja: „Le vele!" bőg, s: „Halál!"
Sír, mennydörg, háborog, gyilkol, amerre jár.
A jövő ránevet: „No, öregem, el, el csak!”
Márki, mit úgy hivunk, hogy Holnap, az a Tegnap
roppant renegátja; nyár s tél fut – de hova?
Mi a pillangó? A hernyó dezertora!
Falstaff jó útra tér? Árulója a sörnek!
Renegát lábaim elhagyják vén cipőmet;
s ah! gyűlölet szelíd aposztatája, szív!
Ha tűz- s fényáradat, komor börtöneit
robbantva szétveti birodalmát az éjnek,
megtagadja a nap s elhagyja a sötétet.
Farkas-báróknak Ön csak kevéssé fia,
öleljen meg, kelta-renegát francia:
márki, láthatja, hogy Ön volt túlszeretetlen!...
6
Semmi se változott lényegileg szivemben,
ismétlem, semmi se; az vagyok, az leszek,
aki megy, ahová hívja a becsület,
aki, mint Jób, remeg s borzong, szélrázta cserje,
de a jó vonzza csak, a szép, nagy, igaz eszme.
Ez az ember vagyok: ez a gyermek vagyok.
Egy reggel azonban lelkem szárnyra kapott,
láttam hivogató, tiszta terét az égnek;
a láthatár lett más, márki, de nem a lélek.
Nem bennem, köröttem látom a nagy cserét:
elém tárúlt a mult; látom, sok nemzedék,
istent keresve, és föl, fokról-fokra hágva,
a frigyládát hogyan viszi ég magasába.
A régi szem vagyok, viszont az egem új.
Talán az én hibám, hogy az örök azúr
kékebb és nagyszerűbb, mint Versailles mennyezetje?
Talán az én hibám, hogy Istenem, repesve
gyúlsz bennem, mikor a „Szabadság!" szó rivall?
E mai szembe több hajnal, több fény nyilall.
Kár? Szálljon akkor a virradattal vitába!
Nem a szem a hibás, de a Nap glóriája.
Azt mondja: „Hova mégy?" Nem tudom. Csak megyek.
Ha egyenes az út, soha rossz nem lehet.
Előttem a nappal s mögöttem a sötétség;
és ez elég nekem; korlátokat török szét;
hiszek, s ez nem kevés; látok, és ez elég;
sohase figyelem a jövőm érdekét.
A mult emberei, árnyküldte árnyvitézek,
támadnak; kard-ki-kard: számukra sose nézek,
bár kemény s néhanap hazárd a küzdelem.
De, Longwood és Goritz a tanum rá, sosem
történt meg, hogy a szent Száműzetést gyalázzam.
A balsors: az az éj; e dicső szemhatárban
ég s ember egyaránt csillagfényesen int.
Tudták ezt, bukva már, végső királyaink.
Hull is a térdem és könnyem, ha jő az este,
a számüzöttekért földre és sírkeresztre.
Kapta vígaszomat mind a sok elesett;
koporsóban fejük igennel integet.
Anyám is tudja ezt! sőt mosolyog szelíden,
sejtvén, mi uj dolgot bízott rám az Uristen;
mert, síri árny, neki igazat lát szeme.
Az ember, mind: egy-egy angyal kisérlete.
Szeress! szolgálj! segíts! küzdj! szenvedj! – int a lélek,
s anyám tudja: minden agyrémtől távol élek;
tudja, mily szent hitem az örök haladás,
s hogy vészeket várok, próbát, hányattatást,
hogy mindig kész vagyok, s hogy a holnapban élek,
sürgetve az órát, a jobb emberiséget!
Kisérjen taps, bú, vád, vereség, győzelem,
e nagy céltól soha nem fordúl a szivem,
vágyam, akaratom, létem sikolya, vére!
Óh, szent sír, te lelátsz a lelkem fenekére!
Óh! Soha, bármi ér, bánat, gyász, sérelem,
nem fog szégyenkezni a lelkiismeretem;
derűsen halad az, büszkén s romolhatatlan;
mert örökké látom, tűnt intést, fényalakban,
sorsomon át, bármi legyen a pillanat,
bármily szörnyü csapás vagy égő kábulat,
a zajban, orkánban, mely velem tovavágtat,
hajnalban, éjidőn – szemét halott anyámnak!
Victor Hugo
EZERNYOLCSZÁZNEGYVEN
„Vegyünk erőt a kínon, mely szívünket szorítja,
s várjuk, hogy nyujtsa értünk a sors védő kezét.
Hisz a titok jövendőt ki mondja meg? Ki tudja:
mit hoz a holnap? és mit, ahogy fordul, az év?
Holnap, holnapután a felhők tán tovaszállnak
s boldogság napja festi aranyra az eget:
késlekedő szerencsét jelez sokszor a bánat
s nem egy keserü sóhajt édes mosoly követ."
Ezt mondja minden ember, ki még jövőre számít,
ezt szoktam én is, egykor mint gyermek, mondani;
s jő évre év: a tűnő helyébe lép a másik
s a reményt, melyet ez nyujt, az mégis elviszi.
Keveset tartanék meg tovatűnt napjaimból,
melyek az öröklétbe vesztek gyors szárnyukon;
kevés a boldog emlék, ha szivem visszagondol,
s a nagy változatosság mi volt? Csak fájdalom.
De téged, uj esztendő, hálatelten köszöntlek!
Régtől s repesve vártak az emberi szivek!
Paránya vagyok én is a bús, emberi földnek
és a világgal én is ünneplem jöttödet!
Megjelenvén a Gyermek, akit oly várva vártak,
hogy felemelje ujra az elbukottakat,
karjára vette egy agg s örvendezve kiáltott:
„Uram, most végy magadhoz, hisz láttam a Fiad!"
Igy szólnának a tiszták, ha látnák végre, tettben,
mindazt, amit nekünk úgy fogadtak a nevedben,
óh, százszor-jövendölt év, reform és győzelem!
Kezdj neki, alakíts át, döntsd és javítsd a rosszat,
kik nem akarnak hinni, mutass jelet azoknak:
óh, tégy csodát, hogy egy nyáj és egy pásztor legyen.
.....................................................................................
Reng a világ alapja, mozdúl a föld, a tenger,
tűnik sok rozsda-ette intézmény mindenütt,
egy szellem forr közöttünk, s a gondolkozó ember
tefeléd tart sietve, mert a nagy óra üt!
Itt csak árny-népeket látsz: sorsukat buta sárba
tiprott törvénykönyveknek intézi gonosz árnya,
melyet rájuk még törpébb árnyék-had kényszerít.
És érezzen akármi magasztosat a lélek,
eszméi csak regéknek tűnnek fel és meséknek,
s minden hit és rajongás torz semmit hazudik.
A bölcs politika itt mellverés, handabanda;
a siker elve: önző, élj kíméletlenűl;
hogy van emberi nagyság, semmi jel nem mutatja;
s a zsarnokság, az áll csak szilárdan egyedűl.
Uj év! Mint égi törvényt, úgy várom a csodádat;
ha azonban a pásztor, akit e régi vágy ad,
olyan lesz, mint akiktől most görnyed a nyakunk,
akkor... akkor maradjon inkább a régi zsarnok,
nem várok titkaidtól semmi jót, semmi hasznot:
rossz és káros reformmal már rég torkig vagyunk.
Mi jót is hozhat immár az élet változása?
Ártana, ha egy csillag, egy üstökös uszálya
elégetné a földet s minden lakosait?
Mit bánja azt a nyáj, mit az örökös szegénység,
hogy torkára melyik kéz fogja iszonyu kését,
s hogy hóhér rajta egy vagy több is terpeszkedik?
Magamnak tőled, új év, én semmit sem kívánok;
sorsom a tömegével, szeretném, egy legyen:
hozna jót énnekem csak valami adományod,
nem kell, hisz én a kínt már nevetem s megvetem.
Kővé dermed a szív, ha kínjai sose szűnnek;
ha rabláncunk örök, már nem tudjuk, mily nehéz.
Sorvad, elhal az érzés, a rossz természetünk lesz;
nekem lét-elememmé vált rég a szenvedés.
De azt szeretném látni, a földnek azt a napját,
mikor keblünk majd tiszta levegőtől feszűl:
roppantanám a rossz, ős gyanut, hogy nincs szabadság
s hogy minden zsarnokoknak adatottt örökűl.
Akkor, fordúljon is bár homlokom és szememnek
sápadó és kifáradt fénye a sír fele
és sötétítse bár és oltsa ki életemnek
kárhozatos fáklyáját a szenvedés szele,
akkor üdvözitőm lesz a halál: szárnyat bontok
lakhelyemről, hol annyi remény hitegetett;
boldogságomat annak hagyom majd, aki boldog,
s régi szeretteimnek emlékezetemet.
Grigore Alexandrescu
SZATIRA A LELKEMRŐL
– „Hát kezdjük, kiki húzzon! Ön, uram, szembe vélem:
együtt vagyunk. De aztán jól kártyáiba nézzen!"
– „Sajnos, szép hölgy", feleltem, „én még véletlenűl sem
tudok jól s rosszúl: ezt a sportot sohase űztem.
Bocsássa meg a bűnöm, de, mint már említettem,
ez a kellemes játék számomra ismeretlen."
– „Ugyan, ne tegyen lóvá; kényeskedik; manapság
a kisgyermek is érti s vigan veri a blattját:
hiába, haladunk! Nos: Káró! A sor magán van.
De hol az esze? Mit tett? Hát ilyet sose láttam!
Én királyt hívtam és Ön felül akarja ütni?
Szédületes valóban, hogy ezt ki tudta sütni!"
Igy beszélt hozzám egy hölgy a minap. Nagyon értett
a kártyához: így dúlt-fúlt s majd megette a méreg.
Majd két szomszédnőjéhez fordult, s törten legyintett:
– „Ah, mily istenverés ily partnerhez jutni, mily pech!
Két ilyen hiba, szent ég, megpukkadok miatta:
Ma chère, micsoda átok, micsoda idióta!"
Készűlj hát vezekelni, bírád szólít: jelenj meg,
ki ilyeneket művelsz, te, lélek, furcsa szerzet,
mire törsz e mulandó világban, mily szerepre,
vajon mire lehetsz jó, gondolatgyár, te, elme;
bármire is aligha mehet veled az ember,
ha a viszthez, a viszthez sem értesz becsülettel?!
Nem az vagy már talán, ki egykor, gyermeki állat,
az egész Sándor-regét könyv nélkül recitáltad,
és az okos királyét, kinek csodás kalandja
magát az ördögöt is megsarútlanította?
Nem az már, aki, később, nevetve a csodákat,
fejből végigszavaltál egész tragédiákat,
Atháliát, Mérope-ot és egész sereget, mást,
bárkinek és ahányszor csak hallani akarták?
De, mondod, én csak arra figyelek, ami tetszik,
és kártyatudományra becsvágyam nem törekszik!
Mindazt a gonoszságot könnyebben elmesélem,
mit tíz törvényszék művel az igazság nevében;
tíz ujjamon könnyebben számolom bűneinket,
hány szentünk van, s havonta hány rossz vers jelenik meg,
mintsem arra feleljek, hogy mi van még talonban
s kinek nincs tromfja s kinek van a kártyaszalonban.
Társaságban számomra csak az öröm, ha gyakran
újúl a téma: akkor frissen, mind szabadabban
érzem magam, hallgatok, mosolygok, hintaszékem
himbálom, és köhintve elmondom véleményem.
– Szép válasz! De, figyelj csak: te, az a benyomásom,
nem igen tudhatod még, mi hogy van a világon.
Ismerned kell a kártyát, s megtanúlnod a táncot,
s néhány szórakozást, mit úgy hívnak a románok,
hogy „ártatlan játékok". Ártatlanok lehetnek,
de, valljuk meg, belőlük épp elég bűn eredhet.
Tanulj hát táncra lépni, magadat illegetni,
komoly szavakra éppoly komoly arccal figyelni,
tréfát tréfába fűzni, könnyedén és vidáman,
s ha késik a kacaj, légy első a hahotában.
Nézd csak ott azt az ifjút, az mindezt érti: tessék,
szinte cilinderében a szó, a szellemesség,
onnan bűvészkedi ki kecsesen, elegánsan.
Hogy másban járni nem bír, csak párizsi ruhában,
ő maga közli. Függő lornyonja – ugye, feltűnt? –
uj és csodás alakzat. Maga nagy fejedelmünk
akarta megszerezni, de ő, mily okos ember,
előbb lefoglalózta. Szólt, s most, szakértelemmel
a szeméhez emelvén, ránéz arra a hölgyre,
akinek az esetkét édesen elgügyögte,
orrára teszi, bókol, leejti, s szól az ajka:
„Micsoda lornyon! Szépűl, ha kegyedet mutatja!"
Tudják, mily tiszta-szűzi édes ostobasága,
de mert jól ireg-forog a keze meg a lába,
s mert gondolkozás nélkül szokása közbevágni,
sokan azt mondják rá, hogy szellemes, óriási.
Ilyen talentumokra szükségünk – óh, be nagy van!
Te, ki könnyen felejtesz, kis lélek, te, tudatlan,
te úgy véled talán, hogy van más is, hogy talán van
más eszköz is, mely szintén sikert hoz a világban?
Bámulatos, hogy némely ember milyen igényes!
Ha lagzi vár reánk vagy bálterem, büszke, fényes,
(mert, óh, jaj, a hatalmas természet zord szeszélye
végérvényesen összezárt minket, egy személybe!),
nevetek, hogyha látlak egy sarokba huzódva,
minthogyha jöttöd célja egy könyv irása volna,
s nem az, hogy örvendezzél, ahogy a többi ember.
És ha egy-egy kisasszony, szép s jó, és aki kedvel,
s azt hiszi: affektálunk, biztat, kínál, sőt táncra
kér bennünket, csunyán ráfizet szíve szavára:
ritka a terebély hölgy, aki illegni próbál
és nem bukik fel vélünk az első fordulónál.
Ez a te tehetséged, ez minden tudományod!
S talán a szó varázsa a tied, úgy találod?
Látszat az is, fiacskám; és én már himmi-hummi
barátok szép szeméért nem vagyok kész hazudni.
Tény, hogy pottyan a szádból néhanap valamicske
kellemes fordulat, mely olykor még tetszik is; de
hányszor merűl ki abban minden szórakozásod,
hogy olyasmiket böksz ki, amiknek kárát látod!
Akaratlan dühítesz nagy urakat magadra,
sőt gyöngéd hölgyeket is; mert, mondjuk, jól mulatsz a
kettőn, azon a kettőn, aki választhatatlan
összebúj egész este és súg-búg szakadatlan
más négyről, négy eszményi grófnőről, aki szörnyen
rátarti, annyira, hogy csordúl értük a könnyem:
ha a fenség a bálban csókot lehell kezükre,
álló hétig merűlnek gőgös önkívületbe.
Ma egy finomkán nevetsz, holnap egy kékharisnyán:
az egyikről, ki szép rang, korát nézve, a listán,
azt mondod, hogy nem fogja vasfoga az időnek;
s egy másikról, ki folyton az erényével csörtet,
s folyton azt zengi: erkölcs! – arról meg azt beszéled,
hogy úgy érti az erényt, ahogyan mi a hébert.
Ezek a baklövések rossz vért szűlnek. Tudod, mi
történik, bárkiről is próbáljon híre futni
hogy tapintatlan és hogy ügyetlen vagy goromba:
száz meg száz uj hazugság jut róla forgalomba.
Ismerős házban egy fő-hercegnőről beszéltek,
ki olyasmikről szaval, mikre nincs benne lélek,
de ami van, hát azt is eladná szívrepesve,
ha érte bármit adni embernek volna kedve.
Vagy Jancu volt a célpont, vagy Stan, vagy Laurescu...
Ki gyalázta le őket? Persze: Alexandrescu!
Ne pisszenj, kár a szóért, hisz ajkad mosolyából
kiagyalnak valamit, ami már visszavádol.
És hasztalan ügyeskedsz, dicsérsz: mindenki mást hisz,
a te szádból szatíra még a magasztalás is.
Igy hát jobb, ha, ahelyett, hogy társaid birálok
és másokon nevetsz, jobb, ha magad kritizálod.
Éljen a tánc, a viszt s az élet száz léhasága;
ha pedig verset írsz, lépj Pralea nyomdokába.
Grigore Alexandrescu
ROMLOTT IFJUSÁG
Alant tévelygő lelkek, leszállok, ím, közétek;
s hogy, bódúlt szellemek, ti, kiégessem epétek,
átkommal sujtalak:
az embergyűlölet kék-körmű átka, haragja
sül a homlokotokba, ahogy a föld parasztja
bélyegez barmokat.
Habár süket füleknél egyebet nem remélek
ittas agyatok körűl, melyben vak szenvedélyek
s vágyak dühöngenek;
agyatok körűl, melyben orgiák háborognak
és csak görcsös vonaglás, s amelyből rég kirothadt
már minden érzület.
Óh, forrjon föl kisajtolt, kiszikkadt eretekben,
kékűlt homlokotokban, tört, tompa szemetekben
a romlott vér dühe;
nyomorúlt karjaidnak, ebfajzat-fiatalság,
úgysem rettegi petyhüdt erejét és haragját
a Próféta sose.
Lehetnétek akármi meddő életetekkel?
Örök tűz tán, igazság, melyben bízhat az ember,
ti, eleven sirok?
Csodáljam bennetek vad, palacktörő tivornyák
hőseit, amelyekben lelküket kisikongják
szajha-társaitok?
Látom, tavaszotoknak mocskolt ágyán heverve
hogy nyúltok el, szátokból a szerzett kórt lehelve,
mely vesétekbe rág;
látom, hogy térdepeltek a legcédább gonoszság
bestiái elé, kik tán még bearanyozák
számotokra a mát.
Talpra!... Lám, sorakoznak a mult évei: Róma
feltámadt, s diadalmas sorokban ujra hozza
zászlai erdejét;
újúló glóriában megdicsőülve árad,
olthatatlan fáklyával, isten-arc, önmagának
szent császára, a nép.
Talpra!... Hisz gyász-hangjával a halál trombitája,
mint megriadt oroszlán, bőg a feltámadásra,
maga is ijedez;
szabad, aki lélegzik, a világ egy akol már,
igazság és szabadság többé nem puszta szó már:
valódi ünnep ez.
Elő a kardot! Ez kell végitéleti bálban!
Verjen közénk a szél, hogy illegjetek a táncban
hol oda, hol ide!
Elő, elő, ezernyi hullámban és csapatban,
ahogy a rengetegbe csap megálíthatatlan
a tűzvész özöne!
Nézd, nézd, urna hogy omlik, hamvakba szikra lobban,
hogy száll elő a mult a római nép viharban
újúlt csatadalán;
vaspáncéluk magukra öltik megint az árnyak,
s emelkedve hogy int ősz dicsében homlokának
egy Caesar, egy Traján!
Száz rothadt trón merűl a gyűlölet tengerébe;
ahogy a lánc a rabról, királyi bűnök érce,
ing a jogar s esik;
dördűlve nyilnak ketté kapui a pokolnak,
hogy ezrével fogadja pusztuló zsarnokoknak
undok tömegeit.
Hiába, csak a visszhang felel hívó szavamra;
érc-húromra csak épp hogy rezzen a fül s a tompa
idegek mámora;
szivetek oly fagyos, hogy se hazánk Istennője,
sem a lobogóhajú Virtus nem üt belőle
egy szikrát sem soha.
Egyedűl állok, és úgy nézek a fiatalság
kiélt szivére, ahogy a rossz dögöt, a prédát
nézi az ölyv szeme;
mint sas, mely égi röpte után megtér a síkra;
mint hegy, amelynek felhőcsíkos homloka mintha
villámot rejtene.
De, ah, legalább azt, hogy éreztek, azt ne halljam!
Ilyen hervadt ruhát szent titkán a halhatatlan
lélek sose visel;
minden szavatok úgy hat, mint mennyegzőn a gyászdal,
mint a jókedv mely zeng, de csak a kuvik szavával,
mint síron a röhej.
Mihai Eminescu
A SZEGÉNY DIONIZ TŰNŐDÉSE
Hej! hasas palack ez! No de belefér a gyertya! Itt van.
Könnyeit sercegve sírja tövéig a kis viaszláng.
Mindegy: a nyomor is ihlet. Énekelj hát, óh, igaz bárd!
Pénzt egy százada nem láttam, bort egy hónapja nem ittam.
Királyságot egy cigiért! Lángképekkel festeném a
hófelhőket... Ah, de miből?!... Zörög a szélben az ablak;
padlásomon kandúrkoncert; kéktarjú pulyka baktat
elmerengve udvarunkon, s lépte, mint a lelke, méla.
Uh! Micsoda hideg!... Köd a lélegzetem!... Két fülemre
ráhuztam a birkakucsmám, mert karomon nagy a lyuk s tág:
mint mikor a cigány dugja szita-házából az ujját,
könyökömmel hőmérőzöm: fordúl-e már melegebbre?
Nagy ég, de jó bundám lenne, hogyha most egérke volnék;
ehetném a könyveimet – nem bántana semmi fagy!
Pompás volna csemegének Homéroszból egy falat;
palotám egy rés a falban, s feleségem egy ikon-kép!
Falon s mennyezetgerendán, hol por ujjnyi s pók ezer van,
vörös poloskák rajzanak, szinte öröm nézni őket!
Szalmazsákommal és árva bőrömmel már nem törődnek:
rég kiszívták végső cseppjét... Ölnél hosszabb rajvonalban
andalog a promenádjuk... Ah, mily graciőz mulatság!
Milyen jámbor az az öreg, ahogy jobbra-balra bámul;
ott egy dendi... az a fürge... Vajon tud-e franciául?
Egy romantikus kislánynak a szelet százan is csapják...
Brr, be fázom! Épp kezemen egy fekete bolha, ott ni!
Nyálazom is már az ujjam..., Eh, mért ne éljen az árva?!
Volna nő, akire ugrott, biztos lenne a halála,
de nekem, szegény ördögnek, minek nekem bolhászkodni?
Kandúr dorombol a sutban... De blazírt vagy! Ide, kandúr,
órám s egyetlen barátom, mondd csak, mi a véleményed:
volna a földön macskaállam, megtennélek belügyérnek,
tudd meg, szegény, te is egyszer, hogy él, aki igazán úr!
Vajon mit gondol a ravasz, hogy dorombol, egyre, szörnyen?
Milyen édes gondolat jár macskai képzeletében?
Szerelmes tán, és egy fehérprémes hölgyért eped éppen,
kit légyottra vár a csűrben, a padon vagy egy gödörben?
Vajon költő volnék, ha az egész világ macska volna?
Hogyne: ódákat nyávognék, zord Garrick, s tragédiákat,
nappal sütkérezve lesnék fürge egérfarkincákat
s éjjel tornácról, tetőről heinéskednék fel a holdra.
Ha bölcselő, szív-malasztért esedezne csak a szám!
Népszerűen prelegálnám, eszményeink mennyit adnak,
s a hőkeblű ifjuságnak, a serdülő úrfiaknak
beadnám, hogy álom a lét, kandúr-álom és silány.
Vagy, pópaként, templomában annak, aki arca-képe
mintájára megteremté macskák ezer nemzedékét,
harsognám a bűnt, a nagybőjt lélekirtó megszegését,
vagyis, hogy: Jaj, jaj tenéked, macskanép, óh, macskák népe!
Óh, a törvénytáblák soknak köztetek már mit sem érnek
és a földfölötti föld s az észfölötti ész, bogozni
tovább bogozni a macskák sorsát! Istentagadók, ti,
rátok csapnak a pokol vad árnyai, a denevérek!
Anathema sit! – Az ilyet köpje szembe mind a macska!
Felejted, mily csoda benned az ő tiszta, szent varázsa?
Óh, elfajzott nemzedék, te! Karmot adott karmolásra,
és bajúszt, hogy pödörjétek: s lábatok most rátapodna?
Hű! Hogy halódik a flaskó fény-csonkja, hogy roskad össze!
Aludj, öregem, köröttünk immár teljes éjhomály van.
Álmodj kegyről, én aranyról, te a sutban, én az ágyban.
Bár szállna rám édes álom, a gondolat pihenője!
Tűnjék rólam néma békéd jöttén minden háborúság:
jőjj, óh, álom; vagy te, halál! Gyötört lelkem úgyse bánja,
soká lát-e még a macskák, bolhák s a hold társasága,
vagy sem – kinek volna fontos? A költészet – nyomorúság!
A VÁNDOR DALA
Rügyön, szirmon alkonyárny leng,
kábulok az illatárban;
csermely susog, csalogány zeng,
csengő cseng a ló nyakában.
Mire várok, mért merengek?
Nincs örömöm a tavaszban?
Minek tavasz az özvegynek:
hol van, akivel megosszam?
Házam előtt víg zenészek
álldogálnak, muzsikálnak,
peng a gitár, száll az ének,
s az én szemem könnybe lábad.
Ahogy zeng a nóta, nyomban
ablakot nyitnak a lányok;
nekem a dal is csak bánat:
hol van, akivel megosszam?
Én csak fájok, én csak égek,
nem megyek én haza többé:
árva leszek mindörökké,
sírba viszem a mesémet.
Ülök, kezem az ölemben,
gyertyám néma lángja reszket;
néha dal gyúl a szivemben,
néha búsan írni kezdek.
Gyerekeim, szavak, álmok,
vídíttok-e valahára?
Özvegy lélek az apátok,
sok a gyerek, – sok az árva.
Fut a ború, fut a derű,
fut a fehér hó s a zöld gyep:
csak a vándor bánata hű,
hisz gazdája árva-özvegy.
Mickiewicz
HAZATÉRÉS
... Ott álltam megint a
darabka földön, ahol, elfelejtve,
töltöttem két remete-évemet.
Tiz év telt el azóta, s az idő
közben nekem is sok ujat hozott.
Az örök törvény parancsa szerint
magam se vagyok, aki voltam. Itt
mégis feltámad szivemben a mult:
ugy érzem, csak tegnap bolyongtam erre,
a ligetben.
együtt laktunk, a cselédünk meg én!
Rég meghalt a jó öreg. Reggelenkint
nem hallom többé csoszka lépteit,
ahogy a házat végigjárja; sem
este, a vihar vad zúgása mellett,
gyerekkorom meséit, melyeket
szüntelen ujramondattam vele.
S az erdős domb is itt van, a bozót!
Hányszor ültem itt, mozdulatlanúl,
és néztem, ki, a tóra, s álmodoztam,
más vizekre és más partokra vágyva...
Arany mező s zöld rétek keretében
nyujtózik, mint nagy, kéklő ragyogás.
Halász evez tova titokzatos
hullámain, húzza szakadozott,
öreg hálóját. Ott, a parti lejtőn,
faluk tarkállnak; és, a házakon túl,
szárnyait alig emelintve, a
roskatag malom...
A birtok határán,
ahol, záportól törve-mosva, hegynek
kigyózik az út, áll három fenyő:
kettő együtt, társuk kissé odább.
Ha holdvilágos éjszakákon arra
jártam, ormaik susogása mindig
baráti szeretettel üdvözölt.
Ma is ezen az uton lovagoltam
és láttam őket. Nem változtak, éppúgy
üdvözöltek, mint egykor. De tövük
körül, hol minden kopár volt s üres,
egész kis erdő sarjadt föl azóta.
Az uj zöldelés mint gyermekcsapat
tolong a két öreg körűl. Odább meg,
árván, rosszkedvűn, mint egy agglegény,
a társuk áll, s körötte minden éppoly
sivár, mint volt.
Üdv neked, ifju nép!
te ismeretlen! Nem rendelte sorsom
meglátni jövőd büszke erejét,
amikor öreg barátaimat
tulszárnyalod és őszes fejüket
elfödöd a vándor elől. De tán
üdvözölhetitek az unokámat,
amikor majd baráti társaságból
derűs gondolatokkal hazatérve
elléptet éjszaka előttetek
és rám gondol...
Mihajlovszk berkei,
többször kértem már oltalmatokat!
Mikor először láttatok, vidám
ifju voltam még. Gondtalan, mohón
csak akkor léptem az életbe. Gyorsan
multak az évek, s mint fáradt zarándok
kerültem, most, másodszor, körötökbe.
Fiatal voltam, de megtört a harc,
az erősebb sors kemény ereje.
Fájdalmas szivem elfásulva gondolt
vissza ifjuságomra, melyet annyi
terméketlen keresés tékozolt,
sok méltatlan szemrehányás dühére,
a barátságra, mely szeretetem
fanyaron és bántással viszonozta,
és fojtogatott a keserüség...
Puskin
A RÉGI HÍD
Die alte Brücke
Íved, mit közös mult rakott
századok óta elhagyott;
uj építmény kerűlt föléd:
itt állsz. S amott jön-megy a nép!
Az utat, mely rajtad haladt,
gyom lepi és piros pipacs!
Mohád gyönggyel hímezi a
lent zúgó Reuss párázata:
légszőtte, fátyolos ruhát
terít a tűnt idő reád,
s nem élet, – a történelem
jár-kél csak szűk ösvényeden.
A sziklavisszhangnak latin
diákdal zendűl szirtjein,
a dörgő habban nyerités
s dobszó álmodik, s elenyész.
Rómába vittél, Gonosz Út,
lován a Császár itt vonúlt,
s hogy megáztatta víz pora,
itt sápadt el Parricida!
Vittél Északra levelet,
római ármányt, eleget,
a nehéz zsoldos erre járt,
prédát hurcolva s döghalált!
Végük! Multuknak nyoma sincs!
A Természeté vagy megint,
s gyom törli el rajtad s virág
az Ember bűnös lábnyomát!
Meyer
SZÉP DOON...
Ye Banks and Braes o' Bonie Doon
Szép Doon, oly friss sziromözön
hogy nyithat parti dombodon?
Hogy dalolhattok, madarak,
mikor én csak sorvadozom?!
Szivem téped, boldog madár,
virágzó tüskék dalnoka:
elmúlt gyönyöröm hirdeted,
nem tér az vissza már soha!
Hányszor látta kóbor szemem
Doon-parti rózsa s lonc frigyét;
szivét zengte minden madár,
s én, bolondúl, a magamét!
Téptem egy rózsát... Tövises
fáján oly édesen fakadt!
De egy hűtlen ellopta – óh,
nekem csak tüskéje maradt.
Burns
PUSKIN HALÁLÁRA
Gyilkos golyóig ki gyalázta
le ugy a költő életét,
hogy mint rossz edény vagy cserép
széttörjön egy isten lakása?
Igaza volt vagy nem neki:
földi itélet sose biztos –
Isten előtt egy királygyilkos
bűne és átka terheli.
Téged pedig, kit oly korán
elvitt az erőszak, örökszép
csoda: altasson csönd s öröklét!
Pihenj békében, drága árny!
Életed utján rút, kegyetlen
hajszák közt hősként vándoroltál:
égi akarat szerve voltál
s izzott a vér minden eredben.
Becsületeddel ezt a vért
itattad, hogy muljék a szomja,
s mikor leszálltál a sirodba,
néped áldó könnye kisért...
Gyilkosodnak mérje ki sorsát,
kire véred kiált, az Ég –
mint első szerelme tüzét,
őriz szivében Oroszország!
Tyutcsev
A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ
BALLADÁJA A SZÉPLÁNYOKHOZ
Ballade de la belle Heaulmière aux filles de joie
Kislány, kesztyűvarroda szépe,
ki azt kérded, hogy hogyan élj,
s te, suszterbolti Hófehérke:
épp ideje, hogy észretérj!
Zsebelj és férfit ne kimélj;
foszd ki, akit tudsz, sorra mind:
a nő, ha megvénült, nem ér
annyit se, mint egy rossz fitying.
Virslik s hurkák csinos tündére,
ki perdülsz, táncolsz, mint a szél,
s Vilma, tapétás felesége,
vigyázz, mert lelketlen a férj;
becsukhatsz, mihelyest a dér
és a hervadás meglegyint.
Boltod? Egy vén pap ha betér!...
Mi leszel? Csak egy rossz fitying.
Anci, kis kalapdíszítő, te,
barátaiddal összeférj!
S Kati, te táskakészítő, ne
kergess el senkit, aki kér:
ifjan, ha nem is szenvedély,
de egy mosoly nektek is int...
Rút öregtől borzad a vér:
annyit ér, mint egy rossz fitying.
Ajánlás
Sírva-jajgatva mondom: élj,
lánynép, a tanácsom szerint!
Engemet már elért a tél,
s nem vagyok, csak egy rossz fitying.
Villon
NYERGE ALATT KÉT PISZTOLYÁVAL...
Avec les pistolets...
Nyerge alatt két pisztolyával
léptet föl, föl, a dombon által,
föl, föl, föl, föl, pirosra gyulladt
csíkján az esti hegyi útnak.
Háromszög-kalap: márki-jel.
Frakkját magasra tűzte fel.
A háromszögből merev copfja
kilóg; s ő figyel, meghajolva.
Hű, de sima az arca! és
a szeme kék, az orra réz.
Egy erdőhöz érkezik épp:
hangok ütik meg a fülét.
Ház csak messze van, kettő, három,
a tűzcsíkos, kék láthatáron.
„Pénzt vagy életet!" riad egy hang.
Ő kengyelében már felpattant.
Csipkés két keze valahol
a nyeregtáskában kotor.
Aztán kiemeli a nagy,
vertréz-csövü pisztolyokat.
S két kézzel jobbra-balra lő,
szikla-test, maga az erő.
A pisztoly durran, szörnyü szája
nagy tűzfoltokat köp a tájba.
S ő megy tovább, a dombon által
– nyakán fityeg a copf, a dísz –
nyerge alatt két pisztolyával
az uton, mely Ramous-ba visz.
Jammes
AZT ÍRTAD...
Tu écrivais
Azt írtad, örvösgalambra vadászol
a goyave-i erdőkben, és
orvosod, aki kezelt, kevéssel a halálod
előtt megírta, sorsod mily nehéz.
Ott él, mondta, a rengeteg karibi bozótban.
itt vannak öreg leveleid a fiókban,
s bennük egy életnyi keserüség.
Orthezből indultál, mint orvos, a szörnyeteg
messzi szerencse után.
Egy tengerész hozta néha a leveleidet,
valami Folat kapitány.
Tönkrejuttatott a sok földrengés azon a földön,
ahol áporodottan, keserűn
ittátok a nehéz esővizet a csöbrökben...
És mindezt megírtad nekünk.
És patikát vettél. Azt mondja róla
az egyik levél: „A Metropolisz,
még az is megcsodálhatná." S azt írtad: „Azóta
igazi kreol lettem magam is."
Ott temettek el, messzi, gondolom: Goyave-ban.
S ahol születtél, én ott irok.
Sárgult leveleid csupa komolyság, csupa bánat.
Itt őrzi őket a zárt fiók.
Jammes
MI NYÚZ ÚGY?
Why so Pale and Wan?
Mi nyúz úgy, mi sápaszt kórrá?
Ki vele: mi nyúz?
Ha vidám arc nem hatott rá,
hatni fog a bús?
Ki vele: mi nyúz?
Mi baj némít, mért e béklyó?
Ki vele: mi baj?
Ha nem fogott rajt a szép szó,
fog a néma jaj?
Ki vele: mi baj?
Talpra, öcskös! Lelke rajta,
ha nincsen szive!
Vagy maga jön, vagy nem hajtja
hozzád semmi se:
'gye meg a fene!
John Suckling
CHARLEROI
Charleroi
Fekete fűben
kobold-rajok;
mord szél robog-
sír keserűen.
Orr szimatol.
Zizzen a vad zab.
Szemedbe csapnak:
csak egy bokor.
Ember tanyáz itt?
Viskók, piszok.
Rőt hámorok
pokla parázslik.
Füst? Mi ez a – ?
Hars állomás zeng.
E látomás lent:
ez Charleroi?
Szag, vészt lehellő.
No de mi ez?
E zaj, e nesz:
csörgő, kereplő?
Baromi táj!
Óh, fulni kezd és
izzad a test és
érc kiabál!
Fekete fűben
kobold-rajok;
mord szél robog-
sír keserűen.
Verlaine
A KÖDŰLTE FOLYÓN...
L'ombre des arbres dans la rivière embrumée
„A fülemile egy ág tetejéről látja
magát odalent, és azt hiszi, hogy a vízbe
esett. A tölgy sudarán ül és mindig fél,
hogy megfullad."
A ködűlte folyón, mint füst vagy rezge pára,
foszladozik a fa árnya,
míg fönt, az igazi ágak, igazi lombok
közt sírnak a vadgalambok.
Hogy bámulta e táj, e fakó hab, e partok,
óh, sápadt vándor, az arcod,
és a lomb magasán hogy zokogott az ének,
sok-sok vízbefúlt reményed!
Verlaine
STÜZERBACH
Stüzerbach
Utam, mint a patak, az estével együtt
szállt a völgybe.
Házak csillognak az alkony
páráin át. Langyos levegő
húz fölfele. Hüvös ormokról
ereszkedem alá.
És köröskörűl a nagy béke
cseng, harangokból,
kocsinyikorgásból, kaszafenésből,
zümmögő emberi szóból
felcseng hozzám és csalogat. –
Késő éjjel azután utánam jössz, hüvösség,
csúcsjáró ösvényeimről
az elcsöndesült völgybe, ahol
pihenőre találtam; réteken át jössz,
a malombástya felett, libbenve emeled
ablakom függönyét.
Wilhelm von Scholz
Cédrus állt parti nádkunyhóm felett.
Kétszázéves, mondták az öregek.
Érte jöttem, irtottam a vadont.
S most májusban, mint sáskaförgeteg,
szisszent a szél, nőtt s hozott oly vihart,
hogy folyót, hegyet söpört s kicsavart
minden fát – ki az én cédrusom is.
(Ha ég átka volt, vajon mit akart?)
Hogy állt itt a kék parton ez a fa!
Zöld ernyője, óriás kupola,
esőtől, hótól védett, s muzsika
szólt benne, ezer csodafuvola.
Dőlt tigrisként fekszik most a füvön,
roskadt sárkányként. Szemem csupa könny.
Ha verset írok, hol szavaljam el?
Kunyhómban sincs nélküle örömöm.
Tu Fu
A TANYA RAGYOGOTT...
La ferme était luisante...
A tanya ragyogott, fekete volt és fénylett
a falon a szita.
A vasárnap szomorú és szép, és még nem ért meg
a kukorica.
A vendéget egykor szüleitől a misszióba hívta
valami távoli vágy;
s most azt mesélgette nekünk, hogy hogyan itta
a keserű pocsolyát.
Szabadságon volt. Szavaiban száz pagoda, sárkány
s pogány nép jelent sorra meg,
s rothadt folyamok, karcsú és sárga vázák
s keresztény emberek,
s kínzások, melyeknél fő-pont az égetés
és a körmünkre bárd csap,
villamos rája ütése és a Nagy Szellem és
mérgező árnyak.
Mert hát elhagyta a fekete tanya s a fehér
templom közelét
s a véres hányások országában élte
az életét.
Most hazajött, s a szekrénynél az
öreg szülők
meghatva ültek a nagy, feketeszakállas,
vándor pap előtt.
Épp szívtam, mondta, éjjel, mezitláb, a pipám,
mikor házamra rontott
a sok annamita... Lándzsát emelt valahány...
S elmondta az esetet, és nagyon elszomorodott,
ahol született, a tanya...
A gyászos napfényben szinte sírt az anya,
úgy elszomorodott.
Jammes
ALTATÓ A KEDVESHEZ
Aludj, bús kedvesem! A rózsás este már
mindjobban elvegyűl a közelgő homállyal;
megjött, bégetve, és pihen s hallgat a nyáj;
utat s visszaült port éj s köd barnája árnyal.
Szálljon le a szender szép, szárnyas angyala, s
vigyen magával egy más életbe! Kegyetlen
napjaimban barát ő már rég és vigasz –
Aludj, aludj: tőle nem féltelek, szerelmem:
feledést csöpögtet a szív sebeibe,
tovarebbenti mind, ami jaj, ami emlék,
ami csak gyötör, és láthatatlan keze
átveszi reggelig lelked szomoru terhét.
Ellenséges szavak s szemek csaptak feléd,
kimerített a nap, belső harc, sok galád vád...
Aludj el, gyermekem; az álom majd közéd
s közéjük engedi irgalma tiszta fátylát.
A. K. Tolsztoj
A PUSZTAI CSÁRDA
Die Heidenschenke
A széles magyar ég alatt
jártam, vigan bucsúzván
fától, falutól, s utamat
kint róva már a pusztán.
A puszta csöndes volt s kihalt;
alkonyfelhők vonúltak,
s itt-ott, jósolva zivatart,
villám erei gyúltak.
És jele rezzent – mi lehet? –
valami messzi nesznek;
a gyepre nyomtam fülemet:
lovasok közelednek?
És ahogy jöttek, a talaj
lassan remegni kezdett,
mind komorabban, mint vihar
előtt a szív ha reszket.
Pusztai ménes tört felém,
száguldva, zúgva tombolt,
s nyomában néhány vad legény
durrogtatta az ostort.
Fekete mének, gyors paták
rúgják hátra a földet,
tiporják a szél rohamát
s dühébe dübörögnek.
De fegyelemre kényszerűl
a mén ficánkolása,
a csikós lába úgy feszűl
vaspántként a hasára.
Arra zúgtak el, honnan a
vihar hadai jöttek;
nyomuk sincs – felhős éjszaka,
nyelte magába őket.
Fül s szem velük volt még tele,
hallotta, szinte látta,
pata hogy döng s mily fekete
sörényük lobogása:
felhőkké váltak a lovak,
fent, gyors gomolyba gyűrten,
a visszhangzó mennybolt alatt
kavarogtak az űrben,
mig a szél, fújva förgeteg
csikósként a danáját,
bontogatta fejük felett
a villám karikását.
Jól megizzadtak a lovak,
lábuk robaja gyérült,
nagy esőcseppekben szakadt
a földre veritékük.
Közben megjött az alkonyat:
kis dombok integetnek
messziről, és fehér falak,
sürgetve, hogy siessek.
Csend volt, oszlott a sűrű köd;
s örvendve távozásán
a sík fölé égnek szökött
a fiatal szivárvány.
A dombok megjöttek; tünő
pírján az esti napnak
kigyúlt a barna nádtető
s lángot vetett az ablak.
Szinte részegen lobogott
fent a zöld csárda-cégér;
füleltem: kik dalolnak ott
tüzes cigányzenénél?
S már bent is voltam, a sarok-
padkán, egy icce mellett,
és néztem, tánca hogy forog
az ujabb förgetegnek.
Friss volt a lány mind s fiatal,
arc és termet sudár, szép:
csakúgy perdűltek! S a duhaj
legények? Vad betyárnép!
Tenyér csattog, sarkanytyu peng,
ütemre, mint a nóta,
ujjong a dal, majd sírva zeng,
s szilajjá komorodva
Hang kurjant: „Fiúk, szabadok – !
Hej, ez aztán az élet!"
De a száj felé könny csorog,
mig viharzik az ének.
A barna betyárkapitány,
fejét öklére hajtva,
néz, mintha itt se volna: tán
a jövőjét kutatja.
Sűrű szemöldöke mögűl
szeme zordan parázslik,
mint láng, ha éji fák közül
az erdőből világít.
De, ahogy magasabbra hág
a kedv s dac gyúl a vérben,
látom, a kiürűlt kupát
földre söpri kevélyen.
Hajadon ül az oldalán,
gyermeki tisztelettel,
de, bár vigat húz a cigány,
tánc, nóta neki nem kell.
Az apa szeme boldogan
gyönyörködik a lányban,
bár a gyönyörnek férge van:
„Mi lesz, ha majd – magában...?!"
Mind szilajabban hegedűl
a lelkekbe a banda
és édes őrület derűl
a sok keserü arcra.
Még a vezér is enyhül, óh!
bármily szigoru máskor: –
eszembe sajdúlt a bitó
és kiszöktem a házból.
A puszta néma volt s halott,
élet csak fent az égen;
néztem a tenger csillagot
s a nagy holdat az éjben.
A kapitány is kiosont,
járt-kelt, halkan körözve,
fülelte, ott, messze, mi zsong,
és fülelt, le a földbe:
hogy nem tör-e rájuk a baj,
rém, ott, az árnyakon túl,
s nem jelzi-e rezgő talaj,
hogy rajtuk üt a pandúr.
Semmi nesz. Megállott tehát,
bámult a csillagokra,
bámulta a hold udvarát,
mintha azt mondta volna:
„Ártatlan hold, te szűz, hideg,
és csillagmilliók, ti,
biztonságban be jó lehet
ott fönt kört körre róni!"
Megint figyelt – s pattant legott,
bekiáltott a házba
és szavára elhallgatott
a hejehuja, lárma.
S még hármat se vert a szivem,
lovon mind, tovaszáguld,
ill' a berek – vészterhesen
döngött a föld utánuk.
A banda meg húzta tovább,
szive tűz is, keserv is,
s árnyként ébredt, nótáin át,
Rákóczi, a rebellis!
Lenau
RABLÓK KEZÉBE ESETT
He Fell Among Thieves
„Raboltatok", mondta, „és gyilkoltatok; itt a szennyes préda
s ne maradjon temetetlen a sok halott.
Mit kivántok még a volt baráttól?" „Vért a
vérünkért", mondták azok.
Nevetett: „Ha egy felér az öttel,
rendben van; de a számla tán kivárhatja a holnapot:
én is szerettem a napba nézni." „Reggel
halsz meg", mondták azok.
Üres revolverét a szakadékba dobta,
s ment, föl, elérte a keleti hegyszegélyt;
reménytelen nyugalomban, két karját térdeire fonva,
álmodta át az éjt.
Nem hallotta, hogy zúg a Yassin, amint, magát sebezve,
sziklamedrében komoran tajtékzik és szalad;
nem látta a holdfényt Laspur hegyein, se messze
az afgán havasokat.
Az áprilisi delet látta a könyvein: csupa szikra
volt a fény, s az ablakon benyúlt a kékakác;
s hogy a lenti teraszról lovagolni hívja,
hallotta az apja szavát.
Látta a kis, szürke templomot, tul a parkon,
s a zöld halmokat kedves halottjai felett;
a norman boltivet, a kórusban a szelid alkonyt
s a rőt és fekete rezeket.
Látta az iskola-kertet, a lomb napverte zöldjét,
a tribünt a falnál, a távol szalagot: ott volt a cél,
a szomszéd futót, és hogy tombol a közönség,
és a neve szárnyra kél.
Látta a sötét faburkolatot, s az óriási
asztal vendégeit a gerendás plafon alatt;
az Egyetemi Nyolcast, messze, a trénert, s a királyi
páholyban a Donokat.
Figyelte a gőzös orránál a habot, a sebesség
bizsergését, a daráló csavart, az egész hajót;
hallotta az utasokat, amint otthonukat emlegették,
látta a lobogót.
És ekkor: virradt. Talpra ugrott és indult, le, a völgybe,
az erdő alá, ott várták tábora romjai;
nagyot ivott az édes és hideg reggelből; körötte
álltak a gyilkosai.
Fény tágult, szélesedett, keményen tisztultak az ormok,
vakító hóvá hültek a vérvörös gleccserek;
fordult s meglátta végül: az arany korongot
hogy metszi át Kelet.
„Óh, glóriás Élet, lelke a földnek, a napnak,
éltem, dicsérlek és imádlak, Örök Ut!"
Kard villant. A hágó felett egymásután tovahaladtak
a hangok. S a hegy aludt.
Henry Newbolt
EMLÉKSZEL MÉG...?
Denkst du daran...
Emlékszel még, hazai hegyeid
komor rengetegéből a magas Harz
sötét fenyőzöldjéből, mint gyerek,
hogy néztél alá először a síkra?
Tarka világ! ujjongott a szived.
A szántóföldek szines csíkjai
legyező gyanánt nyíltak szét szemedben
véges-végig a kerek dombokon –
szín volt, tündökölt a messze világ!
S gazdagabban, háromszor gazdagabban,
mint bent, fekete fenyveid alatt,
izzott odaát a nap aranya...
Hartleben
A KORMÁNYZÓ TÉLI VADÁSZATA
Ah, Tung-csván kormányzó lovasai!
Vadászaton is látszik: hős fiúk!
Éjjel jött háromezer, s láncuk a
hajnali tájra már körként szorúl.
Hét-nyolc minden tíz vadból az övék.
A harci zaj napestig égre zúg.
Kilenc orrszarvút élve, fekete
medvéket holtan hoz a teve-púp.
Kelet, Nyugat, Dél s Észak hegye, hol
jártak, tiport vetésnél szomorúbb.
Van egy madár, úgy hívják, hogy „csü-jü",
csak lomhán száll, inkább repesve fut,
húsát inyenc tálaink megvetik:
háló őreá ugyan mért borúlt?
A kormányzók évente kétszer ily
hajtást rendeznek: uj rá a joguk.
Tarka mén táncol a kancák előtt,
mert tábornok is egyben az uruk...
Rossz időnkben árva vén kóborol,
tíz éve ún rőt zászlókat s borút.
Örülök, hogy sereged szép; de vidd
a nyugati barbárra háborúd!
Nyulat ölsz? Rókát? A Menny Fia rég
nincs Hszjen-jang-ban, s fut, mint egy nyomorúlt!
Kapunknál a rém... Vagy nem gyász-e, hogy
uj menekültektől porzik az út?
Óh, jaj,
új menekültektől porzik az út!
Tu Fu
UTAS ÉBRED
Káprázva ébredek. Idegen ágy.
Fehér hó lepi szobám padlatát?
Felnézek – a hold vakítva ragyog.
Fejem lecsügged – hazagondolok.
Li Taj-po
ÚTKÖZBEN
Olvastam valaha – még mint diák –
egy régi kinai költő dalát.
Idegen szálláson volt, egymaga;
és padlóján a hold fehér hava.
S ahogy tünődött néma fekhelyén,
némán ragyogott mellette a fény.
S szobára, tájra oly nagy csend borúlt,
hogy a költő bús szive elszorúlt.
Évek mulva megszálltam valahol,
út közben. Kint erdő, vad és komor.
S a hold egyszerre szobámba sütött
s a régi dal megint sziven ütött.
Rettenetes volt az az árvaság.
Akkor értettem meg költőm dalát.
Magány vett körűl, idegen szoba;
és a padlón a hold fehér hava.
A ház, az erdő, s néma fekhelyem
némán ragyogott s hallgatott velem.
S megéreztem, mig a fény ellepett,
lassan hogy hat át szellem szellemet.
Hogy népek, puszták s tengerek felett
varázs hogy köthet össze lelkeket.
A költőnek rég nem volt nyoma sem,
de szive sebét érezte szivem.
Közös jaj sírt, közös, könnyes beszéd...
S megszoritottam elporladt kezét.
Vrchlicky
NEGYVEN SOR LI PÓ-NAK
Volt egy bolond vándor és tégedet
számkivetett istennek nevezett.
Ecsetedből viharként kelt a vers
s ha kész volt, zokogtak a szellemek.
Rejtve indult, azután egyre nőtt
s hajnalként áradt dicső hírneved.
Hódítottak az alkotásaid;
volt is jutalmuk: rendkivüli kegy.
Várt rád az udvar arany csónaka
s a sárkányköpeny vállad dísze lett.
Eléd nyíltak a császár termei
és kék mandarin-felhő legyezett.
Amikor hazaengedett urad,
találkoztunk, s szivemre forrt szived.
Hű otthonod maradt a kért magány
s lelked fény s bukás nem rontotta meg.
Szerettem szilaj tréfáid, s a bor,
ha te ittad, tán a mennyből eredt.
Óh, ittas éjek, tánc, liangi-park!
Sze partja! Hogy zengett a kikelet!
Zsenid nagy volt, még nagyobb a szived,
jóságod nem, csak pályád törhetett.
Dacos és büszke voltál, mint Ni-Heng,
a toll szegénye, mint Jüan Hszien.
Éhezve koldúltad a kenyered,
de kapzsinak mondtak az irigyek.
Száműztek Vu-ling tűz-hegyeire,
bár mást ily sors még csak Szan-vej-be vet.
Hány évig rémitett ott a kuvik?
Árván sirtál az Egyszarvú felett!
Szu Vu mindig a Han híve maradt;
Szolgálta-e Hvang Kung a Csin-eket?
Sen Kung gyanánt toltad el a kupát,
liang-i rabként írtad leveled.
Hiába: ha elítélt a világ,
ki újíthatta igaz pörödet?
Lábadozva dalolsz az őszi hold
alatt most a folyamnál, szent Öreg.
Égbe tutajoznék megtudni: ily
érdemtelen nyomorba mi vetett?!
Tu Fu
SALLES MELLETT...
Il est près de Salles...
Salles mellett, jobb felől, tudok egy tiszta forrást.
Fekete páfrányokat és mohát és borostyánt
tükröz szelíden a csermely fénylő vize.
Ott megy az országút, és a nyár melege
a föld felett ragyog, vibrál és foszladoz.
Ki arrafelé jár (vagyis a gyalogos)
bocskora szíjjáig érzi, hogy süt az út.
Körülötte a nyár sápadt melege zúg;
de mikor az utas odaér a kis érhez,
egyszerre özönlő, jó frisseséget érez.
Sokszor elmentem én egész a tanyátokig
ezen a fehér úton, mely Hagetmau-ba visz.
Szemeim, melyek a parti láthatárt lesték,
látták ott emberek nagyranőtt sziluettjét.
De szomorúan és mindig hiába kerestem
a delizsánszot, amely, mielőtt megszülettem,
az élő víz mentén hazahozta jámbor
nagyapámat, mikor megjött az Antillákról.
Jammes
STREETS II.
Streets II.
Óh, a folyó! folyó az utcán!
Kanyarodva búvik ki, furcsán,
egy öt-láb-magas fal mögűl,
és homályos, de tiszta árját
külvárosok egész során át
hömpölygeti nesztelenűl.
Széles az út, a parti párkány,
úgyhogy a víz, mely hullasárgán
szalad, sose remélheti,
hogy mást tükrözzön, mint ködárnyat,
bárhogy égnek reggel a házak
fekete-sárga ormai.
Verlaine
HAZAGONDOLÁS, A TENGERRŐL
Home-Thoughts, from the Sea
Szent Vince Fok büszke bérce északnyugatba veszett;
Cadiz öblét alkony, vérző tűzparázs, töltötte meg;
szemközt a víz nagy lángjában kék Trafalgár lebegett;
már Gibraltár zord fenségét mutatta északkelet;
„Anglia mindenütt segít: neki én hol segitek?" –
mondja, aki, mint ma én, az égre néz s imát rebeg,
mig amott a Jupiter kél némán Afrika felett.
Browning
A HAJÓ
Magányos szál vitorla röppen
a tenger kék sivatagán...
Nem jobb otthon, a kikötőben?
Uj partok vonzzák, uj talány?
Táncol a hullám, könnyü szél zúg,
az árboc imbolyogva dől...
De nem a boldogság felé fut
a hajó, és nem az elől:
fölötte arany ég, alatta
kék víz tündöklő habjai –
De ő viharra vágyik, mintha
nyugtot csak az adna neki!
Lermontov
NÉZD, IDEGEN...
Look, stranger...
Nézd, idegen, ezt a szigetet:
élvezd, hogy tárja eléd a fölcsapó Nap:
állj meg s csodáld
figyelmesen, –
hogy füled csatornáin át
folyamként hogy tölt be a zord, vad
imbolygás, amit a tenger üzen.
Állj meg e kis gyepsávon, itt,
hol a mészfal a habba zuhan s párkányai
alatt megtörten
kopog az ár
s kavicsok gördűlnek a szí-
vó apály után s a ferde szirten
egy percre megül a sirály.
Libegő magvak a messzi hajók,
a sürgős céllal százfelé igyekvők;
ami összkép, legyen
benned emlékezet,
és mozogjon, ahogy ezek a felhők,
melyek a tükör kikötőt
s egész nyáron járják a vizeket.
W. H. Auden
TENGERLÁZ
Sea-fever
Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,
s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:
ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna
s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.
Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,
a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár;
amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg
és sirályszó és röpke hab és porló permet.
Megyek, hívnak a tengere, a cigányélet, a veszély,
a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél;
s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,
és béke és édes álom a nagy út végére.
Masefield
A LEGSZEBB VILÁG
Milyen szinű a Csia-ling vize?
Tus-feketén jáde-zöld villog át.
Különösen tavasszal szeretem
s ha friss nap gyújtja benne sugarát.
Pá-i fiúk eveznek, inganak...
Sirály röpíti csőrében halát...
Lang-csu, óh, Lang-csu: nincs más oly öröm!
Lang-csu-tól délre: legszebb a világ!
Tu Fu
CADENABBIA
Cadenabbia
Kerék s pata nem töri halk
álmod, nyári csend, mialatt
merengve e gyönyörü part
mentén töltöm óráimat.
Platánok zöld oszlopsora
mozgó árnytetőt sző fölém,
vízszintes ernyőjén soha
nem üt át se eső, se fény.
Néha egy-egy gyors szélroham
rezdűl, s ösvényemre bolond
cikázást ejt be, dús arany
fáklya-táncot a lusta lomb.
A Somariva-kapu kis
márványlépcsején leülök
s hallgatom, hogy mossa a víz
lábaimnál a küszöböt.
A hullám visszazúdul a
mellvédről s ujra nekimegy;
s messzi cseng a harang szava
a halász hálói felett.
Vár s part előtt suhanva, mint
árnyak, nagy bárkák, lebegők:
tükörképük fordítva ring
tükör-part s tükör-vár előtt.
Parttól fel: egymást emelik
a dombok; fás ormaikon,
elszórva, villák; lent pedig
Bellagio lángol a napon.
S homályosan, erdők, falak
kusza tömege, árnyak és
fények, Stilfs hágója alatt
Varenna és a vízesés.
Álom ez? – kérdem hangosan.
Álom? Égből jött s égbe vesz?
Lehet még táj, mint ez, olyan
szép, oly teljes, tökéletes?
Várj, édes látomás! maradj,
míg szivem mélyébe bele
nem ivódik e nyári nap
és a tó minden gyönyöre!
Maradj, míg képed veretét
magába nem edzi agyam;
s akkor tűnj a semmibe: légy,
mint ami sose volt, olyan.
Longfellow
PASSZÁT-SZÉL
Trade Winds
A spanyol tengeren sziget és kikötő;
fehér ház-sor és narancsliget ködlik elő;
s naphosszat, éjhosszat hűs legyező
a Passzát-szél suhogása.
Diós a spanyol sör, a bor szinte vér,
tánc-zene csoszog, ős tenger mesél,
hegedű sikolt, vitorlát nyöget a szél,
a Passzát-szél suhogása.
S éjjel a sárga hold s a fénybogarak;
s szellemhang álmodik a pálmák alatt:
halkan, elnyultan, folyton hivogat
a Passzát-szél suhogása.
Masefeld
TENGERFENÉK
Wirf dich ins Meer
– A Faust II.-ből –
... Ugorj a tengerbe, a tombolóba,
s alig éred el gyöngydús fenekét,
gyönyörű boltozat borul föléd;
rőtcsíkos, fényzöld hullámok inognak
fent s lent, s a legszebb lakássá dagadnak
körötted, középpont körűl. Tovább?
Ha mégy, veled mennek a paloták.
Maguk a falaik is csupa élet, –
nyílgyors nyüzsgés, tolongó, röpke fények.
S szörny-had gyűl a szelid, nagy tündöklés köré,
mind feléd ront, s egy se hatol belé.
És sárkány játszik, aranypikkelyes,
a cápa tátog, torkába nevetsz.
De bájt is mutat e csodavilág:
örök-friss lakod a Nereidák
kiváncsi raját közeledbe csalja,
vad, mint a hal, s kéjenc a fiatalja,
a vén okos. Hírt kap Thetisz, s a szép
uj Peleusznak nyujtja ajkát-kezét...
Goethe
TENGERI FŰZ
Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,
hosszú zöld haját a szélbe belebontja;
megrontott fa-tündér, valakinek átkát,
folyton azt susogja, a szomoruságát.
Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,
haldokló csobogást hoz a csöndes este;
s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve
néz a dult égbe, a habba, az időbe.
És azoknak susog, dobva egy-egy tépett
ágat a tengernek, levelet a szélnek,
s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,
zúg a gyászos élet. – Árva fűz a sziklán...
Jovan Dučić
E SZIRTEN ÉPÜL...
Auf diesem Felsen bauen wir...
E szirten épül a harmadik,
a harmadik Uj Szövetség
temploma. Ah, kiszenvedett
a szenvedés-betegség!
Szétfoszlott a Kétféleség
régi, gonosz varázsa;
megszűnt végre, megszűnt a test
suta sanyargatása.
Ezer nyelvével zenditi
Isten – hallod? – a tengert!
Ezer istenfénnyel az éj
– látod? – mennyire megtelt!
Ő az, a szentséges, az úr;
fény s árny egymásba villan;
az Isten: minden, ami él:
Ő van a csókjainkban.
Heine
TAHITI
Tahiti
Mikor éj kámzsázza a földet és
hajóm ringatja a nyugati szél –
a város felől vad zenebona
dárdázza a levegőt.
Ha kórus zeng,
mintha a nappal acélnyilai,
zápornyilai pattannának vissza a levegő boltozatára.
Ha egy rikkant csak, trombitaként
harsan a reszelős hang. Bendzsók és dobok
dobognak, dünnyögnek, lüktetnek hisztérikusan
a vályogputrik mellől.
Messze a Nap, pókként a saját
felhőhálójába fogva, leforr a tengerbe
és köpüli, vérrel pacskolja a hullámokat.
Kétségbeesetten csapkod rőt csápjaival, vadúl
kapaszkodik a hullámok gyapjufehér tarajába, aztán kiloccsan
a partja, lombjukkal hadonásznak a nagy fák,
vászonból-szabott szinpadi fák; –
leveleik úgy korbácsolják őket, ahogy a kötelek verik az árbócokat
a só-áztatta hajókon.
Sacheverel Sitwell
TENGERPART
Meeresstrand
A sirály partra röpűl most
és jön a szürkület;
tükörként áll az alkony a
nedves gázlók felett.
A homokon szürke szárnyak
settengnek csöndesen;
álomszigetek feküsznek
a ködben a tengeren.
Az erjedő iszapnak
figyelem titkos neszeit,
árva madár sikongat –
Igy volt ez, mindig így.
Végsőt borzong a szél és
elhallgat; a füled
hallani kezdi a hangokat
a mélységek felett.
Storm
AZ ÖRÖK KÖZPONT
Nézd, az alkony mily tűzzel öntöz
Nyugaton felhőt és eget
s fakuló, hűs, gyöngyszürke köntöst
hogy ölt magára a Kelet!
Ellenfelek? Nem a Nap ontja
fényét rájuk? Nem fiai?
Az az örök Központ megosztja
őket, és nem egybeköti?
Tyutcsev
MI VAGYOK, ÓH ÉLET?
What am I, Life?
Mi vagyok, óh Élet? Sós víz, amit
nyugtalan sejtek összetartanak:
vakon dolgoznak, sose nyugszanak,
s én nem is sejtem, uruk hol lakik.
Nem kértem, s mind sző-fon, sürög-forog;
használom őket, ahogy engem ők;
nem tudom, melyik a kezdet, a vég,
melyiket áldjam s melyek gonoszok.
Csodába zárt csoda, így állok a
végtelen előtt, s amint, fény s eső,
átcsap fölöttem az ég árama,
s barlangjából a telehold kijő,
vagy száll a nap: e milliónyi Én,
mind pezsg, vakon, s mindig azt kérdi: mért?
Masefield
NAPKELTE ELŐTT
Vor Sonnenaufgang
Magába roskadt és ráng és remeg most
a fakó ég alján a zivatar.
„Virrad: elalszom!" – szól most a beteg
s lecsukja forró pilláit. Erős
cimpáival most szaglász jászla mellől
a hűs reggelbe a borjú. Az erdőn
a tavalyi és puha avarágyból
mosdatlan most búj elő a csavargó,
és az első kővel leütni próbál
egy álmosröptű galambot: de borzad
maga is, hallván, mily sulyosan és
tompán hull le a kő. Most megiramlik
s mintha, részvétlen, hidegen s vadúl,
bele kivánnék omlani a víz
a szökevény éj sötétjébe; míg, ott,
fent, a kis hídon, Krisztus és az Anyja
halkan beszélget, halkan, halkan, és
ez a pár szavuk mégis oly örök
s ronthatatlan, mint a csillagok ott fent.
Keresztjét viszi a Fiú, s: „Anyám!",
mondja; s az ránéz és „Kedves fiam!",
feleli. – Most szorongó párbeszédbe
kezd a néma ég és föld. Vén, nehéz
teste lassan átborzong azután:
nekikészűl élni az uj napot. Most
nő a kisérteties kora-fény. Most
fiú lép, mezitláb, egy női ágyból,
árnyként szalad, tolvajként mászik az
ablakon át a szobájába, látja
magát a fali tükörben s ijeszti
az a fakó és züllött idegen:
ma éjjel az talán megölte a
jó fiút, aki ő volt, s most kezét
mosni, mintegy gúnyból, áldozatának
korsajához jön, – óh, talán azért
olyan szorongó fent az ég s azért
oly különös minden a levegőben.
S most nyílik az istálló. S itt a nap!
Hofmannsthal
MIKOR OLVASD VERSEMET
When he would have his verses read
Józan reggelidőn ne kezdj soha
rímek szent inkantációiba;
hanem, mikor a nép ivott-evett,
akkor dalold vagy olvasd versemet.
Mikor borostyánt pattogtat a tűz
s a plafonon sugár sugarat űz;
mikor fenn leng a thirzusz és bohó
körtáncra perdűl a szent dáridó,
s rózsa-kenetben ragyognak a nők;
akkor olvass a morc Cato előtt.
Herrick
APRÓ KÉPEK BALLADÁJA
Ballade des menus propos
Tudom, mi a tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdiszét,
tudom, melyik ruha mi szerzet,
tudom, ki gazda, ki cseléd,
tudom, mily fátyolt kik viselnek,
tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
tudom, tortán él sok piszok,
tudom, mely csap mily bort ereszthet,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
tudom, mit érnek, mit cipelnek,
tudom, pénz szava szép beszéd,
tudom, hol mérik a szerelmet,
tudom, mit higyjek a szememnek,
tudom, Róma mit alkotott,
tudom, hogy a cseh mért eretnek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
Ajánlás
Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.
Villon
KIFORGATOTT IGAZSÁGOK
Il n'est seuf que quand on a faim
Csak szomjú éhség igazi.
Csak az ellenséged segít.
Jó koszt? Csak a rét füvei!
Jól csak az alvó őrködik.
Irgalom ádázan lapít,
de aki fél, helytállni kész.
Csak istentelené a hit.
Szerelmesé a józan ész.
Csak fürdőben jó nemzeni.
Jóhírhez száműzés segít.
Kacaj? Pofont előbb neki!
Csak kölcsönt letagadni dics!
Csak az hű, aki hazudik.
Jóviszony csak hízeleg; és
szerencsét balszerencse nyit.
Szerelmesé a józan ész.
Gondok a béke ágyai.
Csak a köpöttet tisztelik.
Rossz pénzzel hencegsz? Isteni!
Jó tanácsra bolond tanít.
Egészség, ha dagadt a szív.
Az nagylelkű, ki sose hős.
Csak léha nő édeskedik.
Szerelmesé a józan ész.
Ajánlás
Kivánsz igazat hallani?
Csak betegen jó játszani!
Bölcs betű mindig gyászba vitt.
Csak ki gyáva, lovag s merész.
Dallam, ha hangzavar vonít.
Szerelmesé a józan ész.
Villon
GROTESZK IGAZSÁGOK
REGGEL
Morning
Theis ölében álmatag
szundikált régóta a Nap,
s mint fővő rák, váltva szinét,
kipirúlt a fekete ég.
A RÍM
For rhyme the rudder is of verses
Rím a költemény evezője,
az hajtja a hajót előre.
VERSPÁR
Those that write in rhyme
Rendre gyártja, ki vershez ért,
egyik sorát a másikért.
KÖZVÉLEMÉNY
Opinion governs
Vakot vak, a közvélemény
vezet mindent a földtekén.
Samuel Butler
A KERTÉSZ MEG A VÁRURA
Le Jardinier et son Seigneur
s félig polgár, a faluja
szélén volt egy bekeritett és
elég szép kertje, jól megművelt birtoka.
A telket mindenütt élősövény övezte,
s nőtt a sok vetemény, sóska, saláta benne,
s névnapi csokrai Mancinak, Bözsinek;
s némi spanyol jázmin; s kakukkfű, rengeteg.
Érthető, hogy Gazdánk a Várurát kereste,
mikor dús édenét feldúlta egy Nyuszi.
„Az az ebadta dög", – háborgott, – reggel-este
ott tömi bendőjét s hurkomat neveti;
kő és bot nem segít, mindet megbűvöli:
varázsló az, Uram!" – „Varázsló?" – kétli kissé
s mosolyog a Nagyúr. – „No, ha pokolfia
s akárhogy cikázik, elkapja Miria!
Légy nyugodt, öregem, fülöncsípjük az ipsét."
„De mikor?" – „Hát holnap: pusztuljon a koma!"
Az alku áll; s másnap jön az Úr és hada.
„Nos", – szól, – „reggelizzünk! Vannak-e jó csibéid?
A ház lánya? Lássuk! Gyere csak, szívike!
Kérik már a kezét? Van vőnk? És kielégít?
Ám ilyenkor, öreg, ki illik, – hallod-e? –
ki kell rukkolni a gubával!"
Efféléket darál s már enyeleg a lánnyal,
és maga mellé ülteti,
kézen fogja, karon, kendőjét fölveti, –
s tisztelettel, mit méreg árnyal,
tiltakozik a kicsike,
úgyhogy az apa is gyanút fog végtire.
Döng a nagy vígalom, a konyhát megrohanják.
„Pompás az illatuk: mikoriak e sonkák?" –
„Az Önéi, Uram." S ő felel: „Ez igen,
elfogadom készségesen."
Remekül belakik. A bandája se nézi:
ló, kutya, inasok, mind-mind versenyt zabál, –
rángatja a Gazdát, minden lében kanál,
borát issza, lányát becézi...
A lakoma után végre nyeregbe szállnak,
tolong mind s kurjongat vigan,
a sok kürt s trombita oly bősz zenebonát csap,
hogy jó Kertészünk oda van.
S most jön még a java: a kertet összetörték:
palánkot dönt a had, üvegházat tipor.
Agyő, friss hagyma és kapor
agyő, levesek lelke, zöldség!
A Nyúl egy kel alatt szendergett. Keresik,
hajszolják – végre egy lyukon át megszökik.
Lyukon? Dőlt kerítés, nagy seb az, iszonyú, tág:
a Várúr parancsára útját
ott vágta a sereg, mert mi lett volna, ha
nem lovon távozik a kert lovashada?!
„Uri muri!" – jajdul Kertészünk. De beszélhet:
legyintenek reá, s óra multán marad
kár annyi vissza – hogy elvonult a csapat, –
mint amennyit száz év alatt
nem tesz nyúl-népe a megyének.
Rendezd, Herceg, ha van, társaddal a vitád:
rendet teremteni csak bolond hív királyt.
Ne vonjátok bele kis háborúitokba,
s földeteket sosem tapodja!
La Fontaine
A VILÁGTÓL ELVONULT PATKÁNY
Mint Napkelet meséje tudja,
egy bizonyos Patkány egy szép hollandi sajt
mélyébe vonult vissza, únva
a földi harcot és zsivajt.
Nagy csend honolt minden irányban
körötte a roppant magányban.
Ott élt hát újdonsült remeténk, a Pocok,
s karma s foga úgy dolgozott,
hogy néhány nap alatt szerzetes-odva mélyén
tárháza s vacka lett; s kell még valami, kérném?
Megnőtt és meghizott: Ég bő kegyét nyeri,
ki magát Neki szenteli!
Egy nap, küldött-társai élén,
néhány Patkány úr érkezett
a jámbor lélekhez: a macskák népe ellen
számkivetésben, idegenben
némi támogatást esdeni, ha lehet:
Patkányvárad, mit közrezártak,
áll ugyanis, noha sok híve pénztelen
menekülni volt kénytelen
az ostromolt köztársaságnak.
Nem sokat kérnek, hisz a hazai segély
mondták, csakhamar ideér.
„Fiaim, – szólt az elvonult Szent, –
Földi ügy énreám nem hat már semmi se.
Tehet ily szegény remete
többet, mint azt, hogy kéri Istent:
tartsa óvó szemét igaz ügyeteken?
Segít majd valahogy, bizonyosra veszem."
Társait ezzel elbocsátva,
ajtaját dupla kulcsra zárta.
Ki az, akit a ceruzám
e Pocokban rajzolva büntet?
Pap? Óh, nem, nem! Dervis csupán.
Mint föltételezem: a papok jószivűek!
La Fontaine
A MEDVE ÉS A KÉT CIMBORA
L'Ours et les deux Compagnons
Pénzszűkiben két Cimbora
medvebőrt kínált eladásra
a szűcsnek: még él az ura –
mondták, – az ipse, de megölik nemsokára.
Mackókirály gyanánt féli a rengeteg, –
mesélték – s óriás üzletet hoz a bőre:
átfűti remekűl a legszörnyűbb telet
s telik bélés akár két bundányi belőle.
Dindenaut se dicsért juhot ugy, ahogy ők
medvét; de minderről mit se tudott az állat.
„Harmadnap itt leszünk", – mondták, – „vagy még előbb!"
Az alku kész: mennek; s csakhamar rátalálnak;
látják, hogy Dörmögi épp feléjük totyog.
Mintha istennyila csapott volna beléjük!
Az üzlet? Füstbe ment, tárgytalan az egész ügy:
igény, terv, osztozás, minden elhallgatott.
Az egyik Cimbora fa tetejére mászik
s – kőnél hidegebben – a másik
halottként arcra dől s még csak nem is szuszog,
mesék futván agyában össze,
hogy Medve ritkán acsarog
lélegzetnélküli holttestre, néma dögre.
Mackó úr lépre megy: látja, milyen poros
a test s hogy nem mozog; de, bár azt hiszi, hulla
meg-megforgatja gyanakodva,
aztán odaszagol nyitott kapuihoz
annak, ami lélek, s lehellet.
„Ez bizony, – mondja, – dög: bűzlik már, oly rothadt!"
S rosszkedvűn indul a közeli rengetegnek.
A Cimbora leszáll a fáról és szalad
társához és ujjong, hogy micsoda szerencse
érte: halál helyett csupán ijedelem!
„De, – folytatta, – mi van a prémmel? Öregem,
mit sugott Urzusz a füledbe?
Hisz bökdösött a szörnyü száj
s a mancs soká forgatta tested..."
„Azt mondta, hogy akkor igyál
medve bőrére csak, ha már leteritetted!"
La Fontaine
ULYSSES TÁRSAI
Les Compagnons d'Ulysse
Ulysses társait tízévi számüzöttség
után is verte a kétes Sors vihara.
S hol a Nap-Isten lánya, Circe,
tartotta akkor udvarát,
partra szállott a társaság
s elfogadta a nőnek ízre
kellemes, de gonosz italu poharát;
az eszük rögtön tovaszállt,
majd, néhány percre rá, arcra, termetre, színre
állattá változtak: helyükön szörnyeteg
elefántok s medvék nyüzsögtek s tigrisek;
egyesek roppant óriások,
más forma hordozói mások;
s akadt parányi is: exemplum ut talpa.
Ulyssesnek nem lett baja,
csak neki nem: esze legyőzte szomju torkát.
s bölcsesség s hősi arc a szenvedély felé,
a varázserejű Boszorkát
oly rontás szállta meg, amilyen az övé.
Istennő nyugodtan kitárhatja a lelkét:
Circe megvallotta szerelmét.
A ravasz Hős persze boldogan sietett
jó sorsát üstökön ragadni:
társainak régi alakját visszaadni.
„De akarják-e ők egykori testüket?
– kérdezte Circe; – menj, s ajánld fel nekik..." Ő megy
és ujjong: „A kupa, mely csak tegnap a mérget,
ma gyógyszereteket kinálja: itt hozom:
Vágyol rá, hogy megint ember légy, Csapatom?
Máris kiki oldhatja nyelvét..."
S szól az Oroszlán – (Borzalom,
véli, hogy bőg!) –: „Nos, sose lennék
oly őrült, hogy amit megkaptam... Nem adom!
Van körmöm, fogam, és széttépem, aki támad.
Legyek én, a király, polgára Ithakának?!
Nálad mi lehetnék? Tán még közkatona!...
Legyek csak mindig, ami ma."
Fut a Medvéhez a vezér: „Ne haragudj rám,
Testvér, de torz szörny vagy! S mi voltál egykoron!"
„Igen, hát ez az alakom, –
felelt Mackó a maga módján, –
de mért torz? Amilyet a Medve-faj kiván.
Ki mondta meg, hogy egy alak szebb, mint a másik?
Nekem egy Medve a birám, egy Medve-lány.
Nem tetszem? Takarodj mélyére a pokolnak!
Szabad s boldog vagyok, semmi gond nem szorongat;
s tudd meg, kimondom kereken:
én szeretem a helyzetem."
A görög Herceg most a Farkasnak kinálja
a megváltást, noha fél már, hogy hasztalan:
„Tartok tőle, kedves uram, –
mondja, – hogy egy pásztorleányka
még azt hirleli rólad: fogaid
nagyon irtják a juhait.
Nemrég te védted a nyáját, szakértelemmel,
volt becsületes életed.
Hagyd az erdőt, s farkas helyett
légy, ami voltál: úriember!" –
„Van olyan? – szól amaz; – mert én nyomát se látom.
Hogy szidsz, mint húsevő fenevadat, csodálom.
Ki így szólsz, te mi vagy? Nem ennéd, nélkülem,
a nyájat, melyért most úgy sírnak faluszerte?
Hited rá: emberi szivem
a vérért kevésbé epedne?
Egy szóért képesek egymást megfojtani:
nos hát, nem vagytok-e egymás farkasai?
Ugy látom, mindent jól megmérvén az eszemmel,
hogy – bár mindkettő bestia –
különb a Farkas, mint az Ember:
más lenni nem vágyom soha."
Ulysses sorra így korholta mind a társát
és azok mind visszagyalázták.
Nagyra éppúgy, mint kicsire
szabadság és erő s az étvágy ingere:
legfőbb gyönyörként ez hatott csak –
fütyült mind a nemes élet dicséretére,
azt hitte, hogy szabad, ha visz szenvedélye:
saját maguk rabjai voltak...
La Fontaine
A FARKAS ÉS A KUTYA
Le Loup et le Chien
Egy Farkas csonttá és bőrré fogyott
– a kutyák oly jól őrizték a nyájat –
s egy eltévedt Doggal találkozott:
szép s nagy volt a ragyogószőrü állat.
Széttépni? Hogyne, boldogan!
– tűnődött Csikasz; – de hogyan?
A támadásból csata lenne,
Bodri keményen védekezne,
hisz ereje van, rengeteg...
Jobb lesz, véli, ha hízeleg;
s valóban, azzal környékezi meg,
hogy dicséri pompás pocakját.
„Barátom, neked is megadják
e hájat", – hangzott a Kutya felelete. –
„Költözz át, és jól jársz vele:
erdei társad szinte fordúl
a sírba, mind oly satnya koldús,
hisz éh-koppon telik éjjele-nappala.
Biztonság? Mit nem még?! Nem kap ott senki semmit,
csak amit kínnal kiverekszik.
De ki engem követ, annak jobb a sora!"
– „S mi lesz a munkám?" – kérdezte a Farkas.
– „Szinte semmi, – felelt a Kutya, – az utast
és koldust kell hogy űzd, ugasd;
hogy nyalj a háznak és legfőképp az uradnak;
ennek nyomán jön a jutalmad,
a sok jó zaba, mit a fizetésed ont
a galambcsont és csibecsont,
meg a drága simogatások..."
A Farkas szinte sír, úgy tetszik neki hogy
mily jövő vár rá, milyen álmok, –
de meglátja, az Eb nyaka hogy kikopott.
– „Ez mi?" – kérdezi. – „Ez? Semmi." – „Nono." –
„Csekélység."
– „Halljuk csak!" – „Hát az örv, melyhez kötve vagyok,
tán az az oka, hogy a szőröm ott kitépték."
– „Kötve vagy?" – szól amaz, – hát nem jöhetsz-mehetsz
kedvedre?" – „Nem mindig; no de hát mi van abban?"
– „Az, hogy énfelőlem akármennyit ehetsz,
nem maradnék a kéjlakodban,
adna bár a világ kincset, vagyonokat!"
– felelt Farkas mester, s uccu – most is szalad.
La Fontaine
A DARAZSAK ÉS A MÉHEK
Les Frelons et les Mouches à miel
A mű hirdeti mesterét.
Pár sejtnyi lép hevert gazdátlan; odaszárnyalt
s: „Enyém!" zúgott a Darázs-raj;
de, mert cáfolta a Méh,
egy bizonyos Dongó elé vitték a dolgot
s végűl az ügy körűl nagy pörpatvar kavargott.
Tanu-sor tudta, hogy a kis sejtek körött
hosszúkás, zümmögő rovarnép röpködött,
barnák-vörhenyesek, olyanok, mint a Méhek
egykor, nagyon régen. Az ám, de e jelek
a másik félért is beszélnek! –
A Dongó, nem lévén könnyű a felelet,
több világot akart, s elvetni lelke gondját,
kihallgatott egy bolynyi hangyát.
Igy se derűlt ki a való!
„Nagy Isten, mindez mire jó?" –
ámúlt el egy igazi bölcs Méh. –
„Bár félesztendeje fut e nagy pör, örökké
ott tart, hol az első napon.
A méz csak romlik a szünetben.
Igazán ideje, hogy a bíró siessen:
ugy csűr-csavar, hogy borzalom!
Hagyjuk a fenntartást, megjegyzést, észrevételt,
s hogy fecsegés, furfang mit ér el, –
dolgozzunk, mi s a Darazsak,
s meglátjuk, hogy kitől telik ki sejtfalak
s ily édes nedü készitése." –
Darázsék visszaléptek, – így
vallván be csaló vágyaik;
s a Dongó a lépet Méheknek itélte.
Bár így szabályozná minden pörünk az Ég! –
Bár jutna a török metódus győzelemre!
Törvénykódex helyett a józan ész vezetne
és nem dobnánk ki annyi pénzt.
Ma fölfal a költség: kiadást oly sokat ró
ránk az örök huzavona,
hogy végűl a pörös feleknek jut a kagyló
s a bírónak az osztriga.
La Fontaine
A HOLLÓ ÉS A RÓKA
Sok bölcs megmondta már,
a hizelgésről, hogy nyomában jár a kár,
mégis minden szívhez utat talál.
*
Hogy-hogy-nem, egy darab sajtot talált a Holló.
ágán örvendve, hogy – melyet a csőre tart –
mily pompás reggeli lesz számára a sajt.
Vesztére éppen arra járt a Róka.
„Sajt a közelben!" sugta fínom orra;
majd, meglátván az inyenc falatot,
a fa alá óvakodott
s igy pihegett, epedve, lágyan:
„Drágám, te, legszebb a világon,
nyakad mily karcsú, mily szép a szemed:
szebbet álmodni se lehet!
Tollad fénylik! s csőröd, ah, az mily gyönyörű száj!
Nyilván a hangod is, az is angyali bűbáj!
Dalolj, dicső, dalolj! Ki, mint te, hugicám,
oly ékes, az, csak az dalolhat igazán:
szólj, és a madarak közt te leszel a Cár!"
Szédült a hódoló hangtól a jós madár,
ugy elkápráztatta a Róka,
becsvágytól bizsergett a torka,
hogy harsantsa, amit tud, az isteni dalt:
„Kár!" – zengte megnyíló csőréből; és a sajt
leesett... No, azt se láttuk azóta!
Krilov
A BÉKA MEG AZ ÖKÖR
Látta a Béka a mezőn az Ökröt,
s megmérkőzni vele irígy eszébe ötlött:
felfújta hát magát, s dagadt és szuszogott,
hogy ő is akkora legyen vagy még nagyobb.
„Nézd, drága Brekeke", mondta, „nézd, mekkorát nő
a hasam!" „Egy kicsit!", felelt a jóbarátnő.
„Akkor most széltiben: növök már, dagadok?
No, milyen nagy vagyok?"
„Amilyen voltál, olyasféle." „Sok
kell még?" „Hát, sok bizony!" Lihegett, lihegett
a bolond Béka, de bárhogy igyekezett,
hetvenkedése nem érte utól az Ökröt.
Pukkant egyet, és beledöglött.
Krilov
A CINKE
s dicsekedett,
hogy fel tudja gyujtani a vizet.
A hír rögtön szétfutott a világon,
s megréműltek Neptun országának lakói,
rajokban repűltek a madarak
s odagyűltek az erdei vadak,
hogy lássák forrni a tengert, lánggal lobogni!
Sőt a nagy hírre a cécók hívei – hallom –
a látványosság-éhes emberek
elsőnek tűntek fel kanalukkal a parton,
hogy olyan hallevest szürcsölgethessenek,
amilyet legdúsabb kereskedő sem ad
s nem adott soha a munkatársainak.
Tolonganak; a nép csoda-lázban lobog,
minden szem a habot lesi, mindenki hallgat,
csak néha suttognak az ajkak:
„Mindjárt felforr, rögtön lángolni fog!"
„Ég már?" – Nem égett: maradt, amilyen volt.
„Legalább kissé forr-e?" – Nem forrt.
A Cinke pirúlt, lopva tovarebbent:
lett híre, óriás,
de nem gyújtotta föl a tengert.
Krilov
A SAS ÉS A TYÚKOK
Élvezni nagy tündöklését a mennynek,
fent, fent röpködött a magas
égben a Sas,
ahol a villámok születnek;
majd a felhők közül aláereszkedett,
– madarak Cárja, – s egy ólra telepedett.
Nem túldíszes a hely, ahova szállott,
de hát néha szeszélyesek a cárok.
Megtisztelni akarta az
ólat, vagy nem akadt méltó hely a közelben,
tölgy, gránitbérc: nem tudom; de a Sas
elüldögélt rajta, azután tovalebbent,
még pedig – ah, ki hitte volna?! –
csak át, oda ni, a szomszédos ólra.
Meglátta egy
borzas Kotló, s így szólt társaihoz:
„Miért az a roppant sas-tisztelet?
Mert repűlnek? No ez igazán humoros,
hiszen, ha éppen kedvem szottyan,
átszállok két ól közt magam is, ide onnan,
meg vissza... Szörnyen buta egy dolog
személyünket lejjeb értékelni a Sasnál:
több lába neki sincs, több szemet ő se használ;
és most láttátok – ugye? – hogy
a Nagyok is csak úgy repülnek, mint a Csirkék."
S felelt a Sas, akit bosszantott az irígység:
„Igazad van, de... de csak egy kicsit:
a Sas néha, igaz, földre ereszkedik,
de Csirke sose száll föl a fellegekig."
*
Ha tehetséget mér a mérleg,
nem a hiba fontos, a gyarló s a hanyag;
azt nézd, ami bennük szép, nagy és igaz élet
s próbáld elérni a magasságaikat.
Krilov
A CIVAKODÓK
volt néhány kalmárnak, derék, jó embereknek;
gyűlt a pénz náluk garmadába,
s hogy zárúlt egy ügyük, hát osztozkodni kezdtek.
De lehet-e osztozás vita nélkűl?
Pénz és árú felett épp tart a bajvivás,
mikor kint hirtelen hang rivall: „Ég a ház!"
„Hamar, hamar, fusson kiki
házat és raktárt menteni!"
„Helyes", kiált ez, „menjetek,
majd rendezkedünk, ha lehet!"
Az bőg: „Ide rögtön az én ezresemet!"
És nő a lárma:
„Én innen addig el nem távozom..."
„Kétezret nekem, a többit jóváhagyom!"
Ujabb hang: „De hiszen még nincs rendben a számla!
Mi baj? Miért ez a fejetlen kapkodás?"
És felejtve, hogy ég fejük fölött a ház,
úgy birokra kelt az egész tisztelt tanács,
hogy ott lepte őket a füst
s bent égett mind, bankó, ember, ezüst.
*
Legfőbb fontosságú ügyekben
gyakran azért szakad ránk romlás és halál,
mert a közös veszélyt felejtve érthetetlen
mindenki csak azért csatázik rendületlen,
hogy őneki mi jár.
Krilov
A RÓKA ÉS A MORMOTA
„Hová oly sebesen, hogy még hátra se nézel?"
fogta el a Rókát a Mormota.
„Rágalom üldöz, cimbora,
csalással vádolnak és megvesztegetéssel!
Tudok, békebiró voltam a tyúkmajorban,
erőm és egészségem oda lett,
álom nem ülte szememet,
néha még enni sem értem rá, úgy loholtam.
S most épp ezért dühöngenek,
ügybuzgóságomért! S bár hazugok a vádak,
telezúgják csacska füleit a világnak.
Én csalárd? Én hamis? Gazság és őrület!
Hallottál már ilyet? Hivatkozom reád,
rád is: mondd, összefér ily bűn a jellememmel?"
„Dehogy, koma, dehogy: gyakran láttam, ezerszer,
hogy csupa pihe volt a szád."
Krilov
A TÜCSÖK ÉS A HANGYA
Szólt a tücsök egész nyáron,
harsogott a dínom-dánom,
míg csak széles e határon
meg nem jött a szánom-bánom.
Erdő-mező kopaszodott,
fogyatkoztak a szép napok,
mikor minden fű-fa csárda
volt neki, s asztala, ágya.
Mindez elmult: fagyos vendég
állitott be, téli inség.
A Tücsök elkomorodott.
Ki dalol, ha gyomra korog?
Éhesen és sírva, fázva
elvánszorgott, szegény árva,
Hangya szomszéd dús lakába:
„Komám uram, ne hagyj vesznem,
adj tavaszig innom-ennem,
hadd huzzam ki itt a telet,
majd csak megjön az uj meleg."
„Hüm, hüm", szólt a Hangya, „furcsa...
S mit hozott a nyári munka?"
A Tücsök:
„Nem értem rá... Gyönyörűen
telt a nap a puha fűben,
tánc járta és nóta otthon, –
fáj még csak rá is gondolnom!"
„De te – ?!" „Én a füstös voltam,
egész nyáron csak daloltam."
„Csak daloltál? No, akkor hát
ki innen, és járd a polkát!"
Krilov
A JÁRÓKELŐK ÉS A KUTYÁK
sétáltak, két barát, a szürkületben;
amikor egy
küszöbről feléjük vakkantott egy vad eb,
majd még egy, még egy és még öt: egy perc alatt
a környékről félszáz Kutya összeszaladt.
Az egyik sétáló már követ ragadott,
de – „Ugyan hagyd, öcsém!" – társa lefogta karját,
„kővel el nem hallgattatod,
csak jobban bőszíted a falkát:
gyere tovább, az én módszerem lesz a jobb."
S csakugyan, ötven lépést se haladtak,
a kutyák csöndesedtek, megnyugodtak,
s végűl nyoma se volt a tébolyúlt zsivajnak.
*
Akármid látják az irígyeid,
mind dühöng rád és csahol és vonit;
menj nyugodtan tovább: egy darabig ugatnak,
azután elmaradnak.
Krilov
A LOMB ÉS A GYÖKEREK
Egy gyönyörű nyári napon,
árnyukkal a szép völgyi pázsiton,
a Fa Levelei a langy széllel csevegtek,
lombjukkal dicsekedtek
s igy magasztalták magukat:
„Ugye, minélkülünk a táj szépsége semmi?
A Fa tán nem a mi dús sörényünk miatt
terebélyes és fejedelmi?
Bátran dicsérhetjük magunk!
Nem mi rejtjük-e el a pásztort,
hűvös árnyunk alá a vándort?
Nem e gazdag disz vonzza-e körénk
táncba a népet?
Rácsunkból rigó- s fülemile-ének
köszönti reggel és este a fényt.
Ti is, szellők, kiket álmunk tengere ringat
fájva hagyjátok el dajkáló karjainkat."
„De azért nekünk is jár egy kis köszönet,"
suttogott most lentről a szerény felelet.
„Ki szólt? Ki lappang ott a mélyben?
sőt szemtelenűl és epésen?"
– csapkodtak zúgva a háborgó levelek.
„Mi itt alant
azok vagyunk", felelt ujra a Hang,
„akik a sötétben ásunk s benneteket
táplálunk: testvérek s mégis idegenek?
A Fa Gyökerei: belőlünk jön a bőség,
pompa, virág s minden dicsőség.
Ne felejtéstek a különbséget: igaz,
hogy uj rügyet bont minden uj tavasz,
de ha elszárad a Gyökér,
nincs többé se Fa, se Levél."
Krilov
A SEREGÉLY
Ért ki-ki ehhez-ahhoz a világon,
de a más sikere nem egyszer, csábos álom,
oly dolgokba visz, barátom,
melyeknél biztos a kudarc.
Tanácsom:
tudásod irányába tart,
ha sikeres munkát akarsz!
*
úgy tanult dalolni, mint egy tengelice,
s dalolt is, mintha az lett volna, s a szavát oly
örömmel hallgatta hazai ligete,
hogy a tehetségét mindenki csak dicsérte.
Másnak e dicsőség nem szállt volna fejébe,
de ő, hallván, hogy a pacsirtát éppen így
magasztalják (s mivel éretlen volt s irígy),
gondolt egy nagyot és merészet: „Várjatok csak!
Hogy fogtok tapsolni dalomnak,
ha majd pacsirtává képzem ki magamat!"
S úgy is tett. Azaz: úgy tett volna, csak...
csak hát... a csere visszavágott:
kis müvészünk csipegett, gurgulyázott,
és mekegett, mint egy gida,
majd mint egy hasfájós cica,
nyivákolt, oly borzalmasan,
hogy szöktek hivei: el! el! mindannyian! –
Mi hasznod lett a nagy becsvágyból, Seregélyem?
Zengj tengelice-módra szépen
s ne pacsirtaként hamisan!
Krilov
A FÉSŰ
Kisfiának az anya új
kezében őrzi, vagy ábécéskönyve mellett,
ha játszik, ha tanúl,
s folyton bele-belemeríti dús hajába,
len-puha haja göndör aranyába
sűrűfogú, gyönyörüszép
játékszerét.
Nemcsakhogy nem akad a hajba,
de az egész fejet becézi, simogatja:
csodaszerszám, igazi kincs!
Hanem egyszer eltünt a Fésű.
S épp aznap túlsokat játszott jónevelésű
csemeténk – boglyamód álltak a fürtjei –
s alig ért hozzá a dajka, üvölteni
kezdett: „A Fésüm! Add ide!"
Megkerűlt a Fésű, csakhogy se föl, se le
sehogyse bírt haladni abban
a rettentő, kusza gubancban
és csak tépte, cibálta a hajat.
„Óh, de gonosz, de csúnya vagy!"
förmedt rá a gyerek. „Én a régi maradtam,
csak hát – te lettél kócosabb!"
felelt a Fésü; de
a dühös gyerek a folyóba dobta:
most a sellők fésűlködnek vele.
*
Nem egyszer láttam életemben:
az igazsággal ugyanígy teszünk.
Mig tiszta a lelkiismeretünk,
kedves a parancsa és szent és sérthetetlen:
meghajlik előtte a nép;
de ha valaki ferde útra lép, ha
fáj neki az igazi becsület,
úgy eldobja, mint fésüjét a
borzas gyerek.
Krilov
A PARASZT MEG A SZOLGÁJA
Ha a baj életünkre ront,
könyörögve tudunk bárkihez kiabálni,
akinek kedve van mentésünkre kiállni;
de múljék csak a gond:
a mentőnek nagyon ritkán jár ki a hála:
versenyt szidjuk, és még csoda,
bizony igazi csoda, ha
nem varrjuk az egész dolgot az ő nyakába.
*
Az erdőn át a vén Paraszt meg a
Szolgája együtt ballagott haza;
lámpafény messziről villant csak még feléjük,
mikor egy iszonyú medve toppant eléjük.
Szét se nézhetett az öreg,
a szörnyeteg már rátelepedett
és lapitotta és forgatta, gyúrta-fúrta,
keresve, hogy merre a torka. –
Végsőket nyögve szólt a medve
alól a Paraszt: „Ne hagyj, Pistukám!
ne hagyj!" S minden erejét összeszedve
fejszével az uj Herkules szaporán
úgy verte a mackó bozontos koponyáját,
vasvilláját meg úgy döfködte a hasán át,
hogy az állat egy rémest-nagyot
üvöltött és összerogyott.
Medve kimúlt,
baj elsimúlt,
de feltápászkodva már bömbölt a Paraszt:
Pistánkat szidta. – „Könyörgöm, ha tudnám,
ha csak tudnám, mi rosszat...?" – „Borzalom,
hogy dolgoztál, te vigyori barom:
tönkrebaltáztad uj prémem! a medvebundám!!"
Krilov
A JÓSZÍVŰ RÓKA
egy Vörösbegyet. Sajnos, nemcsak őt
irtotta ki: utána
pusztúlt három további kis madárka.
Itt-ott ragadt még rajtuk a tojás:
fázott és éhezett a fészekaljnyi árva
s alig volt más, ahogy anyját hívta hiába,
mind három hang, bánatos csipogás.
„Óh, szegény, ártatlan fiókák!
Ki nem mereng el szánalom
nélkül szomorú sorsukon?!"
– öntötte el a könny a Rókát,
amint a Ravasz ott ült a fészek előtt:
„Madár-barátaim, ne hagyjátok el őket;
minden magvat, füvet, ah, mindent megköszönnek
ők:
nem él bennük, csak a remény,
s amit tesztek, több, mint jótétemény!
Kakukk, úgyis hull a tollad, – mi lenne,
ha néhány szálló pelyhedet
nekik adnád és fészküket
kipárnáznád jó puhára, melegre?
Pacsirta, ne csak az eget
járd most: inkább hernyót, legyet
fogdoss: a torkuk olyan éhes:
táplálékért repes a három édes!
Neked is szólok, Gerlice:
anyányiak már, mind nagyok a te
fiaid: ami kell, megszerzik, hisz erősek;
idejöhetnél uj anyának, nevelőnek:
hogy tieidnek is megteljék a begye,
gondoskodik arról az Ég Kegye!
Fecske, hozz szunyogot, mindenféle bogár,
az is kell néha, a nyalánkság;
te meg, drága Fülemilém,
kit dalodért mindenki kedvel,
te ringasd álomba őket szél-könnyedén
ringó-hullámzó énekeddel.
Ha ennyi jóság összefog,
pótolni tudja a keserű veszteséget;
bizonyítsuk be, hogy erdőnkben ma is élnek
még jó lelkek, és hogy..." A meghatott,
éhes árvák e szép s szent prédikációra
máris levetették magukat, le, a Róka
lába elé... S a koma mit csinált?
Bekapta őket, – oly mohón,
hogy be se fejezte a mondatát.
*
Ne bámúlj, Olvasó:
nem sokat beszél az igazi jó
s a cselekedet számít, nem a szó!
Ki folyton zengi, hogy lelke mily gyönyörű,
többnyire csak a más a zsebére jószivű:
nemessége nem kerűl semmibe.
Sok ilyen ember akad, sok bizony:
mind az én Rókámmal rokon!
Krilov
AZ OROSZLÁN ÉS A SZUNYOG
Ne nevesd ki, aki erőtlen,
ne bántsd a gyöngét, Hatalom!
Hogyha győz, éppen ő bosszúálló nagyon:
ne bízz túlzottan az erődben!
Hallgasd meg a mesém: hogy szenvedte meg a
Szúnyog dühét az Állatok Ura.
*
Mondották, és nyilván igaz:
szörnyen gyűlölte a Szunyogot az Oroszlán.
Az szintén dühbe jött, s végűl, epéje forrván,
hadat üzent! A kis pimasz
maga volt a vezér s a kürtös: tele torka
cincogta: egyikünk holtan hull a porondra!
Nevetett a Nagyúr, de Züm-Zümünk nem tréfált:
hol itt, hol ott tűnt fel, körben és föl s alá
röpdösve; hogyha vész fenyegette, odébb állt,
ahol sebet látott ellenfelén, reá
csapott és beledöfte tőrét.
Megremegett a Nagy, de csapdoshatta bőrét
farkával, kürtösünk nem kapta el sose:
mozgékony volt s vitéz a Kicsike:
a Hős fejére ült és úgy szívta a vérét,
s ha az viharosan megrázta vad sörényét,
ő már az orrot és fület piszkálta, végképp
bőszítve – láthatatlan – a Királyt.
Bőgött az Oroszlán,
de körbe forogván
csak a földet ütötte, harapta: nem őt,
Szunyogot, s legfeljebb a levegőt.
Zengett a rengeteg, menekűlt minden állat,
villámként futottak a lábak, –
tűzvész vagy árvíz?! És ki a bűnös? Ki a
szörnyű riadalom rendezője s oka?
A pici Szúnyog egymaga.
A Nagyúr még soká tombolt, majd tönkrenyúzott
lelke s praclija végre az odanyújtott
békejobbot (mert nem bírta tovább)
boldogan fogadta: furcsa gyalázatát.
Achilleszből pedig Homérosz lett: a Szúnyog
még ma is kürtöli régi diadalát.
Krilov
A RÓKA MEG A SZAMÁR
„Honnan poroszkálsz, Okos?" szólt a Róka
a Szamárhoz, ki szembe jött vele.
„Az Oroszlántól!... Hej, komám, mióta
megvénűlt, annak is oda az ereje!
Lapult egykor egész erdőnk, ha torka dördűlt,
s én, mint az őrűlt,
menekűltem a szörny elől. De ma
töpörödött, aszott és rozoga
s úgy hever a
barlangjában, mint egy rossz kaptafa.
rémület, a vad citerázás?!
Fizet régi adósságaiért:
szarvval-foggal kiki
leken egyet neki,
aki csak látja és aki valaha félt..."
„Te persze vigyáztál, óvakodtál tovább is?"
„Ugyan!" igy a Füles; „tán megfutamodom?
Mitől tarthatnék? Ugy rúgtam pofon,
hogy no, ismerje meg a hős szamárpatát is!"
*
szemed is félik irgalmatlanúl;
de csak az kell, hogy polcodról lehullj,
elsőnek rögtön ők sújtanak, sértegetnek.
Krilov
A KÍGYÓ MEG A BÁRÁNY
Tuskó alatt lapúlt a Kígyó,
gyűlölve mindent, mint magát,
amért a teremtéskor így, óh,
épp így formálta a világ!
A közelben egy kis Bárány ugrándozott
s hogy Kígyó van, eszébe se jutott.
Az meg előosont s beledöfte fullánkját.
Szegény Bárány, akit vad méreg tüze járt át,
sápadni látta a földet-eget
s zokogva mondta: „Mit vétettem ellened?"
„Mit tudom én?!" sziszegte a Gonosz,
„tán azért jöttél, hogy agyontaposs:
csak óvatosság volt, hogy megbüntettelek."
„Én? Agyon –?" sírt fel a Bárány, s kiszenvedett.
*
Kire saját szive szabja rá sorsa átkát,
akit sohase fűt szeretet és barátság,
aki másra gonoszságot vetít:
azt hiszi, hogy – őt üldözik.
Krilov
A KÉT MUZSIK
„Jónapot, Fagyej!" – „Adjisten, Jegor!"
„Hogy vagy? Néhány hete a színedet se láttam."
„Ugy látszik, nem tudod, hogy baj ért, nagy komoly!
Megvert engem az ég: porig égett a házam!
S most hát fel is út, le is út..."
„Ne ugrass, koma, ne hazudj!"
„Ugyan!... Szenteste volt, család ünnepe, meg mi;
gyertyát fogva mentem lovaimat etetni,
bevallom, már kapatosan.
És a láng... csoda, hogy magam megmenekedtem!
De egész tanyám oda van.
Hát te hogy vagy?" – „Én sem istenesebben:
úgy látszik rám is acsarog az ég.
Látod, falábon járok és bicegve,
de hogy élek, néha nem hiszem ma se még.
Karácsony volt, sörért mentem a jégverembe;
s szó ami szó, bizony, no, nem alaposan,
de szeszeltünk már egy kicsinykét,
s hogy italos fővel fel ne gyújtsam a pincét,
elfujtam a világot, én magam.
Hát a sötét lépcsőn megtaszított az ördög,
s ugy összetört, elcsúfított,
hogy azóta rokkant vagyok!"
„Saját bűnötökért jajgattok és dühöngtök,"
szólt rájuk most Sztyepán, a násznagy; „én csodát
nem látok abban semmiképp,
hogy te mankón jársz s te siratod a tanyád:
rossz részegnek a gyertyavilág,
de nem kevésbé a sötét."
Krilov
KÉT KUTYA
Az udvar robotos kutyája,
Száva,
hű őrként mindenre vigyázva
meglátta régi ismerősét
az ablakban, a göndör ölebet,
amint az a pihés párnán hevergetett.
Mint rokonhoz, de főképp
mint baráthoz, rögtön odaszaladt,
szinte könnyezett az ablak alatt,
örömében úgy vinnyogott,
s farkát csóválta és ugrándozott.
„Hogy vagy, Zsuzsukám, hogy éled világod,
mióta odabent szolgálod a házat?
Hej, itt kint sok napot koplaltunk ketten át:
emlékszel?! S gazdád most mi dolgot ád?"
„Bűn lenne sírnom, hogy nehéz az élet,"
felelt Zsuzsu; „gazdám szeret, s bizony
mondhatom: nagy jólétben élek,
ezüstből eszem és iszom;
játszom az urakkal, de többnyire kimélnek:
szőnyegen, puha diványon heverészek.
s farkát lógatva, „hát csak úgy, ahogy látsz,
ahogy régen: nagy a hideg
és éhezem épp eleget.
A házőrzés kemény dolog,
sövény alatt hálok és ázom az esőben
és ha nem ugatok kellő időben,
megtudom, mi a somfabot.
De mondd csak, Zsuzsu, mért kedvel úgy az urad,
mikor oly kicsi s gyenge vagy,
míg én sikertelen strapálom magamat?
Mi a szolgálatod?" „Szolgálat?" nevetett
gúnyosan Zsuzsu, „én olyat nem ismerek:
hátsó lábamon tipegek."
*
Sokaknak élete azért lakodalom,
mert ügyesen járnak a hátsó lábukon.
Krilov
A HALAK TÁNCA
Hogy nem fogytak a nép panaszai
az erősek, bírák és a gazdagok ellen,
az Oroszlán elindult, mérhetetlen
birodalmában szemlét tartani.
Ahogy ment, egy tüzélesztő Parasztot
látott, aki épp fogott halait
készült megfőzni: a sok szegény hal pedig
ugrált a bográcsban, lihegett és vonaglott.
„Ki vagy és mit csinálsz?" bődült felháborodva
a parasztra a rettentő torok.
„Mindenek Cézárja," szólt a válasz fogvacogva,
„én itt a vízi nép széktartója vagyok,
s ezek presbiterek, vízlakó valamennyi:
azért vagyunk most, íme eggyütt,
hogy érkezésed ünnepeljük."
„S hogy éltek? Dús e föld? Jut bőven inni, enni?"
„Felség, e táj nekünk földi paradicsom;
hogy soká élj, csupán azért imádkozom!"
(A halak ezalatt vergődtek, haldokoltak.)
„És," szólt az úr, „miért integetnek e pikkely-
ruhásak annyira farkukkal és fejükkel?"
„Táncukkal mutatják az örömüket, azt,
hogy láthatnak, Nagyúr!" válaszolt a Paraszt.
A felség pracliját nyújtotta búcsucsókra,
még egyszer kegyesen nézett a táncolókra,
s tovább ment, megnyugodva.
Krilov
A VÍZESÉS MEG A PATAK
A csodás Vízesés, alázuhogva a bércen,
gőgösen szólt a kis Forráshoz, mely szerényen
csörgött a hegy tövében
(bár hires volt csúzölő ereje):
„De furcsa, hogy, gyarló kutacska, te,
oly rengeteg vendég kedvence vagy!
Érteném, ha hozzám tódulna népözön,
de benned mi csoda?" – „A gyógyerőm,"
mormolta békén a Patak.
Krilov
A CSUKA
Törvénybe citálták a Csukát, hogy a tóban
senkinek sem biztos tőle az élete.
Szekérderék panasz gyűlt ellene.
Nagy dézsában vitték, ahogy illett, valóban
előírás szerint bírái elibe;
azok a szomszéd rétre gyűltek
s ott legelésztek, de nevüknek
örök díszt ad hordozóik esze:
két öszvér, két vén gebe, kecske
akad talán három is, és
ahogy a dolgok régi rendje
megszabta, a Róka volt az államügyész.
A nép zúgott, tudván, hogy mindig épp a vádlott
látta el hallal az ügyész úr asztalát;
de meg kell adni, a bíróság a szabályok
szerint járt el, hiszen a Csuka sok galád
tettét most semmiképp nem lehetett fedezni.
Már az itéletet kellett csak szövegezni:
hogy a Csukát kivégzik, és pedig
olyképp, hogy felkötik.
„Tisztelt Tanács," állt fel ekkor a Róka,
„sulyosbítást kérek, hogy évszázadokig
rettentsük vele a Csuka gaz társait:
az akasztás kevés, fullasszuk a folyóba!"
„Bravó!" zengték iák, mekekék s nyihahák,
s vízbe siklatták a Csukát.
Krilov
A MACSKA ÉS A PACSIRTA
Macska hatalmába kerűlt a kis Pacsirta.
Az körmeit vadúl belevágva, de mintha
cirógatná, szól hozzá, s szeliden:
„Pacsirtácskám, szivem,
hallom, drágám, milyen nevezetes vagy:
vezető művész, pompás énekes vagy!
Csalavári Róka mesélte, hogy
trillád mily zengve száll
s ha ég felé röppen dalod,
minden pásztorfiú s pásztorlány megcsodál.
Nekem is gyengém
a muzsika, a dal.
Ne dacoskodj, ne félj: csak a hangod szeretném
hallani! Nem lesz semmi baj:
énekelsz valamit s én szabadon bocsátlak:
visszakapod meződ és csalitos hazádat.
Dalod biztosan mennyekbe emel:
sokszor én magam is dúdolva alszom el."
Közben már csak pihegni bírt a
karmok kis rabja, a Pacsirta.
„No, mi az?" szólt a Macska, „valamit
dalolnod kell, szivem, akármilyen kicsit!"
De a kis énekes csak alig csivogott már.
„Ennyit tudsz, és erdő-mező dalnoka voltál?"
förmedt most rá a Macska gúnyosan:
„Vagy minden tehetséged oda van?
Mi lenne, ha én is így végezném a munkám?
E nyöszörgést saját kölykeimtől is únnám!
Ugy látom, egész tehetségtelen vagy,
csupán a reklámod volt végtelen nagy.
No de talán különb leszel mint pecsenye..."
– s azzal úgy bekapta a szegény énekest,
hogy nem maradt belőle annyi se,
mint egy pihe.
*
Mondjak őszintén valamit?
A pacsirtadal is csak nyöszörög
a Macska karmai között.
Krilov
A PÁSZTOR
Péter birkái (a rábízott nyáj java)
hirtelen fogyatkozni kezdtek,
bárhogy őrködött és kesergett
derék legényünk bánata.
Széthírlelte szegény már hetedhét határon,
hogy egy szörnyű Farkas tűnt fel ezen a nyáron
és becstelenűl tizedeli a
nyájakat, a kegyetlen bestia!
„Nincs benne csoda," hümmögött a nép,
„a Farkas szereti a báránypecsenyét."
Lesni kezdték hát a Csikaszt.
S hogy Péter közben hogy főz napra-nap
jó birkahúslevest és kásás oldalast?
(Kukta volt, s amikor apró bűneiért
elkergették, pásztor lett a falu alatt:
igy aztán érthető, hogy a konyhához ért!)
Keresték mindenütt a Farkast és gyalázták,
dúltak erdőt-mezőt és bokrot és barázdát:
hiába! – Van Farkas, van hát, mesebeli;
de a birkát Péter eszi.
Krilov
A KUTYA ÉS A LÓ
Egy majorban szolgált a Kutya meg a Ló;
s vetélkedtek: melyik az előbbrevaló.
„Ha téged innen," szólt Bodri, „elküldenének,
nem hiányolnánk kitűnő erődet.
Mért oly nagy dolog huzni s szántani?
Bátor vagy, az igaz; de mi egyéb, no mi?
S hasonlíthatod-e énhozzám magadat?
kinek nyugalma nincs se éj, se nap:
nappal kint a mezőn őrzöm a nyájat,
éjjel pedig itthon a házat!"
„Igaz, van érdemed elég,"
felelt a Ló, „ s mind becsülnivalók,
de hogyha én nem szántanék,
nem lenne őriznivalód."
Krilov
A FARKAS MEG A MACSKA
Futott a faluba erdejéből a Farkas,
nem vizitbe, de az életét menteni:
vadászok kergették és ádáz kutyafalka!
Akad tán csak kapu, amely beengedi,
remélte; ám bárhol surrant és bárhogyan bújt,
egyre szörnyűbbek lettek percei,
mert minden zárva volt. De meglátta Kandúrt
végre, szegény,
fent a kerítés tetején,
és rászólt, sürgetve: „Mondd csak, Cirmos barátom,
a legszivélyesebb parasztot hol találom,
aki elrejt üldözőim elől?
Hallod a csaholást? Rám csukódik a kör,
itt vannak..." – „Fuss", felelt a Kandur, „fuss Kisékhez:
igen jámbor népség, biztosan veled érez."
„Csakhogy most ütöttem le egy szép tehenét!"
„Hát akkor mégis jobb lesz, ha Nagyék –"
„Félek, haragszanak rám éktelen,
egy gidájuk szárad a lelkemen."
„Loholj tovább, ott van Sáska Juliska!"
„Helyzetem az előtt a nő előtt se tiszta:
régóta fenyeget egy báránya miatt."
„Hát ez már szomorú. Tán a sánta Göcsej –"
„Ah, Cirmos, tőle egy borjút kötöttem el."
„Ha az egész falut magadra bőszitetted",
csóválta Cirmos a fejét,
„mért reméled, hogy épp ők védelmezzenek meg?
Nem oly tökkelütött a nép,
hogy téged mentsen, ha a háza ég!
Igaza van, ha jön a nemulass:
vetettél, most arass!"
Krilov
A RÓKA
Télen, a nagy fagy idején, a lompos
Róka a faluvég patakjából ivott,
s véletlen volt-e vagy sors (most nem ez a fontos):
valahogy nedves lett bozontos
farka, és a jéghez fagyott.
A baj megvan, de ez még nem a nagyja:
rántana magán egy jót a koma,
tíz-húsz szőrszálat veszni hagyva
roboghatna máris tova:
haza
a gonosz emberek elől.
De rontsa el diszes farkát? Hisz oly tömör,
oly rőt-arany-barna, olyan szép!
Nem! Várni kellene. A népek alszanak még
s ha közben tán beáll az olvadás,
elmúlik a rontó varázs.
Vár hát; de farka mindjobban a lékbe fagy.
S nini, már jön a virradat!
Hangok ébrednek és emberek mozgolódnak,
s a mi Rókánk ugy látja jónak,
hogy usgyé végre és tova!
Csakhogy őrzi a lék, mint egy zord kaloda.
Hálisten, arra jön a Farkas. „Cimborám,"
sír, könyörög a rab, „ments meg, édes komám!"
Az meg is állt, készen, hogy cimborája
testéről a halált leoperálja
s műtétje rém egyszerü volt:
töviben lerágta a Róka farkát;
az oktalan meg áldotta a sorsát
és boldog, hogy ép bőrrel elloholt.
*
Gondolom, értitek, mire megy ki a nóta:
ha maroknyi szőrt nem sajnál a Róka,
megvolna ma is a bozontja.
Krilov
A KAKAS MEG A KAKUK
„Kakasom, drága, mily ércesen énekelsz!"
„Te is, Kakukom, édesem,
hogy nyújtod, mily kellemesen;
ha hangversenyt ad az erdő, te, csak te nyersz!"
„Síromig boldogan hallgatlak, gyönyöröm!"
„S ha te elhallgatsz, esküszöm,
csak várok, várok, és alig tudom kivárni,
hogy ujra kezdd.
Ah, hol tanultad ezt
a szárnyaló trillát? Mondhatom: óriási!
No de a te fajtád mind ilyen: picike,
de zeng, mint a fülemile!"
„Köszönöm, testvér; de te is minden tanárnál
szebben szólsz, szebben a paradicsommadárnál;
esküszöm az egek egére!"
Épp ott ült a Veréb, s rájuk szólt: „No, de ha
belerekedtek is egymás dicséretébe,
zenétek csak zenebona!"
*
Lányok, fiúk:
mért dícséri a Kakast a Kakuk?
Mert az visszadícséri, – a hazug!
Krilov
A FARKASOK MEG A BÁRÁNYOK
A Farkasoktól a Bárányok annyira
nem nyugodhattak, hogy az állatok
kormánya végül is elhatározta, hogy
tekintettel a harc áldozataira
Bárányvédő Tanácsot alakít.
Ugy történt. S igaz bár, hogy a Farkasoké lett
a többség, nem minden Farkas farkaskodik:
oly eseteket is produkált már az élet,
amikor a Farkasok mosolyogtak
és körűljárták a nyájat és nem raboltak:
szelidek voltak – éppen jóllakottak.
Mért ne jutna be hát ily szervbe Farkas is? –:
bárányvédelem a legfőbb tennivaló,
de teljes háttérbe ő sem szorítható!
Megnyílt hát a Tanács egy erdei sürűben;
beszéltek, vitáztak, töprengtek gyönyörűen,
és végül hoztak egy törvényt, melynek ime
szóról-szóra így fut a szövege:
„Mihelyt a Farkasok a Bárányt megrohanják,
és a Bárányt bántalmazni akarják,
a Bárány jogosan megbilincselheti
a Farkast, s joga van azt, vagy akárha mindet
s bármily rangú, mert itt nincs személyi tekintet,
az erdőben bíró elé állítani."
E törvény egyszerű, pontos, tökéletes.
Mégis úgy látom, hogy, bár a törvényhozók
szerint rég megtört a Farkasok fene kedve:
lehet felperes a Bárány, vagy alperes,
mindig a Farkasok
vonszolják a Bárányt a rengetegbe.
Krilov
A MAJOM ÉS A SZEMÜVEGEK
Megvénűlt a Majom, megromlott a szeme.
Nem baj, mondták az emberek,
van ennek remek gyógyszere:
vásároljon szemüveget.
Vett is, féltucatot, rögtön az istenadta.
Forgatja őket éktelen,
füléhez tartja, telerakja
velük a farkát, sorra nyalogatja,
szagolgatja őket; s hatás nincs semmi sem.
„A keservit neki!" tört ki végűl, „buta,
aki ad a mások szavaira:
így-úgy a szemüveg, – mit össze nem hazudtak,
s im, egy hajszálat sem segít!"
Azzal dühösen odacsapta
a kőhöz az üvegeit,
hogy csakúgy röppentek fényes szilánkjaik.
*
Igy vagyon ez az emberek között is:
bármilyen hasznos valami,
csak szidja, aki a titkát nem ismeri;
s ha a tudatlan még előkelő is,
büszkén tönkreteszi.
Krilov
A MÓKUS
Az intéző úr ablaka kitárúlt:
az ünnepi falu népe majdnem elájúlt
s a szomszéd nyír Rigója is csak ámúlt,
nézvén, a henger drótjai alatt
a forgó Mókus hogy szalad.
Körme és lengeteg farka sohasem állt meg,
ahogy rázta a rohanás.
„Földi," kérdezte a Rigó, „nem mondanád meg,
hogy mit csinálsz?"
„Fontos szolgálatot bízott reám a gazdám:
urasági futár, folyton futok;
ennem-innom se hágy a napszám,
még lélegzeni se tudok," –
így a Mókus, s tovább indult a kerekében.
„Szép, szép," röppent el a Rigó, „csak azt nem értem,
hogy mégsem hagyod el soha az ablakod!"
*
Nézed néha az izgatott
igyekvőt: hogy rohan, hogy buzog, mily serény!
Nyílna a bőre, hát kiugorna belőle,
s éppugy nem jut soha előre,
mint a Mókus a kerekén.
Krilov
IDŐ ÉS ÉRDEM
Time hath, my lord, a wallet at his back
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
ULYSSES
Zsákot hord hátán az idő, uram,
s morzsát koldul a feledésnek, a
hálátlanságnak, az iszonyú szörnynek.
A morzsák, mult jótettek, mind lenyelve,
mihelyt megtörténtek, felejtve, már
születésükkor: jó uram, a tartam
csillogtatja az érdemet: a volt tett
rozsdás, avult vértként lóg a falon,
monumentális röhej. Járd a perc
útját: oly szűk szorosban halad a
hírnév, hogy élen egy lehet csak: őrizd
az ösvényt, mert ezer fia követ
a versengésnek; és ha helyet adsz
vagy félreállsz, az igaz egyenesből,
átcsapnak rajtad, mint beszakadó ár
és utolsónak hagynak;
vagy, mint büszke mén, mely elől bukott,
gebe-utóhad útját kövezed, mely
rád tör s legázol: friss tettük, noha
kisebb, mint a te régebbid, föléd nő;
mert az idő, mint a mai vendéglős,
lanyhán rázza a távozó kezét,
s tárt karral, mintha repűlni akarna,
öleli az érkezőt: mosoly az
„istenhozott", sóhaj az „istenáldjon".
Óh, ne várd multad jutalmát, erény,
mert szépség, születés,
ész, erős csontok, szolgálati érdem,
jóság, barátság és szív az irígy
és rágalmazó idő rabja mind.
Egy ős jellegben rokon a világ:
minden szereti az uj cicomát,
bár ócskaságból szabták, és a port,
ha aranylik egy kicsit, hangosabban
dicsérik, mint a poros aranyat...
Shakespeare
MÁGUSOK UTAZÁSA
The Journey of the Magi
„Dermesztően indult,
épp legkomiszabb szaka volt az évnek
utazásra, méghozzá ekkora utazásra:
a mély utak és a borotva szél,
igazi tél-dereka."
És a kimarjúlt, pókoslábú, megcsökönyösödött tevék
lefeküdtek az olvadó hóban.
Nem egyszer sajnáltuk
hegyoldali nyaralóinkat, a függőkerteket,
és a szörbethozó, selymes lányokat.
Aztán meg a káromkodó és zsémbes tevehajcsárok,
amint folyton szökdöstek, pálinkájukat és nőiket akarták
és a kialvó tábortüzek, és a fedél hiánya,
és az ellenséges törzsek és a barátságtalan városok
és a mocskos falvak, ahol mindennek felverték az árát:
volt mit kiállanunk.
Végül jobbnak találtuk, hogy éjszakánkint utazzunk,
rövideket szundítva,
mialatt hangok énekeltek a fülünkben, mondván,
hogy ez őrültség.
Aztán hajnaltájt egy mérsékelt völgybe ereszkedtünk alá,
nedves volt, a hóhatár alatt, már szaglott a növényzet;
gyors folyó szelte és vízimalom kattogott a sötétben,
és három fa az alacsony égre vetűlve,
és egy öreg, fehér ló vágtatott tova a réten.
Aztán egy korcsmához értünk, szőlő futotta be a kapufélfát,
nyitott ajtónál hat kéz ezüstpénzre kockázott,
és lábak taposták az üres bortömlőket.
Ott azonban semmiről sem tudtak, folytattuk hát utunkat,
és estére megérkeztünk, pillanattal sem előbb
érkezve a célhoz; szóval (mondhatjátok) kielégítő eredmény.
Mindez nagyon rég volt, emlékszem,
és akár másodszor is megtenném, de mondjátok meg,
mondjátok meg azt,
azt, hogy: mihez vezettek bennünket azon a nagy úton,
Születéshez vagy Halálhoz? Volt ott születés, határozottan,
meggyőződtünk róla, és semmi kétség. Láttam én már születést és halált,
de azt hittem, hogy különböznek; ez a Születés
kemény és keserű haldoklás volt számunkra, amilyen a Halál, a halálunk.
Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba,
de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben,
az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe.
Másik halált szeretnék.
T. S. Eliot
A KEZESSÉG
Die Bürgschaft
Zsarnok Dionyzoszhoz sietett
Dámon, tógája alatt tőr;
lefogta sok összefutott őr.
„Az a tőr – mit akart vele gyors kezed?!"
kérdi sötéten a Rettegett.
„Hazám szabadítani tőled."
„Keresztfán hulljon a könnyed!"
„Ha a sors így akarta, meghalok," –
felel az ifjú, „de szivedben
ha van irgalom, akkor, esengem,
engedélyezz három napot
hugomért, akit férjhez adok:
a barátom, itt, kezesem lesz:
ha szökném, őt vezekeltesd."
Mosolyog gonoszúl és szól a király,
percnyit töprengve: „A három
napot megadom; de határom
ha nem kap vissza, utána már
barátod vére fejedre száll:
neki kell lakolnia érted,
bár téged bosszu nem érhet."
Megy a baráthoz a barát:
„A király keresztre feszíttet
merényletemért. De segíts meg:
fukar kegye három napot ád,
megtartani húgom lagziját:
légy zálogom itt a királynak,
mígnem, megjőve, kiváltlak."
Két hű társ szótlan ölelkezik;
s ez megy, börtönbe, a másik
siet – el!... És föl se sugárzik
a határnap, a két fiatal kezeit
szent eskü köti... A barát pedig
indúl haza, félve, repesve:
lábát megelőzi a lelke.
De vihar jön, ég és hegymeredély
árvízzel zúdul a síkra:
felhőszakadás! ... S amint a
vándor, – botján, – a partra ér,
roppantva rántja alá a mély
a hidat, s tört boltjai ívét
a habok mennydörögve verik szét.
Vigasztalanúl bolyong föl-alá
az utas: keze int, szeme, szája
kutat és kiált, de hiába –
nincs csónak, amely bárhová
túlpartra átszállítaná;
sehol rév s komp, amely átvisz.
S közben már tenger az árviz.
S ő földre borúl és könnye szakad:
„Parancsolj, Zeusz, a folyamnak,
hogy apadjon!"... Látja, rohannak
az órák... Lángol a, delel a nap,
s ő fél: mire megjön az alkonyat,
alig érheti el Szyrakúzát,
s akkor – kivégzik a túszát!
De a víz dühe nő s megujúlva tovább
hullám hullámra özönlik,
s uj óra jön, űzi a többit, –
s ő, mert iszony edzi az akaratát,
elszántan az árba veti magát
s úszik, s alig meri hinni:
egy isten partra segíti.
Átjutva, siet, és hő imát
rebeg, áldva a mennyei mentőt;
de ahogy átvágja az erdőt,
a bozót éjéből haramiák
állják az utját és halált
rikoltva husángot emelnek, –
okai uj késedelemnek.
„Mit akartok?!" Sápad az arca. „Ami
vagyonom van, máris a másé,
ez az árva test, a királyé!...
Kegyelem!..." S dorongját tépi ki
egyiküknek... „Őt kell menteni,
a barátomat, óh, egek atyja!"
Hármat leüt, – iszkol a banda.
S perzselve tűz a nap, és neki már
roggyan, kimerűlten, a térde,
hisz úgy siet, annyi baj érte:
„Uram, ha nem ölt meg imént a betyár,
ha biztos partra vetett ki az ár,
ne hagyd, hogy szomj elepesszen,
s barátom, a hűszivü, vesszen!"
De, hallga, mi csobban: ezüstszavu ér
buggyan le a szirt magasából,
egész közel, és im a vándor
ámúlva nézi, a fürge, fehér
kristályhab elébe csevegve hogy ér,
s örvendve hajlik alá, hogy
testében oltsa a lángot.
S zölddel rácsozza a napot az ág
megnyúlik a réteken át nagy,
gigantikus árnya a fáknak;
s két utas jön és megy tovább
s ahogy mellettük ő tovavág,
szót hallnia szörnyü amit kell:
„Bizonyára most szögezik fel."
És lábát szárnyas gond emeli
s szárnyas gond hajtja szivében;
s felgyúlnak az alkonyi fényben
Szyrakúza messze tornyai;
s ím, ott jön elébe – felismeri! –
Filomédesz, hű kapu-őre,
s int máris: „Vissza! Ne jőjj be!"
Int: „Vissza!.. Örűlj neki, hogy legalább
magad élsz: mentsd, ami sajátod!
Most ráng végsőt a barátod,
de hitét, amellyel egész napon át
rendíthetetlen várt reád,
késésed meg nem alázta,
sem a zsarnok gúnykacagása."
„Ha későn hoztam az életem,
az övét hogy véle kiváltsam,
egyesűljünk hát a halálban.
A véres zsarnoknak ne legyen
győzelme két hű férfi-sziven –
Két áldozat? Ah, az is olcsó,
bizonyítani, hogy van adott szó!"
Napnyugta... Dámon a kapuhoz ér:
a kereszt magaslik előtte;
szájtáti nép körülötte;
barátját emeli már a kötél,
s ő áttör a tömegen és beszél,
kiált: „Itt, itt vagyok! Engem!
Ő csak túsz volt a nevemben!"
És ámul a nép; s egymás fele nyíl
négy hű kar, s búnak-örömnek
könnyébe merűlnek a lelkek;
s ahogy ők, mindenki nevetve sír,
s röpűl a királyhoz a csoda-hír:
azt is meghatja a hőstett
s trónjához idézteti őket.
És nézi, csodálva, sokáig, a két
hű társat, s szól: „Ma ti engem
legyőztetek, itt, a szivemben;
látom, nem üres ábránd a hüség –
és vonzza az ember szivét:
kérlek hát, vegyetek be,
mint harmadikat, frigyetekbe."
Schiller
MISS T.
Miss T.
Furcsa dolog, de úgy van –
amit megeszik
Miss T., az mind-mind
Miss T.-vé változik,
A kása, az alma,
a sajt, a szalámi,
ürücomb, a rétes,
egyszóval: akármi,
amit lenyel
(bár zord az ebéd,
hisz ott van Miss Butcher
s a bús Mr. Bate):
amit a kis, édes
Miss T. megeszik,
az, mind, mind, mind, mind
Miss T.-vé változik
Walter de la Mare
SÁRGADINNYE
Le Melon
Milyen szag ez itt a szobában?
Mily édes és dús illatárban
derűl és frissűl boldogan
ujjongó szivem és agyam?
Ah! nagy isten! micsoda mámor:
onnan jő, abból a virágból,
amely a szekrény tetején
illatozva bókol felém?
Fűszert égettek? Drága pezsgő
zamatát sodorja a szellő
kristálypohárból, mely remek
s megkoronázza a kezet?...
Nem, nem, ez valami egyéb lesz,
amit a fej nem tud, csak érez.
No de hát mi? Megvan. Ihol,
zöld levelek közt itt lapúl
egy sárgadinnye a kosárban...
Felvágjuk, hasad és recseg,
s nem csalja meg reményemet.
Óh, istenek! Ize-varázsa
előtt telít a ragyogása!
Látott ilyet ember szeme?
Sárgás vérpiros a szine;
tömör erő van a husában,
kevés mag akad a hasában
s ez a kevéske pici szem
színarany lehet, azt hiszem.
Héja vékony, őmaga érett,
egyszóval: hercegi egy étek,
és én, bár herceg nem vagyok,
most pompás lakomát csapok...
Sem a kókuszdió csodája,
mely egymaga mindazt kinálja,
amit fogást csak képzel a
leginyencebb fantázia,...
sem a barack, melyet imádok,
sem az eper, a krémbe mártott,
sem a manna, az ég kegye,
sem a legtisztább méz ize,
sem a szentséges toursi körte,
sem a cukrozott füge zöldje,
sem a szilva finom leve,
sőt a muskotály fürtje se
– nagy szó, ha én mondom! – bizony, még
az sem éri föl ezt a dinnyét:
nem sár, mint azok, s nem epe, –
francia klimánk remeke!
Saint-Amant
A KÍGYÓ MEG A LÁNY
Óh, kígyó, ki a vízmosásból, szökni készűlsz
s most a láp füve közt csillansz és tovatűnsz,
állj meg: hadd fessem le bőröd rajzát, diszéűl
lánykámnak, aki oly álnok s oly gyönyörű, –
hogy mikor az arany estében, lopva, halkan
versenytársamhoz, ah, máshoz viszi szivét,
csilloghasson, mint te, feketében-aranyban,
s mozgása is olyan legyen, mint a tiéd!
A. K. Tolsztoj
ÖT KIS VERS A MAGAM ÜDÍTÉSÉRE
1
Nádkunyhók: mint égen a csillagok.
Fodros folyamon gyors eső kopog.
Eperrel tömi fiát a madár.
Fehér hallal a nők a piacot.
2
Kalmár bucsúzik: le, Jang-csu-ba megy.
Tornyot másztam ott egykor, mint gyerek.
Kérdezd meg, hogy arra egy véka rizs:
leszek ott én még, így, vén fejjel is!
3
Tíz éve láttam szülőfalumat.
Óh, őszi dinnyék, emlék, gondolat!
Ki viszi Csengnek üzenetemet?
A Déli Tónál páfrányt szedeget.
4
Sok li-csi-t szedtem, Lu s Zsung közt, kanyar
ösvények bokrán, vásott fiatal.
A fővárosban csak töppedt bogyó;
itt vérpiros, s oly édesen-fanyar!
5
Li-csi a sziklán, zord part s nád felett.
Császári tálon még szebb, ízesebb!
Szedd, felhős bérc agg remetéje, szedd;
s vidd, ló: kell a Jégmadárszemünek!
Tu Fu
SÄNTIS
Säntis
Százszor az ablakhoz lépek,
végignézek a nagy utcán,
de hiába, csak hiába:
Ah, hol lehet, hol maradhat
az a szentbernáthegyi?
Végre befordúl a sarkon,
tele talpán csakúgy csattog,
csattog, botját leeresztve,
csattog egy rőt- s fehér-foltos,
komoly szentbernáthegyi.
És mellette könnyedén és
könnyü, nyári öltözékben
egy gyönyörü ifju nő jön:
az vezeti kis kezével
azt a szentbernáthegyit.
Itt a lány már a szobámban,
ölelkezünk, csókolózunk.
Farkcsóválva, korholóan
dugja orrát közibénk a
komoly szentbernáthegyi.
Liliencron
MACSKA, ÉJJEL
The Cat
Két csupasz szemet látok az
utcán túl, a kapu alatt;
két szemet, mely nem hunyorog
s zöld fénnyel arcomon kutat.
A macska mind oly idegen –
ha csak egy, álmom elviszi;
rám tűz két szem, és nem tudom,
van-e mögöttük valaki!
W. H. Davies
EGY VADÁSZKUTYA SÍRJÁRA
Epitaphium canis venatricis
Gallia lánya vagyok. Szép voltam: nevem a kagyló
kincse, mely illett rám, adta, a gyönyörü Gyöngy.
Sűrü bozótokban száguldani idomitottak
s torzonborz vadakat hajtani hegyeken át.
Ostor és korbács sose érte hószinü testem,
örv s ami úgy megaláz, lánc sose volt nyakamon.
Sokszor ölébe hivott uram és úrnőm: heverésztem
gyakran a lábuk előtt, sőt puha ágyukon is.
Tudtam hallgatni; fölöslegesen nem ugattam;
velem a házban nem volt soha riadalom.
Rossz szűlés, sok kín vitt korai sírba, s e szép kis
márványemlékmű hirdeti életemet.
Paulinus Nolanus(?)
A KUTYA
The Dog
Kapujához ment a kutya
s ő enni, inni és
a hidegben vackot adott neki:
az éjt fosztott ki egy öreg hülyét
a fiatal Mici.
„Mici", mondtam, „pokolra jutsz..."
De úgy éreztem: az
Égben ez az eb, az a szomorú,
csaholni fog majd, hogy Mici előtt
nyíljék meg a Kapu!
W. H. Davies
A PATKÁNY
The Rat
„Ez az asszony haldoklik, és
keze-lába ólomnehéz;
macskája a maga ura,
ma éjjel nem jön már haza.
Férje korcsmázik sziv szerint,
lánya katonára kacsint;
s a vén vargát ugratva a
fia egyetlen hahota.
Követporlasztó fogaim
dolgoznak pofacsontjain;
ha férj, fiu s lány hazajön,
bámulhat már a küszöbön!"
W. H. Davies
BUTASÁG VÁROSA
Stupidity Street
Szememmel láttam:
hogy a nép azt egye,
dalosmadarakkal
rakta tele
szép boltjait a
Butaság Városa.
Látomást láttam:
buzában kukacot,
s minden polc kiürűlt
és semmit se kapott
szép boltjaiban a
Butaság Városa.
Ralph Hodgson
A BŰVÉSZ KÉT KIS MADARA
Les petites colombes...
A bűvész két kis madara, a
kis galamb meg a kis huga,
a hotelben biztosan sokat
szenvedett a dobozban napra-nap,
– s este is, mikor a fekete frakk
ujjában voltak, és amikor
kirepültek a fénybe csodásan
a szokásos előadáson.
Jammes
LÉGYHALÁL
Fliegentod
Belecsábúlt a rontó folyadékba,
az első perctől mohón szürcsöli;
jól érzi magát, bár bénulva rég a
finom lábacskák izületei,
nem mozdúlnak a kis szárnyat törűlni,
nincs erejük a fejecskét emelni:
az életet a kéj így szívja ki.
Már alig bírja tartani a térde;
de ő iszik, s a köd halál, igézve,
egyszerre borúl rá ezer szemére.
Goethe
AZ IGAZSÁG
The Truth
Hogy láttam azt a madarat,
mely, bár fél-feje leszakadt,
harcrakészen ugrált le-fel
fél-vakon – s halálra, ha kell! –:
azóta magánéletük
kedvem veszi hallgatni énekük.
Ezért, ha vörösbegy pirúl
almaként a fán, s zeng vadúl
s eltünődöm, vajon miért
zeng ugy, dalért, szerelemért,
vagy mert, mely sose hallgat el,
az ezülstnyelvü pataknak felel –
ah, most kegyetlenül cikáz
át rajtam a fájó tudás:
győzelmi ének a dala,
mert apját ölte éjszaka
s most anyját öli gondolatban,
végső riválisát magban, kukacban.
W. H. Davies
SZÖRNYÜ VOLT...
C'était affreux...
Szörnyű volt az a szegény kis borjú, ahogy
húzták a vágóhídra, ahogy makacskodott,
s ahogy a szomorú kisváros szürke falairól epedve
próbálta nyalni az esőt a nyelve.
Óh Istenem! Csupa jóság volt és szeretet,
szerette az útmenti sövényeket.
Óh Istenem! Aki oly jó vagy, mondd meg neki,
hogy megbocsáttatnak mindnyájunk bűnei
– és hogy egy nap, az arany égben, nem lesz több kicsi,
megölnivaló, kedves, szép boci,
s ellenkezőleg, mind megjavulunk
és apró szarvaikra koszorúkat fonunk.
Óh Istenem! Add, hogy a kis borjú keveset
szenvedjen, mikor érzi, hogy a kés belemegy...
Jammes
A RAB OROSZLÁN
The Captive Lion
Vaspadlódon ki dühödten dobolsz
bütykös farkaddal, s aztán csöndesen
sétálsz, apró léptekkel, föl s alá, mint
elszánt kapitány a fedélzeten:
mily erő törte le fenségedet?
ki vette ki álmos és bús szemed
villámát? s torkod dörejét, amelytől
csakúgy zúgott az egész rengeteg?
A férfi, aki, maga, visszament
sötét erdődbe. – Az volt valaki!...
Egy légy megölte: csontja temetetlen,
mig egy földrengés sírt nem ás neki.
W. H. Davies
A SZAMÁR
The Donkey
Mikor erdő járt, hal repült
és füge volt a makk,
akkortájt születhettem én
vérszinü hold alatt:
szörny fej, émelyitő i-á
s szárnyaló fülek: a
pokol paródiája a
föld négylábúira.
Rongy páriának tart a nép,
az ős rosszakarat,
éhség, gúny, bot ver: hallgatok
és őrzöm titkomat.
Bolondok! Volt órám nekem is,
nagy óra, égieké:
hozsanna zúgta be füleimet
s pálma hullt lábam elé.
Chesterton
MÉRT HÚZZÁK AZ ÖKRÖK...
Pourquoi les boeufs...
Mért húzzák az ökrök a nehéz, vén szekereket?
Szánalom látni nagy, domború homlokukat,
szemüket, amely a kíntól szinte kiszakad.
A szegény parasztoknak keresik a kenyeret.
Ha nem birnak már járni, az állatorvos
drógokkal és tüzes vasakkal égeti őket.
Aztán, boronálni, kaparni a földet,
megint kimennek a vörös pipacsokhoz.
Némelyik a lábát töri valahogy;
az ilyet mészáros taglója üti fejbe,
szegény ökröt, aki a tücsökdalt figyelte
s aki az őrült nap alatt, ahogy a hott
s a hű mozgatta, csak engedelmeskedett,
a szegény ökröt, aki nem tudta, hogy halni megy.
Jammes
A SAS
The Eagle
Horgas kezével kőbe váj;
a Nap mellett, a szirti táj
s az azúr magányában áll.
Lent nyüzsög a tengeri hab;
ő néz, figyel, s – egy pillanat:
mint a mennykő, a mélybe csap.
Tennyson
A NYÚL
The Rabbit
Még ha tetőmön hajnali
madarak táncolnának is
oly muzsikát, mint az eső,
még akkor se felejteném
soha a szenvedő nyulat;
hisz, érc-csapdába esve, át-
sirja a süket éjszakát –
aztán jön boldog gyilkosa
s a kelő napban megöli.
W. H. Davies
A CSAPDA
The Snare
Nyuszi nyikkan odakint:
vas csapott rá élesen!
Megint sikolt és megint,
de nem tudom, hol lelem. –
Nem tudom, hol lelhetem,
honnan jajgat úgy szegény;
ég s föld csupa gyötrelem
s minden érzi: nincs remény.
Lába vasban: nincs remény;
arca rángó rémület,
ahogy – „Segíts!" – hív szegény;
mégse tudom, hol lehet!
Nem találom! Hol lehet,
honnan sír oly élesen?
Nyuszikám, kis nyuszikám!
Mindenfelé keresem.
James Stephens
A SIRÁLY
Játszik a sirály, bárhogy didereg.
Jól élhetne. De különc! Válogat!
Ragyogtatni szereti tollait,
tavaszi rügyet kér és nem halat.
Ha hófelhő komorodik, leszáll;
ha szél támad, megint magosba csap.
Mennyi suhog a kék tenger fölött!
Naphosszat villognak az ég alatt.
Tu Fu
BÉKA
TÕn Numfîn qer£ponta, filÒmbrion, ØgrÕn ¢oidÒn
Ezt az eső- és nimfa-barát kis dalnokot, ezt a
szép békát, csobogó patakok énekesét,
ércből és hálája jeléűl egy utas ember
tette ide, akit ő megitatott a napon:
a kétéltű száj dala hűs szakadékba vezette
az iszonyú nyárban tikkadozót, aki csak
kóválygott addig, de az útmutató brekegésre
végül mégiscsak édes italra talált.
Platón
A TUDÓS SZAMÁR
L’âne savant
A tudós szamár vagyok, meghökkentem eszemmel
az Akadémiát. Számolok, mint egy ember.
Gazdám ostora rossz hordóra kényszerít,
azon mutatom az egyensuly trükkjeit.
Taps zúg fel s átcsap az egész gyülekezetre.
Aztán leszállok és tánc-számot mutatok be.
Hol van Párizs? – kérdik. Mutatom, odatéve
patámat a térkép megfelelő helyére.
– Csacsi! – szól mesterem – járd körül szépen a
közönséget, állj meg, s bólintva és iázva
mutass rá a nézők között a legbutábbra!
...Engedelmeskedem és nem tévedek soha...
És érzem, valahányszor valamire tanitgat,
mennyivel tudatlanabb az ember, mint az állat.
S mikor megjön az éj s a jeges szél kikezdi
csattogó ponyvám, búsan alszom el, komoran.
A tudás kínja üldöz. És lidérces agyam
ilyenkor a csillagokat próbálja számbavenni.
Jammes
A TRÉFÁS TÜNDÉR
The Mocking Fairy
„Nem jönne egy percre az ablakba, Mrs. Balog?" –
szólt a tündér, ide-oda kukkantva a kertben;
„Nem jöhet egy percre az ablakba, Mrs. Balog?" –
szólt a tündér, halkan kuncogva a kertben;
de a levegő hallgatott, a cseresznyefa hallgatott;
s a repkény is, mely az üres párkányba kapaszkodott;
és csak nem jött ki az ablakba Mrs. Balog
a tündérhez, aki hangosan vihogott a kertben.
„Mit csinálhattak magával, szegény Mrs. Balog?" –
szólt a tündér, kigyulva-ragyogva a kertben;
„Hová dugták magát, szegény, öreg Mrs. Balog?" –
szólt a tündér, szétlibegve-lobogva a kertben;
de a fátyolos éj már a dombra lopakodott,
a nagy malom némán a csillagokra mutatott;
és a hideg házból többé nem válaszolt Mrs. Balog
a tündérnek, aki csak himmegett-hümmögött a kertben.
Walter de la Mare
A MAJOM
Der Affe
Odafent ül és reszket, a tevén,
piros kabátban, deszka-nyerge hátán.
A parancsra lemászik könnyedén
és vékony láncát húzza a bokáján.
Féllábon ugrál. Majd zenél: öreg
tamburát ver, és fuvolája dalt zsong.
Végül tányéroz s a filléreket
sorra köszönve lakájmódra hajlong.
Szemében fehér tűz gyúl és rohan,
és hideg, mint egy béka; mély redők
zsugorítják az arcát: most olyan,
mint egy őslény és mint egy ujszülött.
Georg Heym
A MEGIGÉRT MAJOM
Hallottuk: déli tartományaink
fáin rengeteg vadmajom terem.
Házam tapsolt, rendeltem hát egyet.
De, mint az öklöm, oly kicsiny legyen!
Szinte itt már a bús, barbár pofa.
Hegedűlni fog, járni kereken!
Okosat igértek. Szenzáció!
Meg fog őrülni minden gyerekem.
Tu Fu
EGY NŐ TÖRTÉNETE
A Woman's History
Mikor ötéves volt Mary Price,
lomb és virág alá
temette halott madarát,
s imádkozott és gyászdalokat
dalolt órákon át.
Mikor tizennégy volt, s megesett,
egész szomszédsereg
tört rá az aljas férfira:
„Rögtön viszed a pap elé
vagy felkötünk, kutya!"
Mikor meglelték a kicsikét,
az bábút ringatott:
„Jó", mondta, „veletek megyek –
de pap elé csak hogyha a
babám is ott lehet."
Nem volt a szive lángolóbb,
mint karján a viasz;
nem volt szemében több szerelem,
vagy ámulás, mint a baba
üvegszemeiben.
Mikor harmincöt volt Mary Price,
s a férje haldokolt,
ugy sírt, hogy majd meghalt, szegény;
s a szomszéd kacsintott: Igen,
de a – szeretője ölén!
Most hetvenötéves Mary Price,
harcsát nyúz elevenen:
mert, aktív, vannak izmai –
elfogja a tolvaj cicát
s rögtön agyonveri.
W. H. Davies
A GYENGÉLKEDŐ FIATAL LÁNY...
La jeune fille un peu souffrante
A gyengélkedő fiatal lány rám mosolyog
s megszólal: „Azt hiszi?"
Ártatlan még, s egy ezüstből sodort
gyűrűje van neki.
Előttem a teste, oly kicsi és törékeny;
mosolyogva hajlok a szép gyerek
felé, és azt mondom: „Kisasszony, kérem,
a zárdafőnöknő hova lett?"
Azt feleli, hogy: „Máshova helyezték",
vagy ilyesvalamit.
És míg így beszél, olyan, mint egy rózsa,
mielőtt kinyit.
„Ah, tudja..." – szól, és nem fejezi be
a mondatát:
a kezdet már vég is. S én kérdezem:
„Rossszul érzi magát?"
„Kicsit jobban; csak éjjel, a karom..."
„Mindegy, most már javúl!"
Nevető sugár villan a szeme
pillái alól.
Olyan, mint egy csinos játékbaba,
gazdag gyermek babája.
Még vézna, de a sál alatt már gömbölyödik
félénk kis válla.
Jammes
FUVOLÁS
A Piper
Jött ma egy utcai fuvolás
s oly szép volt a dala, oly csodás,
hogy vitt, vitt, vitt bennünket, ahogy
tenger visz: nyiltak az ablakok
és nagy, kicsi mind a kapuba futott
s a kovács lecsapta pőrölyét,
s lángtarka kötényben az asszonyi nép,
a sok fagykék pici láb, topogva
mind visszatáncolt az aranykorba;
láng volt, boldog, tavaszbaborult láng
félóra hosszat ma az utcánk.
Seumas O'Sullivan
FÜGÉSNÉNI A TENGERPARTRÓL
Néni, öreg, áldott!
Hogy törte a hátad
a fügés, nagy puttony,
míg jöttél az úton
mézizű gyümölccsel,
cukorbelű zölddel!
Otthagytad a tengert,
s lábad utakat lelt
fel a nagy hegyekbe,
hozzánk, gyerekekhez!
Szívrepesve vártunk!
Lisztet kunyoráltunk
Otthon, s babot, égi
Árudra cserélni...
Óh, dús meseputtony,
kis, fekete asszony,
csáb éj-nap, igézet
voltál, s nagy igéret!
Bámultunk volna, ha
koldusnak mondanak:
Mi, sok hadigyermek,
tündért láttunk benned...!
I. G. Kovačič
AZ EBÉDLŐ
La salle à manger
Van itt egy szekrény, elvesztette fényét.
Hallotta a nagynénéim beszédét.
Hallotta, miket mondott nagyapám,
hallotta, miket mondott az apám.
Sok emlékének hű s vénséges őre.
Ne higgyék, hogy hallgatni tud csupán,
mert én elbeszélgetek véle.
Van itt még fából kakukkos óra.
Nem tudom, miért nem szól és mióta.
Nem akarom tőle megkérdeni:
tán az tört el, maga, a hajdani
hang, az öreg szerkezeté,
csöndesen, ahogy a halottaké.
S van egy almáriom, szintén kopott;
száz régi illat dől belőle:
lépesméz, befőtt, hús, kenyér és körte.
Hű cseléd: büszke arra, hogy
urától még szagot se lop.
Házamba férfi, nő, jár vendég csapatostul,
de e kis lelkekben hinni egyik se buzdúl;
s én mosolygok, mikor, gondolva, hogy csak én
élek itt, így fordul hozzám a jövevény:
– Hát hogy van, mint van, kedves Jammes úr?
Jammes
A GŐGÖS GAZDAG KÖZKINCSE
Praedia solus habes... (III. 26.)
Mind a tiéd, ami van, földbirtok, Candidus, és mind
ami arany s kristály, mind a tiéd, a tiéd.
Mind, ami drága aszú, minden jó mind a tiéd csak,
mind, ami ész, szellem, mind egyedűl a tiéd.
Mind egyedűl a tiéd: igazad kétségbe ki vonná?
Egy, amin osztozol a néppel: a hitveseden.
Martialis
AZ EGYETLEN HIÁNY
One Thing Wanting
„Rongyra szorítod életed,
évekig súroltad szobánk,
de oly jók a gyerekeid,
hogy pihenhetsz már, s amig élsz,
megvan ételed, italod."
„Meg, meg," nevetett az öreg,
s évei ellenére úgy
csengett a hangja, mint aki
versenyre hívja a rigót.
De aztán elkomorodott:
„Csak húzhatnám ki, mondta, a
sírjából húgomat, Aliszt,
aki gúnyolt, mikor szegény
voltam, s csak mondhatnám neki:
,Látod, van mindenem, Alisz,
és oly jók a gyerekeim' –
Ha ezt, csak egyszer... soha nem
kérnék a földön egyebet."
W. H. Davies
EGY NAGY VÁROSBAN
In einer grossen Stadt
Dobja elém a város tengere
majd ezt, majd amazt, sorra, szakadatlan.
Két szem összenéz, s a kép tovafut.
Kintornás darálja dalát.
Merül cseppként a semmi tengerén
majd ez, majd amaz, sorra, szakadatlan.
Koporsójára nézek, s tovafut.
Kintornás darálja dalát.
Gyászmenet ring a város tengerén,
emberek keresztezik szakadatlan.
A koporsómra néznek, s tovafut.
Kintornás darálja dalát.
Liliencron
A „VÉGSŐ ELÉGIÁK"-BÓL
Lelkem elkomorúlt, sötét a szívem,
ásitó sír a jövőm, nem derű.
Semmi se tart itt, semmi se hív innen,
s még szivarom füstje is keserű.
Nem, nem, barátnőm, csöndes éji író-
munkáim társa, nem te vagy komor;
az én sorsom az! Kín emészti, síró
jaj a beteget. De az agyam oly
világos, mint volt: nem sajnálja, hogy nincs
benne remény, butákat becsapó kincs.
Én mindent látok!... A vég rám tipor,
mig tűnődöm, hogy mi lenne, ha élnék!
Még nem vagyok vén. Enyhűlt a nyomor,
s ritkábban kopog ajtómon az éhség.
Most alkothatnék! de – időm lejárt!
A vándor vagyok, aki nekivágott
az útnak, mert hívta a láthatár,
de erejét s a fárasztó világot
nem mérte össze idején. Megállt,
féluton, sápadtan. Kocsik robognak
előtte, hintók, három ló elől –
a nyomorúltat egy se veszi föl:
huss! rajta! tovább! Térdei inognak,
s elesik... Csak akkor állják körűl
s emelik föl... Majd, sóhajtozva, nyögve,
– míg kezük kései könnyet törűl –-
szánakozva viszik a – sírgödörbe.
Nyekraszov
ROBESPIERRE
Robespierre
Magában mekeg. Szeme tébolyúlté:
szalmába réved. Fehér hab a nyála,
azt szívja be, nyeli-rágja a szája.
Csupasz lábát rács lógatja, a kordé.
Minden döccenő feldobja. A karján
bilincsként csörren ilyenkor a lánca.
Körötte száz gyermek hejehujája,
kit tömeg fölé tart az anyja: hadd lám!
Talpát csiklandják, észre sem veszi.
A kocsi áll már. Ő felnéz s amint
meglátja a nyaktilót, kiveri
a verejték. Arca ölt hamuszínt.
Szája szörny fintorban kezd rángani.
Várják: üvöltsön. De egy hangja sincs.
Georg Heym
A SÓ DÍCSÉRETE
Prolog für Halle, 6. August 1811: „Entwallet nicht
der Erde dort ein Wunderquell?"
Nem csodaforrás buggyan ott? Dús nedve tág
medencéket tölt és mikor elpárolog,
értékes ajándékokat hagy vissza: óh,
a legnagyobbat, mondja vakmerő szavam
a legeslegnagyobbat, amit Tellus ad!
Kinál a föld öle ezüstöt s aranyat
s vonzza vele minden ember szivét s szemét;
kinál ipari köz célra vasat, amely
pusztit és épít, de mig rombol, meg is óv;
kinál sok-sokezer egyéb kincset: de én
mindennél többre tartom a szemcsés havat,
minden jóíz első s utolsó fűszerét,
melynek mind hódol az asztal, a tiszta sót!
Mert tömérdek magvát bizonnyal hasztalan
szórta volna Ceres, s hozná gyümölcseit;
hasztalan táplálná Diana a sötét
erdőkben s rónákon a buja nyájakat;
hasztalan nevelnék tenger, folyó s hegyi
patak vizében Amphitrite lányai
a fürge csodaraj nyüzsgését; hasztalan
ejtené éltető tekintetét a Nap
a sok svadronra, mely az égben fel s alá
s végül is az ember hálójába repül,
az okos mindent-evőébe: mert kevés
amit meg nem tanult kedvelni az inye;
de egész hiú volna minden égi kegy,
hiú az ember ügyes keze és hiú
a minden ételt érlelő tűz ereje –
ha megtagadná a föld azt a jót, amely
üdén fűszerezi a nyers szükségletet.
S ahogy az Égnek egy kevés tömjén elég
áldozat, úgy marad végül a lakomák
szemer sója, amit kezünk vigyázva szór,
pompás jelképe annak, ami lelkesít
s mozgat társaslétet és barátságokat.
Goethe
LÉPCSŐK
Az egyik palotába visz,
takaró és szőnyeg borítja
s márvány-korlátja csupa dísz.
Az polgári: egyszerüen
kanyarodik fel a küszöbhöz,
és csak homokkő, dísztelen.
A legtöbb ütött és kopott
nyaktörően meredek, ingó;
penészes falán víz csurog.
De tettem légyen lábamat
akármelyik lépcsőre, mindig
sziven ütött egy gondolat:
az, hogy valamennyin, s ezer
könny és jaj közt, melyet talán egy
egész élet se csittit el –
igen, az, hogy ha dísztelen,
ha díszes, halottat s koporsót
visznek alá mindegyiken.
Vrchlicky
PRÉDIKÁCIÓ A NAGYVÁROS NÉPÉHEZ
Predigt ans Groszstadtvolk
Úgy van, a nagyváros kicsinyít.
Ezrek gőzölgésén keresztűl
fuldoklik szemem a Nap felé;
és apám, aki
varázslóként jár-kél óriás
tölgyeseiben, fenyveseiben,
e kérkedő falak közt
még ő is csak egy parasztos öreg.
Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek!
Csillagos, téli éjben valaha
a gázlámpák komor sorai közt
úgy láttam: iszonyú hadisárkány gyanánt
ki akartok törni inségetekből;
de aztán egy bérelt terembe bujtatok
és füstön, sörpárán át szavak harsantak
szabadságról, egyenlőségről, és ilyesmikről.
Óh, ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák:
gyökerük erős, szökkenthetőek,
s mind másképp tör a fény felé.
De nektek van lábotok, öklötök,
erdész nélkül is teret nyittok magatoknak,
álltok és fegyházfalakat emeltek –
menjetek hát, földért! földért! mozduljatok!
előre! kivonulás!
Dehmel
NAGYVÁROS NÉPE
Groszstadtvolk
Úgy van, a nagyváros kicsinyít...
Hadd nyúljak a szivetekhez, Ezrek!...
Ki innen, s nézzétek, hogy nőnek a fák:
gyökerük erős, szökkenthetőek,
s mind másképp tör a fény felé.
De nektek van lábotok, öklötök,
erdész nélkül is teret nyittok magatoknak,
álltok és fegyházfalakat emeltek –
menjetek hát földért! földért! mozduljatok!
előre! kivonulás! –
Richard Dehmel:
„Prédikáció a nagyváros népéhez"
Nem! itt a helyetek!
itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak!
Itt a helyetek, mert a városban
ünneplik legkivánatosabb ünnepeit
a Hatalomnak, és itt bocsátják ki sápasztó ediktumait
a Hatalomnak, amelyek
– tetszik, nem tetszik – gépekként hajtanak bennünket.
Mert a gyilkosan-csillogó sineken
innen dobják ki a fölfegyverzett vonatokat,
amelyek az országot
napra-nap meghódítják.
Mert itt van az akarat forrása,
itt habzik föl millió nyakat letörő hullámban,
forrás, mely millió hát ütemében,
millió és millió tag mozdulatában
a legtávolabbi partokig zúdul –
Itt a helyetek!
itt, fénytelen borújában októbereknek, fojtott májusoknak!
El ne űzzön senki!
A várossal a Földet hódítjátok meg Magatoknak!
René Schickele
VÁSÁRON
When first my away to fair I took
Hogy először vásáron, a
pénzem kevéske volt,
s hiába kinálta csoda-
szép áruit a bolt.
Most más idő jár: amikor
akarok, vehetek;
itt a pénz, itt a bolt, de hol
az az eltünt gyerek?
– Hogy kétszer kettő négy s nem öt
s nem három, a tudat
már sok-sok szivet átütött
és átüt még sokat.
A. E. Housman
VILLANÁSOK
Stripes
Rendőr egy bank előtt hajnali 3... egyedül.
Rendőr a State és a Madison sarkon... déli 12... csőcselék... autó... morzsák... egyedül.
Nő a külvárosban... alvó hastífuszos mellett virrasztja át az éjszakát... csak az óra beszélget vele... milyen egyedül van!
Nő kesztyűt árul... „olcsó nap" a roppant magazinban... kezek, kezek, kezek dühöngő tébolya kesztyűből kesztyűbe... milyen egyedül van!
Sandburg
CSILLAGOK
Csillagok csodái
fények, égi fények...
Jaj, szegény paraszt, ne
hidd, hogy neked égnek!
Az a fényes ott, mely
az erdő felett kél,
egy a rengetegből, –
de ura a kastély!
Lentebb az a másik,
az is csak egy úré,
tó fölött aranylik –
a plébánosunké!
A harmadik, oldalt,
ezüst száll belőle,
fény, ezüst guzsalyról, –
az a kántor őre!
Mintha hajnalodnék,
a menny velük oly dús!
Csak rád nem süt egy se,
te, paraszt, te, koldús!
Mondják: tündökölni
és őrködni minden
csillagot egyenlően
gyújtott meg az isten.
Se paraszt, se úr nem
volt valaha, régen
de mindenkinek volt
csillaga az égen.
A csillag, az úri,
díszlik, tündökölve,
a paraszté, mint a
könny, lehúllt a földbe!
Maria Konopnicka
TRAKTOR A TANYÁN
New Farm Tractor
Húsz öszvér belei vannak a cilindereidben meg a transzmisszióidban, te pisze.
Hátsó tengelyeidben husz missouri-i szamárcsődör ereje.
Benne áll a szabadalmi hivatal jelentésében meg az ujsághirdetésekben, hogy húsz lóerővel dolgozol.
Husz öszvér helyett szól rád a béres, hogy: „Gyí!" – tíz öszvérfogat helyett foglal nótáiba.
Egy vödör olaj meg egy kanna zsír a szénád és a zabod.
Állod az esőt és nem bokrosodol meg soha, mindenütt istállód a mező és födeled a csillagok.
Hosszúfülű öszvért-sort vések a kormánykerekedbe – agyő, kantárszíjak, agyő, régi öszvér-nyúzók nótái!
Sandburg
CHICAGO
Chicago
Világ Sertés-Nagyvágója,
Szerszámkészítő, Buzatároló,
ki vasutakkal játszol, Nemzet Fuvarosa,
te viharzó, nyers, te kötekedő,
a Széles Vállak Városa, te,
azt hallom, elvetemült vagy, és hiszem is, mert láttam festett nőidet, amint a parasztfiukat csalogatták a gázlámpák alatt.
És hallom, züllött vagy, és felelek rá: Igaz, ugy van, láttam, hogy ölt a fegyveres bandita, és hogy ment szabadon, ölni megint.
És hallom, hogy brutális vagy, és így válaszolok: Láttam asszonyaid és gyermekeid arcán a féktelen éhség jegyeit.
És miután így feleltem, ismét azokhoz fordulok, akik gúnyosan
vigyorognak rád, Szivem Városa, és gúnyosan visszavigyorgok rájuk és azt mondom nekik:
Jőjjetek és mutassatok nekem még egy várost, amely emelt fővel és ilyen büszkén énekli, hogy él és rekedt és hogy erős és ravasz.
Delejes káromlásokat szór maga köré és közben munkát munkára halmozva ihol a nagy és vakmerő, mindenrekész Robotos, aki hevesen szembefordul a kis, puha városokkal;
mint kutya lógatja nyelvét és acsarogva dolgozik, fondorlatosan, mint egy vadember, aki a saját őserdejére tör;
fedetlen fővel,
lapátolva,
pusztítva,
tervezve,
építve, lebontva, ujjáépítve.
A füst alatt, míg szája csupa por, nevetve áll előttetek, és villantva fehér fogait,
ugy nevetve a végzet rettentő terhe alatt, ahogy egy fiatalember nevet,
sőt ugy nevetve, ahogy egy tudatlan harcos nevet, aki még sohase vesztett csatát,
dicsekedve és nevetve, hogy népének ütőere van a csuklója alatt, s a nép szive a bordái alatt,
óh, nevetve!
nevetve az Ifjuság viharzó, nyers, kötekedő nevetésével, félmeztelenül, izzadva, és büszkén rá, hogy Sertésnagyvágó, Szerszámkészítő, Buzatároló és hogy Vasutakkal játszik és a Nemzet Fuvarosa.
Sandburg
VERSAILLES
Tíz-pudos
testét
aranyos
hintaja
selymeire vágva,
itt zötyögött
számtalan Lajos,
útján
a Palotába.
S a Marseillaise elől,
a határ felé,
combja dugattyúin
zihálva,
nadrágtalan
itt futott Capet
s köpött
a koronára!
Most autók az uton:
a mámor, a fény
Párizsa
robog itt,
a boldog:
profit-agyú bankárok
meg én,
s amerikaiak
és kokottok.
Versailles.
És feldöng a szivem:
„Jól éltek itt a hiénák!"
Paloták,
ezer alkóv és terem,
mindben külön
asztal
és ágy:
több ilyet nem kap
senki sem,
lopjon bár teljes életén át!
A palotákon túl,
bohó
és hűs gyönyörnek köröttük,
tó, tó,
szökőkút,
ujra tó
s bronzbéka,
amint vizet köp.
S ösvények,
bokrokkal teli,
– gálánsan szép az élet –
s Apollók
s ezek a karnélküli
Vénuszok,
ah, tömérdek!
Arrébb
lakások,
Nagy-Trianon,
meg a Kicsi,
csupa kéjlak,
s fürdők
és hálók,
úgy bizony.
Madame Pompadouréknak.
Nézem az életet,
– de ócska dolog!
szépelgés,
– undor a vége!
Benua-akvarellekbe
ragadok
s Ahmatova-versikékbe.
Megnéztem mindent,
s ha ezek után
még kérded,
hogy mi tetszett:
Antoinette
kis asztalán
egy kés nyoma
volt a legszebb!
Az még
a Forradalom
szuronyát
idézte, –
mikor berontott
a nép,
s a királynőcskét
bárd alá
vitték
a szankülottok.
Nézem mindezt.
Szép.
Nem ez a baj!
Park, rózsák.
De a nyugalom áltat!
Ugyanily kulturát
ide,
hamar,
de ujat,
mechanizáltat!
Múzeumtárgy
ez a sok kalyiba!
Üveg
s érc
kellene:
Otthon,
millióágyas Munkás-Palota
de olyan,
hogy ragyogjon!
S ekkor
– hogy okúljon
mind,
aki még
cár,
vagy van pénze,
kuponja, –
az égi vérpadról
Antoinette fejeként
rágurúlt
a nap
tetőre, toronyra.
Kigyúlt
a hárs
meg a gesztenye,
szél jött,
borzongva elszállt,
s az est
üvegkalapja
fedte be
a múzeumi
Versaillest.
Majakovszkij
A MINDENSÉGET A SIKÁTORBA HÚZNÁD...
Tu mettrais l'univers entier dans ta ruelle...
A mindenséget a sikátorba húznád,
szennyes nő! Lelkedet csak uszítja az úntság.
Hogy munkáját fogad sose felejtse el,
állkapcsod napra-nap uj szivet követel.
Szemed, mely úgy lobog, ahogy a butik-ablak
vagy a népünnepély lámpásai lobognak,
kölcsönzött ragyogást használ arcátlanúl
és nem is sejti, hogy szépsége mért virúl.
Vak gép, süket, te, vad, kegyetlen, gonosz állat,
üdvös eszköz, te, vér-ivója a világnak,
nem röstelled magad, s annyi tükör előtt
sápadni, veszni nem látod hű erőd?
A rontás, melynek, úgy hiszed, tudósa, felkent
papnője vagy, a nagy rontás sohase rettent
vissza, amikor a titkos terveire
büszke sors általad, bűnök úrnője, te,
a lángészt, te barom, általat gyötri-gyúrja?
Óh, fenséges mocsok, szégyen dicskoszorúja!
Baudelaire
LÁZKÓRHÁZ
Das Fiberspital
Az ágysorok sok sápadt lepedőjét
a kopár falak magukba nyelik.
A betegségek, vézna, tipegő nép,
a folyosón sétálnak. Mindegyik
beteg számot kap. S krétabetűk, fehérek,
jegyzik szépen a gyötrelmeiket.
A láz mennydörög. Mint nagy hegyek, égnek
a beleik. És szemük fölmered
a plafonra, ahol tűlábu pókok
húznak hasukból hosszú szálakat.
Térdük felhuzva ülnek és lecsorgott
izzadságban hideg vásznuk alatt.
Körmüket harapdálják. Vörösen
izzó homlokuk és mély ráncaik
szürkebarázdás szántóföld, melyen
már a halál nagy hajnala virít.
Fehér karjuk kinyújtják, borzadály
némítja őket s a foguk vacog.
Agyuk fül s fül közt hömpölyögve már
iszonyú, sötét örvényben forog.
Aztán sötét lyuk fúrja hátukat,
s a fehérremeszelt falból kinyúl
valami kar. Torkukra rászorúl
a szigorú csontkéz, és ott marad.
Georg Heym
FÖLDI SOR
Ez volt, ez lesz mindig a földi sor;
siralomvölgy: miért ne lenne hitvány?
Kevés a tudás, sok a bizonyítvány;
ismerős: mint a nyű; barát: senki sehol!
Puskin
FÉRJ ÉS FELESÉG ÁTMEGY A RÁKBARAKKON
Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke
A férj:
Ez a sor itt szétrágott ölek, és
ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy
mellett. A nővér óránkint cserél.
Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót.
Látod: e kupac zsír és rothadó nedv
egykor nagy volt egy férfinak
s úgy is hívták, hogy mámor és haza. –
Jőjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed
a puha csomók rózsakoszorúját?
Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. –
E nőnek szinte harminc teste vérzik.
Emberben ennyi vért? Soha. –
Ennek előbb még
gyereket vágtak ki rákos hasából. –
Altatják őket. Éj-nap. – Az ujaknak
azt mondják: ez a gyógyálom. – Vasárnap,
vizitkor, kissé enyhébb az adag.
Táplálék? Nem, már alig fogy. – A hátuk
sebes. Látod a legyeket. A nővér
néha lemos. Ahogy padokat mosnak.–
Itt már a sír ring minden ágy körűl.
A hús sárrá terűl. A hő tünik.
Nedvek csörgedeznek. Hív a föld.
Gottfried Benn
A PROFESSZOROK
Die Professoren
A zöld asztalnál ülnek, négyesével,
magas födelek védsánca mögött,
kopaszon, vén fóliánsok között:
tintahalak, melyeknek dög az étel.
Olykor kezek tűnnek föl, tinta-ocsmány
nyúlványok. Ajkuk néha hangtalan
tátog. És lengő nyelvük úgy suhan
a Szabályzaton, mint egy vörös ormány.
Olykor mintha mind elmosódna, messze,
suhanó árnyak a meszelt falon.
Szavuk ilyenkor mintha tovaveszne.
De szájuk, ím, nagyra nő. Dühe lángol,
fehér hab. Aztán csönd. S az asztalon
a Paragrafus zöld férge ficánkol.
G. Heym
AZ ÁLLAM LELKE
'T is know, Achilles, that you are in love
– Részlet a „Troilus és Cressidá”-ból –
ULYSSES
Nyilt titok, Achilles, hogy szeredted
Priamus egyik lányát.
ACHILLES
Nyilt titok?
ULYSSES
Mit csodálkozol?
Az éber állam gondos szeme tud
Plutus majd minden szemer aranyáról,
megfoghatatlan mélységekbe száll
s csaknem istenként néma bölcsejében
kipólyázza a gondolatokat.
Titok van (melyet kutatás soha
el nem ér) az állam lelkében, és
istenibben működik, semhogy a
szó vagy a toll föltárja valaha.
Trójával minden kapcsolatodat
oly pontosan tudjuk, mint te, uram;
és sokkal illőbb volna, ha Achilles
Hectort s nem Polyxenát döntené le;
bánkódhat is otthon az ifju Pyrrhus,
ha majd átzeng a hír szigeteinken
s minden görög lány táncolva dalol:
„Nagy Hector huga legyőzte Achillest,
de nagy Ajax őt magát verte le."
Ég áldjon, uram: mint barát beszéltem:
merűlsz, s a bolond átcsusszan a jégen.
Shakespeare
A SZÉP NAP
Der schöne Tag
Hűs mély tükrözi július
meleg kékjét; szitakötők
táncolnak a vízben, melyet
nem tör meg semmi rezzenés.
Két fiú s egy facér ladik –
Fejest! – rikolt a két ifju száj.
Üdülten bukkan egy gyerek,
a másik odalent marad.
Vad sikoly: „Eltűnt az öcsém!"
Már csónakok. Csáklyáznak. Az
egyik fiút partra viszik:
sápadt, mint egy gonosztevő.
A másik szendereg, merűl
s merűl, egyre alább-alább,
fürtös feje békén pihen
egy nimfa fehér kebelén.
Meyer
CUNG-FU FIAM SZÜLETÉSNAPJÁN
De rég láttalak, fiam! Ősszel e
napon születtél; az volt csak öröm!
Tőled, most, hogy a fővárosban élsz,
apád híre sose válik külön.
Nálunk családi ügy a versirás:
vedd át az én atyai örököm!
Tanulmányozd a Költők Lugasát;
hiú dísz a szép ruha, drága gyöngy.
Beteg vagyok, fáradt; de ma mulattam!
Eldőlök, alig tart a könyököm.
Folyékony Hajnal pírlik poharamban,
apró kortyokban lassan szürcsölöm.
Tu Fu
A VÁSÁR
The Market
A vásáron ma elfogott
egy alak: „Te tudsz rimeket,
büvöld meg hát az egeket,
hogy zengjenek a csillagok.
S ha dalod szépen sikerül,
kapsz egy krajcárt." – „Hát, van nekem,"
– mondtam– „van olyan énekem,
de az egy hatosba kerül."
Rámbámult, csóválta fejét
s elkullogva igy dörmögött:
„Megdögölhetsz, mig annyi pénzt
egy nótáért sárba lökök."
Sört rendelt, három kriglit, a
hatosán – a piszok pofa!
James Stephens
FÜSTÖLT HERING
Le hareng saur
Volt egy nagy, fehér fal – csupasz, csupasz, csupasz,
és nekitámasztva egy létra – magas, magas, magas,
s a földön egy füstölt hering – száraz, száraz, száraz.
Valaki jön, a keze – piszkos, piszkos, piszkos,
benne nehéz kalapács és nagy szög – szúrós, szúrós, szúrós,
meg egy guriga madzag – nagy, nagy, nagy.
És felmegy a létrán – magasra, magasra, magasra,
és fent a szúrós szöget – kip-kop, kip-kop, kip-kop,
beveri a nagy fehér falba – a csupaszba, csupaszba, csupaszba.
És ledobja a kalapácsot – hogy zuhan, hogy zuhan, hogy zuhan,
ráköti a szögre a madzagot – a hosszút, a hosszút, a hosszút,
a végére a füstölt heringet – a szárazat, szárazat, szárazat.
És lejön a létrán – a magasból, magasból, magasból,
s felkapja, együtt a kalapáccsal – a nehézzel, nehézzel, nehézzel,
aztán elmegy – messzire, messzire, messzire.
S azóta a füstölt hering – a száraz, a száraz, a száraz,
a madzag végén – a hosszún, a hosszún, a hosszún,
himbálódzik, lassan, és – örökké, örökké, örökké.
Azért mondtam el ezt az – éneket, éneket, éneket,
hogy bosszantsam vele a komoly – véneket, véneket, véneket,
s mulattassam a gyerekeket – a piciket, piciket, piciket.
Charles Cros
AZ ORROBÉM
Das Nasobem
Orrán, feszítve, lépked
föl-alá az Orrobém.
A fia: díszkiséret.
Nem tud róla a Brehm.
Nem tud róla a Meyer.
Nem a Brockhaus s Révai.
Lantomból a nap, az ájer
e percben csalta ki.
Fia díszkiséret
(miként már emlitém):
föl-alá, feszítve, lépked
orrán az Orrobém.
Morgenstern
AZ EGÉR SZEME
Das Auge der Maus
Egy egér tűzpiros szeme
leskel a lyukból kifele.
Szikra gyúl a homályon át...
Pőröly döng a szívtájon át.
„Kinek szíve döng?" Az enyém.
Hisz rám néz az állat! felém!
Lelkem, gondolj szegényre: fájj!
Minden csupa borzadály.
Morgenstern
A KÖLTŐI MENYÉT
Das aestetische Wiesel
Patak kövére dobta köpenyét
és ráültette a menyét
a menyét
De hát
miért?
A vigyori hold,
pszt, a titokkal kipakolt
s csakhamar megtudta a part,
hogy az agya-
fúrt bestia
mindössze rímelni akart.
Morgenstern
A HAL ÉJI ÉNEKE
Fisches Nachtgesang
-
È È
- - -
È È È È
- - -
È È È È
- - -
È È È È
- - -
È È
-
Morgenstern
A LÉCKERITÉS
Der Lattenzaun
Volt egyszer egy léckerités;
lécei közt megannyi rés.
De meglátta egy épitész
s odament, este, a csibész –
s a sok résből, mit kiszedett,
magának házat épitett.
A kerités csak állt bután,
léce réstelen valahány.
Siralmas kép! Gyász! Kész Mohács!
El is kobozta a Tanács.
S az épitész? Lelt uj hazát!
Afri- avagy Amerikát.
Morgenstern
AZ ÜMÖG
Das Hemmed
Esméred az árva üngöt?
Hahó, libegő, lobogó.
Aki hordta, pokolra züllött!
Libegő, lobogó, hahó.
Itt zokog a, ropog az éjben.
Dudori szél, dudori szél.
Sír, ahogy a kis cselédem.
Dudori szél, dudori szél.
Igy dalol az árva
ümög.
Morgenstern
HINTASZÉK AZ ELHAGYOTT TERASZON
Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terrasse
Magányos hintaszék vagyok
és ringok a szélben,
a szélben.
A terasz hideg és vacog
s én ringok a szélben,
a szélben.
És ingok-bingok s száz komor
zaj recseg a hárs sürüjében.
Ki tudja, mi inghat még valahol
a szélben,
a szélben,
a szélben.
Morgenstern
HALÁSZKUNYHÓBAN TÖLTÖTT ÉJSZAKA UTÁN
Emberi szív jáspist és pénzt akar,
emberi szájnak hús kell s borital.
Nem úgy az öreg folyami halász:
tökből iszik s a szava hallgatás.
Víztől északra rőzsét vág s füvet,
a viztől délre kunyhót épitett.
Évente egy-két holdat megmüvel,
tavasszal két sárga bocit nevel.
Igy él, és teljesen elégedett,
se gond, se vágy: nem kiván egyebet.
Ott jártam, s ő meghivott, hazavitt,
kunyhójában maradtam reggelig,
s hogy már indultam, vissza, az öreg
rangom kérdezte s fizetésemet;
aztán nevetett, hosszút, hangosat:
Miniszter nem hál zsúptető alatt!"
Po Csü-ji
KAPZSI FÉRJ ESZE
Nullus in Urbe fuit... (I. 73.)
Végig egész Rómán nem kellett senkinek, ingyen
míg megkaphatták, Caecilianus, a nőd.
Ámde ma, őreidet látván, mind rajzik utána
a sok dús kurafi: ötleted isteni volt!
Martialis
ÉJJELI SZÁLLÁS
Arrivée au Gîte
Megállnak. Szűz-szobor, s drótlámpa, ráakasztva.
No, ez az. – Az utas fehér ágyat remél;
a kocsis zörget, s bőg, s dühöng. – Hé, nyitni, gazda!
S kutyaugatással telik a néma éj.
Ing, papucs, csoszog a korcsmáros; végre csattan
a nyiló kapuszárny; egy álmos nő köszön.
Lobog a gyertya, s a hirtelen léghuzatban
hökkenten pislog a cseléd a küszöbön.
Victor Hugo
A KÖRSZÍNHÁZ
„Lentus ab Urbe venis, Corrydon... (VII. ecloga)
LYCOTAS
Végre megint köztünk, Corydon! Husz napja husz éje
várunk Rómából. Husz napja les az öreg erdő
s jókedvű dalaid kívánja a szomoru csorda.
CORYDON
Rest az eszed s görcsnél zordabb a szived, ha, Lycotas,
jobban vonz az öreg bükk, mint az a sok csoda, amit
a fiatal császár mutatott be, s az Amphitheatrum.
LYCOTAS
Tűnődtem, mi lehet, amivel úgy ott fog a Város,
ami miatt furulyád nem hallja a hallgatag erdő,
s szerte csupán a fakó-repkény-koszorús Stimicon zeng.
Távollétedben neki adtuk a gyönge gödöllyét.
Mert, míg elvoltál, Thyrsis nagy akoltakarítást
rendelt, majd fuvolásversenyt a fiatalok közt.
CORYDON
Higgye magát nagynak Stimicon, csak szedje a díjat,
csak vigye, és ne csak ennek az egy diadalnak örűljön,
legyen övé Thyrsis valamennyi cserénye, gidája:
mégsem olyan boldog, mint én vagyok; és ha egy isten
mind nekem adná át Lucania nyájait, az se
lenne nagyobb örömöm, mint amit a Város adott most.
LYCOTAS
Ki vele hát, Corydon, ne irígyeld a füleimtől
híreid: úgy szeretem a beszéded, ahogy dalaidnak
szoktam tapsolni, valahányszor ünnepet űl a
termékeny Pales, vagy urunk, a pásztor Apolló.
CORYDON
Láttam az égbetörő Körszinház deszka-gerenda
épületét, teteje magasabb a tarpei szirtnél;
roppant lépcsei mint lankák futnak föl-alá. Ott
kaptam helyet, ahol, nők zsöllye-ülései közt, a
bámész és piszkos tömegek feketéllnek. Alattunk,
széles körben, ahol nincs semmi födél, a tribúnok
pompáztak, s hószín sorokat zsúfolt a lovagrend.
És ahogy itt ez a tág völgy lejtős oldalain dús
erdeivel hátrálva s öbölszerüen tovanyúlva
dombok láncai közt körré kerekülni igyekszik
úgy képzeld a porondot: a két nagy félkör a roppant
emeletek sorait úgy zárja tojásszerü térbe.
Mondjam a részleteket? A saját szemem is csak alig bírt
eligazodni a nagy káprázaton, úgy ragyogott a
kép: lábam gyökeret vert, s bizony, elállt a szemem-szám:
nem tudtam, mi mi, és hogy s mint áll egybe az összkép.
Ekkor egy aggastyán, véletlenül aki baloldalt
épp szomszédom volt: „Bámúlsz, ugye földi?!" – aszongya –
„Hogyne bámulnál, amikor aranyat soha még, csak
ólat láttál és kunyhókat, fakalyibákat!
Nézd, hogy reszketek, a hajam ősz, itt ért el a vénség,
Rómában, s ime, most én is csak szédülök. Amit
régebben láttunk, mind hitvány holmi emellett,
az pedig egyenesen, mondjuk ki: szemét, amit egykor!
Nézd, versenyt ragyog az az aranycsempés folyosó s a
gyöngyveretes balkon! S ahol a nagy aréna szegélye
mint ölelő márványfal zárja körűl a porondot,
nézd az ivorberakást: egymást szoritó darabokban
gömbölyü rézbe megy át a csodás mű: felületéről
csusszan a, szédül a karom, a láb, s a vadállat
visszaesik; s aranyos vasháló nyúl be ragyogva
tartó agyarakon, mélyen, hogy az agyarak ellen
védje a nézőket!"... S mind (becsületemre, Lycotas!)
hosszabb volt az ivor, hosszabb, mint a mi csoroszlyánk!
A műsort mondjam el? Állatok özöne, sorra!
Hószín hegyi nyulak, vaddisznók, a fejükön szarv,
tigrisek és velük otthoni életük, északi szarvas,
és bika, rengeteg! – ennek, ahogy iszonyú nyaka nyúlik,
púp dagad a hátán, az valami sűrü bozontot
rázott tömzsi nyakán, mig az állán hosszu szakálla
lógott és selymes szőrzet-boritotta lebernyeg.
S nemcsak az erdők szörnyseregét láthattam; utánuk
a vizekéi kerültek elő; s így láttam a fókák
s a medvék harcát; s egy lószerü, tohonya barmot:
ott születik valahol a messzi folyamban, amelynek
parti vetéseket árvize oly szép pontosan öntöz.
Ah! reszketve hogyan bámultunk, s hányszor, a megnyílt
földbe, s az örvényből felemelt nagy fenevadakra;
máskor meg sűrű ligetek bújtak ki a földből,
sáfrányszín cserjék, tele fénylő, ritka gyümölccsel!
LYCOTAS
Óh, boldog Corydon! téged nem kötöz a vénség
átka! irígyellek, hogy a végzet drága kegyéből
csak most kezded az életed, ebben a gyönyörü korban!
Ámde, ha jó sorsod megadta, hogy közelebbről
lásd az égieket, az alakjukat, arcukat, óh, mondd,
mondd csak, mondd, Corydon, hogy milyen az Isten, a Császár?
CORYDON
Óh, lett volna egyéb, nem ilyen mocskos ruha rajtam!
Akkor egész oda mentem volna! De így ez a koldus
rongyosság, a piszok rajtam s ez a görbe köpenycsat
mégis visszafogott. No de mindazonáltal elég jól
megnéztem, s ha szemem nem csalt, azt mondhatom: arca
Mars és Apolló jegyeit egyesíti magában.
Calpurnius
KÖRHINTA
Das Karussel
A tető forgó árnyéka körűl
futkároz a tarka lóállomány,
az a világ, mely soká tétován
őgyeleg még, mielőtt elmerűl.
Bár némelyik kocsit húz, csupa láng
a sörényük, és lobog a szemük;
egy bősz, piros oroszlán fut velük
és időnkint egy fehér elefánt.
Sőt egy szarvas is, erdők ura; csak
most nyerget hord és óvó szíjai
egy rácsatolt kék kislányt tartanak.
S az oroszlánon egy fehér fiú
nyargal, izgatott fehér hős gyanánt,
míg az oroszlán bőg és szája fú.
És időnkint egy fehér elefánt.
És lovaikon vágtatnak előttünk,
s közöttük lányok, világos ruhában,
már-már túlnagyok; s kör mámorában,
átnéznek rajtunk, föl és el felettünk –
És időnkint egy fehér elefánt.
S az egész fut és kergeti a végét,
kering, forog, s nincs célja. Mint szalag
nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék,
s profil, mely kezdődött és elszaladt.
S néha egy mosoly, játék üdve, békét
s álmot sugárzó: tőle boldog és szép
ez az egész hajszás, vak forgatag.
Rilke
ANYAI ÉRZÉS
Fehérlik Moszkva, bár a hó
csak fátylát dobta rá.
Árad a nép, a rohanó
tömeg, fel és alá.
Az áruház előtt fehér
kis gyermekkocsi áll.
Puha párnáin rózsaarc,
egy csöppség szundikál.
Mamája biztosan bement
s kint hagyta a babát:
nem bántják!... A járókelő
ránéz – és megy tovább.
Tovább megy, de, bárhogy siet,
rátekint kedvesen...
S látni akarom én is: az
a pufók arc milyen,
s érezni bőrét ajkamon,
hűvösen hamvasan...
Mint anya nézem... Hisz az én
fiam oly messze van!
A másé fölé hajlok és
becézve suttogom:
„Drágám, nem tudod, anyuka
hogy szeret, mily nagyon!
Aludj, kicsikém, boldogan,
csak aludj, szivike,
te – más anya üdve, hazánk
uj virágszála, te!..."
Szilva Kaputikján
AZ EGÉSZ VILÁG
Die ganze Welt
Az isten képeskönyve hol van?
A boltban, gyerekek, a boltban!
Csak meg kell állani előtte
és rögtön visszanéz belőle,
ingyért néz rögtön vissza rád
az egész világ.
Ott van a barna bab, a kávé,
hazája a majomkirályé,
s látni az indigót, a kéket,
pálmák közt sétáló tevéket
s ökröt, mely egyetlen csomag
húskivonat.
Látni narancsot, hófehér rizst,
süvegcukrot, banánt, s fahéjt is,
piros pléheken tarka néger
tárgyal matrózok főnökével,
és néha még egy vigyori
kis kinai.
Kint meg egy létra. Rajta tyúk lóg,
nyulak és fürjek és egyéb jók,
sőt egy-egy nagy szarvas, egészen
agyonlőve... és hogyha éppen
jön Bodri, hát az csupa orr,
úgy szimatol!
Dehmel
EGÉSZEN SZÖRNYŰ
Furchtbar schlimm
Apu, apu, a Mikulás!
Mekkorát kürtölt, hogy tutúlt,
postakocsinál hangosabban!
Röpűlt vele a havas út.
Orra kettő! Rajta csodás,
borzasztó hosszu jégagyar van.
Egyik, mint kémény, óriás;
másik, mint légy lába, pici.
S lejtőjén az ég angyalai
lovagoltak; csizmáik pedig
épp amilyenek a tieid.
Mackót vezetett, madzagon,
s az egy öregúr volt, úgy bizony,
mert az angyalka mind szalutált:
Istenke volt az, arra járt!
S szörnyű volt, ahogy dörmögött,
egészen szörnyű; s háta mögött –
„De, Detta, csibész, te, álmodozó,
megint füllent a képzeleted!"
Ugyan, apu, mi az a pirinyó,
mikor nekem oly nagy élvezet!
„Vagy ugy? – Na jó."
Dehmel
A PRÓFÉTA
Vitt-vitt a sivatagon át
az Igazság iszonyu vágya
s hat fényszárnyával egy Szeráf
egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifju sasnak,
lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet
és fölharsantak az egek:
fényszült angyalok suhogását
hallottam és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek-kavarta zuhogását.
S kiszakitotta nyelvemet,
mely oly önzően sietett
társulni minden fecsegésbe,
s vérmocskolt keze az okos
kígyónak tette be gonosz
számba fulánkját. Végül érce
mélyen mellembe hasitott
s a kebel tátongó sebébe,
még lüktető szivem helyére,
eleven parazsat dugott...
Némán, élettelen feküdtem,
s az Ur szava zendült felettem:
„Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj s láss, utad erőm vezesse:
légy tanum vizen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe!"
Puskin
A LEGÚJABB TIZPARANCSOLAT
The Latest Decalogue
Ne legyen, csak egy istened:
ha kettő van, költségesebb!
Ne imádj faragott képeket,
kivéve pénzre verteket.
Az átkot kerülje a szád:
ellenségednek ugysem árt!
Töltsd templomban vasárnapod
és a világ becsülni fog.
Tiszteld szüleidet, vagyis
mindazt, aki előre visz.
Ne ölj; de ne is törd magad,
hogy életben tarts másokat!
Házasságot ne törj: nagyon
ritkán jön abból ki haszon.
Ne lopj: hősködés a lopás,
jövedelmezőbb a csalás.
Ne hazudj! Lassubb szárnyakon
éppúgy célt ér a rágalom.
Másét ne kivánd: a törvényes
verseny is mindent engedélyez!
Hugh Clough
IGAZSÁG
Hol meddő fa vet árnyat, és a
rossz út visszafelé mutat,
ott, mint tőr a gonosz szivét, a
dac igazságot úgy kutat.
Az igazságnak zord az útja
s amit hoz, nem könnyű titok;
és legszebben az igazolja,
hogy a tévedés csábitóbb.
De ha friss-zöld gyönyörre csalta
mag s rügy álmát a nap heve,
aratás lesz a kín jutalma
s áldott dal a holnap neve.
Leopold Staff
TESTVÉR, KI PŐRÖLYÖD
Bőrkötényes öcsém, ki pőrölyöd emeled!
Ah, tűzhányók a gyárak és a fekete bányák:
a munkának s a hitvány aranynak húzva jármát,
rossz kincsükkel agyadra s lelkedre fekszenek.
De a tiszta lelked fölfigyelt, föl, a napba,
s fénnyel fertőzte kormos, mély üregeidet
s im, uj munkára serkent kibérelt tenyered
s retteg a gaz, ki láncát roppant erődre rakta.
Karjaidba ivódott kohóid tüze, lángja;
emeld magasra őket: légy a rablók birája,
s azoké, kikben rajtad hízott a lustaság!
Testvéri öleléssel most szívükre szorítanak;
de vigyázz: a bitangok ezt mind azért teszik csak,
mert tudják, mily ijesztő fegyver a kalapács!
Leopold Staff
BESZÉLJ MOST TE!
Jetzt rede du!
Utam mindig csak hozzád vezetett,
szép erdő, fülledt, ifjú napjaimban.
Folyton gyóntam és sugdostam neked
képzelt gyönyörben és valódi kínban.
S megint sötét kikötődben vagyok,
s lombtengered zúg, mint hatalmas álom –
Beszélj most te! Neked adom a szót!
Jó s rossz elnémult. Tudásodra vágyom.
Meyer
VAS ÉS ARANY
Minden az enyém! szólt a vas.
Minden az enyém! mondta az arany.
Mindent elveszek! szólt a vas.
Mindent megveszek! mondta az arany.
Puskin
A PRÓFÉTA
Mióta az örök Biró
mindentudóvá tett, sötéten
izzó bűnt látok csak, mohó
önzést az emberek szemében.
Hirdettem a szent szeretet
és az igazság tisztaságát,
s válaszúl rám köveiket
és gyűlöletüket dobálták.
Hamuval szórtam hát fejem:
nem kell ház, város, rokon, emlék!
Most a vadon az életem
és az ég tart el, mint a fecskét.
Az állatok népe, ahogy
az Ur kivánta, lesi szómat,
s figyelnek rám a csillagok
és sugarukkal válaszolnak.
De ha, kitaszitott fiú,
a városba még visszatérek,
gyermekeik előtt hiú
gőggel mutatnak rám a vének:
„Népét tagadva, s hozva uj,
álnok igét, a bűn kevélye,
nézd: azt hirdette, gonoszúl,
hogy Isten szava szól belőle.
Példája intsen: arca sárga,
aszott, égnek a sebei,
meztelenűl jár, kő az ágya,
s az egész világ megveti!"
Lermontov
OROSZORSZÁG RÁGALMAZÓIHOZ
Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak?
Mért sújtja átkotok folyton orosz hazámat?
A litván felkelés – talán az háborít?
Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok;
régi, házi vita, sorskérdés ez, s tirátok
a megoldás soha sehogysem tartozik.
Egymást már rég meg-megtiporják
e törzsek, együtt és külön;
hol rajtunk csattogott a korbács,
hol ujra az ő részükön.
A hű orosz, a kérkedő-víg
polyák állja-e a sarat?
A sok szláv folyó az orosz tengerbe ömlik?
– ez a kérdés, – vagy elapad?
Csitt! Véres táblái a Voltnak
titeket itt nem tanitottak;
nektek idegen volt s marad
ez a családi pöranyag;
a Kreml és a varsói Prága
néma s téves jel bennetek
s a harc keserű tombolása
üres cél... Ne gyűlöljetek!
S mért gyűlölnétek? Talán azért, mert
rom-Moszkva lángra gyúlt és visszaverte volt
a dölyfös zsarnokot s a szégyent,
amelybe titeket tiport?
Tán azért, mert itt dőlt pokolra
a királyságokat sújtó Veszedelem
s mi vérünk adtuk, hogy Európa
békés, becsületes és szabad föld legyen?
Szavatok fenyeget – álljatok ki a gátra!
Nem tűzi szuronyát Izmail katonája,
az agg hős, aki már az ágyában pihen?
Az orosz cár neve már csak szellő felettünk?
Európával kell verekednünk?
Leszoktunk rólad, Győzelem?
Vagy kevesen vagyunk? Permtől Tauriszig immár
s ahol Kolchisz lángol s jégszirtjein a finn jár,
a viharvert Kremltől egész
Kína mozdulatlan faláig
nem kél az orosz s nem csatázik,
mint egyetlen acél-vitéz?
Csak küldjétek, szónoki szájak,
ránkuszított fiaitok:
van helye még orosz hazámnak
számukra – a régi sirok!
Puskin
MÉRT SÍRSZ ÚGY, ÉJSZAKAI SZÉL?
Mért sírsz úgy, éjszakai szél?
Mit akar őrült zokogásod?
Sóhajod szinte elalél,
majd kitörsz, mint iszonyu átok.
Érthetetlen kínjaidat
érti minden szív, és ha nyögve,
jajgatva felbőgsz, néha vad
visszhang csap az égre belőle.
Óh, ne dalold a szörnyü dalt
ősanyánkról, a Zűrzavarról!
Rontó varázs zendíti halk
lelkünket, mikor az a hang szól:
vágyunk a végtelenbe tart
a dúlt kebelből kiszakadva –
Ne ébreszd az alvó vihart:
a Káosz zúg s remeg alatta!
Tyutcsev
KERÍTÉS
A Fence
Kész a kőház a tengerparti uton, a munkások kezdik bekeriteni.
Vaskarók tartják a korlátot, az acél-szögek kioltják az életet mindenkiből, aki rájuk esik.
Mint kerítés, remekmű, és távol fog tartani minden söpredék-népet és csavargót és minden éhes embert és minden vándor gyermeket, aki játszóhelyet keres.
A vaskarókon és az acélszögek fölött át nem jut semmi, csak a Halál és az Eső és a Holnap.
Sandburg
VÁNDOR LELKI NYUGALMA
Wanderers Gemütsruhe
Háborogsz az Aljason?
Nem fog rajta átok:
az a legfőbb hatalom,
bármit prédikáltok.
Minden rosszban remekel,
ragyog és növekszik,
s a jóval ugy bánik el,
ahogy neki tetszik.
A szél ellen mit tehet
a vándor az úton?
Por, ganéj és fergeteg,
porozzon és fujjon.
Goethe
A FOGOLY HAJÓSZAKÁCS ÉNEKEL
Der Schiffkoch, ein Gefangener, singt
Jaj, már azt se tudva, hogy hol a
hazám, és hol az enyémek,
ah, hány hete főzöm ostoba
kínzóimnak az ebédet.
Rőtuszonyú, törtszemű hal,
mit háló csak foghat-önthet,
mennyi néz rám dermedezve:
sorra le kell ölnöm őket.
Halk, szelíd nép: ölöm őket!
Szép gyümölcsöt szeletelnem,
s nekik, akik csak lenéznek,
tüzes fűszert kell szereznem.
S míg nehéz s vad illatokban
vájok, lámpához hajolva,
bús szivemet a szabadság
roppant álma ostromolja.
Jaj, már azt se tudva, hogy hol a
hazám, és hol az enyémek,
ah, hány hete főzöm ostoba
kínzóimnak az ebédet!
Hofmannsthal
MICKIEWICZHEZ
... Itt járt, közöttünk,
idegen nép gyermekei között,
de nem élt benne gyülölet irántunk.
Szerettük. Békén és barátian
sok-sok estén elidőzött körünkben:
cserélgettük reményünk álmait
s a verseinket – (a lelkesedést
magas kegy adta neki: a magasból
nézett a földre). – Gyakran mondta: jön
idő, amikor felednek a népek
minden vitát, és egyetlen, hatalmas,
testvéri közösségbe állanak.
Sóváran lestük a költő szavát.
Aztán nyugatra ment: áldó szemünk
kisérte útján. És most haragos
ellenségünk az egykori barát!
A sivár tömeg örömére harcra
buzdít a dala, messze, ide zeng,
hozzánk zeng dúlt, zaklatott éneke...
Uram, küldd alá békédet megint
ellenségünk keseredett szivébe!
Puskin
AZ ELSŐ REPÜLŐK:
DAEDALUS ÉS ICARUS
Daedalus interea Creten longumque perosus (Metamorphoses, VIII., 183–235.)
Daedalus ekközben, Krétát nagyon únva s a hosszú
számkivetést, bárhogy vonzotta a hazai föld, a
tenger foglya maradt. „Ideköthet a víz meg a száraz,"
mondja, „az ég nyilván most is szabad: arra szökünk meg!
Mindenek ura lehet Mínos, soha a levegőé!"
Igy szólt, s uj tudományt gondolva ki, ujrateremti
azt, ami természet. Mert tollakat illeget össze,
a kicsiken kezdvén, rövidekre helyezve nagyobbat,
szépen, lejtősen: zabszárból valaha így nőtt,
sok hosszabb-rövidebb sípból, a paraszti tilinkó.
Aztán, a közepét zsinegelve, viasszal a végét
kötve, a szerkezetet szeliden hajlítja, madárszárny-
módra, – hisz azt másolja! A kisfia, Icarus, ott állt
s gyermekagyával nem látván a saját veszedelmét,
ujjongott, mikor a kóbor szellőben a szálló
tollra, pihére csapott s mikor ujja a szőke viaszba
mélyűlt: s így játszván, a csodálatos apai munkát
hátráltatta csupán. Hogy a mű megkapta a végső
símításokat, a művész beemelte magát a
kettős szárnyba, s im: ott függött a vert levegőben.
Aztán a gyereket tanitotta. „Az ut közepén jőjj,
Icarusom," magyarázta, „ha túl-lent jársz, a pihéket
vízgőz súlya lepi, ha nagyon fent, a Nap eléget.
A kettő közt szállj. Ne csodáld bámészan a Hajcsárt
s a Helicét s Orion hosszú kardját se: kövesd csak
mindig az én nyomomat!" Majd a repülés tudományát
mondja, s a kis vállakra csatolja az ujszerü gépet.
Munka meg intelmek közt könny boritotta barázdás
arcát és remegett apai keze. Csókkal, örökre
szólóval bucsuzott, s szárnyán a magasba suhanva
élre szökik, s remeg a társáért, mint a madár, mely
gyönge fiókáját fölvitte az égbe a lenti
fészekből, s biztatja: „Kövess!" s oktatja a vészes
művészetre, s ahogy maga száll, lesi gyermeke röptét.
Őket, aki lengő nádjával, míg halakat les,
vagy ha botos pásztor meglátta, paraszt az ekéje
mellől, elbámúlt, s azt hitte, hogy isteneket lát,
éteri útasokat. És Junó otthona, balról,
már tovatűnt, Számosz, tova Délosz és vele Párosz,
jobbra Lebinthosz jött s a mézes-hírü Kalymne:
amikor, útjának már merve örűlni, a gyermek
hagyta vezérét, és, fölsóvárogva az égbe,
feljebb kanyarodott. A gyors Nap közele rögtön
lágyította a szárny illatpárás kötelékét.
Szétolvadt a viasz: csupaszon vergődik a két kar,
de, evező híján, zuhan a fiu, a levegőn át:
apja nevét kiabálja szegény, kiabálja, de száját
tölti a kék víz, mely emlékét őrzi nevében.
Az meg, a bús apa (nem apa már!): „Fiam! Icarus," így sírt,
„Icarusom, hol vagy? óh, Icarusom, hova tűntél?
Hova?" – jajongott, és meglátta a habon a szárnyak
roncsait, és átkozta eszét... S a szigetnek, ahol sírt
ásott, Icaria lett neve az eltemetettről...
Ovidius
IR REPÜLŐ A HALÁLÁT JÓSOLJA
An Irish Airman Foresees his Death
Tudom, fent a felhők fölött
egyszer elér a végzetem;
nem bántott, akit üldözök,
akit védek, nem szeretem;
az én hazám: Kiltartan Cross,
népem: földünk szegényei,
őket a vég, ha jó, ha rossz,
nem sujtja s nem emelheti.
Nem törvény, szónok, taps, tömeg,
s nem kötelesség, a szivé,
egyszerüen az élvezet
hozott e dult felhők közé;
mérlegeltem, mi volt s mi lesz,
és ugy láttam, mindegy, mi vár:
egyensulyban tartja üres
életem az üres halál.
Yeats
REPÜLŐGÉPEN
Kazah kolhozparaszt ül be görnyedezve
– hátizsák, tarisznya – közibénk a gépbe.
Nem győzök eleget gyönyörködni benne,
hogy mindjárt fölszáll a föld fölé, az égbe.
Óh, mesés Ikárusz! Hitted-e valaha!
hogy egy szélesállú és nehézkes kazah,
akiből szaglik a sár, por és televény,
átlép bátorságod legendás küszöbén?!...
Szilva Kaputikján
A GÖRÖGÖK ÓKORUK BARÁTAIHOZ
Die Griechen an die Freunde ihres Altertums
Irtak sokat, daloltak, tenger szó ünnepelt,
magasztalt és csodált és sajnált és irigyelt;
a népek himnuszába atyáink nagy neve
töretlenűl ragyogva illeszkedik bele:
s bárkit fűtött szabadság, becsület, büszkeség,
mind a mi ókorunkból gyujtotta szent tüzét,
a zsarátnok alól, mely őrizte a lobot,
és amely egykor annyi hős hellén vért ivott.
Mi szorongat, mi bánt most, népek, benneteket?
Kél a mélyből a szellem, akit idéztetek,
ébred, a régi nagyság, s kezet nyujt – Óh, világ,
nem ismered föl benne a szabad Graeciát?
A hamufödte szikra, melyet szitottatok,
a szikra, amely annyi szivet dobogtatott,
lángját friss lobbanással egekig csapja fel,
látjátok, kishitűek – és borzadály fog el!
Nevek voltunk tehát csak? Óh, csak játszottatok?
Az üres levegőbe szállt büszke nyilatok?
Barátaink, kevés már a szó, mely ünnepel,
magasztal és csodál és sajnál és irigyel.
Miért a messzeség vonz, a hőskor távola?
Térj haza a jelenbe, rajongók tábora!
Uj lett az ó, a messze közeli s üdezöld,
a hosszú álom íme tündöklő testet ölt,
kaputokon kopogtat s csukva a házatok – :
ugy különbözik attól, amit álmodtatok?
Wilhelm Müller
HAJÓK VÁROSA
City of Ships
Hajók városa!
(Óh, a fekete hajók! Óh, a félelmes hajók!
Óh, az élesorrú, szép gőzhajók s vitorláshajók!)
Te, világváros! (Mert a Föld minden emberfaja idegyűl,
a Föld minden országa idehordja az adóját);
tengeri város! rohanó és ragyogó ár-apály városa!
Város, ahol szüntelenűl és vidáman özönlik a víz és hátrál a víz, amint tajtékzó forgatagai örvénylenek és habzanak!
Rakpartok és tárházak városa, – hatalmas márvány- és vashomlokzatok városa!
Büszke és szenvedélyes város – forró, őrült és különc város!
Talpra, óh Város, – nemcsak a béke dajkája vagy, de az akaratodé is vagy, és barátod a hadvész!
Ne félj – , ne másról végy mintát, de légy a saját mintaképed, óh Város!
Nézz rám – ölts testet bennem, ahogy én testet öltöttem tebenned!
Semmit el nem dobtam, amit csináltál – mindent magamévá tettem, amit magadévá tettél,
sohase kérdezlek: mi jó és mi rossz – mindent szeretek – soha el nem itélek semmit,
mindent dalba foglalok és megünnepelek, ami a tiéd! – de a békét már nem:
békében a békét énekeltem, de most a harci dobot perdítem,
háború, vörös háború az énekem, át meg át rajtad, az utcáidon,
óh Város!
Whitman
A MAGYAR NEMZETHEZ
(1848)
To the Hungarian Nation
Sem a hosszú spanyol haláltusa;
sem Anglia (csak a hajói még
s pénz érdekli világkalmár-eszét);
sem az őrültekháza Francia-
ország, melynek eget sért zsivaja;
sem Amerika, az útszéliség;
sem a szószátyár germán hülyeség
nem igér többé hőstettet soha.
Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
gyúl a rege: lánctörők szent dacát
látva éledjen szellem és világ!
Ujítsd, szárazföldön, a grája Tettet,
mely Szalamiszból templomot teremtett
s nyílt tengerre űzte az Armadát!
Matthew Arnold
A KRÍMI HÁBORÚ IDEJÉN
Északtól le, messze Délig
fut a könnyű vasfonál,
sok hír nyilall rajta végig,
sok dicsőség, sok halál.
És az utas, míg merengve
nézi a gyors drótokat,
látja, hogyan telepednek
rájuk a bölcs madarak.
Nini – most egy réti varjú
billen föl rá, fekete,
megül – szárnya szinte tapsol
s vígan károg éneke!
Hogy rikácsol, óh, hogy ujjong!
Gyönyör borzong rajta át!...
Nem az uj hírt hallja, érzi,
Szevasztopol vérszagát?
Tyutcsev
INSÉG ÉS KERESZT
Faluk, faluk, csupa inség!
Zord táj, sáros vagy poros-zöld!
Mennyi rajtad a szegénység,
népem földje, bús orosz föld!
Nem tudja azt szóba fogni,
meg se látja idegen nép,
rongyaidból mi ragyog ki,
alázatos meztelenség!
Óh, hazám! Míg vad keresztjét
roskadozva vitte válla,
minden útad, árva mesgyéd
bejárta az Ég Királya!
Tyutcsev
OROSZORSZÁG
Oroszországot, ész, nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!
Tyutcsev
REGUM ULTIMA RATIO
Regum ultima ratio
Puskák írják a pénz végső bölcsességét
ólombetűkkel a tavaszi hegyoldalba.
A fiú azonban, aki halottan fekszik az olajfák alatt,
túlfiatal volt és túlegyügyű ahhoz,
hogy fontos szemük észrevegye.
Jobb lett volna, ha egy csók veszi célba.
Mig élt, sose szólitották hatalmas gyárszirénák,
éttermek üvegajtai se perdűltek előtte, hogy belebegtessék,
a neve nem jelent meg soha az ujságokban.
A világ őrizte hagyományos falát
a halottak körűl, kiknek kútmélyre süllyedt az aranya,
miközben az ő élete kint hányódott, tapinthatatlanul mint egy tőzsdetipp.
Óh, túlkönnyedén dobta el a sapkáját,
egy nap, mikor szirmokat rázott a fákról a szél.
Puskákkal rügyezett a virágtalan fal;
gépfegyver-düh kaszálta gyorsan a füvet;
zászlók és ágak hulltak kezekből és ágakról;
a tvid-sapka a csalán közt rothadt.
Mérlegeld az életét, amely munkáltatói szakkifejezések,
szálloda-főkönyvek és hirrovatok szerint értéktelen volt.
Mérlegeld azt is, hogy csak minden tizezredik golyó öl.
S tedd föl a kérdést: indokolt-e ennyi kiadás
egy fiú haláláért, aki oly fiatal volt és oly együgyű
és aki most az olajfák alatt nyujtózik, óh világ, óh halál?
Stephen Spender
AZ ÁLLAM HAJÓJÁHOZ
O navis, referent in mare te novi
Nyílt tengerre sodor vissza, Hajóm, az uj
orkán? Ah, mit akarsz? Bátran öbölbe most!
Nem látod leborotvált
csonkokként evezőidet,
S a gyors Afrika hogy tördeli árbócod?
Bordád mind csikorog. Bírja, kötélzete
híján, bírja hajó még
ádázabb vizek ostromát?
Ép vásznak sehol, ép istened egy se, hogy
szólongasd, ha megint rád csap a förgeteg.
Szűlt bár pontusi fenyves
s híres rengeteg az anyád:
mit használ a hiu név, mit a származás?
Kül-mázadra nem ád a remegő hajós.
Hogy játékszereként ne
hányjon-vessen a szél, vigyázz:
bosszúság a minap még nekem, és teher,
lelkem vágya, te, most, s nem kicsi gond: kerűld
a tengert, mely a márvány
Cykládok falait veri! –
Horatius
TEHÉNDÖG-MAJOR
Dead Cow Farm
Tünődöm egy öreg regén.
Nyalni kezdte az Ős Tehén
(mert még a földön semmi se
élt, csak a Kezdet Tehene)
a hideg követ és sarat:
s hus kelt meleg nyelve alatt,
hus és vér, majd – csodás eset! –
Ádám s Éva megszületett.
Itt most megint kaosz van, itt
az ős sár, hideg kő, s esik.
Hus rothad, vér csorg, s ő, szegény,
megdöglött, az öreg Tehén.
Robert Graves
KEDVES UTCA
A Kedves utca csöppet se kedves.
A Kedves utcán ne járj soha, kedves.
Házak, házak, házak, ridegek,
csupa három-emelet, csupa négy-emelet:
konokon vonúlnak előtted-utánad,
csurog belőlük a kín meg a bánat.
Minden házban büdös kis udvar és
minden házban örök csörömpölés
és tébécé, sárban-nyirokban úszva.
Kedves utca
a Kedves utca!
A Kedves utcában van temetkezési vállalat,
szódavízüzem és mészárszék-kirakat,
babaklinika babát, esernyős esernyőt javít...
Mészároskés a kép, ahogy szemedbe hasít.
A macskaköveken a mentőkocsi tülkölve szágúld,
itt, a tizenháromban, felakasztotta magát a borbély:
belegárgyúlt
szinészálmaiba, falta a rémregényeket,
folyton szavalt és énekelt, a tenorja folyton recsegett.
Hogy a Kedves utca ködében csavarogni mi, azt te nem,
azt te nem tudod, kedvesem,
mikor megzápúlt verseken és hajléktalan ábrándokon a szív
zátonyra futott...
Vagy tán – tudod?
Nem fodrászlélek volt, angyal volt, igazi,
az utca trambulinjáról emelték magasba a szárnyai,
fehér szárnyakon repűlt s míg evezői égbe eveztek,
minden udvar fölött ledobott egy tollat a hancurozó gyerekeknek:
a kis kezek föl-földobálták a tollakat,
a sötét égből így angyalfehér hó szakadt.
Emberek, emberek, esti emberek bandukoltak, igyekeztek haza
már,
elpusztúlt az angyal, a gyerekek szomorkodtak, és maradt a sár.
A Kedves utca felett éjjel minden csillag himlőkiütés.
A Kedves utca éjjel maga a kétségbeesés.
Sok bánatot láthatsz, kedves, a városban, sokat, ami megdöbbent,
de itt, a Kedves utca tizenháromban, látod a legtöbbet.
Az alagsorban temetés.
Nem jó dolog.
A földszinten
a fodrász özvegye zokog.
Az első emeleten csőd, végrehajtó. A másodikon lugkövét
épp most itta ki a cseléd.
A harmadik emeleten házkutatás: egyenruhák, detektivek.
A negyediken a Varsói Kurir-t olvassák: „Munkát keresek".
Kétnapos csecsemője fejét a padláson egy lányanya összezúzta.
Kedves utca
a Kedves utca.
A Kedves utcában nincs zöld, nincs fa, egyetlen arasz,
a Kedves utca lakói – májusban – még nem tudják, hogy itt a tavasz,
de a kopasz gázlámpák egész éven át
támasztják fejükkel a temető falát.
Én ebbe az utcába, kedvesem,
a lábamat be nem teszem.
Ha szivem tehozzád rohan,
a Kedves utcán akkor se megyek át:
benne talán még felkötném magam!
Broniewski
MOLISE
Molise
Az abbé beszél, a festő figyel.
A Szüz, állitsd be, épp imádkozik.
A Kisded földi, egész emberi,
természetes; de azért rajta a Jel.
A szerkezet... nos, hát azt rád bizom.
A háromszög robusztus, jó, szolid,
mint a mi Római Eklézsiánk.
Háttérnek? Nem fontos. Amit akarsz.
Valamit magadból; a városod.
Jó. Helyes. Vizes fényben a mezők.
Óh, szinek? Pénz: van. S két hónap elég?
Nehéz léptek a dohos termen át.
A vezető folytatja. Ez pedig
„A Szűz s a Gyermek", egész póztalan.
Ime: madarak, csiz, pinty, csalogány –
emberi vonás – Kis Jézus, amint
ővelük játszik; ez valami uj!
Meglep a háttér is: középkori
olasz város, jobbra, a dombtetőn.
Figyeljük meg a ciprusokat: a
müvész azt festi, amit lát s szeret.
S mily üde a friss, nedves fény, noha
közel hatszáz év szállt fölötte el!
Másik műremekünk...
Csucsra érünk, uj kép nyilik. A páncél-
oszlop fordul, lejtőnek karikáz,
s előtünnek a táj részletei.
Azt a várost már láttam a tetőn,
s körötte a falat, s a tornyait,
s az utat is, ahogy kapaszkodik!
De hol? Nem itt. És hurt pendit a mult.
Tulvilág, távol inkarnáció?
Nem, nem... Az a festmény!? Tán Perugino?
Nem tudom, de lelkem előtt ragyog.
Melyik képtár? A Louvre? Éppoly nyugodt
fény-ár veti rá a partra a sik
őr-ciprusainak árnyát. A festő?
Neve itt viszket a nyelvem hegyén,
a kora Reneszánsz...
A front tovább hömpölyög. Ágyu, tank
messze már. A hegyi város halott.
Falán mennyi himlőhely! Egy kapun
lángszóró mocska. Házak, csupaszon,
a hadművészet csonkitottjai.
Rogyadoznak ismerős tornyaim.
Ez a tér halott, csak néhány madár
csipeget egy rom-házban: csalogány,
csiz és pinty. Ez az ősi nyugalom
csupa kisértet...
N. T. Morris
AZ INVERNESSI LÁNY
The Lovely Lass of Inverness
Az invernessi szép leány
nem tudja, kedv s dal van-e még;
reggel-este sir: „Jaj nekem!"
és sós könny üli a szemét:
„Drummossie lápja, s napja, te,
be fájó nap voltál nekem!
Apám s három testvéremet
ott s akkor kellett vesztenem.
Véres föld a szemfödelük,
sírjukon uj fű, eleven:
s mellettük egy legény, milyet
nem látott még egy női szem!
Jaj neked, kegyetlen nagyúr, te,
véres ember a te neved:
sok szívnek fájsz, mely sose ártott
se tieidnek, se neked!"
Burns
NANKING
Dombok közt pihen Nanking;
omladozó
falak övezik és a
Jangce folyó.
Milliók éltek egykor
s nevettek itt
s tornyok nézték az utcák
tömegeit.
A birodalmi bástyát
fű lepi, s a
királyi palotáknak
semmi nyoma.
Li Taj-po
FŰ
Grass
Rakjátok halomba a halottakat Austerlitznél és Waterloonál
Lapátoljátok be őket, és engedjetek dolgoznom –
A fű vagyok; mindent betemetek.
És rakjátok halomba őket Gettysburynál
és rakjátok halomba őket Ypresnél és Verdunnél.
Lapátoljátok be őket, és engedjetek dolgoznom.
Két év, tiz év, és utazók kérdezik a kalauzt:
Miféle hely ez?
Hol vagyunk most?
A fű vagyok.
Engedjetek dolgoznom.
Sandburg
HAZAFELÉ
When I came last to Ludlow
Hogy mentem a falumba
a sápadt hold alatt,
két derék fiú rótta
még velem az utat.
Négy deszka őrzi ma Dicket,
Nedet fegyházfalak,
s én megyek a falumba
a sápadt hold alatt.
A. E. Housman
A SZESZÉLYESEN LOBOGÓ TÁBORTŰZNÉL
By the Bivouac's Fitful Flame
A szeszélyesen lobogó tábortűznél
körmenet indúl köröttem, ünnepélyesen, halkan és lassan –
Előbb azonban
az alvó hadsereg sátrait szemlélem, a mezők és erdők homályos körvonalát,
a sötétséget, melyet az égő tüz foltjai világitanak meg, a csöndet,
távoli vagy közeli kisértet gyanánt időnkint megmozdul egy-egy alak,
a bokrok és a fák (ahogy felnézek, mintha folyton szemmeltartanának),
miközben a szél körbe jár és gondolkodik – óh, gyöngéd és csodálatos gondolatok! –
Életről és halálról, otthonról és a multról és szeretteinkről és a távollelőkről;
ünnepélyes és lassu körmenet vesz körűl, miközben a földön ülök,
itt, a szeszélyesen lobogó tábortűznél.
Whitman
ÓH, CSERZETTARCÚ FIA A PRERINEK
O Tan-Faced Prairie-Boy
Óh, cserzettarcú fia a prerinek,
sok örvendetes ajándék érkezett már előtted a táborunkba,
magasztalások és ajándékok érkeztek és tápláló élelmiszerek,
aztán egyszer csak megjelentél te magad
az ujoncok közt, hallgatagon és üres kézzel – De mi csak összenéztünk
és íme, a világ minden ajándékánál többet ajándékoztál nekem!
Whitman
ÁBEL ÉS KAIN
Abel et Cain
1
Ábel faja, egyél, igyál és
aludj: rád isten kegye hullt;
Kain faja, utad a sár, és
sárban dögölsz meg, nyomorúlt!
Ábel faja, áldozatodban
kéjeleg a szeráfi orr!
Kain faja, véget ér-e roppant
vezeklésed valamikor?
Ábel faja, vetésed ingyen
hízlalja, s barmaid, a föld;
Kain faja, rossz beleidben
az éhség vén ebe üvölt.
Ábel faja, múlik a nyár, de
tűzhelyed véd és atyai ház;
Kain faja, szegény sakál, te,
téged barlang hidege ráz!
Ábel faja, tenyéssz, szeretkezz:
megfiadzik aranyad is;
Kain faja, el ne felejtkezz:
nagy étvágyad csak bajba visz!
Ábel faja, te nősz s a zsengét
falod, réti poloska, te!
Kain faja, romlás, betegség
hajt a hazátlan vég fele.
2
Ah! Ábel faja, a te hullád
trágyázza még ezt a talajt!
Kain faja, nehéz a munkád,
még küzd, de célját éri majd;
Ábel faja, nézd, nézd remegve:
nyárs veri le kardod vasát!
Kain faja, törj az egekbe
és döntsd le Isten trónusát!
Baudelaire
ROKONOM ÉS A HAZA SORSA
Egyszerű ember; az unokabátyám.
Régivágású, szinte hajdani.
Szánt, vet, kutat fúr, úgy érez, ahogy más.
Ruhája és kalapja falusi.
Korán kel, és félti a haza sorsát:
a jó aratás, az fontos neki.
De essék szó úrról, miniszterekről –
bennek nyílnak a Bölcsek Könyvei!
Tu Fu
SILENTIUM
Hallgass, bujj el, s titkold, tagadd
érzésedet, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és – ne beszélj!
Sziv hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Meritve sár a tiszta mély:
igyál belőle s – ne beszélj!
Tanulj magadban élni. Egy
világ töltheti be szived,
álom, varázs, szent pillanat, –
de külső zajra elriad
s megvakúl, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s – ne beszélj!
Tyutcsev
ÁRPA JANKÓ
John Barleycorn
Fogadta három keleti
nép nagy király-ura:
Árpa Jankónak – eskü rá! –
halált kell halnia.
Eke kivágta, a kapa
rája rögöt huzott,
s hirdette uj, nagy eskü, hogy
Árpa Jankó halott.
De jött szép, derűs tavasz
s hulltak langy záporok,
és Árpa Jankó talpra állt
s féltek a gyilkosok.
Jöttek a hő nyár napjai
s nőtt Jankó ereje:
fejét dárda-kör védte, hogy
ne bántsa senki se.
S jött szeliden az édes ősz
s ő sápadt, gyenge lett,
rogyó szára, csüggedt feje
mutatta, hogy beteg.
Egyre fakóbb lett, öregebb
s fájóbb tekintetű;
s ellenségeiből kitört
a rejtett, régi düh.
Térde alatt levágta nagy
és éles fegyverök;
és vitték, megkötve, kocsin,
mint egy gonosztevőt.
Hanyatt fektették; s rá, nehéz
furkókkal! s ujra rá!
Akasztották szelek elé,
s forgatták föl s alá.
S töltöttek gödröt peremig
folyók vizeivel,
s beledobták: usszék, ha tud,
ha nem, merűljön el!
Teregették a szérüre
s úgy kínozták tovább
és amint életjelt adott,
lökték idébb-odább.
Bősz láng aszalta, perzselő,
a csontja velejét;
s két kő közt porrá zúzta egy
molnár, a fő-pribék.
Csapolták szivéből a vért
s itták köröskörűl,
és mennél többet, a szivük
annál jobban derűlt.
Árpa Jankó nagy és nemed
vitéz volt, büszke hős;
vérét hacsak kóstolod is,
bátor leszel s erős.
Bút-bajt feledtet az a vér
és örömöt növel:
dalol az özvegy tőle, bár
szemét könny tölti el.
Árpa Jankót éltesse hát
mindnyájunk pohara:
dús fiai ne tűnjenek
skót földünkről soha! –
Burns
A MAGÁNYOS BORA
Le Vin du solitaire
Egy gáláns nő szeme, mely oly furcsán világit
és úgy siklik felénk, mint a fehér sugár,
mellyel a lenge Hold a ringó tóra száll,
mikor halk gyönyöre hullámfürdőre vágyik,
kártyás ujjai közt a végső arany, a
csók, mellyel a szikár Adél a szádra fullad,
bágyasztó és puha zene, mely mégis úgy hat,
mint ez emberi kín távoli sikolya:
mindez nem éri föl, óh, mély palack, a lángbor
hatalmas balzsamát, mellyel gyomrod a jámbor
költő aszú szivét és agyát tölti el;
belőled árad a reménység, tavasz, élet,
– s te hozod nyomorunk kincsét, a büszkeséget,
amely győzelmet ad és istenné emel.
Baudelaire
VAGYON
Eigentum
Tudom, nincs semmi vagyonom,
csak a gondolat, mely száll szabadon
a lelkemből kiszakadva,
meg a pillanat, melynek gyönyörét
néha jó sors, a kegyes ég
fenékig üríteni hagyja.
Goethe
KÖTŐDIK A FEHÉRNÉP
LegoÚsin aƒ guna…kej
Kötődik a fehérnép:
„Anakreón, öreg vagy,
fogd tükrödet, gyönyörködj
nem-létező hajadban,
tündöklő homlokodban!"...
Én, hogy hajam van-é még,
vagy megszökött-e, azt nem
tudom; de azt igen, hogy
vénnek annál vigabban
való mulatni, mennél
közelebb ér a sírhoz!
Anakreóni dal
ITTASAN
Trunken
Csak ittasan az életen át!
Bor nélkül ittas az ifjúság.
Ha meg öreg issza magát fiatalra,
az már csoda erény jutalma,
Gondról gondoskodik az élet:
de itt a szőlő, gondűzőnek!
Goethe
A BOR LELKE
L'âme du vin
Dalolt egy este a bor lelke a palackban:
„Hozzád beszélek, óh kitaszitott barát,
bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan
küldöm feléd a fény s testvériség dalát!
Tudom, mennyi erőd, kínod és veritéked
kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,
hogy megszülessen és belém gyuljon a lélek;
de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,
mert amikor leönt a fáradt torok, érzem,
mily végtelen gyönyör mámora szédit el,
jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:
édes és puha sír az emberi kebel.
Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szivemben a remény és égbe visz!
Dícsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dícsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:
izzásom asszonyod boldog szemébe árad,
fiad arcán szinem s erőm ujra kinyit
s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,
olaj, mely edzi az atléták izmait.
Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,
szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,
s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis
és mint ritka virág szökken Isten felé!"
Baudelaire
A BOROS KORSÓHOZ
Ad amphoram
Ikertestvérem Manlius elnöki
évéből, légy bár veszekedés, vidám
tréfák, panasz, vad csók vagy édes
álom edénye, te, drága korsó,
s gyüjtötte légyen szeszed akármi cél,
méltán nyúl érted a mai alkalom,
óh szállj le: Corvinus szelídebb
bort akar ünnepi asztalunkra.
Nem fog megvetni, bár filozófia
bugyog belőle, nem lesz olyan bolond:
mondják, Cato apánknak is sok
bor hevitette dicső erényét.
Te pezsdited a többnyire lomha észt,
hogy nyissa szárnyát, amin a bölcs soká
töpreng, a titkos terveket te
fölfeded isteni lendülettel;
szorongó szívnek ujra reményt s erőt
adsz, és gazdag lesz általad a szegény:
utánad nem rém a királyok
zord koronája s a fegyveres kéz.
Víg lámpafénynél Bacchus, a Gráciák
s – ha megjön – Vénusz lesz pohárnokunk,
míg csak az éj csillagvilágát
tova nem űzi a felkelő nap.
Horatius
BACCHUSI DAL
Mért hallgat a mámor, a kéj?
Tomboljon a bacchusi lárma!
Éljen valamennyi leányra,
aki kebelünkre gyönyörben alél!
Serlegbe a jós gyürüket, hogy
a láng-nedüben
tisztán, nemesen
csengjék ki jövőnket, a titkot!
Koccintsa magasra kupánkat a lélek,
dicsérve az igazat, áldva a szépet!
Jőjj, mennyei Nap!
Ahogy a hajnali lámpa
egyre fakóbb, komorabb, –
sápad a nyegle tudás, ha
az értelem isteni sugara kél.
Éljen a Nap, és tűnjön az Éj!
Puskin
EMBERI KÖNNYEK
Emberi könnyek, ah, emberi könny, nem
tartja fel útad az örök idő;
nincs soha tanuja, kezdete, vége se:
zuhog a záporod úntalan özöne,
csak zuhog, ahogyan a süket őszben
zuhog a fekete éji eső.
Tyutcsev
HOGY ÖRÖKTŐL FOGVA VAN-E A KORÁN?
Ob der Koran von Ewigkeit sei?
Hogy öröktől fogva van-e a Korán? –:
kedvem kutatni nincs.
Hogy meg kellett-e teremteni? –:
bolond a vita mind!
Hogy a Könyvek Könyve: elfogadom
Mohamed parancsa szerint.
De hogy a Bor örök: ez a tudás
bennem soha meg nem ing.
Hogy angyalok müve, Ég itala:
tán az se mese mind.
S bárhogy van is, – aki iszik,
Isten arcába frissebben tekint.
Goethe
MIKOR BERÚGOK
Ne szeretné a bort az a
Kék Menny,
nem ragyogna Bor-Csillag az
égen;
nem szeretné Föld az édes
aszút,
hogy lehetne város neve
Bor-Kút?
Szereti azt mindkettő:
én se
pirulok majd birám előtt
érte.
S ha bölcs a bor, mint valaha
zengték,
s ha igaz, hogy az a legfőbb
szentség,
senki, mint én, nincs olyan bölcs,
oly szent,
ereimben hordozom az
istent:
öt pohárnál a Tejutra
hágok,
tiznél örök angyalok közt
szállok –
de hogy mikor berúgok, mit
érzek,
józanoknak arról nem
beszélek.
Li Taj-po
BOR ÉS SZERELEM
Én, Háfiz, bár csuklyás képmutató,
részegen nem titkolom, mi a jó.
A klastromból gyakran kiruccanok
és istentelenűl dorbézolok.
Boron kívűl szerelem rabjaként
koppasztgatom magamról az erényt.
Egy fénylő szem, egy rubinrőt ajak,
bevallom, rám mint az Ur lelke hat.
Ha a szentélyben térdre borulok,
ott is a kedvesemre gondolok,
s hogy törölhessem lábai porát,
lelopnám égből a húrik haját.
Háfiz
IDŐ, MARADJ MÉG
Time, you old gipsy man
Idő, maradj még,
vén cigány,
egy napra versz
sátort csupán?
Maradj velem,
kapsz szinezüst
csengőt a lovadra,
csodás-gyönyörűt,
s gyürűt ver az ötvös,
aranyat, nagyot,
és páva köszönt, és
gyerek-dalok,
s rózsába füröszt
száz drága leány,
minek úgy sietni,
öreg cigány?
Mult hét Babylon,
mult éjed Róma,
virrad, s a Szent Pál
jött ime sorra;
és kondul a dóm
s gyeplőd feszűl –
jössz s már tova
ily hirtelenűl:
városba, amely még
születésre vár,
ujabba, habár ez
még sírba se szállt?
Idő, maradj még,
vén cigány;
egy napra versz
sátort csupán?
Ralph Hodgson
I. M. MARGARITAE SORORI
I. M. Margaritae sorori
Kései pacsirta csattog a nyugodt égből;
s nyugat felől,
ahol, napi munkája végén,
elégedetten lézeng még a Nap,
fény hull a régi, szürke városra,
sugaras és derűs özön,
ragyogó béke.
Rózsaszin-arany ködben
gomolyog felfelé a füst. Csavarulatai
villognak, cserélődnek. A völgyben
árnyak nőnek. A pacsirta tovább zeng. A Nap,
áldásadását befejezve,
lemerűl, és a sötétedő levegő
borzongva súgja, hogy jön a győzelmes éj –
a csillaguszályos éj
és nagy adománya, az álom.
Igy muljak el!
Munkám végén, mikor letelt a nap,
bérem a zsebemben és szivemben
egy kései pacsirta dala:
hadd öltözzem majd igy a csöndes nyugatba,
tündöklő és derűs alkonyodba,
óh Halál.
W. E. Henley
RŐZSEHORDÓ NŐK
Kuj-csou-ban korán őszül a nő.
Véneken is ritka a főkötő.
Rossz idők járnak, nem vonz a család.
Legtöbb lány árván hordja bánatát.
Itt a férfi ül, nekik állni kell.
A munkát, kint s bent, mind ők végzik el.
Tiz közül kilenc rőzsét szed, galyat.
Amit kap érte, mindent haza ad.
Majd-mind két copfba fonja a haját.
Ezüst hajtűin zöld lomb s vadvirág.
Hegyi erdőkből vásárra siet.
Süt, mos, sót főz, túrja a földeket.
Ami dísz rajtuk s festék: könny s maszat.
Földjük sovány, ruhájuk zsákdarab.
Nincs bennük báj, mondják, nincs semmi csín...
S itt született a tündér Csao-csün?
Tu Fu
MULT ÉS JELEN
In die Büsche und die Bäume
Az út mentén, amely egykor
iskolánkba vitt, bozót s fa
ágaiban, levelében
könyv rejtőzött mindenütt.
Öregedve tördelem ma
egy lúc korhadt kérge-lapját.
– Az életfa kézirata! –
sugja halott cimborám.
Betűzöm a régi sorsot.
– Miért éppen ez az út vonz?
Miért épp ez a tanítás? –
kérdem hű halottamat.
Szellő lehell homlokomra:
– Magad irtad ide egykor
jövőd vágyát; jó hát tudnod,
hogy mi voltál valaha!
Albert Steffen
ESTI TORNYOK...
Bells in tower at evening toll
Esti tornyok konganak,
lelked elhagyja a nap;
majd az est is útra kél
és suttogva jön az éj.
Csak ne szidd a fényt, ne szidd
az éj suttogásait:
ne suttogna bár az éj,
a szív rosszra ösztökél.
A. E. Housman
ÉLMÉNY
Erlebnis
Ezüstszürke pára töltötte a
derengő völgyet, mint mikor a hold
felhőkön szivárog át. De nem éj volt.
Az ezüstszürke völgy páráiba
veszett az én ködlő tudatom is,
s némán merített az üvegszerű
kavargás: elhagytam az életet.
És csodálatos virágok fogadtak,
sötéten-izzó kelyhek! Meleg árban
mintha topázok vörös-sárga fénye
tört volna át egy erdőn. Az egészet
bánatosan hullámzó, mély zene
töltötte. És egyet tudtam, noha
nem fogtam föl, tudtam: ez a halál.
Az vált zenévé, roppant vágyban és
édesen és sötéten-izzva, mint a
legmélyebb bánat rokona.
De, furcsa:
égő honvágy sírt bennem hangtalan
az élet után, sírt, ahogyan az sír,
aki, este, nagy, tengeri hajón,
óriás, sárga vitorlákkal a
város, a szülővárosa előtt
elhalad a mélykék vizen. Előtte
az utcák, és kutakat hall, szagolja
az orgona illatát, és magát is
látja a parton, ámult gyermeket,
ki sírni vágyik, s látja a szobáját
s a fényt benne a tárt ablakon át –
de a nagy tengerjáró elviszi,
némán, s viszik, mélykék vizen, a sárga,
idegenszerű, óriás vitorlák.
Hofmannsthal
SZÖKŐKÚT
Nézd a felhős szökőkutat:
hogy remeg, hamvasan hogy izzik,
szikrázik és párában ázik,
mikor átgyúl rajta a nap!
Égnek szökken a sugara,
de ha célját majdnem elérte,
szivárványos porzásban égve
a földre kell zuhannia.
Szellemünk, gondolatsugár,
fogyhatatlan erejü forrás, –
mi akarja, hogy lengve hintázz,
hogy szakadatlan föl- s leszállj?
Forró vágyad égre sikolt,
de egy titkos erő parancsa
fagyot fúj törő sugaradra
és zuhanásodban kiolt.
Tyutcsev
TÖKÉLETLENSÉG
Unvollkommenheit
Nem tökéletes ez a földi lét.
A rózsa társként hordja tövisét.
Sőt fent is, ahol az Ur ege kékűl,
az angyalkák sincsenek hiba nélkűl.
A lótusz szagtalan. Hír súgja, hogy:
„Még Erényfi is lopott malacot!"
Tőrt ha nem fog Lukrécia magára,
dőlne talán, dőlt volna gyermekágyba.
A büszke páva lába förtelem.
A legszellemesebb nő hirtelen
úgy untathat, mint Voltaire „Henriász"-a,
sőt esetleg, mint Klopstock „Messiás"-a.
A legjobb tehén se tud spanyolúl;
latinul Massmann szintúgy. – Vékonyúl
Canova márvány-Vénusza ülepben;
Massmannn orra meg lapos, mint a seggem.
A hő dalban sok rím nem tiszta láng,
ahogy mézben is akad méhfulánk.
Lábsebtől fiát jobbal óvja Thétisz,
s az öreg Dumas – most derűlt ki – métisz.
Az ég sátrának legszebb csillaga,
ha náthát kap, lehull, és nincs nyoma.
A legjobb almaborban dongaszag van,
és sötét foltokat látni a napban.
Tisztelt hölgyem, te, a tökély maga,
belőled sem hiányzik a hiba.
Rám nézel? És hogy mi kellene, kérded?
Némi kebel, s kebledben némi lélek.
Heine
HA A VÁROSI ZAJ...
Ha a városi zaj elgyötör, néhanap
a köztemetőbe veszem be magamat.
Köröttem gránit és márvány, vas, oszlopok, rács,
lent pedig ott szorong a földalatti ország,
zsúfoltan-gyűrten a rothadt mélyben, ahogy
a közkonyhákon a tolongó koldusok.
Tonnás sírkő alatt nyög kalmár és tanácsúr
(szállna az örökös műve, de földre ájúl!),
próza s vers – a hálás utókor! – zeng, miként
senkit, tűnt hivatalt és rangot és erényt;
felszarvazott urát kő-asszony hőn siratja –
az urna réz-diszét tolvaj már lecsavarta;
itt sír tátong, csupa lucsok a feneke,
gazdája csak holnap költözködik bele...
Ah, e szomoru kép nem kelt szánalmat bennem,
rossz sejtelem riad elszoruló szivemben –
menjünk, sivár e hely.
De milyen élvezet,
ha ősszel, alkonyat felé, kisietek
a mi kis falusi temetőnkbe! A béke
ünnepi tája ez, álma és menedéke:
a maga helye itt mindenkinek kijut,
tolvaj nem szedi le éjjel a koszorút;
a mohos köveken tűzpiros napsugár zsong;
paraszt ballag tova, keresztet vet s imát mond;
itt nem pöffeszkednek omlatag oszlopok,
se orratlan nemtők s torzonborz angyalok –
tölgy áll a sír felett s terebély koronája
zúgva köszönt...
Puskin
EZEK FELHŐK A BUKÓ NAP KÖRÜL
These are the clouds about the fallen sun
Ezek felhők a bukó nap körűl,
a fenség lecsukja égő szemét;
a nagy mű kicsik kezére kerűl,
míg meg nem dől a magas; majd a szép
összhangba mind több csikorgás vegyűl
s közös szintbe terűl a törmelék.
Igy hát, barátom, ha majd kiderűl
a nagy harc után, hogy ez lett a vég,
légy még büszkébb nagy társadra, s örűlj,
noha gyerekek gyűlnek csak köréd:
ezek felhők a bukó nap körűl,
a fenség körűl, mely csukja szemét.
Yeats
A SEBZETT FA
Der verwundete Baum
Mély sebet hasitottak a szivedbe,
gonosztevők, – mondd, nagyon fájt a fejsze?
Köteléked gondos kezem csavarta,
s bízom benne: Meggyógyúlsz, fiatal fa!
Magam, szinte egyazon pillanatban,
élesebb késtől mélyebb sebet kaptam.
Nap-nap után megnézem a tiédet,
s közben az enyém tűrhetetlen éget.
Mohón szívod dús erejét a földnek
s az mintha belém hatolna belőled!
Zúzott kérgedből örök csodabalzsam,
friss nedv csorg. S mintha átpezsdűlne rajtam!
Sebed nézve, hogy enyhűl, forrva, küzdve,
úgy érzem, mintha a magamé hűlne!
A természet ható gyógyszere zsongat,
hiszem: Mindketten túléljük a rosszat!
Hány élet halt ily sebbe, mennyi tünt el!
Mi ketten dicsekszünk még sebeinkkel!
Meyer
BÚCSÚ VENUSTÓL
Vixi puellis nuper idoneus
Lányok kegyeltje még a minap csak és
nem gyászvitéz az asszonyi harcmezőn,
akasztom fegyverem s kiszolgált
lantomat, íme, e falra, mely a
habszűlt Venusnak őrzi baloldalát.
Úgy, úgy, föl, ezt is: álljon a zárt kapuk
ostromtanúja itt, az íj, s mind
a feszitővas, a lángszövétnek.
Óh, Cyprus üdve, isteni, s Memphisé,
hol sohse hull thrák hó, te, királyi Hölgy,
emeld Chloéra ostorod: csípj
jól oda egyet a kis pimasznak.
Horatius
GONDOLAT
A Thought
Ha tükörbe tekintek,
magamért nézek bele:
de ha pocsolyába,
csodákkal van tele.
Ha tükörbe, egy bolondot
látok csupán:
de a pocsolyából
egy bölcs néz vissza rám.
W. H. Davies
TANÁCS
Szeretsz? – légy szived bolondja!
Fenyegetsz? – ne mosolyogva!
Ha sértesz – hát véresen!
Ha szólsz – nyiltan, kereken!
Vitázol? – ne hagyd a végcélt!
Ha büntetsz – ne semmiségért!
Ha megbocsájtasz – ne fájj!
Ha ünnepelsz – mint királyt!
A. K. Tolsztoj
The Argument of the Hesperides
Témám: patakok, madárfütty, faág
s tavasztól őszik a sok dús virág;
májusfa, lombos kocsi, áldomás,
víg násznép és esküvői kalács,
Ifjúság és Szerelem s velük a
tisztes gyönyörök ujjongó dala.
Témám: eső és harmat és kacaj,
az ámbragyanta, fűszer, az olaj;
a változtató idő; megirom,
mért láng a rózsa, hó a liliom.
Témáim: a liget s az esthomály,
s Mab udvara meg a Tündérkirály.
Témám: a Pokol; s mindig: a Menny,
hová, remélem, csak elérkezem.
Herrick
ELMULÁS
Like to the falling of a star
Mint az ég hullócsillaga,
vagy tovavillanó sasa,
vagy májusréti pipere,
vagy ezüstharmat reggele,
vagy mint szél nyoma a habon,
vagy a buborék a tavon,
olyan az ember: csak kigyúl
a kölcsön-fényére éj borúl.
Buborék pattan; szél eláll;
a tavasz ősz sírjába száll;
fény, szárny s harmat semmibe vész;
s az ember neve: feledés.
Herrick
EMLÉKEZÉS A NÉVA HÍDJÁN
Itt állok megint a hidon,
mint egykor; s ahogy annyi éve,
kísértetként, álmatagon
nézek a Néva gyors vizébe.
Csillagtalan, kék ég mereng;
sápadt bűbáj borúlt a tájra;
csak az alvó Néván dereng
a hold áramló ragyogása.
Álmodom? Élek? S te mi vagy?!
Lehet hát látnunk, ujraélnünk,
amit ugyane hold alatt
veled néztem, amikor éltünk?
Tyutcsev
BOLDOGSÁG
Happiness
Kértem professzorokat, akik az élet értelmét tanítják, mondják meg, mi a boldogság.
Elmentem hires kormányzati tényezőkhöz, akik emberek ezreinek irányítják a munkáját.
Fejüket rázták mind és mosolyogtak rám, mintha ugratni akarnám őket.
Egy vasárnap délután kimentem a Desplaines folyó partjára.
És láttam egy csomó magyart a fák alatt, feleségestől és gyerekestől, megy egy hordócska sört és egy harmónikát.
Sandburg
GONDOLD MEG, ÓH, LÉLEK
Denk es, o Seele
Lúc-csemete zöldel
valahol egy erdőn,
rózsabokor áll egy
kertben valahol.
Máris parancsuk,
gondold meg, óh, lélek,
hogy sírod felett álljanak
és nőjenek.
Két fekete csikó
legel a réten;
farát hányva-vetve
tér haza este;
lépésben halad majd,
ha tetemed viszi,
talán, talán mielőtt
leszakad a
patkójuk,
mely most idevillog!
Mörike
SZIVEMBEN KÖNNYEZIK
Il pleure dans mon coeur
„Eső könnyében áll a város"
A. Rimbaud
s esik kint is, az utcán.
Mi bánt, mi keserít,
hogy szivem könnyezik?
Óh, eső, édes ének
aszfalton s háztetőn!
A gyötrődő szivének
balzsam e csöndes ének!
Ez a könny, ez a gyász
ok nélkűl kesereg ma.
Ugye, semmi csapás?
Butaság ez a gyász.
Az igazi bánat,
hogy nem tudom: szivem,
bár jóra-rosszra fáradt,
mért gyötri annyi bánat.
Verlaine
AZ ERKÉLY
Der Erker
Mint festő elé, a keskeny erkély
rendezésében ugy sorakoznak
s hervatag csokorrá kötözött
ovális arcukkal, fent, a gazdag
esti fényben ideálisabbak,
meghatóbbak s szinte örökök.
Egymáshoz támaszkodva a két lány,
két nővér, aki már ún talán
átvágyódni léte szakadékán,
támaszkodik, magányhoz magány;
és az öccsük, csupa merev ildom,
csönd és zárkózottság, csupa sors,
bár szelid tekintetű, ha gyors
szemed az anyához méri titkon;
s közbül, nyűtten s nyultan, senkinek sem
rokonaként, egy öreg
asszony maszkja, kifürkészhetetlen,
amit, mert már majdnem leesett,
most a fél-kéz támaszt, mig a másik,
hervadtabb, lecsuszva, a ruhákig
ér, le, oda, hol új arc világit,
mutatván a gyermeket:
a végső arc, még csak próba, vázlat,
áthuzták vonalai a rácsnak,
mint ami még nincs vagy nem lehet.
Nápoly
Rilke
AZ ÚJ HÁZ
The New House
Csak most, kapum bezárva,
maradtam egyedűl
az uj házban; s hallgattam, a szél
hogy sír, fütyűl.
S öreg lett egyszerre a ház,
s én is öreg;
és jóslatok gyötörték izgatott
füleimet:
vihar-éj, s ködös fény, végtelen;
napok, mikor a nap
hiába süt; s bánatok, régiek és
ezutániak.
Mindent megjósoltak; sehol
se láttam nyomait;
de már tudtam, hogy szól majd a szél,
ha mindez bekövetkezik.
Edward Thomas
VIRÁGA ILLAT-TENGERÉT
All the Flowers of the Spring
Virága illat-tengerét
sírunkon keveri a rét;
egy tavasz az ereje;
akár az ember élete:
nézd csak végig egész utunk;
kikelünk, növünk, pusztulunk.
Agyő, bálok, örömök,
szívbűvölő gyönyörök!
Édes lehellet, tiszta szem
elpárolog a semmiben;
és ez oly biztos, ahogy
árnyék lesi a napot.
Királyok hiúsága csak
emelni zászlót, szobrokat:
tovább-éltetni nevüket
hálóba fogják a szelet!
John Webster
IMA
Jámbor asszonyok és szerzetesek, hogy áldva
szárnyalhasson szívük egy tisztúltabb hazába
s a föld harcaiban szilárdak legyenek,
szerkesztettek imát, meghatót, eleget.
De nekem egyszerű igazságában egy se
oly szép, mint amelyet nagybőjti ünnepekre
olvas fel a pap a gyülekezet előtt.
Ez a leggyakoribb imám; csodás erőt
kapok tőle s vigaszt, javitót, boldogítót:
„Ne ereszd rám, Uram, a háromfejü Kígyót,
vagyis a zsarnokság leskelő szellemét,
az emberszapulást s a tétlen csüggedést!
De hadd, hogy bűneim mindenkor látva lássam,
testvéremet soha törvénybe ne citáljam,
s elevenitse meg lankadó lelkemet
alázat, türelem, szüzesség s szeretet!"
Puskin
BOLDOGSÁG
Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszinű
a boldogság, szerelem.
Nőjjön hát bennem ez a zöld
s vegyen körűl, mint rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört –
legyen oly zöld, mint a te zöld szemed.
Legyen az egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villog szanaszét
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von!
Olvasd ezt a mesét, ha akarod,
mielőtt szemed este lehunyod. –
Boldogság?
Kapunk naponta egy mosolynyi fényt
s küldünk helyébe egy-egy költeményt.
Broniewski
BÚCSÚ
(Emlékűl – az elutazónak)
Alkohollal most mit sem érünk,
nem segít könny, se költemény:
más útra térünk –
te meg én.
Mégis ömlik, ömlik a versem,
mint a vér:
vérfertőzőn ölelkezik szivemben
a szorongó harag s a szenvedély.
Mégis ömlik az alkohol, szakad:
piros patak.
Tudom már, mi bánt szüntelen, tudom, mi!
(Nevess ki...)
A könnyek azonban igazak és keserűek:
óh, mikor apad el az ár?
Ajkad gúnyolva büntet:
„Könnyezni kár!"
Léha vagy, szép vagy; mégy és vége: kész
a feledés. –
Mondd: volt értelme, hogy mikor
még szeretettel nézett rám szemed,
egy percre szivem, mint egy fáklya, oly
lobot vetett?!
Broniewski
SZÜRKÜLET
Twilight
Szürkül az út, varju károg, a messze liget csupa árny;
fény gyul a völgyben, a ködben, és csillag az ég magasán.
Üres a szérü, munka nem küldi zaját.
Szürkül az ut. Ki kisér? Csak egy árva barát.
De ébred a többi is: itt jön a drága, a régi, a sok,
sok szép síri barát, aki mégsem örökre halott;
sok hű szem, mely oltó porba fúlt,
sok hű szív, mely szeretett, mint kisfiút.
Masefield
FÁZVA S MOGORVÁN...
Verdrossnen Sinn im kalten Herzen hegend…
Fázva s mogorván utazom, mogorva,
hideg szív, a hideg szivek között;
végét járja az ősz, fehér ködök
burkolják a halott tájat lucsokba.
Szél fütyűl, kapkod az út fája, bokra,
a piros lomb lassan alázörög,
az erdő sóhajt, tarló gőzölög;
s rákezd az eső: most jön csak a rossza!
Heine
A NAP VÉGE
La Fin de la journée
Fakó fény alatt, mint a részeg,
lót-fut s viháncol esztelen
a hangos és arcátlan élet.
Nem csoda, hogy, ha kéjesen
megjön az éj, s fölhág az égre,
s éhség és szégyen elcsitúl,
minden elcsitúl –: „Végre, végre!"
sóhajt a Költő, s felvidúl.
„Agyam, gerincem lüktet és ég
és csak pihennie öröm;
szivem csupa fekete kétség;
sajgó hátamra feküszöm
s függönyeidbe göngyölöm
magamat, óh üde sötétség!"
Baudelaire
MONOLÓG
Légy boldog, ha semmi se vagy a földön!
Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze,
s a tehetség, a szabadság s a szív,
hogyha egyik se hasznosítható?
Észak fiai, olyanok vagyunk, mint
Észak virága: nyarunk túlrövid
s elhervadunk, gyorsan, könyönrtelen.
Akár a szürke nap a téli égen,
oly szegény, oly ködös az életünk,
s nemsoká lejár és megáll az óra.
Mifelénk csak szorongva ver a szív,
búsúl, nehéz, s a kebel csak feszűl.
Nincs szerelem és nincs édes barátság,
zord kételyektől mérgezve üres
viharban vész el az ifjú erő,
keserű az élet és salakos
s a fáradt szív nem ismer örömöt.
Lermontov
SZOMORÚSÁG TÍZÉVI HÁBORÚ UTÁN
Sás-zöld folyópart – Óh, emlékezet!
Zúg a Vu-hszja. Mit neki emberek?
Sodrán kócsagok: ni, hogy fürdenek!
Árva fa virít s ölel kék eget.
Lovak s dárdák: tíz éve gyász e föld!
Itt vénülök, isten háta megett.
Vagytok még, Vej vize, Csin hegyei?
Adó-tigrisek szívják véremet.
Tu Fu
HÖLDERLIN ÖREGKORA
Hölderlin's Old Age
Ifjúkoromban boldogan ébresztett a reggel
s a harmattal együtt sirattam az estét.
Most, ha kelek, átkozom a gyökérfrissítő
fehér vízesést: bár zuhantaná
pillám redőnyét egy ásványi világ
végtelen sulya! De furcsa, hogy esténkint,
mikor kaszált füvekként nyúlnak el az árnyak,
őrűlt koromban örömöt érzek és lelkem élénken
lángolva egy hideg ég középpontjában énekel.
Stephen Spender
ÖREGEMBEREK BÁMULJÁK MAGUKAT A VIZEKBEN
The Old Men Admiring Themselves in the Water
Sóhajtoznak az öregek:
„Iszonyú a törvény,
hullunk mindnyájan, cseppre-csepp"
Kezük karom, görbék a térdeik,
mint parti fűzé, mely kapaszkodik,
mert húzza az örvény.
Sóhajtoznak az öregek:
„Minden szép zuhan és temet,
mint az örvény."
ÖTVENES FÉRFI GONDJAI
Egykor, még tizenötéves suhanc,
úgy ugráltam, mint egy sárga boci.
Ha datolyát s körtét érlelt a nyár,
mi volt lakásom? A fák ágai!
Most ötvenen túl, csak teszek-veszek,
lógok, alig érdekel valami.
Szomszédommal kínban elviccelek:
az én száz gondom nem gond őneki!
Ha bejövök, négy üres fal az élet.
Óh, vén nőm arca, unott szemei!
Fiam szamár még, nincs benne kimélet:
kint bömböl s az ételt követeli.
Tu Fu
ALKONYPIR AZ ERDŐN
Abendrot im Walde
Az erdőbe menekűltem,
agyonűzött, árva vad,
a sok sima törzsre végső
pírját öntötte a nap.
Alig pihegek. Köröttem
moha vérzik, kő s patak.
Sebeimből szakad a vér?
Vagy ez csak szín, alkonyat?
Meyer
ÉLET
Life
Buborék a Világ, s Létünk csupán
arasznyi árny:
bűnből inditja buta sír felé
az anyaméh;
bölcsője átok, iskolája gyász
s megalkuvás.
Igy hát aki emberben bízni bír,
vízre rajzol, vagy szálló porba ír.
De ha már itt vagy, legjobb hogy lehet
az életed?
Nevelőd, ha az udvar fénye vonz,
bók s léha konc;
vadembereknek való menedék
lett a vidék,
s a bűn melyik városon nem fogott,
hogy ne volna még rosszabb, mint azok?
Házi gond szurdal férji agyakat
és ágyakat;
magányos csáb a legény sorsa, vagy
még gonoszabb;
gyerek kéne; s bár veszne, nyögi, ha
van, az anya.
Nővel, nő nélkül az élet mi más? –:
árva börtön, kettős hadakozás.
Egy helyt mulatni csak, odahaza,
kész nyavalya;
tengert járva keresni uj hazát,
nyomoruság;
béke követ iszonyú háborút,
még iszonyúbb; –
csitulhat-e hát örök panaszunk,
vagy élünk, vagy hogy, élvén, meghalunk?
Lord Bacon
SOROK A TINTERNI APÁTSÁG FÖLÖTT,
melyeket pár mérfölddel a rendházon túl írt a szerző, mikor 1798. július 13-án egy kirándulás során újra meglátogatta a Wye partjait
Lines composed a few miles above Tintern Abbey, on revisiting the banks of the Wye during a tour. July 13, 1798
Öt év mult el; öt nyár, oly hosszu, mint
öt hosszú tél! és megint hallom e
vizeket, hegyi forrásuk után
halk, belföldi morajukat. – Megint
látom e zord, meredek ormokat:
szinterük vad magánya még nagyobb
magányba ringat s a tájat az ég
zavartalan magányába köti.
Ugy van, megint itt pihenhetek e
sötét szikomór alatt s látom a
kertes házakat s borzas fáikat
(gyümölcsük még éretlen): mind olyan
egyszínű zöld, s csalitba és berekbe
vész valamennyi. Megint látom a
cserjesorokat; a pásztortanyákat:
ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly
csavarog föl, csendben, a fák közűl! –:
minthogyha kóbor lakókat jelezne
a lakatlan erdőkben, vagy talán
remetetbarlangot, hol, tüze mellett,
egymaga ül a remete.
szépség a hosszú távollét alatt
nem az volt, mit vaknak mesél a táj:
csöndes szobákban és városi zajban
gyakran éreztem édességüket,
itt, véremben, s itt, a szivem körűl;
sőt lelkem mélyéig hatoltak és
úgy üdítettek: felejtett gyönyört is
éreztettek – némelyikük talán
nem kis, nem köznapi hatást tesz egy
jó ember legjobb életére, kis,
nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt
tetteire. S hiszem, tőlük ered
az a másik adományom is, az
a magasabb, az a boldog derű,
melyben a ránknehezedő titok,
melyben e nagy, érthetetlen világ
terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:
az a szent, tiszta kedélyállapot,
melyben érzésünk ringat, ringat és sodor –
földi alkatunk lélegzése is
szinte szűnik, testünk elalszik és
magunk élő lélekké változunk,
mig szemünk, melyet összhang ereje
nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,
a dolgok leglelkébe lát.
hiú hit is, óh, hányszor volt – (sötétben
s örömtelen napvilág annyi sok
képe láttán, mikor az élet undok
és meddő zsivaja és lázai
csak nehezitették szivem verését) –
hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,
óh, erdős Wye, bozót vándora, te,
hányszor fordúlt feléd a szellemem!
S most, húnyó eszmék csillámaival,
sok sötét s gyönge emlékkel ugyan
s kissé valami szomorú zavarban,
de ujra feltámad a lelki kép:
ahogy itt álltam, nemcsak a jelen
gyönyörével, de a boldog reményben,
hogy ez a perc jövendő éveket
éltet s táplál majd. S így hinni merek,
bár persze nem az vagyok, aki akkor
először jöttem ide; nem, aki
őzként szökelltem hegyen, patakok
s magányos folyók mély partja fölött,
bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább
az vagyok, ki a félelme elől fut,
semmint örömét keresi. Hisz akkor
(hagyván a gyermek boldog-állati
mozdulatait s nyersebb üdveit)
mindenem a Természet volt. – S magam mi?
Nem, nem tudom. A zengő vízesés
szenvedélyként zúgott át: a hegy, a
nagy szikla, a mély és sötét vadon
s színeik s formáik mind szinte étvágy
voltak nekem; mind érző szeretet volt,
mely nem kivánt távolabbi varázst,
gondolatit; se izgalmat, hacsaknem
amit a szem nyújt. – Elmúlt az a kor,
el vele minden fájdalmas gyönyör,
el minden szédült elragadtatása.
Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;
jött más öröm: akkora veszteségért,
hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanúltam
másképp nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:
nem durva, sértő, de van ereje,
hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és
az élő szél s a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén
mozgást és szellemet: az ösztökéli
mindazt, ami gondol s a gondolat
minden tárgyát s átcsap mindeneken.
Ezért vagyok ma is mezők, hegyek
s hangulatok barátja; s mindené, mit
e zöld földről látunk; szemek s fülek
nagy világáé – mindazé, amit
felfognak s félig ők teremtenek;
s örömöm látni az érzék s a föld
szavában tiszta gondolataim
horgonyát, szivem dajkáját vezérét
s erkölcsi voltom lelkét.
volna ily leckét, tán akkor se fájna
jobban, hogy kedélyem sötétedik:
hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó
partjain, te, te, legdrágább Barátom,
drága, drága Barát, s hangodban a
saját régi szivem szól, vad szemed
villanásából saját gyönyöröm
régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd
nézzem még benned egykori magam,
drága, drága Hugom! s ez lesz imám,
hisz a Természet nem csal meg szivet,
amely szereti; előjoga, hogy, míg
csak tart életünk, örömről örömre
vezessen: úgy át tudja hatni a
lelket bennünk, úgy betölti nyugodt
szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes
gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,
hetyke itélet, önzés vigyora,
szívtelen köszöntés s a napi élet
semmi nyűge meg nem tör sohasem
és sose fogja megzavarni boldog
hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,
áldással teljes. Ragyogjon körűl hát
magányos sétádon a ragyogó hold,
csapjon feléd szabadon a hegyek
szálló köde, s későbbi éveidben,
mikor higgadt gyönyörré érik ez
a vad ujjongás, mikor lelked a
szépségnek mintegy udvarháza lett:
emlékezeted legyen lakhelye
e sok édes hangnak s harmóniának;
s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem
jutna osztályrészedűl, mily öröm,
mily gyógyulás lesz rám gondolnod és
biztató szavaimra! S ha talán már
ott lennék, hol többé nem ér utól
a hangod s vad szemeidből a tűnt
lét ragyogása, akkor se felejtsd,
hogy együtt álltunk e gyönyörü víz
partján, és hogy én, régi hódolója
a Természetnek, most is lankadatlan
rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,
mint valaha – óh, szentebb szerelem
mélyebb hevével! És azt se felejtsd,
hogy annyi év és kóborlás után
e sok karcsú szirt és meredek erdő
s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért
és temiattad, ma még kedvesebb volt!
Wordsworth
KÉT ERŐ
Sorsunk két erő irányitja mindig
és amit akar velünk, azt csinál,
két szörnyű erő bölcsőtől a sírig:
a világi itélet s a halál.
Felelőtlen parancsol mind a kettő,
akármi a döntésük, átok, üdv;
tiltakozni, irgalmat kérni meddő:
minden ajkat lezár itéletük.
A halál az egyenesebb: nem ismer
részrehajlást, semmi sem hatja meg,
nem törődik dacunkkal, könnyeinkkel,
egyformán lekaszál minden füvet.
A világ más – ki szokást és hitet szeg,
azt féltékeny zsarnokként bünteti;
nem sommásan dönt rendet, de a legszebb
kalászt sokszor tövestől tépi ki.
Jaj hát, kétszer jaj annak, kit a vére
lázadni hajt, ki büszkén síkraszáll
s ifju hitében mosolyogva Véle
az egyenlőtlen párbajra kiáll –
ki, embervoltát felismerve, bátran,
föltekintve csak, csillaga felé,
bűvölten és szépsége tudatában
maga lép a torz rágalom elé –
ki szivében nem álcázza a titkot,
kiben erő van s szabad öntudat,
ki homlokáról letörli a szitkok
mocskát, fenyegetést, rágalmakat –
igen, jaj annak: nyilt őszintesége
csak növeli a látszat-bűnöket...
De – ilyen a világ: ahol a vétek
emberibb, ő még embertelenebb.
Tyutcsev
HOLNAP
To-morrow
Hol vagy, drága holnap? Ifjak,
vének, dúsak, koldusok,
azt keressük, busak, vígak,
a te édes mosolyod.
S mit lelünk – óh gaz világ! –
helyeden? A szörnyű Mát!
Shelley
EMLÉKEZÉS
Mikor a földi nap lármája véget ér
s végig az elnémult utcákon
áttetsző fátyolát teregeti az éj
s a munka jutalma, az álom:
csöndben virrasztva még hevesebb akkor a
feszült órák keserü láza,
a tétlen éjben még sajgóbban lángol a
lelkiismeret mardosása.
Álom álomra gyúl; csorbult vágy tör nehéz
utat a romok közt; az emlék
némán és vádolón rángó arcomba néz
és kibontja hosszú tekercsét:
borzadva olvasom, életem az a könyv,
képei itt állnak köröttem:
átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny
ki nem olt egyetlen betűt sem.
Puskin
ORPHEUS, EURYDIKE, HERMES
Orpheus, Eurydike, Hermes
Lelkek bányája volt az, csodabánya.
Hallgatag ezüst-erekként haladtak
át a sötétjén. Gyökerek közűl
onnan indúlt a vér az emberekhez,
s nehéz porfírként rőtlött a homályban.
Egyéb piros nem volt.
Csak szikla volt
s léttelen erdők. És hídak az űrben
és az a szürke, vak, nagy tó, amely
úgy lebegett a messzi mély fölött,
mint egy esős táj égboltozata.
Türelmes és lankás mezők között
csak halvány csík volt az egyetlen út,
odadobott, hosszú, fehér szalag.
És ezen az egy úton jöttek ők.
Elől kék köpenyben a karcsu férfi:
türelmetlen s némán kémlelt előre.
Léptei meg-se-rágott falatokban
ették az útat; keze súlyosan
s csukva csüngött a ráncos tunikából,
és nem tudott többé a könnyü lantról,
mely a baljába már úgy belenőtt,
mint olaj-ágba a rózsakacsok.
S érzékei mintegy kettéhasadtak:
míg látása, kutyaként, megelőzte
és fordúlt, jött és ujra elszaladt
s úgy várt rá a következő kanyarnál, –
hallása, szag gyanánt, visszamaradt.
Néha úgy érezte, hogy hátraér
ama másik kettőig, kiknek őt
egész oda, föl, követnie kellett.
Aztán meg mintha csak lépte követte
volna a lépcsőn s lengő köpenye.
De azért jönnek, gondolta magában,
és ki is mondta, és elhalt a szó.
Mégiscsak jönnek, s bizony, az a kettő
szörnyű halkan lépkedett. Ha csak egyszer
megfordúlhatna (s ha nem rontaná le
ezzel az egész művét, amelyet
most hoz létre), láthatná őket, a
két Halkat, aki némán követi:
az Utak s a Messze Hír Istenét,
– fénylő szeme fölött vándorsisak,
karcsú botot visz a teste előtt
s madárszárnyak csapdosnak a bokáin;
s az Isten balján, kit vezet: a nőt.
Azt, Kit-Úgy-Szeretett, hogy Érte többet
sírt a lantja, mint száz siratóasszony;
hogy világ lett a jajából: az élet
ujjászületett benne: völgy meg erdő,
még egyszer, út, rét, folyó, falu, állat;
és hogy e jaj-világ körűl, akár a
másik Föld körűl, Nap járt körben és
csillagos, csöndes, uj égbolt keringett,
uj, panasz-égbolt, torzúlt csillagokkal –:
ez volt, Kit-Úgy-Szeretett.
A nő pedig ment az Isten kezén,
hosszú hullapólyákban tipegett,
bizonytalan, szelíden s nem sietve.
Magába merűlt, mint egy terhes asszony,
s nem gondolt a férfira, ki elől ment,
és nem az útra, mely vitte, föl, élni.
Magába merűlt. És az, hogy halott,
teljesen telitette.
Mint gyümölcsöt a méz és a sötét,
úgy betöltötte nagy halála, mely
olyan uj volt, hogy nem foghatta föl.
Uj lányságban volt, és érintetlen;
nemisége becsukódott, ahogy
a fiatal virág estefelé,
s keze úgy elszokott a szerelemtől,
hogy még a könnyű Isten végtelen halk
érintése is, mely vezette, bántó
bizalmaskodásként hatott reá.
Nem a szőke nő volt már, aki néha
megzendűlt a Költő dalaiban,
nem a bő ágy illata, szigete
s nem ama férfi tulajdona többé.
Már felbomlott, mint hosszú hajak, és
másé lett, mint a leesett eső,
és mint százszoros készlet, elfogyott.
Már gyökér volt.
S amikor hirtelen
megállította s felsíró szavával
azt mondta az Isten, hogy: „Hátranézett!" –
nem értett semmit s halkan mondta: „Ki?"
S messze, a fénylő kijárat előtt,
sötéten állt valaki: lehetetlen
volt ráismerni. Állt, és nézte, a
réti ösvény csíkján szomoruan
hogy fordúlt meg, s némán, a Messzi Hír
istene, követvén az alakot,
ki már ment, vissza, az iménti úton:
hosszú hullapólyákban tipegett,
bizonytalan, szelíden, s nem sietve.
Rilke
A VILÁG VÁNDORAI
The World's Wanderers
Csillag, kit fénytollaid
tüze lobogva röpít,
az éj mily barlangjai
csukják össze szárnyad?
Hold, te sápadt, szürke, a
hontalan ég vándora,
napnak-éjnek mily puha
mélye veti ágyad?
Fáradt szél, ki kóborolsz,
vert vendégként csak loholsz,
fészkedül hol ád a sors
hullámot vagy ágat?
Shelley
SPLEEN IV.
Spleen IV.
Mikor az alacson égbolt az unalomtól
nyögő lélekre mint fedő nehezedik
és köröskörül a fekete horizontról
ránk éjnél szomorúbb, szörnyű nappalt vetít;
mikor földünk a köd nyirkos börtönbe zárja,
amelyben a Remény denevérként csapong
s míg félénk szárnya a vak falakat sikálja,
fejével verdesi a rothadó plafont;
mikor huzalait égig felvonva szinte
börtönt és rácsokat imitál az eső
s hogy hálóját agyunk mélyébe kifeszítse,
néma pók-csapatok pokolfajzata jő:
ugrálni kezdenek a dühöngő harangok
s az égre bőgnek, úgy üvöltve, oly vadúl,
mint kóbor szellemek, hazátlan, bús bitangok,
kik sírnak, makacson és szakadatlanúl.
– És dobszó és zene nélkűl haladva hosszú
egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át,
zokog a tört Remény, és a zsarnok Bosszú
koponyámba üti fekete zászlaját.
Baudelaire
A TÉKOZLÓ BÁNATA
Hány szeretőt és barátot találtam,
hány szem jött és tűnt, mint csillag az égen,
kezem nyujtva hány kézzel paroláztam:
és szív-a-szívhez sohasem beszéltem!
Ifjú tékozló, egyre üritettem
szivem szekrényét; de adósaim
ma is adósok! Törhet-e felettem
pálcát a vád, hogy a nagy pazar, ím,
kis rabja lett a visszavonulásnak?
El, lányok hada, vigyázzon az ég rád!
És tirátok is, el most, ifju társak!
Ifjú tékozló, kincsem maradékát
elásni megyek... Ne több léha dalt, zajt!...
Jön az öregség: koldús-sorsra vessen?...
Megleltem Őt, ki mindent visszaad majd
– kamatostól, s idején, – fönt a Mennyben!...
Mickiewicz
SÁR S BŰN KÖZPONTJA LELKEM
Poor soul, the centre of my sinful earth
Sár s bűn központja lelkem, te szegény,
saramé, mely lázad s pöffeszkedik,
mért kínlódsz ott bent, romlás rabjaként,
hogy úgy felcifrázd külső falaid?
Mért költesz rá, ha oly átmeneti
a bérlet és díszlakod omladék?
Férgek, e bőség örökösei,
föleszik kincsed? Ez a testi vég?
Akkor hát, lélek, te használd ki őt,
a szolgádat, s ne rontsd a készleted;
por-órákon végy isteni időt;
belül hízz, külsőd hitvány is lehet:
hízz Halálon, aki embereken –
haljon meg csak Ő, többé senkisem.
Shakespeare 146. szonettje
A GYÓGYÍTHATATLAN
L'Irrémédiable
1
Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme,
mely azúr csúcsokról suhant
és sáros, vak Styxbe zuhant,
hova égi szem nem hatol be;
egy Angyal, balga utazó,
akit a Torz szerelme éget
és aki rettentő lidércek
közt vergődik, mint egy uszó,
és küzd, félig halálraváltan,
egy roppant örvénnyel, amely
kerge bolondként énekel
s piruettezik a homályban;
a megbabonázott, szegény,
ki egy kígyókkal telt veremből
hasztalan nyulkálva eseng föl
oda, ahol se kulcs, se fény;
a kárhozott, ki lámpa nélkül
szakadékba készűl, amely
feneketlen nyirkot lehel –
örök lépcsőkön, rámpa nélkül,
le, oda, hol nyálkás-hideg
szörnyek nagy, foszforos szemétől
az éj annyira elsötétűl,
hogy látni csak tüzük lehet;
hajó, sarkvidék béna foglya,
melyet kristálycsapda övez
s mely nem érti, mily végzetes
átjáró csalta e pokolba; –
mind jel, körkép, melyet sivár
s gyógyithatatlan sorsod öltött,
és azt mutatja, hogy az ördög
jól csinálja, amit csinál.
2
Koromtüzű és tiszta kettes
a szív, ha saját tükre már,
Igazság Kútja, fény s homály,
s egy fakó csillag áll felette,
a pokol gúnyos fárosza,
sátáni kegy fáklyája, hős, szép,
egyetlen vigasz és dicsőség:
– a Kárhozottság tudata!
Baudelaire
Mikor sötét gond fojtja meg a fényt
s fuldoklunk, mint ránkszakadt kőhalomban,
egyszerre csak, a jó ég tudja, honnan,
valami friss fuvallat száll felénk:
a mult árnyképei körűllebegnek
s elfújják rólunk a sziklányi terhet.
Éppígy, néha, mikor már ősz borít
mindent s ritkítja a ligeti zöldet
s zordabb az ég, komorabbak a völgyek,
gyors, meleg, párás szél kerekedik:
zörgő avart kavar csak, de az eltűnt
tavasz szagával tölti be a lelkünk.
Tyutcsev
A GYERMEKKORBÓL
Aus der Kinderzeit
Nyakig ültem a régi levelek közt,
mikor egy olyan kerűlt a kezembe,
amelynek az évszáma megijesztett,
olyan régi volt, olyan régi már.
Kis betűk s nagyok dülöngéltek a
sárgult lapon, s közbűl sok tintafolt:
„Kedves Fricim, a fák megkopaszodtak,
nem lehet rabló-pandúrt játszani,
Türknek a jobb mellső lába kitört
s még mindig fáj Anna néni foga.
Papa fogolylesen van. Egyebet
nem tudok. Jól érzem magamat. Irj
hamarosan. Minden jót. Szerető
barátod s unokaöcséd, Zsiga."
„A fák megkopaszodtak," a fanyar szó
letétette velem a sok papírt,
botot, kalapot adott a kezembe,
kabátot rám, s kihajtott a mezőre.
Liliencron
A KÜLSŐ ÉLET BALLADÁJA
És gyermekek nőnek fel, a szemük mély,
semmit sem tudnak, nőnek s belehalnak,
és minden ember megy a maga útján.
S édes gyümölccsé érik sok fanyar mag
s éjjel, mint halott madár, földre ernyed
s fekszik néhány napig és összerothad.
S mindig fújnak a szelek és lebegnek
s mindig észlelünk és fecsegjük ezt-azt
s kéjre gyúlnak s elfáradnak a testek.
S útak szelik a mezőket s a giz-gazt
s falu van itt-ott, s fáklya, tó, fa, s érzem,
ijeszt némelyik és halálra szikkadt.
Mi célra épűlt mindez? és miért nem
egyforma soha? s mért van annyi más még?
mi a cél a könny- és kacajcserében?
Mit ér mindez, mire jó ez a játék,
mikor nagyok s örök-árvák vagyunk
és nem int útközben se cél, se szándék?
Mit ér, hogy sokat láthattunk efélét?...
S mégis, aki „esté"-t mond, sokat az mond:
bölcsességünk csurrantja s bánatunk,
mint üres lép a méhkas sűrü mézét.
Hofmannsthal
POSTUMUSHOZ
Eheu fugaces, Postume, Postume
Futnak, hej! futnak, Postumusom, bizony
futnak az évek, semmi imára nem
késnek a ráncok és a vénség
iszonya és a könyörtelen vég.
Nem, ha naponta áldozol is bikát
háromszor százat a sose-könnyező
szörnyeteget, s Tityont lefogja
komor vizével: mert valamennyien,
kiket csak táplál az anyaföld, oda
hajózunk, legyünk bár királyok
sarjai vagy nyomorult parasztok.
Hiába kímél Mars dühe és a zord
hullámcsatákban förgeteg Adria,
köszvényes ártalmát hiába
kerülöd ősszel a Déli Szélnek:
csak vár az éji körein untalan
bolygó Cocytus, vár Danaus gonosz
fajtája és örök robotban
Sisyphus, Aeolus unokája.
Csak itt kell hagynod szép feleségedet,
földed, házad, s a gyönyörű fák közűl,
melyeket ápolsz, csak a ciprus
követ, a gyűlöletes, a sírba.
Előszedi majd az okos örökös
száz kulccsal őrzött caecubumid, s falat-
padlót locsol a bor, melyet most
főpapi asztal is irigyelne.
Horatius
OKOSAN LÉGY KEGYETLEN...
Be wise as thou art cruel...
Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
mert kínom megszólal s a szó kimondja,
szánalomesdő szivem mily beteg.
Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
ha nem szeretsz is, mondd: szived szeret
(morcos betegnek, ha vége közel,
az orvos csak gyógyulást emleget).
Mert megőrjít a kétségbeesésem
s őrűlten még rosszat mondok reád,
s hit az őrűlt vád őrűltek fülében,
oly gonosz e ferde mai világ.
Hogy így ne járjak, s te se, szemed akkor
is tűzzön rám, ha szived elcsatangol.
Shakespeare 140. szonettje
KÉT SZERELMEM VAN, AZ GYÖTÖR S VIGASZTAL...
Two loves I have of comfort and despair
Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;
szellemük szüntelen hajtóerő;
gyönyörű férfi az egyik, az angyal,
az ártóbb szellem egy rút-szinü nő.
Hogy pokolra vigyen, a női rossz
csalja tőlem lelkem angyal-barátját
s szemem sátánná rontani gonosz
fénnyel hálózza annak tisztaságát.
S hogy az az angyal ördög lett-e már,
még nem tudhatom, szivem csak gyanít,
de mert távol – és együtt – van a pár,
sejtem: megjárták egymás poklait.
De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,
mig a Jó el nem hamvad a Gonoszban.
Shakespeare 144. szonettje
LÁZRAGYÚLT SZIVEM FOLYTON ARRA VÁGYIK...
My love is as a fever longing still
Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik,
amitől szenved, mindig betegebben;
habzsolja kórja fenntartó csiráit,
hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.
Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
látván, hogy minden receptje hiába,
elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.
Nincs menekvés, józan eszem a multé,
az őrület növő irgalma ráz;
gondolatom s szavam: egy tébolyúlté,
ténytorzító, fecsegő kapkodás;
mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
te, éjsötét, te, pokolfekete.
Shakespeare 147. szonettje
MULANDÓSÁG
A padlón ült, körötte nagy
halom levél – azt válogatta,
hamuvá hűlt írásokat:
ezt olvasta, azt félredobta.
Felvett egy-egy képeslapot
s megdermedt a csodálkozástól:
lelkek néznek így elhagyott
testükre az ég magasából.
Mily élet volt ez valaha
és nem jön vissza soha többet!
Hány szomorú pillanata
megölt szerelemnek s örömnek!
Mellette álltam, csüggeteg,
némán, és majdnem térdre esve –
s elkomorodtam, mintha egy
kedves árny állt volna helyemre.
Tyutcsev
ÁLMATLANSÁG
Óh, órák konduló szava,
gyötrelmes párbeszéd, te, éji!
Idegen a szavad, de a
lelkiismeret mégis érti!
Figyeljünk vidáman reád,
ha köröttünk már nem néma minden?
Az idő nehéz sóhaját
jós visszhang folytatja szivünkben.
Ugy rémlik, a bukó világ s a
biztos vég tanui vagyunk
és a természettel csatázva
egész magunkra maradunk.
Életünk lázálomban égve
a láthatáron körüláll,
majd jót és rosszat messziségbe
temet a növekvő homály.
Lassan uj nemzedék nyitotta
körénk ifjú virágait
s porát ránk és időnkre hordva
bennünket feledés borít,
s ritkaság, ha ércnyelvü hangját
kondítva egy-egy pillanat
meghúzza éjféli harangját
felettünk, s lassan elsirat.
Tyutcsev
VONZÓ BORZADÁLY
Horreur sympathique
„E sok bizarr, fekete felleg
sorsod kínját veti eléd:
kéjenc, felelj! – üres szivednek
mit mond ez a gyötrelmes ég?"
Imádva a homályt, a leplet
s a bizonytalanság ködét,
én nem siratom honavesztett
Ovidként Róma édenét.
Egek, dúlt sziklapart, sötét, zord,
ti gőgömet tükrözitek!
Nagy, szomorú felhőitek
álmaim gyászhintai, és mord
fényben a Poklot hirdetik,
melyben szivem gyönyörködik!
Baudelaire
VISSZAPILLANTÁS
Rückschau
Minden szagát orromba hordta
ez a pompás földi lacikonyha.
Ami fűszerrel terítve a föld,
hősként élveztem mind a gyönyört!
Ittam kávét, ettem kalácsot,
sok szép baba csókolt és imádott;
selyemingem volt s frakkom, finom –
s arany is bélelte a tarsolyom.
Jártam lóháton, akár Gellert,
házam, kastélyom övezte kert;
heverésztem a boldogság mezején,
aranymosolyával ölelt a fény;
s babérkoszorúm illata,
agyamon mint álom szállt tova,
mint rózsaálom, örök tavasz...
S az üdv oly nagy volt, oly igaz,
oly alkonyizű, döglusta kaland –
repült a számba a sült galamb,
s angyalkák jöttek, húzva – hipp-hopp! –
zsebükből a pezsgőspalackot...
Buborék volt mind, látomás csak –
elpattantak. – Most itt citeráztat
a nedves fűben a reuma,
s lelkem a szégyenpír maga.
Mert, ah, ami kéj volt, ami öröm,
drágán vettem: fanyar csömörön;
keserűség ég a begyemben
és poloskák martak kegyetlen,
fekete gond őrölt, sok irtó
gazdag pasi és sok vén szipirtyó
előtt hazudoztam, kunyoráltam,
sőt tán koldusnak is beálltam.
Még lótni-futni? Sehogyse bírom!
búvok a földbe: takarjon a sírom.
Agyő! S, keresztény feleim: ott fenn,
hát persze, au revoir a mennyben!
Heine
AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK...
Les faux beaux jours...
Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:
iszonyú kisértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.
Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
minden tőkét a domb oldalán; oda van
az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.
Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok
felfalni kezdenék megint szép holnapod?
S ha megrohan megint régi őrületed?
Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz
a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.
Verlaine
LEHULLT AZ ÉLET LÁNCA...
Lehullt az élet lánca; itt a cél:
lelkem a biztos kikötőbe tér,
hol hallgat a mult s tarka délibáb
nem hímezi a jövő fátyolát,
hol a jelen nem ismer szenvedélyt
s becsvágy nem vonz, könny nem hull semmiért,
ahol a szív már nem emlékezik,
nem érzi többé saját férgeit
és csak pihen a rossz deszkák között.
Életem a halálba ütközött!...
De mi lesz, ha ott is szerelmi vágy
lobog csábítva a keblemen át?
Ha vérem fölforralja valami,
a gyönyörvágyó test ösztönei,
vagy a tömeg, a vak, gonosz, irígy,
melyet a saját esze megbutít?!
Nem, nem, elég volt az élet, elég,
eddig is az hajszolt a sír felé
s gyötrelmét többé el nem viselem!
S ha pörbe fogsz is érte, Istenem,
és sujtson bár büntetés, sulyosabb,
mint a bűneim, pokol s kárhozat:
viselek mindent rendületlenűl,
csak el innen, az emberek közűl!
Lermontov
ROSSZ SEJTELEM
Zúg az éji vonat sötéten
Az éjen át, az egész éjen át.
Egyedül zúg a néma éjben,
Komoran, mint aki célt sose lát.
Együtt zúg minden sejtelemmel,
S az egyre tart, egyre csak tart tovább.
Ő nincs! nincs! nincs! nincs! – kattogja a tengely
Az éjen át, a hosszú éjen át.
I. G. Kovačič
A HALÁL OSTROMA ALATT
Félve iszonyú kardomat s dárdámat, a rettenetest,
rabom volt a világ, ahogy a léleknek rabja a test.
Élveztem a békét, otthonomat, a dicsőség trónusát,
s ha vágyam hajtott, fegyveresen zúgtam országokon át.
Azt hittem, Nagy Valaki vagyok, azzá tesz a győzelem,
de jaj, tudom már: végül egy a paraszt s a fejedelem!
Ha a síri lapát két rossz koponyát dob kezeid közé:
tudod, melyik a királyi és melyik a koldusé?
Egy intésemre ezrivel dőltek bástyák, falak,
sarkantyum mozdulatára nem egy hadsereg megszaladt.
De most, hogy a halál ostromol, mi segít kínomon?
Mahmud, Ghazna szultánja
A SZOMORÚFŰZ
Folyt, folyt a víz,
tükre futott a fűzágak alatt.
Szomorúfűzek lógatták bele hajukat!
S villogó, meztelen kardjukkal csapkodva a fák felé,
vörös lovasok száguldtak a szálló nap elé.
És hirtelen
mint madár,
melyet golyó talál,
a csapat szárnyán hangtalan
meging egy lovas és földre zuhan!
Száját egyetlen jajra se nyitotta ki,
csak nézte, hogy robognak társai,
csak nézett, s a szeme tágult,
a távolodó lovak fényes patáira!
Ó, be kár,
be kár, hogy soha,
soha többé nem viszi csapzottsörényű paripa,
s fehér seregek hátában nem forog többé a vasa.
Halkul a hang, elmúlik a hang, a dobogó ütemé,
tűnnek, eltűnnek a lovasok napnyugat felé!
Lovasok, lovasok, vörös lovasok viharrajai,
lovasok szélszárnyú hadai!
Lovasok szélszárnyú...
Lovasok szél...
Lovasok...
Szél...
Szélszárnyú lovasként tűnik el, ami él!
És csöndesült lassan a csörgeteg ár,
nyúltak az árnyak,
hamuszín lett az esti táj.
Fekete fátylak terültek a halott kék szemére,
fátylak a szomorúfűz
sudarán
a sok-sok sárga levélre!
Ne sírj, szomorúfűz,
ne sírj,
a fekete víz tükrére csak tűnő gyászjelet írj!
tűnő jelet írj,
ne sírj!
Nazim Hikmet
GYERMEKKORI EMLÉKEK
Souvenirs d'enfance
1
Lay úr volt a tanítóm. Száz virág
nyílt ábécémben, élő tarkaság.
Emlékszem, a kályha tüze be szép volt:
minden gyerek egy hasáb fát hozott,
mert fehér méhkasként rajzott az égbolt
és reggel azt mondták, hogy: „Havazott!"
Köténykém is felém kéklik, vigan,
mikor a Nyár érett napjaiban
előbb hagyhattam el az iskolát.
Pici, pici szememben remegett
a nagy Ég, mint vízcsöppben, s azon át
a Jó Istent is látni lehetett.
Minden léptemmel a Földet tanúltam.
S ámulat volt a víz, a járhatatlan,
s amikhez nem nyúlunk, a tűz s a szél;
s – vonzón s elérhetetlen – a sok állat:
tőlük az ember mind oly messzi él,
mint a szegény népektől a királyok.
Óh, fülemile! Lelkem belesajgott,
hogy jobb szeretted a zöld rózsabokrot,
mint a szivemet! S hős-cincér, te, fény,
nyaradnak mért nem zúgtál erdején át,
hogy a komor aratáskor az én
sóvár s üde kis ujjaim közé szállj?
Uram, több mint harmincnégy éve ennek.
Már akkor megtagadtad, hogy a gyermek
szive fészek lehessen, jó, puha;
s hogy, fehér kehelyként nyújtva kezét,
boldog bogárral ízleltesse a
kerek vízben a reggel halk tüzét.
És most, Uram, én, a te fiad, ujból
azért jövök, mint akkor, hajnalomkor:
madarakat kérek ide, szivembe,
s kezembe fényállatkák fürge népét.
„Időm lejár...", Uram, óh, töltsd be, fedd be,
Uram, takard be lelkem ürességét!
2
Ki terítette elibém a kertet?
Mit csináltak ott? Nem tudtam. De kellett
a megfejtés: kimentem a lugasba,
sötét éjjel, s utam, hogy mily csodás volt,
csak ugy mondhatná el, ha szárnya volna.
Nevettek rajtam. Kaptam egy pohár bort.
De én olyan voltam már, mint a rózsa:
magam sebzettje, tüskés és mogorva,
végtelenben sirdogáló magány.
S ekkor, aki áldott a nők között,
átölelt erős, nagy szive fölött
s megvigasztalt drága, földi anyám.
Ezután – mert, hogy az anya mi, tudtam –
a plébániakertben buslakodtam.
Liliom közt egy fészek csipogott.
A pap, vivén breviáriumát,
este odakísért s lemutatott:
„Aluszik anyja alatt a család."
Titkot tikokra, lassan megtanúltam
az egész életet. A patakparton
szentül hittem: azért oly nagy a réti
tarkaság, mert egy jó angyal titokban
a virágokat folyton kicseréli.
Hol a tudós, ki ne nevetne rajtam?
3
Egy vasárnap, mely jó volt s torta-édes,
vidékre vittek Fiteau bácsihoz,
aki jegyző volt és földbirtokos.
Az ebéd szép, bús, lassú, ünnepélyes.
Egy kislány is játszott az udvaron,
azt mondták, hogy az „unokahugom."
S azután, ő meg én, sétálni mentünk,
a gyümölcsösbe; lángoltak köröttünk
a lobogó, bánatos körtefák.
Meghitt madarak daloltak az ágon.
Szivem, szivem, angyali-égi vágy
vitt égbe azon a délutánon.
4
Fourcade úr volt a patikus. Ha kellett,
tőle kapott orvosságot a gyermek.
Ápolt fejét vörös paróka fedte
az à la Murger filckalap alatt.
Toulouse-ban tanult, és nyilván szerette
Mimi Pinson-t s az öreg dalokat.
A dombon – fentebb hegyek kék zománca –
volt Fourcade úrnak egy kis kalyibája:
úgy nevezte, hogy Éden. És a tiszta
ösvény fölött tényleg ugy nyúlt, ugy állt
a kunyhó a földi azúrba, mintha
égbe emelte volna egy szeráf.
Az éden körül majoránna nőtt:
kellemes borsillata az egekre
vetűlt ormokat ittasan belengte.
A sok virágot kaszáltatta és
– papmódra – pompás szíverősitőt
pároltatott az okos gyógyszerész.
Ketrecben patkányt tartott s viperát.
S meglátogatva a gazdasszonyát,
mindig így szólt: „No, Maillou-né, maga
mintaasszony, lelkét is kiteszi...
Mint uj pénz, úgy ragyog a disznaja.
Tükröt állíthat az ólba neki!"
5
Vacsoránál törzsfőnöki szakálla
árnyékában az apám arca, álla,
mint harmatkönnyben ragyogó vonal
rajzolódott ki: szinte ma is érzem
gúnyos, büszke, álmodó, szófukar,
szép s ideges lényét a lámpafényben.
Tán azt hallgatta, szivében, belül,
(ahogy kagyló fölé hajlik a fül):
az Antillák napjának zord zugását,
s lelkében a fénylő kolibriket
látta, melyek a néma kerteket
mint hővillámok, úgy telecikázzák?...
Ügyes volt s nagyon türelmes. Mikor
zárva volt az Iktatóhivatal,
a partra ment, horgászni szeretett.
Szélcsöndben zöld volt a víz, s hol a szél járt,
ott nem volt az, de majdnem nevetett.
„Pedzi!... No, megint megfogom a békát!"
Víz, lomb, szél, homok, gyökerek, virágok,
szöcskék, giliszták, patak és sirályok,
répaföldekre leszálló ködök,
kacsos szőlők a takácsház fölött:
édes Nemtők, így lettem rabotok!
Mulattattatok, kicsit, ti, Nagyok!
6
A természet meghatott, hogyne! Drága
apám, a fűben heverve, kitárta
a Mondhatatlan titkait előttem.
Óh! az a szag! mikor ágat nyesett,
hogy zsinórját a vízen messzilökje!
Óh, friss életem szaga, friss izek!
De tudtam egy biztosabb örömöt.
Sétánk a cintermi sírok között,
azt, igen, a nap érett alkonyán!
Hogy éreztelek, édes Istenem,
a liliomokban, mikor anyám
imádkozott! – s hogy sajgott a szivem!
Ez jobb volt mindennél, jobb, mint az égi
bogarak kéklő tüzeibe nézni,
amint kigyúlnak a hajló virágon,
jobb, mint uzsonnám a réten; vagy a...
Nem, jobb volt, jobb mindennél a világon:
mert az ima a madarak huga.
7
Emlékszem, többek közt, egy körmenetre.
Áradás idején, egy nyári este
tartották, kora vacsora után.
Városon túlig kivonúlt az ének.
Pár napja nyoma se volt a simán
lebegő vízben rétnek és mezőnek.
Emlék, óh, emlék, ébredsz-e szivemben?
Négyéves voltam, köténykét viseltem.
Nyugtalankodtam, nem látván anyámat.
Hársfák sorakoztak a híd megett?
Az ismerős dolgok mind vízben álltak,
s hallgattak, mint a sújtott emberek.
Szent János Fája szintén bennem él.
Meggyujtották, mikor leszállt az éj,
s aranyzáporrá vált, hogy szerteáradt.
Be szép volt! Majdnem sírva fakadok.
Óh, Tűz Istene, szeretlek, imádlak!
S Vizeké, kik ott imádkoztatok!
Hallgass, hallgass meg, Istenem az égben...
E messzi napok és évek nevében
kérlek: fogadd el imám, oly igaz!
Te, Hitelező! Kincstáradban az
első gyermekkor örömtüze ég.
Keresd meg! Felajánlom! A tiéd!
Az én Uram, Istenem dicsértessék,
dicsérjétek Őt, mügeszagu esték,
óh, János-esték a hegy oldalán!
Amikor sorra kihúnynak a tájon
köröskörűl a tüzek... s azután
már csak az Isten van a láthatáron.
8
Este meglátogattuk, néhanap,
a vén jegyzőt, Denagiscarde urat.
A küszöbén ültünk, s ő szinte lázban
zengte nagyeszű főnökét, ki a
tarbesi közjegyzői irodában
magánjogra oktatta valaha.
S megjött az éj, elnémúltak a hangok.
A roppant csöndben más semmi se hangzott,
csak ahogy a brúgattyúm dörmögött.
Egy dió volt, zörgettyűvé szerelve;
s a konyhából, neki halkan felelve,
visszacirpegett öccse, a tücsök!
És nem volt-e szép prédikáció
e tücsökhang és a zengő dió?
Hallgatóztam. Minden csönd volt és titok.
S ez a sötét mormogás ég felé
Istenhez szállt, és arra kérte, hogy
üljön mellénk a bus dolgok közé.
9
Üvegbe lépett egy nap egy fiú,
és meghalt. Ma is hallom szomorú
anyját, amint Lajoska szekerét
s falovát hozta. „Legyen a tied!", szólt.
A halált nem értettem. De a szép
játékszer mégis oly bús és hideg volt!
10
Piros, kék és zöld: épinali képek!
Pálmafák, kígyók, vad, délszaki fények,
s te, alkony a tengeren: tűzvörös folt!
Cyprien Grenouillou-t és a fiát
megette egy emberevő család, –
Grenouillou ugyanis hajótörött volt.
... S volt ott egy szép őrmester is, – remek,
fehér pantalló, kardszíj és föveg;
háborúból jött haza, győztesen...
A búzavetésben sétálgatott.
Kunyhaja is látszott a metszeten
és a barázdák közt a pipacsok.
Színek, képek! Szépség áldása vagytok!
Tavaszomban szemem mint méh csatangolt
rajtatok, a krajcárosat sem únván.
És most, ha becsületes volt a munkám
s ha kasom méltó hozzátok, egyétek,
barátaim, e hajnalízü mézet.
11
Három évvel néném után születtem.
Ő Pau-ban lakott. Egyszer odavittek.
Ott nevelte két öreg nagyszülém.
A lépcsőház bejárat derüs ívbolt;
bámészkodtam kapuja üvegén:
szép volt, még szines berakása is volt!
Láttam a majomcirkuszt. Nagy zsivaj volt.
Majmon egy majom, hóhért játszva, gajdolt.
Bekötötte a szemét. Égi Szűz!
Az első majmot, szökött katonát,
főbelőtték. Látom a puskatűz
fényét, és hallom a lövés zaját.
Aztán szegénykét koporsóba dugták.
Hogy szenvedtem! Hogy gyászoltam a hullát!
S egyszerre csak láttam megugrani...
Hű! De hisz akkor! Székemre fölállva
bekiabáltam, mint egy kínai,
a szörnyeteg ripacs-komédiába.
Ott történt, hogy, jó öregem, Bauby,
útunkat a sors (te tán valami
ötéves voltál, én négy) egybezárta.
Most negyven leszek, te már annyi vagy.
De a kivégzett majom látomása,
te tudod, bennem máig megmaradt.
12
Pau-ban lévén, egy nap kimentünk a Gan-ba,
a kisvárosba, napsütötte dombra,
én, a néném, anyám és nagyanyó.
Barátoknál ebédeltünk. A tárgyak
fénnyé bomlottak, forró, ragyogó
fémlemezekké, fényében a nyárnak.
Kimerészkedtünk kicsit a teraszra.
Sok futónövény lankadt, összeaszva,
emlékszem, s alvó, piros kő-tojások.
S emlékszem egy diáksapkás fiúra:
hiába várták a könyvek s irások, –
meggyűlt, mondták, körömágya, az ujja!
Szememben a kék kollégista... Oly
szomorú maradt, hallgatag s komoly:
figura egy régi családi képen.
... Ajkán este felsírt a furulya,
s a gyertyánok felől a könnyü szélben
harangszó csendűlt: kész a vacsora.
13
Nagyon szent asszony volt a nagyanyám.
Mindig feketében járt, de vidám
s igaz jóságtól ragyogott a lelke.
Este a füzért mondta, szótlanúl,
s azoknak halk méltósága övezte,
akik tudják, már vár rájuk az Úr.
Magas volt, orra hajlott, szeme zöld.
Szája vonala keserűre tört,
ha sértették a keresztyéni elvet.
Nemesség volt az arcán, s néha fenség;
ilyenkor látszott, hogy mennyire szenved,
de jobbnak látta, hogy szava ne essék.
Olyan volt, mint a kámeája: tiszta
szive profilját hűn tükrözte vissza,
és haja a lelkére havazott.
Unokáinak, kik körűltolongták,
nevetve édesgyökeret hozott
retikülében, és méntacukorkát.
14
Volt egy magtár, a padlására jártam.
Ott, nem tudom, mért, mindig megcsodáltam
a néma falat, mely elnémitott:
a hegyláncot, melyen megtört az ég.
Mit mutatott körben a messzeség?
Istent, a sok, nagy rétet, s a napot.
Igen, tudtam: Isten ott messze él.
Sőt tettem pár lépést, arrafelé,
– mert, hogy ott lakik, bizonyosra vettem –
elérni őt és beszélni vele.
Nem volt igazam, mikor ott kerestem?
A zöld völgyből nem tűnt el még ma se.
Nyár-estéken jószagú origán-t
bűvöl elő, s rá rímnek hurrikán-t.
Ő a kis leveli békák Királya,
ő akarja a felhők gyors hadát,
és hogy ablakát a gyermek kitárja
és hogy szines képeskönyv a világ.
15
káprázatos rét. Fény, vad s rengeteg,
lyukgatta. Egy vasárnap, délután,
mikor sétálni a lány vezetett még,
olyan szépet láttam, mint soha tán:
egy csipkés, kék s feketesárga lepkét.
Megfogtam. Óh, az volt csak a gyönyör,
olyan gyönyör, hogy máig tündököl;
nem is értem régi, kis magamat:
hogy voltam fogékony olyan nagy varázsra?
A pillangó szikrázott, mint a lakk,
mint aranygombok harsány lakkzománca.
Annál a rétnél történt, harminchárom
évvel később, ugyanazon a tájon,
hogy, vad kínban, mely volt oly féktelen,
mint az elfogott lepke öröme,
egy esős napon szakított velem
a vörös Mamore és én ővele.
16
Ötéves voltam, hogy elhagytuk Tournay-t,
s én persze az iskolát, a Lay úrét.
Pár hónapra a szép Pau fogadott be.
Az uj elemit, ahová beirtak,
a két Letourneau-kisasszony vezette;
egyikük rém öregen szállt a sírba.
A hölgyek egykor (titok volt, de tudták)
a betűt Bosquet marsalltól tanulták.
Öt óra tájban jött értem a lány.
S lepkehálóval a kezemben én
megrészegűltem, tanulás után,
a kék égen úgy szikrázott a fény.
Ah! azóta sok kínt kevertem e
boldog gyermekkor emlékeibe.
Mert a szenvedély már akkor vadul
rázott, e mély-izzású, nagy napokban,
mikor lepkék ezüstpikkelye hullt
az azúrból, amelyben ringatóztam.
17
Emlékszem a látogatásainkra
Orthez-ben, Clémence és Célaníra
nagynénémnél. A gyászruhát sosem
vetették le, hugenották. Clémence-t
ma is látom a fénylő parketen,
amint, halk, szikár nő, tovasuhant.
Megkérdeztem: „Mondd, kérlek, Clémence néni,
igaz ez s az? Vagy csak hazug meséli?"
Azt mondta: „Igen." – vagy: „Nem, gyermekem."
Árnyak lebegték körül csendesen,
árnyak, még ótestamentumiak,
árnyak, világteremtéskoriak.
A Zsoltárok könyvét olvasva halt meg.
Sorra intett a tömött zsúptetőknek,
a déli kék füstöknek az egekben.
... „Mert", – jelentette ki – „bármily nagy is
a perc, mely az Ur kebelébe visz,
a földi búcsú mégiscsak kegyetlen."
Jammes
AZ ÉLET ÉS A HALÁL NÉGYSOROSAIBÓL
Quatrains de la Vie et de la Mort
1
Itélje bárki a Halált rettenetesnek,
s mondja: borzad tőle minden, ami csak él;
előttem ő a cél és egyuttal a kezdet,
melynél indul a jó és a rossz véget ér.
2
Borzad az ember a Haláltól és gyalázza,
bár javára van a nagy törvény ezzel is:
Kezdet s Vég egyaránt a Természet leánya
s nincs benne idegen, se szörnyű, se hamis.
3
A Halálnak ez a rútsága puszta látszat:
ragyog a homloka a csalóka fény alatt;
de nincs több félelem, mihelyt lehull az álarc:
nevetsz a gyermeken, ki képtől megriad.
4
Rakják, torzítva, a Halált sok fura pózba;
koporsód hozza és kaszáját lengeti;
de ahogy szőrt s tollat rakni az angyalokra,
éppolyan mese őt csontváznak festeni.
5
Előre meghal az, aki fél a Haláltól:
köztünk van, de magát halottnak érzi már;
szivében ül a vég; egész élete gyász-tor:
a halálfélelem rosszabb, mint a halál.
8
Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi;
ez a hasznot lesi, az rang becsületét;
a gyönyöreiért ostobaság szeretni
s a fájdalmaiért gyűlölni hülyeség.
9
Fent szélcsönd mosolyog, lent a gyötrelmes ár zúg;
az élet sikerek s bukások elegye:
sirva kezdjük utját, verejtékezve járjuk,
és fájdalom nélkül nem végzi senki se.
13
Az élet asztal: négy játékos ül köréje;
bankárjuk az Idő, ki mindent dirigál;
vacog a Szerelem és egyre fogy a tétje;
az Ember mosolyog; s mindent visz a Halál.
27
Szép szem, száj, kéz? Csak egy szellő kell, egy betegség,
s tűnik! Ha tizenötéves: nyíló varázs;
ha húsz: teljes virág; ha harminc, már csak emlék;
tűz volt, és hamuvá omlik, mint a parázs.
32
Hadak villámai, a homlokuk babér volt,
s hol vannak ma? Kezük s kardjuk hova került?
Nemrég a földgolyó – az egész – az övék volt,
s e nagy birodalom hat láb földdé szükült.
33
Hol az a sok roppant város, a csodaszülte?
Ninive és ezerötszáz kőtornya, hol?
S a százkapus Théba? És Babylon, a büszke?
Pierre Matthieu
BÁR ITT VAGYOK...
Bár itt vagyok, testileg, szemetekbe
nézek és néha hangosan beszélek,
közben be messze bolyongok, be messze,
és hogy sír, ah, hogy sír bennem a lélek!
Van nekem hazám, szellemek hazája,
és sok-sok testvére van a szivemnek:
szebb ország, mint a jelen földi tája,
s lakói rokonoknál kedvesebbek.
Gond s munka közt s játékból menekűlve
odaszököm... Lúc suttog át a csöndön,
ledőlök az illatos, puha fűbe
s verebekkel s lepkével kergetőzöm:
nézem, hogy száll a fasorból fehéren,
a zöld rétről jön s az erdő felé tör,
vizek tükrében fürdik, s a vetésben,
s hajnalcsillagként tündöklik a bércről...
Mickiewicz
A KÉTELY
Der Zweifel
Pihenni jó a hit, de nem visz,
nem mozdít sehogyse tovább;
a kétely komoly férfiököl,
bezúzza a pokol kapuját.
Storm
SULYOS BETEGSÉGBEN
In schwerer Krankheit
Húnyd le most te is a szemed,
pihenj meg, szív és képzelet!
Kialszik a lámpák sora –
Itt egy szinház állt valaha.
Storm
ZINÁHOZ
Kétszáz keserves,
kétszáz könnyterhes
éj s nap látta már kínomat!
És ifju szíved
jajjal telik meg
hisz kínom visszhangozza csak!
Kétszáz keserves,
kétszáz könnyterhes,
világos téli éj! S csupa
zord, téli nap!...
Zina, húnyd le pilláidat!
Aludj, Zina!
Nyekraszov
VERSEM, SOK VERSEM...
Versem, sok versem, könnyes és keserves
világ tanuja vagy!
Végzetes órákban születve zengetsz
élő viharokat;
és úgy csapódsz az emberi szivekhez,
mint a szirthez a hab.
Nyekraszov
EGY KIVÁNCSI ÁLMA
Le Rève d'un curieux
Ismered zamatát, mint én, a fájdalomnak,
s mondják-e rád is?: Óh, furcsa egyéniség!
– Haldokoltam. Beteg lelkem vágyódva borzadt,
s benne vágy és iszony, különös keverék,
s szorongás s vad remény nyugodt összhangba olvadt.
S ahogy folyt a homok s közeledett a vég,
mind gyötrőbb s ízesebb varázsa lett kinomnak;
elhagytam a világ minden ismert körét.
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely, únt gát, előtte függött...
S feltárult végül a való hidegen: és
meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A darab már futott, és én még egyre vártam.
Baudelaire
A „ROMLÁS VIRÁGAI"-NAK EGY PÉLDÁNYÁRA
Sur un exemplaire des Fleurs du Mal
Furcsa e könyv lelke-zenéje:
e lelket zenghetné tovább
egy uj s diszkrét marquis de Sade,
ha angyalok nyelvén beszélne.
Verlaine
TUDOD, MINT HITSZEGŐ SZERETTELEK...
In loving thee thou know'st I am forsworn
Tudod, mint hitszegő szerettelek,
te, duplán az, hogy szerelmet fogadtál;
tettleg törtél ágy-esküt s uj hitet:
az uj nászból uj gyűlöletbe csaptál.
De vádoljam kettős esküszegésed?
Huszat törtem én, a becstelenebb!
Mind egyet akart: behálózni téged;
oda miattad minden becsület!
Nagy eskük zengték nagy jóságodat,
eskük, hogy szeretsz, s hű vagy, igaz ember;
hogy te ragyoghass, lettem, tudva, vak,
s cáfoltattam, amit lát, a szememmel.
Esküdtem: szép vagy; én, gazabb, én tettem
hitet ily piszkosan a tények ellen!
Shakespeare 152. szonettje
TŰNŐDÉS
Thought
Ahogy itt ülök, másokkal, egy nagy ünnepségen, hirtelen, miközben a zenekar játszik,
eszembe jut, ködben, kisértetiesen (hogy miért, nem tudom) egy hajóroncs a tengeren;
eszembe jutnak bizonyos hajók – hogy vitorláztak ki, repeső zászlókkal és csókintegetés közepette, a kikötőből – és azóta semmi hír róluk!
Eszembe jut az Elnök sorsának ünnepélyes és komor titka;
eszembe ötven nemzedék tengerésztudományának virága, amely zátonyra futott az északkeleti partokon és elsüllyedt – eszembe az elsüllyedt Sarkvidék gőzös,
eszembe a fátyolos kép – a fedélzeten összegyűlt nők, amint sápadtan, hősiesen várják a pillanatot, mely oly közel – Óh, az a pillanat!
Óriási zokogás – néhány buborék – felbuggyan a fehér hab – és máris meghaltak a nők,
elmerültek, mialatt az érzéketlen víz tovább özönlik – És most tűnődöm: Csakugyan meghaltak azok a nők?
Vízbefulhat a lélek, s igy elpusztúl?
Csak az anyag diadalmaskodik?
Whitman
KETTEJÜK TALÁLKOZÁSA
– Sorok a Titanic pusztulásakor –
The Convergence of the Twain
Tengermagányban, messze, lenn,
a hiú Földtől s gőgösen
Tervező Élettől békén hagyva pihen.
Acélszobái, egykori
szalamanders tüzei
kioltva: üregük hideg ár zengeti.
Tetszelgő, dús, öröm-
zsúfolta tükrökön
puhány-raj mászkál, – torz, nyálkás, néma közöny.
Gyöngyök, kincs, lelkeket
ingerlő ékszerek
szikrátlan, fénytelen, feketén fekszenek.
Holdszemű éj-halak
aranycifrázatokat
bámulnak: „Mi ez a hiúság-kirakat?"...
Nos: formálván e hab-
hasitó szárnyakat,
ami mindent mozgat, a Belső Akarat
e boldog szerkezet
komor társául egy
jövendő, távoli Jég-Vázat épitett.
S ahogy nőtt a csoda-
hajó, – törzs, kecs, szin, – a
Jéghegyet is növelte a néma éjszaka.
Mintha idegenek:
szem nem láthatta meg,
mi forrasztja egybe a történetüket,
s nem észlelte sose,
hogy már egymásfele
tart e két lény, egy fenséges esemény két fele,
míg csak jelt nem adott
az idő Takácsa: „Most!" –
S jött a Vég, s a két Félteke belecsikorodott.
Thomas Hardy
NEM GYÁVA EMBER ÉNEKE
No Coward's Song
Ijeszt meghalni, ijeszt a halál,
akár nagy kínban felugorva és
zihálva hadonászok majd, akár
szótlan terít le egy érrepedés.
Nem vagyok gyáva: az, gyászára, lel
népi vigaszt s édes hindu mesét;
én tudom: a halott süket, s ezer
csalogánynak se hallja énekét.
Én tudom: a halott vak, s szemedet
nem látja, milyen borzadva csukod;
s nincs gondolata – Óh, inkább legyek
élő egér, mint emberi halott.
J. E. Flecker
ÁPRILIS TIZENNEGYEDIKE
– Majakovszkij öngyilkosságának napján –
Az örömön túl a mohó
fáradtság les ránk s a halál.
Mindig mondhatod: legyen vége már!
Az élet igy is, úgy is szabható.
De nem némúl a dal, mely katakombák
mélyéből száll, ki, a fórumra, föl:
a krematórium füstje felett vitorlát
bont s egyre magasabbra tör.
Csak marja, rádiumként, a szivek
szövetét a szó, csak égesse át.
Üdv annak, aki elesett!
Megyünk tovább.
Broniewski
VÁROSOK, TRÓNOK, BIRODALMAK
Cities and Thrones and Powers
Városok, Trónok, Birodalmak:
az
Idő szemében mind csak
nyári gaz:
de uj szemek elé
uj rügy ragyog
s a Föld mocskából ujra Ég felé
törnek a Városok.
A mai rózsa
sose hallja, mi
végre hogyan jutott a
tavalyi;
tudása gyér, de mert
fűti a vágy,
öröklétnek itéli ünnepelt
egy hete tartamát.
Igy, mint rózsát, becézve
csalja meg
a Perc vak ösztökéje
életed:
hogy bár ravatalán,
sőt föld alatt, –
rendületlen hirdesse árnynak árny:
„Müvünk hogy megmarad!"
Kipling
HÁRFÁS
Harferspieler
1
Ki magányra adta fejét,
eléri a magány:
ah! él a nép, szeret a nép,
ő meg sir, árva árny.
Hagyj sirnom, úntalan!
S legyek csak egymagam,
úgy, igazán, –
magányom nem magány.
Lesi szerető, hogy érzi-e
kedvesét a magány?
Engem éj-nap les, könnytele
árvát, a könny s az árny,
árvát, les, úntalan.
Ah! legyek csak magam,
síri árny, igazán,
elhagy majd a magány!
2
Ajtótokhoz lopakodva
szerényen, hallgatagon
s jámbor kézből enni kapva
tovább megyek útamon.
Kinek boldog álmaképpen
szive repes arcomért,
könnyet morzsol szét szemében,
s én nem fogom tudni, mért.
3
Ki nem ette sirva kenyerét,
ki ágya szélén és zokogva
éjeit nem töltötte még:
nem ismer téged, Ég Hatalma!
Életre hívsz, csapdád megejt,
s ha vétkeztünk s nyílik a börtön,
magunkra hagysz, kinlódni; mert
meglakol minden bűn a földön.
Goethe
AZ ÁLARCOSNŐ
Die Maske
Selymes babák: fény s tánc ring a teremben.
De egy rizspor alá rejtette lázát
s közel látta a bolond egyvelegben
a hamvazószerda nagy változását...
Kiszökik a zord parkba; a kietlen
parthoz; visszaint a komédiának
s a jég fölé hajlik. Valami reccsen.
Majd hideg csönd. Bent már uj zene árad.
Sok csinos párból észre egy se vette
a hiányzót, kit sás s kavics födött el...
De, hogy tavasszal kimentek a kertbe,
a vizből gyakran halk panasz nyögött fel.
A mulató évszázad könnyü népe
sejtette, hogy sír a tó furcsa mélye...
De egy se vette nagyon a szivére:
azt hitte, csak a hullámok szeszélye.
Stefan George
HOGYAN HALJAK MEG?
Now what you please: what death?
– Részlet a „Malfi hercegnő"-ből –
Nos, mit kivántok: hogyan
haljak meg?
Megfojtunk; hóhéraid
állanak itt.
Megbocsátok nekik:
szélütés, hurut vagy kehes tüdő
ugyanazt tenné csupán, amit ők.
Nem ijeszt a vég?
HERCEGNŐ
Mért ijesztene,
mikor olyan kitűnő társaság vár
a másvilágon?
Mégis, gondolom,
halálod módja lesujthatna: ez,
ez a kötél rettenetes.
Nem az:
s mért volna kéj, ha gyémánt metszené
el a torkom? vagy fahéj-füstbe fulni?
vagy ha gyöngyökkel lőnének agyon?
Tizezer kapuja van a halálnak,
ha lépnünk kell a szinről, s mind olyan
ravasz mértani sarkokon forog, hogy
kintről s bentről egyformán nyitható.
John Webster
A FÖLD MÉLYÉN
Down Underground
Milyen munka folyik a föld alatt,
s nem ad hangot – semmi hangot nem ad!
Férgek megtudták, hol fekszik a Szép,
és átfurva két szikrázó szemét,
kiásták gyémántjait; keble, mely
tüskétlen virúlt, lankadtan hever;
minden madárénál kényelmesebb
fészekként lakják a lágy fürtöket;
ott taníthatják, kúszó fiaik
hogy járják a test fehér tájait.
Ez a munka folyik a föld alatt,
s nem ad hangot – semmi hangot nem ad.
W. H. Davies
A KÖLTŐ CSONTJAI
Adulescens, tametsi properas...
Ifju, bárhogy sietsz, ez a kő arra kér,
hogy nézd meg, aztán olvasd el feliratát:
„Itt vannak a költő Marcus Pacuvius
csontjai." Akartam, tudj róla. Ég veled.
Pacuvius
A FÉRFI TEMETÉSÉN
She, at his Funeral
Viszik nyugodni – csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
ők, család, s én, a kedvese.
Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín!
Thomas Hardy
SIRFELIRAT
An Epitaph
Egy csodaszép nő fekszik itt,
könnyü lábu és szivü nő;
soha tán egész nyugatunkon
nem volt még egy, amilyen ő.
De szépség hervad, szépség tűnik;
bár ritka – ritka és dicső;
s ha elporlok, ki tartja számon,
hogy élt ez a nyugati nő?
Walter de la Mare
EGY UJSÁGIRÓ HALÁLÁRA
On the Death of a Journalist
Égbe kerűlt: efelől semmi kétely.
Angyalsereg fogadta, repeső.
Száz szent nem használt egész életével
annyit, mint halálával ő.
Roy Campbell
OROSZ NŐ
Távol a naptól, a reménytől,
a művészettől és a fénytől
s mindentől, ami gyújt s röpít,
ifjú éveid úgy suhannak,
érzéseid úgy porba halnak,
mint szárnyszegett ábrándjaid.
Nappal is mintha szürke éjben –
tengődsz a kietlen vidéken,
észre se vesz az árva táj;
s eltűnsz, nyomtalan gyötrelemmel,
ahogyan port és füstöt elnyel
a végtelen őszi homály.
SIRFELIRATOM
My Epitaph
Ki itt fekszik, nevét homokba írta.
Meghalt, nem tudva: mi volt élni. Meghalt,
mikor az első férfi-öntudat
és szűz gondolat villanyozta lelkét,
halk remegések egy rózsakehelyben.
Döbbent olvasó, menj sóhajtalan
és büszke gyászban! Éltet Isten, éltet
az édesebb-legű birodalom.
Édenben minden virág kinyit: Ámen.
David Gray
MINT TE
An Epitaph
Mint te, szeltem a tengert a viharban;
mint te, lankadtam üres kéj után;
mint te, küzdöttem én is szakadatlan:
sírtam ok nélkűl, nevettem bután.
Felejtsd hibámat: tán benned is ott van;
gyönge lehetsz: nézd el gyöngéimet;
s dobbanjon meg szived... Barátod voltam,
óh, ember, neked, és mindenkinek.
James Beattie
CUI BONO?
Cui bono?
Mi a Remény? Szép szivárvány,
gyerekeket csalogat:
„Még! Még!" – s egyre tovaszállván
minden lurkót jól becsap.
Mi az Élet? Tűnő jégpad
napospartú tengeren;
vitorlánk fut, hajónk olvad
s elsüllyedünk, jeltelen.
Mi az Ember? Csacska bébi,
rugkapálva, nyögve sír;
tenger vágy és semmi érdem
S amit kap: egy pici sír.
Thomas Carlyle
A PIACTALAN VÁROS
The Town without a Market
Nyugat felé, egy domb mögött van a
Piac-nélküli Város: csönd s csupa
hatláb hosszú és alig harmad-oly
magas ház benne. Ott lestem, mikor
szólalnak meg, zörgő fogukon át,
lakói, a nyelvetlen koponyák.
S hogy a vad dél perzselte hantjaik,
hallottam, hogy beszéltek. Egyik így:
„Lelkem fény volt, szinekkel lobogott,
de a halál éj és megvakitott."
A másik: „Én dal voltam és zene,
de itt nem zendűl soha semmi se."
Egy társuk: „Míg éltem, csak ujjaim
tapogathattak a föld dolgain,
s volt réz-tárgy, s arany, s volt lágy és kerek,
s kezem hűvösnek tudta a vizet,
s azt hittem, a sír gyógyít, s boldogan
adtam át – a még rosszabbnak magam."
Nemsoká már száz bús hang szállt felém
a föld alól. Egyik: „Akárhogy, én
szerettem azt a lányt csókolni az
alkonyi réten." Másik: „Nem vigasz,
hogy a hallali fenn tovább rikolt.
Ah! ló, kutyák, meg a nagy szürke hold,
mikor vadra indultunk!" Valaki: „Csak
láttam volna még," sírt, „a fiamat!"
Egy fiú: „A szél nyomomba se ért,
s most lekötötték a lábam, miért?"
Egy férfi szólt: „Az volt csak jó, az ám,
várost vívni halálos éjszakán!"
„Éj-nap olvastam," mondta egy öreg,
„s jött a halál, s elvette könyvemet."
S megint egy: „Papok kábítottak el
a pokol hazug gyötrelmeivel.
Jobb a tűzkorbács, mely sujtva fütyül,
mint e céltalan, fájdalmatlan űr."
Én, békevágyó, mosolyogtam a
békétleneken. Harc s szív zsivaja
nem kábitott, s énnekem tört virág
volt a férfi-dac, s a könyv hiuság.
Uram, nyugtass meg! Csönd volt. Mentem a
sír-városból, hogy az est borzama
már otthon érjen. S ekkor megcsapott
egy régi, félénk, ismerős halott
suttogása: „Én Jelenéseket
formáltam. Uram, a képzeletemet
add vissza, álmom, mely örök maradt,
hegyeim s népem: gyártmányaimat,
s mely otthonom lett, a szép palotát,
Rómánál büszkébb városaim sorát,
három királynőm, kit szent fa fedett,
s fellegszárnyú énekeseimet.
Halál, mért nyomsz ily mélyre, mondd, miért,
álom barátját, húgod gyermekét?"
És szivem felsírt: „Rab, aki halott.
J. E. Flecker
AZ YVETOTI KIRÁLY
Le roi d'Yvetot
Élt Yvetot-ban egy király
(neve nincs semmi könyvben),
későn kelt, korán ágyba szállt
és hortyogott dicsően;
koronaként Juci szerény
hálósapkája ült szegény
fején.
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
Naponta négyszer étkezett
diszlakában, a szalmán,
s szamárháton büszkélkedett
végig a birodalmán.
Lelke derűs, hite avas,
testőrsége csak egy ravasz
kuvasz.
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
Szeretett mélyre nézni a
kupája fenekére;
de mért ne vígadhatna, ha
közben boldog a népe?
Szüretkor telt hordót ha lelt,
adóba egy öblös meszelyt
lefejt.
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
A jobb házak lakóinak
frissen tette a szépet;
alattvalói róla csak
mint papáról beszéltek;
s ha szezononkint célbalőtt,
mordályától izgúltak ők,
a nők:
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
Nem hóditott és nem rabolt;
jó szomszéd, sőt kedélyes,
nagyurak mintaképe volt,
s a jelszava, hogy „élvezz!"
Igy történt, hogy mikor a vég
elérte, zokogott a nép,
eképp:
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
Arcképét ma is őrzik e
csudás fejedelemnek:
korcsmának lett a címere,
s telt kancsók tisztelegnek
neki, mikor hiveiből
ünnepnaponkint égre tör
a sör:
Óh, ho-hó!
Ah-ha, ha-ha!
De pompás kis király vala,
la, la!
Beranger
ELIOT ÚR VASÁRNAP DÉLELŐTTI
ISTENTISZTELETE
Mr. Eliot's Sunday Morning Service
„Nézd, uram, ihol jő két vallásos hernyó."
A máltai zsidó
Az Ur okos sáfárai
polyphiloprogenitive
vonúlnak az ablak előtt.
Kezdetben vala az Ige.
Kezdetben vala az Ige.
Túltermékenyűlt az 'Ev és
idővel lassan létrejött
az enervált Origenész.
Umbriánus piktori mű
mutatja gipszalapon a
Teremtett Isten nimbuszát.
Hull s barnúl a kép vadona,
de a fakó és gyér vizen
még átüt nem sértve a láb
s a szem ott látja legfelűl
a Paraklétoszt s az Atyát.
........................................
A Vezeklés-Fasorba most
érnek a gyász presbiterek;
gennyes fiúk marka szorít
piakulatív pennyket.
A Vezeklés Kapuja két
bámész Szeráfra sulyosúl:
alatta égnek a hivők
lelkei láthatatlanúl.
A kertfalnál sztaminaták
s pisztillaták közt szőrefény-
hasú méhek raja cikáz;
szent a munkád, óh epicén!
Sweeney ültében fart cserél,
fürdője vizét keveri.
Tudósan vitatkoznak a
furfangos Tan főnökei.
T. S. Eliot
ÖREGSÉG
Old Age
Nyugszik a tenger, ha megállt a szél;
mi is, ha elcsitúlt a szenvedély.
Megtudjuk mily gyönge tiszavirág
a tűnő dolgokra hiú világ.
Vágy ködösíti az ijfú szemet,
de észreveszi az űrt az öreg.
Uj fénynek nyit a lélek repedő
sötét házába száz rést az Idő:
bölcsebb leszel s gyengülésed is edz,
ahogy örök hazádhoz közeledsz;
s a Régit elhagyva egyszerre két
életbe látsz be az Uj küszöbén.
Edmund Waller
REQUIEM
Requiem
A csillagos, nagy ég alatt
halok meg, ott ásd siromat:
életem szép volt és szabad
s akartam a halált.
Kövembe pedig vésd bele, vésd:
„Ide kérte-kapta a pihenést;
hazaküldte a tenger a tengerészt
és haza a domb a vadászt."
Stevenson
A HALOTT BAUKISZ
St©lai kaˆ seirÁnej ™maˆ
Oszlopaim, ti szirénszobrok, s gyászurna, te, melyben
isteni, éji parancs őrzi kevés poromat,
intsetek üdvözlést, aki hozzám jő, az utasnak,
s mondjátok neki, ha városi, ha idegen:
hogy mint lányt ragadott el a föld; mondjátok el azt is,
hogy odafönt Baukisz volt a nevem; a hazám
Tánosz szigete; és végül, hogy Erinna barátnőm
véste ki e szavakat néma sirom kövein.
Erinna
BAUKISZ SÍRBOLTJÁRA
NÚmfaj Bauk…doj e„m…
Baukisz sírja vagyok, a szüzé; s e körűlzokogott gyász-
oszlop elé ha kerülsz, szólj le a föld s por alá:
„Jaj, te gonosz, te Halál!" Ha pedig szép rajzaimon csüggsz,
Baukisz rettenetes végzete tárul eléd:
mert az a fáklya, amely zengő nászára világolt,
máglya gyanánt lobogott gyermeki teste körül,
te pedig, óh Hymenaiosz, a víg lakodalmi dalokból
átcsaptál a sötét gyász-zene hangjaiba.
Erinna
TEMETÉS
Sépulture
Ha egy nyomasztó, komor estén
valami öreg rom megett
irgalomból egy jó keresztény
elássa dicső testedet,
mikor a szűzi csillagok már
lehúnyják fáradt szemük: a
sírodon hálót szőve pók jár
s ott kölykezik a vipera:
egész éven át hallgatod majd
átkos fejed fölött a sok jajt,
farkascsordák keserveit
s éhes boszorkányok dalát és
öreg kéjencek kacaját és
sötét zsiványok terveit.
Baudelaire
TIMON A SÍRJÁBÓL
'Oxe‹ai p£ntV perˆ tÕn t£fon e„sˆn ¥kanqai
Sűrü bogáncs és tüskebozót lepi síromat és vad-
mérgü csalán: csupa seb lesz, ha idejön, a láb.
Én lakom it, Tímon; gyűlöltem, tudod, az embert.
Menj már! Dőlhet a szád szitka. De menj, takarodj!
OFÉLIA
Ophelia
1
Haja vízipatkányfiókafészek
és gyűrűs keze az áron lebeg,
úgy sodorja árnyai közt az élet,
az őserdő, mely a vízben lebeg.
A búcsúzó nap néha föllobog
s mélyen agya dobozába merűl.
Mért halt meg? Mért úszik oly egyedűl
a vízben, mely páfrányt visz és gyomot?
A nádsűrűben áll a szél. Keze
felrezzenti a denevéreket.
Komor szárnyuk lucskosan s fekete
füst gyanánt áll a vízfolyás felett,
éji felhő gyanánt. A szép halott
keblén fehér ángolna siklik át.
Homlokán fénybogár. És fűz susog,
rásírva lombját s néma bánatát.
2
Búzatáblák. Rőt izzadás a dél.
Sárga szelek közt alszik rét s mező.
Ő jön. Halk madár, elszenderedő.
Hattyú borúl rá, két szárny, hófehér.
Két szemhéja két zárt, kék virág.
S mig fény csattan a kaszák ércein,
örök sírjában ő egy karmazsin
csók örök álmát álmodja tovább.
És tovább ring. Oda, hol partig ér
a városi zaj. Hol gátak között
fut a szűk folyó. Még soká dörög
a messzi visszhang. Utca, szenvedély
kíséri. S tornyok és harangzene.
Gépzúgás. Harc. Ott, hol az ablakon
tompa alkonypír gyúl ki nyugaton
s roppant daru óriás vaskeze
fenyeget, mint zsarnok, mint uj Moloch,
szolgái közt, kik körűltérdelik. –
És még tovább, a nehéz hidakig,
melyek láncba kötözik a folyót.
Az úszó nem látszik, viszi az ár.
De bárhol ring, vad gond riasztja fel
a népet, nagyszárnyú madár, amely
sötét árnyával a két partra száll.
De ő ring, tovább. Mert szűrkülni vágy
a nyárutó ünnepi alkonya
s a sötétzöld rét már mutatja a
távoli este gyöngéd bánatát.
Ring a folyón a merülő halott,
ring, sok gyászos kikötőn s télen át.
Le, az időn. Az örökléten át,
mely körötte füstölög és lobog.
Georg Heym
HATALMAS ZENÉVEL JÖVÖK
With Music Strong I Come...
Hatalmas zenével jövök, kornétáimmal és dobjaimmal,
nemcsak elismert győztesek indulóit játszom, játszom én a legyőzöttek és meggyilkoltak indulóit is.
Hallottad, hogy jó dolog csatát nyerni?
Én azt mondom, elesni is jó, csatákat ugyanolyan szellemben veszitenek el, amilyenben megnyernek.
A halottakért dobolok és dobolok,
sípjaim száján érettük fúvom leghangosabb és legvidámabb énekemet.
Vivát az elbukottaknak!
És azoknak, akiknek csatahajói elsüllyedtek a tengerben!
És azoknak, akik maguk is elsüllyedtek a tengerben!
És minden tábornoknak, aki csatát vesztett, és minden legyőzött hősnek!
És a számtalan ismeretlen hősnek, aki van oly nagy, mint a legnagyobbak, akiket ismerünk!
Whitman
VÁROS A TENGERBEN
The City in the Sea
Ni! Trónt épített a Halál
egy messze, nyugati vár
fölött, hol a végtelen
magányban jó s rossz, bűn s szerelem
örök sírban pihen.
A sok oltár, palota és torony
(vén torony mind, de egy sem ing!):
mieinkkel sehogyse rokon.
S mert rajtuk át szél sose ring;
köröskörűl bús-csüggeteg
feküsznek a komor vizek.
E város éjére soha
nem szállt a szent ég sugara;
de a fakó tenger ezer
fényt vet a kis tornyokra fel:
fel, csúcsra, messze és közel –
dómra – kúpokra – isteni
csarnokokra – babiloni
falakra – árny-erkélyre, mit
kő-repkény s kő-virág diszít –
föl a sok-sok csoda-zugolyra, ahol
ibolya, szőlő és komoly
brácsa font frízben egybefoly.
Az ég alatt bús-csüggeteg
feküsznek a komoly vizek:
bennük csúcs s árny úgy keveredik,
mintha minden lebegne, – míg
bentebb egy toronyról sivár
gigászként néz le a Halál.
Nyilt templom és tárt sír a rőt
vízzel egyszint ásít, de sem ők,
sem a kincs, mit a bálványfejek
gyémánt szemürege rejteget –
sem a sok drágaköves halott
nem csalja előbbre a habot;
mert – jaj! – fodor nem rezzen ezen
a tükrös sivatagon sohasem –
hullám nem mondja, hogy szelek
gyúrnak más, boldog tengereket –
s dagály, hogy a víz nem mindenütt
ily irtózatosan derűlt.
De íme zörren a levegő!
Valami mozdul – a tenger? a kő?
Süllyedő toronyrengeteg
látszik emelni a vizet,
s mintha lyukakat tépne a
csúcsuk az Ég hártyáiba!
A hullám rőtebben tüzel
órák lélekzete halkul el –
S ha majd, míg nem földi sikoly
kiséri, e város elsülyed,
ezer trónjáról a Pokol
feláll és tiszteleg.
Poe
POKOL-TORKA
Eckzähne klaffen...
– Részlet a „Faust II”-ből –
... Odvas agyarak; boltíves torokból
dühöngve csorog a tűz-ár,
s látom, hátúl, ahol a gőzgomoly forr,
a lángvárost, örök izzásban áll.
A rőt dagály a fogsort ostromolja;
kárhozott-had úszik; hiszi: kijut;
de a roppant hiéna visszamarja –
s ők ujrakezdik szörnyü tűz-utuk.
Van a zugokban még sok érdekesség,
minden kis teret mennyi rém telit!
Ráfér a bünösökre, hogy ijesszék;
hisz az egészet álomnak hiszik...
Goethe
HÁBORUS ANYÁK
Uj s uj halottak névsorát
olvasva véres háborúkban,
nem a hős, özvegy s a barát
sorsa érint legszomorúbban:
az özvegy uj vigaszra lel,
barát felejti a barátot, –
de van még, van lélek, amely
örökké őrzi, akit ápolt,
akit szeretett! Léha és
hazug, prózai életünkben
egy csak igazi szenvedés,
egy könny csak oly szent, hogy becsüljem:
az, melynek árját, csupa-tűz
gyöngyét anyák szemei ontják,
anyák, kik fiaik siratják...
Sosem emeli méla lombját
a sirdogáló parti fűz!
Nyekraszov
AZ ÜRESEK
(Krajcárt a rongyos Öregnek!)
The Hollow Men
Kurtz úrnak – meghalt
1
Mi vagyunk az üresek
mi vagyunk a kitömöttek
zsúpkobakunk
egymásnak rogy. Óh, jaj,
száraz hangunk, amikor
súgunk-búgunk
nyugodt és semmit se mond,
mint száraz fűben a szél
vagy patkányok lába száraz
pincénk üvegcserepén.
Formátlan alak, szintelen árnyalat,
bénult erő, mozgásnélküli gesztus;
akik szemük előreszögezve
keltek át a halál másik Királyságába
nem ugy emlékeznek ránk – ha egyáltalán – mint
elveszett, erőszakos lelkekre, hanem
mint az üres emberekre
a kitömöttekre.
2
Nem ily szemekkel riogat
álmomban a halál
álombirodalma:
ott a szemek
tört oszlopon ragyogó nap
ott, ha fa hajlong
szóló szelekben
valami dal zsong
távolabbról és ünnepélyesebben
mint egy sápadó csillag.
Csak ne közelebb –
Csak födjön ilyen
óvatos álarc
a halál álomkirályságában –
patkányruha, varjubőr, keresztbot
a mezőn
amely maga is mint a szél –
Csak ne közelebb –
Csak azt a végső találkozót ne
a szürkület országában.
3
Ez a halott föld
ez a kaktusz-föld
itt állanak a
kőszobrok, itt veszik át
a halott kezéből az imát
a hunyorgó, sápadt csillag alatt.
Ilyen a világ
a halál másik országában?
Árván, örökké
ébren, amikor mi
gyöngédségtől remegünk,
csókéhes ajkak
imákat tördelnek kövekké.
4
A szemek nem itt
itt semmi szem
haló csillagok völgye ez
üres völgy
vesztett országunk tört állkapcsa.
Ez a végső találkahely
egymáshoz tapogatózunk
s kerüljük a szót
gyülekezve a dagadt folyó innenső partján.
Vakon, hacsak
fel nem ragyognak ujra a szemek,
mint az alkonyi halálország
örök csillaga
és százlevelü rózsája
egyedüli reménye
az üreseknek.
5
Lánc lánc eszterlánc
eszterlánc eszterlánc
fügekaktusz visz a tánc
hajnalhasadáskor.
Az eszme
és a valóság közé
a mozgás
és a tett közé
odahull az Árnyék
Mert Tied az Ország
A fogantatás
és a teremtés közé
az indulat
és a válasz közé
odahull az Árnyék
Nagyon hosszu az élet
A vágy
és a görcs közé
a lehetőség
és a megvalósulás közé
a lényeg
és az alászállás közé
odahull az Árnyék
Mert Tied az Ország
Mert Tied
Az élet
Mert Tied a
Ez a vége a földi világnak
ez a vége a földi világnak
ez a vége a földi világnak
nem bomba, csak egy buta nyekk.
T. S. Eliot
„HAL MIKLÓS"
Nicola Pesce
Itt-ott már egy kerek féléve úsztam
s most is tetszik e hűvös vízi hinta,
lebegni, így, két karom széthajítva –
A böjt pedig csak vezekli a multam!
Órákig szundikálok; de kigyúltan
dördűl a messze ég; és felröpít a
nagy, tornyos hullám. Jön a tánc. Ki bírja?
Nincs csapda, melyből én nem szabadúltam!
Mi tett hallá? A nőm, s egy félreértés.
Megnőtt emberismeret, s a kisértés:
utazni s látni pompás szineket.
Nem rémít halál, örvény és karambol,
dermedő keblem már-már jéghideg –
Meyer
NEM HÍVNAK AZ ÉGI VIRÁNYOK
Mich locken nicht die Himmelsauen
Nem hívnak az égi virányok,
paradicsomok, édenek;
vonzóbb nőkre ott se találok,
mint aminők a földiek.
A legselymesebbszárnyu angyal
nem tesz túl feleségemen;
s a felhők és az égi kardal –
az se pont az én esetem.
Legjobb volna, ha itt, e kertben
hagynál engemet, ó, Uram;
csak gyógyítsd meg előbb a testem,
s dugj némi pénzt valahogyan.
Tudom, hogy bűn és borzalom tölt
mindent; de megszoktam, s tovább
járkálnék még e siralomvölgy
szennyes aszfaltútjain át.
Meg aztán: alig mozdulok ki,
nem sért hát e földi üzem;
slafrokban s papucsban csoszogni
a nőm körűl elég nekem.
Hagyj mellette! Ha fecsegését
hallgatom, lelkembe meleg
álom csordítja lágy zenéjét,
a szeme hűség s becsület!
Egészséget, s ujra meg újra
pénzsegélyt kérek csak! Be jó
volna ha szép hosszúra nyúlna
nőm mellett ez a statusquo!
Heine
A VÉGTELEN
L'infinito
Mindig szerettem ezt a puszta dombot
s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól.
De, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szivem
szinte megborzong. S ahogy átviharzik
e lombokon a szél, összevetem
azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idők, és a mai kor,
az élő s hangos. Gondolatom a
határtalanba merűl; s ebben a
tengerben oly édes megsemmisülni.
Leopardi
A GYŐZTES FÉREG
The Conquering Worm
Micsoda gála-éj!
A végső, elmagányosodott
években, könnybefúlva, mély
fátyolban, szárnyas angyalok
nézik a félelem és
remény drámáját, míg valami
orkeszter a szín mögött a mesés
szférákat zengeti.
Istenszerű bábok hada
mormolja a szöveget,
és röpdös ide-oda –
kulisszatoló, nagy szörnyetegek
parancsa szerint, kik a kép körűl
láthatatlan legyezik a halk
szinpad éjébe keselyű-
szárnyukkal a Jaj-t!
Ezt a tarka játékot – óh,
ezt sose felejtik el!
A Fantomot, melyet a mohó
csapat úgy űz és amely
tűnik s jön, ahogy a jelenetek,
és mindig visszatér, –
a cselekményben sok az Őrület,
s még több a Bűn, s a Vér.
De ím, árny ráng, kúszik elő
a díszletek mögűl!
Vérvörös féreg, egyre nő,
s a szinészgomolyra dűl!
Ráng! – ráng! –: hol ide, hol oda kap,
harap, s harapása halál:
zokogó angyalhad előtt nyeli a
puha hust a szörnyü száj.
A lámpák – oltva mind!
Elmúlt a szenvedés.
Leviharzik, födni a színt,
a függöny – a sírlepel – és
sápadtan kelnek az angyalok,
fátyluk vetik, összenéznek:
– „E tragédia címe az Ember
és hőse a Győztes Féreg."
Poe
TARTS KI!
Nincs semmi érzés a szemedben,
semmi igazság a szivedben,
léted lélektelen.
Tarts ki, szivem, a vita meddő:
a Teremtésben sincs Teremtő
s az imában sincs értelem.
Tyutcsev
FÉREGÁLLÓ
Worm-Proof
„Nem furtam fogad," szólt az Idő,
„mig ki nem hulltak, sorra, mind?
Sötét hajad megőszitem
s kitépem tetszésem szerint;
gondosan elrakott ruhád
varratát már férgem eszi –"
„Hallgass, Idő, legyőznek az
ész féregálló álmai."
W. H. Davies
EPIRRHEMA
Epirrhema
Fürkéssz a Lét műhelyében
mindig egészet a részben.
Semmi héjban, semmi magban:
mert ami kint, bent is az van.
Villám-szemed így hatol be
a nyitott-szent rejtelembe.
*
Vonz a való látszata,
játék komolyodhat:
ami él, nem Egy soha,
kerete a Soknak.
Goethe
Két földünk van, mély s dús ugar,
hogy váltságdíjunk megfizessük,
ezt kell, hogy ássuk és töressük
az értelem vasaival;
s mig megkapunk egy árva rózsát
s néhány kalászt kicsikarunk,
az ugart sápadt homlokunk
sós könnyei szakadva mossák.
A Művészet s a Szerelem
e két föld. – S meghatni a Gazdát,
mikor majd a pontos igazság
rettentő napján megjelen:
csűr kell, búzával teli, sok s nagy,
és virág, melynek isteni
színe s formája megnyeri
szavazatát az Angyaloknak.
Baudelaire
KÉSEI HAJÓN
Im Spätboot
Végignyúlok a ringó padon.
Enyhűl végre tüzes homlokom!
Óh, mily édesen hűl a szivem!
Óh, hogy némúl kéj s gyötrelem!
Fekete füst köröttem a nád,
könnyű szél ringatja. Odaát
s itt megint ott apró kikötők;
meg-megállunk egy-egy híd előtt:
hajóslámpa fénylik szűkösen,
egy árny kiszáll, be már senki sem.
A kormányos áll csak, és vigyáz!
Hajamban csak a szél kaparász!
Bú és öröm tűnik, mint a szó.
Alvót visz az éjsötét hajó.
Meyer
IMA
Ne sujtsd rám, Uram, bosszuálló
haraggal örök kezeid,
amiért szeretem e fájó
földet és szenvedélyeit;
amiért tisztitó szavadra
lelkem csak nagyritkán figyel
s szellemem, fényed megtagadva,
sötét helyeken vérzik el;
amiért háborogva pezsget
a lávaforró indulat
s vad gyűlöletek és szerelmek
kormozzák a látásomat;
amiért szűk nekem a föld, és
fél feléd fordulni utam,
s a dalomból síró könyörgés
nem hozzád szárnyal, óh Uram!
Ne fujd el az isteni lángot –
lobogjon az kín s üdv felett,
sujtsa sóvár szememet átkod,
változtasd kővé szivemet,
s végül oltsd bennem, oltsd ki végképp
a dal szomját, az iszonyút:
s akkor megint megszáll a békéd
s elém nyíl ama Keskeny Ut.
Lermontov
ÉJ
Az ég alján áll a szentséges Éj
és felgöngyölíti a drága nappalt,
mint arany szőnyeget, amely a mély
szakadékot takarta és vigasztalt.
A külső lét ábrándja tovaszáll..
S ilyenkor az ember, hontalan árva,
tehetetlenűl és meztelen áll
s ugy figyel a mélységbe és homályba.
Saját ereje vigyáz csak reá,
szelleme roppan, gondolata fáradt,
ingó lelkébe hanyatlik alá,
mert kívül nem lel se határt, se támaszt:
álom neki, távoli s képtelen,
mi nemrég fénye volt s gyönyörüsége,
s az Éj oldatlan rejtelmeiben
az ős örökség borzong a szivébe.
Tyutcsev
A KERESZT
„Huttens letzte Tage": Das Kreuz
Ma van az első fájdalmas napom,
mikor nyugodtan fekszem ágyamon.
Rút sebeit Filoktetész, szegény,
folyton jajgatta Lemnosz szigetén.
Nekem sosem ízlett a jaj, a gyász,
akkor már inkább a káromkodás.
De csak mardosom némán ajkamat:
mint keresztény fekszem itt, s mint lovag.
Kint: a világ. Itt csak azt láthatom,
a Krisztus-képet a csupasz falon.
Jó napokban se bent, se odaki,
nem tetszettek a kín jelképei.
De a kín is földi sor; tudta ezt
Krisztus, s ezért lett üdvünk a Kereszt.
Minél tovább szemlélem, ereje
tűnik a kínnak, majdnem a fele,
mert Ketten hordjuk az Egy terheit:
töviskoronás testvérem segít.
Meyer
A KIKÖTŐN TÚL
Crossing the Bar
Esthajnalcsillag, s csendülő
hang fentről: vár az Ut!
S ne csikorogjon a hullámtörő,
mikor hajóm kifut:
telten, álmodva és pezsgéstelen
dagadjon a
tenger, mikor indul a végtelen
mélység fia.
Szürkület; estharang;
s utána a sötét!
S ne zokogjon se szív, se hang,
mikor lábam a hídra lép;
mert, noha a roppant ár túlragad
földi Téren, Időn,
hiszem, Kalauzom maga fogad,
ha átvágtam a Kikötőn.
Tennyson
CSILLAG-ERKÖLCS
Sternenmoral
Kit rendelt csillag-pálya vár,
mit neked, csillag, a homály?
Zúgj át üdvözülten a mán!
Nézz túl idegen nyomorán!
Fényházad a nagymesszi ég;
ne tűrd meg a részvét bünét!
Parancsod csak egy: tiszta légy!
Nietzsche
LE AZ ÚTRÓL
Le az útról – még csillog szelíden
ott az ösvény... fehér kavicsok...
Csöndes éj; Istent figyeli minden
és csillag csillaggal társalog.
Ünnepi ég tündöklik felettem
alszik a föld, puha, kék varázs;
mi dörömböl, mi fáj úgy szivemben:
vágy s remény? vagy lelkifurdalás?
Nem, ez a szív nem hisz már a vágynak
és nem bántja elmult zűrzavar:
szabadságot és békét kiván csak,
aludni és feledni akar.
De nem sír kell neki, nem enyészet –
Szeretnék pihenni, végtelen,
de hasson át a dús, a nagy élet,
de ne fojtson többé kebelem:
zengjen körűl mindig bűvös ének,
két szerető mámoros dala,
és csobogjon fejemnél a szélvert
tölgyfalomb örökzöld moraja.
Lermontov
ÁDÁM ÉS ÉVA REGGELI IMÁJA
„Paradise Lost": These are thy glorious works...
„Mindez a Te műved, jók Atyja, te,
Mindenható! Tiéd e nagy keret,
e csodaszép: s mily csoda Te Magad!
Mondhatatlan! Magas egek fölött ülsz,
rejtve nekünk, vagy csak igy láthatóan,
legalsó müveidben; de ezek
jobban hirdetnek, mint a gondolat,
Téged, jó erő. Szóljatok, ti, Fény
fiai, legszebbszavúak, akik
látjátok Őt s dallal s víg karzenével
övezitek trónját, ti, Égiek;
s zengj velük, földi nép, Őt zengve, Őt
kezdve s zárva s középen s mindenütt.
Legszebb csillag, végső az Éj uszályán,
vagy tán a Hajnal hirnöke, te, biztos
záloga a Nappalnak, ki arannyal
koronázod a Reggelt, a mosolygót,
magasztald Őt napjaid tavaszán.
Nap, te, e nagy Világ lelke, szeme,
hirdesd, hogy Ő még nagyobb; zengd nevét
örök utadon, mikor fölfelé törsz,
s mikor zeniten, s amikor lebuksz.
Hold, kelő Napot futó s kergető,
s mozgó pályákba rögzűlt Csillagok, ti,
s ti, öt további bolygó Tűz, akik
rejtelmes táncban csengtek, zengjétek
Őt, ki az éjből felhívta a fényt.
Levegő, s ti, Elemek, az anyag
ős szülöttei, kik négyes futás
örök körének változatait
lejtve tápláltok mindent és kevertek,
ujuljatok, a Teremtőt dicsérni.
Dombokról s tavak áramaiból
szürkéllve kelő Párák és Ködök,
nap-aranyozta bolyhos gyapjatokban
keljetek dicsérni az Alkotót,
akár a sápadt ég felhői lesztek,
akár a szomjas föld friss zápora:
kelve és hullva dicsérjétek Őt.
Dicsérjétek, négy égtáj Szelei,
zizegők, zúgók; hajts fejet, Fenyő,
hajlongj hódolva, minden Fű s Növény.
Források, s futva csörgő csermelyek,
s velük mind, élő Lelkek! Madarak,
kik zengve szálltok az ég kapujához,
dicsérje Őt szárnyatok, csőrötök.
S ti víz úszói, s föld utasai,
porban csúszók, vagy büszkén lépdelők,
tanuskodjatok: hallgattam-e reggel
és este én? Hegy, völgy és üde árnyék
tőlem tanulta dalát Őt dicsérni.
Üdv, Mindenség Ura! Áradt kegyed
csak jót árasszon ránk; és ha az Éj
gyűjtött vagy rejt valami gonoszat,
űzd el, ahogy most a Fény a Homályt!"
Milton
SUTTOG AZ ÉJ...
Es ist ein Flüstern
Suttog az éj, meg-meglegyint;
álmomat már elvitte mind;
érzem, valami szólni szeretne,
de nem hatolhat idegeimbe.
Szerelem szavai? Üzenetek,
melyeket szétszórtak a szelek?
Vagy a jövő valami árnya,
az figyelmeztet iszonyára?
Storm
TE VAGY AZ UJ SZEMÉLY, AKI HOZZÁM HÚZ?
Are You the New Person Drawn towards Me?
Te vagy az uj személy, aki hozzám húz?
Hogy a lényeggel kezdjem: Vigyázz, nagyon különbözöm attól, aminek sejtesz!
Azt sejted, hogy az eszményképedet találod meg bennem?
Azt hiszed, olyan könnyen megszerezhetsz a szeretődnek?
Azt hiszed, zavartalan kielégülés volna a barátságom?
Megbízhatónak és hűségesnek gondolsz?
Nem látsz mögéje ennek a homlokzatnak, ennek a sima és türelmes modornak?
Azt hiszed, valóságos talajon egy valóságos, hősies férfi felé közeledsz?
Nem gondolod, óh, Álmodozó, hogy esetleg mindez csak Maya fátyola, hogy mindez csak öncsalás?
Whitman
ÁLMATLAN ÉJ
Hánykolódom ágyamon;
szinte fojt az éj, a fülledt,
csak a fali óra lüktet
a sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
halk homály, a suttogásod,
élet, egér-motozásod
mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás, vagy számadás? Vagy
vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés, vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni –
Szóljatok, éj titkai!
Puskin
AZ ÁLOM
Ahogy tenger zárja körűl a földet,
egész életünk álom övezi.
Jön az éj, s csengve, hízelegve törnek
partunkra a hullámai.
Az ő hangja hív, csalogat, siettet!
A bűvös bárka utrakészen áll.
Harsan a hab, s máris sodor, lebegtet
a mérhetetlen, komor ár.
Fönt az égen csillag csillagot üldöz,
az űrből néz ránk rejtelmes szemük.
Röpít a titok, s utunkon a tükrös
szakadék lángol mindenütt.
Tyutcsev
KIHÚNYT CSILLAGOKHOZ
Vajon soká látom fényeteket még,
ibolya ég kiváncsi szemei?
Soká érzem, hogy ti vagytok a fenség,
éj templomának legszebb dísze, ti?
E tüzek már talán nem is ti vagytok;
fényetek mögött rég kihúnytatok.
Ha meghalok, így száll versem, e fantóm-
sóhaj, felétek, fantóm-csillagok!
Fet
A GÖNCÖL
Le Grande Ourse
A Göncöl, parttalan Tenger szigetraja,
tündökölt, mielőtt néző láthatta volna,
mielőtt Chaldeát pásztornép kóborolta,
és testbe menekűlt a lélek iszonya.
Számlálhatatlanúl lesik azóta a
földiek, távoli fényét vakon hogy ontja;
s ő éppígy ragyog majd az utolsó halottra:
nem éri közönyét a szemek ostroma.
Nem vagy krisztusi jel, döbbenhet rád a hívő,
óh végzetes, kimért, egyhangú kép, terítő
egünk éj-bársonyán hét aranyfejü szeg.
Pontos lassúságod és fagya sugaradnak
zavarja a hitet: először temiattad
kezdtem gondolkozni esti imám felett.
Sully-Prudhomme
JAJ ÉS IMA ÉS HIT ÉS SZERELEM
Az én apadó életemben is van
nap és óra, szörnyűbb a többinél;
oly súlyok zsúfolódnak kínjaimban,
hogy azt a versem kimondani fél.
Meghal hirtelen minden. Enyhület, könny
elérhetetlen. Csak éj s űr maradt.
Hívom a multat, de hiába: nem jön,
halottként dermedez a föld alatt.
És, ah, józan szürkeségben fölötte,
sugarak nélkül, szerelemtelen,
jön-megy a világ, semmit sem törődve
azzal, aki oly drága volt nekem!
Magam vagyok hát, magány gyásza sújt rám,
próbálok eszmélni, de nem tudok.
Tört csónak vagyok, amelyet a hullám
ismeretlen, sziklás partra dobott.
Óh, Uram, jajt és élő tüzet inkább,
mintsemhogy lelkem bilincs kösse meg!
Elvetted Őt; de a mult drága kínját,
óh, hagyd meg Róla emlékeimet,
Róla, Róla, aki mindvégig állta
harcát s küzdött és bátran szenvedett
s emberekkel s végzettel szembenállva
oly forrón, oly lángolva szeretett –
Róla, Róla, ki diadalt aratni
nem bírt, de nem tudott hódolni sem –
Róla, Róla, aki mindvégig annyi
jaj volt és ima s hit és szerelem!
Tyutcsev
A GYERMEK SZÓLT: MI A FŰ?
A Child Said: What is the Grass?
A gyermek szólt? Mi a fű? és tele marokkal tartotta elém;
hogyan felehessek neki? Magam se tudom nála jobban.
Azt hiszem, alkatom lobogója lehet, reményzöld anyag a szövete.
Vagy hogy az Uristen zsebkendője,
illatos adomány és szántszándékkal elejtett emlékeztető,
a sarkaiban valahogy ott lehet a tulajdonos neve, hogy láthassuk és észrevehessük és megmondhassuk: Kié?
*
Ami kitünő a multban akadt, vagy ami kitünő a jelenben akad, az nem olyan nagy csoda;
a csoda mindig és mindig az, hogy hogyan létezhet közönséges, vagy hitetlen ember.
*
Az én szavam a modernek szava, az En masse szó.
Elfogadom a realitást és nem merem faggatni,
mindenekelőtt a Materializmust vésem belétek.
Hurrá a pozitív tudomány! éljen az exakt bizonyítás!
Varjuhájat ide, cédrus- és orgonaágakkal keverve,
ez az ember itt lexikográfus, ez vegyész, az nyelvtant állít össze régi feliratokból,
ezek a tengerészek veszélyes, ismeretlen tengereken viszik át a hajót,
ez itt a geológus, ez bonckéssel dolgozik, ez pedig matematikus.
Uraim, mindenkor Önöké a legfőbb tisztelet!
Az önök tényei hasznosak, azonban mégsem az én lakásom,
viszont csak rajtuk keresztül léphetek lakásom egyik szakaszába.
*
Azt hiszem, egy fűszál nem kisebb valami, mint a csillagok napi körforgása,
és a hangya épp olyan tökéletes, és egy szem homok, és a fülemile-tojás,
és a leveli béka legmagasabbrangú műremek,
és a szeder indái disze lehetnének a mennyek csarnokainak,
és a legkisebb izület a kezemben minden gépet megcsúfol,
és a fejét lecsüggesztve kérődző tehén minden szobornál különb,
és egy egér elegendő csoda ahhoz, hogy hitetlenek sextillióit megingassa.
Whitman
EMLÉKEK HALÁLA
Bármilyen nehéz a halál,
az érthetetlen és sivár,
a kín és romlás síri ágya,
még nehezebb, ha látni kell,
lelkünkben lassan hogy hal el
az emlékek tündérvilága.
Tyutcsev
A HÁBORÚ
(1917)
„Akiknek lelkiismerete vérzik,
kiket maguk vagy mások bűne is fedd,
szavaidat talán durvának érzik.
De ne hazudj, ne adj helyt semmi dísznek
és minden látomásod tárd egész ki;
csak vakargassa rühét, aki viszket!
Mert beszéded, súlyos bár, gyógyit, és mi
keserves első kóstolásra, élő
táplálék annak, aki megemészti."
(Dante: Isteni színjáték, Paradicsom: XVII.)
Mint az erdei vad, mely társait
vicsorogva kerűlte-marta, gyors
tűzvészben, vagy ha megreszket a föld,
egymást híva szomszédként összebú:
úgy zárkózott fel dúlt hazánk a nagy
kiáltásra, hogy HÁBORÚ... Az egység
ismeretlen érzülete csapott át
minden rétegen, s zavart sejtelem,
hogy most mi jön... Világnagy borzadályban
egy pillanatra felejtette gyáva
évei vackát s lim-lomát a nép
s a szükségben nagynak látta magát.
Felkeresték a hegyi Remetét:
„Téged nyugton hagy ez a szörnyü sors?"
Ő szólt: ez a borzongás volt a legszebb!...
Mi belétek rendűlt, én rég tudom;
rőt verejtékkel vert ki a szorongás,
míg a tűzzel játszottak... könnyeim
előre elsírtam... most nincsenek.
Megtörtént a legtöbb s nem látta senki...
Jön a legszomorúbb s nem látja senki...
Benneteket csak a külső teher nyom...
Ezek a lángjelek; de nem a Hír.
Harcotokhoz, mert ilyen, nincs közöm.
Sose kap hálát a Látnok... Guny és kő
éri, ha romlást kiált, – kő s düh, hogyha
a vész megjött. A bűnhalmaz (nekik
kényszer s üdv!), a titkon Lárvára váltott
Ember züllése vezeklést kiván...
Mit Őneki, hogy százezreket ölnek,
ha magát az Életet? Nem rajonghat,
honi virtust zengve s idegen ármányt...
Síró nőt, hasas polgárt s ősz szakállt itt
jobban vádol, mint puskás-szuronyos
ellenfelet, fiaink s unokáink
szétrongyolt teste, üveges szeme.
Dicséret s megtorlás, ima s vezeklés
a tisztje; szeret s szolgál. A legifjabb
híveket az ő áldása kisérte...
Azok tudják, mi hajtja s védi őket...
Nem hírnévért indúlnak – magukért!...
Őbele mélyebb iszony kap. Hatalmak
neki nem mesék. Ki érti, ha esd, hogy:
„Hullarendeken palloslengetők, ti,
mentsetek meg, óh, a túlkönnyü végtől
s a legrosszabbtól, amely Vért gyaláz!"
Irtassék ki a törzs, amely ilyet tesz,
vagy átok éri legjobb kincseit.
Szégyen ujjongani: nincs, aki győzzön,
pusztulás lesz csak, sok és dicstelen...
Szökik a gyártó kézből s maga őrjöng
az ólom-, bádog-, cső- és póznaszörny.
Vadúl kacag, ki egykori hamis
hősregéket hall; s aki pépcsomóként
látta omlani testvérét s a rútúl
szétdúlt földben féregként lakozott...
A régi Hadisten többé nem él.
Beteg világok láza hűl ki a
tombolásban. A mocsoktalan
fröcskölt nedv szent csak már – egész folyam.
Hol a Férfi, aki helytáll? a Szó, mely
érvényes a jövő széke előtt?
Papírkoronás bábúk, vicc-királyok,
ügyvivők, kalmár s irnok – pfű, be sok!
A pecsételt renden belül is: ingás;
majd bősz zavar... Ekkor, botjára dőlve,
legfakóbb városunknak dísztelen
kültelkéről, jött, cicomátlan, egy
felejtett agg: tudta a perc tanácsát
s megóvta, mit a hangos hadonászók
majdnem sírba vittek: a birodalmat...
De ő sem menthet attól, ami rosszabb.
„Nem látod az áldozatot, az Együtt
nagy erejét?" Ez megvan odaát is.
Tompa s fénytelen a kényszrü tett
s aljas korban nem száll oltári füst...
A tömeg? Érték. De nincs célja: semmi
jelkép s emlékezet. – Mit vár a bölcs?
Jólét! – fecsegték; és: emberiesség!
És a legszörnyűbb mészárlásba kezdtek...
Legalja hizelgés nyála után
tajtékzó szitok! S ami most uszúl,
ölelkezni csúsznék, ha rámeredne
irtózatos arcával a jövő.
S mi pöffeszkedik, szellemként? E gyöngéd
növény távolabb nő... Poshadt gyümölcs-íz
a hervatag fecsegés nagy időkről,
feltámadásról. A tegnapi ócska
nem lesz ma uj, s aki egyszer talál,
de végűl téved, az a legbolondabb.
Eszelősség szól: „Most majd okosabban."
Ah, az megint másképp lesz! Csak a teljes
fordulat segít: látomás, sugallat.
Ki ma szól s ugy véli, hogy vezet, egy sem
érzi, mily balsors falazta be; egy sem
lát bármi hajnalt előizzani.
Kisebb csoda, hogy meghal annyi, mint hogy
annyi mer élni. Aki századunkkal
lépést tartott, ma csak kisértetet lát.
Öncsalás szól, naiv s bolond: „Te kezdted."
Mind és egy sem – így az igaz itélet.
Hazugság szól, csibész s bolond: „No, most jön,
az Örök Béke." De múljon a perc:
bokáig-térdig gázolhattok ujra
a nagy Taposó mustjában... De akkor
uj sarj virúl, s szeme nem hízeleg:
szeme a végzeté, nem dermed az
érc-rendelés Gorgó-réme előtt.
Két tábor, s egy Gondolat se – szimat csak:
miről van szó?... Itt: kalmárkodni, hol
már más a kalmár... az lenni egészen,
amit másokban szidnak, s letagadni,
hogy isteneivel meghal a nép.
Ott: pompa, szokás s egykori előrang
kérkedése, míg sírig kényelemre
vágyik az olcsó bírvágy... semmi gyémánt-
szem sem gyanítja, hogy a Megvetettek
azt dúlják, ami férges; s hogy talán
„az emberi faj gyülölt undora"
fog ujra, másodszor, megváltani.
De énekem nem átok végzi. Volt fül,
mely értett már, ha törzset s anyagot
magvat s csirát dicsértem... Látom: itt-ott
kéz nyúl ki, ha azt mondom: drága Föld,
túlszép, te, semhogy idegen tiporjon:
hol sip szól a füzesből, ligetekben
szélhárfa zug; hol a zsongást, az Álmot
nem irthatják semmi hűtlen utódok...
hol virágözön-Anyánk legelőször
tárta egész arcát az elvadúlt
fehér Faj elé... Föld, még sok igéret
lakik benned – épp ezért megmaradsz!
Isteneket szólít az ifjuság...
Örököt s Ébredőt – betelt a Nap...
Jogarát a Vihar a Fénynek adja
s elhárítja a Leghosszabb Telet.
Ki az Üdv Fáján függ, ledobta sápadt
lelke sápadtságát; s a mámor izzó
Daraboltja is... Apolló titokban
Baldurhoz hajol: „Rövid már az éj,
de most a fényt nem Kelet üzeni."
Eldőlt a harc a csillagokon: az győz,
ki védszobrát mezsgyéin belül őrzi
s a jövő Ura, ki változni tud.
Stefan George
KARÉNEK
(miközben egy távoli kar latinul Te Deum-ot zeng)
A Murder in the Cathedral-ból, Chorus: We praise thee, O God...
Dicsérünk Téged, óh Isten, a dicsőségedért, mely elénk tárul a föld minden teremtményében,
a hóban, az esőben, a szélben, a viharban; minden Te teremtményedben, a vadászókban éppúgy, mint a vadászottakban.
Mert minden dolog csak annyira létezik, amennyire látod, amennyire tudod, minden dolog
csupán a Te fényedben van, és a Te glóriád nyilatkozik meg még abban is, ami tagad Tégedet; a sötétség a fény dicsőségét hirdeti.
Akik tagadnak, nem tagadnának, ha nem léteznél; és sohasem teljes a tagadásuk, mert ha az volna, nem létezhetnének.
Életükkel Téged bizonyítanak; életével bizonyít minden dolog; a levegő madarai, a héja éppúgy, mint a pintyőke; a föld állatai, a farkas éppúgy, mint a bárány; a giliszta és a galandféreg.
Kell tehát, hogy az ember, akit tudatoddal teremtettél, tudatosan dicsérjen, gondolatban és szóban és cselekedetben.
Még seprőért nyúló kezünkkel is, tűzrakáshoz görbült hátunkkal is, tűzhelytisztitáshoz görbült térdünkkel is, mi, Canterbury takarítónői és padlómosói,
görnyedten a fáradalomtól, rogyadozva a bűntől, arcunk kezünkbe rejtve a félelemtől, fejünket csüggesztve a bánattól,
még mi is, és bennünk az évszakok hangjai, a tél szuszogása, a tavasz dala, a nyár zümmögése, az állatok és madarak hangjai, még mi is dicsérünk Tégedet.
Köszönetet mondunk Neked Irgalmasságaidért a vér által, Megváltásodért a vér által. Mert mártirjaidnak és szentjeidnek a vére
gazdagitani fogja a földet, szent helyeket fog teremteni.
Mert valahol szent lakozott, valahol csak vérét adta Krisztus véréért egy mártír,
szent ott a föld, és a szentség nem múlik el róla,
tiporják bár végig hadseregek, bámészkodják bár végig útikalauzos látványosságnézők;
onnantól kezdve, ahol a nyugati tengerek rágják Iona partjait,
egészen a sivatagbeli halálig, egészen az imáig, melyet elfelejtett helyeken, a rombadőlt császári oszlopnál mondanak,
ilyen, ilyen földekből fakad az, ami örökké megujítja a Földet,
bár örökké tagadják. Köszönetet mondunk tehát Neked, óh
Isten, aki igy megáldottad Canterburyt.
Bocsáss meg nekünk, óh Urunk, elismerjük, hogy a közönséges emberek közé tartozunk,
azok közé a férfiak közé, akik csukják ajtaikat és a tűzhöz ülnek,
akik félnek Isten áldó kezétől, Isten éjszakájának magányától, a kivánatos megadástól, a kiszabott nélkülözéstől,
akik kevésbé félnek az emberek igazságtalanságától, mint Isten igazságától,
akik félnek a kéztől az ablakon, a tűztől a zsúpfedélben, az ököltől a korcsmában és attól, hogy csatornába dobják őket,
de nem amennyire az Isten szeretetétől félünk.
Elismerjük a vétkeinket, gyengeségünket, hibáinkat; és a szentek haldoklása van a fejünkön.
Urunk, könyörülj rajtunk,
Krisztus, könyörülj rajtunk.
Urunk, könyörülj rajtunk.
Boldog Tamás, imádkozz értünk.
T. S. Eliot
A KIS ORSOLYA SIRATÁSA
– Tizenhárom részlet a „Gyászdalok"-ból –
1
Herakleitos keservei, minden könnyei,
Simonides sok siráma, és panaszai,
minden bánat a világon, kínok, óhajok,
kéztördelő fájdalmak és vágyó sóhajok:
ide most, mind ide, házam köré gyűljetek
s kedves lánykám elsiratni segédkezzetek,
őt, kit a halál úgy elvitt, az istentelen,
s Vele minden vígaszomat olyan hirtelen!
Mint a sárkány, ha kileste alig csipogó
csalogányok fészkét, aztán undok és mohó
torkát tömi: sivalkodik az anya, szegény,
s rá-rácsap, hiába tudja, hogy nincsen remény,
mert mégis csak megtámadja a rút szörnyeteg
s ő maga a tollait is alig menti meg.
Hasztalan sírsz, – ezt mondjátok ti is úntalan?
Óh, nagy Isten! Hát e földön mi nem hasztalan?
Minden az! Sehol kedvünkért nincs megenyhülés
és a dolgok csak szorítnak: a lét tévedés!
Nem tudom, mi könnyebb sors: a nyilt keserüség,
vagy hogy leküzdje az ember a természetét.
2
Hogyha érdekeltek volna egykor gyerekek
és faragtam volna, mint más, játszi rímeket,
én is írtam volna édes bölcsődalt s mesét,
melytől álom szállja meg a kicsikék szemét:
azt bizony, azt kellett volna, dajkarímeket
szerkesztenem, szívhez szóló gügyögéseket!
Jobb lett volna ugribugri versikéket írnom,
mint most drága kisleányom sírja felett sírnom
s panaszkodnom sorsomon, s azon, hogy kemény a
csapás, mely sújt, s vádat szórnom vad Persephonéra.
Dehát azt elmulasztottam, és játékosan
örömöm nem telhet már a szív dalaiban,
erre pedig kényszer űz, szív és sors kényszere,
bár munkámban épp a szívnek nincs már öröme.
Nem lesz könnyű keservemet elmondanom már,
hogy zokogó bánatomért mi jutalom vár:
nem daloltam az élőknek, halotté most énekem,
más halálán sírva saját csontjaimat tördelem.
De hiába! Ahogy a Szerencse akarja,
jónak s rossznak lelkünkben úgy kél gondolatja.
Óh, gyötrelmes hatalom, árny, élettelen!
Óh, halál úrnője, te, zord, könyörtelen!
Orsolyámnak, ki nem is élt még a világon,
így kellett halnia, ily fiatal korában?
Nem itatta még tele a nap drága fénye,
s az örök éj honába indúlt már szegényke!
Bár ne látta volna meg arcát e világnak!
Mit látott? Mit ismert meg? Születést s halált csak!
S vígasz helyett, amivel szüleinek tartozott,
mit hagyott rájuk? Csupán mérhetetlen bánatot.
3
Megvetettél engemet, életem utódja!
Az apai örökség túlkicsi lett volna,
semhogy megkaphattad volna mindazt, ami kell.
S az, valóban, semmiképp sem érte volna fel
zsendűlő értelmed és sok nemes ösztönöd,
mely, jövőd jelezve, benned már kiütközött.
Óh, hogy köszönt! Óh, ti hangok! Játékok! Szavak!
Hogy fáj most a szivem a sok kis emlék miatt!
És vígasztalóm, te, nem jössz többé sohasem,
hogy hűsítő enyhület légy epedésemen.
Nincs más, nincs, csak készülődni az útra, melyen
megelőztél, és követni nyomod, gyermekem.
Ott majd látlak, adja Isten, te pedig, drága,
vesd magad kis karjaiddal atyád nyakába!
4
Halál, szemem megtiportad, te, istentelen,
mikor haldokolni láttam drága gyermekem.
Láttam, készülő gyümölcsöt, hogy ráztad le őt:
szinte vele hulltak, haltak a síró szülők.
Soha nem halhatott volna úgy, hogy iszonyú
fájdalmat ne érzett volna az én szomorú
szivem érte, akármikor hagyott volna itt,
engem, ki most úgy jajongom szivem kínjait;
de hogy így halt, ilyen ifjan, – soha gyászosabb
nem lehettem volna, mint most, s vigasztalanabb;
hisz (ha Isten úgy akarja), hosszabb élete
soká lehetett volna még szemem öröme.
Akkor leélhettem volna rendelt koromat
s nem venném Persephonéhoz kora útamat,
nem érezve a szívemben gyászt ma, akkorát,
amilyet a halál miatt szem seholse lát.
Nem csodálom Niobét, hogy kedveseinek
szeretett holttestét látva kővé meredett.
5
Mint gyümölcskertben, ha anyja nyomdokán kihajt
a piciny olajfa, s indúl és fölfelé tart,
s noha még levele, ága egy sem ütközik,
vékony indaként szegényke csak kapaszkodik,
ám ha a gyorskezü kertész ott jár s nyeseget
s oldalsarjat, csalánt, burjánt, tüskét s egyebet,
rögtön ő is elalél és – vesztvén erejét –
lehull s fonnyad édesanyja lábai előtt:
legkedvesebb Orsolyámnak is ily vége lett.
Szüleinek szeme előtt nőtt, nevelkedett,
de alighogy épp fölsarjadt, a gonosz halál
rálehellt fertőzetével, s ő, lábainál
szüleinek, összecsuklott... Zord Persephoné,
miattad hull annyi könny egy árva sír fölé!
6
Vígasztaló énekesem, szláv Sapphó, te gyermek,
úgy látszott, hogy nemcsak földi részem örökölted,
de a lantomat is, azt is, – óh, mennyi remény
ragyogott ránk, s vissza terád, édes kicsikém,
mikor szádat, mely nótákat maga alkotott,
be nem csukva átdaloltad az egész napot.
De ahogy az átcsattogott éjszaka után
elhallgat a zöld lombban a szegény csalogány,
elhallgattál, szép csevegőm: óh, mily hirtelen
tovarebbentett a halál, a könyörtelen!
Néhány versed nem lakatta jól a fülemet:
sírva idézgeti mindet az emlékezet.
Haldokolva is daloltál, és édesanyád
megcsókolva így búcsúzott zengő muzsikád:
„Én teneked, édesanyám, nem szolgálok már,
helyet szives asztalodnál nem foglalok már,
jön az idő, leteszem a kulcsokat s megyek,
elhagyom e kedves házat és szüleimet…”
Ez volt szava, az utolsó ez és még ami
néhányat a fájdalom nem tűr említeni
s hallva, hogy így búcsúzik síró gyermeke,
csoda, hogy meg nem szakadt az anya szive.
7
Boldogtalan öltözékek, bánat, árvaság,
lányoméi, kis ruhák!
Mért vonzzátok most is úgy e két borús szemet?
Csak kínom növelitek.
Titeket ő már magára többé sosem ölt;
hit s remény mind összetört!
Álma kemény vaskoporsó, nem nyílik soha;
s a szines nyári ruha
és a tarka hajszorítók és arany övek,
anyja adta – jaj, kinek?
S melyhez egykor elkisérni készűlt jó anyád,
nem ez volt, nem ez az ágy;
s amit igért, örömödre, hogy majd beszerez,
a kelengye, jaj, nem ez!
Mást adott rád, pici inget s egyszerű ruhát;
s marék földet tett apád
fejed alá; egy ládában fekszik itt a lány
(fájdalom!) s a hozomány.
8
Milyen puszta a lakásom, árva a tanyám,
hogy eltűntél, tovatűntél, édes Orsolyám,
ma is tele velünk a ház, és mégis üres lett,
oly nagy a kincs, amit elvitt a te pici lelked.
Mindnyájunknak szája voltál, mindnyájunk helyett daloltál,
ahány zuga otthonunknak, mindenütt te kóboroltál,
hogy búsúljon, sose hagytad édes jó anyád
s gonosz gonddal fejét rontsa töprengő apád,
idekaptál, odakaptál, s vidám mosolyod
átragyogott ránk is, és elszórakoztatott.
Hallgatnak most a szobák és pusztaság a ház,
semmi játék, öröm, sehol semmi kacagás,
minden zugból bánat néz ránk, sötét és komor,
és hiába kutat a szív, vígasz nincs sehol.
9
Megvennélek drága pénzen, Ész, legfőbb vigasz,
lenne csak, mit híred hírlel, lenne csak igaz,
hogy orvoslod a szenvedélyt és a bánatot
és az embert szinte angyallá változtatod,
angyallá, akihez bánat s fájdalom nem ér,
nem rabja a véletlennek és sohase fél.
Te az ember minden dolgát tréfának veszed,
s ha boldog, ha boldogtalan, érzéseidet
nem cseréled; a haláltól szikrányit se félsz
s változatlan kincsként mindig ugyanannyit érsz.
Kincsed nem gyöngy s nem arany, de – szüksége szerint –
kapja tőled, s bőkezűn, az emberfia mind;
mondják, hogy a szerencsétlent arany mennyezet
alatt is megleli gyorsan fürkésző szemed;
és a nálad szegényebbek örömét sosem
irígyled, ha követik a szavad, Értelem, –
Jaj, én, szegény: évem arra ment el rengeteg,
hogy meglássam, óh, Okosság, a küszöbödet;
most a lépcső tetejéről a kín leütött:
lent vagyok most, ujra lent a többi vak között.
10
Hova lettél, kisleányom, bájos Orsolyám?
Milyen országba vetődtél? Hol vagy, mily tanyán?
Tán magasba emeltettél, minden ég fölé,
és besoroztattál ott az angyalkák közé?
Paradicsomba jutottál? Vagy a Boldogok
Szigetére? Vajjon Cháron, aki csónakod
átvitte a vágyak taván, feledést itat
most veled, hogy nem is hallod zokogásomat?
Vajjon ember vagy még, lányos álom s gondolat?
Vagy csalogánytoll borít és csalogányalak?
A tisztítótűzben tisztúlsz? Ha ugyan lehet,
hogy bármi szenny érinthette pici testedet?
Az életből oda mentél, hol valaha voltál,
mielőtt nagy keservünkre szivünkhöz hajoltál?
Akárhol vagy, ha vagy, enyhítsd nehéz bánatom,
és ha vígasztalni nem tudsz, úgy, mint egykoron,
vígasztalj, ahogy most tudsz, és jelenj meg előttem
mint álomkép, mint árny, vagy mint jelenés a ködben.
11
„Játék az erény!" – kesergett Brutus, a levert.
Játék itt is, játék ott is, csak jól megfigyeld!
Kit mentett meg valaha a hit s a becsület?
Kit jósága? Nézte a gaz, és csak nevetett!
Ismeretlen ellenség kavarja az ember
dolgait, nem törődve rosszal, se nemessel,
és ahol megjelenik, ott senki se bújhat,
jók s gonoszok róla mind-mind egyaránt tudnak.
Agyunkban mégis mit sejtünk? Okos, ravasz eszközt!
Hencegő tudatlanok, mi, az egyűgyüek közt!
Égbe törnénk, hogy kilessük Isten titkait,
pedig földi szem ott nem lát, csak erőlködik;
komolytalan, léha álmok játszanak velünk,
bár azokkal soha – mondják – semmit sem nyerünk...
Mibe kergetsz, szörnyű bánat? Ne vadíts, uszíts!
Veszítsem a vígasz után az eszemet is?!
12
Soha apja gyermekét úgy nem szerette még,
mint én; s ily kín soha egynek sem járta szivét;
viszont gyermek még e földre alig született,
ki oly méltó volt szivére a szüleinek:
tiszta volt, nem finnyás-kényes, és szófogadó,
énekelni és rimelni magától tudó;
mindenkit szépen köszöntött, tartása nemes
és lányos volt, s maga minden játékban ügyes,
csupa lelkesség, szerénység és illedelem,
szégyellős és meleg szív volt drága gyermekem.
Reggelijét soha addig nem kérte, a tálcát,
mielőtt el nem suttogta ébresztő imáját,
s csak úgy ment aludni, ha anyját üdvözőlte,
s esti imájába két szülejét beszőtte.
Repűlt a küszöbön át, hogyha jött az apja,
minden viszontlátásra volt kacaja, tapsa;
ha segíteni kellett, már szaladt előre,
szüleinek szolgáit mindig megelőzve.
Igy járt-kelt, így dolgozott, édes-szívű csöppség,
pedig összesen harminc hónapos se múlt még.
Ennyi erénnyel, munkával, jókedvvel telítve
nem élhetett: belebotlott saját sok kincsébe.
Nem várta meg az aratást... Egyetlen kalászom,
be sem értél még nekem, s én, még az ifjuságon,
még azon is innen, a bús földbe visszavetlek,
minden reményemmel együtt, íme, eltemetlek:
soha többé ki nem sarjadsz, hiába, hiába,
örökké bús szemem előtt nem borúlsz virágba.
13
Szép Orsolyám! Bár ne haltál volna meg sose,
vagy ne születtél volna meg, szívem gyermeke!
Sok kis öröm sok nagy kínt ró ki most énreám
ez után a rettenetes távozás után.
Ugy becsaptál, mint a tűnő álom éjszaka,
melynek érzékünk igézi sok-sok aranya,
majd egyszerre tovatűnik, és a kincs helyett
csak vággyal s igénnyel tölti a bús szíveket:
jaj, velem te, drága szép kis Orsolyám, így tettél,
repeső lelkemben roppant nagy reményt keltettél,
aztán még nagyobb keservben hagytál, mikoron
minden örömöm elvitted s minden vígaszom.
Elvitted – így kell mondani – lelkemnek felét,
fele itt maradt s utánad örök vágyban ég.
Kőfaragók, nekem ide követ tegyetek
s véssétek rá emlékűl e bús betűimet:
„Kochanovszki Orsolya nyugszik itt, szerelme
atyjának, vagy még inkább zokogó keserve.
Gondatlan voltál, halál, és nagyon ügyetlen:
az kéne, hogy ne én őt, ő sirasson engem."
Jan Kochanovszki
KISLÁNYOMHOZ
Még alighogy gagyog, tipegni is alig
kezd még, – de ahogyan fürtös fejével itt áll:
a kis csibész máris nőiesen kokettál.
Ha hívom: „Gyer ide!" s kérem a csókjait,
a becézés teljes szó-kincstára hiába:
elfordúl, karjait menekűlve dadája
nyakára fonja s úgy csókolja az öreg
két arcát, pazaron s könyörtelen; – de halkan
kuncogva hátranéz, és gúnyos diadalban
élvezi apai féltékenységemet.
Majkov
NEM LEHET!
Nem lehet! Nem lehet!
Él!... Várjatok: mindjárt felébred,
megszólal, s az édes szemek
boldogan villannak felétek!
S ahogy rámnéz, nevetni fog,
majd, megértve, mért hull a könnyem:
„Papa... ne bolondozzatok!...
Minek ez a sírás köröttem?"
De nem; ott fekszik... némán, hidegen
és mozdulatlan...
Majkov
A VISSZHANG
Felüvölt az erdei vad,
menny dörög, vadászkürt riad,
lányok ajkán friss dal fakad –
s mint jó barát:
rögtön küldi nekik szavad
a válaszát.
Egek robaját figyeled,
tengerzúgást és szirteket,
pásztorsípot, Hang, mindenek
szivét betöltő,
de neked nem jön felelet –
Puskin
HÁLAADÁS
Hála, Uram, köszönet mindenért:
a szenvedélyért, mely cikázva jár át,
a tanulságért, mit düh és árulás ád,
a mérges csókért, mely üdvöt igért,
a tűzért, mely hiába gyúlt ki bennem,
és minden csalódásért, ami ért;
csak egyet kérek, – azt, hogy már ne kelljen
soká hálásnak lennem mindezért.
Lermontov
SZENT PÉTER NEMET MOND
Le Reniement de saint Pierre
Hogy veszi Isten a sok átkot és keservet,
mely szeráfjaihoz naponta felüvölt?
Mint tirannus, akit bor s hús habarcsa tölt,
csak alszik átkaink szelíd zenéje mellett.
Kínkamrák s vérpadok hörgő és rémteli
orkánja kellemes karének bizonyára,
hiszen mindaz a vér, mely gyönyörének ára,
máig se tudta az ég szomját oltani!
– Ne felejtsd, Jézus, a Gecsemánét: nagy emlék!
Térden és együgyűn könyörögtél Ahhoz,
aki csak nevetett, mikor gyalázatos
bakóid eleven húsodat átszögezték.
Mikor láttad, hogy ős istenségedre köp,
a konyhacsőcselék, az őrök és a gárda,
s érezted, hogy tövis hatol a koponyádba,
melyben az óriás Emberiség nyögött;
mikor megtötretett tested sulya alatt vad
kínban nyúlt és feszűlt a karod, s vérpatak
s izzadság födte már sápadt homlokodat,
mikor céltáblaként a nép elé kiraktak:
láttad-e ujra a tündöklő napokat,
mikor jöttél, a nagy igéretet betöltve,
jöttél, szelíd szamárkancádon, és elődbe,
utadra, pálma- és virágeső szakadt,
s a napot, amelyen, hősi jövőt remélve,
a sok hitvány kufárt korbácsolta karod,
s úr lettél végül? A megbánás nem csapott
szívedbe hamarabb, mint a dárda vad érce?
– Én, óh én, szivesen távoznám e bomolt
földről, hol nem lehet testvér a test az álom.
Bár lelném, kard-ki-kard, csatában a halálom!
Péter megtagadta Jézust... igaza volt!
Baudelaire
SZENTEK SZENTJE
The Holy of Holies
„Ősz apó, bár szemeid
a rejtelmet keresik,
mondd meg, hogy: a kankalin
kis szivében mi lakik?"
„Tenger titkot mutató
tündérpici házikó,
tündérraktár, álmodó,
száz mag benne a lakó."
„Hát azt, titkok mestere,
s fűé, kőé, tudod-e,
hogy a leg-legpicikébb
mag szivét mi tölti be?"
„A Mindenható, kicsim,
Cherubim és Szerafim,
és örök magasztalás:
Adonai Elohim."
Chesterton
TANITÁS
Tanitson bármire az élet,
a szívnek hit és csoda kell:
legyen erő, mely nem igéret,
szépség, mely sose múlik el!
Sorsa a nem-földi világnak
nem lehet földi hervadás,
harmatos fényének nem árthat
déli nap, semmi tűzvarázs.
Ki hiszi ezt az örök titkot,
nem téved és meg nem inog:
nem hal meg minden, ami itt volt,
nem nyit el mind, ami nyitott...
De ez a mennyei tudás és
kegy csak a választottaké:
a végső megpróbáltatásé
s a türelmes szereteté,
azé, ki a sírót siratta,
védte az elesetteket,
ki lelkét övéinek adta
és mindent végigszenvedett.
Tyutcsev
LITÁNIA
Litanei
Mély szomorúság
köde köröttem;
oltalom ujra
a házad, Uram!...
Iszonyu ut, sok
fáradalom tört;
üres a szekrény;
csordul a kín.
Az epedő nyelv
borodat esdi;
nagy csata volt, és
béna a kar.
Inog a lábam,
adj neki támaszt;
törd éh inyemnek
szent kenyered!
Szivem szorongva
hivja az álmot;
kezeim aszva;
lázas a száj...
Szállj az üszökre
borogatásként;
irtsd a reményt; gyúlj,
égi világ!
A lélek alján
lobog a láng még;
legbelül éber
még a sikoly...
Öld meg a vágyat;
csukd sebem ajkát!
Vidd a szerelmet;
üdvödet add!
Stefan George
TENEBRIS INTERLUCENTEM
Tenebris interlucentem
Pokolba tévedt seregély
dalolt egy sötét fán. S a lelkek
lassan mind emlékezni kezdtek
a földre, hol fény, fű s fa él.
S hallván a zene hangjait,
megtudták végre, hogy halottak;
s némelyiknek a karja moccant,
hogy megöleljen valakit.
J. E. Flecker
HITETLEN KOR
Nem testet – lelket tipor ma a láb!
Könny nélkül sír a sok keserü gyászon,
s ha kiragadja éjéből magát,
találjon bár fényt, zúgolódva lázong.
Hitetlenség aszalja, perzseli;
a tűrhetetlent tűri árva gőgje...
Érzi romlását, tudja, ismeri:
hitre szomjazik, s mégsem kér belőle.
Nem mondja már, imában s könnyesen,
bár szemei a zárt ajtón pihennek,
hogy: „Bocsáss be!" S: „Akarlak, istenem!"
s hogy: „Légy támasza törthitű szivemnek!"
Tyutcsev
JULIAN ÉS MADDALO
(Részlet)
Julian and Maddalo
Együtt léptettünk, én s gróf Maddalo,
a szűk sávon, az Adria sivó
gátján Velence előtt. Fekete
bogáncs s kétéltű gizgaz növi be,
föld és sós iszap sarja, az egész
partot; folyton nő rajta és enyész
a mozgó bucka; lakatlan, rideg
táján hálóját szárítja s siet
haza a halász. Disze csak egy-egy
törpe fa; meg néhány öreg cölöp,
tört s javitatlan; s ár s apály között
gyér homok gyűl rá, – esti fövenyén
szoktunk lovagolni, a gróf meg én.
Örűltem útjainknak. Szeretek
minden pusztát, magányt; nagy élvezet
hinni, hogy amin csaponghat a szem,
mint álmunk a lélekről, végtelen:
s ez a tenger olyan volt, olyanok
a víznél zordabb partok. S még nagyobb
áldás baráttal lovagolni, úgy,
ahogy mi akkor; a napban kigyúlt
élő habot arcunkba verte bő
ostorával a szél; az ébredő
észak kékre csíkozta az eget;
s édesen zsongva zengtek a vizek,
összhangban a magánnyal: gyönyörű
béke ez, égi, szivbeli derű.
Lovagoltunk, csevegtünk; gyors kacaj
vitte agyból-agyba szárnyaival
a gondolatot. Kelt a drága, sok
emlék, amit semmi se lassitott
szomorúvá: csak a visszafordulás,
ami egy kicsit mindig zaboláz.
Szép, hideg este volt; nyugodni tért,
láttuk, a nap, s vele együtt a szél.
Majd komolyabb lett a hang, ahogy a
társalgás szokott, mikor önmaga
féke lesz a gúny, nem nézhetve le
gyűlölt ellenfelét: – keserü, de
megnyerő volt; mint, versben, a Pokol
mikor Isten s a sors témáiról,
szabad akaratról s arról pörölt,
hogy mi volt és mi lehet még a Föld;
mit hiú agy képzelhet vagy hihet,
festhet remény, szűlhet kín s rémület,
mind szóba jött; s én (mert nem haszon-e,
ha fejsze nincs, legalább a nyele?)
támadtam a csüggedést; társamat
viszont elkapta a vad, büszke dac.
Hogy különb volt minálunk, a tudat,
s hogy saját roppant fényét látta csak,
megvakitotta hős sas-szellemét.
Közben a nap ott merengett az ég
alján, a láthatár hegyein, – Óh,
be szép az alkony, ha a zuhogó
láng-menny oly földre száll le, mint te, te,
Itália, számüzöttek édene,
te, hegyek, kék ár, s szöllők, s városok
övei, ős tornyok! Megadatott
rajtad állnunk s azt néznünk: aztán,
ahol nyeregből szálltunk, gondolán
vártak reánk a gróf emberei.
Mint akit jó zarándoklata hí,
de megállit a szép táj, minket is
úgy elbűvölt az este, és a víz,
a part és a város közt, a tenger, az
ég képével kövezve. A havas,
tündér Alpok, északról, ködön át
hozták bástyáik menny-tartó sorát
kelet s nyugat közt; és a fél-eget
dús címerzet takarta, fellegek,
fönt, mély bíborban, amely lent, nyugat
lejtőjén csodás színné forrt, vadabb
fénnyé, mint égő arany, s nőtt, tovább,
az izzó résig, hol merengve állt
a nap a gyűrt domb-soron. Híresek
ezek a Dombok, a Jenőiek,
s a Lido rév-cölöpei felett
olyanok, mint egy-egy csúcsos sziget.
Aztán, mint egyetlen, tűz-habu tó,
gyúlt ég és tenger, s a tornyosodó
hegyek, lánghullámokból kelve ki,
a párás napot nyalták: isteni
bíbor fény-lelke keresztűlütött
az ormaikon.
„Várj csak, mielőtt
kihúny", szólt kísérőm, „mutatok egy
még szebb pontot."
A laguna felett
siklottunk már; kihajoltam a gyász-
bárkából és csak bámultam a száz-
szín estében a várost: ragyogott
sok szigete, paloták, templomok,
megannyi égbe szárnyaló csoda...
Épp nyílt a szám, amikor –
„Ez az a
szép pont," szólt a gróf, s intett, és simán
megálltak az evezők. „Julián,
nézz csak nyugatra, s figyelj: hallod-e,
mily mély, nehéz harangszó száll ide?"
Arra néztem, s köztünk s a nap között
szigeti házat láttam, amilyet
kor korra hagy, hitvány célokra, egy
ablaktalan, torz, bús épületet;
s nyilt tornyot a tetején, ahol a
fényben egy harang járt ide-oda, –
vas-nyelvének épp szólt rekedt szava:
a napot fedve kongott a csupasz,
fekete relief.
„Az, gondolom, az
őrültek háza", mondta Maddalo,
„s a haranglábjuk; az alkonyodó
vizen ilyentájt mindig hallani, ha
celláikból ávéra hívja a
bolondokat,"
„Balsorsukért amit
zord uruk vár, a hála kitelik
tőlük, s a remény," feleltem.
„Ohó!
Fúvod a nótád," intett Maddalo.
„Hogy nem változunk! Vagy a régi, lám:
Krisztus nyájában veszélyes pogány,
farkas a barikák közt. Nem uszol?
Félj a Gondviseléstől!" Már sehol
se láttam arcán a vidám mosolyt.
„Pedig", folytatta, „ez a földi sors!
S ez jele és szimbóluma lehet
annak, ami isteni és örök;
ég-fényű tornyából, ahol komor
harangként kong, lelkünk világa szól
s vágyai, lent, hol törtek a szivek,
imára gyűjtik – az őrülteket;
miért? nem tudják, – s éj jön, a halál,
s mint e dús képpel az alkony, kiszáll
emlékezetünkből, és vele, mind,
mi vonzott, s megcsalt." –
Értelem szerint
idézem most a szavait, noha
erőtlenűl. A nap nagy csillaga
időközben a hegy mögé zuhant;
s már nem látszott a fekete harang;
s a rőt torony megszürkűlt; s ami, ott,
közbűl volt, templom, paloták, hajók,
zavaros árny lett: a bibor vizek
némán temették a narancs eget.
Alig beszéltünk; majd, útközben, a
házam előtt, letett a gondola...
Másnap köd volt s hideg eső szemelt;
Maddalóhoz mentem: még föl se kelt,
s igy lányával játszottam. Gyönyörübb
csöppség e földre még sose került:
komoly, gyengéd, kedvesen drága vadság,
szándéktalan báj s édes gondtalanság.
Két szeme – nincs rá szó! – az égi bolt,
az olasz ég két iker tüze volt,
s ugy sugárzott benne az értelem,
ahogy csak emberarcban: énnekem
fő-kedvencem volt: törékeny-finom
tagjai ringtak már a karomon,
mikor megjött e zord világra; de
tán rám ismert, volt pajtásra, kin e
félév kevesebbet változtatott,
mert hogy első félelmén tuljutott,
épp görgettük a billiárdgolyót,
mikor jött a gróf. Üdvözlés után –
„Esti szavaidból valami árny
ül a lelkemen – ha az ember oly
passziv lény, mint mondod, nem tesz komoly
kárt semmi vallás s ősi jósige
(bár vas nyügét én nem birnám sose),
ha egy tudatlant igájába tör:
én épp forditva" – majd, hogy ennyiből
nem értett meg, folytattam: „Ime, e
szabad, vidám, ártatlan csemete
boldogan él, nem gyötri semmi gond;
mig bennünk sok beteg eszme zsibong,
példa vagy rá – saját akaratunk,
ha ily önkéntes kin rabja vagyunk, –
lehetnénk mások is – mindaz, amit
a sziv üdvnek s fenségnek álmodik.
Lelsz szépséget, szerelemet s igazat
kivül az agyunkon? Ah, volna csak
erőnk rá, egy lenne a tett s a vágy!"
„Az ám, ha volna, – de mily hiuság
erőre vágynunk!" – mondta Maddalo, s:
„téged ködkép áltat." „Nem bizonyos."
feleltem, „s aki próbára teszi,
megtudhatja, kötik-e láncai:
talán csak szalmaszálak... Régi szó,
hogy sok türhető, sok szétzuzható
abból, ami ront s kinoz. A saját
hatalmunk szabja tett s türés fokát,
– hogy miben, a próba mutatja meg;
s ez e létnél s sirnál több s nemesebb, –
vélték az Ész antik királyai,
nem lévén még a Vallás rabjai;
s kit egy kin nyom kinzott társaival,
ma is ezt hiszi, vallja." „Kedvesem,"
felelt Maddalo, „az én nézetem
meg nem ingatod, bár, tudom, remek
és cáfolhatatlan a rendszered,
szavakkal az... Ismertem valakit,
ki nemrég ide vette utjait
városunkba... Igy vitáztam vele;
s most megőrült. – Ugy érvelt, mint ma te –
Szegény fickó! ha kedved van, gyere,
fölkeressük: vad beszédeire
szétfoszlik fellengős elméleted."
„Remélem: másképp, de tételemet
igazolja; s épp a tudáshiány,
mely rossz dolgoktól „jó lelket" kiván
magában vagy másban, az törte meg
lelkét – vannak büszke természetek,
akiknek nem fontos, csak az az egy,
hogy szeressenek s szerettessenek;
és csoda-e, ha, bukva, eleven
halált halnak? Ez nem végzet, hanem
magunk-gyártotta baj."...
Shelley
POLYKRATESZ GYŰRŰJE
Der Ring des Polykrates
Fent állott palotája ormán,
szemét örvendve körbe hordván
a hódoló Számosz felett:
„Enyém a föld, a víz, a város."
szólt az egyiptomi királyhoz,
„ismerd el, boldog lehetek."
„Kegyét az ég rád bőven ontja
s aki veled tört hatalomra,
mind féli erőd jogarát.
De egy él és bosszút liheg még,
nem hiszem addig a szerencséd,
amig ellenség les reád."
A király még be sem fejezte,
és hirnök üdvözli sietve
Miletosból a zsarnokot:
„Lobogjon ünnepi, fehér láng
oltáraidon s friss babérág
övezze, uram, homlokod.”
„Dárdánk a pártütőt leszúrta:
e sikerrel köszöntet ujra
hű hadvezéred, Polydor, –"
s mindkettőjük vérrel ijeszti,
mert egy jólismert főt emel ki
egy sötét tál leple alól.
Meghökken és hátrál a vendég:
„Mégse hidd hűnek a szerencséd,"
szól s hangja félelmet takar,
„Ne felejtsd: csalóka habon ring
flottád s kétes rajta a sok kincs,
könnyen szétzúzza a vihar."
Még ki se mondta, s zúgva tör föl
az ujjongás a kikötőből,
az egész város zeng bele:
mi messzi fűszert s aranyat hoz,
most tolong a hazai parthoz
a hajók árbocerdeje.
Elámúl a királyi vendég:
„Ma jókedvében a szerencséd,
de hogy csapodár, ne feledd.
A vad Kréta vitéz hadával
ide tart a tengeren által
és ostromzárral fenyeget."
Utolsó szava el se hangzik,
a hajóktól árad s viharzik
a nép és zúgja: „Diadal!
Kréta gályái zúzva, törve,
a szél a hadvészt elsöpörte,
csillapúlhat a harci zaj!"
A vendégbarát szíve borzad:
„A szerencséd káprázatos nagy,
s reszketek, hogy a bosszu gyors!
Dermeszt az irígy ég haragja:
halandónak még sosem adta
kegyét zavartalan a sors!
„Nekem is kedvezett az isten,
minden királyi tetteimben
siker sikert tetőzve ért;
de volt egy szép fiam, imádtam,
azt rabolták el, halni láttam:
ő volt az adó üdvömért.
„Szived, hogy szabadúlj a rossztól,
kérjen a Láthatatlanoktól
mézedbe fanyar cseppeket.
Nem végzi jól, láttam elégszer,
akire mindig tele kézzel
szórnak áldást az istenek.
„S ha nem hat rájuk az imádság,
fogadd meg barátod tanácsát
s balsorsod te magad idézd:
ami kincseid igaz éke,
hajítsd a tenger fenekére
lelket legnagyobb gyönyörét."
S szól Polykrátesz, szava reszket:
„Legdrágább kincsem és a legszebb
a szigeten ez a gyürű.
Átadom az Erynnyszeknek:
szerencsémért tán vezekeltet.
Vesszen... Nézd: máris elmerűlt."
S másnap, hogy az első sugár gyúl,
egy halász mosolyogva járúl
ura elé az udvaron:
„Olyan halat fogott a hálóm,
amilyet soha még, királyom:
fogadd el teneked hozom."
S a szakács, hogy fölhasitotta
a halat, riadtan futott a
trónhoz, s kiáltva s boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!"
Irtózva fordult el a vendég:
„Halál volna, ha itt maradnék,
baráti szóm többé ne várd.
A végzet romlásod akarja,
futok, itt ne érjen a karja."
Szólt, és nyomban hajóra szállt.
Schiller
ÉJFÉLKOR
Um Mitternacht
Egy! Ember, vigyázz!
Kettő! A mély éjfél mit magyaráz?
Három! „Álmodtam és –
Négy! „oszlik rólam a mély varázs!
Öt! „ A Lét nehéz –
Hat! „s több, mint a nappali tudás!
Hét! „Fájdalma mély –
Nyolc! „de kéje mélyebb, mint a jaj!
Kilenc! „Jaj szól: Ne élj!
Tiz! „S a kéj öröklétet akar –
Tizenegy! „– mély, mély öröklétet akar!"
Nietzsche
NEM IZGAT, HOGY ITÉL...
Und was die Menschen meinen
Nem izgat, hogy itél s mi
csábít mást; a nehéz:
magammal összeférni,
két félben egy egész;
mert mig hány-vet a lét, mind
egy-egy Itt s Ott vagyunk:
ez szól: még mennyi cél int,
az: jobb ha maradunk.
Mód, hogy beláss szivedbe,
van mégis, de csak egy:
villám gyanánt kövesse
friss ötleted a tett!
Goethe
MIROGOJ
A zágrábi temetőben, a Mirogoj-on,
lehullott szememről Dél édes húmusza,
Zágráb temetőjében a hosszú keresztsorokon
járt a szemem, s mást nem lát már soha,
csak e fakereszteket – oly egyforma, egyforma mind,
amilyen egyformán gyilkol a kézitusa.
E csuklóbakötött, szuvas kezek
megragadták s elvitték szívemet:
e földalatti menet kísért világnagy utamban.
Meszes sírokon nevek hervadoztak,
bennük a világháború sok-sok hullája rothadt;
közéjük, mélyre, mélyre zuhantam;
és a halott, hozzám nyomakodva, mint
csengő hang, kérdezte mind:
Élő, felelj,
mért estem el?
Megérzi a gyökér, ha virágja napba ért,
élőtől tudja meg a halott, hogy mért esett el;
lehet király, haza, minden, amiért verekszel,
de halni – nem halhatsz akármiért.
Óh, Oroszország, Cseh- s Németalföld katonái, Frankhon,
a ti sír-vér-hagyatékotokat szorítja a markom:
imádkozom fölötte, hogy kihajtson
s szülője legyen bornak és kenyérnek; –
s kérdéseteket, mely súlyosan, ércesen
kondúl, keblem magasába akasztom,
égi parancsra, én, élő, s élőkben éltetem
élő kérdéseteket, – óh, halottjai a Föld Minden Harcterének.
Jiři Wolker
AZ UJ COLUMBUS
Der neue Columbus
Barátnőm, – mondta Columbus, –
ne higgy génuainak!
A távoli, a kalandos,
a messzi kék vonzza csak!
Idegenbe üt az órám!
Génua – rég tovahalt –
Sziv, légy hideg! Kéz, a kormányt!
Előttem: víz – s part? – a part? – –
Álljuk helyünket keményen!
Nekünk vissza soha már!
Nézz ki: messze egy remény int,
egy dicsőség, egy halál!
Nietzsche
HOL?
Wo?
Sírt a vándor hol talál, ha
megtöri a hosszu út?
Álma fölött déli pálma,
vagy a Rajna hársa zúg?
Sivatagi kéz kapar rám
homokot, ha nem leszek?
Vagy egy tenger puha partján
a fövényben pihenek?
Mindegy! Ami környez, Isten
szabad ege, itt vagy ott:
mint halotti mécs, fölöttem
lengenek a csillagok.
Heine
A TENGER ÉNEKE
Gesang des Meeres
Gyermekeim, felhők, készülődtök?
Jó szerencsét, majd csak visszajöttök!
Most rohantok, vigan gomolyogva,
nem hallgattok az anyai szóra.
Hullámaim nektek unalom már,
a Föld vonz és ami messze, ott vár:
szirtek, partok, őrtűz éji tornya!
Rajta, fiúk! mindig uj kalandra!
Vitorlát föl! Rajta! Égbe kelve,
ormot hágva, völgy fölött lebegve!
Száguldjatok villámló csatákba!
Öltözzetek harcok bíborába!
Zápor zúgjon! Kutak vize forrjon!
Hullám hízzék, száz forrás buzogjon!
Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán –
Meyer
HALOTTI BESZÉD EGY MADÁR FÖLÖTT
Totenspruch auf einen Vogel
Óh, icipici sors! Óh, toll, te, sófehér,
vérfoltos, melyet a park útján hány a szél!
Állj meg, vándor. De nem, – menj; csak tűnődj el egy
másodpercig az itt kimúlt madár felett.
Óh, törékeny halál! Óh, te, iszonyu suly,
mely, itélet gyanánt, létünkre súlyosúl.
Bizony, nem nagy a nagy, nem kicsi a kicsi:
tűnnek Isten előtt a föld mértékei.
Fölvettem a pihét, kemény tű a hegye,
betűket karcolok a homokba vele.
Madárgyors villanást nem él túl ez a por
rajza a teljes szélcsöndben is szétomol.
Akarna csak az úr földi dolgot öröknek,
márvánnyá válna most e darabja a földnek.
De ő úgy látja, hogy jobb, ha, neki s magunknak:
por, kő, betű, madár s én s te egy perc vagyunk csak.
Werner Bergengruen
EGY KÖLTŐHÖZ EZER ÉVVEL EZUTÁN
To a Poet a Thousand Years Hence
Én, ki ez édes, ősi dalt
irtam, s kit ezer év temet,
hirnökűl a jövőbe halk
szavaimat küldöm neked.
Tengert hogyan hidaltok át
s a vad égben robogtok-e,
nem érdekel, s hogy palotát
kőből vagy ércből raktok-e.
De tudod-e még, mi a bor,
s Jón-Rosszon a bohó vita,
szép lány, és zene, és szobor,
s az égbe röppenő ima?
Hogy találkozunk? Utra kel
álmunk, s mint a szél, lengedez,
tudta ezt már háromezer
éve a vak Maeonidesz.
Óh, leendő Árny, akit a
mi édes nyelvünk multba csal,
betűzz, magányban, éjszaka:
költő voltam és fiatal!
S mert sose rázom meg kezed
s vállamon sohasem zokogsz,
köszöntsön, tér s idő felett,
a lelkem. És érteni fogsz.
J. F. Flecker
IMA APOLLÓHOZ
Quid dedicatum poscit Apollinem
Phoebus, mit kér uj templomod ünnepén,
mit kér poétád? Mit, mikor uj borát
loccsantja? Nem csábítja boldog
Sardiniánk viruló vetése,
sem a parázsló-boltu Calabria
csordái, és az indus ivor s arany,
sem a föld, mit partján a Líris
halk vize símogat és harapdál.
Csak messe kampán szőlleit, akinek
azt adta sorsa, és csak ürítse szír
árún cserélt borát, aranyló
serlege gyöngynedüjét a kalmár;
az ég kegyeltje, bűntelen évre-év
ki az Atlantin négyszer is áthajóz, –
nekem jó az olaj bogyója
és a katáng, meg a könnyü mályva.
Élvezni, mim van, hadd legyek ép, erős:
ezt add, Apolló, s lelki derűt vele,
s adj, kérlek, vénséget, ne rútat,
és ne olyat, mely a dalt felejti!
Horatius
BUCSU
Zöld hegyekkel tornyosodik Észak,
arra zúg a tajtékos folyó.
Bírd ki, szivem! Itt a búcsu perce.
Nemsokára indul a hajó.
Száll az utas lelke, mint a felhő.
Nyugatról a nap emléke int.
Isten veled! Kint a sűrü estben
nyihogva kapálnak lovaink.
Li Taj-po
AZ ÉV UTOLSÓ ESTÉJÉN
Milyen este van? Ma zárúl az év.
Gyertyák, bor. Gyere, nincs könyörület:
a hszjen-jang-i korcsmában (van időm!)
most kakasszóig kockázom veled.
Bűvölök, bőgök: „Jőjj ki, öt fehér!"
Térdet hajtok előttük s fejet.
Hiába. Néha póruljár a hős.
No de egyszer csak én is nyerhetek?!
Tünődj el a kalandhős, nagy Lju-Ji-n:
koldus volt – s milliókat veszitett!
Tu Fu
FELFÖLD, HEGYEIM
My Heart's in the Highlands
Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!
Felföld: oda, csak oda!... Fegyveresen
szágúld a vadász... fut előtte az őz:
Felföldön a szívem, akárhol időz!
Felföld, Hegyeim, kik a hőst szülitek,
hejhó, bucsuzom most: ég veletek!
Út bárhova, évszak akárhova vet,
Felföld, Hegyeim, a szivem tietek!
Hejhó, gyönyörű, hófödte orom,
hejhó, szakadék, s zöld völgy: bucsuzom;
hejhó, meredély, s erdők, suhogók,
hejhó, patakok, s ti, vizek, zuhogók!
Felföld: oda, csak oda vonz a szivem!
Felföld: oda, csak oda!...! Fegyveresen
szágúld a vadász... fut előtte az őz:
Felföldön a szívem, akárhol időz!
Burns
J. P. POLONSZKIJ BARÁTOMNAK
Kedves szavadra hang belőlem nem felel már,
rólam a süket éjt nem űzi ébredés:
a hamvadó parázs végső füstcsíkja elszáll
és észrevétlenűl a sötétségbe vész.
Tyutcsev
MINT AKI NAGY HÍRT...
Nincs nap, hogy a lelkem ne fájna,
ne hívná a mult perceit,
szavakat keres, de hiába,
és döbbenten sorvadozik,
mint aki gyermekkora táját
vágyik, azt vágyik látni még,
s hírt hall, nagy hírt, azt, hogy hazáját
elnyelte a tengerfenék.
Tyutcsev
UJ TENGEREKRE
Nach neuen Meeren
Oda! – s úgy lesz! És ezentúl
utam kezem szabja ki.
Nyilt, uj, kék tengerre indúl
hajóm, a génuai.
A táj egyre glóriásabb,
Dél alszik Idő-Teren – :
már csak a te óriás-nagy
szemed néz rám, Végtelen!
Nietzsche
KALENDÁRIUM
Kalendarium
Január, csupa hó, csupa hó az est.
A sötét szoba hallgat,
a gyermek félni kezd.
Mi suttog a nád közt? Február.
A vattahaju bácsi
folyton templomba jár.
Bánatos esők, március.
Mit ér az uj virág, ha
a szív mégis borús?
Szél-lenge nyírfák, április.
Mosolyog a fiúcska,
még ha pityereg is.
Május, rigófütty, orgona nyit.
„Örökké!" – gyúl az alkony
és két árny esküszik.
Erdős junius, fullatag.
A csillagos éjszaka nagy célt
mutat a férfinak.
Juliusban kalász, pipacs.
Titok mozdúl az asszony
nehéz szíve alatt.
Mennykő a tág augusztuson át.
Korlátaira eszmél
a bölcs és nézi magát.
Szeptemberi ég, fecskék rajai.
Hazavágyik a vándor: a Föld már
nem elég nagy neki.
Októberi szél, elvérzik a kert.
Szállna végre magába,
aki csak ünnepelt!
November. Holló károg elő.
Siet magánya elől a
ködben a figyelő.
December. Az ég langy pelyhe szakad.
Béke mindennek a földön
és emberi jóakarat.
Josef Weinheber
AZ EMLÉKMŰ
Exegi monumentum
Szobrot állítottam a népemben magamnak:
nem emberkéz müve, utját gyom nem növi,
égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat,
a hőt Sándor cárt hirdeti.
Egészen soha én meg nem halok. Befödhet
rontó sír, ahová a test salakja tér,
glóriám őrzik a dalaim, míg a földnek
költője, bár csak egy is, él.
Beszárnyalja nevem messze Oroszországot
s minden nép s törzs nyelvén külön megszólalok,
ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok
és irámbőrös tunguzok.
S féltett kincs maradok népem hálás szivében,
mert a jó ösztönét szítottam benne csak,
mert bús napokban a szent szabadságnak éltem
s védtem az elbukottakat.
Istenednek figyelj mindig szavára, Múzsa!
Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj,
tekints közönyösen a tapsra és a gúnyra
s a balgákkal ne pörlekedj!
Puskin
AZ ELVESZETT PARADICSOM
MÁSODIK KÖNYV
Book II: High on a throne of royal state, wich far
Tartalom
A tanácskozás kezdetén Sátán vitára bocsátja, hogy a Menny visszahódítására nem kellene-e új harcot megkísérelni: némelyek javallják, mások ellenzik. Egy harmadik indítványt fogadnak el, melyet már előbb felvetett a Sátán: meg kell vizsgálni: mi az igazság abban a mennyei jóslatban vagy hagyományban, amely ama másik világról s a teremtmények ama másik fajtájáról szól, akik velük egyenlőeknek vagy nem sokkal alábbvalóaknak ezidőtájt volnának teremtendők. A hallgatóság zavara, hogy kit küldjenek ki e nehéz nyomozásra. Sátán, a Főnökük, vállalkozik rá, hogy egymaga megteszi az utazást; magasztalják és megtapsolják. A Zsinat így végződvén, a többiek különféle irányban és különféle foglalatosságra szétoszolnak, hogy Sátán visszatértéig eltöltsék idejüket. Sátán útrakél a Pokol Kapui felé, azokat csukva találja, őreik ott ülnek előtte. A Kapukat végül megnyitják, és eléje tárul a nagy Mélység a Pokol és a Menny között. Mily nehézséggel hatol át rajta Sátán, akinek Kháosz, ama hely Hatalmassága, ad irányítást; és hogyan pillantja meg a keresett új világot.
Királyi trónján fent, mely messze túl-
ragyogta kincses Ormuzt s Indiát
s hol csak esőz dús gyöngyöt s aranyat
vad uraira a pazar Kelet,
büszkén ült Sátán: érdem vitte ily
gonosz fenségbe; kétségbeesésből
reményén túltörve s túlon is
túlvágyik, hiu harcát telhetetlen
folytatni a Mennyel; s mert okúlt,
10 így fejtette ki gőgös terveit:
„Erők s Hatalmak, Égi Istenek,
minthogy torkába Mélység halhatatlan
Erőt nem zárhat, sújtva s bukva se
mondok le a Mennyről. Égi Erények
feltámadva csak még félelmesebben
és dicsőbben ragyognak, mint előbb,
s bátrak, nem rettegni uj végzetet.
Bár engem jog s Menny érc rendje előbb, majd
szabad választás s ezen túl ami
20 érdemet harcban s tanácsban szereztem,
vezérré tett már, csorbánk eddigi
jóvátétele s teljes egyetértés
most még fentebbre emelt, e szilárd
s irígyeletlen trónra. Magasabb rang
s vele boldogabb égi hely iríggyé
tehet minden alantast; itt viszont ki
irígyli Azt, kit helytállni a csúcs
a Dörgő első céljává – a ti
bástyátokká – tesz s végtelen kinok fő-
30 részesévé? Hol nincs jó, amiért
küzdhetünk, ott párt nem ébreszt viszályt;
így a Pokolban nyilván senki sem kér
rangtöbbletet: jelen kín senkiben
nincs oly kevés, hogy lelkében a becsvágy
többért esengjen. Egység, hit, s szilárd
összhangunk e fölényével, amely
több, mint amit Menny adhat, ujrakezdjük
pörünket jogos, ősi örökünkért,
biztosabb sikert várva, mint amennyit
40 siker adhatott volna; – s hogy mi a
legjobb út, a nyilt harc, vagy a födött csel:
vitassuk meg. Halljuk, ki mit tanácsol."
Szólt és utána Moloch, jogaras
király, állt fel, legerősebb-vadabb
Szellem az égi harcban, s még vadabb most,
kétségbeesve. Egyszint látszani
tört erőben az Úrral; s veszni, ha
hátrább szorúl; e gondját vesztve minden
félelme eltűnt: Istent s Poklot és még
50 rosszabbat, semmit se bán; s így beszélt:
„Szavazatom a nyilt háború. Cselhez
nem értvén, nem dicsekszem vele: szőjjék,
kiknek kell, s mikor az kell; de ne most.
Mert, mig ők, a cselszövők, ülnek, a
többiek, harcrakész milliók, rohamjelt
epedve, szintén üljenek, henyén,
Menny szökevényei, lakhely gyanánt
a gyalázat e mocskos katlanában,
a Zsarnok börtönében, aki úr, mert
60 késlekedünk? Nem! Törjünk rögtön inkább
utat – kezünkben Pokol lángdühe –
az Ég magas tornyain át, kinunkat
iszonyú fegyverekké alakitva
a Kínzó ellen: hogy mindenható
gépe zajára Alvilág dörögjön
választ neki, s lássa: villám gyanánt
fekete tűz s iszony éppoly haraggal
lő Angyalaira, s Trónját magát
tartaroszi kén s uj tűz önti el,
70 maga-gyártotta kín. Vagy tán nehéz
s meredek az út, az, hogy fönt az ellen
s toronyrepüléssel kell rája csapnunk?
Gondolja meg mind, kit a feledés-tó
álomitala nem kábít ma is,
hogy minket saját mozgásunk emel
ős székhelyünkre; hullni, bukni nékünk
idegen sors. Ki nem érezte, nemrég,
mikor tört utóvédünk a vad Ellen
úgy verte s minket a mélybe szorított,
80 mily erőszakolt s gyötrő repüléssel
süllyedtünk le? Fölszállni könnyü hát;
s a vég ijeszt: az erősebb haragja,
ha ujraszítjuk, még rosszabb utat lel
rontásunkra! Minthogyha a Pokolban
volna még rosszabb rontás: mi nagyobb rossz,
mint itt lakni, üdvből kiverve, e
szörny Mélységben végső jajra itélve,
hol olthatatlan tűz kényszere rág
s mar bennünket a vég reménye nélkül,
90 Dühe rabjait, ha bűnhődni hív
a könyörtelen korbács és a kínpad
órája? Hogy még jobban összetörjünk,
ahhoz teljes halál kell s megszünés.
Mit rettegünk hát? Mi tart vissza, végső
Dühét kihívni? Az, így szítva, vagy
egészen elemészt s megsemmisíti
mai lényünket – sokkal boldogabb
sors ez, mint ha örök a szenvedésben! –
vagy, ha létünk csakugyan isteni
100 s nem szűnhet: akkor, legalább e részben,
rosszabb nem sújt; s lesz kipróbált erőnk,
Mennyét dúlni, s Trónját, mely végzet-adta
s elérhetetlen, szakadatlanúl
riogatni örök rohamainkkal:
ami, ha nem győzelem is, de bosszú."
Így szólt, sötéten; szeme desperált
bosszú s harcvágy: veszély annak, aki
isteneknél kevesebb. Vele szemközt
Belial kelt föl, halkabb s emberibb;
110 Ég nem vesztett szebb személyt; szemre nagy
tettek hőse, s méltóságteljes alkat.
De bent űr s hamisság, bár manna hullt
ajkáról, s tudta, jobb üggyé a rosszabb
hogy festhető át, zúzva, fölborítva
az ész szavát; mert lelke alacsony volt,
bűnre serény, nemes dolgokra félénk,
s megnyerő hangon így kezdte szavát:
„Nagyon a nyilt harc vonzana, Urak, mint
gyűlöletben elsőt, ne lenne csak
120 a rögtöni had legfőbb érve legfőbb
ellenérv, és ne vonná szinte máris
baljós látszatba a vállalkozást:
ím Az, aki fegyvertényekben első,
tanácsában s abban, amiben első,
nem bízik, s dacát kétségbeesésre
s teljes romlásra alapozza, mint
végcélra, némi bősz bosszú után.
S mily bosszú ez? A Menny tornyai tömve
fegyveres őrséggel, hogy oda nincs út,
130 légiói gyakorta a szegélyező
Mélységnél táboroznak, vagy sötét
szárnyán az Éj országát kémlik át;
rajtaütés kizárva! Igy, utunk
törne be bár, s nyomunkban az egész
Pokol fekete zendülése, hogy
elöntse Menny szűz fényét: ronthatatlan
ülne trónusán nagy Ellenfelünk,
s mocsoktalan, és az Étheri Lény, a
szennyezhetetlen, csakhamar kiűzné
140 a vészt, s győztesen elpusztítaná az
alsóbb tüzet. Így hát, törten, a teljes
kétségbeesés a végső reményünk:
a mindenható Győző dühitése,
hogy végezzen ki? Ez a gyógyulásunk,
a teljes nemlét? Gyászos gyógyulás! Mert
szenved bár, ki dobja el tudatát,
öröklétjáró gondolatait,
hogy veszzen inkább s nyelje semmibe
a léttelen Éj roppant öle, minden
150 érzék s mozgás gyilkosa? És ki tudja,
ha ez jó is, ádáz ellenfelünk
teheti-e ezt, s akarja? Az első
kétséges; hogy sosem akarja, biztos.
Őt, ki oly bölcs, ráveszi tán haragja,
véletlenűl, vagy fékét vesztve, hogy
kivégezze, dühében, s örömünkre,
elleneit, kiket Dühe örök
büntetésre tartogat? ,Rajta hát!'
mondja a harc-párt. – ,Ha sors és itélet
160 örök kínra tart életben, akármit
teszünk is, többet mit szenvedhetünk,
rosszabbat mit?' Nos, ez a legnagyobb rossz,
így ülni, így, fegyveresen s tanácsban?
Hát amikor hanyatthomlok futottunk,
mennykövektől üldözve, sújtva és a
Mélység páncélját kértük? Pokol akkor
sebünk pajzsának tűnt föl. Vagy mikor
a tűz-tó lánca nyomott? Az rosszabb volt.
S ha e vad tüzet lobbantó lehellet,
170 ébredve, hevét hét-oly dühre szítja,
s lángjaiba merít? Vagy ha a nyugvó
bosszú ott fent ujra fegyverzi rőt
Jobbját, hogy gyötörjön? Vagy tárait ha
mind nyitná a Pokol, s ez a tető
tűz-kataraktákat okádna ránk,
ömlő borzalmat, rút fenyegetést, hogy
egy nap fejünkre szakad, mialatt mi,
tán épp dicső harc tervén lelkesedve,
tűz-förgetegben csapódunk egy-egy
180 szirtre, mely átdöf, dúló viharok
gúnyprédáit, vagy ha, láncolt rabok,
a fővő Óceánba süllyedünk,
hogy folyton jajgatva, ott társalogjunk,
részvét s szünet nélkűl, reménytelen,
végenincs időkig? Ez rosszabb lenne.
Harcot tehát, se nyiltat, se dugottat,
semmiképp sem javaslok; mert erő, csel
mit ér Ellene? Ki csapja be Őt, ki
mindent egyszerre lát? Magas Egéből
190 nézi s neveti hiú terveink:
oly mindenható megtörni hatalmunk,
mint bölcs, ravaszságunk kijátszani.
Éljünk hát, ily rútúl, Menny sarjai,
így megtiporva, s idetűzve, láncot
és kínt tűrni? Jobb így, mint még rosszabbúl,
én azt hiszem; mert kikerűlhetetlen
végzet igáz, s mindenható parancs:
a győztes akarata. Tűrni, tenni –
egyforma az erőnk; és nem csalárd,
200 törvény szabja így: ha bölcsek vagyunk
már akkor így döntünk, amikor oly nagy
harcba kezdtünk, s úgy nem sejtve, mi lesz.
Nevetem a bősz dárdázót, ki, ha
veszti fegyverét, borzong tűrni azt,
amit tudhatott hogy jön: szenvedést,
száműzetést, szégyent, bilincset, a
győző itéletét. Most ez a sorsunk,
és ha tudjuk tűrni, viselni, legfőbb
Ellenfelünk haragja csillapúlhat
210 s talán felejt majd, száműzötteket,
ha nem bosszantjuk, s elég lesz neki
ennyi büntetés; ha lehellete
nem szítja, e dúló tűz is lohad.
Tisztább lényegünk akkor ellenáll
gonosz gőzének, vagy, edzve, nem érzi,
vagy pedig, végűl, képletében és
hőfokában e helyhez hasonúlva,
hevét rokonképp s jajtalan veszi:
e rém megenyhűl, fény lesz a homály.
220 S hozhat reményt a jövő szüntelen
sodra is, véletlen és fordulat:
érdemes várni rá, mert mai sorsunk,
boldognak rossz bár, rossznak nem legrosszabb,
hacsak mi magunk nem rontjuk tovább."
Okos mezben Belial így tanácsolt
dicstelen csöndet, békés tunyaságot,
nem békét. Majd Mammon szólt s így beszélt:
„Vagy a Menny Királyát detronizálni
harcolunk, ha a harc jobb; vagy veszített
230 jogunk visszapörölni. Őt leverni
reményt csak az adhat, ha az Örök Sors
enged a Véletlennek s a Khaosz dönt.
Az a hiú remény, és meghiusítja
emezt is; mert mi helyünk lehet a
Mennyen belűl, mig Menny legfőbb Urát
le nem vertük? Föltéve, hogy megenyhül
s uj hódolat igéretére köz-
kegyelmet ad: hogy tudnánk a szine
előtt állni, megtörve, s tűrni érc-
240 törvényét, azt, hogy himnuszt zengve áldjuk
Trónját, és Istenségét kicsikart
allelujákkal; mig ő irigyelt
fenségben ül, Urunk, s oltára égi
virágok égi illatát lehelli,
szolga-adónkat? E tiszt várna ránk
a Mennyben, ez a gyönyör: kimerítő
egy öröklét, azt magasztalni folyton,
akit gyűlölünk! Vessük el tehát,
amire erőnk csorba, ami, kegyből,
250 vállalhatatlan, noha égi, – fényes
jobbágy-létünket; s keressük javunkat
saját magunkban, éljünk, mi sajátunk,
abból: magunknak, s bár e nagy magányban,
szabadon, senki rabja, többre tartván
kemény szabadságunk, mint könnyü jármát
a szolga pompának. Legjobban úgy
tűnünk ki, hogyha kicsinyből nagyot,
a kárból hasznot, átokból szerencsét
tudunk formálni, s bajban is akárhol
260 boldogulunk s munkával, türelemmel
kellemessé dolgozzuk ki a kínt.
Mért félünk e sötét Mélytől? A Menny
mindentkormányzó Ura hányszor ül
felhős éj-ködben, s nem csökken a fénye:
sötét fenségbe rejti trónusát,
s abból, dühét felvonúltatva, mély
mennykő-raj zúg, s Poklot játszik a Menny!
Mint Éjünk Ő, ne tudnók mi a fényét
utánozni, ha tetszik? E sivár táj
270 csak rejt titkos fényt, gyöngyöt, aranyat;
ügyességünk van: teremtsünk belőlük
nagyszerűt; s többet mit mutat a Menny!
Gyötrelmeink idővel ellenünkké
válhatnak, e szúró tűz oly szelíddé,
amilyen zord most, hőmérsékletünk
elegyűl, s az okvetlen szünteti
kínunk érzetét. Minden dolog a
békét ajánlja, a kialakúlt rend
nyugalmát, jelen bajaink sima
280 és legjobb rendezését, nem felejtve,
mik s hol vagyunk, s végképp feladva minden
haditervet. Hallottátok tanácsom."
Alig végzett, felmorajlott a gyülés,
oly hangon, mint ha sziklás üregekben
meglakik a zugó szél, mely egész
éjen át tengert kavart s most rekedten
ringatja a fáradt hajósokat,
kiket vész után bárkán, csónakon
horgonyozni öbölbe vert a sors:
290 taps közt így végzett Mammon, így fogadták
béketanácsát; mert még egy csatától
Pokolnál jobban féltek, úgy szivükben
dolgozott még Mihály kardjának és
mennykövének iszonya; és a vágy is,
megteremteni lent a birodalmat,
melyet bölcs rendszer, sok múló idő
s utánzás a Menny párjává emelhet.
Ezt látva Belzebub, Sátán után
a legfőbb szék ura, szigoru szemmel
300 fölkelt, s keltében mint egy államoszlop,
olyan volt; mély ráncokban homlokán
megfontoltság s a közjó gondja, arcán
fejedelmi értelem tündökölt,
fenség, bár csupa rom. Ott állt a bölcs,
s látszott, atlaszi válla óriás
országok terhét bírná; szeme oly
csöndet keltett s figyelmet, mint az éj, vagy
a nyárdéli levegő. Igy beszélt:
„Trónok s Fő-Hatalmak, Menny sarjai,
310 étheri Erők! – vagy mondjunk le máris
e cimekről, s rangot váltva legyünk a
Pokol Fejedelmei? Mert a többség
itt-létünkhöz húz, ahhoz, hogy teremtsünk
virágzó hazát – persze: álmainkban,
s feledve, hogy a Menny Királya börtönt
adott e hellyel, nem karja hatalmán
túli biztos menhelyet, s nem azért, hogy
az Ég törvényeitől menten ujra
szövetkezhessünk Ellene, hanem
320 hogy érc-gúzsban, noha ily messze űzve,
csak legyünk itt, legkeményebb igában,
rabszolgáinak sokasága. Mert Ő,
– ez biztos – fent és lent s kezdettől a végig
egyetlen Király marad, s pártütésünk
mit se szakít el tőle, sőt hatalma
tulér a Poklon s vas jogara rajtunk
oly úr, mint aranya a Menny lakóin.
Mit tűnődünk hát békén s háborún?
Volt háború s kivégzett: veszteségünk
330 pótolhatatlan; békét nem kinált
s nem kér senki még; mert mily béke várhat
ránk, rabokra, hacsaknem szörnyü börtön
s korbács s teljes önkény a büntetésben?
S mi a béke, mit mi ajánlhatunk?
Csak erőnkhöz mért harc és gyűlölet,
töretlen dac, s bosszú, mely, lassu bár,
arra tör csak, hogy győzelmét a Győztes
legszűkebben arassa s legszűkebben
élvezze, mit legfőbb kínunkra tesz!
340 Lesz majd alkalom s nem is kell veszélyes
expedicióban a Mennyre törnünk:
ormához úgysem ér föl roham, ostrom
és csel a Mélyből... Ám ha nyílna könnyebb
út célunk felé? Van egy hely (ha nem
téved a Menny ős-próféta hire),
egy más Világ, boldog hazája egy
új fajnak – neve Ember –: mostanában
volt alkotandó, rokonunk, kevésbé
nagy és dicső, de jobban kedveli
350 Ő, aki úr fent; így hirdette ki
az istenek közt végzését, melyet
égkörrázó esküvel szentesitett.
Oda szegeződjék minden figyelmünk,
megtudni, kik lakják, mily anyagú,
mily természetű lények, erejük mi,
mi a gyengéjük, s mi szerzi meg őket:
csapda, erőszak? Csukva bár az Ég,
s magas Bírája saját erejében
biztosan ül, birodalma szegélyén
360 ez a hely tán megközelíthető,
hisz csak lakói védik, hirtelen
rajtaütéssel itt tán valami
sikerhez jutunk: a Pokol tüzével
dúljuk egész művét, vagy birtokunkként
megszálljuk, s ahogy minket űztek, űzzük
ujonc lakóit; vagy, ha el nem űzzük,
hát megnyerjük őket, hogy Istenük
törjön rájuk és bánkódó kezével
maga zúzza szét művét. Ritka bosszú
volna ez, és rontaná örömét
370 szégyenünkön, mi meg ujjonghatunk
keservén: ha majd drágái fejest
közénk hullva kezdik átkozni sorsuk
gyarlóságát, s tűnt üdvüket, az, ah,
úgy tovaszálltat! Lássuk, jobb-e ezzel
próbálkozni, vagy elképzelt hazákon
az éjben kotlani?" – Belzebub így
védte ördögi tervét, amelyet
Sátán koholt ki – s közölt vele titkon;
mert ki más, ha nem minden gonosz apja,
380 gondolt ki ily gazságot: gyökerében
megtörni az Emberiséget, össze-
gyúrni Földet s Poklot, s gyúnyjára mindezt
nagy Alkotónknak? De gúnyjuk örökké
csak Dicsfényét növeli. Elragadta
az aljas terv a Pokol Rendjeit,
frissen villant minden szem; egyetértés
tapsol; mire ő így kezd szólni újra:
„Jó a döntés, jó a nagy vita vége,
isteni Zsinat! S, nagyok, magatok,
390 nagy dolgokat oldottatok meg; ez visz,
a végzet ellenére, föl a Mélyből,
ős lakunk közelébe; ama fénylő
határok látkörébe tán, ahonnan,
szomszédi fegyver s jó rajtaütés
Mennybe is bevihet; vagy valamely
enyhe zónában lakunk majd, nyugodtan,
melyet az Ég szép fénye nem kerűl,
s a felragyogó keleti sugár
megtisztit e homálytól: fűszeres, lágy
400 szellő mos majd, hegesztve a maró
tüzek sebeit. De először is:
kit küldünk uj hazánk feltárni? Ki
lesz megfelelő? Vándor talpain
ki ing át a Mély feneketlen éjén
s a tapintható homályon keresztűl
ki lel rá úttalan útjára, ki
csap fel fáradhatatlan szárnyakon
a roppant Örvény fölé, míg elér a
boldog szigetre? Mily erő, ügyesség
410 kell ehhez? S mily óvatosság visz át
épségben az őrangyalok sürű
őrsein, erődein? Oly körűl-
tekintőnek kell lennie, mint nekünk
a választásban; hisz rajta pihen
mindnyájunk gondja és végső reményünk."
Igy szólt s leült; de tekintete kérdve
nézett szét, várván, ki jelentkezik
igennel, nemmel, s ki vállalkozik
a vészes próbára. De szótlan ül mind,
420 a veszély súlyát mérlegelve; és mind
saját döbbenetét olvasta a
többi arcán. Egy sem akadt e Menny-
rohamozó hősök színe-virága
közt oly vakmerő, hogy a rémes útat
egymaga kérje vagy vállalja; míg
Sátán, akit most túlvilági fény
népe fölé emelt, végűl, királyi
rangja s értéke tudatában, így szólt:
„Menny sarjai, fénybirodalmi Trónok!
430 Méltán fogott el csönd és csüggedés,
noha nem rettenünk meg. Nagy s nehéz
az út, mely a fénybe visz e Pokolból;
erős börtönünk, e boltozatos tűz,
e falánktorkú, kilencszer körűl-
falaz, és égő adamant-kapuk,
ránk zárva, minden útat tiltanak.
Rajtuk túl, ha túljut valaki, a
léttelen Éj üres Mélye fogadja,
az ásít rá, és teljes megszünés
440 fenyegeti, ha torkába merűl.
Jusson innen bármily világba vagy
uj tájra, mi kevesebb vár reá,
mint új iszonyatok s nehéz menekvés?
De volnék méltó, Főrendek, a trónra,
e hatalom-vértezte, fénydiszes
szuverén főrangra, ha bármi közjó
tervétől vagy épp határozatától
a próba nehézsége vagy veszélye
visszariaszthatna? Mért hordom e
450 fenséget, s mért nem mondok le a trónról,
ha lemondok annyit vállalni a
kockázatból, mint amennyit a rangból?
E kettő a trónnal jár: annyival több
kockázat jár neki, amennyivel
a többiek fölött áll! Föl tehát,
Hatalmak, Menny rémei bukva is,
vizsgáljátok itthon (míg otthonunk
itt lesz): mi enyhít mai nyomorunkon
és mi teszi tűrhetőbbé a Poklot:
460 van-e ír s bűbáj, bírni, tűrni, törni
e gonosz hely kínját; lessétek ébren
az éber ellenséget, míg én, végig a
sötét rontás partjain, idegenben
mindnyájunk üdvét keresem: utam
senki meg nem oszthatja." Így beszélvén
fölkelt a Király, hogy több szó ne essék;
bölcsen, nehogy, döntésén bátorodva
más főbbek (tudván, hogy leinti) most már
fölajánlják, amitől az imént
470 féltek, s így vele vetélytársi hírbe
jussanak, olcsón a névhez, melyért
ő most annyit kockáztat. De azoknak
nem kisebb rém volt az út, mint az ő
tilalma; mind fölkelt, együtt vele,
s együttes keltük mint valami messze
mennydörgés, zúgott. Feléje hajolnak
ijedt hódolatban, s Isten gyanánt
ünneplik, egyszint a Menny Fő-Urával.
Magasztalják azért is, hogy a köz-
480 biztonságért megveti a magáét;
mert még bukott Szellem se veszti minden
erényét; s földi gonosz sem feszíthet
mutatós tetteivel, melyeket
dicsszomj szűl, vagy titkos, hitmezü becsvágy.
Igy zárúlt a kétes, sötét Tanács,
dicsőitvén páratlan Főnökét:
mint mikor gyászköd száll a hegytetőkről,
míg Észak alszik, s ellepi a Menny
derűlt arcát, s a komor levegő
490 havat s esőt szór a fekete tájra;
és ha a napfény édes búcsuja
este még szétcsap, éled a mező,
ujra zeng a madár és örömében
béget a nyáj, hogy hegy s völgy zeng bele.
Szégyen rád, Ember! Ördög kárhozott
ördöggel érc-frigyet tart; az eszes
lények között csak az ember marakszik,
noha Ég kegyét várja; s noha Isten
békét hirdet, őt harc, düh s gyűlölet
500 fűti, s kegyetlen háborúkba kezd
a Földet dúlva egymást rontani:
mintha (ami jobb, ha összhangra int)
nem volna elég pokoli irígye,
ki éj-nap a megrontására tör!
Így oszlott szét a Styx Zsinata; sorra
távoztak a Pokol Fő-Urai;
köztük ment a nagy Főnök s egymagában
olyan volt, mint a Menny Ellenfele,
ahogy rettegett Ura Pokolnak:
510 istenutánzó, legfőbb pompa; Tűz-
szeráfok fogták közre, ragyogó
címerpajzsokkal, s rémes fegyverekkel.
Aztán, parancsra, trombiták királyi
torka zengte végét a zárt ülésnek
s a nagy döntést: a négy szél fele négy
gyors Kherub emelte a hangos ércet,
– heroldok magyarázták; a vak örvény
mindenütt hallotta, és süketítve
éljenzett vissza az egész Pokol-had.
520 Aztán, könnyítő s öncsaló reményük
gőgjében kissé bátorodva szét-
oszlik sor és rend; s megy mind, tétován,
hajlama vagy döntése zavaros
bánatában, ki-ki, oda, ahol nagy
Főnöke megjöttéig dúlt agya
nyugtot vár s rossz órákban gondüzést.
Egy rész a síkon vagy a levegőben
száll s fut gyors versenyt, ahogy Pythia
rétjén s Olympiában volt szokás;
530 más tüzes paripát hajt s vad kerékkel
célt köröz vagy brigád-élekbe áll:
mint mikor büszke városokat intve
a zord égen háború dúl s a felhők
közt hadak csapnak össze: front elé tör
a légi lovasság, s dárdát szegez, míg
a két derékhad egyberoppan: égő
párbajoktól izzik a teljes égbolt.
Mások, Typhon dühével, iszonyúbbak,
szélvész lovasai, sziklát s hegyet
540 szaggatnak; szűk, harcuknak, a Pokol:
mint mikor Alcides, Oechalia
győztese, mérges ingétől gyötörve
tövestől tépte a thesszál fenyőket
s Oetáról Lichast az euboiai
tengerbe dobta. Akik szelidebbek,
csöndes völgybe húzódva, hárfaszó
mellett, angyali dalban, büszke harcuk
zengik, a hadi szerencsében oly
gyászos vesztüket; végzetük siratják:
550 kényszer vagy vaksors rabja a szabad hős!
Daluk pártos volt, de a szelid összhang
(s örök szellem dala mi volna más?)
enyhítette a Poklot s elbüvölte
hallgatói tömegét. Édesebb
beszédben (mert beszéd a lelket, az
érzéket dal üdíti) mások, arrébb,
egy dombra ültek, s magasabb vitáik,
a gondviselés, akarat, a sors, a
zárt sors, szabad akarat s abszolút
560 előrelátás érveit bogozták
végtelen útvesztővé. Majd a Jó s Rossz
kerűlt sorra, boldogság s vég-nyomor,
dicsfény s szégyen, érzés s érzéstelenség:
ál-tudás mind és hamis bölcsesség,
tetsző varázsa mégis törte kissé
a kínt, a jajt, szított hiú reményt
s dacos tűréssel mint hármas acéllal
vértezte a megkeményűlt szivet.
Csapatban és tömött rajokban indúl
570 feltárni más rész, vakmerő kalandban,
nyújt-e valamely táj e rém-világban
enyhébb lakóhelyet: szárnyas utuknak
partjaival négy irányt mutat a
négy alvilági folyam, mely emésztő
habjaival az égő tóba torkoll:
szörny Styx, a gyilkos gyűlölet folyója;
a gyászfekete, mély s bús Acheron;
Cocytus, melynek síró vize adta
vezeklő nevét; s a vad Phlegeton,
580 a kigyúlt düh rohanó özöne.
Messze tőlük, lassan s némán, a Léthe,
a feledés folyama, görgeti
vízi labirintusát: ki iszik
belőle, már felejti, ki-mi volt,
felejt jót-rosszat, kínt s gyönyört felejt.
E folyón túl egy fagyott kontinens
fekszik, sötét és zord; örök viharban
szélvész veri, s jég, mely nem olvad el
a szilárd földön, de, felgyűlve, ős
590 várromoknak fest; hó s jég egyebütt,
mély katlan, mint Cassius vén hegye
s Damiáta közt a Serbói Mocsár,
mely hadakat elnyelt: dermeszt a lég
s fagyként süt és tűznek hat a hideg.
Hárpialábú fúriák ide
hordják koronkint a bukottakat,
vad végletek cseréjébe (cserékbe,
melyektől a véglet csak még vadabb):
tomboló tűz-ágyból jégbe, hogy enyhe
600 légi hevük sorvadjon s ők maguk
szenvedjenek, dermedten, mozdulatlan,
befagyva, soká; s megint tűzbe dobva.
Jövet s menet a Léthe-szoroson
kelnek át, s ez is kínjuk növeli:
vágyva küzködnek útközben, elérni
a csábító vizet, hogy egy piciny csöpp
minden jajt édes feledésbe oldjon
egy perc alatt – csak oda kell hajolni;
de tiltja a Fátum s próbájuk ellen
610 gorgói rémével Medúza védi
a gázlót, s minden élő ízlelését
futja maga a víz is, ahogy egykor
Tantalus alakját. Tovább így bolyongva
most látták meg először, zavaros
útjukba veszve, sápadt borzadállyal
s réműlt szemmel, siralmas sorsukat
a kóbor bandák, s nem leltek nyugalmat.
Sok sötét, zord völgy s szörny vidék maradt már
mögöttük, sok jéghegy, sok tűzokádó,
620 szirt, barlang, tó, láp, katlan, mind halál
árnya, halál földje, mit Isten átka
rossznak teremtett, csupán rosszra-jónak,
hol a lét elhal, halál él, s a perverz
Természet csak szörnyet szűl, csak csodát,
kimondhatatlant, undort, s rémesebbet,
mint a mesék-hazudta, rém-foganta
Gorgók s Hydrák és borzasztó Chimaerák.
Isten és Ember Ellensége, Sátán,
eközben nagy terve gondjában égve,
630 gyors szárnyat ölt, s fürkészi árva röptét
a Pokol kapui felé; időnkint
jobbra csapong, időnkint balra; most
tárt szárnyon a Mélységet söpri, majd
felcsap a tűzbolt roppant magasába.
Mint ha messziről meglátott hajóraj
függ a felhők közt s napéjegyeni
szélben Bengála vagy Ternát s Tidor
szigete felől vitorlázva hozza
árúsai fűszerét, kik a Nagy
640 Etióp kalmár vizét át a Fok
s a Sark felé törik az éji árt: úgy
festett a szárnyas Ördög. Végre itt a
Pokol fala, fel a roppant tetőkig,
és háromszor-hármas kapui: három
szín-réz, három vas, három adamant-szirt,
áttörhetetlen tűzpánt-gyűrüben, de
emésztetlenűl. A kapuk előtt
kétfelől egy-egy szörnyeteg Alak.
Az egyik, szemre, nő volt, s szép, derékig,
650 de több vonagló, pikkelyes farokban
végződött, rútúl: halálos fulánkkal
fegyverzett kígyó. Dereka körűl
öblös Cerberus-szájjal ugató
Pokol-Kutyák csaptak szüntelen undok
lármát: de ha a bömbölésüket
zavarták, s nekik tetszett, visszabújtak
a nőbe, óljukba, s megbújva ott is
tovább ugattak-bőgtek. Had nem űzte
Scyllát oly rút, mikor Calabria
660 s a zord szigetpart közt fürödni látta;
s boszorkányt sem követ szörnyűbb, ha éji
szóra szél hátán nyargal, és gyerekvér
szagára, hogy Lappföld banyáival
táncoljon, míg rontó titkukra elfogy
a vajudó hold. A másik Alak
– ha alaknak mondható, aminek nincs
semmi külön része és íze, tagja –
vagy ha anyagnak mondható az árny (mert
mindkettőnek látszott) – állt, éjsötéten;
670 mint tíz fúria, mérges volt, s pokol-vad,
s rém-dárdáját rázta; – ami fejének
tetszett, az korona-félét viselt.
Sátán odaért. S ültéből a Rém
tüstént elébe pattant, iszonyú
léptekkel; rengett tőlük a Pokol.
Ámúlt a másik: mi ez? – rendületlen
ámúlt, nem félt; istent s Fiát kivéve
teremtett lényt nem tisztelt s nem kerűlt.
Megvetve nézte hát, és így beszélt:
680 „Mi vagy, és honnan, átokvert Alak,
ki mérges vagy bár s szörnyű, torz fejeddel
elém mersz állni, útamba ama
Kapuk felé? Kimegyek rajtuk és,
légy nyugodt, nem kérdezlek, szabad-e.
El! vagy ízleld őrűltséged, Pokol-faj;
megtudod, mi az: Égi Lénybe kötni!"
Mire dühöngve válaszolt a Szörny:
„Az az Áruló-Angyal, ugye, az vagy,
ki elsőnek törted meg Menny töretlen
690 hitét s békéjét, s fegyveres csatába
vontad Menny fiainak harmadát,
pártütésre Ő ellen, amiért most,
te s ők, Istentől eltaszítva, itt
élnek, örök kín kárhozottjai?
S Égi Szellemnek véled még magad,
Pokol fegyence, s gúnyt s dacot okádsz, itt,
hol én vagyok a király, sőt – no, vessz meg! –
a te urad, királyod?! Vissza, szenvedj,
álnok szökevény, s szárnyas buzgalommal
700 vagy skorpió-korbáccsal üldözöm
ólálkodásod, s dárdám egy döfése
borzadállyal ver át s ujszerü kínnal!"
Igy szólt a szörnyű Rém, s alakja, míg
szólt és fenyegetőzött, tizszer oly
rettenetesre torzúlt. Vele szemközt,
méltatlankodó dühben, rémületlen
állt Sátán, s lángolt, mint az üstökös,
mely Arktisz egén a roppant Ophiuchust
átlobogja és dögvészt és halált ráz
710 szörnyű sörényéből. Egymás fejére
mérték halálos céljuk; végzetes
kezük nem számít második csapásra;
s szemük oly sötét, mint ha, mennyei
ágyúkkal rakva, két fekete felhő
zúg elő a Kaspi tenger fölött,
majd vár kissé, lebegve, hogy a szél
megfújja sötét rohamjelüket:
így nézett a két bajnok. A Pokol
720 sötétűlt tőlük; párjukra találtak;
mert soha – csak egyszer – találkozott még
két ily nagy ellen. S most oly hősi tettek
születtek volna, hogy meging a Mélység,
ha a Kígyó-Boszorkány, ki a végzet
kulcsával ott ült, fel nem szökken és
szörnyűt rikoltva közéjük nem ugrik:
„Óh, Apám," – bőgte, – „kezet fogsz egyetlen
fiadra? S véled, óh, Fiam, milyen düh
emelteti gyilkos dárdád tulajdon
730 atyád fejére? S tudod-e, kiért?!
Azért, aki ott fent ül, s kinevet, hogy
te, poroszlója, megteszed, amit
igazságnak mondott dühe kiván –
dühe, mely egykor közös végetek lesz!"
Szólt, s szavára megállt a pokoli
Pestis; és Sátán így fordúlt a nőhöz:
„Sikolyod oly furcsa, s mellyel közénk vágsz,
szavad is oly furcsa, hogy gyors kezem,
megkötve, késik tettekkel közölni
740 szándékát veled, míg meg nem tudom:
mi vagy, te, Kettős-Alak, s most, hogy e
Pokol-Völgyben összebotlunk, miért
mondasz e Váz apjának és atyádnak?
Nem ismerlek, s nem láttam soha még
oly förtelmet, amilyen ő s te vagy."
S felelt neki a Pokol őr-banyája:
„Hát elfelejtettél, s most ily pocséknak
látszom szemedben? Én, ki egykor oly szép
voltam neked, a Mennyben, a tanácsban,
750 mikor vakmerő Szeráftársaiddal
a Legfőbb ellen konspiráltatok,
és tégedet egyszerre iszonyú
görcsök fogtak el: szemed elborúlt
s ájulás éje hullt rá, míg fejedben,
mely lángokat szórt, balról szélesen
rés nyílt, s én, másod arcban s ragyogásban,
égi szépség, fegyveres istenasszony,
előszöktem? Elámúlt az egész
Mennyei Had; először visszadöbbent,
760 Bűn-nek nevezett el s baljóslatú
jelnek tekintett; de, megszokva, tetszett
vonzó kecsem: megnyertem legnagyobb
ellenzőim, s főképp a te szived, ki,
tökéletes képmásod látva bennem,
belémszerettél: és, titokban, úgy
élveztük egymást, hogy méhem növekvő
terhet fogant. Közben kitört a harc,
s a Menny hadszinterén mindenható
Ellenünknek jutott (ugyan ki másnak?!)
770 a teljes diadal, s nekünk a romlás
s az út a Fény-Égen át. Mind lebuktak
a Menny ormáról, fejest, le, ide,
e Mélybe, s az egyetemes bukásban
velük együtt én; ekkor adatott
kezembe e roppant kulcs, hogy örökké
zárva tartsam kapuink: – senki át nem
megy rajtuk, mig én nem nyitok. Tünődve
ültem, magam; de nem sokáig ültem:
magvadtól terhes s iszonyúra puffadt
780 méhem szörnyű görcs rázta, vajudó kín,
Végűl ez az ocsmány magzat, akit látsz,
saját sarjad, erőszakkal kitörve
áthatolt beleimen: félelemtől
s kíntól az egész alsótestem így lett
ilyen torz. Ő meg, méhem-szűlte rémem,
rám tört, rázván iszonyú fegyverét, mely
csak öl. Futottam, sikoltva: Halál!
Borzadt a Pokol a szörny névre, minden
ürege visszhangozta, hogy halál!
790 Futottam; de ő kergetett (noha,
úgy látszik, inkább kéjvágy űzte, nem düh):
gyorsabb volt s elért, borzadó szülőjét,
s erőszakolt, ocsmány ölelkezésben
párosodva rabló magva e folyton
bőgő szörnyeket nemzette velem:
óránkint szűlöm s óránkint fogamzom
őket, láttad, örök kínomra: mert,
ha kedvük tartja, visszabújnak a
méhembe, mely hordta őket, s vonítanak,
800 s beleim rágják, étkük: majd, kirontva,
tudatosan rémítgetnek tovább, hogy
soha sincs tőlük nyugtom s szünetem:
szemközt velem ül a sötét Halál,
fiam s ellenségem, s uszítja őket,
s rég lenyelt volna, egyébb préda híjján,
engemet, az anyját, de tudja, hogy
végemmel vége volna: tudja, hogy
keserű falat volnék neki, méreg,
ha megtenné; így rendelte a Végzet.
810 De te, óh, Atyám, intelek, kerűld,
gyilkoló fegyverét, s ne hidd, hiún, hogy
nem ér seb tündöklő páncélzatodban,
mert Mennyben edzették; azt a halálos
döfést csak a Legfőbb Úr védi ki."
Végzett; s a ravasz Ördög tudta rögtön
leckéjét: simán s szelíden felelt:
„Drága lányom, – mert atyádnak tekintesz
s mutatod szép fiamat, zálogát
égi frigyünknek, akkor édes és most
820 a nem-hitt, nem-várt nagy csapás miatt bús
emlékű gyönyörünknek, – drága, tudd meg:
nem mint ellenség jövök, de azért,
hogy a kín e sötét s zord otthonából
kimentselek titeket, s mind az Égi
Szellemhadat, mely igaz jogainkért
fegyverben, velünk lebukott. Nevükben
megyek, magam, úttalan, kóbor Egy, ki
mindért kockáztat, árva lépteimmel
tapodni a végtelen tért s a roppant
830 Űrben vándor nyomozással keresni
a jósolt hazát, amely, egybevágó
jelek szerint, nemrég jött létre, nagy gömb,
üdv volna, Menny határán: törtető
népség rajt, tán utódunk kiürűlt
helyünkön egykor, messzebb rakva bár, hogy
a tevékeny tömeggel túltömött Menny
uj zavargást ne lásson. Hogy ez-e
a titok, vagy még nagyobb, sietek
megtudni, s ha megtudtam, jövök is már,
840 téged s Halált elvinni oda, hol
édes otthon vár: föl s le láthatatlan
ringtok majd csöndesen a buja szellő
balzsamárján: jut étel, töltekezni,
jut bőven: minden a zsákmányotok lesz."
Elhallgatott; s kéj gyúlt ki azok arcán:
Halál iszonyú kísértet-mosollyal
hallotta, hogy szűnik majd éhe; gyomrát
előre magasztalta. Gonosz anyja
éppúgy örűlt, és így szólt szülejéhez:
850 „E Pokol-odú kulcsát joggal és
Menny Legfőbb Ura parancsára én
őrzöm, s Ő tiltja felnyitni e gyémánt-
kapukat; bármily erő ellen itt van
Halál, készen dárdáját közbevetni,
melyet le nem bír élő hatalom.
De mit tiszteljem a Legfőbb parancsát,
aki csak gyűlöl s ledobott, ide,
a mély Tartarusz sötétjébe, hogy
itt üljek, utált tisztségembe zárva,
860 én, Mennynek szülöttje és Mennylakó,
itt, örök kínban s örök rettegésben,
mialatt körűlcsaholnak saját
belemet evő rémes kölykeim?
Te vagy atyám, te nemzettél, te adtad
létem; kinek engedjek, hogyha nem
tenéked? kit kövessek? Nemsoká
elviszel ama fény- és üdv-hazába,
istenek mámorába, s jobbodon
uralkodom majd, gyönyörittasan,
870 ahogy lányodhoz, s kedvesedhez illik."
Igy szólt; leoldta övéről halálos
kulcsát, minden kínunk bús eszközét; majd
a kapukhoz húzva állat-uszályát,
rögtön felvonta az iszonyu rácsot,
melyet a Styx minden hatalma meg nem
mozdít, ha ő nem; aztán a ravasz
acélt a zárban megfordítja, hogy
a sulyos vas- és kemény szikla-pánt s ék
mind játszva lehull: hirtelen, viharzó
880 lendülettel s csikorogva kinyílnak
a Pokol Kapui: sarkaikon
mennydörgés zúg, s aljáig belerendűl
Erebusz. Kinyitotta, de bezárni
ereje nem volt elég; tágra nyitva
állt a kapu: tárt szárnnyal egy egész had
vonúlhatott rajt, lengő lobogókkal,
lovakkal és kocsikkal, laza rendben;
így állt, és mint egy kemencetorok,
hömpölygő füstöt s rőt lángot okádott.
890 Gyors villanásként feltűntek előttük
a szürke Mélység titkai, sötét,
határtalan, parttalan óceán,
kiterjedésnélküli: nincs magasság
benne, szélesség s hosszúság, idő s tér,
csak ős Éj s Kháosz, a Természet őse,
tart ki ott, örök vitában, örökké
zajgó csatákban: a zűr élteti.
Mert Hő, Fagy, Nedv s Szárazság, négy dacos hős,
küzd ott a fő-helyért, s harcba viszi
900 Atom-magzatait: ott zsonganak, mind,
törzsük s pártjaik zászlai körűl,
könnyű, nehéz, kemény, lágy, lassu vagy gyors
hadi rajokként, megszámolhatatlan,
mint Barca s Cyrene forró homokja,
mit, légszárnya súlyáúl, fölkap a
szelek csatája. Akihez sok áll,
az úr, egy percre; Kháosz, békebíró,
dönt, s döntése csak szítja a viszályt,
mely törvénye; főbírája a Vaksors,
910 az kormányoz mindent. E szörnyü Mélybe,
a Lét méhébe (és sírjába tán),
ahol se tenger nincs, se part, s tűz,
se levegő, de mindez viselős
csiráiban keveredve csatázik,
hacsak sötét anyagát uj világok
rendjébe nem gyújra az Alkotó –
e szörnyű Mélybe nézett ki Pokol
partján állva óvatosan az Ördög,
s utján tűnődött; mert nem keskeny öblön
920 kellett átvágnia. Vad, vészhozó
zaj nem kevésbé kábította (hogy
nagyot kicsinyhez mérjünk), mint mikor
sok bőgő gépét Bellona, egy-egy
fővárost zúzni viszi; s nem kevésbé,
mint ha bedőlne a Menny kerete
s kivetnék tengelyéből a szilárd
Földet e lázadt elemek. Vitorla-
szárnyát végűl repülni tárja, és a
felcsapó füstre pattan; jónehány
930 mérföldet száll, föl, föl, felhőnyeregben,
vakmerően; de széke foszlik, és őt
roppant Űr várja: egyszerre, hiába
csapkod hiú tollával, mint az ólom
zuhan tízezer ölnyit, s most is esnék,
ha egy tűz- és salétrom-felleg ellen-
lökése, sajnos, mely arra viharzott,
vissza nem veti ujra, ugyanoly
magasságba; s hogy e roham megállt –
zsombékos Syrtisz oltotta ki, nem föld
940 és nem is tenger – éjbe veszve megy
tovább, nyers lápon, lépve és repűlve:
hol evezőt szeretne, hol vitorlát.
Mint mikor Griff üldözi szárnyaló
futásban, hegyen s mocsárvölgyön át
a tolvaj Arimaszpit, aki bármily
ébren őrizte, csak elcsente féltett
aranyát; úgy megy, csak megy a Gonosz
tavon, bércen, hágón, szíken s bozótban,
fejest, vagy kézen, szárnyon, vagy a talpán:
950 úszik, merűl, csúsz, gázol vagy repűl.
Végűl kábító zajok s zavaros
hangok, egyetemes és zord dübörgés
tör át az üres éjen, s vad erővel
támad fülére. Arrafele fordúl,
rettenthetetlen, hogy megtudja, a
legmélyebb Mélynek mily Hatalma vagy
Szelleme lakik e lármában, és hogy
merre van e homály fénnyel határos
legközelebbi partja; s íme, ott áll
vont nagy, fekete sátra! Oldalán
ült Mindenek Véne, a gyászruhás Éj,
uralmának részese; s körül Orkusz
és Hádesz, és a rettegettnevű
Demogorgon; s a Vaksors és a Fáma,
civódva a Zendülés s a Zavar
s ezer más-más szájával a Viszály.
Hozzájuk így Sátán, nagy-bátran: „Óh, ti,
e legmélyebb Mély Lelkei s Erői,
970 Kháosz és ős Éj, nem kémként jövök,
birodalmatok titkait kutatni
vagy megzavarni; kényszerből rovom
e sötét sivatagot, mert utam
tág országotokon át visz a Fényhez:
magam, vezető nélkül, tévelyegve,
a gyors ösvényt keresem éj-hazátok
s Menny határához; vagy ha van egyéb hely,
amelyet nemrég tőletek magához
csatolt az Égi Király: odajutni
980 járom az űrt. Igazítsatok el
s az eligazítás nem kis jutalmat
jelent, ha majd az elvesztett vidéket,
a bitorlót elűzve, visszahajtom
régi köde s jogaratok alá
(ez mai utam célja), s ha megint
felütöm rá az ős Éj zászlaját.
A haszon tiétek, enyém: a bosszú!"
Igy Sátán; és dúlt arccal és dadogva
az öreg Féktelen így válaszolt
990 neki: „Tudom, hogy ki vagy, idegen:
a nagy Vezér-Angyal vagy, aki nemrég
az Ég Urával harcolt s elbukott.
Láttam s hallottam; mert ily óriás had
nem csöndben hullt a riadt Mélyen át,
de mint roncsra roncs és romlásra romlás,
rémkavaró kavargás; és a Menny
milliószám öntötte üldöző
győzteseit. Most határomon, itt,
trónolok: hátha segíthetek a
1000 kicsin, ami, hogy védjem, még enyém,
belső harcaink úgyis rontanak,
s gyöngítik ős Éj jogarát: előbb
börtönötöket vesztettem, a Poklot,
majd az Eget s Földet, az uj világot,
melyet arany lánc köt, ott fent, a Menny
ama részéhez, honnan légióid
lebuktak. Ha célod az, kicsi út;
annál nagyobb a veszély. Menj, siess!
Nekem használ, aki tör, rombol, irt."
1010 Végzett; Sátán nem állt meg válaszolni,
s örűlve, hogy partot lel tengere,
friss bátorsággal és ujúlt erővel
mint lángpiramis felugrik a vad
űrbe, s a küzdő elemek tusái
között, amelyek gyűrűként övezték,
tovább hatolt; szorongatóbb veszély
környezte, s több, mint Argót, mikor átment
Boszporusz Harapó Szirtjei közt;
vagy Ulyssest, mikor balról Charybdist
1020 kerűlni a jobb örvénynek futott:
így ment tovább, keményen küzdve és
nagy kínban: kínban és keményen így;
de, átjutván, s hogy elbukott az Ember,
– furcsa változás! –: Bűn s Halál azonnal
követte nyomát (Menny akarta így!):
széles utat vert utána a vak
Mély fölé, melynek lázas öble békén
megtűrte a csodahosszú hidat,
bár az Pokoltól törékeny világunk
1030 szélső köréig ívelt: rajt a romlott
szellemek kényelmesen közlekednek
embert csábítva vagy büntetve, kit
nem őriz Isten, jó angyal s külön kegy.
De most végre megjelenik a Fény
szent hatása, s a Menny bástyáiról
messzecsillanó hajnalt lő a zord
Éj keblébe. Csak itt kezdődik a
Természet véghatára, és Khaosz,
mint külső sáncából egy vert sereg, csak
1040 kisebb zajjal, dühvel, visszavonúl.
Sátán, nyugodva már, majd könnyedén
száll a derengő, csöndesűlt habon,
ahogy viharvert hajó boldogan
fut révbe, bár kötél, vitorla tépve;
vagy az üresebb és légszerü térben
lebeg tárt szárnyon, kedvére vigyázván
távolról a Fény-Ég négyszögletes, vagy
tán gömbalakú, roppant birodalmát,
opáltornyait s az élő zafírral
1050 díszes ormokat, egykori hazáját;
és, amellett, arany láncon e függő
világot, e nagyságrendre egész kis
csillagot amott a hold közelében.
Affelé tart: bosszúját viszi egy
átkozott órában az Átkozott.
Milton
UTÓSZÓ
Ez a könyv, melyet kezében tart az olvasó, Szabó Lőrinc utolsó munkája. Az Örök Barátaink új, végérvényes kiadásának előkészítése, az utolsó kiadás óta született versfordítások – a „jövendő Örök Barátaink III.", ahogyan az akkori kötet előszavában már jelezte őket – beolvasztása az anyagba, a versfordítói életmű számbavétele foglalkoztatta szinte a végső pillanatig. Hozzátartozók, barátok, s a könyv munkatársai tapasztalhatták, milyen megrendítő gonddal, szorongással és felelősségtudattal küldözgette betegágyáról a kötet anyagára, elrendezésére, jegyzeteire vonatkozó rendelkezéseit, micsoda bámulatos, mindenre kiterjedő figyelemmel! Éppen ezért a mostani kiadás joggal a költő végakaratának tekinthető.
E végérvényes kiadásban helyet kaptak azok az idegen költők és verseik, kiket Szabó Lőrinc mindvégig barátainak, mindnyájunk barátainak tudott, kikkel szemben mindvégig a házigazda felelősségét érezte. Az anyag csoportosítását tartalmi, hangulati elvek szerint végezte. Az anyagnak olyan sorrendje, fejlődésmenete van, mint az emberi életnek. Ehhez a fejlődésmenethez ragaszkodott, hiszen az Örök Barátaink nem irodalomtörténeti antológia. „Az életem állította így össze" – mondotta egyszer. Az emberi élet fejlődésmenetébe foglalva igyekezett megmutatni a világirodalom lélekcseréjét, az emberiség egyetemes, együttes töprengését az élet kis és nagy dolgai fölött, s kifejezni azt a meggyőződését, hogy az alkotás mindig fontosabb, mint az alkotója, és hogy „a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk".
Az új kiadás elé tervezett előszóban szerette volna összegezni közel négy évtizedes versfordítói munkásságának a tapasztalatait; ennek a megírására – sajnos – már nem jutott idő. A betegség akadályozta meg abban is, hogy régi jegyzeteit kiegészíthesse. A kiadó az elmaradt előszó helyére tette az Örök Barátaink I. és II. kötete, majd a Válogatott versfordításai elé írt bevezetőket, mert ezek az írások tartalmazzák mindazt, amit Szabó Lőrinc élete különböző korszakaiban a versfordítói szenvedélyről, a mesterségről, és a versfordítás jelentőségéről a magyar szellem életében lényegesnek gondolt.
A kötet jegyzetanyagát férjem kérésére Hárs Ernő dolgozta át és egészítette ki azoknak a költőknek a biográfiai adataival, akik a korábbi kiadásokban nem szerepeltek.
Ezen a helyen is szeretném megköszönni Domokos Mátyásnak azt a jótanítványi, aprólékos segítséget, amellyel férjemnek az Örök Barátaink összeállítását megkönnyítette. Nemcsak a család baráti háláját szeretném itt rögzíteni, hanem elsősorban férjemét, aki halála előtt néhány nappal még szeretettel és köszönettel emlékezett meg fiatal barátjáról.
Szabó Lőrincné
„Egyáltalán, az új költészet egységes európai hatásának nagy akadálya a nyelvek különfélesége. Amíg a »nemzeti« irodalmak az Ész és hagyományos szabályok uralma alatt állottak, Európa szellemi élete töretlen egységet mutatott, akár a klasszikus időkben vagy az internacionális Egyház égisze alatt. Ez megváltozott, mióta a költők az Észt detronizálták. Az érzelmi mondanivalót, mely esetleg a szavak árnyalataiban, a kapcsolatok finomságaiban, a vers lejtésében jut kifejezésre, nem lehet fordításokból vagy csekély nyelvtudással megérteni. Mennél magasabb a költészet, mennél finomabb remegésekben rejlik ereje, mennél függetlenebb a témától és logikumoktól, annál inkább érzi ezt az átkot. Byron érthetőbb az idegennek, mint Shelley. Hozzájárult ehhez, hogy a nemzetek most ébredtek nemzetiségük öntudatára. S a szélesebb néprétegek most váltak olvasókká; akik csak egyetlen nyelvet ismertek. Így történt, hogy az egyes nemzetek irodalma mindinkább magába gubózott, önmagából kezdett fejlődni. Ami már érezhető is volt alkotásaik karakterén. Az angol romantika más, mint a német, s ismét más lesz a most ébredő francia. A legnagyobbakban persze nyoma sincs ily elzárkózásnak. Ők továbbra is egymásba fogóznak, kimagasolva a nemzeti tömegekből, mint Shelley Aiszkhüloszba, s Petőfi Shelleybe, a megértés minden nehézségén át. Egymást gazdagítják, s egymásban magát Európa lelkét. Így hozta Shelley ajándékul Európának a XIX. század legnagyobb irodalmi hozományát: a szárnyaló, zenélő és remegő modern lírát. Ahogy Tennyson kifejezte: új szívet, új pulzust adott a világnak.” – így látja Szabó Lőrinc ifjúkorának meghatározó mestere Babits a modern irodalom helyzetét Az európai irodalom történetében (A sátán kacaja s az arkangyal röpte című fejezet zárása, az életmű sorozat 1979-es kiadásának 319--320. oldalán).
A magyar költők válasza erre a helyzetre: a műfordítás a hazai költészet egyik rangos műfajává válik. Költőink „egymásba fogóznak” a világlíra időtlen nagyságaival, és erről a kapcsolatról híradással szolgálnak: megkísérlik magyar nyelven is megszólaltatni olvasmányaikat. Néhányan pedig beszámolnak benyomásaikról: milyennek látják a soknyelvű világirodalmat. Tette ezt Babits Az európai irodalom történetében, és teszi Szabó Lőrinc az Örök Barátaink két kötetében, majd pedig halála előtt az összesített gyűjteményes összeállítással. Az Örök Barátaink Szabó Lőrinc látomása a világirodalomról. Költői pályája során mindig egyik fő műfajának tartotta a műfordítást. Először 1941-ben (Szabó Lőrinc kisebb műfordításai alcímmel, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest, a harmadik kiadás már: Uj Idők Irodalmi Intézet RT., 1943-ban), majd 1948-ban (Kisebb lírai versfordítások második gyűjteménye alcímmel, Egyetemi Nyomda, Budapest) készített ezen a címen egy-egy antológiát, 1950-ben Válogatott műfordításai jelentek meg (Franklin Könyvkiadó N. V., Budapest), majd összes fordításaiból halála előtt válogatott össze egy két kötetben megjelentetett, kétrészes gyűjteményt, amely már csak halála után, 1958-ban látott napvilágot (Örök barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai. Első könyv. Második könyv. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, ennek második kiadása minimális igazítással 1954-ben jelent meg). A gyűjtemények (az 1950-es válogatott kivételével): nem időrendi, és nem is költők szerinti sorrendben, hanem tematikai összeállításban készült, Szabó Lőrinc összeállításában. Ő maga, példára hivatkozva is így írja le könyve szerkezetét az első kötet Bevezetésében: „Minthogy az Örök barátaink jellege nem elsősorban irodalomtörténeti, a versei tartalmi, hangulati csoportosításban sorakoznak: a kötetnek mintegy kezdete és vége van. Mint Palgrave híres gyűjteményében, a Golden Treasuryben, a költők neve a versek alá került.” Az apró képektől, a világ egyszerű eseményeitől halad a létezést összegező nagy művekig. A gyűjtemény vallomás az életről és a világról. Egy nagy költő az általa magyar nyelven megszólaltatott társainak művein keresztül kérdez rá az egyéni élet és a világmindenség mibenlétére.
Szabó Lőrinc költői pályáját a műfordítás végigkísérte. Ötödikes gimnazista korában osztálytársnője elé teszi az egyik óra után az iskolai tananyagként szereplő Tell Vilmos kezdő pásztordalának műfordítását, majd nem sokkal később Baudelaire-fordítást küld távoli mestere, Babits számára mustraként a fővárosba; a költő első megjelent kötete 1920-ban Baudelaire Kis költemények prózában című gyűjteményének fordítása lesz, amelynek nyomdai próbanyomatán a történelmi események lenyomataként még ott találjuk „a sajtóellenőrző miniszterközi bizottság”-nak a megjelenést engedélyező pecsétjét; és amely szövegeknek érett felújítása majd a költő utolsó fordítói vállalkozása lesz, és belekerül az 1958-as gyűjteménybe (a kézirat gépelt és autográf javított másolati példányát máig a költő íróasztalán őrzik utódai); még ugyanebben az évben egy név nélkül megjelentetett Verlaine-könyv (a Nők) fordítója, végül első publikációja is fordítás lesz a Nyugatban, Omár Khájjám négysorosaiból egy válogatás (Omar Kháyyám: A „Rubáiyát”-ból, 1920. 3--4. szám), majd – a fordítást tovább bővítve -- könyv alakban három változatban is megjelentet, először 1920-ban, aztán 1930-ban majd 1943-ban (ahány változat, annyiféle névhasználat: Omár Khájjám, Omar Khajjám, Omár Kháyyám), és amely változatokat (Fitzgerald angol nyelvű verseihez hasonlóan) egy kötetben szeretne még összegezve látni, hiszen halála előtt megírja ennek a tervezett kötetnek az előszavát is 1957-ben. Coleridge hét részes nagy balladás látomását kétszer is lefordítja, 1920-ban először (Ének a vén tengerészről), majd nem sokkal halála előtt felújítja a korai munkát (Rege a vén tengerészről). Aztán jönnek a Shakespeare-szonettek, 1921-ben, majd megújítva 1948-ban; ezt követi a Baudelaire-centenáriumra a Romlás virágai 1923-ban, Babits és Tóth Árpád társaságában, ezt azután 1943-ra újítja fel, természetesen csak a saját fordításrészét átigazítva, majd élete végéig kiadásonként tovább alakítva. 1926 karácsonyára jelenik meg a Verlaine Válogatott versei, azután a háromkötetes Goethe-antológia 1932-re, ennek honoráriumaként adja ki Kner Imre a költő legfontosabb verskötetét, a Te meg a világot. 1931-ben megjelenik első Villon fordításkötete is A szegény Villon balladái, amelyet az évtized során egy sorozat követ majd, egyre bővülő terjedelemben, átdolgozott összegezésük szintén halála évében, 1957-ben lát napvilágot. Közben egy antológiát szerkeszt Mihályfi Ernő társaságában, a nyolcvanéves Pesti Napló jubileumi ajándékát előfizetőinek, amelyet még apósa, Mikes Lajos kezdett összeállítani, de hirtelen halála után nagy részben a költő fejezte be: a Halhatatlan szerelem. Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében című reprezentatív kötet tematikus antológia, amely előlegezi az Örök Barátaink szerkezetét. A világháború alatt barátai, Halász Gábor, Keresztury Dezső illetve Illyés Gyula összeállítják az angol, német és a francia irodalom „kincsesházá”-nak nevezett köteteket, az ide készített fordítások is belekerülnek a gyűjteményekbe. A háború után a fordítás lesz a költő kenyérkereső foglalkozása. Goethe és Puskin évfordulóra fordít, majd szerepel többek között a Burns-, a Heine-, a Victor Hugo-, a La Fontaine-, a Mickiewicz-, a Poe-, a Shelley-, a Whitman-, a Tu Fu-kötetekben és az 1947-től sorozatosan megjelenő Majakovszkij-kiadásokban úgyszintén (ezekért a fordításokért kapja 1954-ben a József Attila-díjat). Kötetnyi verset fordít Tyutcsev műveiből 1953-ban, Krilov-fordításai bár megjelennek külön szép kötetben is az ifjúság számára 1952-ben, de nagyobb kiadvánnyá már nem szerveződnek életében.
Sokáig csak az általa ismert nyelvek költőitől fordít, görög, latin, olasz, német, francia és angol nyelvű verseket, majd Anton Straka, a csehszlovák kultúrattasé kérésére részt vesz az 1936-ban megjelent Cseh és szlovák költők antológia munkálataiban (František Halas verseinek fordításával) első alkalommal olyan nyelvből, amelyekhez csak közvetítők segítségével tud hozzáférni. Utóbb ekként fordít a bulgáriai utazása során személyesen is megismert Bagrjana verseiből; majd finn költőket szólaltat meg a háború során; a bunkerélet idején pedig elkezdi az orosz költők magyarítását. Műfordítóként példaképpé, mesterré válik, amikor költőként egy ideig nem szerepelhet a Rákosi-diktatúra idején saját verseinek „individuális” tematikája miatt, kiadják 1950-ben Válogatott műfordításainak vaskos kötetét.
***
A háború kitörése egybeesik Szabó Lőrinc férfikorának összegezésre való felkészülésével. A történelmi események legfeljebb felgyorsítják munkálkodását. Az összegyűjtés szándéka benne él a költőben, műfordításait is, saját verseit is összegezni akarja a várható történelmi kataklizma előtt. „Mikor a háború kitört, megijedtem. Isten tudja, mi lesz. Meglepetésszerűen idegen elfoglaltságaim adódtak. Időm mindig nagyon kevés volt az irodalomra, ezek az új kötelezettségek teljesen megbénítottak. Mondom, megijedtem. Tudtam, én tudtam legjobban, hogy a munkásságomban mi jó és mi csak félig-kész s egyszerre félretoltam mindent, ami nem szorosan az én művem volt. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy például abbahagytam a nagy fordításokat. A három Shakespeare-darab [Athéni Timon, Ahogy tetszik, Macbeth] után egyszerűen nem volt lelkierőm befejezni a negyediket, a »Troilus és Cressidá«-t, bizony becsaptam vele a Nemzetit. Ekkor tehát arra fordítottam minden erőmet, hogy átsimítsam azokat a munkáimat, amelyek igen nagy tömegben készen voltak vagy majdnem készen voltak s amelyeket véglegesen sajtó alá kellett rendezni. Először a műfordításaimhoz nyúltam, a lírai darabokhoz. Húsz évi hanyagság után összeállítottam az »Örök Barátaink«-at. Ami húsz vagy ötven helyen volt szétszórva, egyszerre egybeállt, látható, kézzelfogható, használható mű lett s meghozta a várt eredményt.” – emlékezik vissza a költő 1944 elején, a Film, Színház, Irodalom az évi ötödik számában megjelent interjújában. Számára mindez egyben válogatást és átdolgozást is jelent. Ezt hangoztatta Vas István előtt is, amikor egy Verlaine-antológia számára régi fordításaiból kért közlésre (és csak kivételesen, Vas István személyére való tekintettel járult hozzá a Stefan Zweig Verlaine című könyvét kiegészítő antológiában való megjelentetéshez).
Kisebb műfordításainak gyűjteménye számára nagy műgonddal dolgozta át régebbi fordításait, és hogy a gyűjteményt olyanná formálta, mint ahogy az 1941-ben megjelent, az az 1938-ban megjelent Harc az ünnepért kötet stiláris és tematikai eredményeiből következik. Az összegyűjtés a műfordítások esetében sajátos kötetszerkezet megalkotását is jelentette: ezáltal válhattak a fordított versek saját költészetének részévé. Hogyan foganhatott meg 1941-re az 1938-as Harc az ünnepért kötet megjelenése után az Örök Barátaink című gyűjtemény koncepciója?
Szabó Lőrinc a Különbéke kötet verseinek keletkezése idején (1933 és 1936 között) következetesen ragaszkodott az adatszerűséghez, a jelenségek, időpillanatok feldolgozásának leírásához. Ezt követően a Harc az ünnepért kötet idején ezeket a jelenségeket, időpillanatokat kifordítja, belső oldalukat is igyekszik átélni, felfedezi a megismerés gazdagságát. Verseiben olyan komplexitásra törekszik, amelyben megvan egy valós és egy képzetes rész, és ezek a létezés más-más aspektusát képviselik az adott összegzésben. Ezzel megszűnik a csak az érzékelési adatokra és önmegfigyelésre épített adatfeldolgozó versszerkesztés. Ugyanakkor témájában nem válik tágabbá ez a költészet, a korábbi tematikához kötődik: a kiindulás és a zárás a tényszerűen felfogható adatok megszabta térre korlátozza továbbra is, csak képzetességében (mélységében és minőségében) gazdagodik a vers. Ez mutatkozik meg éppen egy műfordításhoz kötődő vers, a Werthert fordítva és mindig című kétszeri alkotói nekifutásában:
Hat héten át tested börtönében
mentem veled a halál felé,
,,szörnyű sorsod” percről-percre éltem,
úgy megkínzott, mint a magamé,
– kezdi a Werther fordítását kommentáló verset, illetőleg kezdené, de a tárgyszerűség másfelé vezeti: előbb a fordítás adatai, majd a színhely került a vers gondolatmenetének útjába:
Vasárnap volt, hogy nekem meghaltál
egy kávéház márványasztalán,
zuhogott az ablak négyszögén át,
zúgott be az arany délután,
az arany ég...
A költő reflexiója kezdetben csak az önmegfigyelés eredménye lehetett a versben:
...Úgy szerettem volna
csavarogni és felejteni!
De csak ültem tehetetlenűl, mint
aki egy halottját őrizi.
Itt és ezzel elakadt a vers, csupán egy életrajzi tényt rögzítő torzó maradt:
Akkor kezdtem írni ezt a verset,
meg is írtam a legelejét...
...Azt folytatom most, a töredéket,
Egy idő után már nem a fordító és a fordítás körülményei izgatják a költőt, hanem az a gazdagság, az a másság, amelyet a fordított műből vehetett át a maga számára:
mert hiába telt el négy-öt év,
ma is érzem és látom a romlást,
a gyors csapdát s a lassú hinárt,
a nyomort, a szenvedélyt, szorongást
s a gonosz megváltót, a halált.
A megfejthetetlen sorsoknak a versben való korábbi tárgyszerű jelenlétével (a másikat legfeljebb csak reprezentáló leírással) szemben a Harc az ünnepért idején az egyik ember igyekszik megérteni a másik belső végtelenjét, és ezzel a másik példájának villámfényénél közelebb kerülni saját maga megismeréséhez is. A Werthert fordító költő akkori vérátömlesztéses művelete most hat vissza a költő versére: életrajz helyett a személyiségrajzot segíti kikerekedni.
És magamba: ott, bent, gyülekeznek,
egész sereg öngyilkos barát,
és mintha én volnék valamennyi,
úgy köröz a vérem rajtuk át,
saját vérem, kínom, napok, évek
emléke táplálja létüket:
folyton csalogatnak és szavukban
az én gyöngeségem fenyeget.
Sorsok kölcsönhatása válik témájává, ami egyúttal a műfordítás, az idegen versben feltáruló gazdag tematika felértékelésével jár együtt:
Ki a poklot megjárta, csak annak
lehettek ti a barátai!
Az élet teljessége, a felfogható adatokon túli élmények, érzelmek, vágyak, sejtések és borzongások kéredzkednek be a versekbe:
s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrült...
A ,,s tudom” agresszíven hangsúlyos sorkezdés mindezt a tudásanyaghoz számítja, kitágítja az ismeret meghatározásának körét; sőt a zárással az irracionális elemet is ide kapcsolja a tudáshoz: ,,őrült”.
Van a versnek egy Goethétől vett mottója (amelyre a záró strófa is visszautal), amely fordított szöveg pontosan megrajzolja az ekkori Szabó Lőrinc-i versállapotot: ,,Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, / A napvilágra?” A tények, a realitások, a feldolgozható érzéki adatok napvilága, melynek nyugodt, zavartalan felületét minduntalan megzavarja a kiszámíthatatlan vagy beszámíthatatlan; a tudás, amelybe beletartozik az őrület is, a fény, amely megtermékenyül az árnytól – ez a Szabó Lőrinc-vers tartalma a Harc az ünnepért kötet idején. Már nem az eredmény, az induláskor is tudott, az adatokon úgysem változtatható eredmény a fontos, hanem a tudat játéka, ugyanannak a világnak, ugyanazoknak a részeknek a megkettőzése és megsokszorozása. Megnyitotta önmagát a világ számára: a költő médiummá változik, aki a perc sokféle arcát képes érzékelni:
A világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mindaketten.
Egymás gyomra, – elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.
(Örök élet)
Mégis széthullik a varázs, és marad a kétely, a vers így nem az önmegvalósítás, az ,,örök élet” elősegítője lesz, megmarad az ismeretszerzés és a játék eszközének. Egy örök kíváncsi faggatózik e versekben, kísérleteiben sokfelé csapongva, borzongva szakad el a valóságtól, hogy aztán kétségbeesve visszahulljon oda. Szentkuthy Miklós és Halász Gábor John Donne rokonának érzi Szabó Lőrincet. Megfelelőjét valóban azok között a költők és létvizsgálók között kell keresnünk, akik a racionalizmust úgy tágították, hogy végül még visszajuthattak a racionalizmusig. Itt kapcsolódik a saját vers és a fordított, a maga teremtette vizsgálódási tematika, és az idegen költők által megnyitott Más világok. A közös: a kérdezési horizont, amely a költő tudatát kinyitja a világirodalom irányában.
A Harc az ünnepért kötetet záró, az Egy téli bodzabokorhoz címzett vers annak példázata, hogyan kapcsolódik ezen a kérdezési horizonton Szabó Lőrinc személyes tematikája a világirodalomból áthozott különböző stílusformációkkal.
A létezés tényeinek kétségbeejtő volta olyan verseket vált ki korábban is Szabó Lőrinc költészetében, amelyekben valamely külső motívum megformázásával szembesítheti a kérdező embert önnön létezésével. Az apósát és szerkesztőjét, Mikes Lajost búcsúztató Húsz óra múlva, a Szamártövis, a Farkasrét címmel összefogott két vers, majd a Különbékéből az Ősz és Őszi fák, valamint a kötetben meg nem jelent Túlvilág (1930) című versek az előfutárai költészete legértékesebb darabjainak, létverseinek. Korábbi köteteiben a hasonló témájú versek epizodikusak, egy-egy életbeli jelenet vagy egy-egy látvány ihleti a lét-nemlét, a hogyan-lét kérdéseiről való meditációit, most azonban tudatosan szerkesztett ciklusba rendezve ad kiemelt helyet e verseknek. Eszerint formálja és szaporítja saját verseit is, és ekként fogja szerkezetileg csoportosítani a világirodalomból gyűjtött vizsgálódásokat: műfordításait.
A valóság és visszája (a valós és képzetes rész viszonyítása) itt a természeti ciklusok (évszakok, élet és halál) egymásnak megfelelését adja; a szabadság pedig a személyes (a szenvedő vagy élvező) Én-nek a természet rendjébe való beletörődését, a beletörődés által kivívott nyugalmát jelenti. Persze az így megszülető eredménynek is megvan a maga drámája. A költő mint személyes, egyedileg meghatározott lény lép be a versbe, félve a haláltól, az általános emberi végzettől. Ezt a félelmet oldja fel a vers, megteremtve a természeti rendben való megnyugvást. Ebben a megnyugvásban találkozik, kerül egységbe gondolkozás és lét, ebben a megnyugvásban nyilvánul meg a sajátos költői személyiség. A természeti tárgy a versekben kétféle szerepet is betölt: egyrészt általa válik megfogalmazhatóvá a dolgok és lehetőségek dialógusa, másrészt megnyitja az önmegfogalmazás lehetőségét.
A Harc az ünnepért kötetben két ciklus gyűjti egybe ezeket a verseket: az egyik a természet ciklikus változását követi, a másik a betegségben szembesíti az embert a múló idővel. A jelentősebb, kiemelkedő költői értékeket az előbbi témakör tartalmazza. De mindkettő – utólag olvasva – már az Örök Barátaink ciklus-szerkesztését előlegezi.
Sőt egyetlen vers önmagában is megismételheti ezt a kapcsolódást: a költő olyan stilizációt fon versébe, amely egybeköti az egyedi kérdezésmódot és a világlíra addigi tapasztalatait. Az Egy téli bodzabokor ilyen alkotás. A látvány (,,láttam”) a szinesztéziás kép kifejlődése során fokozatosan, szinte ráolvasásszerűen alakul át stilizációvá: a valóban látott adatok ellenében szövődik a tündér titkokat sejtető ,,százrétű rokolya”. Belerétegződik a világirodalom.
Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.
Ebben az első stilizációban mindjárt egy személyleírást is kapunk: egy nő szövi és alakítja selyemruháját, piperézi és szagosítja magát, sőt még százrétű rokolyája is van. Mellette sietősen megy el a városi úr, szegényes ígéretére, meséjére senki sem kíváncsi. Ez a szegényes-szerény kis élet nem lehetett a sietős dolgaival törődő férfi életének sem része, sem metaforája:
Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,
Majd a folytatásban ugyanez a nő metamorfózison megy át, Villon vén fegyverkovácsnéjaként áll, hívná fel magára – már szánalomkeltően – a figyelmet:
Most meztelen vagy és öreg vagy,
és minden titkod elveszett.
A stilizáció újabb jelentkezésekor azután nemcsak a jelen csontvázlátványát, a havas ágak rácsai közül riadtan kileső veréb képét kell elűzni az ,,emlékező szem”-nek, de a nőiségnek ezeket a lefokozódásait is. Nem elég felvonultatni a már egyszer kompromittált képeket, ,,újra” kell látni (a szó kettős értelmében: újként, és ismét), a ,,tündér titkokat” fel kell támasztani az érett nő kiváltotta látvány rokokóból a barokkba súlyosodó és végül dekadensen kibomló („tavasz és nyár”, majd „korai ősz”) képstilizációjával. A stilizációk ugyanakkor metonimikus kapcsolatot tartanak: a magát felkínáló nő, a díszeit vesztett vénség és a feslő, majd érett nő is nő, ugyanazoknak a törvényszerűségeknek van alárendelve, mint bármelyik hasonló nemű társa. Mindből előhívható a nőiség képe, a nőiségé, amelynek felkínálkozását figyelmen kívül hagyja a férfi (,,ígérsz, / mesélni akarsz valamit / de […] sietni kellett”), már csak emlékben élhet a ,,kis driád”:
és ahogy nézlek, felvonul,
újra felvonul tavasz és nyár:
az elmenekült kis driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,
s tányérnyi fehér virágfürtök
aggatnak tele, bóditó
fűszerekkel üzensz az égnek
s fuvolás cinke és rigó
surran és fészkel ágaid közt,
aztán tányérnyi fekete
ernyők, ért bogyók sokasága
húz a sárguló földre le,
mert közben aranyszőke lángba
öltöztet a korai ősz
s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit...
Hogy azután a romantikus jellegű megszakítás után (,,... Szárny rebben, ág zörg...”) a kibomlás a felbomlás képére váltson át itt is: ,,Csontváz-bokor, de szörnyü vagy !”
A hosszú-hosszú éven át történő vetkezés-öltözés-vetkezés mindegyik jelenetében a női elv testesül meg, amellyel a ,,rólam meséltél” felismerés során a férfielvet szembesíti a vers. Az egyedi portrétól a női és a férfielv összegződéséig vezetve a bodzabokor élettörténete az ember történetévé válik. De éppen ezáltal, hogy látvány jellegében a növényre, stilizáció jellegében az emberre válik érvényessé a versben foglalt létképlet, kettős stílusrétegével az élő világ egészére érvényes léttörvény felmutatására is alkalmas az Egy téli bodzabokorhoz című vers.
Ugyanekkor ebben a szembesülésben nemcsak az élő-létező egyedek léttörvényét ragadja meg, hanem az egyednek az élet folyamatában betöltött szerepét is. Kétféle keretben látja Szabó Lőrinc az egyedet meghatározottnak: egyrészt az emberiség létezését tekintve, a korábbról is ismert ,,Szfinksz ötezer éve” (Sivatagban a Különbéke-kötetből), másrészt pedig az elődökhöz és utódokhoz való kapcsolódás révén (Ősöd és unokád a Harc az ünnepért kötetből). Ahogy a Sivatagban című versben az emberiség létét, történetét egyik ősi (tehát időben legtöbbet átfogó) reprezentatív alkotásával, a Szfinxszel jelezte (a közös kép okán a vers történetével-múltjával is összekapcsolja Baudelaire Spleen című költeményének variációjaként is felvezetve versét – mint azt Kulcsár-Szabó Zoltán észrevette –, sőt a tudás és mulandóság szembesítésének Seneca--Schopenhauer és Catullus megfogalmazta képleteit is belelátja), a bodzabokor esetében is hasonló módon a vers stilizációjában különböző stíluskorszakok fordulatait alkalmazza. Ezekkel a stílusfordulatokkal tulajdonképpen maga az emberi történelem lép be a versbe. Hiszen maga a címben jelölt viszonyítás (Egy téli bodzabokorhoz) és az ebből kibontott természeti allegória a görög és az azt követő horatiusi klasszikus lírát és minden ezt követő klasszicista hullámot fogja a versbe; a látvány halálképe hol a középkori siralomvölgyképzetet, hol ennek egyetemesebb változatát, a villoni szintézist idézi, de romantikus halálvíziók és dekadens bomlásképek rokonát is megtaláljuk benne. Az emlékezés tavasz-nyár-ősz képeiben a reneszánsz-barokk-rokokó kiegyensúlyozott-elsúlyosodó-játékos színhatásai és szcenikai elemei jelennek meg. A költő, aki fordításai révén megismerte a világlíra eszköztárát, teljes fegyverdíszben pompázik most, és egy-egy stílusutalással szövi versébe az emberiség egy-egy nagy korszakát vagy valamely visszatérő korstílusát. A Különbéke-korszak szikár, csak adatszerűségében meghatározott történelemképe (A föld álma, ,,a Szfinksz ötezer éve”) így bomlik ki variációk sorozatává: nem csak tény ekkor számára az emberiség múltja, alkotó kedve elgyönyörködik e múlt sokszínű alakváltozataiban.
Az emlékezés különböző látványfázisaiban a bokor termésének születését követhetjük végig: előbb a virágfürtök, végül a termés jelenik meg, amely a föld felé mutató képbe fogva már a megújulás, az új természeti ciklus felé utal. Ugyanakkor ennek a termésalakulásnak is megvan az ellenpontja: a viszonyítása az egyszer élő termő egyedhez. A termés valóban visszajut a földbe, de az egyciklusú levél-virág egyed felbomláshoz vezető kibomlását, dekadens önemésztését is jelenti (,,aranyszőke lángba / öltöztet a korai ősz”). Ezáltal építi a versbe a készülő utóddal megőrzött élet és az utód biztosításával a pusztulás felé haladó ős képét is. Ebben a sokféleképpen megmutatkozó, változatos világban természetesen az egyes ember nemcsak elgyönyörködhet, de meghatározott helyet is el kell foglalnia. Részese az emberiség teljes történelmi létének, saját emberi létével pedig továbbalakítója. Ismétlés is, egy adott időszakaszban képviselet, a folyamatosság biztosítása. Az egyed élvező utódból teremtő ős lesz, aki aktív része egy folyamatnak, idővel pedig ebből kieső, megsemmisülő tagja. Ebben az öltözés-vetkezésben születik meg az egyén.
Mindez pedig a látvány statikusságával szemben már a létezés folyamatjellegét mutatja: az időben történik ez a létezés. A férfi, aki figyelmetlenül megy el a magát felkínáló nő mellett, egyúttal az idő is, a korábbról ismert ,,futóbolond idő szele” (Sivatagban). Az időnek a végtelen felé haladó sodra ez (,,a nyár s az ősz is sietett”), amely közömbös az élet iránt. Ugyanakkor a létező ebből a végtelenből hasít ki magának egy részletet, és ezt nevén nevezi a maga számára: tavasz, nyár, ősz, tél – ebből alakul a bodzabokor ciklusideje, az év. Hasonló törvények között folyik az élők világában az egyedi létezés természeti rendje: és egyben az Örök Barátaink ciklus-szerkezete.
Ha a látvány a szétesést, a világ értelmetlenül részekre tagoltságát mutatta, a stilizáció éppen az összeilleszthetőséget, a részek egymásba alakulását, egymást kiegészítését: párhuzamos szerkezetek, fokozások, enjambement-nal egymásba folyó sorok alakítják az ,,átépített teremtés”-t.
A korábban egyértelműnek vélt és összefüggéseiből kiszakított látvány így jelezheti éppen e stilizációjában a világ összefüggését, a dolgok, jelenségek, élőlények kapcsolódását: ezek hol metaforikusan megvilágítják, jellemzik egymást, felfedik szerveződésük közös szerkezetét, hol metonimikusan egymásba kapcsolódva, egymást kiegészítve vallanak egy rajtuk túlmutató létezési rendről. Ezért tudja Szabó Lőrinc ebben a versében az egyetlen bodzabokor látványából kiindulva felmutatni a változásnak kitett, sokformájú és egyedeiben egy-egy méretarányos ciklusidőbe zárt élet teljes képzetét. Nem véletlen, hogy Varga Imre Miskolcon felállított Szabó Lőrinc-szobrán a költő mellé éppen ezt a bodzabokrot társította: a személy mellé költészetének reprezentánsaként.
Szabó Lőrinc e korszakának verseiben olyan világot idéz fel, amely megfelelője egy külső valóságnak, de egyúttal megvan benne az eltérés esélye is. Ezért vonultatja fel az emlékező szem újra és újra az élet szakaszait, azaz rögzítené, megállítaná az évszakokat: a nyarat és őszt, aztán újra a tavaszt, majd tartóztatná a nyarat (,,korai ősz”). Mert az ,,emlékező szem” nem akarja látni ,,a szürke téli ég alatt”-i látványt, azt csak ,,riadtan” lehet ,,lesni”.
A vers két stílusrétege (a látvány és a stilizáció) között nincsen semmilyen egymásba vezető kapcsolat.
a teremtést építi át,
világokat ejt és emel,
pedig csak ül a szőnyegen
és lapdázik a semmivel.
– mint azt a kötet nyitó versében, a Rádiózene a szobában címűben – Mozart zenéjét átélve --egyértelműen ki is mondta. A három pont ez a viszonyítás a két stílusréteg, a ,,van” és ,,lehet” határán, a semmivel való ,,lapdázás”. Újabb és újabb nekifutás, újabb és újabb variációk teremtése és romjaik tudomásulvétele. Költészete középpontjában a különálló ember található, aki rácsodálkozik ismét a világ sokszínűségére, gazdagságára, ezek összekapcsolódási módját kutatja, de tudatában marad az ember kiszolgáltatottságának és mulandóságának is.
A Harc az ünnepért verseiben a látvány hordozza az időpillanat lezárult, megváltoztathatatlan történését, a stilizáció pedig a térben vagy időben (vagy mindkettőben) ettől függetlenedett történéslehetőségeket. Az egyes ember, az egyetlen megvalósult történés résztvevője tehát ott áll a versben a ,,tündér titkok”, a meg nem valósulhatott történések képeinek közepette. Gazdagabb lett fantáziája öltözködésével, hogy utána átélje a levetkőzöttség fájdalmát. E versek hőse az ember, aki minden egyes történéssel, tehát gazdagodással, kiteljesedéssel egyúttal az ellenkezőjét éri el: ,,az életemet vetkezem”. Számára így a lehetőségek megmaradnak az esztétikai gyönyörszerzés forrásainak, amelyekből végül is a csalódottság, az el nem érhetés fájdalma fakad. Lemondásával a lehetőségek széthullását törvényesíti: az ember képzeletében (stilizáció) felöltözik, ténykedésében (látvány) levetkőzik: a két stílusréteg egymással szembekerülő pszichológiai állapotot vált ki; az egyik a gyönyörködésre, a másik a fájdalomra berendezkedett ember képét formálja meg.
Az Egy téli bodzabokorhoz című vers összefoglalása a költő e korszakának: ebben a versben tudta elmondani a legtöbbet abból, amit és ahogy évei során a világról megtudott, de ebben a versben sejtette meg azt a helyzetet is, amely az embert elválasztja a teljességtől: a világ és a személyes én elkülönülését. Benne van a versben a felfedezés öröme és gyönyörködése, de a felfedezettől való távolság, a belőle való kirekesztettség átérzése is; és benne van a személyes pályáján a beérkezettséggel méltó számvetéshez jogot kivívó ember büszkesége, de e számvetéssel az élettől való búcsúra felkészülő férfi elégikus fájdalma is. A következő években ez a szintézis bomlik összetevőire: kergeti majd egy, a keserű valóságtól különböző ideális világ illúzióját, és szenved a lemaradottság, megtépázottság érzésétől, ha élete közvetlen adatait gyűjti versbe.
A harmónia azonban csak pillanatnyi, hamarosan az egybeszerkesztett világ felbomlik önállósult stilizációkra, a humanista hagyomány szerint formált kulturális képzetekre (közöttük a fordításokban egybegyűjtött világra) és elkülönült látványokra, amelyekben az ember eltörpüléséről lesz híradással, a történelmi események torzító hatásának leírásával. Más világokként állnak e töredékek egymással szemben, mint ahogy e szintézist követően, még a Harc az ünnepért kötet megjelenésének az évében Kleist Amphitryon című keserű komédiája fordításának tovább gondolásaként versében tudatosítja ezt a változást.
Az Egy téli bodzabokorhoz című versben összegeződő poétika műfordításainak gyűjteményének összeállításakor segíti a költőt. Az Örök Barátaink első összeállításában a rácsodálkozás mellett a gazdagságtól való búcsúzás átérzésével foglalja össze a világ tágasságáról versek jelrendszerén át felfogott tapasztalatait. A létezésnek ugyanazt a ciklikusságát formálja meg a fordításkötetben, mint amelyet a bodzabokorhoz írt vers leírásában a stilizáció segítségével egybefogott: a létezés gazdagságát, de az emberre vonatkoztatott korlátozottságát is. Az Örök Barátaink kötetszerkezete bizonyítja utólag a stilizációs elv korábbi jelenlétét, és igazolja hatékonyságát is: amit a világlíra segítségével a világról és benne a világgal szembesülő egyesről ebben a gyűjteményben elmondhat, azt előzőleg egyetlen versbe fogva, egyedi műalkotásban már kifejezte.
A versben és az ezt követő műfordításkötetben a költő pályáján mindig is jelenlevő, egymást építő-támogató-bontó kapcsolatnak példáját is megfigyelhetjük. Amit Szegzárdy-Csengery József is hangsúlyoz a műfordító Szabó Lőrincről írott portréjában (Költészet és műfordítás. A műfordító Szabó Lőrinc arcképéhez. Vigilia, 1983. 9. szám, 692-698.): a világlíra eseményei a személyes alkotás optimális megvalósításához segítik a költőt, saját művének elkészülte után pedig begyakorolt módszerével megszólaltatja magyarul a modellként használt idegen műveket. Így zárta ifjúsága Baudelaire-élményét első kötetei után a Babitscsal és Tóth Árpáddal közösen fordított Romlás virágaival (1923); később Goethének A Sátán Műremekeire, majd a Te meg a világ verseire tett hatását a háromkötetes Goethe-antológiával (1932) köszönte meg; majd a Különbéke csalódottságot és kiszolgáltatottságot tudomásul vevő korszakát a Shakespeare Athéni Timon című drámájával erősíti meg (1935). Az Örök Barátaink első kötetének összeállításakor pedig az Egy téli bodzabokorhoz címzett vers esetében felfedezett alkotói módszer segítségével rostálja végig korábbi műfordításait, és az ekkor kialakított stílusformálás ad példát számára a fordítások átdolgozásában. Az Örök Barátaink 1941-es első gyűjteménye így az Egy téli bodzabokorhoz írt versben megalkotott poétikai szintézis gyakorlati alkalmazása, megújítása; de egyúttal visszaigazolása is a versnek, beleszövése a világlírába.
Ezáltal az Örök Barátaink egyben azon majdan elkövetkezőműveknek nyitánya, amelyek majd az életmű újabb csúcspontját alkotják, és – Béládi Miklós találó megfigyelése szerint – a költő életmagyarázatát adják. Olyanok fogják követni, mint a Hálaadás, a Tücsökzene létversei, A földvári mólón, A forzicia éneke, a Ficseri-füsti, a Májusi orgonaszag vagy a Mozart hallgatása közben. Ezáltal lesz az Örök Barátaink 1941-ben megformált látomás-épülete a Tücsökzene építkezésének modelljévé. Majd pedig az elkészült Tücsökzene alakítja az 1948-as második kötet tematikáját és stilisztikáját is. „Szakértő fül viszont bizonyára ki fogja érezni a szövegükből, hogy háromnegyedrészt már a Tücsökzene stíluskorszaka, nyelvkezelési sajátságai után születtek” – írja a költő az 1948-as Bevezetésben. A Tücsökzene 1947-es változatát záró Az elképzelt halál ciklusának fényélménye nem lehetne az ekkori Milton-hatás nélkül, de annak összegező hatása nélkül nem zárulhatna az Örök Barátaink 1958-as végső változata a kibővített Milton-fordításokkal.
A Tücsökzene személyiséglátomása az 1947-es első kiadás záróciklusával, Az elképzelt halállal olyan -- sokféleképpen olvasható -- retorizáltan harmonikus pillanatot rögzített, amelyet hosszan kitartani, állandó költői gyakorlattá tenni nem lehet. Ugyanakkor megteremtett egy olyan mértéket, amelyhez minduntalan nosztalgiával fordulhat vissza, mint egyszer már elért, majd túlhaladni kényszerült csúcsponthoz. Ez a mérték lesz a következő fordításgyűjtemény, az 1947-ben összeállított Örök Barátaink második kötetének szervező elve. Ezt hangsúlyozza a vesekőpanaszaival kórházban fekvő költő a kötet korrektúraolvasásakor, 1948 elején összegzésként írt Bevezetésében is: ,,Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte -- és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek addig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák...” A személyességnek éppen létezése legrejtettebb titkain keresztül a személytelen létezés végtelenével való összeszövése -- ez volt Az elképzelt halál kivételes pillanata. A műfordításkötet ennek a pillanatnak idézésével indít: olyan ars poeticákat gyűjt egybe, amelyek -- a nyitó Goethe-vers címével (Maradandóság a változásban) élve -- a maradandóságot mutatják fel a változásban. Így az Örök Barátaink második kötetében egy fordított Tücsökzenét teremt Szabó Lőrinc: ott az ,,apró képek”-ből indul ki, hogy végül a változó eljusson a maradandóhoz, itt a maradandóból kiindulva a létezés ,,apró képei”-t, az élet különböző ciklusait követve mutatja be a konkrét változatosságot. És ezáltal visszajut a végtelenben megtalált harmóniától az egyes ember veszendőségének, mulandóságának tudatáig. Az elképzelt halál ciklus retorizált látomásától visszatér a Tücsökzene egészének nevelődési szerkezetéhez. Az Örök Barátaink második kötetének 1948-as Bevezetésének elkészültekor ellentétére fordul Az elképzelt halál és a műfordításgyűjtemény eszméje: ,,szinte nap nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, […] és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteink anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják matériális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és saját fogyó idejének. […] Az értékek relativitását, a létezés függvény voltát siratom, a szellem gyöngeségét. A múlandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!...” Ezt az általánosítást egy konkrét képpel érzékíti meg: ,,Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek körülöttünk fekszenek...” A létezés változandóságán, töredék voltán kétségbeesve rátalál arra a metaforára, amelyben nemsokára majd épp az ellentmondás heroikus elfogadását fogja átélni e korszaka talán legkiemelkedőbb versében, A földvári mólón címűben.
De ekkor, 1947-ben, 1948 elején ez még a kétségbeesést szítja, a Tücsökzene szellemi mámora utáni kijózanodás jellegzetes tüneteinek összefoglalásává az Ember panasza című vers válik. Természetesen nem jelent mindez visszatérést a Tücsökzene előtti személytelenséghez és veszendőség tudathoz még akkor sem, ha terminológiailag egy-egy megfogalmazásában közelít is hozzá, vagy ha az idézett bevezetőben az utóbbi tíz-tizenöt évet mint a csalódások időszakát emlegeti ismételten. Ez a panasz már a Tücsökzene kozmikus rendjében helyét megtaláló ember személyes fájdalma. Ott az ember költőként megtalálja az élet célját, a költészetben eljut az egyes embert a végtelennel összeszövő rend látomásáig. A műfordító pedig az Örök Barátaink második kötetében megidézi Az elképzelt halál testvérlátomásait. De -- épp a fordításkötetben -- a költő az élet mindennapjaiba, az ,,apró képek” világába visszatérve tudatosítja azt is, hogy a világ rendjét átélő költői tudat, a rend látomását a versben felépítő és megörökítő alkotó: mulandó. A rend örök, a róla alkotott kép, látomás is viszonylag maradandó, de a látomást megalkotó tudat az egyes emberrel együtt változó, alakuló és végül is pusztuló. A Tücsökzenében a cél, amely az egyes embernek értelmet, az elvesztett életrajzért kárpótlást adhat: a mű, illetőleg épp e mű létrehozásának az aktusa volt. Ahogy a mű kiteljesült, úgy vált mind világosabbá, érthetőbbé a létezés rendje. Ezután következett a szellem másnapossága: a mű kész, és a művet alkotó tudat feleslegesnek érzi magát, és ezt a feleslegességtudatot átsugározza a tudatot hordozó emberre. És ezzel realizálódik tulajdonképpen a Tücsökzene ellentmondása is: nem fejlődésregényt adott, nem az élet kiteljesülését kísérhette végig, hanem az alkotás lehetőségének megszületését, az alkotó aktus önkiteljesítését. A mű megszületett, de a benne átélt rend egy elmúlt alkotói pillanat kövületeként rögzült. Szétválik Szabó Lőrinc tudatában az ,,emlék”, a ,,nyom”, amelyet hagyott, és az élet:
[…] a szellem?
Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben!
Létemet féltem, nem lábnyomomat,
létemet, a központot, a tudat
telíthetetlen tárát: a kegyetlen
romlás uton van, s melyet ünnepeltem,
velem butúl semmivé az anyag.
(Ember panasza)
A megtagadott életrajz visszatér az élet jogán, és adja újabb jelzéseit (,,a kegyetlen / romlás uton van”) és újabb feladatait a költő számára. A Tücsökzene két éves alakulása, szerves létezése, örök tudati jelenléte által tudta biztosítani ezt a rendbe szövöttséget. Elkészülte után ez a kontaktus megszűnik, tőle önállósult alkotója épp az általa meglátott rendből való kivetettségét érzi. De ezáltal, hogy az ottani eredményt módszerként, életreceptként önállósította, ezáltal állandósítja önmaga számára a védettséget, a világ rendjébe ágyazottságot. Eddig a tárgy, a műalkotás létrehozása volt a célja. A befejezett műalkotás kiürítette, feleslegessé tette az embert. A tárgy megköt és elválaszt, a költő számára létezése egész idejére érvényes, állandó, élő-alakuló-változó feladat szükséges: helyzetének nyomon követése a világ rendjében. Vonatkozás, kapcsolat, viszony -- ezek a kulcsfogalmak, amelyekkel a megélt, az élő költeményt, azaz életét meghatározhatja.
A Tücsökzenében az életrajz megszüntetése vezetett a létbölcseleti költészet megszületéséhez, itt a költészet megjelenési formája ismét az életrajz. ,,A megélt / költemény a legszebb” -- írja kurziválva maga a költő Vers versek helyett című ars poeticus versében. A Tücsökzenében az élet volt a műért, az életlehetőség kiteljesítési maximuma a művészi alkotás, utána az élet leélése válik folyamatos alkotássá, élettényeit úgy tudatosítja önmaga számára, mint költészetében a kiemelt időpillanatokat. Élete tudata működése révén úgy jelenik meg előtte, mint költemények sorozata: ,,ez az én élt versem!” Ezáltal tud kapcsolódni a világ rendjéhez.
Nem a múlttá vált tények érdeklik, a befejezett, bárha elemezhető időpillanatok, hanem amint ezeket a tényeket, emlékeket tudatában elrendezi: így kapcsolódhat az ember az élet rendjébe, nemcsak egyetlen kivételes időpillanatban – mint például Az elképzelt halálban --, de a költői alkotásként felfogott életfolyamatban:
mondom, élő zene motoz körűl,
látható zene, hangkép, valami
párlat, mely van is, nincs is, valami
oltóanyag s élősdije a
képzeletnek.
A tárgyakhoz, a tűnt tényhez való kötődés, a lezártság helyett az állandó nyitottság, a tudatot az élet tárgyaihoz és tényeihez kötő kapcsolat -- ez lesz a belső végtelen új megjelenési formája. Ez az állandósuló ,,tücsökzene” az, ami körülfogja: a viszonyok, a kapcsolatok rendszere. Ennek a ,,zené”-nek részese, ,,hangszere” a költő, aki a nagy zsongásból kiszűri a ,,külön dallamokat”, az egyes költeményeket. E szerint állítja össze az Örök Barátaink második kötetét, amely A földvári mólón meditáló költeményéhez kapcsolható.
Aztán a műfordítás sajátos védekezéssé válik a költő számára. 1948 után egy ideig még élvezetes játékként, amely klasszikus stílust vált ki saját költészetében: ellentétben a kor elhatalmasodó politikai-ideológiai kívánalmaival. Ebből a gyönyörködő-élvező fordítói világból születik meg A huszonhatodik év gyászoló szonettjeinek sorozata, amellyel egyrészt halott kedvesét siratja el, másrészt saját maga számára élteti tovább a Nyugat költői hagyományát az egyre komiszabbá váló diktatúra kultúrpolitikai követelményeinek ellenében. Hiszen éppen nemrégen fejezte be régi önmagával szembeni adósságát, az ifjúkori fordítások után a végleges formába öntött Shakespeare szonettjeit; majd végre a halállal és bizonytalansággal teli dráma fordítását, Shakespeare Troilus és Cressidát zárja le, utána Racine-t fordít, az Andromachét, a szabályokat egyszerre vállaló és megbontó barokk szenvedélydrámát, és ellentéteként a romantikus szerelmi történetet, a megelevenedő emlékezés jeleneteit, A bahcsiszeráji szökőkutat; és már a gyászszonettekkel párhuzamosan Molière komor-súlyos művét, az Embergyülölőt és könnyed játékos ,,librettó”-ját, a Psychét. Ezek még szinte a költő passziói, mint élete során korábban nagy fordítói vállalkozásai, 1950-ben még nincs az a megélhetést biztosító sok megbízása, amely a következő években teljesen lehetetlenné tette saját költészetének művelését. A műfordító tehát a költészet örök értékeinek honában él, éppen a szenvedélyek különböző, koronként változó kifejezési formákba zárt izzását formálja át magyarra, és ezzel szinte kikísérletezi azt a formanyelvet, amelyen azután adott esetben ő maga is megszólalhat. Ennek lesz összegezése az 1950-es Válogatott műfordításai.
És ezáltal formálódik ki A huszonhatodik év hangneme, ebből a klasszikusok fordításából kialakult stílusból. Ebből következik eklektikája, amely a barokk és romantikus szenvedély kifejezéskészletéből éppúgy merít, mint a realista leírás, a lélekelemző megfigyelés módszertanából, a neoplatonista misztikának éppúgy átveszi az ötleteit, mint a szimbolizmus ,,correspondence” gyakorlatát. Erre, az ,,örök-klasszikus” kifejezésre való törekvésére utal Baránszky-Jób László szóbeli emlékezése, hogy Szabó Lőrinc véleménye szerint nincsenek is igazán külön stílusok, mindenki olyan tökéletesen akar verselni, mint Horatius, és ez esetenként vagy jobban, vagy kevésbé sikerül. Ez az anekdota tulajdonképpen a kortárs költői törekvésektől elkülönülő, kényszerűen és nem keresetten légüres térben alkotó költő találkozását jelzi a számára ekkor egyedüliként adódó kifejezési móddal. Ugyanakkor ezt az ,,örök-klasszikus” kifejezési módot kikísérletezve mindazt, amit versébe fog -- mindenkori szokásához híven -- kora szókincsével mondja el, a legtermészetesebb beszédmódhoz igazítva versbeszédét. ,,Rím s ütem” így érheti el, ,,köznapi nyelven” szólva a ,,csodát”, amelyből megszületik a műalkotás: az arány és szimmetria, mely ,,formát, életet” teremt, ,,ahogy a virág, / a sejt, s a kristály” (14. Emlék a szivednek). Így hozza létre a szonettek hangnemének feszültségét: egyeztetve az ,,örök-klasszikus” kifejezésmódot és a jelenben természetesen folyó beszédmódot, tematikájában pedig összekapcsolva az örök témákat és a személyes, alkalmi élményt. Mint ahogy ezt mértékként már ezelőtt, a Shakespeare szonettjei bevezetőjében megfogalmazta: ,,Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy mondanivalójának igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök dolgokkal teszi egyanyagúvá szavait. […] Az első pillanatra konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül valami mélyebb és végletesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk”.
Így áll elő az a paradox helyzet, hogy ekkori műfordításaiban, még a nagy szeretettel és gonddal véglegesre kidolgozott Shakespeare-szonettekben is több a szabálytalanság, a Szabó Lőrinc-izmus (például a keresetten rossz rím, a durva enjambement), mint A huszonhatodik év szonettjeiben. Ezért van az, hogy a Tücsökzenével új, sajátosan egyedi műformát teremtett, ezáltal is megújítva a kortárs irodalmat, A huszonhatodik évvel -- kizárva a kortárs törekvésekből -- egy sokszázados műfajt folytat és teljesít be a maga számára: az ,,örök-klasszikus” társaságot keresve esendő és kortársainak elmondhatatlan problémája számára.
A Válogatott műfordításait és A huszonhatodik év indítását egy anekdotikus kapcsolat is összekötötte. A Vers és valóságot kiegészítő Bizalmas adatok és megjegyzések során említi Szabó Lőrinc, hogy utolsó randevújuk alkalmával Vékesné Erzsikét „nem találtam otthon, noha megbeszélt napon és órában mentem, igaz, hogy némi késéssel (negyvenpercessel), mert éppen akkor durva támadás ért egy kiadó akkori vezérigazgatójától (Franklin Kiadó). Feldúltan érkeztem hozzá” – írja, majd pedig: a kedves tragédiája után „heteken át szinte önkívületben voltam és folyton sírva fakadtam. Már az első ebéd alatt is. A többiek tehát észrevették, hogy valami komoly baj van. Szerencsére ráfoghattam különleges idegességemet a pár nappal azelőtti jelentre a Franklin előszobájában.” (Osiris, 2001-es kiadás, 347. ill. 350.). A Franklin az ekkor készülő Válogatott műfordításai kiadója volt.
Azután 1951-től a műfordítás lesz egy ideig a költő fő műfaja és az egyetlen kereseti forrása. 1950-re átszerveződik az irodalmi élet struktúrája, minden független vállalkozást adminisztratív úton berekesztenek, megjelennek a szovjet mintára megalakított állami folyóiratok és könyvkiadók. Ennek a káros szervezésnek egyetlen hasznot hajtó célkitűzése lesz: a világirodalmi műveltség terjesztése, a klasszikusok fordításának szervezett megindítása. Szabó Lőrinc lesz az új fordítói iskola példaképe. Bárha a kötetek szerkesztői vigyáznak arra, hogy Szabó Lőrinc mindenből csak a legjobbat kapja penzumként, mégis megszaporodnak az egyébként nem kívánt feladatok is. Az 1950-es Válogatott műfordításai kötetében még olyan hiányzó klasszikusokról beszél, akiket kevéssé kedvel személy szerint: „a XIX. század így, válogatottan, sem mellőz túl sokat a teljes koncertből, noha például Schiller, akit nem kedvelek, teljesen elmaradt, s Victor Hugótól, Heinétől, továbbá Walt Whitmantől lehetett volna többet fordítanom”. Nos, 1951-től elkezdődik a kényszerű pótlás, Victor Hugótól egyre többet kell fordítania, a legenda szerint a többi költő-fordító irigységét is kiváltva. Hasonlóképpen nehezedik rá például a Krilov-fordítás: 1952-ben még örül az Ifjusági Kiadó szép kis kötetének, van mit dedikálnia barátainak, de a folytatás kényszere élete végéig ránehezedik; 1954 őszén a hirtelen rászakadó Molière-fordítás, a Nők iskolája miatt húzódik tovább; szeptember 3-án írja feleségének: „Hanem itt lesz még tehernek rövidesen, a három további Shakespeare-fordításom átnézése a Szépirodalmi számára, a Krilovok mellé! Rettenetes munka vár tovább is rám; saját versre gondolni se lehet”. Mindez együtt a második, immár nagyon súlyos infarktus előtt!
Persze örömet is jelent némelyik munka. Első infarktusa után nehezen enged a szerkesztők rábeszélésének, mégis lefordítja Burns remekét, A vidám koldusokat. „Kormos azt mondja, el vannak ragadtatva tőle” – írja 1952. március 31-én, születésnapján feleségének. Kormos István pedig nekem beszélte el, hogy mennyire meghatotta a költőt, amikor fogadásból bebizonyította, hogy kívülről tudja az egész hosszú fordítást; a fogadás tétje: bármely könyv a költő könyvtárából; a választott könyv, a költő lányának javaslatára az ifjúkori név nélkül megjelent műfordításkötet, Verlaine Nők című gyűjteménye. A fordítást az írószövetség fordítói szakosztálya stenciles sokszorosítással is elkészítteti, ezeket a költő barátainak dedikálhatta is. És mily szokatlanul csendül a vers kórusából 1952-ben, a diktatúra éveiben, a saját versei publikálásától eltanácsolt költő szövegezésében:
Köpj a biró oltalmára!
Törj, szabadság, ég felé!
De közvetlen saját költészetébe és belejátszanak, még ekkor is egyes fordításai. 1953. február 6. és június 14. között lefordítja – minden megrendelés nélkül – az általa egyébként nem igen kedvelt, akkor ideológiailag sem preferált Rilke versét, az Orpheus. Eurydike. Hermes címűt (Szabó Lőrinc címhasználatával a nevek vesszővel való elválasztása: Orpheus, Eurydike, Hermes), amely mintegy A huszonhatodik év utóhangja; az ezt követő Tyutcsev-versek pedig stílusukban változást jelentenek Szabó Lőrinc pályáján, mint Vas István megfigyelte és a kötet lektori jelentésében hangsúlyozta: előfutárai lesznek költészete kései kivirágzásának; tematikában és stiláris megoldásaikban is az 1953-ban ősszel készülő újabb szerelmes szonettek bevezetését jelenthetik.
Öröm és bánat, kényszerű penzum és mégis elért gyönyörködés együtt jelenik meg ekkor a munkában. Persze ez az alkotói törekvés sem új Szabó Lőrinc pályáján. Hiszen már az első, Föld, Erdő, Isten című kötet idején programszerűen kapcsolódott a klasszicizáló hagyományokhoz, alakított a maga számára egyfajta ,,fentebb stil”-t, hogy ezen a stilizált nyelven fejezhesse ki személyisége alakuló problémáit. A különbség az, hogy akkor a szecessziós-posztszimbolista látásmóddal és némi expresszív mozgalmassággal alakítja stilizált, klasszicizáló kifejezésmódját. És ez a tájékozódást, az ifjú ember számára még tisztázatlan életproblémák érzékeltetését, egyszerre érzékelését jelentette. Legjellemzőbb sajátsága a világ erotizálása volt -- nem azért, mert már ismerte Erósz jellegzetességeit, hanem éppen azért, mert csak fontosságáról volt meggyőződve, de analízisére még nem vállalkozhatott. A Föld, Erdő, Isten költője éppen még tapasztalatlanságánál fogva stilizál, Horatiust inkább a klasszicizáló Babitsban vagy Georgéban, Shakespeare-t pedig Browningban találta meg. Ezt követően pályája első évtizede éppen azért lesz lázadás a klasszicitás igényével a szimbolista-posztszimbolista klasszicizálás ellen: saját hangjának megtalálása egybeesik Goethe, Villon, majd az igazi Shakespeare felismerésével. A klasszicitást ekkortól azonosítja a pontos, célratörő, racionalista és tárgyilagos kifejezéssel, ahol az ,,absztrakció és realizmus egyaránt biztos eszköz” a kifejezésben, amely az önelemzésnek és emberismeretnek olyan fokát és képességét feltételezi, és -- a kifejezés akkora tömörségének művészetét, amelynek ,,megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik fiatal és tapasztalatlan lélek” (Shakespeare szonettjei, 1948). Ennek a klasszicitás eszménynek a jegyében alakítja a maga ,,örök-klasszikus” látomását, utoljára az Örök Barátaink két kötetében összegezve a maga számára a világirodalmat. És ahogy ott sem stílusonként, koronként vagy szerzőnként építi művét, hanem témánként, ugyanúgy alkalmazza a különböző stíluselemeket az egytémájú ciklus, A huszonhatodik év hangnemének és az azt követő életmagyarázó verseinek alakításánál. Nem a stílus, hanem a hangnem egységére törekszik, ezzel biztosítva művében az ,,örök-klasszikus” kifejezésmód egységét. Ahogy a Shakespeare-szonettekről írta az 1948-as kiadás bevezető tanulmányában: ,,Feszélyezettség nélkül monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját, […] Maga az élet vérzik bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit ajtót”.
A műfordítás Szabó Lőrinc esetében nemcsak a nemzeti irodalom szolgálata, de a világirodalom hasznosítása saját költői fejlődésében. Elmondhatom: Szabó Lőrinc költészete nem alakulhatott volna olyanná amilyen lett, a világlíra példái nélkül, de azt is hozzá kell tennem: a Szabó Lőrinc-i költészet alakulása formálta az Örök Barátaink gyűjteményeit olyanná, mint ahogyan az végül 1958-ra – még a költő által előkészítve -- megjelenhetett. Ha van hozzá fogható teljesítmény költészetünk történetében, akkor leginkább Babits Az európai irodalom történetéhez hasonlíthatjuk: mindkettőben hasonlóképpen fonódik össze költői életmű és a világirodalom olvasása.
***
Kiadványunk az először 1958-ban megjelent összesített, még a Szabó Lőrinc által összeállított gyűjtemény rég várt új kiadása. A költő utolsó megszerkesztett kötete. Levelezésében örömmel nyugtázza a munka zárultát; 1957. február 19-én ezt írja Koczog Ákosnak: „Hosszadalmas késésemet az Örök Barátaink összeszerkesztése okozta. Ma reggel azonban a két iszonyú kéziratcsomagot elszállíttatta a Szépirodalmi, s így leszakadt vállamról a legsürgetőbb és legterhesebb munka, az ÖB-k két könyvre tagolva jelennek meg: de ha megfelelő papír lesz könyvnapig, akkor egy kötetben. El tudom képzelni, hogy 1200 oldal az egész; vagy még több. Csak nemes anyag került bele.” Kodolányi Jánosnak pedig így összegezi utóbbi hónapjait a költő: „A nagy Baudelaire-kiadás meg az Örök barátaink meg a Tücsök foglalta le hónapok óta minden időmet. Az ÖB-vel, úgy érzem, tető alá kerül a rövid soros műveim lényege; a saját összest akárki összeállíthatja majd, az könnyen megy. Saját halál-szerelem szonettjeim április elejére esedékesek. Boldog vagyok, ha jut egy-egy percem sütkérezni a februári napon, annyi a gondom.”
Az 1956-os Válogatott versei után valóban életműve másik nagy összefoglalása az Örök Barátaink vaskos gyűjteménye. Már csak az elő- vagy utószó kellett volna, de a hirtelen alattomosan rátámadó kór nem engedte, hogy a tervezett munkát befejezze a költő. Özvegye és fiatal barátai (Domokos Mátyás, Hárs Ernő) egészítették ki a kötetet: az Örök Barátaink első és második kötetének valamint a Válogatott műfordításainak előszavát közölték bevezetésként, és az özvegy jegyzetét zárásul; ezt a keretet mi is megtartottuk (a néhány jelentéktelen igazítást és tördelési változtatást természetesen az eredeti kötetek szövegei alapján visszaállítottuk).
A Jegyzetekben az 1958-as kiadás szerkesztői ragaszkodtak az 1941-es, illetőleg az 1948-as szövegekhez, mi is ezt követjük (az átírt HEINE címszót is visszaállítottuk). Mivel az 1950-es kiadás (átpolitizált) jegyzeteit nem Szabó Lőrinc írta (illetőleg a korábbi jegyzeteit itt erősen átdolgozták), ezeket ezúttal nem használhattuk (mint ahogy már az 1958-as kiadás sem használhatta). Azoknak a szerzőknek, akik nem szerepeltek sem az első sem a második kötetben az 1958-as kiadásban az adatait Hárs Ernő készítette el Szabó Lőrinc instrukciói alapján: ALEXANDRESCU, ANAKREONI DAL, ARCHIPOETA, ASZEJEV, BEATTIE, BERGENGRUEN, BRONIEWSKI, BUTLER, CAMPBELL, CAMPION, CARLYLE, CAROSSA, DAUTHENDEY, EMINESCU, GOLDONI, GOTTFRIED von STRASSBURG, GRAY, HÁLEK, NAZIM HIKMET, JANUS PANNONIUS, KAPUTIKJÁN, KLEMM, KOMAROV, KONOPNICKA, KOVAČIČ, LA FONTAINE, LEOPARDI, LJUTFI, LONGFELLOW, MOLIÈRE, NAVOJ, POLONSZKIJ, POLONSZKIJ, PUBLILIUS, RÉGNIER, SCHILLER, SŁOWACKI, STADLER, SUBIN, SUCKLING, SZMIRNENSZKI, SZMIRNOV, TU FU, WOLKER; néhány esetben módosítva átvette az 1950-es, Somlyó György szerkesztette kötet nem Szabó Lőrinc által készített jegyzeteit: az ARNOLD, BERANGER, FET, KOCHANOWSKI, KRILOV, MAJKOV, MAJAKOVSZKIJ, MICKIEWICZ, NYEKRASZOV, RACINE, A. TOLSZTOJ címszavak esetében. Ezeket a szövegeket megtartottuk, esetleges változtatásokat Hárs Ernővel egyeztetve végeztünk rajtuk.
Szabó Lőrincet 1957-ben váratlanul érte a végzetes betegség, noha az utóbbi években – két infarktusa után -- már készült a halálra. Életművét lezáratlanul hagyta ránk. Példaként egy kallódó gépiratot említek, a költő könyvtárának feldolgozása során Forgács Anita talált rá: Anette Droste-Hülshoff A zsidóbükk című kisregényében szereplő mottóvers újabb fordítását az Örök barátaink újabb kiadása számára tette félre a költő, amikor a kisregény felújított fordítását is tartalmazó, 1957-ben megjelent (a Keresztury Dezső szerkesztette két kötetes A német elbeszélés mesterei című, „A Világirodalom Klasszikusai” sorozatban szereplő) kiadvány számára elkészítette; aztán elfelejtkezett róla, így nem került bele az 1958-as gyűjteménybe:
Zu: Droste-Hülshoff, Judenbuche, mottó
Uj szöveg! "Ö.B."
Hol a kéz, oly finom, hogy sose téved,
gubancát bontva zavart agynak-észnek,
és olyan biztos, hogy nem is remeg,
mikor a bus, torz létre dob követ?
Ki meri mérni vak dühét a vérnek,
a nem-felejtett szót, az ifju lélek
tolvaját, amely szivós gyökeret
ver bele, s hajt előitéletet?
Te boldog, ki tiszta helyen születtél
és jámbor kéz ápolt védence lettél:
el azt a mérleget, hozzá ne nyulj!
S hagyd a követ – saját fejedre hull!
Forditotta: Szabó Lőrinc
1956 III 14.
„A tulajdonnevek egységes átírása még latin-görög vonatkozásban sem volt teljesen megoldható” – írja az 1941-es kötet Bevezetésében, majd „Tulajdonnevek átírásánál most is lehetetlen volt következetesnek maradnom” – ismétli meg az 1948-as kötetben a költő. Az ezt követő években azután alapvetően megváltozott a nem latin betűs nevek átírásának hazai gyakorlata. A megváltozott gyakorlatot a régebbi szövegek kiadásánál mindenütt érvényesíti évtizedek óta könyvkiadásunk ( hasonlóképpen változtatta meg Babits korabeli névhasználatát Belia György Az európai irodalom története című könyv 1979-es, a Babits-életmű kiadásához csatlakozó kiadásában). De az 1958-as kiadás szerkesztői még továbbra is követték a költőnek a korábbi hagyományhoz kötődő gyakorlatát, az orosz és kínai nevek használatában jelentkező megváltozott írásmódjához is alkalmazkodva. Mindezt ellenőrizhetjük, mivel az 1957-ben elküldött gyűjteménynek a költő által készített, kézírásával átjavított gépiratos tartalomjegyzéke másolati példányát örökösei mindmostanáig íróasztalán őrzik ugyanabban a változatlan állapotban, ahogy a költő munkája végeztével asztalán szertehagyta. A görög nevek esetében csak a mostani kiadásban változtatjuk meg a korábbi latinos átiratú gyakorlatot; a kínai költők neveit Li-Taj-Pe, Po-Csü-ji, illetőleg Tu-Fu változattal küldte a költő a kiadóhoz, az 1958-as kiadás Li Taj Pe, Po Csü Ji, illetőleg Tu Fu alakot használ; mi a Li Taj-po, Po Csü-ji és Tu Fu változatot alkalmazzuk. A latin betűs szláv neveknek egyfajta hazai gyakorlatot követő régies írásmódját még megtartotta a költő is és az 1958-as kötet szerkesztői úgyszintén; mi a szereplő költők nevének saját nemzeti írásmódját és ékezési gyakorlatát alkalmazzuk (érdekes például az 1948-as kötetben az orosz nyelvű Puskin-vers címébe emelt lengyel költő nevének használata: ott még Mickievichez címmel szól a vers, és az 1958-as kiadás számára küldött tartalomjegyzékben is még ezt a címet ismétli Szabó Lőrinc, bár a lengyel költőt mint szerzőt már Mickiewicz néven szerepelteti; az 1958-as kiadásban a szerkesztők kiigazították a névhasználatot a verscímben, ezt követjük mi is). Mostani kiadásunkban a Világirodalmi Lexikon gyakorlatát követve szerepeltetjük a neveket, ugyanakkor a Jegyzetekben szögletes zárójelben közöljük Szabó Lőrinc névhasználatát is.
„A görög, latin, német, francia és angol versek fordítása mind eredetiből készült és szinte kivétel nélkül formahű; a magyar cím után az idegen címet is közlöm. A kevésszámú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím.”-- írja az első kötet Bevezetésében, és ezt követi a második kötet esetében is, ahol különösen az orosz fordítások szaporodnak meg. Az 1958-as kiadás ezt a gyakorlatot követi, ezt vettük át mi is. A mostani kiadásban a versek eredeti címét, illetve a cím gyanánt megadott kezdősorokat a megfelelő – sok esetben kritikai – kiadások alapján ellenőriztük, az 1958-as kiadás esetleges kisebb pontatlanságait javítottuk.
A Jegyzetekben az Örök Barátaink első, 1941-es (Ö. B. I.) kötetének a szövegeit közöljük, ha a második, 1948-as (Ö. B. II.) kötetének jegyzeteiben sajátos, epigrammatikus jellemzést találtunk, azt csatoltuk az eredeti szöveg után. Ha az 1958-as kiadásban átigazítás vagy kihagyás történt a szövegekben, akkor visszaállítottuk Szabó Lőrinc eredeti megfogalmazásait.
Azoknak a szerzőknek az esetében, akiknek halálozási évszáma még nem szerepelhetett a Szabó Lőrinc jegyzeteiben, akkor azt utolsó mondatként, kurziválva csatoljuk.
Szabó Lőrinc az első kötet jegyzeteiben ha a szerző neve után közvetlen csak évszámok következtek pontot tett, a második kötetben vesszőt. Mi az utóbbi megoldást egységesítettük, hasonlóan az 1958-as összesítő kiadáshoz.
Szabó Lőrinc jegyzeteit a kötet látomásának teljességéhez tartozónak véljük. Éppen ezért ha pontosításra szorulnak, az eredeti adatokat is jelezzük: ismerve a költő pontosságra törekvését az általa megadott adatok valamelyik forrását követik, így filológiai utalást tartalmaznak az általa használt irodalomra. Ez a szanszkrit és kínai témájú jegyzeteire különösen vonatkozik, ez esetben a költő szövegét minden korrekció nélkül közöljük (legfeljebb a nevek átírásában követjük a Világirodalmi Lexikon hazai gyakorlatát).
Jellegzetes példaként említem a költő által CALPURNIUS, Titus Julius névvel szerepeltetett római ekloga-írót. Szabó Lőrinc tizenegy eklogáról tesz említést, és a szerző életét a III. század második felére, feltehetően Probus császár idejére datálja. A Világirodalmi Lexikonban Sarkady János professzor hét eklogáról tud, Siculus névvel közli, és a korai Nero-korra teszi a kötetünkben fordított cirkuszi ekloga keletkezését. Az eltérés mögött a filológusok között is vitára alkalmat adó tények állanak. A hagyomány ugyanis valóban tizenegy eklogáról tud, de szerzőként két személyt, az első században élt Calpurnius Siculust és egy későbbi Nemesianust szokott összevonni. Egy fiatal magyar tudós, Simon L. Zoltán igyekezett a két szerzőt különválasztani (Keserű aranykor, Antik Tanulmányok, 2000. 161--178.), ugyanakkor még 1972-ben is, a Hermes című folyóiratban (615--623) Anna Elissa Ratke Zu Calpurnius und Nemesian című tanulmányában a negyedik és a kilencedik ekloga azonos szerzősége mellett érvel stiláris okokból (Domány Judit szíves közlése). Vagy említsük a gyűjteményben még GOTTFRIED von STRASSBURG neve alatt szereplő dalt, amelynek szerzőjéről azóta a szakirodalom már csak mint pszeudo Gottfried von Strassburgról beszél. Hasonlóképpen pontatlan információn alapszik Trakl halálának leírása: „1914-ben esett el, az első világháborúban”. Persze a hazai ismeretterjesztésben például igen rangos helyen, Kállay Miklós A legújabb lira a világirodalomban című 1931-es tájékoztatójában is így ír, bár a halál körülményeire kevésbé határozott utalással: „Trakl már a háború elején hősi halált hal” (Magyar Szemle Kincsestára, 39. sz. 62.). Valójában a sebesültek ellátásában agyongyötrődő szanitéc a túladagolt nyugtató következtében a vonaton hal meg, mielőtt eljuthattak volna vele a kórházig.
A gyűjtemények nem törődnek kényszerű politikai realitásokkal. A második világháború idején először 1941-ben, majd 1943-ban még harmadik kiadást is megért első kötetben szerepel a Németországban akkor származása miatt kitagadott Heine, és a jegyzetekben az Anschluss után is több helyen Ausztriáról beszél. Ugyanakkor a háború utáni, 1948-as gyűjteménybe éppúgy mint az 1958-as összesítésbe beválogatja az akkor politikailag erősen vitatott Stefan George és Nietzsche verseit is. Majd a háború után fordítói penzumként magyarul megszólaltatott politikailag aktuális költő (például Nazim Hikmet nevű török költő-politikus) versét, ha az valamilyen értékes tematikai mozaikkal vagy formai megoldással szolgálhat a látomás teljességében, -- beválogatja utóbb is a gyűjteménybe. Egyetlen kivétel: finn fordításai közül a Koskenniemi-versek közlésére háborús tematikájuk miatt nem is gondolhatott szovjet megszállás alatt keletkezett gyűjteményeiben (lásd Szabó Lőrinc finn fordításai című tanulmányomat az Irodalomtörténeti Közlemények 1997-es 1--2. számában, 79--97.). Itt jegyzem meg, hogy az 1958-as megjelenés igen szerencsés csillagállás alatt következhetett be, a költő fiatal barátai, a kötet szerkesztői, jegyzet-kiegészítői pedig ezt a lehetőséget maximálisan kihasználták. A nemrég nagy állami pompával eltemetett, Kossuth-díjas költő válogatását és jegyzeteit nem kellett megváltoztatni, ha egyszer a kiadás mellett döntöttek, „ideológiai” kifogásokkal nem mertek beleszólni a költő által szentesített gyűjteménybe. A második kiadás esetében pedig 1964-ben az első kiadás már precedens értékű volt. A konszolidációs hatvanas években már főként a jegyzetanyag ilyen szabadsággal való kezelése elképzelhetetlenné válik. Lehet, hogy a későbbi kiadások elmaradása nemcsak a raktárkészletre való hivatkozással, hanem ezzel az összeállítással és „ideológiamentes” jegyzeteléssel is magyarázható.
Mivel a fordításokat még Szabó Lőrinc adta le a kiadás számára, a szövegeket az 1958-as kiadás alapján közöljük. A kiadás számára minimális igazításokat végzett a költő a korábbi gyűjteményekhez képest: legtöbb esetben a közben másutt is megjelent publikálás igazításainak figyelembevételével. Egy tördelési tévedés azonban az 1948-as kötettől kezdődően mindmostanáig átment a magyar szövegközlésbe: Yeats híres versét, az Ír repülő a halálát jósolja címűt papír kímélés miatt két hasábosra tördelték 1948-ban, ezt követően strófás szerkezetűnek vélve a verset mindig két részre osztva közölték a továbbiakban. Burns Az invernessi lány című posztumusz kiadású balladáját az 1958-as kiadás kétszer nyolc soros strófára bontva közli, követve a Kéry László és Kormos István szerkesztette 1952-es magyarnyelvű Burns-kiadást. Ezt a változatot mi is meghagyjuk, bárha a legújabb Burn-kiadás négyszer négy soros strófájúként közli a balladát. Két esetben az 1958-as kiadás elhagyja az alcímet illetőleg a vers végéről a helyszínmegjelölést. Ezt visszaállítottuk az 1948-as kiadás alapján: Puskin Szegény város című versének alcíme: Szentpétervár; Rilke Körhinta című versének helymegjelölése: Jardin de Luxembourg.
Szabó Lőrinc fordítói életműve, még a kisebb lírai darabokat illetően is lényegesen nagyobb, mint amit beválogatott az Örök Barátaink gyűjteményébe. A kutatás jelenleg csak a német fordításai tekintetében mondható kielégítőnek, a lehetséges teljességet befogónak. Kontor István PhD disszertációja és a függelékeként elkészült, kiadás előtt álló antológiája összegyűjtötte a költő összes németnyelvű versfordítását, jelezve a fogalmazványokat és a töredékeket is. A többi (francia, angol, orosz, latin, görög) nyelvekből készített fordításának összegyűjtése az elkövetkező idő feladata.
Munkánkban köszönettel nyugtázzuk Kontor István, Kurdi Mária, Rimóczyné Hamar Márta, Sajó Tamás, Tóth Gábor és Tóth Mariann segítségét; valamint az 1958-as kiadást elősegítő Hárs Ernő tájékoztatásait és tanácsait.
Kabdebó Lóránt
A
ACKERMANN, madame, leánykori nevén: Louise-Victoire Choquet. 1813-ban született, Párizsban. Francia költőnő. Voltaire-iánus apa és hívő anya gyermeke, gondos nevelést kapott. Mint nyelvtanárnő Berlinbe került, s ott férjhez ment Paul Ackermann tudós teológushoz, aki a király unokaöccsét nevelte, s akit Elzászból azért hívtak a porosz fővárosba, hogy rendezze sajtó alá Nagy Frigyes francia nyelvű műveit. A fiatal költőnő segédkezett e munkában a férjének, s 1846 után, amikor férje váratlanul meghalt, hosszú élete végéig özvegy maradt. Párizsi szalonjában a magyar Justh Zsigmond is megfordult: úgy beszél róla, mint kora legnagyobb francia nőköltőjéről. Az is volt. Férfias, kemény gondolkozó, képzett, schopenhauerista filozófus, formái majdnem ridegek, szelleme sokszor sztoikus. Végül Nizza melletti kis birtokára vonult vissza, ott, nappal kertészkedve, éjjel bölcseleti műveket olvasva, 1890-ig élt.
Aiste [Aist], Dietmar von. Lásd: Dietmar von Aist.
A Kürenbergi. Lásd: Kürenbergi.
ALEXANDRESCU, Grigore Mihai, 1810(?)–1885. Alecsandri és Eminescu mellett a XIX. század legnevezetesebb román költője. Részt vett Havasalföld és Moldva egyesítésében, átmenetileg miniszter is volt. Életének utolsó 25 évét teljes szellemi bénaságban élte le. Költészete a francia romantika hatását tükrözi. Szerelmi lírája viszonylag gyenge, ódáiban azonban komoly erő és szépség nyilatkozik meg. Műve legértékesebb része a szatírák és mesék, melyekben kora társadalmi és politikai visszásságait ostorozza egy emelkedett szellem őszinte javító szándékával.
ALSZOM, KELEK. Német népdal, XV—XVI. század.
ANAKREON. Görög költő, a lüdiai Teosz szigetén élt, Kr.e. 572 és 487 között, a szamoszi Polükratész és athéni nagyurak pártfogoltja. Híres dalaiban az öregedő ember szerelmét s a pillanat élvezeteit énekelte. Azok az ún. Anakreoni dalok, melyek a modern irodalomban is oly nagy hatást tettek (s oly kitűnő utánzókra akadtak, mint pl. nálunk Csokonai), nem Anakreontól származtak, hanem jóval későbbiek. Magától Anakreontól csak néhány töredék maradt ránk.
ANAKREONI DAL. E műfajba számítjuk az Anakreon stílusát utánzó, a bort és a szerelmet dicsőítő költeményeket. Különösen a bizánci korban virágzottak. Leghíresebb gyűjteményük a Konstantinosz Kephalosz Antológiájának függelékét képező, 62 darabból álló költeménycsoport, az Anakreontea. A XVIII. és XIX. században erős érdeklődés mutatkozott irántuk, maga Goethe is az élvezőik közé tartozott. Nálunk Csokonain kívül Kazinczy, Vitkovics, Szemere és Endrődi írt ilyen dalokat.
ANGELUS SILESIUS, eredeti nevén Johannes Scheffler, a legnagyobb német misztikus költő, 1624-ben született. Öls herceg házi chirurgusa, majd császári orvos volt és végül pap lett. 1653-ban, kora protestantizmusának túlzott józansága miatt, áttért a katolikus hitre, ekkor vette fel az Angelus Silesius nevet. Legfontosabb műve a „Cherubinischer Wandersmann”. E mű hat kötetében több mint másfélezer kétsoros, többnyire vallási tárgyú, de sokszor általánosan filozofáló epigramma van. Scheffler nagy költő, a szószátyárság korában gyémánttömörségű író. Vallásos énekei közül, melyek kimondhatatlan vágyakat sugároznak az Isten és a Megváltó felé, több a protestáns énekeskönyvekbe is belekerült.
Angol népdal: Fújj, északi szél! Lásd: Fújj, északi szél.
Angol népdal: Kakukk-nóta. Lásd: Kakukk-nóta.
ARCHIPOETA. Valószínűleg rajnai születésű, kiváló német vagáns költő, akit csak ezen a fedőnéven ismerünk. A XII. század második felében élt. Fő pártfogója Reinhard von Dassel kölni érsek volt, de Barbarossa Frigyes környezetében is megfordult. Versei az életöröm, humor és írói öntudat friss és ötletes megnyilatkozásai.
ARNOLD, Matthew, 1822–1888. Angol liberális kritikus, költő és kultúrpolitikus. Iskolafelügyelő, később a költészettan tanára Oxfordban. Számos irodalmi és társadalomtudományi tanulmánya van. Angolra fordította Homéroszt, és antiktárgyú drámákat írt („Merope”, „Empedoklész az Etnán”). Nagyszámú lírai költeménye között a magyar szabadságharccal rokonszenvező versek is találhatók.
ARVERS, Félix. Francia költő és drámaíró. Párizsban született és halt meg, 1806–1850. Scribe munkatársa volt, korának egyik nevezetes dráma- és vígjátékírója. Finom versei közül ma is sokszor idézik a közölt szonettet, melyet Charles Nodier lányához, Mme Ménessier-hez írt.
ASVAGHÓSA [Szabó Lőrinc névhasználatával: Aszvagósa, ill. Asvagóza], Buddha egyik legnevezetesebb költői életrajzírója, valószínűleg a Kr. utáni I. században élt Észak-Indiában. Előbb vándor prédikátor és muzsikus lehetett, majd Kanishka szkitha (turáni) király kíséretébe került. A tizenkettedik buddhista pátriárkának tekintik. Közel tízezer soros nagy műve csak kínai fordításban maradt ránk. Átdolgozója, Dharmaraksha, szintén Elő-Indiában született és Kr. u. 412-ben került Kínába. Mindketten filozófusok és kétségtelenül jelentős költők.
ASZEJEV, Nyikolaj Nyikolajevics, 1899-ben született Lgovban. A gimnázium elvégzése után a moszkvai kereskedelmi akadémián tanult, s ugyanakkor nyelvészettel is foglalkozott. Korai műveiben romantikus és dekadens költőnek mutatkozik, aki igyekszik a nyugat-európai szimbolizmus hagyományait összhangba hozni az orosz futuristák követelményeivel. A forradalom után írott versei azonban már az új világ születését éneklik, s a polgárháború romantikájával gazdagok. Majakovszkij barátja és harcostársa. Róla szól 1940-ben közzétett poémája. Meghalt 1963-ban.
ASZKLÉPIADÉSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Asklepiades], ógörög költő, Szamoszon élt, Kr.e. 300–250 körül, főleg szerelmi versei maradtak fenn. Hogy epigrammákon kívül egyebet is írt, mutatja a rá utaló közismert versforma neve.
AUDEN, Wystan Hugh. Modern angol költő, 1907-ben született, elmélyült művész. Meghalt 1973-ban.
AUSONIUS, Decimus Magnus. Latin költő. Galliában, a mai Bordeaux-ban született, Kr. u. 309-ben vagy 310-ben. Kitűnő iskoláztatást kapott, apja orvos volt. A költő Valentinianus császár fiát tanította, mint magántanár, tíz éven át, ezért comes – vagyis „gróf” – lett, magas állásokat töltött be, s végül Gratianus idejében konzullá nevezték ki. A zsarnok Maximus alatt keserű évek következtek rá, Theodosius aztán megint magához akarta csalogatni; de a már idős költő-politikus visszavonult szülővárosába, s a dúsgazdag magánzó boldog életét élte. 395 körül halhatott meg. Lehetséges, hogy legalább színleg már keresztény volt. Rengeteg vegyes értékű kisebb-nagyobb verse maradt ránk, kortársai istenítették. Sok benne az utánzás, a tartalmi szemét és léhaság, a dekadens játék; viszont roppant változatosak a témái s megválasztásuk és kidolgozásuk egy szinte rokokó-ízlésű, finom ókori entellektüel gondtalan impresszionizmusára mutat.
B
BABILÓNIAI VALLÁSOS ÉNEK [Az 1941-es kiadásban: Babilóniai naphimnusz]. A Tigris és Eufrátesz közt Kr. e. 3-4000 évvel ezelőtt megtelepedett nagykultúrájú sumírok (nem sémi, talán mongol-török nép) nyelvét, ékírását és egész műveltségét átvevő különféle sémi népek hatalmas birodalmakat alapítottak Mezopotámiában. Ennek az asszír-babilóniai világnak történelme, vallása és kultúrtörténete szempontjából rendkívüli értéket jelentenek Asszurbanipál (Kr. e. 668–626) királyi ún. kujundsiki könyvtárának tízezerszámra megtalált és nagyrészt összetört cseréptáblái. Törvénykönyveket, hőskölteményeket, hitregéket és himnuszokat jegyeztek föl rájuk; az ókori görög, zsidó és keresztény vallási irodalom sokat átvett belőlük. Sámás napisten (kissé megrövidítve közölt) himnusza szintén a ninivei cserépkönyvtárból való. Valószínűleg sokkal régebbi, még ó-sumír szövegekre mutat vissza és alapja igen sok későbbi hasonló imának, többek közt IV. Amenophis vagy Echnaton fáraó egyiptomi naphimnuszának.
BACON, Francis, verulami báró, 1561–1626. Angol filozófus, államférfi és természettudós, az induktív módszer feltalálója, nagy összefoglaló és még nagyobb kezdeményező elme, tündöklő esszéista. Világi pályafutása során lordkancellárságig emelkedett; majd sikkasztási vád börtönbe és nyomorba juttatta. Itt közölt költeményéről Palgrave ezt mondja: „Finom példája a költészet ama fajtájának, amelyet mélyen gondolkozó férfiak írtak, akik azonban csak ritkán gyakorolták ezt a művészetet.”
BAGRJANA, Eliszaveta [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bagrjána Elizabetha]. Költőnő, a modern bolgár költészetnek talán legkiválóbb lírikusa. 1893-ban született, európai, főleg francia műveltségű szellem. Törökországban és Spanyolországban utazott. Verseit tradíció, népi ízek és néha az ütemek vers libre-szerű oldottsága jellemzi. A közoktatásügyi minisztérium hivatalnoka volt. Meghalt 1990-ben.
BARRETT-BROWNING, Elisabeth, 1806–1861. Világhírű angol költőnő. Gazdag, nyugat-indiai ültetvényes leánya; már mint gyermek megtanult görögül, és meglepő verseket írt; tizenöt éves korában lovaglás közben földre esett, hátgerince megsérült, emiatt évekig ágyban kellett feküdnie. Betegágyáról szöktette meg hódoló költőtársa és későbbi férje, Robert Browning, akivel aztán tizennégy éven át a haláláig Firenzében élt. Költői hagyatékának legbiztosabb értéke a férje tömörítő stílusát is mutató „Portugál Szonettek”: ezeket a szerelmes verseket, a kandi nyilvánosságtól húzódozva, eredetileg fordításoknak tüntette fel a költőnő.
BAUDELAIRE, Charles. A francia líra történetének egyik főalakja, az újabb költészet nagy ösztönzője. Modern nagyvárosi romantikus szellem, valami pesszimista idealizmus fűti. 1821-től 1867-ig élt. Előkelő család gyermeke; sokat nyomorgott. Fiatal korában nagyobb tengeri utazást tett, s később is mindig vonzották a déli tengerek és szigetek. -- Egyetlen verskötete a „Fleurs du Mal”. Szerelmi verseinek skálája az elfinomodott érzékiség hangjaitól a légies áhítatig ível; mélységes pszichológus, rendkívüli művész. Állítólag ópiumszívó volt. Kötetének megjelenési évét (1857) mind több francia esztétikus tekinti olyan jelentős fordulónak, amilyennek a Cid évét (1636): mindkét műből világraszóló hatása áradt a francia költészet egy-egy tündöklő korszakának.
BEATTIE, James. Skót költő és író, 1735-től 1803-ig élt. Aberdeenben az erkölcsfilozófia professzora volt. Legsikerültebb műve „Minstrel” c. elbeszélő költeménye, mely nemes egyszerűségével válik ki. Élete során átmenetileg Londonba került, ahol Johnson, Burke, Garrick és Goldsmith voltak a barátai, és ahol III. György királytól 200 font évjáradékot kapott. Családi élete szerencsétlen volt, felesége megőrült, két fia fiatalon meghalt.
BELLAY, Joachim du. Elszegényedett francia arisztokrata, Liré faluban született, 1522-ben. I. Ferenc és Navarrai Margit udvarában élt, Ronsard környezetéhez tartozott. Egy ideig követségi titkár volt Rómában. Versben és prózában küzdött a „Pléiade” elveiért, a francia irodalom megújhodásáért. – Olasz hatás alatt dolgozott, sokat fordított; híresek az unokanővéréhez, Olive-hez írt szonettjei. 1560-ban halt meg.
BENN, Gottfried. Modern német orvos-költő, 1886–1956. Expresszionista s egyúttal „újtárgyilagos”; az orvosi, klinikai témák ijesztő realizmusával kívánt hatni.
BÉRANGER, Pierre-Jean de, 1780–1857. A restaurációellenes francia kispolgárság költője. Főként kisebb dalokat (sanzonokat) írt. Ezekben élesen bírálta a fönnálló politikai viszonyokat, s megénekelte a kispolgárság mindennapi életét. Költészetének demokratizmusa miatt volt Petőfire oly nagy hatással. 1821-es és 1828-as versköteteiért fogságra és pénzbüntetésre ítélték.
BERGENGRUEN, Werner. Zürich szellemi vonzáskörébe tartozó német lírikus, novella- és regényíró. 1892-ben született Rigában. Költészetének lényege az örök törvények kutatása az élet folytonosan változó megnyilvánulásaiban. Meghalt 1964-ben.
BERNARD, Jean-Marc. 1881-ben született. Modern francia költő, erős, közvetlen, újklasszikus tehetség, anakreontikus vonásokkal. Az első világháborúban esett el, Souchez mellett, 1915-ben.
BHAGAVAD-GÍTÁ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bhagavadgita] („A Fenséges Éneke"): önálló betétje, epizódja a hinduk ősi eposzának, a 200 000 verssoros Mahábháratának. A betét, a Gítá, maga is tizennyolc énekből áll és világhírű filozófiai tanköltemény. A szokottnál hosszabban kell beszélnünk róla. Tartalmának rövid külső váza az, hogy Szandsája, a hírnök, jelentést tesz Dritarastrának, az öreg és vak bharata királynak a nagy ütközetről, a Kuru-párt és Pándu-párt világcsatájáról, amely az egész Mahábháratának a tárgya. Amikor tehát más személy szólal meg a Gitán belül, tulajdonképpen akkor is a hírnök beszél: idézi királya számára Visnu főistennek és a Pánduk vezérének, Ardzsunának a vitáját. Visnnu vezeti, Krisna isten szerényebb alakját öltve magára, Ardzsuna harci kocsiját. Vitájuk lényegében akörül forgott, hogy szabad-e háborút viselni, ölni. A harc megkezdésének pillanatában ugyanis Ardzsuna visszarettent a vérontástól, rokonainak és barátainak legyilkolásától. Az isten és hadvezér végigtárgyalja az élet és a halál, a szemlélődés és a cselekvés, az erkölcs és a túlvilág kérdéseit. A régi (brahmanista) következtetés helyett azonban, hogy ti. az ember legyen passzív szemlélője az istenség által kitalált és mozgatott egyetemes bábszínháznak, Visnu – Indiában meglepő, „aktivista” érveléssel – azt ajánlja, hogy az Isten iránti feltétlen odaadásunk következményeként igenis vegyük ki részünket a játékból, melynek értelmét vagy értelmetlenségét megítélni nem a mi dolgunk. A feltétlen (és önzetlen) kötelességteljesítés az ember legnagyobb érdeme és egyúttal a legtökéletesebb istentisztelet. Ardzsunának tehát szabad, sőt kell az övéiért harcolnia, ölnie. Ez az egész Bhagavad-Gítá tanítása. A nagy műben mintegy nyugvópont a bemutatott XI. ének, amely a nevezetes himnuszt, az Istenség Látomását tartalmazza. Ardzsuna ugyanis megkéri a „lótuszszemű Urat”, hogy mutatkozzék meg előtte a maga teljességében. Visnu isteni szemeket ad neki, hogy kibírja a látványt. Ardzsuna rémületes himnusszal hódol a Legfőbb Istennek, az pedig az Örök Idő nevében felel meg neki, majd előbbi alakját, a kocsivezető Krisna képét öltve fel, teljes istenbeolvadásra kéri híveit. Ez az ének, s ennek is különösen a középső, himnikus szakasza, költői szempontból legragyogóbb része az egész Gítának. Ne felejtsük el, hogy az egész idő alatt Szandsája beszél, mint a vezér és az isten vitájának szem- és fültanúja, tehát ő beszélteti referátuma során királya előtt Ardzsunát és Visnut is. A megjegyezhetetlen nevű hősök, istenek és szellemek sokaságára külön szinte figyelni is fölösleges: elég, ha érezzük a differenciálhatatlan tömeg áradását.
BIÓN [Szabó Lőrinc névhasználatával: Bion], görög bukolikus költő, Szmirna környékén született. Theokritos volt a mestere, a Kr. e. II. században élt, Szicíliában, s ott is halt meg, valami mérgezéstől. Igen finom, nemes tehetség.
BLAKE, William. Angol költő, grafikus és próféta. Egy londoni rőföskereskedő fia, 1757-től 1827-ig élt. Könyveit ő maga illusztrálta és nyomtatta. Elragadtatott, lázadó jóslatai, homályos fogalmakkal és misztikus látomásokkal teli, kozmikus-himnikus-biblikus kis eposzai mellett gyermekien naiv dalokat találunk, melyek az Erzsébet-kori líra frissességével hatnak. A „Tigris” világhírű vers. Blake-et a maga korában nem értékelték; hatása újabban az egész világirodalomban reneszánszát éli, s mint rajzolót is nagyra becsülik eredetiségéért.
BOTTOMLEY, Gordon. Angol költő és drámaíró, 1874-ben született. Díszes stílusú, művelt író, ügyesen épített színdarabjai a nordikus regevilágba vagy shakespeare-i tragédiák előtörténetébe kapcsolódnak. Meghalt 1948-ban.
BOUILHET, Louis, 1822–1869. Orvosnak készült. Két kötet verse csak a halála után jelent meg; életrajzát benső barátja Flaubert írta. Több drámát és vígjátékot is írt. Itt közölt költeménye népszerű antológia-darab, a nőgyűlölet szónoki-költői remeke.
BRITTING, Georg. Német költő, 1891-ben született [Szabó Lőrincnél: 1892], Münchenben él. Elsőrangú novellista; pályája kezdetén expresszionisztikus komédiák állanak; híres regénye: „A kövér férfi, akit Hamletnek hívtak”. Érdekes, egyéni nyelve van; költeményei a természet s a lélek legapróbb rezzenéseiről szólnak, és sokszor démoni villanásokat árulnak el. Meghalt 1964-ben.
BRONIEWSKI, Władysław [Szabó Lőrinc névhasználatával: Broniewszki, Wladyslaw]. Lengyel költő, 1897-ban [Szabó Lőrincnél: 1898-ban] született a közép-lengyelországi Plockban. Már a húszas évek elején kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Első verseskötete 1925-ben jelent meg, s benne az elnyomott lengyel proletariátus szószólójaként mutatkozik be. A második világháború alatt külföldön harcol hazája felszabadításáért, s a hazatérése után írt verseiben hatalmas lendülettel veti magát a romba dőlt ország újjáépítéséért folyó munkába. Költészete a lengyel klasszikusokon és Majakovszkijon nevelődött, de hamar megtalálta egyéni hangját, melyet tömör, drámai kifejezés, ízes nyelv és változatos formakezelés jellemez. Meghalt 1962-ben.
BROOKE, Rupert. Angol költő; Rugby-ben született 1887-ben, nagy utazásokat tett Németországban, Amerikában, a Csendes-óceánon. Az első világháborúban belépett a haditengerészetbe, Antwerpen előtt harcolt, 1915-ben a Dardanellák ellen küldték; útközben meghalt; az Égei-tenger egyik szigetén temették el. Intellektuális, metafizikus, szenvedélyes, természetbarát, érzéki szellem. Már küzdött a viktoriánusok „mesterkélt esztétizmusa” ellen, és lazított a formán. Háborús halála egy ideig túlzott glóriába fonta kitűnő egyéniségét.
BROWNING, Robert. Az angol Viktória-korszak, a dicsőséges „Victorian age” Tennyson mellett legnagyobb költője. A Bank of England egy tisztviselőjének a fia, 1812-ben született. Orosz-, Német- és Olaszországban utazott. Költészete nehéz, túltömött, komplikált. Lírája mélyreható pszichológiával elképzelt drámai monológokban objektiválódik. Egyik megteremtője a „dialogue intérieur” modern formájának. Rengeteg felejthetetlen alakot teremtett, különösen a válságos lelki helyzetek rajzát szereti. Még szerelmi lírája is elemez és dramatizál. Nyelve és témakezelése sokszor homályos, nyers, fantasztikus és filozofáló; verselése, bár bravúros rímelő, sokszor darabos. Legfőbb műve „A gyűrű és a könyv”: tízénekes eposz vagy verses regény, egy középkori olasz feleséggyilkossági pör története, melyet az ügy tíz résztvevője mind külön-külön ismertet a maga szempontjából. Firenzében halt meg, 1889-ben. Hatása nem kiterjedt, de erős; műveinek magyarázatára alakult a Browning Society.
BURNS, Robert. Élt 1759-től 1796-ig. Már kora ifjúságában verselt, az eke mellett. Rettenetesen nyomorgott. Nyugat-Indiába készült farmernek, de skót dallamokra írt dalainak példátlan sikere otthon tartotta. Később finánc lett. Féktelen természete, szegénysége és az iszákosság túl korán sírba vitte. Egyike a világ legnagyobb dalköltőinek, frissessége, keresetlen realizmusa, könnyedsége utolérhetetlen. A skót paraszt érzésein keresztül az egész emberiség legősibb és legegészségesebb érzelmeit fejezi ki. Erősen hatott Petőfire és Aranyra is.
BUTLER, Samuel, angol költő. 1612-ben született, kora ifjúságában Kent grófnőjének szolgálatában állt, majd több puritán bírónál volt írnok. „Hudibras” című szatirikus költeménye, mely a korabeli vallási és politikai pártokat, elsősorban a puritánokat teszi nevetségessé, óriási népszerűséghez juttatta. Ennek ellenére nagy nyomorban halt meg 1680-ban.
BYRON, George Gordon, Lord. Botrányokkal, szerelmekkel, romantikus szélsőségekkel viharos életű, elegáns, szép és kissé sánta angol nagyúr. Apja a királyi gárda tisztje volt. -- 1788-ban született, sokat utazott Spanyol- és Görögországban, Kisázsiában, Svájcban, Itáliában. Családi botrány miatt el kellett hagynia hazáját. 1824-ben halt meg, Missolunghiban, mint a görög szabadságharc önkéntes hőse. Pózok, világfájdalom, nagy lendület, sok eleven szín, forradalmiság, szkepticizmus, érzékiség és nagy szatirikus erő jellemzi lírai szépségekben gazdag elbeszélő költeményeit és drámáit. Igazi lírai tehetségét újabban kevésbé becsülik; néhány egyszerűbb verse azonban feltétlenül örök kincs. Az angol költők közül először ő hódította meg Európát.
C
CALPURNIUS, Titus Julius. Latin költő, a III. század második felében élhetett, s az a császár, akit – mint cirkuszi eklogájában mondja – távolból látott, a rendcsináló, kemény és nemes Probus lehetett, a 279-ben rendezett amfiteátrális nagy bemutatók során. Pásztori verse tizenegy maradt fenn, s ezek elegáns, finom, harmonikus, kissé melankolikus szellemnek, Vergilius kései tanítványának mutatják.
CAMÕES [Szabó Lőrinc névhasználatával: Camoens], Luís de. Valószínűleg 1525-ben született; 1580-ban halt meg. Mozgalmas udvari és katonaélet, szenvedélyes szerelem és sok viszontagság (India), hajótörés és nyomorúság hányta-vetette; fél szemére megvakult. Legnagyobb költője a portugáloknak; főműve a „Luziádok” c. eposz. Érzelmi forróság és formaművészet lírai költészetét is elsőrangúvá teszi. Színműveket is írt.
CAMPBELL, Roy. 1901-ben született a dél-afrikai Durbanben. Sokat utazott, 1935-ben áttért a katolikus vallásra, és 1942-ig Toledóban élt. A második világháborúban angol önkéntesként szolgált, majd a portugáliai Sintrában telepedett le. Nagy tanulmányt írt Federico Garcia Lorcáról, akit költői rokonának vall. Az angol kritika Campbellt, költészetének dinamizmusa miatt, korunk Byronjaként emlegeti. Meghalt 1957-ben.
CAMPION, Thomas, angol költő, 1567–1620. Cambrigde-ben nevelkedett. Londonban folytatott orvosi gyakorlatot. Az Erzsébetkori Anglia szenvedélytől fűtött költője, több versét meg is zenésítette.
CARLYLE, Thomas, 1795–1881. Skóciai születésű nagy angol történetíró, aki nem annyira tudományos eredményeivel, mint különleges varázsú egyéniségével tette maradandóvá a nevét. Történetírói munkásságán kívül, mely a vezérszellemek, a „hős”-ök történelemformáló szerepét helyezi előtérbe, széleskörű irodalomkritikai tevékenységet fejtett ki. Sokat tett a német irodalom bevezetéséért az angol közműveltségbe, valamint Burns népszerűsítéséért. Gazdag fantáziájú szubjektív művész, aki írói módszerével arra akart példát mutatni, hogy a regényíró romantikus érdeklődése nincs ellentétben a történész alaposságával. Leghíresebb munkáit a francia forradalomról, Cromwellről és Nagy Frigyesről írta.
CAROSSA, Hans. 1878-ban született, Tölzben; orvos; nagykultúrájú, klasszicista hajlamú német költő és prózaíró. Meghalt 1956-ban.
CATULLUS, Caius Valerius, latin költő. Kr. e. 87 és 53 között élte rövid, tragikus életét. Művészi görög minták utánzója, a szenvedély és mámor költője; hangját modern romantikus költők is rokonnak érezték a magukéval. Szerelmi verseit a rossz életű, méltatlan Lesbiához írta; dalszerű érzelgősségük jól megfér bizonyos szókimondó naturalizmussal.
CHARLES D’ORLÉANS [Szabó Lőrinc névhasználatával: Orléans, Charles Duc d’]. Francia herceg és költő. 1391–1465. Az azincourt-i csata után huszonöt évig az angolok hadifoglya volt. Bájos, nagyúri poéta „futó tökéletességet adott a hanyatló lovagi lírának”; Villonnal is érintkezett. Témái apró képek, de kitöltik a keretüket és frissek. Élete első felében gálánsan magasztalta, aztán derűsen gúnyolta a nőket. Balladákat, rondókat, dalokat írt.
CHÉNIER, André. 1762-ben született. Felvilágosodott, racionalista szellem, érzéki és szépségimádó; nem csoda, hogy annyira vonzotta a latin-görög költészet pogánysága. Idilljeit és elégiáit az őszinteség, frisseség és plasztikusság messze kortársainak művei fölé emeli. Az egész XVIII. század egyetlen igazi francia lírikusa; régi klasszikusok utóda és már előfutára a romantikusoknak. A nagy forradalom alatt bebörtönözték, és 1794-ben lefejezték.
CHESTERTON, Gilbert Keith. 1874-ben született Londonban, újságíró lett és műkritikus. Kiváló szatirikus tehetség; valami sajátos, egyéni, teljesen felszabadult ortodox katolicizmust hirdetett, s ebből a szempontból hevesen támadta a szellem teljes frontján a közkeletűen „modern” eszméket. Szikrázóan ötletes írásai szinte minden műfajt parodizáltak, a legkomolyabb célzattal, humorosan és igen sikeresen. 1936-ban halt meg.
CLAUDIUS, Hermann. Német költő. 1878-ban született, fiatal korában tanító volt, most kizárólag az irodalomnak él, Hamburg mellett lakik. Meleg, szeretetre méltó egyéniség, sokszor észak-német tájnyelven írja verseit. Meghalt 1980-ban.
CLOUGH, Arthur Hugh, 1819–1861. Finom, szelíd angol költő, egy liverpooli gyapjúkereskedő fia, Oxfordban nevelkedett, Newman hatása alá került, majd D. F. Strauss megsemmisítette hitét a bibliában, s ettől kezdve szkeptikus lett: egész további életét és líráját a hit és a hitetlenség belső harcának ábrázolása tölti ki. Rengeteget utazott; Firenzében halt meg, maláriában.
COLERIDGE, Samuel Taylor. Angol költő és esztétikus, élt 1772-től 1834-ig. Apja tanító és pap volt. Természetfölötti, bizarr és misztikus hangulatok felé vonzódó szellem, Wordsworth barátja és munkatársa, német idealista gondolkozók propagátora, Schiller fordítója. Németországban és Málta szigetén utazott. Legkiválóbb elbeszélő költeménye „Rege a vén tengerészről” balladája hét részben, és a „Christabel”. Lírájában nagy képzelőerő és zeneiség rendkívül tiszta kifejezésmóddal párosul. Kitűnő előadó volt. Fájdalmas betegsége ópiumra szoktatta, amelytől haláláig nem szabadult; a „Kubla kán” tulajdonképpen egy ópiumálom töredék-emléke. Élete utolsó tizennyolc évét egy orvos-barátja házában töltötte; mint elsőrangú és művelt csevegő nap nap után csodálatos metafizikai-filozófiai előadásokat rögtönzött barátainak és tanítványainak.
COWPER, William. 1731–1800. Betegesen finom, érzékeny és majdnem életképtelen ember volt, gonosz tanítók lelkibeteggé tették, folyton édesanyját siratta. Jogásznak készült; családja tartotta el, hogy az irodalomnak élhessen. Igen sokat betegeskedett, többször valami vallási jellegű őrültség tört ki rajta. Holtig tartó szerelmi barátság fűzte Mrs. Mary Unwinhez, egy lelkész feleségéhez, majd özvegyéhez; házasságukat csak betegsége akadályozta meg. Megnyerő, kedves egyéniségét híven tükrözik kecses és üde versei, melyek a rideg klasszicista iskola után a romantikusok előfutárának mutatják. Nagy, didaktikus költeményeket is írt; Homéroszt fordította. Híres levélíró.
CROS, Charles, 1842–1888. Kitűnő francia szimbolista költő, matematikus és kémikus. Álomszerű, dallamos verseket, prózakölteményeket és humoros sanzonokat írt.
CSAK EGY KISLÁNY VAN. Német népdal.
D
DANIEL, Samuel. Angol költő, 1562–1619. Szomorújátékokat, pásztori vígjátékokat, irodalomelméleti tanulmányokat és szép verseket, szonetteket írt „Déliához”. Spenser ünnepelte; később Coleridge is halhatatlannak nevezte a stílusát.
DAUTHENDEY, Max. Német költő, 1867-től 1918-ig élt. Stefan George köréből indult el, később a zárt formákat feláldozta az impresszionizmus kötetlen szabadságának. Élményköre meglehetősen szűk, de pályája során fokozatosan gazdagodik és mélyül.
DAVIES, William Henry, 1871–1945. Newportban született. Gyermekfővel megszökött hazulról, évekig romantikus vándoréletet folytatott, marhaszállító hajókon tucatszor áthajózott az óceánon Amerika és Anglia közt. New Yorkban képkeretező, házaló és utcai énekes volt. Életét „Egy felsőbbrendű csavargó önéletrajza” c. prózai művében írta meg. Mint ingyenutas Amerikában egy vonat ütközőjéről a sínek közé esett, és a kerekek levágták a fél lábát. Harmincnégy éves korában kezdett írni. Haláláig ezután már csak hazájában, Angliában élt. Ösztönös költő; egyszerű, színes, gazdag és ötletes; a sötét realisztikus-szociális vonások sem hiányoznak belőle; formája a dal. Tulajdonképpen Shaw népszerűsítette. [ÖB II.:] Kitűnő, modern, angol csavargó-költő; egyike a közelmúlt legkiválóbb dalköltőinek; könnyed, realista, bensőséges és színes szellem.
DÄUBLER, Theodor. Német költő, 1876–1934. Félig impresszionista; misztikus elmélyülés ragyogja körül nemegyszer megfoghatatlan körvonalú témáit. Sok a tájkölteménye; a lélek valami újszerű, vallásos-extatikus vándorútját rajzolja meg óriási belső eposza, a „Nordlicht”.
DEHMEL, Richard. A századeleji modern nagyvárosi német költészet egyik vezető alakja, 1863-ban született. Kémikus, matematikus, szociológus volt. Gyötrődő, megváltatlan lobogása sok, brutális naturalizmussal keveredő, impresszionista és szimbolista szépséget teremtett; néha csak retorikus pátoszt. Művészete itt-ott már az expresszionizmusba hajlik át. 1920-ban halt meg. [ÖB II.:] A modern német költészet egyik vezető alakja, gyötrődő, naturalista-szimbolista, néha megnyerően kedves, gyermeki szellem.
DE LA MARE, Walter John. Modern romantikus-szimbolista angol költő. Kentben született 1873-ban. Néhány évig az üzleti életben dolgozott, majd teljesen az irodalomnak szentelte az erejét. A Royal Society of Literature professzora volt, egyik büszkesége az új angol lírának. Nyelvi kifejező ereje, fantáziája és szuggesztivitása igen nagy, forma- és stílusművészete rendkívüli. Sokat írt gyermekeknek. Számos verskötetén kívül színdarabjai, regényei és novellái jelentek meg. [Ö. B. II.:] Kiváló modern angol romantikus-szimbolista költő és prózaíró, a titokzatos hangulatok nagy, szuggesztív művésze. Meghalt 1956-ban.
DESBORDES-VALMORE, Marceline. Francia költőnő, 1785–1859. Tizenhat éves korában színpadra lépett, ott megismerkedett Prosper Valmore színésszel s 1817-ben feleségül ment hozzá. Élete csalódások és szerencsétlenségek láncolata volt. Nagy művész, csupa könny, csupa szívhang, de minden könnye, minden dobbanása igaz. Baudelaire és Verlaine rendkívül tisztelte: Victor Hugo azt mondta róla, hogy ez a nő „maga a költészet”. Elégiáin, lírai versein kívül regényeket és novellákat írt s egy pedagógiai írása is megjelent.
DIETMAR von AIST [Szabó Lőrinc névhasználatával: Aiste]. Ostmarki Minnesänger. 1140 és 1170 között élhetett. Az udvari szerelmi líra egyik jelessége, a Kürenbergi tanítványa, Walther von der Vogelweide előfutára.
DONNE, John. Angol költő, 1572-1631. Arca a Grecóéra emlékeztet. Pap volt, a londoni Szent Pál templom rendkívül művelt, rendkívül éles szemű és rendkívül szerelmes természetű dékánja. Már Ben Jonson azt mondta róla, hogy „bizonyos tekintetben a világ legelső költője”. Csakugyan páratlan poéta, egyike a legnagyobb angol szerelmi lírikusoknak. Erotikus, metafizikus, szatirikus, igen bonyolult és igen nehezen érthető költő; hidegen izzó pszichológus, bravuros formaművész; nagy mestere a bonyolult képeknek. Ma mint zsenit, mint valami hyper-Baudelaire-t ünneplik. Vallásos versei is remekek.
DOWSON, Edward [pontosan: Ernest Christopher], 1867–1900. Az angol dekadencia nemes költői képviselője, hangulatművész. A katolikus misztika vonzotta; latin és francia kultúrán finomodott, nagy zenei érzékű poéta. Novellákat, regényt és színdarabot is írt. Nagy szegénységben halt meg, tüdőbaj vitte el.
DRAYTON, Michael. Angol költő, 1563–1631. Szép lírai verseket, nevezetes balladákat és szonetteket írt. „Polyolbion” c. óriási eposza (harminc ének, közel százezer sor) földrajzi leírása Angliának, a brit szigetek tájszépségeinek.
DROSTE-HÜLSHOFF, Anette von. A világirodalom egyik legkiválóbb költőnője, német bárónő. 1797-ben született Münsterben, törékeny, finom test és lélek. Westfáliában élt, majd Meersburgban, a Bodeni-tó partján, rokonainál, mint csöndes, elmélyült, öregedő, rövidlátó, szép várkisasszony. Életének nagy eseménye egy nála fiatalabb írótársa, Levin Schücking iránt érzett gyöngéd, anyás szerelme. Költészete eredeti, gazdag, mély és erős, sokszor csaknem férfias. Vallásos verseket is írt. Elsőrangú prózaíró; a „Zsidóbükk” c. nagy novellája egyik remeke a világirodalomnak. A meersburgi várban halt meg 1848-ban; lakosztálya ma Droste-múzeum és zarándokhely.
Du Bellay, Joachim. Lásd: Bellay, Joachim du.
DUČIĆ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Ducsics], Jovan. Szerb költő, 1874–1944. Beutazta Európát, hazájának lírájában a franciás szimbolizmus egyik finom úttörője. Útleírásai és tanulmányai is vannak. Az első világháború után diplomata lett, többek közt budapesti jugoszláv követ volt.
E
ELIOT, Thomas Stearns. 1888-ban született. Amerikai-angol költő, a Sorbonne-on és Oxfordban tanult, majd Angliában telepedett le. Első költeményei többnyire szatirikus kis életképek, rímtelen prózaversekben, bár a futuristának tetsző Eliot elsőrangú formaművész. Későbbi munkái sokkal elmélyültebbek, de ugyanakkor homályosabbak, sőt talán akartan érthetetlenek is, legalább a részleteikben: a szellem tudatalatti rétegeiben mintha kritikai gondolatokat és érzéseket kívánnának rezzenteni a modern civilizáció és lélek hitványságának leleplezésére. A költő sok versébe idegen nyelvű, nemegyszer többnyelvű idézeteket iktat be, közvetve vagy közvetlenül, s verseit filológiai magyarázatokkal kíséri. Szakmai hatása igen nagy. Groteszk gúnyja, szatirikus ötletei sokszor briliánsak s lényegükben mindig komolyak. Újabban mintha a keresztény gondolatvilág felé fordult volna. Irodalmi tanulmányai lélektani és műhely-szempontból remekművek. „Gyilkosság a katedrálisban” címmel drámát is írt. Meghalt 1965-ben.
EMERSON, Ralph Waldo, 1803–1882. Amerikai költő-filozófus, mély és gyönyörűen megírt moralizáló esszéi világhírűek; egyúttal jelentős költő is. Szellemtörténeti hatása igen nagy: valósággal átalakította az amerikai lelkiséget optimista idealizmusával.
EMINESCU, Mihai. A román irodalom legnagyobb költője, 1850-től 1889-ig élt. Iskoláit rendszertelenül végezte, többször vándorszínészekhez is szegődött. Első versei Budapesten jelentek meg a Iosif Vulcan szerkesztette Familiában. Családi nevét is Vulcan változtatta Eminoviciről Eminescura. Egyetemi éveit Bécsben, Berlinben töltötte, majd Romániába visszatérve Iasi-ban, Bukarestben volt könyvtáros, tanár, újságíró. Pályája utolsó éveit elborult elmével élte le. Költészete a francia és német szellemi áramlatok szerencsés szintézise, a romantika utolsó hullámverése. Mélységes pesszimizmus hatja át, harcos nacionalizmussal és az elnyomott nép iránt érzett őszinte rokonszenvvel párosulva. Műve lezáratlan, számos irodalmi tervet hagyott maga után, köztük egy „Az ember tragédiájá”-hoz hasonló alkotás vázlatát.
ERINNA, görög költőnő, Tenoszból származott, Lesbosz szigetén élt, mint Szapphó tanítványa és barátnője, a Kr. e. VII. században. Igen fiatalon meghalt. Fennmaradt néhány verse igazolja az ókor ítéletét: rendkívüli tehetség veszett el benne. Főműve, melyről csak hivatkozásokból tudunk, a 300 soros „Guzsaly” volt.
F
FET (Sensin), Afanaszij Afanaszjevics, 1820–1892. Földbirtokos-családból származott, apját Sensinnek hívták, s ő azért viselte német anyjának nevét, mert szüleinek nem ortodox házasságát Oroszországban nem ismerték el. A költői „esztétizmus”, a l'art pour l'art elvének képviselője, élesen szemben áll a néphez szóló költők, így pl. Nyekraszov irányával. Versei igen „zeneiek”, formailag aprólékosan kidolgozottak. A szimbolizmus oroszországi előfutárának tekintik. Sokat fordított nagy külföldi költők -- pl. Horatius, Heine, Byron -- műveiből. Egyes verseit Csajkovszkij és más orosz zeneszerzők megzenésítették.
Félre, könyvek, doktrinák! Lásd: Középkori diáknóta.
FITZGERALD, Edward, 1809–1883. Angol költő. Tulajdonképpen egyetlen költeménye élteti: Omár Khájjám perzsa költő verseinek fordítása, a „Rubájját”, amelyet az angol irodalom nagy alkotásai közé sorolnak. (Lásd: Omár Khájjám.)
FLECKER, James Elroy, 1884–1915. Angol költő. A francia parnasszistákból indult ki, formaművészete a klasszikusok közelébe helyezi. Konzuli szolgálatban sokat utazott Keleten; „Hasszán” címmel keleti drámát írt, s verseiben keleti formákat is használt. Mint szín, hangulat vagy táj igen sok versében jelentkezik az orientális kötöttség. Költészete kemény, éles és tiszta, kerüli a túlságosan személyes vonásokat. Flecker versfordításokkal is kitűnt (Goethe, modern franciák).
FÚJJ, ÉSZAKI SZÉL! Angol népdal 1300 körül.
G
GAUTIER, Théophile. Francia költő, 1811–1872. A Pyreneusokban született, Párizsban élt. Regényíró, archeológus, színházi és műkritikus, költő. Az öncélú művészet apostola; formában hibátlan, szigorú, klasszikus, kissé hideg művész; színeiben, lelkületében, nyárspolgár riogató magatartásában romantikus szellem. Baudelaire mestere. A „művészet” c. költeménye híres programvers, és már a parnasszisták eszményét fogalmazza meg.
GEORGE, Stefan. Német költő. Bingen mellett, egy rajnai faluban született 1868-ban, kisbirtokos családból. Angliában, Svájcban, Olasz- és Franciaországban utazott. Szellem- és szépségimádó, szigorú, nagy művészköltő; egész kört, iskolát teremtett a nyelvi, formai és tematikai laposság, naturalizmus és impresszionizmus ellensúlyozására. Óriási, nemes nyelvművész: Goethe, Nietzsche és Hölderlin lelki rokona. Sokáig a közönség kizárásával alkotott; könyveit külön az ő számára metszett „St. G.”-betűkkel nyomták. Szeret nagy kultúrkorszakok nyelvén, stilizáltan megszólalni; sokat gúnyolták homályosságáért, prófétikus, arisztokratikus pátoszáért. Hatvanadik születésnapját már egész nemzete ünnepelte. Shakespeare-t, Dantét, Baudelaire-t, modern szimbolistákat és praeraffaelitákat fordított. 1933-ban halt meg.
GOETHE, Johann Wolfgang. Élt 1749-től 1832-ig. Németország költő-királya, az emberiség egyik legegyetemesebb zsenije, talán legnagyobb kritikai szelleme. Jómódú frankfurti család sarja, a weimari herceg barátja és minisztere; lírában, epikában, színpadon, regényben, a természettudományokban és a gyakorlati életben egyaránt ünnepelt géniusz. Művészetének mélysége, eleganciája, rendkívüli ereje, természetessége és gazdagsága: „a hagyomány és a forradalom teljes harmóniája”. A német világérzés és kultúra egész tartalmát megszólaltatta, roppant oeuvre-jének kommentárai is könyvtárt alkotnak. „A szenvedély trilógiája” c. alatt később egyesített három költemény a hetvenkét éves Goethe utolsó szerelméről, a tizenkilenc éves Levetzow Ulrikéről szól; az első rész a költő ifjúkori híres regényének, a „Werther”-nek új kiadása elé írt előszó.
GOLDONI, Carlo, olasz vígjátékíró, 1707–1793. Fiatal éveiben ügyvédi gyakorlatot folytatott Pisában, 1740-ben a velencei Medebach színtársulat szerzője lett, 1762-ben művészi sértődöttségből Párizsba költözött, s a forradalomig a francia udvar nyelvmestere volt. Vígjátékírói működése sok tekintetben Molière-éhez hasonlít, legfőbb érdeme a jellemkomikum és a kötött drámai szöveg meghonosítása a commedia dell'arte helyzetkomikuma és pongyola nyelve helyett.
GOTTFRIED von STRASSBURG. Középfelnémet epikus költő. Strassburgban élt, teológiai műveltsége volt, jól tudott latinul és franciául. Tristan-eposzában feldolgozta a középkor leghíresebb szerelmi történetét. Tárgyát főként Thomas anglo-normann Tristanjából vette, de az elbeszélést lélektanilag elmélyítette, és a „Minnesang” kép- és hasonlatkincsével ékesítette. Műve halála miatt félbemaradt, Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg fejezte be. A téma maga a századok folyamán újra meg újra életre kelt. Leghíresebb további feldolgozói Hans Sachs és Richard Wagner.
GRAVES, Robert von Ranke. Született 1895-ben. Neves angol regény- és esszéíró, a nagy német történetíró leszármazottja anyai ágon, az első világháborúban mint százados szolgált; Egyiptomban egyetemi tanár is volt; antimilitarista, baloldali rokonszenvet mutató, expresszionista művész. Teoretikusan is sokat foglalkozott a költészet pszichológiájával és műhelytitkaival. Meghalt 1985-ben.
GRAY, David. Angol költő, 1838-tól 1861-ig élt. Híresek tájleírásai és komor hangú szonettjei.
GRAY, Thomas. 1716–1771. Egy londoni pénzváltó fia, a történelem és a modern nyelvek tanára. Nem fogadta el a poeta laureatusi címet. Verseit könnyed és tömör művészi tökéletesség és bizonyos hűvös ragyogás jellemzi. Friss, színes ábrázolója a természetnek; ő szerettette meg az angolokkal a hegyeket, az Alpokat; a romantika és Wordsworth előfutára. Ódái és elégiái a leghíresebbek. Nagyszerű levélíró.
GREENE, Robert. Angol drámaíró, a fiatal Shakespeare egyik nevezetesebb elődje, kor- és versenytársa. Könnyelmű, de komoly tehetség volt; a dorbézolás és a tékozlás nyomorba és korai sírba vitte. Drámái főleg nőalakokat formálnak kitűnően; Shakespeare-t, aki az ő „Pandosto” c. regényéből vette át a „Téli rege” meséjét, féltékenységből valósággal megátkozta halálos ágyán. Erőteljes verseket írt, és szonetteket „Fauniá”-hoz. 1560–1592-ig élt.
GRILLPARZER, Franz, 1791–1872. Ausztria legnagyobb költője, a német költészet egyik klasszikus értéke, drámaíró és novellista. Töprengő, nehéz, sokrétű lélek és szellem, a görögök, a spanyolok, Shakespeare és Schiller tanítványa. Versei csak a halála után jelentek meg kötetben; egyszerű formákban dolgozott, didaktikus, polemikus és néha tiszta lírai célzattal.
GRYPHIUS, Andreas. Német drámaíró és költő, 1616–1664. Nehéz ifjúságon verekedte keresztül magát; mint nevelő sokat utazott Hollandiában, Francia- és Olaszországban. -- Egész sor drámát írt külföldi mintára, a reneszánsz-klasszicizmus szabályai szerint. Erőteljes szonettjei majdnem mind a mulandóság örök témájáról szólnak.
GÜNTHER, Johann [Szabó Lőrinc névhasználatával: Hans] Christian. Német költő. 1695-ben született. Igazi tehetség a sápadt, egyénietlen, udvari barokk líra korában. Természetes, egyszerű, közvetlen, könnyed, érzéki, néha szinte brutálisan erős művész: már Goethe is igen melegen ünnepelte. Féktelensége tette tönkre; huszonnyolc éves korában, 1723-ban meghalt.
GYÖNYÖRŰSZÉP A LIGET. Német népdal.
H
HA SZERETEK, SZENVEDEK. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.
HÁFIZ. A legnagyobb perzsa költő, a világirodalom egyik legfényesebb lírai lángelméje. Elegáns, természetes, szenvedélyes, könnyed: a szerelem, a bor és minden földi gyönyörűség ünneplésével -- különösen jóakaratú kommentátorai szerint -- misztikus elragadtatásokat köt össze, a földi egyházat azonban teljes szkepszissel szemléli. Goethe rajongott érte, a „Nyugat-keleti Diván”-ban Háfizt hirdeti mintaképének. Hazájában ma is páratlanul népszerű. Neve költői álnév, jelentése: a Megőrző. A valóságban Samszu’d-Dín Muhammad-nak [Szabó Lőrinc névhasználatával: Mohammed Szemszeddin-nek] hívták, vagyis a Dicséretesnek és a Hit Napjának. A XIV. sz. elején született, Sírázban. A legenda szerint pékinas volt. Mindenesetre teológiát és filológiát tanult, belépett a kék ruhás szufik vagy dervisek rendjébe, s korának olyan kiváló Korán-magyarázója lett, hogy az állam külön iskolát építtetett neki, amelyben csak ő tanított. Mindamellett mindvégig megmaradt szabadgondolkodónak, s könnyelmű, vidám élete ellenére olyan népszerű volt, hogy hitbuzgó, puritán ellenfeleinek is ünnepelniük kellett. Sírja zarándokhely Sírázban, ahol 1388-ban vagy 1391-ben halt meg.
HALAS, František. Modern cseh költő. Brünnben született, 1901-ben. Munkás volt, majd tisztviselő, könyvkiadói lektor és folyóiratszerkesztő lett Prágában. 1949-ben halt meg.
HÁLEK, Vitězslav. Cseh költő és író, 1835–1874. Sokoldalú és termékeny művész, a hazafiság és kozmopolitizmus közötti küzdelem korának egyik vezéregyénisége. Lírája ugyanakkor mindvégig kiforratlan maradt. Lágy szentimentalizmus keveredik benne Heine erotikájával és Byron pózaival.
HARDY, Thomas. 1840-ben született. Eleinte építészmérnök volt. A közelmúlt legnagyobb angol regényírója, Dorsetshire falusi és parasztéletének elsőrangú realista ábrázolója. Mint költő tulajdonképpen öregkorában fejlődött ki. Pesszimista, determinista, keserű, emberbarát szellem. A legkiválóbb költők közé tartozik, 1928-ban halt meg. [ÖB II.:] A századforduló legnagyobb angol regényírója, a dél-angliai népi élet pesszimista, determinista, zseniális ábrázolója, rendkívüli mélységű, nyelvi erejű, kemény és mégis dallamos modern költő. Óriási drámája, „Az uralkodók”, melynek a világtörténelem a hőse, 19 felvonásból és 130 jelenetből áll.
HARTLEBEN, Otto Erich. 1864-ben született a Harz-hegységbeli Clausthalban. 1905-ben halt meg a felső-olaszországi Salóban. A jogi pályát adta fel az irodalomért. Versben, prózában és színpadon egyaránt a német naturalista-impresszionizmus gyermeke; költeményein sokat emel az erős formai fegyelem.
HÉGÉSZIPPOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Hegesippos]. Görög költő. Életéről alig tudunk valamit. Becsült művésze a Kr. e. III. század közepe táján a görög költészet úgynevezett peloponézoszi iskolájának; lírai epigrammái maradtak fenn.
HEINE, Heinrich, 1797–1856. Düsseldorfban született; dalait a múlt században világszerte ünnepelték; szellemessége és cinizmusa már tehertétele romantikus és ugyanakkor romantika-romboló költészetének. Könnyedsége, zsidó szellemessége és szatirikus ereje erősen hatott az újságírói nyelv fejlődésére. Sokat élt Párizsban, ott is halt meg, hátgerincsorvadásban. Híres „matrácsírboltjában” egy Mouche-nak („Legyecskének”) becézett lány volt az utolsó szerelme.
HENLEY, William Ernest. Angol költő, 1848–1903. Gyermekkora óta nyomorék, tüdőbajos volt, fél lábát le kellett vágni. Szelleme annál keményebb, öntudatos, sőt imperialista. Újságíró és kritikus is volt; Burns költeményeinek centenáris kiadója. Romantikáját realizmus „rontotta meg”; sajátos tématerülete a kórházi költészet; de finomabb hangokat is fog. Modorára Walt Whitman is hatott.
HERRICK, Robert. Angol költő, 1591–1674. Egy londoni aranyműves fia, udvaronc, világfi, majd vidéki pap. Több mint ezer dalt írt, igen sok csakugyan bűbájos köztük. Udvarhölgyek, ruhák, hajfürtök, csókok ihletik; de tájak, idilli hangulatok és vallásos érzések is. Elsőrangú, friss, impresszionista költő, bár a közvetlenség csak ritkán erénye. Sokszor teljesen mai értelemben „modern”.
HESSE, Hermann. Német költő, nagyanyja révén francia vér is van benne, apja misszionárius volt. 1877-ben, a württembergi Calwban született. Teológusnak készült, mechanikus, majd könyvkereskedő, végül író lett. Verset, regényt, novellákat írt, Mint költő nagyjában impresszionista; kedves, színes, megnyerő, sokszor elégikus hangja, mely egyes dalokban egészen friss és üde, időnként megizmosodik, átforrósodik. Körülutazta a világot. 1923 óta svájci állampolgár. A második világháború után Nobel-díjat kapott. Meghalt 1962-ben.
HEYM, Georg. Német kora-expresszionista költő, nagy, színes nyelvtalentum. A groteszk nagyvárosi képek és víziók, a borzalom és a halál rajzainak formaművész s külsőleg hideg mestere. 1887-ben született. 1912-ben korcsolyázás közben a Havelbe fúlt.
HODGSON, Ralph. 1871-ben született, angol költő. A természet reálromantikus megfigyelője, intim rezzenések följegyzője, pontos, gondos ábrázolás, tömör erő és néha egy kis szeszélyes humor jellemzi. Meghalt 1962-ben.
HOFMANNSTHAL, Hugo von. Modern ausztriai német költő, 1874–1929. A tágabb George-körhöz tartozott; nagy nyelvművész; puha, melankolikus, kissé barokk szellem. Richard Strauss barátja és szövegírója. Bécsben élt. Bensőséges, stilizált, kis könyvdrámákat, néhány regényt, sok tanulmányt írt; az irodalmat „a nemzet szellemi terének” tekintette. Versei többnyire az elmúlásról szólnak, s az impresszionizmus és az új-romantika határait mossák össze.
HOOD, Thomas. Született 1799-ben, meghalt 1845-ben. Sorsüldözött, tüdőbeteg angol költő és újságíró. Humoros és vadromantikát perszifláló műveivel korában igen nagy sikert ért el. „Dal az ingről” c. verse az angol szociális költészet hajnalát jelenti. Az alsóbb néposztályok életének egy-egy jelenetét festő költeményei közül méltán híres a megragadó naturalizmussal, tragikus erővel és bravúros versművészettel megírt „Sóhajok hídja”.
HORATIUS Flaccus, Quintus Élt Kr. e. 65-től 8-ig, nagyműveltségű latin költő, Augustus császár és Maecenas barátja. Szatírái és epodoszai mellett lírája is kiváló, különösen szerelmi és bordalai. Az „arany középút” s az epikureizmus költője. Tömörsége, tiszta stílusa és gondos műformája révén jogosan volt a reneszánsz óta szinte az egész világ költői előtt a finomság és ízlés mintaképe. Nálunk Berzsenyire hatott döntően.
HOUSMAN, Alfred Edward. Kiváló modern angol költő, korának egyik legbecsültebb görög-latin filológusa, a londoni, majd a cambridge-i egyetem latin professzora. Mindössze három egészen kis kötet verset írt. Klasszikusan egyszerű, mély, tömör, komor, erős művész. Formája legtöbbször a népi dal; sokat foglalkozik a katonaélettel. 1859-ben született, 1936-ban halt meg.
HÖLDERLIN, Friedrich, a legnagyobb német költők egyike. 1770-ben született. A romantikusok előfutára, szépségittas lélek, egészen az antik világban élt. Örök sóvárgás, himnikus hang, ragyogó nyelvművészet az irodalma. Gontard frankfurti kereskedő felesége iránti szenvedélye inspirálta szerelmi líráját. Szophoklészt fordította. Fiatalon megőrült, negyven évig szenvedett; 1843-ban halt meg. „Az élet felén” és „A végső időkből” c. verseit már őrülten írta, egyiket a párnája alatt, a másikat a fuvolájába csavarva találták meg ápolói. Művészete ma reneszánszát éli.
HÖLTY, Ludwig. Német költő, a „göttingai berek” legkiválóbb tagja, 1748-ban született és 1776-ban halt meg tüdővészben. A bánat szelíd, színes, elégikus, sokszor népies hangú költője.
HUCH, Ricarda [Szabó Lőrinc névhasználatával: Richarda]. Német költőnő, prózaíró és esztéta. Braunschweigban született, 1864-ben [Szabó Lőrincnél: 1867-ben]. Zürichben tanult, az első nők egyike volt, akik doktoráltak, házassága előtt a zürichi városi könyvtár titkára volt. 1947 végén halt meg. Művészi novellista, regénytémái Olaszországba s a német múltba visznek, költeményeit nemes formaművészet és átható szellemiség emeli. Nagy művet írt a német romantikáról.
HUGO, Victor. 1802–1885. A francia romantika diadalmas vezére, radikális politikus, világirodalmi hatású dráma- és regényíró, költő. Kitűnő formaművészete s a gyors ihlet túlzott írói termelésre és néha csupán frázislengető prófétizmusra csábította; romantikus lendülete mértéktelen túlzásokba vitte. Ereje és idealizmusa azonban ma is magával ragad, nemcsak izgalmas, nagy és közismert regényeiben, hanem roppant terjedelmű és változatosságú lírai oeuvre-jében is, amelyben sok igazi érték akad. Legszebb szerelmi verseit Juliette Drouet színésznőhöz írta.
I
IBÜKOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Ibykos] . Görög költő a Kr. e. VI. század első felében. Életéről alig tudunk valamit, de a szállóige ma is emlegeti „Ibykos darvait”, amelyek, mint a költő meggyilkolásának tanúi, egy színház fölött átrepülve, ijedt elszólásra, majd vallomásra bírták a gyilkosokat. Polükratész udvarában élt, s valószínűleg kórusok számára írta verseit, melyeknek csak romjait ismerjük.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ, a XVI. századból: Megint ágyban. Az angol antológiák egyik specialitása, hogy igen sok költeményt tartanak számon, amelynek szerzőjéről semmit sem tudunk.
Ismeretlen francia költő: Szent Eulália kantilénájából. Lásd: Szent Eulália kantilénájából.
Ismeretlen német költő: Ha szeretek, szenvedek. Lásd: Ha szeretek, szenvedek.
Ismeretlen német költő: Ki látni akar két eleven kútat. Lásd: Ki látni akar két eleven kútat.
Ismeretlen német költő: Lefeküdtél, kedvesem. Lásd: Lefeküdtél kedvesem.
Ismeretlen német költő: Mikor két szerelmes. Lásd: Mikor két szerelmes.
Ismeretlen német költő: Szerelmes lány panasza. Lásd: Szerelmes lány panasza.
Ismeretlen német költő: Tudok egy kislányt. Lásd: Tudok egy kislányt.
J
JAKŠIĆ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Jaksics], Mileta. Kiváló modern szerb lírikus. 1869-ben született a bánáti Szerbcsernyán. Tanár, pap és könyvtáros volt, az első világháború után miniszteri titkár lett. 1935-ben halt meg, Belgrádban.
JAMMES, Francis, 1868-ban született, kitűnő modern francia költő és regényíró. Nagyapja még Guadeloupe szigetén élt; s a költőben örök honvágy élt az egzotikus világok felé. Igen gazdag, összetett lélek: impresszionista, szimbolista, neokatolikus és neoprimitív; ugyanakkor egy faun érzékisége és groteszk játékossága bujkál benne. Az egyszerű dolgoknak, vidéki és falusi embereknek, eseményeknek, pyreneusi hazája tájképeinek és az állatoknak a költője: különleges rokonszenvvel és sokszor írt a szamarakról. Modorosságait „jammes-izmus” néven emlegetik. Finom prózaíró. Formában igen sokat lazít a francia verselés merev szabályain, rímei sokszor már alig-alig asszonánszok; tulajdonképpen szabadverselőnek számít. 1938-ban halt meg, nagyparkú vidéki kúriájában, melyet egy tisztelője hagyott rá. [Ö. B. II.:] Modern, impresszionista, neoprimitív és katolikus francia költő. Még verselési és stiláris pongyolaságai és különlegességei is erősen hatottak; nagy bensőség, egyszerűség és egzotikus vonzalmak jellemzik.
JANUS PANNONIUS. Igazi nevén Csezmiczei János, pécsi püspök és európai hírű latinul író költő Mátyás király korában. Eszék környékén született 1434-ben. Harmincnyolc éves korában, 1472-ben halt meg, bujdosás közben, miután részt vett Vitéz János esztergomi érsek Mátyás ellen szőtt összeesküvésében, és a király haragja elől menekülnie kellett. Vérbeli költő volt, különösen formaérzéke mutat meglepő tökéletességet. Epigrammákat, elégiákat és epikus költeményeket írt.
JONSON, Ben. Angol költő, 1572–1637. Shakespeare rendkívüli tudású, hányatott életű és ingerlékeny barátja. Együtt ittak a „Hableány” tavernában, ahol nevezetes szellemi csatáikat vívták. Volt kőműves, színész, író, kritikus, nyelvtanár. Katonának is beállt, Flandriában a két front szeme láttára szúrta le párbajban az ellenfelét. Később agyonütött egy színészt; ezért bebörtönözték. Az ő egyik vígjátékában lépett fel Shakespeare mint színész. A drámában a klasszikus formákért és a realisztikus életábrázolásért küzdött; egyének helyett inkább mély lélektani látással megrajzolt típusokat vitt színre; minden tehetsége ellenére vele indult meg az Erzsébet-kori drámairodalom hanyatlása. Mesterműve a „Volpone” c. vígjáték. Öregkorában megenyhült, akárcsak Shakespeare. Udvari költővé nevezték ki; köszvényesen és nyomorban halt meg. Szép lírai verseket is írt. [Ö. B. II.:] Shakespeare legjelentősebb kortársa, rendkívüli tudású, hányatott életű és ingerlékeny barátja, költő és drámaíró. […] Nagy emlékverse mint mű és mint kortársi vallomás, egyaránt nevezetes: Shakespeare összegyűjtött drámáinak 1631-es kiadása (az ún. Első Fólió) előszavaként jelent meg; számos fordulata és megállapítása évszázadok óta közhelyévé vált az esztétikai kritikának; tele van klasszikus és kortársi utalásokkal. (A „Cordova fia” = valószínűleg Seneca.) Ugyancsak ez a kiadás, a cím és a nyomás helye között, Shakespeare-nek egy emlékezetből készült portréját is közölte, a következő megjegyzéssel: „Martin Droeshut sculpsit London”; a kép hasonlóságát Ben Jonsonnak a címlappal szemközt lenyomtatott verse -- „Az olvasóhoz” -- bizonyította.
K
KAKUKK-NÓTA Angol népdal 1250 körül.
KÁLIDÁSZA, a legnagyobb fennmaradt klasszikus hindu költő, valószínűleg a Kr. e. IV. vagy V. századból, lírikus az eposzaiban és drámáiban is. Ragyogó udvari poéta volt, Vikramaditya király barátja, a „Sákuntala” szerzője; öregkorában Ceylonba költözött, ott állítólag egy kurtizán ölte meg. Túláradó bőségű, áttekinthetetlen gazdagságú stiliszta, bár még mindig ő áll legközelebb a mi nyugati ízlésünkhöz és mérsékletünkhöz. Az ő kisebb lírai művei közt maradt fenn a „Rítu-szanhára”, vagyis az „Évszakok”: a hat indiai szezonnak, a nyárnak, az esős évszaknak, az ősznek, a télnek, az olvadás idejének és a tavasznak tündöklő leírása: az egész mű egyetlen, káprázatos képzuhatag, égi-földi tájak és természeti képek igazi hindu színpazarlással elénk varázsolt festménye, melyet erős érzéki szálakkal szőnek át az emberi kitérések, a szerelem folyton fellobogó és ellankadó rajzai. Az itt közölt Esős Évszak a nagy költemény második része.
KALLIMAKHOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kallimachos], a kürénéi. Tudós, kritikus és költő, korának egyik legnagyobbhírű művésze, hazájából Egyiptomba költözött. Ott előbb falusi tanító volt, majd, mikor feltűnt verseivel, bemutatták az udvarban. A második Ptolemaiosz (Kr. e. 285–247) és utóda egyaránt szívesen látta, igazgatója lett az alexandriai könyvtárnak, egyik vezére a hellenista kor görög költészetének. Epikus versei, himnuszai, elégiái nagyrészt elvesztek. Nagy, gondos művész. A Homérosz-utánzó epika ellen foglalt állást, a kis remekművek barátja volt. Az epigramm ebben az időben általában lírai verset jelentett. Híres mondása: „Nagy könyv -- nagy szerencsétlenség”.
KAPUTIKJÁN, Szilva. Örmény költőnő, 1919-ben született Jerevánban, s ott végezte az egyetemet is. Versei 1934-től kezdve jelennek meg.
KASPROWICZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kasprovic], Jan. 1860-ban született, Szymborkban; élete javát Lembergben töltötte, ahol a város tiszteletajándékul házat adott neki. Sok verseskönyve jelent meg, drámákat is írt; Schiller, Goethe, Shakespeare, Shelley, Aiskhülosz, Euripidész stb. fordítója. A realisztikusan ábrázolt lengyel parasztság nagy költője; híresek a himnuszai, 1926-ban halt meg.
KEATS, John. Egy londoni istállótulajdonos fia, az angol líra egyik hérosza. 1795-től 1821-ig élt. Orvosnak készült. A tüdővész, mely korán megölte, különös melankóliát és gyöngédséget adott lelkének. A szépség és a görögség rajongója, a dús színű szavak, a magas és hibátlan zene szerelmese, Byron és Shelley társa. Gyönyörű leveleket írt Olaszországból, ahol huszonhat éves korában meghalt, menyasszonyának, Fanny Brawne-nak. Túlpazar verseit a korabeli kritika kedvezőtlenül fogadta; s a beteg, érzékeny költőt állítólag a kegyetlen bírálat ölte meg. Főművei: az ódák, az „Endymion” és a „Hyperion”-töredék.
KI LÁTNI AKAR KÉT ELEVEN KÚTAT… Ismeretlen német költő műve a XVI. századból. Újabban Jakob Regnartnak, Miksa császár udvari zenészének (1540—1599. október 16 [Szabó Lőrincnél: 1607]) tulajdonítják; versét Balassi Bálint is átdolgozta magyarra.
KIPLING, Rudyard. Angol költő. Meséit, indiai tárgyú elbeszéléseit és dzsungel-regényeit mindenütt ismerik. Bombay-ben, Indiában született, 1865-ben, apja rajztanár volt. Angliában nevelkedett, majd hazatért Indiába újságírónak, és onnan hódította meg, mint friss, színes, kemény, férfias, drámai erejű és különös fantáziájú író, a brit szigeteket és a világot. Híresek a kaszárnya-balladái. Egy időben szerették az angol imperializmus szócsövének minősíteni, holott műveinek csak igen kis része politikai természetű. A franciákat nem szerette. Beutazta mind az öt világrészt, átmenetileg Amerikában telepedett meg, 1898 óta Angliában élt. Versei közt nagyszerű darabok akadnak; számos novellája örök remekmű. 1936-ban halt meg.
KLEIST, Heinrich von, 1777–1811. A német romantika nagy drámai és nemzeti költője. Önálló világ, zseni. Porosz katonatiszt volt, író és hivatalnok lett. Zaklatott, csalódott, idealista életét öngyilkossággal zárta le: Wannseeben agyonlőtt egy nőt, akinek megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti s aki a halált kérte tőle, s azután magával végzett. Drámái és vígjátékai hatalmas, telivér alkotások. Átdolgozta és problémaköltészetté mélyítette Molière „Amphitryon”-ját: kezében a humor és a fenség szokatlan, páratlan ötvözetévé vált a sikamlós ókori téma: a megközelíthetetlen Alkmenét Jupiternek sikerül ugyan a férje alakjában elcsábítania, de a hatalom és a szerelem semmi eszközével sem tudja lelkileg megnyerni magának. A nagyszerű vígjáték közölt részlete, a II. felvonás 5. jelenete, a gyönyörű, gazdag dialógus az Isten és a Nő között: teljesen Kleist betéte, alkotása és tiszta, mélységes líra.
KLEMM, Wilhelm. Német költő, 1881-ben született, Lipcsében. Expresszionista. Polgári foglalkozása orvos volt. Mint költő viszonylag későn, az első világháború élményanyagából táplálkozó versekkel tűnt fel. Meghalt 1968-ban.
KLINGSOR, Tristan: Arthur Justin Léon Leclère [Szabó Lőrincnél: Tristan Leclère] francia költő írói neve. Hordozója 1874-ben született, a századvég idején a Vogue szerkesztője volt, és művészettörténeti cikkeket és műkritikákat írt, valamint zenei tanulmányokat. Saját maga is kiállító festőművész, sőt sikeres kamarazene-szerzeményei és dalai jelentek meg. Formailag nagyon ügyes, szellemes, játékos költő, rafináltan használja a szimbolizmus eszközeit, magabiztosan olvasztva egybe a Laforgue-szerű ötletek tradícióit a maga puha, kedves, álarckedvelő, bohém humorával és teljesen irodalmi esztéticizmusával. Meghalt 1966-ban.
KLOPSTOCK, Friedrich Gottlieb. Északnémet költő, 1724–1803. A „Messiás” c. vallásos eposz szerzője. Az ódáiban ünnepelt „Fanny” nem ment hozzá, mert a nagy költő szegény és állástalan volt. Mikor V. Frigyes dán király 400 tallér évjáradékkal magához hívta, Klopstock feleségül vett egy másik lányt, a hamburgi Meta Mollert. Meta négy év múlva meghalt. Az epikus Klopstock már régóta halott nagyság; lírájában, mely többnyire a latin-görög ódaformák valami szabad és németes átalakítására törekedett, helyenkint igaz élet, egyszerűség, súly és szépség van.
KOCHANOWSKI, Jan. Lengyel költő, 1530-tól 1584-ig élt. Fiatalkorában egy ideig Párizsban tartózkodott, a „Pléiade"-mozgalom nagy hatással volt rá. Rendkívüli szerepet játszott a lengyel irodalom és irodalmi nyelv kialakításában. Írt latin nyelvű költeményeket is, továbbá egy görög formájú drámát, „A követek elutasításá"-t. „Treni" (gyászdalok) című ciklusában kislányát siratja.
KOMAROV, Pjotr Sztyepanovics. Orosz költő, született 1911-ben, meghalt 1949-ben. Verseire a hazafias érzések, a pontos művészi részletek és a dalszerű hangvétel jellemzők. Különleges helyet foglal el bennük a szigorú és szép Amur vidéki táj.
KONOPNICKA, Maria. Lengyel költőnő, 1842-től 1910-ig élt. Költészetében nagy szenvedéllyel ad hangot kora szociális követeléseinek. Legfőbb műve egy nagy paraszti eposz, melyben a lengyel parasztok tengerentúlra vándorlásával, csalódásával és visszatérésével foglalkozik.
KOVAČIČ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Kovacsics], Ivan Goran, 1923–1943. A horvát nép Petőfije, fiatalon, alig harmincéves korában halt vértanú-halált. Szegény parasztszülők gyermeke volt, a nyomor csaknem egész életén végigkísérte, sőt még a tüdőbajjal is meg kellett küzdenie. Korán, még gimnazista korában kezdett el verselni, tanulmányainak elvégzése után napilapok kulturális rovatvezetője volt. Partizánként halt meg, halála kiderítetlen körülményeiben is Petőfire hasonlítva. Alapjában derűs, szülőföldje szépségét és a szerelem édességét zengő költészetére komoran nehezedik a háború árnyéka. Ez ihleti leghatalmasabb verseit, köztük a világhírűvé vált „Tömegsír"-t, mellyel talán saját sorsát jósolta meg. Műfordítói tevékenységet is fejtett ki, főként angol költők műveit tolmácsolta.
KÖZÉPKORI DIÁKNÓTA („Félre, könyvek, doktrinák!"). A XII-XIII. században a hősi eposz, az udvari költészet és a Minnesang mellett a latinul költő és fél Európát bejáró vándordiákok, a „vagánsok” szerelmi, bor- és politikai költészete is virágzott Németországban. Írói vezéralakja e kornak a rejtélyes „Archipoeta”, Barbarossa Frigyes udvarának kedvelt költője. Költeményeiket a „Carmina Burana” c. dalgyűjtemény őrizte meg; a csokonais hangulatú latin verseknek, köztük a miénknek, a szerzői nagyrészt névtelenek.
Középkori német dal: Utiáldás. Lásd: Utiáldás.
KRILOV, Ivan Andrejevics, 1768–1844. Nagy jelentőségű orosz költő. Szegény családból származott, és tízéves korában már irodában kellett dolgoznia. Tizenhat éves korában vígjátékokat írt, később szatirikus lapokat szerkesztett. Legfőbb művei a meséi: formájukat tekintve La Fontaine-i mesék, vagyis rövid, csattanós történetek, melyek a korabeli élet egy-egy jellegzetes vonására, ellentmondására világítanak rá, oly módon, hogy a szereplő alakok különböző tipikus emberi hibákat testesítenek meg, mint pl. a képmutatást, hataloméhséget, kicsinyességet vagy provincializmust. A mesékben gyakran állatok szerepelnek, ami a szatirikus, karikaturisztikus ábrázolásra nagy lehetőséget nyújt. Krilov egyik legkiválóbb úttörője a népből táplálkozó és a nép felé forduló orosz irodalomnak. Meséinek témájában csak részben támaszkodik a klasszikus hagyományokra, pályája során egyre gyakrabban veszi tárgyát az orosz népéletből. Ez is egyik oka annak, hogy meséi honfitársai körében rendkívül népszerűek.
KÜRENBERGI. Ez a tulajdonképpen ismeretlen lovagi szerelmi költő áll a német Minnesang élén. 1150–1170 körül írhatta a verseit, Linz környékén. (A Duna-vidék volt a német Provance!) Erőteljes, közvetlen egyéniség.
L
LABÉ, Louise. Francia költőnő, Lyonban született 1526-ban és ugyanott halt meg 1566-ban. „A szép kötelesné”-nek nevezték, mert kötélverőnek volt a lánya s a felesége. Rettenthetetlen nő volt: 16 éves korában férfiruhában részt vett Perpignan ostromában „mint kapitány”, azonkívül nagyon művelt: latinul és görögül is tudott. Végezetül pedig: a nagy szerelmesek közül való. Igazi reneszánsz lélek! Edmond Perrinhez ment nőül, lyoni háza középpontja volt a jó társaságnak, a dél-francia irodalmi és zenei életnek, főleg azután, hogy öreg férje meghalt. Versei, szonettjei -- összesen huszonnégyet írt -- frissek, izzón forróak, egzaltáltan szárnyaló, tiszta remekművek. Fennmaradt még három elégiája is meg egy filozófiai értekezése prózában: a szerelem és az őrület rokonságát fejtegeti benne.
LA FONTAINE, Jean de, francia költő, 1621–1695. A francia klasszikus korszak egyik legnagyobb költője. Verses novellákat, költői leveleket és néhány lírai verset is írt, igazán halhatatlanná azonban meséi tették, melyekben nyugodt derűvel fogalmazza meg a világ és az emberi természet alapvető törvényeit. Meséi legnagyobbrészt állatmesék, s eleven, szaggatott párbeszédeikkel valóságos kis jellemvígjátékok. Kiváló leíró részeik ugyanakkor szerzőjük alapos természetismeretéről tanúskodnak. Változatos gazdagságot leplező, látszólagos nyelvi egyszerűség, a kor szabályait forradalmi módon áttörő verselés ad egyéni színt minden egyes mesének. Hatásuk világszerte óriási volt, nálunk a franciás iskola korában Péczeli József utánozta őket.
LAMARTINE, Alphonse de. Francia költő, regényíró és diplomata, 1790-1869. Olaszországban és Keleten utazott. Az 1848-as forradalmi kormány külügyminisztere volt. Tiszta, nemes, álmodó, idealista szellem; kissé már „anyagtalan”, s talán túlságosan is légies. A romantikus költészet egyik vezéralakja. Élete végét nagy nyomorúságban töltötte. „Les Préludes” c. verse ihlette Liszt azonos című szimfonikus költeményét. A „Tó” c. híres versében szereplő nő Madame Julie Charles, a léghajózás történetéből emlékezetes fizikus professzor felesége, akivel a költő szép napokat töltött a Lac du Bourget partjain, Aix-les-Bains mellett.
LAWRENCE, David Herbert, 1885–1930. Angol költő és regényíró. Eastwoodban született, apja szénbányász volt. Igen sok regényt, novellát, tanulmányt és színdarabot írt, többnyire szociális háttérrel, erős freudista hatás alatt, a szerelem olyan szabadszájú leírásával, hogy nevezetes regényét a „Lady Chatterley's Lover”-t 1928-ban betiltották, s a mű csak négy évvel később jelenhetett meg, purgált kiadásban. Az ösztönök írója; versei többnyire prózaköltemények.
LECONTE de LISLE [Szabó Lőrinc névhasználatával: Lisle, Leconte de], Charles Marie René. Nagy tudós, filozofikus, pesszimista francia költő, 1818–1894. Madagaszkáron túl, Réunion szigetén született; egész életében szerelmese maradt az egzotikus tájaknak és témáknak. Párizsba került. Érdekelte a Fourier-féle szocializmus. A forradalom után, melyből némileg kivette a részét, Hugo Victor távollétében vezére lett a francia költészetnek, a formában klasszikusan kemény, hangban személytelen, „objektív", ún. parnasszista művészetnek. Egész kötetekben dolgozta fel a keleti-barbár, az antik latin-görög és a modern világ nagy témáit és motívumait, a hindu, görög, bibliai, polinéziai, skandináv és germán hitregéket. Theokritosz, Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Horatius stb. fordítója. Nagyszerűek, fenségesek a táj- és állatversei.
LEFEKÜDTÉL, KEDVESEM… Ismeretlen német költő műve a XVII. századból.
LENAU, Nikolaus [Szabó Lőrinc névhasználatával: Nicolaus]. Német költő, 1802-ben született a dél-magyarországi Csatádon. Pesten élt és tanult, majd Bécsbe, onnan a „sváb költők” stuttgarti körébe került. Csupa szenvedély, meghasonlás, búskomorság a költészete, melyben néhol mesterkélten is hat a melankólia. Verseiben magyarországi tájak és alakok is szerepelnek. Egy barátjának a felesége, Sophie Kleyle-Löwenthal iránt érzett szenvedélyes szerelme siettette elméje elborulását. Amerikában is járt, 1844-ben megőrült és 1850-ben meghalt, Oberdöblingben, Széchenyivel egy fedél alatt.
LENNE ENYÉM. Német népdal.
LEOPARDI, Giacomo. Főúri származású kiváló olasz romantikus költő, 1798-tól 1837-ig élt. Óriási akaraterővel képezte magát, de a túlfeszített munka hamarosan aláásta egészségét, szenvedélyes individualizmusa és szabadságszomja pedig kora társadalmi és politikai kötöttségein szenvedett hajótörést. Lángoló hazafias költeményekkel tűnt fel, melyeket későbbi éveiben a lemondás békés idilljei és fájdalmas filozófiai költemények váltottak fel. Az embert mindentől elhagyott, nyomorúságos lénynek festi, akinek egyetlen menedéke a sztoikus megnyugvás. Híressé vált pesszimizmusa a szabadságharc bukása utáni magyar költőnemzedékre is hatott.
LERMONTOV, Michail Jurjevics. Puskin után a legnagyobb orosz költő, 1814-ben született Moszkvában. Annak a már kétszáz éve Oroszországba települt Learmont skót nemes családnak a sarja, melynek legendás őse a véres Macbeth ellen harcolt. Már diákkorában háromszáznál több meglepő, sőt kitűnő verset írt, nem is szólva egyéb kísérleteiről. Komor, makacs, ingerlékeny, erőszakos, epés, érzéki, nagyon ideges és nagyon művelt ifjú volt. Az egyetemet dacból a pétervári katonaiskolával cserélte fel, az persze még kevésbé felelt meg természetének. Puskin párbajhalálára, mint huszonhárom éves gárdahuszártiszt, szenvedélyes és felháborodott költeményt írt az udvari társaság ellen: rövid időre a Kaukázusba helyezték át érte; a táj fenséges romantikája teljesen elragadta. Szentpétervárra visszatérve mind kevésbé elégítette ki az elegáns szalonélet; megrázó belső gyötrődések közepette egyre jobban elzárkózott a társaságtól. Nagy lendületű, egzaltált, romantikus elbeszéléseket írt, és belekezdett nagy regényének, a „Korunk hősé”-nek írásába. Költeményei mindjobban emelték már a becsületét, amikor egy párbajügy miatt ismét a Kaukázusba helyezték; ott dolgozta át, miközben véres csatákban vett részt a cserkeszek ellen, a „Démon”-t. 1841 elején hosszabb szabadságra Pétervárra utazhatott; de csakhamar kitiltották; a nyarat Pjatigorszk fürdőhelyen töltötte, s ott egy jelentéktelen szóváltásból támadt párbaj áldozata lett. Lermontov rendkívüli költői tehetség, rétegenként hámozta le egzaltált lelkéről a byroni és egyéb ifjúkori hatásokat, és huszonhat éves korában bekövetkezett halála egy minden jel szerint páratlannak ígérkező írói pálya további kincseit temette sírba.
LILIENCRON, Detlev von. Dán, normann, portugál, amerikai és német vérkeveredés. 1844-től 1909-ig élt. A „von Liliencron” nevet saját maga adományozta magának. A naturalizmusból nőtt ki, az impresszionizmust vitte diadalra, őse az egész modern német lírának. Katonatiszt volt. Erős, szókimondó, közvetlen, érzéki és érzékeltető, gazdag, drámai látású, színes, mozgalmas, impulzív tehetség. Humora is van. Kitűnő verseken kívül lírai hőskölteményt és novellákat írt.
Lisle, Leconte de. Lásd: Leconte de Lisle
LI TAJ-PO, vagy Li Taj-pe [Szabó Lőrinc névhasználata: Li Taj Pe], kínai lírikus, a kínai költészet világhírű és megérdemelten legelső reprezentánsa. Újabb kutatások a mi időszámításunk szerinti 698-ban (és nem 701-ben vagy 702-ben) jelölik meg születése dátumát. Szülőhelye a Szecsuan tartományban levő I Csu volt. Már tízéves korában „ecsetelt” verseket. Huszonkét éves korában a szertartásügyi minisztérium tisztviselője lett, megnősült; három év múlva azonban már nem bírta a szabályos polgári életet, csavarogni ment, és sokat időzött barátaival a Lu-tartománybeli Bambusz-völgyben, ahol csak verseket írt, dalolt és ivott. 36 éves korában Csang Nganba ment, ahol a kitűnő, művészbarát Ming Hoang Ti császár nagyon megszerette, úgyszólván maga mellé vette, és elnézte sűrű részegeskedéseit: a költő nemegyszer kísérte énekével a császár fuvolajátékát. „Bármit megteszek ilyen lángelméért, csak becsületemre válhat minden rendes ember szemében: a többiek véleményét pedig megvetem”, így nyilatkozott róla a császár; később azonban eunuchjainak és első szerelmesének intrikái miatt mégis kénytelen volt elküldeni a szolgálatból. A költő tovább ivott, rendetlenkedett, császári díszköpenyében nemegyszer találták hajnaltájban részegen a csatornában. Később taoista lett. Mikor a császárt egy forradalom elcsapta, a költőt a lázadók hadseregébe kényszerítették, ez a fordulat később majdnem az életébe került; de 759-ben teljes amnesztiát nyert. Három évvel később meghalt, egy vidéki rokonánál, vagy pedig útközben a főváros felé, ahová az új császár meghívta. Elsőrangú, változatos témakörű, gyöngéd, pesszimista, realista és tulajdonképpen minden mámor-ünneplése mellett szomorú költő.
LJUTFI. Herati születésű üzbég költő, 1369-től 1465-ig élt. Világi oktatásban részesült, s Timur fiának szolgálatába állt. Nevái (Navoj) a legnagyobb lelkesedés hangján beszél róla, s a költők cárjának nevezi. Gazdag életművéből sok minden veszendőbe ment, így többek között a Timur életét megörökítő „Győzelem könyve”. Fennmaradt költeményei kiváló formaművésznek mutatják, akinek minden absztraháló hajlama ellenére a köznapi élet eleven képeinek megragadásához is volt érzéke. Sok verséből népdal lett.
LODGE, Thomas, 1558–1625. Angol dráma- és regényíró. Fiatalon bekalandozta a világot. Utazásait „Rosalinda” c. regényében írta meg: innen vette Shakespeare az „Ahogy tetszik” alakjait és bonyodalmát. Szonetteket és igen friss dalokat, madrigálokat is írt.
LONGFELLOW, Henry Wadsworth. Amerikai költő, született 1807-ben, meghalt 1882-ben. Huszonhét éves korában a harvardi egyetem irodalomtanára, többször beutazta Európát, s különösen Németország élete és irodalma volt rá nagy hatással. Egyszerű stílusú, optimista világnézetű műveiben a romantikus iskola követője. Lírai költeményeken kívül eposzokat („Evangeline”, „Hiawatha”) és irodalomtörténeti tanulmányokat írt. Sokat tett az amerikai kultúra láthatárának kibővítése érdekében.
LYLY, John. Angol író, 1554–1606. Regényeket, színdarabokat és verseket írt. Ő vezette be a prózát a drámairodalomba, dialógusai szellemesek, elevenek, rajtuk tanult Shakespeare. Hírnevét főként „Euphues vagy: Az élc anatómiája” c. roppant sikerű regényének köszönheti, melynek stílusa, a finom, ötletes, folyton ellentétekkel dolgozó és meglepő képeket halmozó „jufuista” írásmód, az egész kort döntően befolyásolta.
LYTTELTON, George, Lord. Angol költő, 1709-től 1773-ig élt. Nevezetes „Monody” c. elégiája.
M
MACHAR, Josef Svatopluk, 1864–1942. Modern cseh költő és regényíró, szimbolista és erősen nacionalista. Az első világháború után a cseh hadügyek élére került. Ihletében szociális és népi tematika bensőségesen egyesül, sok politikai verset is írt.
MACNEICE, Louis. Modern angol költő, 1907-ben született, latin-görög filológus, egyetemi tanár. Kiváló esszéíró. Aiszkhülosz fordítója. Meghalt 1963-ban.
MAHMÚD, Ghazna szultánja. 970-től 1030-ig élt. Az Izlám nagy hőse és hitvallója, perzsa költő. Sok híres írót gyűjtött az udvarába, köztük Firdauszít.
MAJAKOVSZKIJ, Vlagyimir Valgyimirovics. A szovjet kor legnagyobb költője. 1893-ban született Grúziában, Bagdadi faluban. Apja erdész volt, halála után a család Moszkvába költözött, ahol a leendő költő már fiatalon belevetette magát a forradalmi mozgalomba. Első versei 1913-ban jelennek meg egy futurista antológiában, s belőlük éles tiltakozás csendül ki a polgári irodalom finomkodásaival szemben. A Nagy Októberi Forradalom kitörésének napjától kezdve az új rend lelkes hívének vallja magát, s tollát a szovjethatalom szolgálatába állítja. A polgárháború éveiben plakátot rajzol, verses feliratokat szerkeszt, és ugyanekkor írja leghatalmasabb műveit, a „150.000.000” és „Vlagyimir Iljics Lenin” c. poémákat. Költészetét jelentősen gazdagították utazásai, melyek elsősorban az „amerikai" versekben kerültek hatásos megörökítésre. Hazafisága a szovjet állam tízéves fennállásának ünnepére írt „Csudajó!” c. poémájában érte el legmagasabb pátoszát. Idő előtt halt meg, 1930-ban, súlyos betegség és a gáncsoskodó kritika áldozataként. Majakovszkij életműve tulajdonképpen nem egyéb, mint a szocialista építés hatalmas hőskölteménye. Szeszélyesen tördelt sorait, merész, néha bizarr képeit páratlan erejű ihlet fonja egységbe, s teremtő képzelete a valóság legszürkébb dolgait is egy világot átformáló új eszme távlatába helyezi.
MAJKOV, Apollón Nyikolajevics, 1821–1897. Művész apa gyermekeként fiatalkorában Itáliában járt. Legjobb versei azok, melyek a görög-római történelemhez vagy mitológiához kapcsolódnak. Szép természetleíró költeményei is vannak. E határokat viszont költészete nem lépte túl. Polonszkijjal és Fettel együtt a l'art pour l'art híve volt. Oroszra fordította Goethe és Heine verseit.
MALHERBE, François de. Protestáns család katolikus gyermeke, francia költő, 1555–1628. Caenben született, Párizsban az udvarnál, IV. Henrik és Medici Mária körében élt. Ódákban dicsőítette az egykorú eseményeket, átírta a zsoltárokat. XIII. Lajos ötszáz aranyat adott neki egyetlen szonettjéért. Mint költő a pontatlanságok és tisztátalan kifejezések, logikai hibák ellen küzdött; megállapította a helyes stílus és a tiszta forma és verselés szabályait. Előkészítője a francia klasszikus lírának. Majdnem mindig Horatius, Seneca vagy a biblia állt mögötte, mégis óriási tekintélye volt, mert azt fejezte ki, amit mindenki érzett. Száraz, de erőteljes egyéniség; a közhelyek zsenije! Lányát pestis, fiát párbaj vitte el.
MALLARMÉ, Stéphane. 1842–1898. Első versei, melyek egy divatlapban jelentek meg, köztük a „Sóhaj”, kis, parnasszista remekművek, még Baudelaire hatását mutatják. Később „üvöltött ellene a Parnasse”, s ő a dekadensek és szimbolisták teoretikusa lett. Felszabadulása Angliában következett be (Mallarmé az angol nyelv tanára volt, s Poe fordítója) Keats, Swinburne s a praeraffaeliták hatása alatt. Rajongott Wagner Richardért, akárcsak Baudelaire s általában a többi modern francia költő: valami polifonikus logikát akart megvalósítani a költészetben, valami zenei többértelműséget és absztrakciót, szimbólumok révén éppúgy, mint komplikált hanghatásokkal és egészen páratlan formaművészettel. Mikor Verlaine és Huysmans ráirányították a figyelmet, az irodalmi ifjúság őt nevezte ki vezérének, s a Róma utca híres szerdáin akkor kezdődött meg a szimbolista doktrina kidolgozása. Mallarmé szerény, élettől idegen ember volt, kezdettől fogva nagy nyelvi tömörsége és virtuozitása a későbbi, igazán „mallarméi” verseiben páratlan további fejlődést mutat, de a nyelvtannak olyan különlegességeit kapcsolja be a szintaxisába, hogy a költő egyes versei – különösen szerette a szonettformát – még akkor is nehezekké, homályosakká, sőt érthetetlenekké váltak, amikor nem valami légivé foszló sejtelmesség volt a tartalmuk, hanem akármilyen közönséges, tüntetően köznapi, „alacsony” tárgy. Mallarmé zsenije hallatlan hőfokon izzó kristályokat állított össze hideg szavakból, kísérlete igen termékenynek mondható (hiszen pl. Valéry is belőle indult ki), de egészben véve nem érte el, amit akart, s költészetét épp a legkülönlegesebb pontokon még olyan hatalmas kötetek sem tudják megmagyarázni, amilyen Thibaudet nagy kommentárja.
Mare, Walter de la. Lásd: De la Mare, Walter.
MARLOWE, Christopher. Angol költő és drámaíró, 1564–1593. – Shakespeare legzseniálisabb kortársa és egyik mestere. Brutálisan erős tehetség. Egy cipész fia volt; jó nevelést kapott. Ő emelte először igazi magasságba a drámát. Hamarabb és gyorsabban fejlődött, mint Shakespeare, de igazi lángelméje nem bontakozhatott ki, mert harmincéves korában, Deptfordban, egy kocsmai szerelmi veszekedés során, a szemén keresztül agyonszúrták. [Ö. B. II.:] Az angol dráma megteremtője, Shakespeare legnagyobb elődje, ő kezdte a színpadon a blank vers használatát. Minden darabja egy-egy nagy szenvedély ábrázolása, hatalmas erő, nagy nyelvi tűz fűti sorait és jeleneteit, kiválóan jellemez, ügyesen szerkeszt. Legismertebb darabjai a még túlzó és sokszor dagályos „Tamerlán” és a „Faust doktor”, melyet Goethe is felhasznált; művészileg sokkal magasabb fokon áll azonban a „II. Edward”, Marlowe mesterműve. Egy kocsmai verekedés során agyonszúrták: vallástalan, kéjenc, részeges zseni volt.
MAROT, Clement. Francia költő, 1495-ben született. Író és udvaronc volt, Valois Margit és I. Ferenc komornyikja. Művelt, szeretetre méltó, közvetlen, szatirikus hajlamú, friss, nem túl mély egyéniség; nagyon jó költő. Az ő zsoltárfordításai alapján készültek a magyar protestáns énekeskönyv ma is használt zsoltárszövegei. Fordította a latin költőket; a király rendeletére ő adta ki és melegen kommentálta Villon műveit. Kálvinista rokonszenve miatt többször menekülnie kellett. Torinóban halt meg, 1544-ben.
MARTIALIS, Marcus Valerius. Spanyol eredetű, latin epigram-költő, született Kr. u. 40-ben, meghalt 104-ben. Ezerkétszáz epigramja szellemesen, elegánsan, sokszor obszcén nyíltsággal rajzolja meg az ókori nagyváros erkölcsvilágát.
MARTINUS, Magister. Középkori német költő. Ezt a négysoros kis versét modern antológiák is közlik; dátuma 1498.
MARWELL, Andrew, 1621–1678. Diplomata volt, évekig utazott Európában; Cromwell-lel tartott, s a Stuart-restauráció „közéleti dekadenciájának” elkeseredett ellensége maradt egészen a haláláig. Milton mellett a legjelentősebb angol puritán költő: erős, érdekes, hidegen izzó és egyáltalán nem sötét veretű egyéniség, metafizikai spekulációi ellenére nem veszti el talpa alól a földet.
MASEFIELD, John, 1874-ben született. Mint gyermek megszökött a szülői házból, és matrózinas lett. Két évig a legfurcsább mesterségekből élt Amerikában, hazatért Angliába, és a Manchester Guardian szerkesztőségébe lépett be. Főképp nyers, kemény tengerész balladái, matrózéletet festő versei és hosszabb modern, epikus költeményei híresek és kitűnőek. Ismeri az életet, üldözi a hamis romantikát. Több színdarabot, regényt és novellát is írt. Robert Bridges halála után, 1930-ban ő lett az angol Poeta Laureatus; 1937 óta az Írók Egyesületének elnöke. [Ö. B. II.:] 1874—1944. Hányatott életű, modern angol költő. Nyers matrózballadáival tűnt fel; Poeta Laureatus lett, elmélyült; híresek és kitűnőek a meseszerű vagy realista epikus költeményei.
MATTHIEU, Pierre, francia költő, IV. Henrik és XIII. Lajos történetírója, 1563–1621. „Az életről és a halálról” és „A világ hiúságáról” írt tablettái, vagyis négysoros versecskéi nagyon figyelemre méltóak. Verseit a XVII. században mintegy ifjúsági erkölcstankönyvnek használták.
Megint ágyban. Lásd: Ismeretlen angol költő.
MÉHÁLDÁS. Német népdal.
MELEAGROSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Meleagros], a gadarai, a „Görög antológia” c. híres epigramgyűjtemény egyik legkitűnőbb költője és szerkesztője. Szíriai származású, a palesztinai Gadara szülötte; Türoszban nevelkedett és tanult; VI. Szeleukosz és X. Antiokhosz érdeklődött iránta. Kb. Kr. e. 130 és 80 között élt. Kos szigetén halt meg. Antológiájában mintegy hatszáz év görög líráját összegezte; kozmopolita szellem; epigrammái főleg szerelmi dalok, s a maguk rövidségében tökéletes műalkotások.
METEOR, Uriel. Kárpátaljai ruszin pap és költő. A „magyaros” Ivan Sylvai nevet is használta. 1910-ben halt meg.
MEYER, Conrad Ferdinand. Német költő, 1825–1898. A történelmi regény hűvös, előkelő, belül nyugtalan, nagy művésze; a svájci német költészet zseniális lírikusa. Nehéz, objektív formája alatt telt érzés, roppant fegyelem és feszültség, tökéletes plasztika, tiszta és súlyos erő van. Számtalanszor átdolgozta a verseit. [Ö. B.:] A svájci német költészet zseniális lírikusa, hűvös, fegyelmezett szellem, remek prózaíró.
MICKIEWICZ, Adam. Lengyel költő. Nowogródek környékén született 1798-ban. A vilnai egyetem hallgatója lett, s az egyetemi forradalmi csoportosulásokban vezető szerepet vitt. Száműzték Oroszország belsejébe, majd – egészen 1829-ig – Pétervárott és Moszkvában élt. Szoros baráti kapcsolatok fűzték Puskinhoz, Rilejevhez, jelentős tevékenységet fejtett ki az orosz dekabrista mozgalomban. Az 1830-as lengyel forradalom után Párizsba emigrál. Hatalmas irodalmi munkát végez, ugyanakkor szervezkedik a lengyel függetlenség kivívása és az európai népek forradalmi mozgalmainak egységesítése érdekében. 1849-ben „Tribune des Peuples" („A népek Szószéke") címen folyóiratot alapít, mely többek között a magyarokhoz szóló híres felhívását közli. E felhívásban síkraszáll a szláv és magyar forradalmak szövetkezéséért. 1855-ben lengyel légiók szervezése céljából Törökországba utazott, itt halt meg kolerában ugyanebben az évben. Versei mellett főbb művei: az „Ősök" c. drámai költemény, a lengyel hazafiság nagyszerű kifejezése; a „Konrad Wallenrod", amely a litván szabadságmozgalmakból meríti a tárgyát; végül a „Pan Tadeusz" c. hatalmas nemzeti eposz. Műveivel nagymértékben hozzájárult a lengyel irodalmi nyelv újjáteremtéséhez.
MIKOR KÉT SZERELMES. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.
MILTON, John, 1608–1674. Shakespeare mellett talán a legnagyobb angol költő. Papnak készült, majd a filozófiát, irodalmat, zenét és matematikát tanulmányozta. Szabadszívű puritán szellem volt, az anglikán egyházat támadta, eleinte a presbiteriánusokhoz húzott. Olaszországi tanulmányútjáról, ahol Galileivel találkozott, hazahívta a forradalom híre. Ekkor, első nagy költeményei után, mintegy húsz éven keresztül mindössze néhány remekművű szonettet írt, köztük a „Shakespeare” címűt, amely a nagy drámaíró műveinek 1632-es kiadása (Második Fólió) előtt jelent meg, egyéb Shakespeare-t magasztaló kortársi versekkel együtt. Hazafias érzései és szigorú meggyőződései, valamint harcos természete és a kényszer nagy prózaíróvá tették. A polgárháború során öt politikai röpirattal küzdött a püspöki egyház ellen, „Areopagitica”-ja lelkesen és bátran támadja a cenzúrát. Számos más politikai munkát is írt, egyikükben az I. Károly kivégzésének jogossága mellett tört lándzsát; ezek a részben latinnyelvű prózai írásai egész Európában ismertté tették a nevét. 1650-ben teljesen megvakult, szemei már előbb is gyöngék voltak; ezután már csak tollba mondhatta a műveit. Cromwellnek, a Lord Protectornak, mindamellett latin titkára maradt és változatlanul harcolt írásaival népe igazáért: az egyház szabadsága és a köztársasági államforma mellett szállt síkra, lassan azonban a presbiteriánusoktól is elfordult. A restauráció után, 1660-ban, félnie kellett, hogy ellenfelei kivégeztetik; vidékre húzódva bujkált tehát egy darabig, s ott fejezte be „Elveszett Paradicsom” c. rendkívüli sikerű, bibliai tárgyú hőskölteményét a lázadó angyalok égi csatáiról s Ádám és Éva bukásáról. Az eposz nyelvi és jellemábrázoló ereje csodálatos. További műve a „Visszanyert Paradicsom” és a „Samson Agonistes” c. görög stílusú dráma, melyben a megvakult hős bosszút áll ellenfelein és hitvány feleségén. Milton zseniális mestere a nyugodt, fenséges, klasszikus stílusnak, az érzés és gondolat tömör kifejezésének, a verszenének; néha mindamellett száraz és szónokias.
MIMNERMOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával: Mimnermos], görög költő és zenész. Valószínűleg Kolophonban született, Kr. e. 600 körül. A harci és moralizáló korszak után ő adott az elégiának, ahogy akkor a disztichonokban írt lírai verset nevezték, szubjektív színezetet. Leghíresebbek panaszos hangú költeményei voltak, két kötet, melyet Nanno fuvolásnőhöz írt. Versei egész a középkorig fennmaradtak, a papok fanatizmusa azonban elégette őket Bizáncban; ma már csak tizenhét kisebb-nagyobb töredék ismeretes belőlük.
MOLIÈRE, családi nevén Jean Baptiste Poquelin. 1622-ben született, Párizsban. Színészi és színműírói pályája 1643-ban kezdődik. Társulatával sok éven át vidéki vándoréletet él, s csak az orléans-i herceg pártfogásával sikerül 1658-ban Párizsba kerülnie. Itt hal meg, 1673-ban, úgyszólván színielőadás közben. Utolsó éveit szerencsétlen házassága és betegsége keserítette meg. Molière a világ legnagyobb vígjátékírója, aki művészi pályája során a külsőséges olasz bohózatok hatását tükröző művektől a legmélyebb emberi jellemábrázolásig jutott el. Általában keserű, kiábrándult képet fest a világról, melynek bolondságán, hazugságán és nagyravágyásán a nevettetés eszközével áll bosszút.
MONRO, Harold. 1879-ben született, Brüsszelben. Angliában nevelkedett. Sok verseskönyve jelent meg. 1912-ben megalapította a Poetry Bookshopot, és feleségével együtt sokat tett a költészet iránti újabb érdeklődés felkeltésére. Naplót írt egy párizs-milánói gyalogútja emlékeiről. Érdekes, intim, „beérző” tehetség, a „Georgian Poetry”-sorozat kiadója, 1932-ben halt meg. [Ö. B. II.:] Modern-romantikus angol költő, misztikus-naturalista.
MOORE, Thomas. Élt 1779-től 1852-ig. Byron barátja, életrajzírója. Szintén forradalmár volt, eszméit azonban nem tudta hazájában, Írországban megvalósítani. „Ír melódiák" címmel kiadott költeményei óriási sikert arattak. Megbecsülése újabban sokat csökkent, de néhány rendkívül finom szerelmi és bordala valószínűleg halhatatlan.
MORÉAS, Jean. Görög származású modern francia költő. Athénben született 1856-ban, igazi neve Jean Papadiamantopoulos. Párizsban halt meg, 1910-ben. Ifjúságában beutazta Európa nagyvárosait, hazatért Athénbe, de folyton Párizsba vágyott, s 1880 után végleg a francia fővárosban telepedett meg. Kitűnő költő. Művészete már reakció a modern Parnasse-ra és a szimbolizmusra, melytől csak nehezen tudott elszakadni. Annál nagyobb meglepetést keltett fejlődésének harmadik foka: a tiszta klasszicizmust újjáébresztő köteteiből -- „Stances” -- az idők folyamán egész sorozat jelent meg. „Pogánynak” nevezett klasszikus nyugalmába mindamellett folyton beleremeg valami modern melankólia, valami pesszimizmusnál sötétebb közöny.
MORGENSTERN, Christian, 1871–1914. Német költő és prózaíró. Rendkívüli zenei érzékű formaművész, elmélyült, kristálytiszta szellem, tele problematikával. Komoly verseinél sokkal jobban ismerik humoros-szatirikus-parodisztikus költeményeit: azokban is sokszor gyilkos ész mozog. Hagyatéka: kis remekművek és sok kabaréanyag.
MORRIS, N. T. Angol költő. A második világháború után az angol hadvezetés kiadta az Afrikában és Itáliában küzdött VIII. hadsereg tagjainak partraszállás és harc közben írt katonaverseit: e szerzők között szerepel N. T. Morris is. Adatképpen csak annyit jegyeztek fel róla, hogy közlegény; a vers maga Browningon iskolázott technikára és kiváló komponáló tehetségre mutat.
MÖRIKE, Eduard, 1804-ben született, protestáns lelkész volt a Fekete-erdő több városkájában. 1875-ben halt meg. A romantikától már elforduló „sváb költői kör” vezére, görög idillek kitűnő modern visszaálmodója. Sokat fordított a görög lírából. Nagy érzéke van a realizmus és a humor iránt is. Bár gondolatköre túlságosan szűk, nagy nyelvművészete a német lírának csaknem legelső sorába emeli. [Ö. B. II.:] Klasszikus nyugalmú, meleg real-romantikus német költő, kitűnő művész.
MUSSET, Alfred de. 1810-től 1857-ig élt. A francia romantika érzelmes, finom gyermeke, szeszélyes, pajzán, közvetlen, sokszor byroniasan világfájdalmas lírikus, a nők és az ifjúság kedvence. Színdarabokat és regényeket is írt. George Sand-nal volt viharos és keserű szerelme, és közös olaszországi tartózkodásuk élményei inspirálták legszebb verseinek megírására.
MÜLLER, Wilhelm, ifjan elhunyt, romantikus német költő, 1794–1827. Rendkívül népszerűek voltak a dalai (különösen, amelyeket Schubert megzenésített); a konzervatív irodalomszemlélet szerint az emelt hangot csak egyszer érte el: a Félhold ellen s a görög szabadságharc mellett írt verseiben.
MÜNCHENI KÓDEX. A közölt hatsoros kis verset, amely talán még a X. századból való, az ún. Müncheni kódex őrizte meg. Ebből a népdalhangból alakult ki a német Minnesang. A bájos kis vers egy leány latin nyelvű szerelmes levelének végén áll, német nyelven: a levelet egy tegernsee-i szerzetes hagyatéka őrizte meg.
N
NAVOJ (Nevái, Alisír). Üzbég költő, gondolkodó és kormányférfi, 1441-ben született Herátban, és javarészt ott is élt 1501-ben bekövetkezett haláláig. Már tizenöt éves korában verseket írt. Pályája során pecsétőr és vezír volt, 1472-ben megkapta az emír címet. Hatalmát és befolyását igyekezett a köz javára felhasználni. Iskolákat, karavánszerájokat, csatornákat, utakat építtetett, támogatta a tudományt és a művészetet. Nagy humanista volt, aki minden erejével fellépett a középkori despotizmus ellen. Művei a munka tiszteletét, a haza- és emberszeretetet, az egyéniség tökéletesítésére és felszabadítására irányuló törekvést tükrözik, ugyanakkor bizonyos szofisztikus és utópisztikus elemeket is tartalmaznak.
NAZIM HIKMET, Ran. Török költő, 1902-ben született. Nagyapja pasa, apja magas rangú állami hivatalnok volt. Az első világháború idején a haditengerészeti akadémián tanult. Részt vett az anatóliai felkelésben, majd a Szovjetunióban járt egyetemre, és Majakovszkij mellett kezdte meg költői pályafutását. A harmincas években bekapcsolódott a törökországi illegális munkásmozgalomba. A második világháború előestéjén több mint 28 évi börtönre ítélték, Fogságának tizenharmadik évében, 1950-ben, mikor beteg szíve miatt már nem volt reménye arra, hogy élve hagyja el a börtönt, éhségsztrájkot jelentett be. Bejelentésének óriási világvisszhangja támadt, s a török kormány kénytelen volt szabadon bocsátani. Költészetének nagy ihletője a nemzetközi békemozgalom, s a mindenfajta kizsákmányolás alól felszabadult, boldog emberi jövőbe vetett törhetetlen hit. Ehhez az alaphanghoz igazítja verseinek formáját is. Korai expresszionista túlzásait fokozatosan levedli, egyre leszűrtebb, egyre egyszerűbb lesz, úgyhogy művei szinte már a baráti beszélgetés közvetlenségével hatnak. Meghalt 1963-ban.
Német népdal: Alszom, kelek. Lásd: Alszom, kelek.
Német népdal: Csak egy kislány van. Lásd: Csak egy kislány van.
Német népdal: Gyönyörűszép a liget. Lásd: Gyönyörűszép a liget.
Német népal: Lenne enyém. Lásd: Lenne enyém.
Német népdal: Méháldás. Lásd: Méháldás.
Német népdal: Szerelmi dal: Lásd: Szerelmi dal.
NEWBOLT, Henry John. 1862-ben született. Oxfordban tanult, ügyvéd lett. Balladaszerű verseiben a nagy lelket, az angol tengerészet hőseit ünnepli; „imperializmusa” azonban etikus alapú. 1938-ban halt meg.
NIETZSCHE, Friedrich Wilhelm, 1844–1900. Világhírű német filozófus és költő, moralista és kultúrbölcselő, tündöklően eredeti és lendületes prózaíró, extatikus, vizionárius zseni; számos nagyszerű gondolatát félreértették. Svájcban egyetemi tanár volt; élete végét tébolydában töltötte. Prózai műve, elsősorban a „Zarathustra”, csupa líra és dithyrambus; költeményei egészen sajátos elragadtatások, jelképek vagy kegyetlen invektívák; mélységes lírai darabok is akadnak köztük. Szellemtörténeti hatása óriási.
NYEKRASZOV, Nyikolaj Alekszejevics, 1821–1877. Orosz költő; forradalmi-demokrata, a cári reakció kérlelhetetlen ellensége. Földesúri családból származott, s már gyermekkorában – apja birtokán – megismerte a cári Oroszország embertelen népelnyomását. Egyetemre járt, és költő lett. Sokáig igen nagy nyomorban élt, mert apja megvonta tőle támogatását. A még Puskintól alapított „Szovremennyik"-nek („Kortárs") volt a szerkesztője. Verseiben realista módon ábrázolja az orosz nép életét, és a demokratikus átalakulás szükségességét hirdeti.
O
OMÁR KHÁJJÁM [Szabó Lőrinc nyelvhasználatával: Kháyyám], középkori perzsa költő, csillagász és matematikus. A XI. század közepétől 1123-ig élt. Szabadgondolkodó, szkeptikus, érzéki és misztikus szelleme tökéletes kifejezésre talált a négysoros „rubájok”-ban. Fitzgerald angol költő (lásd ott!) 1859-ben kiadott szabad fordítása, melyet inkább imitációnak, európai változatnak lehet tekinteni, páratlanul kedveltté tette az egész angolszász világban; legalább ezer kiadást megért már. Fitzgerald élete során négyszer átdolgozta híres művét: mind a négy egyformán népszerű.
Orléans, Charles Duc d’. Lásd: Charles d’Orléans.
O’SULLIVAN, Seumas. Ír költő, 1879-ben született. Versei eleinte tündérországba csalogattak; erősebbek későbbi realisztikus dublini életképei. G. de Nervalt fordította angolra. Meghalt 1958-ban.
OVIDIUS Naso, Publius. Kr. e. 43-ban született. Erotikus tárgyakat, többnyire hitregéket feldolgozó elegáns művészetének és dicsőségének tetőpontján érte, valószínűleg a császári család valamely nőtagjához fűződő viszonya miatt, Augustus császár parancsa, amely a Fekete-tenger mellé, Tomiba száműzte. A nagyvilági életet halála percéig visszasíró életművész ott is halt meg, Kr. u. 18-ban, barbár idegenben, bár gyönyörű elégiákban könyörgött szabadulásáért. [Ö. B. II.:] Hitregéket és szerelmi témákat feldolgozó, könnyed, szellemes, elpuhult és elégikus, igen sokszor erotikus latin költő; száműzetésben, a barbár Tomiban halt meg.
P
PACUVIUS, Marcus. Latin költő, drámaíró, Kr. e. 220–132, Ennius unokaöccse. Szerény és nemes sírfeliratát Aulus-Gellius őrizte meg. Mintegy húsz görög tárgyú színdarabjának ismerjük címét, nagy részük tragédia lehetett; egyikből-másikból elég jelentős töredékek maradtak fenn.
PAULINUS NOLANUS [Szabó Lőrinc névhasználatával: Paulinus, Meropius Pontius Anicius, de Nola]. Galliában, a mai Bordeaux-ban született 353-ban; Ausonius tanította. Dúsgazdag ember volt, nagyúr, Campania kormányzója; majd áttért a kereszténységre. Ismeretlen körülmények tönkretették a családját, politikai bosszú üldözte, vagyonát elvették; perzekutorai elől Hispániába menekült, szerzetes lett. Később koldusbarátként tért vissza Rómába s abba a Nolába, mely egykor hódolt neki. Végül püspök lett; a gótok kirabolták, s elvitték Afrikába mint hadifoglyot. Nolában halt meg, 431-ben. Az egyház szentté avatta. Vallásos művein kívül 32 költeménye maradt fenn. Kiadók ezekhez s más latin költők vadászati költeményeihez szokták függelékképpen hozzácsapni többek közt azt az ismeretlen szerzőtől való kutyaverset, melyet ez az antológia is közöl, s amelynek egyébként csak tartalmi, tárgyi közössége van Paulinus megtérés előtti költeményeinek egyikével-másikával.
PLATÓN, a görög ókor legnagyobb filozófusa, a Kr. előtti IV. századból; Athénban élt; bölcseletének hatása és jellege közismert; de költő is volt, a szerelem és a természet elegáns és ötletes énekese.
PO CSÜ-JI [Szabó Lőrinc 1948-as névhasználatával: Po-Kü-I]. Kínai költő, talán a legnagyobb Li Taj-po és Tu Fu után, szintén a Tang korszak lírai csillaga, 772-ben született, 800-ban végzett iskoláival, tisztviselő lett a főváros mellett, 807-ben a Han Lin akadémia tanára, 811-ben visszavonult a Wei folyóhoz, édesanyját gyászolva, 814-ben visszatért az udvarhoz, 815-ben Hszün Yang-ba száműzték, 818-ban Csung Csau-ba helyezték, 820-ban kegyelmet kapott, és visszatért az udvarhoz, 822-ben Hangcsou kormányzója lett, 825-ben Szu Csau kormányzója, 826-ban betegsége miatt visszavonult a közélettől, 827-ben visszament Cang An-ba, 829-ben átmenetileg Lo Yang-ban telepedett meg, 831-ben Ho-Nan tartomány kormányzójává nevezték ki, 833-ban betegsége miatt visszavonult, 839-ben szélütés érte, 846 augusztusában meghalt. Igen bensőséges, elégikus hangú, erősen realisztikus, nagyon emberi költő, tele részvéttel a szegények s általában az emberek iránt. Olyasféle természetességre törekedett a stílusban, mint a maga módján Wordsworth. Azt tartotta, hogy ha a versét nem érti meg a kertésze, akkor az még nincs készen. Európában csak a legújabb évtizedekben kezdték megismerni halk, mély és erős impresszionista realizmusát.
POE, Edgar Allan, 1809-től 1849-ig élt. Bostonban, Észak-Amerikában született, mint színész-házaspár gyermeke. Nevelőapja, a gyermek angliai iskoláztatása után, magára hagyta a fékezhetetlen fiút, aki katona, szerkesztő, majd író lett, rajongó szerelmek és súlyos alkoholizmus áldozata. „A holló" c. verse és fantasztikus, borzalmas tárgyú, rendkívüli analitikus elmére valló novellái világhírűek. Szelleme döntően hatott a Baudelaire-ére. Irtózatos nyomorban, részegen, az utcán halt meg. Talán a legnagyobb amerikai költő, a képzelet hőse, a szuggesztivitás mestere.
POLONSZKIJ, Jakov Petrovics, 1820–1898. Orosz költő, a művészet öncélúságának híve. Tagja annak az irodalmi triásznak, melynek másik két képviselője Majkov és Fet. Lírai költeményeken kívül regényeket és elbeszéléseket is írt.
PROPERTIUS, Sextus Aurelius. Latin elégikus költő, Kr. e. 52-ben született, Rómában egyik dísze volt Maecenas és Augustus udvarának. A szerelmi gyönyör és szenvedés szenvedélyes költője, gyöngéd érzékenységének csak a kifejezés forró ereje ad férfiasságot. Ifjan, 37 éves korában halt meg, de még megérte szép és jellemtelen Cynthiájának halálát, akit öt éven át szeretett, míg el bírta hagyni. Tájleírásai akárhányszor egészen modern, érzelmes és romantikus hangulatot keltenek.
PUBLILIUS Syrus, szír származású latin színész-költő, a Kr. e. I. századból. A latin mimus legnagyobb és éveken át ünnepelt mestere volt. Általában rögtönözve alkotott; a darabjaiban előforduló igazságokat halála után gyűjteménybe foglalták.
PUSKIN, Alekszandr Szergejevics, az oroszok legnagyobb költője, a világlíra egyik legnagyobb alakja, 1799. május 26-án született, Moszkvában. Nemesi családból származott, anyai nagyapja révén abesszin vér is csörgedezett ereiben. Hogy gyermekkorában nem nevelték franciává, dajkájának, Arina Rogyionovnának köszönhető. A líceumban, majd a Külügyek Állami Kollégiumában (külügyminisztérium) már fiatalon kitűnően verselt. Ekkoriban közel állt a rejtélyes „Zöld lámpa”-körhöz és radikális politikai csoportokhoz; néhány verse miatt a kormány Dél-Oroszországba helyezte át. Ott meglehetősen kicsapongó életet élt, sokat utazott, még többet tanult, állandó súrlódásai voltak fölötteseivel, s amikor egy ateista levél a moszkvai hatóság szemében is végképp gyanússá tette, törölték a külügyi tisztviselők állományából, és anyja birtokára, Michajlovszkojéba száműzték. E két év alatt csak régi dajkája volt vele, de a magány és az elmélyedés nagy hasznára volt; léha, byronias, romantikus világfájdalmából lassanként kigyógyult, s mind objektívabb és realistább lett. Az is alighanem csak mihajlovszkojei magányának köszönhető, hogy távol maradt az ún. decemberi felkeléstől. I. Miklós cár, aki rendkívül tisztelte, 1826-ban Moszkvába hívatta, és saját maga vette kezébe műveinek a cenzúrázását, bár ez a cári védelem sem volt ínyére való. 1831-ben feleségül vette a gyönyörű és kacér Natalia Goncsarovát; kedvéért Pétervárra kellett költöznie, a cári udvar közelébe. Közben egymás után írta prózai és költői remekműveit. Udvari intrikák és pletykák a felesége miatt 1837-ben párbajra kényszerítették egy fiatal francia diplomatával, Charles d'Anthès-szel; a golyó őt találta. Két nap múlva, január 29-én meghalt. Puskin rendkívüli zseni volt, bensőség, egyszerűség, formaművészet, csodálatos lelki és szellemi gazdagság, szív és értelem goethei találkozása. Minden műfajban rendkívülit alkotott, szatirikus társadalmi verses regénye, az „Anyegin”, már száz évvel ezelőtt meghódította a világot.
R
RACINE, Jean, 1639–1699. A világirodalom egyik legkiválóbb drámaírója. A francia abszolút monarchia virágkorában, XIV. Lajos idejében élt. Fiatal éveiben janzenista nevelést kapott, amit a színház és az udvar sem tudott teljesen kiirtani belőle. Ez a magyarázata annak a lelki válságnak, mely egy időre a színpadtól elszakította. Drámáinak központi problémája a kötelesség és a szenvedély tragikus összeütközése. Művei ugyanakkor a nép szempontjait is tükrözik, két kései, bibliai tárgyú drámája („Esther”, „Athalie”) a sanyargatott népnek az elnyomó feletti diadaláról szól. Drámáin és a „Pereskedők” c. kitűnő vígjátékán kívül írt még értekezéseket, verseket is, és egy memorandumot a nép nyomoráról, melyért félig-meddig kegyvesztett lett a királynál. A legendával ellentétben, mégsem ez okozta a halálát, hanem végül is nehéz és fájdalmas testi betegség ölte meg.
RALEIGH, Sir Walter. 1552-ben született, előkelő család sarja, egészen kivételes tehetségű ember, politikus, világutazó, katona és író. Fiatalon a hugenották ügyéért harcolt Franciaországban; majd a spanyolok, írek ellen. Erzsébet királynő kedvelte. Élete óriási regény. Első kolonizátora volt Új-Foundlandnak; átkutatta Guyanát. Erzsébet halála után tizenkét évig a Towerben raboskodott; kiszabadulása után expedíciót bíztak rá El-Dorádó felkutatására; a spanyolok azonban szétverték hajóhadát, és I. Jakab őt spanyol kívánságra 1618-ban lefejeztette. Nagy mecénása és barátja volt a Shakespeare-kori íróknak, ő maga is több nagy úti és történelmi munkát írt; és verseket.
REINMAR [Szabó Lőrinc névhasználatával: Reimar] ÚR, az Öreg (avagy hagenaui Reinmar): jelentős alakja a német Minnesangnak. Stilizáló, intellektuális szellem; már Gottfried von Strassburg ünnepelte a Tristan-eposzban. 1150 és 1200 közt élhetett.
RÉGNIER, Henry de. Francia költő és regényíró, 1864–1936. A szimbolizmus egyik kiemelkedő tehetsége, érzékeny lelkű, a dekoratív és zsúfolt képeket kedvelő művész. Írásmódja azonban fokozatosan lehiggad, és késői művei a neoklasszikus irány jellemvonásait mutatják.
RIGVÉDA. A legősibb hindu-szanszkrit irodalomnak, a négy részre tagolt ún. védikus írásoknak egyik csoportja, az isteneket dicsőítő himnuszok gyűjteménye. Egyes darabjai kb. i. e. 2000 és 500 közt íródtak. Világhírű alkotás köztük a rejtélyes és filozófiailag többféleképpen értelmezett Teremtés Himnusza.
RILKE, Rainer Maria. 1875-ben született. George mellett a második nagy modern német lírikus. Rendkívül finom, nőies, újromantikus nyelvművész; talán Georgénál is kevesebb köze van a külvilághoz. Nagy belső izzás hevíti jelképes, misztikus Isten-verseit. Mindig bensőséges és szellemi; képlátása, stílusa eredeti és dús; utolsó versei egyre homályosabbak. Finom impresszionista prózaíró. Sokat fordított régi és modern francia és angol költőkből. Svájcban [Szabó Lőrinc az Ö. B. I.-ben tévesen Párizst ír] halt meg, 1926-ban. [Ö. B. II.:] George mellett a modern német líra másik nagy megújítója, rendkívül finom, újromantikus, bensőséges, elmélyült, sokszor már szürrealista nyelvművész.
RIMBAUD, Arthur. 1856-ban született. A szimbolista és a szimbolizmust elhagyó modern francia líra „csodagyermeke”: minden újabb irodalmi excentricitás őse. Verlaine-hez (lásd ott!) fűződő rejtélyes barátságának megszakadása után, már húszéves kora körül búcsút mondott az irodalomnak, és szűkebb európai kalandoréletét világkalandorsággal cserélte fel. Afrikában karavánokat vezetett Abesszínia őserdeibe, Menelik négusnak fegyvert szállított, halálos betegen jött haza, és 1891-ben meghalt egy marseille-i kórházban. Féktelen erő, fantázia és hiperszenzibilitás jellemzi munkáit, melyeknek egy része úgyszólván érthetetlen.
RONSARD, Pierre, francia költő, 1524-ben született és 1585-ben halt meg. A „Pléiade” és a XVI. század francia költészetének ünnepelt vezére. Állítólag fiatalon megsüketült, és le kellett mondania az udvari életről. Érzéki és elégikus temperamentum; költészete az erudició és ösztönösség szerencsés találkozása, igen artisztikus formában. Itt közölt szonettjét öreg korában az ifjú Hélène de Surgères-hez írta. [Ö. B. II.:] A XVI. század párizsi költészetének megújítója és ünnepelt vezére, elégikus lélek, tele klasszikus reminiszcenciákkal.
ROSETTI, Dante Gabriel. Angol költő és festő, olasz politikai emigráns-család sarja, élt 1828-tól 1882-ig. A misztikus, áhítatos, mélységesen esztéta, amellett egyszerűségre törekvő „praeraffaelita” művészi iskola megteremtője, mestere a szóplasztikának és bensőséges dekorációnak. Szerelmi költeményeinek nagy részét kéziratban felesége koporsójába zárta, és csak jóval később vétette ki a sírból. Verseit sokszor átdolgozta, igen sokat fordított Dante és középkori olasz költők műveiből.
S
SAINT-AMANT, Antoine Girard, Sieur de [Szabó Lőrinc névhasználatával: Marc-Antoine de]. Francia költő, 1594–1661. Kissé züllött alak lehetett, de távolról sem olyan koldus tohonya kocsmatöltelék, amilyennek egy időben hitték; rengeteg volt benne a kedvesség, az éles, pontos megfigyelőképesség, a humor, a realista józan ész. Világlátott ember volt; mint nagyurak titkára s követségi ember Lengyel- és Svédországban, Angliában, sőt Afrikában és Amerikában is járt, tengeri és szárazföldi hadjáratokban vett részt. Érdekes és eredeti íróalakja a harmincéves háború korszakának és Richelieu kissé mesterkélt, parókás-affektált Franciaországának. Intenzív érzése és jóízű realizmusa helyenként igen nagy magasságba emeli egészséges, természetes költészetét.
SANDBURG, Carl. Észak-amerikai költő, 1878-ban született Galesburgban (Illinois), skandináv szülőktől. Volt portás, kulisszatologató, hotelszolga, fazekasinas, katona a spanyol háborúban, mezőgazdasági munkás, áruházi reklámfőnök, futballbajnok, végül író lett. Gitárkísérettel maga szerette előadni a költeményeit, melyek dinamizmusban és formában sokat köszönhetnek Whitmannek. Bendzsójával városról városra járt és énekelt, óriási hatással, a városi és vidéki emberek, szegények szenvedéseiről. Egyik költeményében egy csoport magyar kivándorló munkás jókedvét jeleníti meg. Leghíresebb verse a „Chicago”. Nyers és realista, néha idilleket ír, de dzsessz-ritmusra; mindig az élet közvetlen kifejezésére törekszik, s abszolút modernségre. Szocialista, antikapitalista; Wisconsinban ő szervezte meg a szocialista pártot. Nyelve tudatosan a legközönségesebb. 1926-ban megírta Lincoln életrajzát.
SCHICKELE, René, 1883–1940. Apja német, anyja francia. Forradalmár költő, németül írt; antimilitarista, szocialista, pacifista tendenciák lelkesítették; az expresszionisták közé tartozik. Drámát és prózát is írt. Itt közölt verse a Dehmelével polemizál, illetve annak tendenciáját fordítja ellentétére.
SCHILLER, Johann Christoph Friedrich. 1759-től 1805-ig élt. Goethe mellett a klasszicizmus második lángelméje, a németség legnépszerűbb költője. Katonaorvos, színházi költő és a jénai egyetem történettanára volt. Goethével csak többszöri találkozás után melegedett össze, de 1794-től egészen a haláláig bensőséges barátság és szövetség kötötte hozzá. Szellemi arculatának kialakítója a szenvedélyes idealizmus, mely időnként heves társadalombírálatban nyilvánult meg. Hányatott sors és testi gyengeségek közepette törhetetlen akaraterővel kifejlesztett életműve világirodalmi jelentőségű lírai és drámai eredményeket tartalmaz, ugyanakkor kiterjed a történelem, az esztétika és a kultúrfilozófia területeire is. Szellemi hatása vetekszik a Goethéével, a XIX. századi reformmozgalmak és szabadságharcok ifjúságának ő volt az eszményképe.
SCHOLZ, Ernst Wilhelm. Modern német költő, 1874-ben született Berlinben. Intenzív és érdekes kutatója a léleknek, kitűnő stílművész. Drámát és regényt is írt. Meghalt 1969-ben.
SHAKESPEARE, William. 1564–1616. Stratford-upon-Avonban született. Apja szegény kisgazda volt, ő maga vadorzó, majd színész Londonban, végül ünnepelt színpadi író. Legnagyobb drámaköltője Angliának és a világirodalomnak, páratlan erejű és gazdagságú kifejezője minden emberi érzésnek és gondolatnak. Harminchat tragédiát, színművet és vígjátékot tulajdonítanak húszéves írói működésének. Elbeszélő és lírai verseket is írt. Százötvennégy szonettjének jórésze egy ismeretlen ifjúhoz („W. H.”) és egy szintén ismeretlen „fekete hölgyhöz” szól; körülöttük, éppúgy, mint a költő művei és rejtélyes személye körül, óriási irodalom keletkezett. Mint nyugalomba vonult, jómódú föld- és háztulajdonos halt meg szülővárosában; tífusz ölte meg. Fordítások révén már több mint egy százada szinte klasszikus számba megy a magyar irodalomban. Szonettjein kívül színdarabjaiból is közlünk lírai részleteket, monológokat.
SHELLEY, Percy Bysshe. Az angol költészet s általában a világirodalom egyik legnagyobb lírikusa. 1792-ben született, előkelő, gazdag földbirtokos családból. Első műve egy ateista pamflet volt, amely miatt Oxfordból eltávolították, s atyja kitagadta. Tizenkilenc éves korában megnősült; aztán elvált; felesége, Harriett, öngyilkos lett. Második feleségével, Mary-vel Itáliába költözött; s 1822-ben, a speziai öbölben, egy csónak-katasztrófában lelte halálát; mikor tíz nap múlva kifogták a tengerből, egyik zsebében egy Keats-, másikban egy Szophoklész-kötetet találtak. Nagy elméleti szociális lázadó volt. Holttestét barátja, Byron égettette el, hamvai Rómában pihennek; sírfelirata: „Cor cordium”, vagyis: „Szívek szíve”. Költészete a legmagasabb szárnyalású „arkangyali" líra, csupa fény, zene, lázadás. „Kozmikus” versei páratlan lendületűek. Egyénisége hatott a Petőfiére is. Verses drámája, „A Cenciek”, éppolyan hatalmas, mint a lírája; de túlságosan borzalmas tárgyú: egy apagyilkos leányról szól. [Ö. B. II.:] Az angol költészet és általában a világirodalom egyik legnagyobb, legéterikusabb, romantikus költő-lángesze; A „Julian és Maddalo” c. párbeszédes költeményében magát és Byront festi.
SIDNEY, Sir Philip, 1554–1586. Angol költő, az Erzsébet-kor egyik legnemesebb lovagja és szelleme. „A költészet védelme” c. munkájával divattá tette az udvarnál és a nemességnél az irodalom szeretetét. „Arcadia” c. pásztorregénye spanyol mintákon épül, és számos olasz és egyéb hasonló regénynek lett további mintája. Száznyolc szonettet is írt, bennük Stellának, vagyis Csillagnak nevezi kedvesét, magát pedig Astrophelnek, a Csillag szerelmesének. Nagyúr volt, világjáró, királyi követ. Rendkívüli tehetsége teljes kibontakozását megakadályozta korai halála: Hollandiában a spanyolok ellen harcolva élete harmincharmadik évében elesett.
SITWELL, Sacheverell, 1897-ben született. Tíz évvel idősebb nénjével, Edith Sitwell-lel és öt évvel idősebb bátyjával, Osberttel együtt az első világháború után a modernisták, expresszionisták (a „Wheels-csoport") vezetője. Tulajdonképpen dekadensek és posztimpresszionisták. Edith barokk-kubista-népdalszerű balladákat szeret írni, fantasztikus-misztikus-zsurnalisztikus témákról. Osbert eleinte antimilitarista-marxista versekben és manifesztumokban tüntetett, első világháborús élményeit felhasználva, futurisztikus modorban, a polgári Anglia szelleme ellen; erős vezércikk-szatírai tehetséggel. A trió legfiatalabb forradalmár-tagja, Sacheverell Sitwell, művészettörténeti műveket írt, majd groteszk, expresszionisztikus költeményeket, stilizált tájakat rajzolt, és melankolikus hangulatképeket, sokszor az irodalmi múltat használva fel ihlete kiindulópontjául. Ehhez a csoporthoz tartozott eleinte Aldous Huxley is mint költő. Meghalt 1988-ban.
SŁOWACKI, Julius. Lengyel költő, 1800-tól 1849-ig élt. Atyja is író volt, s a vilnai egyetem professzora. Maga előbb Varsóban hivatalnokoskodott, majd az 1830-as felkelésben vitt szerepe miatt menekülnie kellett hazájából. Csaknem húszévi emigráció után, Párizsban halt meg. Látnoki erejű művész, aki egész költészetét az elnyomás elleni küzdelem szolgálatába állította.
SPENDER, Stephen. Modern angol költő, 1909-ben született. Oxfordban tanult, aktív propagandamunkát fejtett ki a spanyol polgárháború alatt a köztársasági oldalon, nemzetközi kulturális megbízatásai során 1947-ben Budapesten is járt. Verseket és tanulmányokat írt. Meghalt 1995-ben.
SPENSER, Edmund. 1552–1599. Az Erzsébet-kori angol líra és általában az egész angol költészet egyik legnagyobb tehetsége, rendkívül finom nyelvművész. Egy szabómesternek volt a fia. Költői talentuma kora legnagyobb urainak és szellemeinek barátságát biztosította számára. Nevezetesek az eklogái és a „Fairy Queen” c. meseszerű, allegorikus hőskölteménye. Petrarcát fordította; eredeti szonettjeinek is olaszos címe van: „Amoretti-szonettek”. Az 1598-as ír szabadságharcban felperzselték a kastélyát, melyet verseiért a királynőtől kapott, s kisfiát megölték; ő maga alig tudott hazavergődni Londonba, ahol nagy nyomorban nemsokára meghalt. A Westminster apátsági templomban, a „költők sarká”-ban temették el, Chaucer mellé, ahová azóta is a nagy angol költőket temetik.
STADLER, Ernst. Német költő, 1883–1914. Az impresszionizmus és expresszionizmus határán áll, az átmenet összes formai és tartalmi jegyeivel. Egyfelől az autonóm szépség tisztelete, másfelől egy új erkölcstan hirdetése és a kozmikus összefüggéseket feltáró víziószerűség jellemzi.
STAFF, Leopold. Igen jelentős modern lengyel költő. 1878-ban született, Varsóban él. Sok verseskönyvet és több drámát írt. Kiemelik nagy formaművészetét és intenzív szellemi kultúráját. Meghalt 1957-ben.
STEFFEN, Albert, született 1884-ben. Svájci német erkölcsfilozófus, költő, drámaíró és esszéista. Felesége magyar nő. Meghalt 1963-ban.
STEPHENS, James. Ír költő. 1882-ben született, novellák, tündérmesék és több verskötet szerzője. Szellemes, érdekes, groteszk képzeletű, elmélyedő író. Ügyvéd Dublinban. [Ö. B. II.:] Novellák, tündérmesék szellemes, finom, elmélyült írója, kiváló költő. Meghalt 1950-ben.
STEVENSON, Robert Louis, 1850–1894. Angol költő, regényíró és esszéista. Mérnök fia volt, maga is annak, majd ügyvédnek készült, de nem praktizált. Tüdőbaj fenyegette, sokat utazott. Romantikája mindig reális marad. Igen finom stílművész, a századvégi angol prózaírás egyik főalakja, kalandos, fantasztikus regényeit világszerte ismerik. Versei közül a gyermekversek a legbensőségesebbek. Kaliforniából nősült, a Számoa szigeteken halt meg.
STORM, Theodor. 1818 [korábbi kiadásokban 1917]–1888. Észak-német költő, Husumban született. Többnyire az emlékezés tájait rajzolta nagyszerű művészettel, finom, mély, többnyire elégikus hangulatú, sokszor drámai novellák hosszú sorában és versekben, melyeket nagyszerű elbeszéléseinél is többre becsült. Kis lírai remekművek elsőrangú, igaz mestere.
Strassburg, Gottfried von. Lásd: Gottfried von Strassburg.
SUBIN, Pavel Nyikolajevics. Orosz költő, 1914–1951. Leningrádban filológiát tanult, a háború alatt részt vett a frontsajtó munkájában. Verseiből a szovjet haza és emberek iránti szeretet sugárzik. Komoly munkát végzett a Szovjetunióhoz tartozott un. „szövetségi köztársaságok” költészetének fordítása terén.
SUCKLING, Sir John. Angol földbirtokos, költő és drámaíró, 1609-től 1642-ig élt. Cambridge-ben tanult, Francia- és Olaszországban utazott. 1631-ben önkéntesként beállt Gusztáv Adolf seregébe, egyéves szolgálata alatt részt vett a harmincéves háború több csatájában, köztük a breitenfeldi ütközetben. A polgárháború kitörésekor maga kiállította csapat élén kelt harcra. Bramber képviselőjeként tagja volt a Hosszú Parlamentnek. 1641-ben egy általa szervezett összeesküvés felfedése miatt a kontinensre kellett menekülnie, ahol, a hagyomány szerint, 1642-ben a szegénységtől való félelmében méreggel vetett véget életének. Szép külsejű és bőkezű férfiú volt, a legjobb tekéző és kártyajátékos az udvarnál. Kisebb művei olykor a kifejezés különlegesen szerencsés példáit nyújtják. „A költők gyűlése” c. szatírája prototípusa lett számos későbbi hasonló jellegű műnek.
SULLY-PRUDHOMME, René-François-Armand, francia költő. 1839-ben, Párizsban született és 1907-ben halt meg. Első, bensőséges, finom verseit szinte túlságosan vulgarizálták az antológiák és a szavalók. Kitűnő formaművész, szerette a csiszolt sorokat, a gazdag rímeket. Legfinomabb s teljesen egyéni darabjai mintha már Verlaine-t jeleznék. Keserű, sötét, de kemény rezignációhoz jutott el bölcselkedő élete során, melynek tapasztalati és gondolatvilágát, sajnos, túlrendszeresen és túlfárasztóan akarta összegezni későbbi, nagy és élvezhetetlen didaktiko-metafizikus köteteiben.
SWINBURNE, Algernon Charles. Angol költő, egy tengernagy fia, 1837-ben született és 1909-ben halt meg. Patetikus, érzéki, pesszimista és artisztikus szellem, amellett, fiatalon, forradalmi reformok híve. Az ún. praeraffaeliták középkori katolikus szépségimádata benne pogány-görög és modern színezetet nyert. „Atalanta in Calydon” c. görög tárgyú drámájával, melynek tündöklő karénekei méltán nevezetesek, már fiatalon az angol költészet egyik vezére lett. Eleinte sok tiltakozást váltott ki forró erotizmusával. Később túl sokat írt. Költészete csupa zengő és viharos mozgás, erős és komplikált ritmus és dallamosság; végtelen tengerjáték. Swinburne a világirodalom legzeneibb költője.
SZENT EULÁLIA KANTILÉNÁJA: a legrégibb francia verses irodalmi szöveg. Valószínűleg a IX. század végén készült, bizonyára latin minta alapján. Szerzője ismeretlen. (Részlet.)
SZERELMES LÁNY PANASZA: Ismeretlen német költő verse a XVI. századból.
SZERELMI DAL. Német népdal.
SZMIRNENSZKI, Hriszto. Bolgár költő, 1898–1923. Rövid életében a legkülönbözőbb foglalkozásokat kipróbálta: volt cukrászinas, katonai akadémiai növendék, különböző irodalmi lapok munkatársa, szénbányász és betűszedő. Hihetetlen nélkülözéseken ment keresztül, közben folyton tanult és dolgozott, de teste nem bírta a gyilkos iramot, és alig huszonöt éves korában tüdővész áldozata lett. Mintegy félszáz vers és csaknem ugyanennyi cikk, tanulmány és novella maradt utána. Líráját mély humanizmus és forradalmi céltudatosság hatja át; formai szempontból a szimbolizmus jegyeit viseli magán.
SZMIRNOV, Szergej Vasziljevics. Orosz költő, 1913-ban született, Jaltában, tisztviselő családból. Rendszeres irodalmi tevékenységet 1930 óta fejtett ki; költeményeiben a szocializmus nemzedékének érzéseit és törekvéseit szólaltatta meg.
T
TENNYSON, Alfred, Lord. A mai Anglia legnépszerűbb költője, 1809-től 1892-ig élt. Apja lelkész volt. Működése az angol versművészet csúcspontját, a Viktória-korszak klasszikus betetőzését jelenti. Fiatalkorának játékos versei, melyek egy-egy női névhez fűződnek, Goethe ifjúkori dalaihoz hasonlíthatók. Tennyson az ún. praeraffaelitizmusból indul ki, s a l'art pour l'art költőivel tart rokonságot. Az oxfordi egyetem doktori címmel tüntette ki, a királynő 1884-ben lorddá emelte. Már 1850 óta Poeta Laureatus, udvari költő volt.
THEOKRITOSZ [Szabó Lőrinc névhasználatával:Theokritos], görög költő, a Kr. e. III. század derekán élt, Szirakuzában, Alexandriában és a görög szigeteken. Szülőhazájában nem boldogult, de a hellénizált Egyiptomban éveken át Ptolemaiosz II Philadelphosz kegyeltje, udvarának egyik dísze volt. A görög líra túlkulturált, „alexandriai” korszakában ragyogó, friss, természetes tehetség. Idilljei részben honfitársának, Szófronnak a „mimus”-ain épülnek, és szülőföldjének népi életét dolgozzák fel; Vergilius utánozta őket eklogáiban és bukolikus költeményeiben. „A szirakuzai nők” (a költő XV. idillje) a görög irodalom egyik legszebb kincse. Adonis Aphrodite kedvese volt; egy vadkan megölte; Zeusz azonban megengedte, hogy az Alvilágból évente hosszabb-rövidebb időre feljárhasson az istennőhöz; idővel a Feltámadás szimbóluma lett.
THOMAS, Edward. Angol költő, 1878-ban [korábbi kiadások szerint 1877-ben] született; 1917-ben, az első világháborúban esett el mint tüzérségi megfigyelő. Háborús lírájából teljesen hiányzik a gyűlölködés hangja. Érdekes, szép munkája az „Irodalmi zarándokút Angliában”. Versei bensőségesek, gyöngédek, melankolikusak, mélységesen átlelkesítik a természetet.
TOLSZTOJ, Alekszej Konsztantyinovics. Nemesi származású orosz drámaíró és költő, 1817-től 1875-ig élt. Diplomáciai és katonai tisztségeket töltött be. Történelmi regényt és drámatrilógiát írt Rettenetes Iván koráról. Lírája főként a természetet festi.
TRAKL, Georg. Ausztriai modern német költő. Sejtelmes, anyagtalan hangulatok és a nagy belső plaszticitás művésze, félig már expresszionista. 1887-ben született; 1914-ben esett el, az első világháborúban.
TU FU. Kínai költő, Li Taj-po után a kínai költészet legnagyobb alakja. A Sárga Folyó középső szakasza mentén született, 712-ben, feudális hivatalnoki családból. Komoly, klasszikus műveltséget szerzett, s már hétéves korában verselt. Felserdülve, 726-ban, az akkori hivatalnokifjak szokása szerint vándorútra indult, hogy előkészüljön a hivatalbalépéshez megkövetelt államvizsgára. Ezen, valószínűleg egyéni nézetei miatt, nem felel meg, úgyhogy tovább utazgat. Lo-Yangban megismerkedik Li Taj-po-val, aki szabad szellemével rendkívüli nagy hatással volt rá. 747-ben újra megkísérli az államvizsga letételét, de az udvar intrikája megakadályozza a sikerben, s ezenfelül apja halála folytán eddigi jövedelmétől is elesik. A szegénysorsra jutott Tu Fu barátai támogatásából kénytelen élni. 754-ben végre beköszönt hozzá a szerencse. Egyik verséért a császár magas hivatalba nevezi ki. Az udvari pompáról és a nép nyomoráról tett kemény megjegyzései miatt azonban hamarosan kegyvesztett lesz, és 759-ben megválik a nem neki való foglalkozástól, melyet az akkortájt dúló belviszályok még terhesebbé tettek a számára. Élete ezután sötét nyomor és tűrhető körülmények között ingadozik. Gyógynövények gyűjtéséből, művészetének aprópénzre váltásából tartja fenn magát és családját. Az ország sorsa iránt azonban ekkor sem lesz közömbös. Cseng-Tu mellett 760-ban felépített szalmakunyhójából egyre küldi figyelmeztető költeményeit. Öregkorában is sokat kóborol, 770-ben újra megpróbál eljutni a fővárosba, azonban útközben meghal. Tu Fu költészete a világ bajait mélyen átérző, de azon segíteni nem tudó nagy magányos lélek vergődése. Versei híven tükrözik zaklatott korának eseményeit s a vándorlásai közben megismert gyönyörű kínai tájakat. Sokat tanult a köznéptől, s legművészibb alkotásai azok, melyekben a klasszikus reminiszcenciák az egyszerű népi hangvételnek adnak helyet.
TUDOK EGY KISLÁNYT. Ismeretlen német költő, XV—XVI. század.
TYUTCSEV [az Ö. B. II.-ben: Tjucsev], Fjodor Ivanovics, orosz költő, 1803-ban, Ovsztugban született, majd a moszkvai egyetem elvégzése után külügyi szolgálatba lépett. Huszonkét esztendőt töltött külföldön mint diplomata, főleg Münchenben, de a jóni szigeteken és Torinóban is. Rendkívül művelt szellem, mély és tiszta orosz lelkiségét sajátosan színezte a francia és német kultúra hatása. Költeményeit eleinte névtelenül adta ki, s egyáltalán nem becsülte, sőt elszórta, noha már Puskin lelkesedett értük, majd Nyekraszov. Első komoly versgyűjteményét Turgenyev rendezte sajtó alá 1854-ben. Tyutcsev még elsiratta Goethét, Puskint; személyes barátja volt Heinének, Schellingnek. Hazájába visszatérve, Szentpétervárott, a külföldi cenzúrabizottság elnöke lett, de, mint mondta, „csak díszőrséget állt a gondolatok mellett”. Kétszer nősült; öregkorát gyermekeinek nevelőnője iránti – kölcsönösen fájdalmas – szerelme sajogta át. 1873-ban halt meg. Mint költő a legtisztább és legnemesebb szellemek közül való volt, elmélyült, finom, folyton sebzett lélek, rendkívüli formaművész, Puskin és Lermontov után alighanem a harmadik legnagyobb orosz lírikus. Valami panteisztikus és pesszimista harmóniába tudta fogni az ember és természet egységét, szépség és az irracionális borzongások nyugtalan világát, a titkos feszültségeket. Fenségeset tudott alkotni kis remekművekben, kemény, objektív lírát a kimondhatatlan sejtelmekből. Politikailag a konzervatívok és szlavofilek közé számítják, effajta versei nagyrészt érdektelenek. Egyébként romolhatatlan, klasszikus érték.
U
UHLAND, Ludwig, 1787–1862. Finom, tudós népdalgyűjtő és költő; nevezetes német balladaíró. Lírájában meglepően friss és közvetlen darabok akadnak. Sok verse népdal lett.
UTIÁLDÁS. Középkori német dal.
V
VALÉRY, Paul, 1871-ben született. Rendkívül mély, finom, elvont intellektuális francia költő. Még fiatalon feltűnt néhány ragyogó versével, aztán a filozófia, matematika és a legmagasabbrendű esszéírás érdekelte, és csak mintegy két évtized múlva szólalt meg újra versben. Mallarmé utóda, maga is a mesterek mestere. Nagyobb, üvegtisztább formaművész a parnasszistáknál is, akiknek költészetét a szimbolizmus minden zenei és egyéb vívmányával telíti. Homályossága nem érzelmi vagy hangulati eredetű, és csak nagy értelmi munkával bontható fel. Vannak, akik vitatják költő-voltát. Mindenképpen rendkívüli jelenség. [Ö. B. II.:] 1871—1945. Rendkívül mély, finom, elvont, intellektuális, modern francia költő, esszéíró és filozófus.
VÁTSZJÁJANA [Szabó Lőrinc névhasználatával: Vátszájana], hindu költő, a Kr. utáni első századok valamelyikéből. Híres műve, a Kámaszútra, a Szerelmi Kalauz, a szerelem és a házasélet elképesztő pedagógiáját foglalja tankönyvbe.
VEGA, Lope de. 1562–1635. A spanyolok klasszikus drámaírója és legnagyobb költője. Több mint kétezer színdarabot írt.
VERHAEREN, Émile, belga-francia költő, 1844-ben született, 1916-ban gyorsvonat agyongázolta. Komor, vallásos elmélyülésének első korszaka után az élet vízionáriusa lett, himnikus pátoszú lírikusa a modern technikai és szociális világnak. Nagyszerű a flamand képeinek nyers realizmusa. Rímes, „szabadversei” tulajdonképpen csak meglazították és komplikálták a klasszikus francia formákat. Szerelmi költészete csupa bensőség és érzéki finomság.
VERLAINE, Paul, 1844–1896. A francia költészet egyik főalakja, egyik legtisztább lírikusa. A „modern Villon”. Rimbaud-hoz fűződő barátsága, amely revolveres merénylettel végződött, két évre egy belga börtönbe juttatta; bohémsége és panerotizmusa eltávolította családjától; végül az abszint kórházakba, legendás züllésbe és dicsősége tetőpontján halálba vitte. Nagy művész és örök gyermek. A legszókimondóbb materializmustól a legbensőségesebb, legkonzervatívabb vallásosságig hullámzanak szenvedélyei és töredelmes gyónásai. Szimbolikus lírájának legnevezetesebb része csupa idegfinomság, zene, árnyalás. [Ö. B. II.:] A modern francia líra és a századvégi dekadencia éteri finomságok, bűn, materializmus és vallási eksztázis közt hányódó költő-királya.
VIGNY, Alfred de. 1779–1863. Előkelő család sarja; egy ideig katonatiszt volt. Francia dráma- és regényíró; büszke, tragikus és romantikus-pesszimista lélek. Mint költő élményeit távoli képekbe rejtve, mintegy álarc mögül mondja el mélyzengésű, plasztikus versekben, s így előfutárja a parnasszisták „szenvtelenségének”.
VILLON, François, 1431-ben született; halála évét nem tudjuk. Zseniális és szerencsétlen költő; a francia líra dísze; diák, rabló és akarata ellenére gyilkos, akit az akasztófától úgyszólván az utolsó percben mentett meg a királyi kegyelem. Megragadó őszinteséggel, meleg humorral és sokszor drasztikusan írta le hányódásait, környezetét, bukásait és vezekléseit. Modern testvéreként Verlaine-t (lásd ott!) emlegetik. Főműve „a Nagy Testamentum”: verses önéletrajz, önálló lírai betétekkel. A Testamentum ilyen betétversein kívül is írt „balladákat”: ez a műszó a középkorban egy meghatározott lírai versformát jelent (három strófa és „ajánlás”). Clémenceau szerint a francia irodalom csak egyetlen igazi lírikust produkált: Villont. [Ö. B. II.:] A francia középkor s általában az egész francia líra egyik legnagyobb zsenije, diák, rabló, akasztófavirág. Balladáiban s főleg „Kis és Nagy Végrendelet”-ében megragadó realizmussal és őszinteséggel, meleg humorral és sokszor drasztikusan írta meg bukásait és vezekléseit.
Vogelweide, Walter von der. Lásd: Walther von der Vogelweide.
VRCHLICKY, Jaroslav, 1859–1912. (Igazi neve: Emil Friad.) Cseh költő, drámaíró és műfordító, magányos, romantikus, világpolgár. Bámulatos inspiráció fűtötte, csak verseskönyveinek a száma ötvenre-hatvanra rúg. Elmélkedő, finom, gazdag lélek, korára igen nagy hatást tett; „a költészet Faustja és Merlinje; könyveknek egész hegyét halmozta fel, s bennük az emberiség teljes epopeiáját; egy Curtius, aki élete művével két évszázadnyi szakadékot hidal át”. Sokszor bőbeszédű. Utána a cseh költészet mindinkább a francia hatások felé fordult az addigi német helyett. Vrchlicky rengeteget fordított, szinte az egész világirodalmat; magyarból Aranyt, Petőfit és Madáchot.
W
WALLER, Edmund, 1606–1687. Kiváló angol kálvinista költő, a klasszicizmus előfutára. Mint királypárti sokáig élt párizsi emigrációban, ott sajátíthatta el ízlése az egyszerűbb, értelemhez kötöttebb, hűvösebb költői stílust, amely mindamellett egyáltalán nem nélkülözi a rejtett hevet és a szellemes ötleteket.
WALTHER von der VOGELWEIDE, [Szabó Lőrinc esetenként Walter-t ír], 1170 körül született, 1230-ban halt meg. Valószínűleg Dél-Tirol gyermeke; szobra Bozen-Bolzano piacterén áll. A középkori német poézis legragyogóbb neve, az első, aki összefogta, igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelől fonódó szálait, és aki a „költészetéből politikai fegyvert tudott kovácsolni”, főképp a pápaság ellen. Szerelmi lírája csupa gazdag ritmus, frissesség, élénkség. Verseit, mint a többi Minnesängerét, eredetiben is csak mai nyelvre fordítva lehet megérteni.
WEBSTER, John. Az Erzsébet-kor egyik legjobb színpadi szerzője, kitűnő műve a „Malfi hercegnő” c. dráma és „A fehér ördög”; meleg szívvel és rikító színekkel festi a borzalmat. 1580–1625-ig élt. Itt közölt versei lírai mutatványok fenti drámáiból.
WEINHEBER, Josef. Ausztriában született, 1892-ben. született Bécsben, Színes és súlyos, gazdag tehetségű művész. Általában a legnagyobb élő német költőnek tartják. 1945-ben halt meg az alsó-ausztriai Kirchstettenben.
WERFEL, Franz, 1890–1945. Német költő, dráma- és regényíró, novellista, az ausztriai expresszionizmus színes, néha patetikus, sokszor érzelmes vezére. Kiváló stiliszta, gazdag humanista szellem. Több regénye magyarul is megjelent.
WHITE, Joseph Blanco. Egyike a legismertebb „egyversű” angol költőknek; közölt nevezetes szonettjét csaknem minden antológiában megtaláljuk. 1775-től 1841-ig [korábbi kiadásokban 1942-ig] élt.
WHITMAN, Walt. Észak-amerikai költő, unanimista lelkiségével és szabad versformájával nagy hatást tett a modern világköltészetre. Long Island-on született, 1819-ben, egy paraszti ácsnak volt a fia. Hivatalnok, nyomdász, falusi tanító volt, sokat vándorolt, végül újságíró és író lett New Yorkban. Nagy feltűnést, sőt botrányt keltett 1855-ben megjelent „Fűszálak” c. verskötete, melyet élete folyamán számtalanszor át-átírt és bővített. A polgárháborúban mint betegápoló vett részt. Egyike volt a legnemesebb és legnaivabb lelkeknek. Sohasem nősült meg, 1875-ben szélütés érte. Derűs öregségben halt meg, 1892-ben, Camdenben, New Yersey államban. Valami demokratikus panteizmust hirdetett, s erősen ostorozta az emberek és intézmények képmutatását, többek közt a szerelmi morál terén; emiatt korában erkölcstelennek tartották, s könyvét elkobozták a szabadszájúsága miatt. Emerson melléje állt! Álma a tömegember egyéni diadala és fejlődése; a nagy tömegekhez azonban nem jutott el, s Amerikában sok tekintetben theozófusok és esztéták áldozata lett. Hibája a monotonitás, a szakadatlanul harsogó enunciálás, a mértéktelenség és a sok, katalógusszerű felsorolás a verseiben. Viszont tagadhatatlanul nagy lélegzet él benne. Igen sok száraz témát emelt be a költészetbe, és előtérben álló szellemi atletizmusa mellett sok meglepő, rejtett finomság található a műveiben. „Democratic Vistas” c. prózai művében a demokráciára és az Egyesült Államok világküldetésére vonatkozó eszméit fejti ki.
WILDGANS, Anton. Bécsi költő és drámaíró. Finom, néha igazán elmélyülő művész. 1881 [korábbi kiadásokban:1882]–1932.
WOLKER, Jiři. Cseh költő, 1900-tól 1924-ig élt. Polgári családból származva, harcos szocialista lett. Művészi kiteljesedésének a tüdőbaj vetett véget, mindössze két kötete jelent meg.
WORDSWORTH, William. Az angol költészet megújítója, az európai romantika nagy előfutára. Ügyvéd gyermeke, 1770-től 1850-ig élt. Szüleit korán elvesztette, úgyszólván a nagyszülei nevelték; a gyermek minden szeretete nővére, Dorothy felé fordult. Egyik tisztelője ráhagyta kis vagyonát, ez tette lehetővé, hogy a költészetnek éljen. Előbb forradalmár volt, átment a felfordult Párizsba is, később lehiggadt, sőt makacs konzervatív lett. Coleridge-zsel közösen adta ki első verseit, és fejtette ki az új költészet alapelveit. Egy darabig együtt is éltek az angol tavak vidékén – „tavi iskola!” – s együtt utaztak Németországban. Ő fedezte fel először a természet és a mindennapi, egyszerű élet titkos romantikáját az irodalom számára. Nagy művésze a tájköltészetnek és az emlékezésnek. Verseiben van valami polgári: szegény, szürke emberek nyugodt, „polgári” érzéseit emeli ideális magasságokba, s a legigénytelenebb tárgyakra a lelkiség dús fényét veti. Egyike a legnagyobb angol szonettíróknak.
Y
YEATS, William Butler. A modern Írország legnagyobb költője, az ír irodalmi reneszánsz vezére. 1865-ben született, Dublinban; apja festőművész volt, eleinte ő is annak készült, de költő és drámaíró lett. Lady Gregoryval és más rajongókkal megalapította a dublini nemzeti színházat, az Abbey Theatre-t; ír főrenddé nevezték ki; 1923-ban Nobel-díjat kapott. Költészete csupa finomság, sejtelem, legenda, mind mélyebb és keserűbb szimbólumok hordozója. Lírai témái nemegyszer hiedelmekből, babonákból, mesékből épülnek; de mindig túlnőnek a regionalizmus korlátain. Élete folyamán számtalanszor át- meg átdolgozta a verseit. 1939-ben halt meg.
TARTALOM
MÁSODIK KÖNYV
Goethe: Maradandóság a változásban
Tyutcsev: A költészet
Shelley: Invokáció a természethez (Az „Alastor" nyitánya)
Milton: Üdv, szent fény! („Elveszett paradicsom", III. 1-55.)
Tu Fu: Elkisértem Vej Feng-et, mikor kormánybiztosnak Lang-Csou-ba ment
Puskin: Varázsol mult muzsája…
Shakespeare: Bár magadé volnál! (13. szonett)
Shakespeare: Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét (29. szonett)
Lermontov: Az angyal
Baudelaire: Elitélt könyv felirata
Whitman: Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban
Puskin: Az élet szekerén
Walter de la Mare: Mindenek múlása
Shakespeare: Te akarod, hogy képed nyitva tartsa (61. szonett)
Baudelaire: Fároszok
Baudelaire: Tasso a börtönben
Nietzsche: Elárvultan
Lenau: Hazámhoz
Whitman: Egyént énekelek
Werfel: Az olvasóhoz
Whitman: Ne csukjátok be a kapuitokat
Verlaine: A sík táj elomló…
Angol népdal: Fújj, északi szél!
Shakespeare: Hogy a világ ne kérdje (72. szonett)
Wordsworth: A gyermek téli játékai (A Prelude-ból)
W. H. Davies: A tél szépsége
Emerson:A hóvihar
Puskin: Téli este
Puskin: Téli utazás
W. H. Davies: Téli tűz
Jammes: Meztelen ülsz majd…
Shakespeare: Gyilkos csatát vív szemem és szivem (46. szonett)
Shakespeare: Sohase láttam (83. szonett)
Grillparzer: Csók
Szmirnov: A hólé már lefolyt
Po Csü-ji: Mióta fekszem
Po Csü-ji: Búcsú a téli kályhától
Goethe: Március
Tyutcsev: A tél meg a tavasz
Blake: A tavaszhoz
Hölty: Májusi dal
Shakespeare: Hazugság, amit tollam egykor írt (115. szonett)
Shakespeare: Esküszöm, nem a szememmel szeretlek (141. szonett)
Hölty: Májusi éjszaka
Goethe: Korai kikelet
Tyutcsev: Tüzel a nap…
Ismeretlen angol költő: Megint ágyban
Tyutcsev: Tavasz
Tristan Klingsor: Francis Jammes
Whitman: Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek
Hardy: Büszke dalnokok
Stefan George: Párbeszéd a nádasban
Shakespeare: A jövő ellen, ha jön oly jövő (49. szonett)
Heine: Friss erdei zöldön át
Lermontov: Ha arany tengerét…
Herrick: Falusi magány
Harold Monro: Hangok a láp fölött
Komarov: A szungari mocsarak
Th. Campion: Friss cseresznye
Shakespeare: Valaha nem tetszett a fekete (127. szonett)
W. H. Davies: Kelet aranyban
W. H. Davies: Ráérés
Max Dauthendey: Berúgtak a rigók…
Jammes: A falu delel…
Shelley: Levél Maria Gisborne-hoz (Részlet)
W. H. Davies: Az arató korcsma
Tyutcsev: Kelletlenűl, vonakodva
W. H. Davies: A csibész
Tyutcsev: Térdig homok…
Wrchlicky: Eső után
Tyutcsev: Szomjú fejed…
Heine: Loreley
Shakespeare: Mily szemet rakott (148. szonett)
Tyutcsev: Dúlt a vihar
Tyutcsev: Tovazúgott a vihar…
Komarov: Zúgnak az erdők
Komarov: A tölgyfa
Tyutcsev: Nyáridőn…
Stefan George: Déli öböl
Subin: Hajnali fény
Shakespeare: Mit érne baldachint tárnom (125. szonett)
Puskin: A felhő
Walter de la Mare: Nod
Werner Bergengruen: Esti hangok
D. H. Lawrence: Denevérek
Annette von Droste-Hülshogg: Fűben
D. H. Lawrence: Kígyó
Stefan George: Tájkép I.
Li Taj Pe: Hegyi nyárban
Nietzsche: Velence
Meyer: A szirtfal
Tyutcsev: Magasság
Georg Britting: Tiroli szállodában
Tyutcsev: Az eget komor éjbe vonják…
Tyutcsev: Alpok
Hermann Hesse: Alpesi szoros
Shakespeare: Örülök, hogy bántottál valaha (120. szonett)
Mickiewicz: A magányhoz
Tyutcsev: A gleccserek
Burns: Zöldül a sás, óh!
Jammes: A zöld víz partján
Lermontov: Hazám
Polonszkij: A költő és Oroszország
Kochanowski: Ökreim, ti, jó igások
Nyekraszov: Szabadság
Lermontov: Emlékszel?…
A. E. Housmann: Körforgás
Verlaine: Misztikus alkonyat
Stefan George: Mezőség Róma előtt
Poe: A tudományhoz
Wordsworth: Volt egy fiú
Jammes: Szeptember
Shakespeare: Hol vagy, Múzsám (100. szonett)
Shakespeare: Renyhe múzsa (101. szonett)
Blake: A légy
Tyutcsev: A szép őszi estékben…
Shakespeare: Nem öregedsz szememben, szép barátom (104. szonett)
Vrchlicky: Őszi táj
J. Webster: Erdei temetés
Nietzsche: Az ősz
Lamartine: Az ősz
Rilke: Őszutó Velencében
Saint-Amant: Ősz a Kanári szigeteken
Blake: Az őszhöz
Lermontov: Őszi napfény
Whitman: Jövendő költők
Shakespeare: Van új az agyban, amit toll leírhat (108. szonett)
Shakespeare: Agyam rejti ajándékod (122. szonett)
Burns: Bármi rezzen
Goethe: Szabad szellem
Shelley: Óda a nyugati szélhez
Shakespeare: Tékozló báj, mért pazarlod (4. szonett)
Horatius: Hivogató Venushoz
Platon: Csillagok
Aszklépiadész: Édes
Shakespeare: Oly zsarnok vagy, igy is (131. szonett)
Catullus: Lesbiához
Catullus: Lesbia verebe
Shakespeare: Óh, ne kívánd, hogy védjem is (139. szonett)
Marlowe: Faust meglátja Helénát (Részlet a „Faust"-ból)
Shakespeare: Ni, hogy kergeti (143. szonett)
Baudelaire: Berta szemei
Shakespeare: Urnőm szeme nem nap (130. szonett)
Shakespeare: Szemeid szeretem (132. szonett)
Gottfried von Strassburg: Szerelmi dal
Shakespeare: Bűnöm: szerelmem (142. szonett)
Shakespeare: Szerelmem, bár gyengült látszatra (102. szonett)
Shakespeare: Ah, be hitvány, amit Múzsám elér (103. szonett)
John Donne: A jóreggelt!
Puskin: A tizedik parancsolat
Shakespeare: Azt mondod, kegyetlen (149. szonett)
Molière: A szerető hibái (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)
Platon: Praxitelés Kyprise
Goethe: Viszontlátás és búcsú
Shakespeare: De nehezen haladok útamon (50. szonett)
Shakespeare: Igy mentheti szívem rossz lovamat (51. szonett)
Du Bellay: Reggeli látomás
Milton: Este az édenben
Ben Jonson: Férfi-nóta
Polonszkij: Más tél
Theodor Däubler: Tél
Morgenstern: Első hó
Th. Campion: Téli éjszakák
Aszklépiadész: Az öv tanácsa
Shakespeare: Most hát bevallottam (134. szonett)
Shakespeare: Ugy fogok élni, hűnek tartva téged (93. szonett)
Ovidius: A száműzött búcsúja Rómától
Puskin: Egy tubákoló széphez
Shakespeare: Orsino herceg Oliviáról ábrándozik (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Shakespeare: A bohóc dala a mulandóságról (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Shakespeare: Népdal az udvarban a szomorú szerelemről (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Shakespeare: A herceg és Viola a nők szerelméről (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Shakespeare: A bolond gúnydala Malvolióhoz (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Shakespeare: A herceg bosszút akar állni Olivián (Részlet a „Vízkereszt"-ből)
Molière: A megbüntetett Psyché Ámort várja az Alvilágban (Részlet a „Psyché című táncjátékból)
Háfiz: Szerelmemről
Háfiz: Egy a tisztem
Goethe: Háfizhoz
Goethe: Vallja nép, a rab s a győző
Shakespeare: Uj dísztől dalom mért oly tar? (76. szonett)
Shakespeare: Ha nézem a mult krónikáiban (106. szonett)
Shakespeare: Se saját rémem, sem a nagyvilág (107. szonett)
Coleridge: Szerelem
Ljutfi: Sudár cédrussá serdűltél…
Aliser Navoj: Leila levele (Részlet a Leila és Medsnun c. elbeszélő költeményből)
Marvell: Félénk kedveséhez
Waller: Egy övre
Shelley: A szerelem filozófiája
Shakespeare: Szégyen! Mondd, hogy nincs (10. szonett)
Tyutcsev: Bujócska
Verlaine: Mielőtt még tovatűnnél
Vátszájana: Kit szeretnek a nők?
Baudelaire: Beatrice
Ronsard: Fecske-dal
Aszklépiadész: Életúntság
Weinheber: Novella levelekben
Lermontov: A szikla
Verlaine: A táj az ablakok keretében…
Broniewski: A Visztula
Catullus: A veréb halálára
Jammes: Egy délután…
Puskin: Szegény város
Shakespeare: Elhagytalak, s szemem lelkembe néz (113. szonett)
Verlaine: Kandalló s esti fény…
A. K. Tolsztoj: Éjszaka
Shakespeare: Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom (42. szonett)
Shakespeare: Ah, mért most él ő (67. szonett)
Jammes: Rózsákkal telne és...
Molière: Modorosság és természetesség (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)
1. Oronte szonettje
2. Francia népdal a XVII. századból
Francia népdal: Gaszkonyi bordal
Shakespeare: Múzsámul annyit invokáltalak (78. szonett)
Shakespeare: Mig más, hogy segítsd (79. szonett)
Verlaine: Nyár lesz tehát…
Shakespeare: Múzsám némúltan vonúl vissza (85. szonett)
Baudelaire: Eszmény
Shakespeare: Ennek gőgje a rang, annak az ész (91. szonett)
Polonszkij: Jó annak…
Verlaine: Mivelhogy nő a fény
Heine: Szürke éj a tengeren
Puskin: Töredék
Shakespeare: Mért biztattál, hogy szép lesz (34. szonett)
Barrett-Browning: Hogy szeretlek?
Kaputikján: Hajlongó gesztenyelombok
Goethe: Lili parkja
Fet: Nyári éj
Verlaine: Lankadt kéj lelkesedése
Archipoeta: Háborogva, legbelűl
Shakespeare: Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem (117. szonett)
Jammes: Hallod a borbolyás kerten át…
Tyutcsev: Egy lutheránus templomban
Kovačič: Vidám templom
Meyer: Egy hollandi után
R. Browning: Ketten a Campagnán
Shakespeare: Vedd, kedveseim, kedves, vedd (40. szonett)
Villon: A szerelem gyötrelmei (Részlet a „Nagy testamentum"-ból)
Shakespeare: Mondd, hogy azért hagytál el (89. szonett)
Martialis: Úrfi
Shakespeare: Úgy van, nem vagy Múzsám arája (82. szonett)
Jammes: A Sacré Coeur intézetbe…
Louise Labé: Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok
Louise Labé: Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet
Louise Labé: Élek, halok; égek, megfúlok…
Goldoni: Kölcsönkért szonett (Vers a „Hazug"-ból)
Verlaine: Spleen
Tyutcsev: Hő nyár
Verlaine: A faun
Bagrjana: Vidéki ház
Baudelaire: A fájó párizs (Kis költemények prózában)
1. Az Idegen
2. Az öregasszony kétségbeesése
3. A művész hitvallása
4. Tréfamester
5. A kettős szoba
6. Ki-ki a maga Agyrémét
7. A bolond és a Vénusz-szobor
8. A kutya és az illatszeres üveg
9. A rossz üveges
10. Hajnali egykor
11. A vad nő és a kis édes
12. A tömeg
13. Az özvegyek
14. A vén komédiás
15. A kalács
16. Az óra
17. A fele-világ egy hajsátorban
18. Útrahívás
19. A szegény fiú játékszere
20. A tündérek adományai
21. A kisértések, vagy Erosz, Plutusz és a dicsőség
22. Esti szürkület
23. A magány
24. A tervek
25. A szép Dorottya
26. A szegények szemei
27. Egy hősi halál
28. A hamis pénz
29. A nagylelkű játékos
30. A kötél
31. A hivatások
32. A thyrsus
33. Rúgjatok be!
34. Már!
35. Az ablakok
36. Az ábrázolás vágya
37. A Hold jótéteményei
38. Melyik az igazi?
39. Telivér
40. A tükör
41. A kikötő
42. Szeretők arcképei
43. A gáláns lövész
44. A leves és a felhők
45. A lövölde és a temető
46. Az elveszett dicsfény
47. Bonckés kisasszony
48. Bárhová, csak kívül a világon
49. Üssük le a szegényeket
50. A jó kutyák
Epilógus
Ricarda Huch: Ős szavak titkát mormolja az éj
Hálek: Az Ember és a Természet
Vrchlicky: Esőben
Goethe: Ujra együtt
Herrick: Mi a szerelem?
Mallarmé: Sóhaj
Ronsard: Máriához, egy csokor kiséretében
Kaputikján: Tavon
Yeats: Fehér sirályok
Poe: Marie Louise Shew-hoz I.
Poe: Marie Louise Shew-hoz II.
Po Csü-ji: Nyolcvanötéves apa
Goethe: Egy arany szívhez
Poe: Helénához
Tyutcsev: Szemek
Stefan George: Semmi rom és semmi cserép…
Puskin: Vágy
Shelley: Ha elhangzott a zene
Shakespeare: Nézd, mikor emeli égő fejét (7. szonett)
Shakespeare: Dicső hajnalok (33. szonett)
Puskin: Vallomás
Shakespeare: Az ő vitorlaröptű dala (86. szonett)
Shakespeare: Ég veled, te, túldrága (87. szonett)
Tyutcsev: Öngyilkosság és őrület
Shelley: Emlékezés
Verlaine: Streets I.
Kochanowski: A hársfa szól
Leopold Staff: Hársfák
Tristan Klingsor: A Luxembourg-kertben
Marceline Desbordes-Valmore: Szádi rózsái
Valéry: A méh
Storm: Jácintok
Tyutcsev: Üdvösség és jövő
Tyutcsev: Ha csak egy pillanatra is
Verlaine: Drága kezek, enyémek egykor
Tyutcsev: Idill és tragédia
Stefan George: Évforduló
Tyutcsev: Alig egy éve!
Kalidásza: Az esős évszak
Janus Pannonius: Az árvizről
Baudelaire: Spleen I.
Puskin: Bocsásd meg a féltékenységemet
Dehmel: Találkozás
Meleagrosz: Az elhagyott lány
Desbordes-Valmore: Az elváltak
Baudelaire: Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon…
Verlaine: Hallgasd meg a szelíd dalt…
Louis MacNeice: Circe
W. H. Davies: Davies vagyok
W. H. Davies: A kárhozott nem
Kaputikján: Elment…
Propertius: Az őrjöngő kedves
Aszejev: Nem aranyhajad igézete
Puskin: Óh, ne kérdezd…
Storm: És bár fájt rettenetesen
Klopstock: A rózsalánc
Catullus: Nagyzási hóbort
Catullus: Szerelmes levél
Catullus: Haragos szeretők
Heine: Ne esküdj
Louis Bouilhet: Egy nőhöz
Baudelaire: Hozzá, aki túlvidám
Heine: Egy nő
Horatius: Leuconoéhoz
Whitman: Ösztönök
Baudelaire: A két jó nővér
Lermontov: Igy, ilyen forrón…
Liliencron: Elhalt szerelem
Yeats: A vigasz csacsisága
Tyutcsev: Még elkapom az alakod
Yeats: Ha ősz leszel s öreg…
Tyutcsev: Ott és itt
Baudelaire: De profundis clamavi
Horatius: Lydiához
Puskin: A virág
Kaputikján: „Ljuda"
Lermontov: Szakitottunk…
Tyutcsev: Végül mégiscsak
Shakespeare: Szerelmed és szánalmad (112. szonett)
Shakespeare: Gyűlölj, ha akarsz (90. szonett)
Burns: Folyj csöndesen, Afton!
Lamartine: A tó
Mickiewicz: A tó felett
Meyer: A vércsöpp
Shakespeare: Mily édes bár a szégyen, ha tiéd… (95. szonett)
Aszklépiadész: Egy szűzhöz
Whitman: Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai
Yeats: Álmodott halál
Baudelaire: Beszélgetés
Tyutcsev: Tengerem, te
Puskin: Nem vágyom rád…
Shakespeare: Hogy legyek hát megint derűs kedély… (28. szonett)
Wordsworth: Lucy
Wordsworth: Szender béklyózta szellemem
Puskin: Nem, már nem vonzanak…
Burns: A kékszemű lány
Poe: Anyámhoz
Shakespeare: Mily erő adja iszonyú erőd (150. szonett)
Browning: Egy Galuppi-toccata
Goldoni: Velencei szerenád (A „Hazug"-ból)
Whitman: A villamos testet énekelem
Mme Louise Ackermann: Szerelmes férfi szavai
Shakespeare: Kecses bűneid…(41. szonett)
Shakespeare: Azon, mit rajtad földi szem elér… (69. szonett)
Shakespeare: De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt… (92. szonett)
Shakespeare: Hogy ócsárolnak, ne bántson soha (70. szonett)
Molière: „Mindenki barátja…" (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)
Molière: Használható erény… (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)
Donne: A bolha
Grillparzer: Egy bágyadt, őszi légyhez
Poe: Zanté-hoz
Baudelaire: Lezbosz
Shakespeare: Hogyha meghalok, ne tovább (71. szonett)
Puskin: Szellemidézés
Goethe: Könnyek vigasza
Puskin: Elégia
Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae
Molière: Célimène és Arsinoé párbaja (Részlet az „Embergyűlölő"-ből)
Baudelaire: Kárhozott asszonyok II.
G. Bottomley: Atlantisz
Goethe: Üdvözült vágy
Puskin: Egy költőhöz
Theodor Däubler: A bükk
Tyutcsev: Nappal és éjszaka
Machar: A haldokló Aischylos
Ben Jonson: Az olvasóhoz
Stefan George: Nem kér hőt és levegőt a kertem…
Ausonius: A költő a gyorsírójához
Milton: Shakespeare emléke
Ben Jonson: Szeretett mesteremnek, William Shakespeare-nek és annak emlékezetére, amit ránk hagyott
Villon: Ballada Villonról és a kövér Margotról
Lope de Vega: Családi körben
Nietzsche: Ecce homo
Lenau: Beethoven mellszobra
Tyutcsev: Goethe halálára
Stephen Spender: Beethoven halotti maszkja
Marot: A költő ifjúsága
Tyutcsev: Az őrület
Valéry: Hajnal
Lermontov: Az én démonom
Lenau: Egy zsarnokhoz
Heine: Belzacár
Stefan George: A pásztor napja
Shakespeare: Prológus (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Troilus a kerítőhöz (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Cressida a kerítőről és a szerelemről (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Troilus teljes helytállást javasol Helénáért (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Az őrült Cassandra Trója pusztulásáról (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Hector Heléna pártjára áll (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Pandarus dala (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Troilus első légyottra várja Cressidát (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Ulysses és Nestor a pártvillongások ellen (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Agamemnon fővezér üzenete Patroclussal Achillesnek (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Az áruló főpap jutalmát kéri (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Troilus búcsúja Cressidától (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Ulysses átlát Cressidán (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Nestor a fegyverszünet során üdvözli a vendég Hectort (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Achilles és Hector barátilag mustrálja egymást (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: A legzordabb itélet (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Mikor Troilus meggyőződött Cressida hűtlenségéről (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: Troilus buzdító beszéde Hector halála után (A Troilus és Cressidá-ból)
Shakespeare: A kerítő búcsúja a közönségtől (A Troilus és Cressidá-ból)
Meyer: Az admirális felesége
Hugo: Szegény emberek
Ovidius: A geták közt
Horatius: Iccius filozófus háborúba készül
Auden: A regényiró
Keats: Amikor először pillantottam Chapman Homérosába
Lenau: Zsiska János
Meyer: Michelangelo és a szobrai
Stefan George: Róma-járók
Lermontov: Nem Byron vagyok…
Meyer: Il Pensieroso
Bagrjana: Byron palotája Velencében
Mickiewicz: A görög szobára
Goethe: Margit a rokkánál (Dal a „Faust"-ból)
Lenau: Reggel a tengeren
Flecker: Brumana
Weinheber: Parasztföldön át
Stefan George: Goethe utolsó éjszakája Itáliában
Martialis: A költő és a milliomos
W. H. Davies: A költő
Camões: Világcsavargó
G. Benn: Az ifjú Hebbel
Baudelaire: Korábbi életem
Stefan George: Vers a jelenkorhoz
Hugo: Irás 1846-ból
Alexandrescu: Ezernyolcszáznegyven
Alexandrescu: Szatira a lelkemről
Eminescu: Romlott ifjuság
Eminescu: A szegény Dioniz tűnődése
Mickiewicz: A vándor dala
Puskin: Hazatérés
Meyer: A régi híd
Burns: Szép Doon…
Tyutcsev: Puskin halálára
Villon: A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz
Jammes: Nyerge alatt két pisztolyával…
Jammes: Azt írtad…
Suckling: Mi nyúz úgy?
Verlaine: Charleroi
Verlaine: A ködűlte folyón…
Wilhelm von Scholz: Stüzerbach
Tu Fu: Sóhaj a cédrus felett, melyet kidöntött a szél
Jammes: A tanya ragyogott…
A. K. Tolsztoj: Altató a kedveshez
Lenau: A pusztai csárda
Henry Newbolt: Rablók kezébe esett
Hartleben: Emlékszel még...?
Tu Fu: A kormányzó téli vadászata
Li Taj Pe: Utas ébred
Vrchlicky: Útközben
Tu Fu: Negyven sor Li Pó-nak
Jammes: Salles mellett…
Verlaine: Streets II.
Browning: Hazagondolás, a tengerről
Lermontov: A hajó
W. H. Auden: Nézd, idegen,...
Masefield: Tengerláz
Tu Fu: A legszebb világ
Longfellow: Cadenabbia
Masefield: Passzát-szél
Goethe: Tengerfenék (A Faust II-ből)
Dučić: Tengeri fűz
Heine: E szirten épül…
Sacheverell Sitwell: Tahiti
Storm: Tengerpart
Tyutcsev: Az örök Központ
Masefield: Mi vagyok, óh élet?
Hofmannsthal: Napkelte előtt
Herrick: Mikor olvasd versemet
Villon: Apró képek balladája
Villon: Kiforgatott igazságok
Samuel Butler: Groteszk igazságok
Reggel
A rím
Verspár
Közvélemény
La Fontaine: A Kertész meg a Várura
La Fontaine: A világtól elvonult Patkány
La Fontaine: A Medve és a két Cimbora
La Fontaine: Ulysses társai
La Fontaine: A Farkas és a Kutya
La Fontaine: A Darazsak és a Méhek
Krilov: A Holló és a Róka
Krilov: A Béka meg az Ökör
Krilov: A Cinke
Krilov: A Sas és a Tyúkok
Krilov: A Civakodók
Krilov: A róka és a Mormota
Krilov: A Tücsök és a Hangya
Krilov: A Járókelők és a Kutyák
Krilov: A Lomb és a Gyökerek
Krilov: A Seregély
Krilov: A Fésű
Krilov: A Paraszt meg a Szolgája
Krilov: A jószívű Róka
Krilov: Az Oroszlán és a Szunyog
Krilov: A Róka meg a Szamár
Krilov: A Kígyó meg a Bárány
Krilov: A két Muzsik
Krilov: A két Kutya
Krilov: A Halak tánca
Krilov: A Vizesés meg a Patak
Krilov: A Csuka
Krilov: A Macska és a Pacsirta
Krilov: A Pásztor
Krilov: A Kutya és a Ló
Krilov: A Farkas meg a Macska
Krilov: A Róka
Krilov: A Kakas meg a Kakukk
Krilov: A Farkasok meg a Bárányok
Krilov: A Majom és a szemüvegek
Krilov: A Mókus
Shakespeare: Idő és érdem (A Troilus és Cressidá-ból)
Eliot: Mágusok utazása
Schiller: A kezesség
Walter de la Mare: Miss T.
Saint-Amant: Sárgadinnye
A. K. Tolsztoj: A Kígyó meg a Lány
Tu Fu: Öt kis vers a magam üdítésére
Liliencron: Säntis
W. H. Davies: Macska, éjjel
Paulinus de Nola (?): Egy vadászkutya sírjára
W. H. Davies: A kutya
W. H. Davies: A patkány
Ralph Hodgson: Butaság városa
Jammes: A bűvész két kis madara
Goethe: Légyhalál
W. H. Davies: Az igazság
Jammes: Szörnyű volt…
W. H. Davies: A rab oroszlán
Chesterton: A szamár
Jammes: Mért húzzák az ökrök…
Tennyson: A sas
W. H. Davies: A nyúl
James Stephens: A csapda
Tu Fu: A sirály
Platón: Béka
Jammes: A tudós szamár
Walter de la Mare: A tréfás tündér
Georg Heym: A majom
Tu Fu: A megigért majom
W. H. Davies: Egy nő története
Jammes: A gyengélkedő fiatal lány…
Seumas O'Sullivan: Fuvolás
Kovačič: Fügésnéni a tengerpartról
Jammes: Az ebédlő
Martialis: A gőgös gazdag közkincse
W. H. Davies: Az egyetlen hiány
Liliencron: Egy nagy városban
Nyekraszov: A „Végső elégiák"-ból
Georg Heym: Robespierre
Goethe: A só dícsérete
Vrchlicky: Lépcsők
Dehmel: Prédikáció a nagyváros népéhez
René Schickele: Nagyváros népe
A. E. Housman: Vásáron
C. Sandburg: Villanások
Konopnicka: Csillagok
C. Sandburg: Traktor a tanyán
C. Sandburg: Chicago
Majakovszkij: Versailles
Baudelaire: A mindenséget a sikátorodba húznád…
Georg Heym: Lázkórház
Puskin: Földi sor
G. Benn: Férj és feleség átmegy a rákbarakkon
G. Heym: A professzorok
Shakespeare: Az állam lelke (A Troilus és Cressidá-ból)
Meyer: A szép nap
Tu Fu: Cung Fu fiam születésnapján
James Stephens: A vásár
Charles Cros: Füstölt hering
Morgenstern: Az Orrobém
Morgenstern: Az egér szeme
Morgenstern: A költői menyét
Morgenstern: Hal éji éneke
Morgenstern: A léckerítés
Morgenstern: Az ümög
Morgenstern: Hintaszék az elhagyott teraszon
Po Csü-ji: Halászkunyhóban töltött éjszaka után
Martialis: Kapzsi férj esze
Hugo: Éjjeli szállás
Calpurnius: A Körszínház
Rilke: Körhinta
Kaputikján: Anyai érzés
Dehmel: Az egész világ
Dehmel: Egészen szörnyű
Puskin: A próféta
Hugh Clough: A legújabb tízparancsolat
Leopold Staff: Igazság
Leopold Staff: Testvér, ki pőrölyöd
Meyer: Beszélj most te!
Puskin: Vas és arany
Lermontov: A próféta
Puskin: Oroszország rágalmazóihoz
Tyutcsev: Mért sírsz úgy, éjszakai szél?
C. Sandburg: Kerítés
Goethe: Vándor lelki nyugalma
Hofmannsthal: A fogoly hajószakács énekel
Puskin: Mickiewiczhez
Ovidius: Az első repülők: Daedalus és Icarus
Yeats: Ír repülő a halálát jósolja
Kaputikján: Repülőgépen
Wilhelm Müller: A görögök ókoruk barátaihoz
Whitman: Hajók városa
Matthew Arnold: A magyar nemzethez
Tyutcsev: A krími háború idején
Tyutcsev: Inség és kereszt
Tyutcsev: Oroszország
Stephen Spender: Regum ultima ratio
Horatius: Az állam hajójához
Robert Graves: Tehéndög-major
Broniewski: Kedves utca
N. T. Morris: Molise
Burns: Az invernessi lány
Li Taj Pe: Nanking
C. Sandburg: Fű
A. E. Housman: Hazafelé
Whitman: A szeszélyesen lobogó tábortűznél
Whitman: Óh, cserzettarcú fia a prerinek
Baudelaire: Ábel és Kain
Tu Fu: Rokonom és a haza sorsa
Tyutcsev: Silentium
Burns: Árpa Jankó
Baudelaire: A magányos bora
Goethe: Vagyon
Anakreóni dal: Kötődik a fehérnép
Goethe: Ittasan
Baudelaire: A bor lelke
Horatius: A boros korsóhoz
Puskin: Bacchusi dal
Tyutcsev: Emberi könnyek
Goethe: Hogy öröktől fogva van-e a Korán?
Li Taj Pe: Mikor berúgok
Háfiz: Bor és szerelem
Ralph Hodgson: Idő, maradj még
W. E. Henley: I. M: Margaritae sorori
Tu Fu: Rőzsehordó nők
Albert Steffen: Mult és jelen
A. E. Housmann: Esti tornyok…
Hofmannsthal: Élmény
Tyutcsev: Szökőkút
Heine: Tökéletlenség
Puskin: Ha a városi zaj…
Yeats: Ezek felhők a bukó nap körül
Meyer: A sebzett fa
Horatius: Búcsú Venustól
W. H. Davies: Gondolat
A. K. Tolsztoj: Tanács
Herrick: A költő és a témái
Herrick: Elmulás
Tyutcsev: Emlékezés a Néva hídján
C. Sandburg: Boldogság
Mörike: Gondold meg, óh, lélek
Verlaine: Szivemben könnyezik
Rilke: Az erkély
Edward Thomas: Az uj ház
Webster: Virága illat-tengerét
Puskin: Ima
Broniewski: Boldogság
Broniewski: Búcsú
Masefield: Szürkület
Heine: Fázva s mogorván…
Baudelaire: A nap vége
Lermontov: Monológ
Tu Fu: Szomorúság tízévi háború után
Stephen Spender: Hölderlin öregkora
Yeats: Öregemberek bámulják magukat a vizekben
Tu Fu: Ötvenes férfi gondjai
Meyer: Alkonypir az erdőn
Lord Bacon: Élet
Wordsworth: Sorok a tinterni apátság fölött
Tyutcsev: Két erő
Shelley: Holnap
Puskin: Emlékezés
Rilke: Orpheus, Eruydike, Hermes
Shelley: A világ vándorai
Baudelaire: Spleen IV.
Mickiewicz: A tékozló bánata
Shakespeare: Sár s bűn központja, lelkem (146. szonett)
Baudelaire: A gyógyíthatatlan
Tyutcsev: Mikor sötét gond
Liliencron: A gyermekkorból
Hofmannsthal: A külső élet balladája
Horatius: Postumushoz
Shakespeare: Okosan légy kegyetlen… (140. szonett)
Shakespeare: Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal… (144. szonett)
Shakespeare: Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik… (147. szonett)
Tyutcsev: Mulandóság
Tyutcsev: Álmatlanság
Baudelaire: Vonzó borzadály
Heine: Visszapillantás
Verlaine: Az álnok-szép napok…
Lermontov: Lehullt az élet lánca…
Kovačič: Rossz sejtelem
Mahmud: A halál ostroma alatt
Nazim Hikmet: A szomorúfűz
Jammes: Gyermekkori emlékek
Pierre Matthieu: Az élet és a halál négysorosai-ból
Mickiewicz: Bár itt vagyok
Storm: A kétely
Storm: Sulyos betegségben
Nyekraszov: Zinához
Nyekraszov: Versem, sok versem…
Baudelaire: Egy kiváncsi álma
Verlaine: A „Romlás virágai"-nak egy példányára
Shakespeare: Tudod, mint hitszegő szerettelek… (152. szonett)
Whitman: Tűnődés
Hardy: Kettejük találkozása
Flecker: Nem gyáva ember éneke
Broniewski: Április tizennegyedike
Kipling: Városok, trónok, birodalmak
Goethe: Hárfás
Stefan George: Az álarcosnő
Webster: Hogyan haljak meg? (Részlet a „Malfi hercegnő"-ből)
W. H. Davies: A föld mélyén
Pacuvius: A költő csontjai
Hardy: A férfi temetésén
Walter de la Mare: Sírfelirat
Roy Campbell: Egy ujságíró halálára
Tyutcsev: Orosz nő
David Gray: Sirfeliratom
James Beattie: Mint te
Carlyle: Cui bono?
Flecker: A piactalan város
Béranger: Az yvetoti király
Eliot: Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete
Edmund Waller: Öregség
Stevenson: Requiem
Erinna: A halott Baukisz
Erinna: Baukisz sírboltjára
Baudelaire: Temetés
Hégészipposz: Timon a sírjából
Heym: Ofélia
Whitman: Hatalmas zenével jövök
Poe: Város a tengerben
Goethe: Pokol-torka (A Faust II.-ből)
Nyekraszov: Háborús anyák
Eliot: Az üresek
Meyer: „Hal Miklós"
Heine: Nem hívnak az égi virányok
Leopardi: A végtelen
Poe: A győztes féreg
Tyutcsev: Tarts ki!
W. H. Davies: Féregálló
Goethe: Epirrhema
Baudelaire: A váltságdíj
C. F. Meyer: Kései hajón
Lermontov: Ima
Tyutcsev: Éj
C. F. Meyer: A kereszt
Tennyson: A kikötőn túl
Nietzsche: Csillag-erkölcs
Lermontov: Le az útról…
Milton: Ádám és Éva reggeli imája
Storm: Suttog az éj…
Whitman: Te vagy az új személy, aki hozzám húz?
Puskon: Álmatlan éj
Tyutcsev: Az álom
A. A. Fet: Kihúnyt csillagokhoz
Sully-Prudhomme: A Göncöl
Tyutcsev: Jaj és ima és hit és szerelem
Whitman: A gyermek szólt: mi a fű?
Tyutcsev: Emlékek halála
Stefan George: A háború
Eliot: Karének
Kochanowszki: A kis Orsolya siratása (Tizenhárom részlet a „Gyászdalok"-ból)
Majkov: Kislányomhoz
Majkov: Nem lehet!
Puskin: A visszhang
Lermontov: Hálaadás
Baudelaire: Szent Péter nemet mond
Chesterton: Szentek szentje
Tyutcsev: Tanítás
Stefan George: Litánia
Flecker: Tenebris interlucentem
Tyutcsev: Hitetlen kor
Shelley: Julian és Maddalo (Részlet)
Schiller: Polykratesz gyűrűje
Nietzsche: Éjfélkor
Goethe: Nem izgat, hogy itél…
Wolker: Mirogoj
Nietzsche: Az uj Columbus
Heine: Hol?
C. F. Meyer: A tenger éneke
Bergengruen: Halotti beszéd egy madár fölött
Flecker: Egy költőhöz ezer évvel ezután
Horatius: Ima Apollóhoz
Li Taj-po: Bucsu
Tu Fu: Az év utolsó estéjén
Burns: Felföld, hegyeim
Tyutcsev: J. P. Polonszkij barátomnak
Tyutcsev: Mint aki nagy hírt…
Nietzsche: Uj tengerekre
Weinheber: Kalendárium
Puskin: Az emlékmű
Milton: Az elveszett Paradicsom (Második könyv)
Szabó Lőrincné: Utószó
Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc és az Örök Barátaink
Jegyzetek
ACKERMANN, madame, leánykori nevén: Louise-Victoire Choquet
Szerelmes férfi szavai
II.
Aiste [Aist], Dietmar von ld. Dietmar von Aist.
ALEXANDRESCU, GRIGORE MIHAI
Ezernyolcszáznegyven
II.
Szatira a lelkemről
II.
ANAKREON
Erósz mint kovács
I.
ANAKERONI DAL
Kötődik a fehérnép
II.
ANGELUS SILESIUS
Harminc párvers az „Arkangyali vándor”-ból
I.
Jertek, mondja Krisztus, a hős
I.
ANGOL NÉPDAL
Fújj, északi szél!
II.
Kakukk-nóta
I.
ARCHIPOETA
Háborogva, legbelűl
II.
ARNOLD, MATTHEW
A magyar nemzethez
II.
ARVERS, FÉLIX
Sorsomnak titka van …
I.
ASZKLÉPIADÉSZ
Az öv tanácsa
II.
Egy szűzhöz
II.
Édes
II.
Életúntság
II.
ASVAGHÓSA
Buddha az éjszakai háremben
I.
ASZEJEV, NYIKOLAJ NYIKOLAJEVICS
Nem aranyhajad igézete
II.
AUDEN, WYSTAN HUGH
A regényiró
II.
Nézd, idegen …
II.
AUSONIUS, DECIMUS MAGNUS
A költő a gyorsírójához
II.
BABILÓNIAI VALLÁSOS ÉNEK
Himnusz a Nap-istenhez
I.
BACON, FRANCIS
Élet
II.
BAGRJANA, ELISZAVETA
Byron palotája Velencében
II.
Vidéki ház
II.
BARRETT-BROWNING, ELIZABETH
Hogy szeretlek?
II.
BAUDELAIRE, CHARLES
A baglyok
I.
A Bolond és a Vénusz-szobor (Kis költemény prózában)
II.
A bor lelke
II.
A Fájó Párizs (Kis költemények prózában )
II.
A felevilág egy hajsátorban (Kis költemény prózában)
II.
A gáláns lövész (Kis költemény prózában)
II.
A gyógyíthatatlan
II.
A hamis pénz (Kis költemény prózában)
II.
A hivatások (Kis költemény prózában)
II.
A Hold jótéteményei (Kis költemény prózában)
II.
A jó kutyák (Kis költemény prózában)
II.
A kalács (Kis költemény prózában)
II.
A kettős szoba (Kis költemény prózában)
II.
A két jó nővér
II.
A kikötő (Kis költemény prózában)
II.
A kisértet
I.
A kisértések vagy Erosz, Plutusz és a dicsőség (Kis költemény prózában ) II.
A kötél (Kis költemény prózában)
II.
A kutya és az illatszeres üveg (Kis költemény prózában)
II.
A leves és a felhők (Kis költemény prózában)
II.
A lövölde és a temető (Kis költemény prózában)
II.
A macska
I.
A macskák
I.
A magány (Kis költemény prózában)
II.
A magányos bora
II.
A méreg
I.
A mindenséget a sikátorodba húznád…
II.
A művész hitvallása (Kis költemény prózában)
II.
A nagylelkű játékos (Kis költemény prózában)
II.
A nap vége
II.
Anywhere out of the World (Kis költemény prózában)
II.
A pusztulás
I.
A rossz üveges (Kis költemény prózában)
II.
A szegény anyókák
I.
A szegények szemei (Kis költemény prózában)
II.
A szegény fiú játékszere (Kis költemény prózában)
II.
A szép Dorottya (Kis költemény prózában)
II.
A tervek (Kis költemény prózában)
II.
A Thyrsus (Kis költemény prózában)
II.
A tömeg (Kis költemény prózában)
II.
A tükör (Kis költemény prózában)
II.
A tündérek adományai (Kis költemény prózában)
II.
A vadnő és a kis édes (Kis költemény prózában)
II.
A váltságdíj
II.
A vén komédiás (Kis költemény prózában)
II.
A víg halott
I.
Az ablakok (Kis költemény prózában)
II.
Az ábrázolás vágya (Kis költemény prózában)
II.
Az elvesztett dicsfény (Kis költemény prózában)
II.
Az élő fáklya
I.
Az idegen (Kis költemény prózában)
II.
Az óra (Kis költemény prózában)
II.
Az önkínzó
I.
Az öregasszony kétségbeesése (Kis költemény prózában)
II.
Az özvegyek (Kis költemények prózában)
II.
Ábel és Kain
II.
Bárhova, csak kívül a világon (Kis költemény prózában)
II.
Beatrice
II.
Berta szemei
II.
Beszélgetés
II.
Bonckés kisasszony (Kis költemény prózában)
II.
De profundis clamavi
II.
Egy dög
I.
Egy hősi halál (Kis költemény prózában)
II.
Egy kiváncsi álma
II.
Elitélt könyv felirata
II.
Epilógus
II.
Esti szürkület
I.
Esti szürkület (Kis költemény prózában)
II.
Eszmény
II.
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon…
II.
Fároszok
II.
Fölemelkedés
I.
Hajnali egykor (Kis költemény prózában)
II.
Himnusz
I.
Hozzá, aki túlvidám
II.
Imádlak, mint az éj fekete boltozatját
I.
Kapcsolatok
I.
Kárhozott asszonyok II.
II.
Ki-ki a maga Agyrémét (Kis költemény prózában)
II.
Korábbi életem
II.
Köd és eső
I.
Lezbosz
II.
Már! (Kis költemény prózában) II.
Melyik az igazi? (Kis költemény prózában)
II.
Messze innen
I.
Őszi ének
I.
Párisi álom
I.
Romantikus naplemente
I.
Rúgjatok be! (Kis költemény prózában)
II.
Spleen I.
II.
Spleen IV.
II.
Szent Péter nemet mond
II.
Szeretők arcképei (Kis költemény prózában)
II.
Tasso a börtönben
II.
Tájkép
I.
Telivér (Kis költemény prózában) II.
Temetés
II.
Tréfamester (Kis költemény prózában)
II.
Útrahívás
I.
Útrahívás (Kis költemény prózában)
II.
Üssük le a szegényeket! (Kis költemény prózában)
II.
Vándorcigányok
I.
Visszaesés
I.
Vonzó borzadály
II.
BEATTIE, JAMES
Mint te
II.
BELLAY, JOACHIM du
Az eszmény
I.
Reggeli látomás
II.
BENN, GOTTFRIED
Az ifjú Hebbel
II.
Férj és feleség átmegy a rákbarakon
II.
BERGENGRUEN, WERNER
Esti hangok
II.
Halotti beszéd egy madár fölött II.
BERNARD, JEAN-MARC
De profundis
I.
BÉRANGER, PIERRE-JEAN de
Az yvetoti király
II.
BHAGAVAD-GÍTÁ
A mindenség látomása
I.
BIÓN
Esthajnalcsillag
I.
BLAKE, WILLIAM
A légy
II.
A tavaszhoz
II.
A tigris
I.
Az őszhöz
II.
BOTTOMLEY, GORDON
Atlantisz
II.
BOUILHET, LOUIS HYACINTHE
Egy nőhöz
II.
BRITTING, GEORG
Tiroli szállodában
II.
BRONIEWSKI, WŁADYSŁAW
A Visztula
II.
Április tizennegyedike
II.
Boldogság
II.
Búcsú
II.
Kedves utca
II.
Költészet
I.
Versirás közben, éjszaka
I.
BROOKE, RUPERT CHAWNER
A halak
I.
BROWNING, ROBERT
Egy Galuppi-toccata
II.
Elhúnyt nőm, a hercegnő
I.
Éjszakai találkozó
I.
Hajnali bucsuzás
I.
Hazagondolás, a tengerről
II.
Hazagondolás idegenből
I.
Instans tyrannus
I.
Ketten a Campagnán
II.
BURNS, ROBERT
A kékszemű lány
II.
A vidám koldusok
I.
Az invernessi lány
II.
Árpa Jankó
II.
Bármi rezzen
II.
Falusi randevu
I.
Felföld, hegyeim
II.
Folyj csöndesen, Afton!
II.
Ha a kedves volna az a…
I.
John Anderson, szivem, John!
I.
Még egy csók
I.
Szép Doon…
II.
Valakiért
I.
Zöldül a sás, óh!
II.
BUTLER, SAMUEL
Groteszk igazságok
II.
Reggel
II.
A rim
II.
Verspár
II.
Közvélemény
II.
BYRON, GEORGE GORDON, LORD
Ahogy itt jár-kél
I.
A szépség lányai közt nincs
I.
Felirat egy ujfoundlandi kutya siremlékére
I.
CALPURNIUS, TITUS JULIUS
A Körszínház
II.
CAMÕES, LUÍS de
Remény, mit remélsz?
I.
Világcsavargó
II.
CAMPBELL, IGNATIUS ROY DUNNACHIE
Egy ujságiró halálára
II.
CAMPION, THOMAS
Friss cseresznye
II.
Téli éjszakák
II.
CARLYLE, THOMAS
Cui bono?
II.
CAROSSA, HANS
A régi kút
I.
Titkos táj
I.
CATULLUS, CAIUS VALERIUS
A veréb halálára
II.
Catullus, büszke légy!
I.
Haragos szeretők
II.
Lányhűség
I.
Lesbia verebe
II.
Lesbiához
II.
Nagyzási hóbort
II.
Rabság betege
I.
Szerelem és gyülölet
I.
Szerelmes levél
II.
CHARLES D’ORLÉANS
Rondó
I.
CHESTERTON, GILBERT KEITH
A szamár
II.
Szentek szentje
II.
CHÉNIER, ANDRÉ MARIE de
A nagy francia forradalomban (A Labdajáték-terem-ből)
I.
Gyötrelmes éj
I.
CLAUDIUS, HERMANN
Dal az életről
I.
Legenda a szobában
I.
CLOUGH, ARTHUR HUGH
A legújabb tízparancsolat
II.
COLERIDGE, SAMUEL TAYLOR
Éjféli fagy
I.
Idő, valóságos és képzelt
I.
Kubla kán
I.
Rege a vén tengerészről
I.
Szerelem
II.
COWPER, WILLIAM
A csiga
I.
Anyám arcképét megkapva (Részlet)
I.
CROS, CHARLES GUY
Füstölt hering
II.
DANIEL, SAMUEL
Gondbűvölő álom…
I.
Ha majd mások…
I.
DAUTHENDEY, MAX
Berúgtak a rigók…
II.
DAVIES, WILLIAM HENRY
A csibész
II.
A föld mélyén
II.
A kárhozott nem
II.
A költő
II.
A kutya
II.
A nyúl
II.
A patkány
II.
A rab oroszlán
II.
A tél szépsége
II.
Az arató korcsma
II.
Az egyetlen hiány
II.
Az igazság
II.
Davies vagyok
II.
Egy nő története
II.
Féregálló
II.
Gondolat
II.
Kelet aranyban
II.
Macska, éjjel
II.
Májusi reggel
I.
Mikor még
I.
Ráérés
II.
Téli tűz
II.
DÄUBLER, THEODOR
A bükk
II.
Tél
II.
DEHMEL, RICHARD
Az egész világ
II.
Egészen szörnyű
II.
Fenyegető kilátás
I.
Hegyi zsoltár
I.
Nyomasztó légkör
I.
Prédikáció a nagyváros népéhez II.
Találkozás
II.
DE LA MARE, WALTER JOHN
A figyelők
I.
A tréfás tündér
II.
Mindenek múlása
II.
Miss T.
II.
Nod
II.
Sirfelirat
II.
DESBORDES-VALMORE, MARCELINE
Az elváltak
II.
Szádi rózsái
II.
DIETMAR von AIST
Ahi! Már közel az idő
I.
A magas hársfa tetején I.
Ugy érzem ezer éve már
I.
DONNE, JOHN
A bolha
II.
A halálhoz
I.
A jóreggelt!
II.
DOWSON, ERNEST CHRISTOPHER
Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae
II.
DRAYTON, MICHAEL
Búcsú a szerelemtől
I.
DROSTE-HÜLSHOFF, ANETTE ELISABETH von
A pacsirta
I.
A tükörkép
I.
Fűben
II.
Itélet
I.
Du Bellay, Joachim ld. Bellay, Joachim du
DUČIĆ, JOVAN
Tengeri fűz
II.
ELIOT, THOMAS STEARNS
Az üresek
II.
Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete
II.
Karének
II.
Mágusok utazása
II.
EMERSON, RALPH WALDO
A hóvihar
II.
EMINESCU, MIHAI
A szegény Dioniz tünődése
II.
Romlott ifjuság
II.
ERINNA
A halott Baukisz
II.
Baukisz sírboltjára
II.
Félre, könyvek, doktrínák! ld. Középkori diáknóta
FET, AFANASZIJ AFANASZJEVICS
Hogy nő a sok árny! …
I.
Kandallónál
I.
Kihúnyt csillagokhoz
II.
Kikelet
I.
Nyári éj
II.
FLECKER, HERMAN JAMES ELROY
A piactalan város
II.
Brumana
II.
Egy költőhöz ezer évvel ezután II.
Nem gyáva ember éneke
II.
Tenebris interlucentem
II.
FRANCIA NÉPDAL
Gaszkonyi bordal
II.
Fújj, északi szél! ld. Angol népdal
GAUTIER, THÉOPHILE
A művészet
I.
A Sierra Nevadában
I.
GEORGE, STEFAN
A domb, melyen sétáltunk
I.
A halottakhoz
I.
A háború
II.
A költő a zűrzavar korában
I.
A nép kedvencei
I.
A bajnok
I.
A hárfás
I.
A nyárnak az őszbe kacag most I.
A pásztor napja
II.
A szép arckép
I.
A sziget ura
I.
A „Szövetség csillagából”
I.
Az Antikrisztus
I.
Az álarcosnő
II.
Búsak, ahol találkozunk
I.
Déli öböl
II.
Évforduló
II.
Föl s le járunk
I.
Goethe-nap
I.
Goethe utolsó éjszakája Itáliában II.
Ismeretlen dalnok boldogtalan modorában
I.
Jőjj a holtnakhitt parkba
I.
Júliusi bánat
I.
Litánia
II.
Mezőisten szomorusága
I.
Mezőség Róma előtt
II.
Ne késs elfogni
I.
Nem kér hőt és levegőt a kertem… II.
Nietzsche
I.
Párbeszéd a nádasban
II.
Róma-járók
II.
Semmi rom és semmi cserép… II.
Szivünk asszonya
I.
Tájkép
I.
Tájkép I.
II.
Vagyok az egy s vagyok a kettő I.
Vers a jelenkorhoz
II.
GOETHE, JOHANN WOLFGANG von
A kedves közelléte
I.
A só dícsérete
II.
A szenvedély trilógiája
I.
1. Wertherhez
I.
2. Marienbadi elégia
I.
3. Megbékülés
I.
A tavon
I.
Az az undok szipirtyó
I.
Az emberiség határa
I.
Az öreg Kronoshoz
I.
Charlotte von Steinhoz
I.
Cupido
I.
Egy arany szívhez
II.
Egy és minden
I.
Elmerűlve
I.
Epiphanias
I.
Epirrhema
II.
Ezer alakba rejtőzhetsz
I.
Éjszakai gondolatok
I.
Ganymedes
I.
Hadd sírjak!
I.
Háfizhoz
II.
Hárfás
II.
Hátem
I.
Hogy öröktől fogva van-e a Korán?
II.
Húsvéti séta (A Faust I.-ből)
I.
Ittasan
II.
Korai kikelet
II.
Könnyek vigasza
II.
Légyhalál
II.
Lidához
I.
Lili parkja
II.
Lynceus, a toronyőr (A Faust II.-ből)
I.
Maradandóság a változásban
II.
Margit a rokkánál (A Faust I.-ből) II.
Március
II.
Mohamed éneke
I.
Nem irok már selyemlapokra
I.
Nem izgat, hogy itél…
II.
Óh, mennyi érzék!
I.
Őszi érzés
I.
Ő volt, szeme, szája, ő
I.
Pokol-torka (A Faust II.-ből)
II.
Proemion
I.
Prometheus
I.
Szabad szellem
II.
Szellemek éneke a vizek fölött
I.
Szélcsend a tengeren
I.
Talált kincs
I.
Tengerfenék
II.
Tengeri utazás
I.
Ujra együtt
II.
Üdvözült vágy
II.
Vagyon
II.
Valami halk, gyermeki bánat
I.
Vallja nép, a rab s a győző
II.
Vándor éji dala
I.
Vándor lelki nyugalma
II.
Viszontlátás és búcsú
II.
GOLDONI, CARLO
Kölcsönkért szonett (A Hazug-ból)
II.
Velencei szerenád (A Hazug-ból) II.
GOTTFRIED von STRASSBURG
Szerelmi dal
II.
GRAVES, ROBERT RANKE
Tehéndög-major
II.
GRAY, DAVID
Sirfeliratom
II.
GRAY, THOMAS
Egy elkényeztetett cicáról, mely az aranyhalas medencébe fult
I.
GREENE, ROBERT
Faunia
I.
Óh, ha dalol
I.
GRILLPARZER, FRANZ
Csók
II.
Egy bágyadt, őszi légyhez
II.
GRYPHIUS, ANDREAS
Szonett a mulandóságról
I.
GÜNTHER, JOHANN
CHRISTIAN
Est
I.
Isten
I.
Gyönyörűszép a liget ld. Német népdal
HALAS, FRANTIŠEK
A halott katona
I.
Az anya
I.
Ősz a tavaszban
I.
HÁLEK, VITĔZSLAV
Az Ember és a Természet
II.
HARDY, THOMAS
A férfi temetésén
II.
A kerti szék
I.
Büszke dalnokok
II.
Egy holdfogyatkozáskor
I.
Kettejük találkozása
II.
HARTLEBEN, OTTO ERICH
Emlékszel még…?
II.
HÁFIZ, SAMSZU’D-DÍN MUHAMMAD
Bor és szerelem
II.
Egy a tisztem
II.
Szerelmemről
II.
HÉGÉSZIPPOSZ
A halott meg a halai
I.
Timon a sírjából
II.
HEINE, HEINRICH
A csoda-májusban
I.
A drága család
I.
A fiatalokhoz
I.
Az éj esős, viharzó…
I.
Belzacár
II.
Csak ne kérdezd
I.
E szirten épül…
II.
Egy nő
II.
Fázva s mogorván…
II.
Förtelmes idő
I.
Friss erdei zöldön át
II.
Hol?
II.
Izlett a tea…
I.
Könnyeimből virágok
I.
Loreley
II.
Lótuszvirág
I.
Ne esküdj
II.
Nem hívnak az égi virányok II.
Ősz halk szele
I.
Salamon
I.
Szürke éj a tengeren
II.
Tökéletlenség
II.
Utazás a Harz-hegységben
I.
Prológus
I.
Idill a hegyen
I.
Visszapillantás
II.
HENLEY, WILLIAM ERNEST
I. M. Margaritae sorori
II.
HERRICK, ROBERT
A költő és témái
II.
Elmulás
II.
Falusi magány
II.
Júlia ruháira
I.
Karperec: Júliának
I.
Kedveseinek elvesztéséről
I.
Mért siettek úgy, nárciszok? I.
Mi a szerelem?
II.
Mikor olvasd a versemet
II.
Rendetlen szépség
I.
HESSE, HERMANN
Alpesi szoros
II.
Hiába ittam ki a konyakot…
I.
Öltözés közben
I.
Reggel álarcosbál után
I.
Rétifarkas
I.
Sejtelmek
I.
HEYM, GEORG
A majom
II.
A professzorok
II.
A városok démonai
I.
Lázkórház
II.
Ofélia
II.
Robespierre
II.
HODGSON, RALPH
Butaság városa
II.
Idő, maradj még
II.
HOFMANNSTHAL, HUGO von
A fogoly hajószakács énekel
II.
A külső élet balladája
II.
Élmény
II.
Koratavasz
I.
Napkelte előtt
II.
HOOD, THOMAS
A Sóhajok hídja
I.
HORATIUS FLACCUS, QUINTUS
A boros korsóhoz
II.
Arany középszer
I.
Az állam hajójához
II.
Bandusia forrásához
I.
Búcsú Venustól
II.
Chloéhoz
I.
Delliushoz
I.
Hivogató Venushoz
II.
Iccius filozófus háborúba készül II.
Ima Apollóhoz
II.
Leuconoéhoz
II.
Lydiához
II.
Megdicsőülés
I.
Nézd a Soractét!
I.
Postumushoz
II.
Régi és uj világ
I.
Sestiushoz
I.
Torquatushoz
I.
HOUSMAN, ALFRED EDWARD
Esti tornyok…
II.
Hazafelé
II.
Körforgás
II.
Nyolc óra
I.
Vásáron
II.
HÖLDERLIN, JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH
A párkákhoz
I.
A végső időkből
I.
Az élet felén
I.
Este
I.
Földi tetszés
I.
Reggel
I.
HÖLTY, LUDWID CHRISTOPH HEINRICH
Májusi dal
II.
Májusi éjszaka
II.
HUCH, RICARDA
Ős szavak titkát mormolja az éj II.
HUGO, VICTOR
Éjjeli szállás
II.
Franciaországhoz
I.
Irás 1846-ból
II.
Mert minden földi lélek
I.
Szegény emberek
II.
IBÜKOSZ
Tavasz és szerelem
I.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ
Megint ágyban
II.
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ
Szent Eulália kantilénájából I.
ISMERETLEN NÉMET KÖLTŐ
Ha szeretek, szenvedek
I.
Ki látni akar két eleven kutat
I.
Lefeküdtél, kedvesem
I.
Mikor két szerelmes
I.
Szerelmes lány panasza
I.
Tudok egy kislányt
I.
JAKŠIĆ, MILETA
„Vigabbat!”
I.
JAMMES, FRANCIS
A bűvész két kis madara
II.
A falu delel…
II.
A gyengélkedő fiatal lány…
II.
A hideg por tölcsért rak
I.
A „Rózsafüzér-ből”
I.
A Sacré Coeur intézetbe…
II.
A tanya ragyogott…
II.
A tudós szamár
II.
A zöld víz partján
II.
Az ebédlő
II.
Azt írtad…
II.
Csupa locspocs az út
I.
Darvak húztak…
I.
Egy délután…
II.
Gyermekkori emlékek
II.
Hallod a borbolyás kerten át…
II.
Hol vagy, sziget
I.
Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba
I.
Jean de Noarrieu nézi a lányokat (Részlet)
I.
Meztelen ülsz majd…
II.
Mért húzzák az ökrök…
II.
Ne higyj a szónak…
I.
Nevetnél egy szegény ördögön… I.
Nyerge alatt két pisztolyával… II.
Óh, szőke moha-rózsa…
I.
Rózsákkal telne és…
II.
Salles mellett…
II.
Szeptember
II.
Szörnyű volt…
II.
JANUS PANNONIUS
Az árvizről
II.
JONSON, BEN
A homokóra
I.
Az olvasóhoz
II.
Férfi-nóta
II.
Szeretett mesteremnek, William Shakespeare-nek és annak emlékezetére, amit ránk
hagyott
II.
Kakukk-nóta ld. Angol népdal
KÁLIDÁSZA
Az esős évszak
II.
KALLIMAKHOSZ
A siron túl
I.
Matróztemetés
I.
Timon az alvilágban
I.
KAPUTIKJÁN, SZILVA BARUNAKOVNA
Anyai érzés
II.
Elment…
II.
Hajlongó gesztenyelombok
II.
„Ljuda”
II.
Repülőgépen
II.
Tavon
II.
KASPROWICZ, JAN
Csordát őrzött
I.
Télen korán
I.
KEATS, JOHN
Amikor először pillantottam Chapman Homérosába
II.
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok
I.
Utolsó szonett
I.
Ki látni akar két eleven kutat ld. Ismeretlen német költő
KIPLING, JOSEPH RUDYARD
Ajánlás
I.
Mélytengeri kábelek
I.
Városok, trónok, birodalmak
II.
KLEIST, HEINRICH von
Jupiter és Alkmene (Amhitryon. II. felv. 5. jel.)
I.
KLEMM, WILHELM
A marnei csata
I.
KLINGSOR, TRISTAN
A Luxembourg-kertben
II.
Francis Jammes
II.
KLOPSTOCK, FRIEDRICH GOTTLIEB
A rózsalánc
II.
A viszontlátás
I.
Emlékezés
I.
KOCHANOWSKI, JAN
A hársfa szól
II.
A kis Orsolya siratása (Tizenhárom részlet a Gyászdalok-ból)
II.
Ökreim, ti, jó igások
II.
KOMAROV, PJOTR SZTEPANOVICS
A tölgyfa
II.
A szungari mocsarak
II.
Zúgnak az erdők
II.
KONOPNICKA, MARIA
Csillagok
II.
Fűzfa
I.
KOVAČIČ, IVAN GORAN
Fügésnéni a tengerpartról
II.
Rossz sejtelem
II.
Vidám templom
II.
KÖZÉPKORI DIÁKNÓTA
Félre, könyvek, droktrinák!
I.
KÖZÉPKORI NÉMET DAL
Utiáldás
I.
KRILOV, IVAN ANDREJEVICS
A Béka meg az Ökör
II.
A Cinke
II.
A civakodók
II.
A Csuka
II.
A Farkas és a Bárány
I.
A Farkas meg a Macska
II.
A Farkasok meg a Bárányok
II.
A Fésű
II.
A Halak tánca
II.
A hazug
I.
A Holló és a Róka
II.
A járókelők és a kutyák
II.
A jószívű Róka
II.
A Kakas meg a Kakuk
II.
A Kandúr és a Szakács
I.
A két Muzsik
II.
A Kígyó meg a Bárány
II.
A kis doboz
I.
A Kutya és a Ló
II.
A Légy meg a Méh
I.
A Lomb és a Gyökerek
II.
A Macska és a Pacsirta
II.
A Majmok
I.
A Majom és a szemüvegek
II.
A Méh és a Legyek
I.
A Mókus
II.
A Paraszt meg a Szolgája
II.
A Pásztor
II.
A Remete és a Medve
I.
A Róka
II.
A Róka és a Mormota
II.
A Róka meg a Szamár
II.
A Sas és a Tyúkok
II.
A Seregély
II.
A Tücsök és a Hangya
II.
A Vízesés meg a Patak
II.
Az Egér meg a Patkány
I.
Az Oroszlán és a Szunyog
II.
Két Kutya
II.
Kutyabarátság
I.
KÜRENBERGI
Ez a csillag a sötétben
I.
Szép solymocskát neveltem
I.
LABÉ, LOUISE
Csókolj még, csókolj, csókolj egyre többet
II.
Élek, halok; égek, megfúlok… II.
Óh, szép, barna szem, óh, láng-sóhajok
II.
LA FONTAINE, JEAN de
A Darazsak és a Méhek
II.
A Farkas és a Bárány
I.
A Farkas és a Kutya
II.
A fiatal özvegy
I.
A kertész meg a várura
II.
A Nap és a Szél
I.
A Medve és a két Cimbora
II.
Oroszlánné temetése
I.
A Patkány és az Osztriga
I.
A Szarvas, aki a vizben nézegeti magát
I.
Ulysses társai
II.
A világtól elvonult Patkány
II.
LAMARTINE, ALPHONSE de
„A nyitányok”-ból (Részlet) I.
A tó
II.
Az ősz
II.
LAWRENCE, DAVID HERBERT
Denevérek
II.
Kígyó
II.
LECONTE de LISLE, CHARLES-MARIE-RENE
Az elefántok
I.
Lefeküdtél, kedvesem ld. Ismeretlen német költő műveként
LENAU, NIKOLAUS
A pusztai csárda
II.
Bakonyi betyár
I.
Beethoven mellszobra
II.
Egy zsarnokhoz
II.
Gyászos ég
I.
Hazámhoz
II.
Reggel a tengeren
II.
Tavasz
I.
Téli éjszaka
I.
Zsiska János
II.
Lenne enyém ld. Német népdal
LEOPARDI, GIACOMO
A végtelen
II.
LERMONTOV, MICHAIL JURJEVICS
A hajó
II.
A halál
I.
A próféta
II.
A szikla
II.
Az angyal
II.
Az én démonom
II.
Az ima
I.
Álom
I.
Egy fiatal grúz nőhöz
I.
Emlékszel?…
II.
1830 július 30
I.
Ha arany tengerét…
II.
Hazám
II.
Hagyj, ne fürkéssz…
I.
Hálaadás
II.
Hit és remény enyhíti benned… I.
Igy, ilyen forrón…
II.
Ima
II.
Július 10-én
I.
Le az útról…
II.
Lehullt az élet lánca…
II.
Levél
I.
Megegyezés
I.
Monológ
II.
Ne tudja meg gúny s gyűlölet… I.
Nem Byron vagyok…
II.
Őszi napfény
II.
Szakitottunk…
II.
LILIENCRON, DETLEV von
A gyermekkorból
II.
Az expresszvonat
I.
Az uj vasut
I.
Egy nagy városban
II.
Egy pályaudvaron
I.
Elhalt szerelem
II.
Március
I.
Säntis
II.
Szép júniusok
I.
LI TAJ-PO
Bucsu
II.
Hegyi nyárban
II.
Mikor berúgok
II.
Nanking
II.
Utas ébred
II.
LJUTFI
Sudár cédrussá serdűltél…
II.
LODGE, THOMAS
Rozalinda madrigálja
I.
LONGFELLOW, HENRY WADSWORTH
Cadenabbia
II.
LYLY, JOHN
A tavasz köszöntése
I.
Erosz és a kedves
I.
LYTTELTON, GEORGE, Lord
Mondd, szivem ez a szerelem? I.
MACHAR, JOSEF SVATOPLUK
A haldokló Aischylos
II.
MACNEICE, LOUIS
Circe
II.
MAHMUD
A halál ostroma alatt
II.
MAJAKOVSZKIJ, VLAGYIMIR VLAGYIMIROVICS
Versailles
II.
MAJKOV, APOLLÓN NYIKOLAJEVICS
A hírhozó
I.
Az éj hangjai
I.
Félénk szerelem
I.
Kislányomhoz
II.
Nem lehet!
II.
Nyári eső
I.
MALHERBE, FRANÇOIS de
Du Perrier úr vígasztalása
I.
MALLARMÉ, STÉPHANE
Sóhaj
II.
Mare, Walter de la ld. De La Mare, Walter
MARLOWE, CHRISTOPHER
A szenvedélyes pásztor a kedveséhez
I.
Faust meglátja Helénát (A Faust-ból)
II.
MAROT, CLEMENT
A költő ifjúsága
II.
Levél a királyhoz arról, hogy meglopták
I.
MARTIALIS, MARCUS VALERIUS
A gőgös gazdag közkincse
II.
A költő, a saját verskötetére
I.
A költő és a milliomos
II.
Az idő és a szerelem
I.
Dicső pár
I.
Egy borostyánkőbe zárt méhre I.
Kapzsi férj esze
II.
Úrfi
II.
MARTINUS
Élek, s hogy meddig, nem tudom I.
MARVELL, ANDREW
Félénk kedveséhez
II.
MASEFIELD, JOHN
A keresők
I.
Hajók terhe
I.
Mi vagyok, óh élet?
II.
Passzát-szél
II.
Szépség
I.
Szürkület
II.
Tengerláz
II.
MATTHIEU, PIERRE
Az élet és a halál négysorosai-ból II.
Megint ágyban ld. Ismeretlen angol költő műveként
MELEAGROSZ
Az elhagyott lány
II.
Szombati szerelem
I.
Takarodj!
I.
Tölts, és mondd a nevét
I.
METEOR, URIEL
Lepke
I.
MEYER, CONRAD FERDINAND
A halott gyermek
I.
A kereszt
II.
Alkonypir az erdőn
II.
A régi híd
II.
A sebzett fa
II.
A Sixtusi kápolnában
I.
A szép nap
II.
A szirtfal
II.
A tenger éneke
II.
A vércsöpp
II.
Az admirális felesége
II.
Az eltemetett szív
I.
Az éj neszei
I.
Beszélj most te!
II.
Egy halott nőhöz
I.
Egy hollandi után
II.
Feketeárnyú gesztenye
I.
„Hal Miklós”
II.
Halottak kórusa
I.
Il Pensieroso
II.
Keringő sirályok
I.
Kései hajón
II.
Lábnyomok
I.
Michelangelo és a szobrai
II.
Tavaszi utazás
I.
MICKIEWICZ, ADAM
A görög szobára
II.
A hárem sirjai (A Krimi szonettek-ből)
I.
A liliom
I.
A litván őserdőben (A Pan Tadeusz-ból)
I.
A magányhoz
II.
A tékozló bánata
II.
A tó felett
II.
A vándor dala
II.
A zarándok (A Krimi szonettek-ből)
I.
Bahcsiszeráj (A Krimi szonettek-ből)
I.
Bahcsiszeráj éjszaka (A Krimi szonettek-ből)
I.
Bár itt vagyok…
II.
Vihar (A Krimi szonettek-ből)
I.
MILTON, JOHN
Az elveszett paradicsom (Első könyv)
I.
Az elveszett paradicsom (Második könyv)
II.
Ádám és Éva reggeli imája
II.
Este az Édenben
II.
Shakespeare emléke
II.
Üdv, szent fény! (Elveszett paradicsom III. 1–55.)
II.
MIMNERMOSZ
Szerelem nélkül
I.
MOLIÈRE
A bajusz mint főhatalom (A Nők Iskolájá-ból)
I.
A megbüntetett Psyché Ámort várja az Alvilágban (A Psyché c.
táncjátékból) II.
A szarv előnye (A Nők Iskolájá-ból)
I.
A szarv: nem legfőbb rém (A Nők Iskolájá-ból)
I.
A szerető hibái (Az Embergyülölő-ből)
II.
Célimène és Arsinoé párbaja (Az Embergyülölő-ből)
II.
Használható erény (Az Embergyülölő-ből)
II.
„Mindenki barátja”… (Az Embergyülölő-ből)
II.
Modorosság és természetesség. (Az Embergyülölő-ből)
II.
1. Oronte szonettje
II.
2. Francia népdal a XVII. századból
II.
Ostoba feleség előnye (A Nők Iskolájá-ból)
I.
Párisi férjek (A Nők Iskolájá-ból)
I.
MONRO, HAROLD
A cica tejet kap
I.
Hangok a láp fölött
II.
Máj a cicáknak
I.
MOORE, THOMAS
A májusi hold
I.
MORÉAS, JEAN
Ég veled, gőz fütyül …
I.
Ne mondd, hogy ragyogó… I.
MORGENSTERN, CHRISTIAN
A költői menyét
II.
A léckerités
II.
Az egér szeme
II.
Az Orrobém
II.
Az ümög
II.
Első hó
II.
Hal éji éneke
II.
Hintaszék az elhagyott teraszon II.
MORRIS, N. T.
Molise
II.
MÖRIKE, EDUARD
Egy lámpára
I.
Elutazás
I.
Gondold meg, óh, lélek
II.
Kisértés
I.
Tréfa
I.
MUSSET, ALFRED de
Szomorúság
I.
MÜLLER, WILHELM
A görögök ókoruk barátaihoz
II.
MÜNCHENI KÓDEX
Én tied, te enyém
I.
NAVOJ, NIZAMADDIN ALISER
Leila levele (A Leila és Medsnun-ból)
II.
NAZIM HIKMET, RAN
A szomorúfűz
II.
NEWBOLT, HENRY JOHN
Rablók kezébe esett
II.
NÉMET NÉPDAL
Alszom, kelek
I.
Csak egy kislány van
I.
Gyönyörűszép a liget
I.
Lenne enyém
I.
Méháldás
I.
Szerelmi dal
I.
Nevái, Alisír ld. Navoj, Nizamaddin Aliser
NIETZSCHE, FRIEDRICH WILHELM
Az ősz
II.
Az uj Columbus
II.
Csillag-erkölcs
II.
Ecce homo
II.
Elárvultan
II.
Éjfélkor
II.
Uj tengerekre
II.
Velence
II.
NYEKRASZOV, NYIKOLAJ ALEKSZEJEVICS
A „Végső elégiák”-ból
II.
Háborús anyák
II.
Szabadság
II.
Szülőföldemen
I.
Versem, sok versem …
II.
Zinához
II.
OMÁR KHÁJJÁM
Rubáiyát
I.
Orléans, Charles Duc d’ ld. Charles d’Orléans
O’SULLIVAN, SEUMAS
Fuvolás
II.
OVIDIUS NASO, PUBLIUS
A geták közt
II.
A száműzött búcsúja Rómától
II.
Az első repülők: Daedalus és Icarus
II.
Beszélgetés a cirkuszban
I.
PACUVIUS, MARCUS
A költő csontjai
II.
PAULINUS NOLANUS
Egy vadászkutya sirjára
II.
PLATÓN
Béka
II.
Csillagok
II.
Praxitelés Kyprise
II.
PO CSÜ-JI
Búcsú a téli kályhától
II.
Halászkunyhóban töltött éjszaka után
II.
Kormányhivatalnok nézi az aratókat
I.
Mióta fekszem
II.
Nyolcvanötéves apa
II.
POE, EDGAR ALLAN
A győztes féreg
II.
Anyámhoz
II.
A tudományhoz
II.
Helénához
II.
Marie Louise Shew-hoz I.
II.
Marie Louise Shew-hoz II.
II.
Város a tengeren
II.
Zanté-hoz
II.
POLONSZKIJ, JAKOV PETROVICS
A csók
I.
A költő és Oroszország
II.
Este
I.
Jó annak…
II.
Más tél
II.
PROPERTIUS, SEXTUS AURELIUS
Az őrjöngő kedves
II.
Cynthia Baiaeban
I.
Tithonus boldogsága
I.
PUBLILIUS SYRUS
Szentenciák
I.
PUSKIN, ALEXANDER SZERGEJEVICS
A bahcsiszeráji szökőkút
I.
A csőcselék
I.
A dalnok
I.
A felhő
II.
A magvető
I.
A próféta
II.
A talizmán
I.
A tizedik parancsolat
II.
A virág
II.
A visszhang
II.
Az emlékmű
II.
Az élet szekerén
II.
Álmatlan éj
II.
Bacchusi dal
II.
Bocsásd meg féltékenységemet II.
Egy költőhöz
II.
Egy tubákoló széphez
II.
Elégia
II.
Elhívta tőlünk, visszacsalta…
I.
Emlékezés
II.
Ex ungue leonem
I.
Földi sor
II.
Ha a városi zaj…
II.
Hazatérés
II.
Ima
II.
Ismerlek, harc…
I.
Mickiewiczhez
II.
Nem, már nem vonzanak…
II.
Nem vágyom rád…
II.
Óh, gúny Múzsája…
I.
Óh, ne kérdezd…
II.
Oroszország rágalmazóihoz
II.
Sötét felhő repül…
I.
Szegény város
II.
Szellemidézés
II.
Téli este
II.
Téli utazás
II.
Töredék
II.
Ujjászületés
I.
Vallomás
II.
Varázsos mult muzsája…
II.
Vas és arany
II.
Vágy
II.
Volt idő…
I.
RACINE, JEAN de
Andromaché bejelenti, hogy elfogadja Pyrrhus kezét (Az Andromaché-ból)
I.
Hermioné Pyrrhus megöletésén töpreng (Az Andromaché-ból)
I.
Hermioné szakit Pyrrhussal (Az Andromaché-ból)
I.
Pyrrhus sikraszáll Andromaché gyermekéért (Az Andromaché-ból)
I.
RALEIGH, SIR WALTER
A szótlan szerelmes
I.
Befejezés
I.
REINMAR ÚR, AZ ÖREG
Szerelem mozgolódik bennem
I.
RÉGNIER, HENRY de
Racine, napi munkája végén I.
RIGVÉDA
A teremtés himnusza
I.
RILKE, RAINER MARIA
A párduc
I.
Az erkély
II.
Körhinta
II.
Orpheus, Eurydike, Hermes
II.
Őszutó Velencében
II.
Szerelmi dal
I.
RIMBAUD, ARTHUR
Álom, télire
I.
Komédia három csókban
I.
RONSARD, PIERRE de
A Gastinei erdő favágói ellen
I.
Fecske-dal
II.
Katólikusok és hugenották (Részletek)
I.
Máriához, egy csokor kiséretében II.
Szonett Helénához
I.
ROSETTI, DANTE GABRIEL
Az üdvözült lány
I.
SAINT-AMANT, ANTOINE GIRARD, Sieur de
Ősz a Kanári szigeteken
II.
Sárgadinnye
II.
SANDBURG, CARL
Boldogság
II.
Chicago
II.
Fű
II.
Kerítés
II.
Traktor a tanyán
II.
Villanások
II.
SCHICKELE, RENÉ
Nagyváros népe
II.
SHILLER, JOHANN CHRISTOPH FIEDRICH
A búvár
I.
A kezesség
II.
Polykratesz gyűrűje
II.
SCHOLZ, ERNST WILHELM von
Emlékek
I.
Kútfelirat
I.
Stüzerbach
II.
SHAKESPEARE, WILLIAM
A bohóc dala a mulandóságról (A Vizkereszt-ből)
II.
A bolond gúnydala Malvolióhoz (A Vizkereszt-ből)
II.
A boszorkánybarlangban (A Macbeth-ből)
I.
Achilles és Hector barátilag mustrálja egymást (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Agamemnon fővezér üzenete Patroclussal Achillesnek (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Agyam rejti ajándékod (122. szonett)
II.
A gyilkosság előtt (A Macbeth-ből)
I.
A gyönyörűt szaporítani vágyunk (1. szonett)
I.
Ah! be hitvány, amit Múzsám elér (103. szonett)
II.
A herceg bosszút akar állni Olivián (A Vizkereszt-ből)
II.
A herceg és Viola a nők szerelméről (A Vizkereszt-ből)
II.
Ah, mért most él ő (67. szonett)
II.
Ahogy rokkant apának öröm (37. szonett)
I.
Ahogy romlasz, úgy nőssz (11. szonett)
I.
A jövő ellen, ha jön oly jövő (49. szonett)
II.
Akár én írom fejfádat (81. szonett)
I.
A keritő búcsúja a közönségtől (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
A legzordabb itélet (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Aludt a szerelem kis istene (154. szonett)
I.
A sír előtt (A Macbeth-ből)
I.
A számüzöttek boldogsága (Az Ahogy tetszik-ből)
I.
A szellemet mocsokban tékozolni (129. szonett)
I.
A tőrmonológ (A Macbeth-ből)
I.
A tükör int… (77. szonett)
I.
Az állam lelke (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Az áruló főpap jutalmát kéri (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
A zene hatalma (A Velencei kalmár-ból)
I.
Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa (21. szonett)
I.
Az lesz majd szerelmem, ami ma én (63. szonett)
I.
Azon, mit rajtad földi szem elér… (69. szonett)
II.
Az órák, melyek halk remekbe fogták (5. szonett)
I.
Az önzés bűne szállta meg szemem (62. szonett)
I.
Az őrült Cassandra Trója pusztulásáról (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Az ő vitorlaröptű dala (86. szonett)
II.
Azt mondod, kegyetlen (149. szonett)
II.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér (75. szonett)
I.
Ámor-mintázta ajka (145. szonett)
I.
Bár magadé volnál! (13. szonett)
II.
Bármit tettél, ne bánkódj… (35. szonett)
I.
Bizony, jobb, ha utunk most elszakad (36. szonett)
I.
Bűnét tudni gyermek a szerelem (151. szonett)
I.
Bűnöm: szerelmem (142. szonett)
II.
Cressida a keritőről és a szerelemről (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Csak ne kérkedj, Idő (123. szonett)
I.
Dal (Az Ahogy tetszik-ből)
I.
De csak tedd, ami kínok kínok kínja, hagyj itt… (92. szonett)
II.
De komor tél volt (97. szonett)
I.
De légy nyugodt (74. szonett)
I.
De mért nem várja különb fegyvered (16. szonett)
I.
De nehezen haladok útamon (50. szonett)
II.
Dicső hajnalok (33. szonett)
II.
Elhagytalak, s szemem lelkembe néz (113. szonett)
II.
Ennek gőgje a rang, annak az ész (91. szonett)
II.
Erdei dal (Az Ahogy tetszik-ből)
I.
Esküszöm, nem a szememmel szeretlek (141. szonett)
II.
Ez szid: Kár, hogy ifjú (96. szonett)
I.
Ég veled, te, túldrága (87. szonett)
II.
Falánk Idő, nyűdd (19. szonett)
I.
Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál (66. szonett)
I.
Frigy köti a szememet-szivemet (47. szonett)
I.
Gyilkos csatát vív szemem és szivem (46. szonett)
II.
Gyűlölj, ha akarsz (90. szonett)
II.
Ha a merengés édes ünnepén (30. szonett)
I.
Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek (65. szonett)
I.
Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz… (138. szonett)
I.
Ha homlokod negyven tél ostroma (2. szonett)
I.
Ha kedved jön lenézni (88. szonett)
I.
Ha meggondolom (15. szonett)
I.
Ha nézem a mult krónikáiban (106. szonett)
II.
Ha nincsen uj (59. szonett)
I.
Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély (136. szonett)
I.
Ha szerelmem érdek gyermeke volna (124. szonett)
I.
Ha túléled ama boldog napot (32. szonett)
I.
Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét (29. szonett)
II.
Hazugság, amit tollam egykor írt (115. szonett)
II.
Hányszor, Zeném (128. szonett)
I.
Hector Heléna pártjára áll (Troilus és Cressidá-ból)
II.
Hogy a világ ne kérdje (72. szonett)
II.
Hogy fogyhatna ki Múzsám tárgya (38. szonett)
I.
Hogyha meghalok, ne tovább (71. szonett)
II.
Hogy hirdessem illendőn (39. szonett)
I.
Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok (80. szonett)
I.
Hogy legyek hát megint derűs kedély… (28. szonett)
II.
Hogy lesz egykor versemnek hitele (17. szonett)
I.
Hogy ócsárolnak, ne bántson soha (70. szonett)
II.
Hogy ő tied, nemcsak azt fájlalom (42. szonett)
II.
Hol vagy, Múzsám (100. szonett)
II.
Hű lelkek násza (116. szonett)
I.
Idő és érdem (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Így arca tűnt napok rajza (68. szonett)
I.
Így mentheti szívem rossz lovamat (51. szonett)
II.
Így szidtam a túlbuzgó ibolyát (99. szonett)
I.
Jaj a szívnek (133. szonett)
I.
Jobb rossznak lenni (121. szonett)
I.
Kecses bűneid… (41. szonett)
II.
Kedves fiú, ma a te birtokod (126. szonett)
I.
Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal… (144. szonett) II.
Két társuk, tisztító tűz s lenge lég (45. szonett)
I.
Kimerült utas, esem édes ágyba… (27. szonett)
I.
Ki nem árt, bár van benne rá erő (94. szonett)
I.
Ki Zene vagy, mért bús a zene néked (8. szonett)
I.
Könnytől félted tán egy özvegy szemét (9. szonett)
I.
Lánynak festette maga a Teremtés… (20. szonett)
I.
Látván, az Idő, zord kéz (64. szonett)
I.
Lázragyúlt szivem folyton arra vágyik… (147. szonett)
II.
Lecsukva lát legjobban a szemem (43. szonett)
I.
Lelkem, hogy te vagy koronája (114. szonett)
I.
Légyotton (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Márvány s királyi arany oszlopok (55. szonett)
I.
Ments isten, ki raboddá tett (58. szonett)
I.
Mért biztattál, hogy szép lesz (34. szonett)
II.
Mig más, hogy segítsd (79. szonett)
II.
Mikor Troilus meggyőződött Cressida hűtlenségéről (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Mily erő adja iszonyú erőd (150. szonett)
II.
Mily édes báj a szégyen, ha tiéd… (95. szonett)
II.
Mily gonddal zártam útra kelve (48. szonett)
I.
Mily lényeg formált (53. szonett)
I.
Mily szemet rakott (148. szonett)
II.
Mint a kavicsos part felé a hullám (60. szonett)
I.
Mint ha étvágyát fokozni keres (118. szonett)
I.
Mint tökéletlen szinész a szinen (23. szonett)
I.
Mit érne baldachint tárnom (125. szonett)
II.
Mondd, hogy azért hagytál el (89. szonett)
II.
Mondjam: társad (18. szonett)
I.
Mondjon legtöbbet (84. szonett)
I.
Most hát bevallottam (134. szonett)
II.
Múzsám némúltan vonúl vissza (85. szonett)
II.
Múzsámúl annyit invokáltalak (78. szonett)
II.
Ne hagyd hát, hogy törölje (6. szonett)
I.
Nem fejtem a csillagok titkait (14. szonett)
I.
Ne mondd, hogy szerelmem bálbányozás (105. szonett)
I.
Nem öregedsz szememben, szép barátom… (104. szonett) II.
Nestor a fegyverszünet során üdvözli a vendég Hectort (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Ne volna testem nehéz hús (44. szonett)
I.
Népdal az udvarban a szomorú szerelemről (A Vizkereszt-ből)
II.
Nézd, életem az az évszak (73. szonett)
I.
Nézd, mikor emeli égő fejét (7. szonett)
II.
Nézz tükrödbe… (3. szonett)
I.
Ni, hogy kergeti (143. szonett)
II.
Okosan légy kegyetlen… (140. szonett)
II.
Oly zsarnok vagy, igy is (131. szonett)
II.
Óh, jaj, igaz: sokfele kóboroltam… (110. szonett)
I.
Óh, mennyire megszépiti a szépet (54. szonett)
I.
Óh, ne kívánd, hogy védjem is (139. szonett)
II.
Óh, ne mondd szivem hamisnak (109. szonett)
I.
Óh, pörlekedj a Szerencsével értem (111. szonett)
I.
Orsino herceg Oliviáról ábrándozik (A Vizkereszt-ből)
II.
Örülök, hogy bántottál valaha (120. szonett)
II.
Pandarus dala (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Prológus (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Rabod lévén, más dolgom mi legyen (57. szonett)
I.
Renyhe Múzsa (101. szonett)
II.
Sár s bűn központja, lelkem (146. szonett)
II.
Se saját rémem, sem a nagy világ (107. szonett)
II.
Sohase láttam (83. szonett)
II.
Számolva az óramondó időt (12. szonett)
I.
Szemeid szeretem (132. szonett)
II.
Szemem a festőt játszotta (24. szonett)
I.
Szerelmed és szánalmad (112. szonett)
II.
Szerelmem, bár gyengült látszatra (102. szonett)
II.
Szerelmem lordja, kihez érdemed (26. szonett)
I.
Szégyen! Mondd, hogy nincs (10. szonett)
II.
Szinház az egész világ (Az Ahogy tetszik-ből)
I.
Szirén-könnyek mily italait ittam! (119. szonett)
I.
Szívedbe gyűlt, kincstárba (31. szonett)
I.
Távol telt tőled tavaszom (98. szonett)
I.
Te akarod, hogy képed nyitva tartsa (61. szonett)
II.
Te, vak bolond, Szerelem (137. szonett)
I.
Tékozló báj, mért pazarlod (4. szonett)
II.
Téli dal (Az Ahogy tetszik-ből)
I.
Timon felköszöntője a lakomán (Az Athéni Timon-ból)
I.
Timon megátkozza Athént (Az Athéni Timon-ból)
I.
Timon sirfelirata (Az Athéni Timon-ból)
I.
Troilus a kerítőhöz (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Troilus búcsúja Cressidától (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Troilus buzditó beszéde Hector halála után (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Troilus első légyottra várja Cressidát (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Troilus teljes helytállást javasol Helénáért (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Tudod, mint hitszegő szerettelek… (152. szonett)
II.
Tükröm hiába mondja, hogy öregszem (22. szonett)
I.
Tüzét letéve aludt Kupidó (153. szonett)
I.
Ugy fogok élni, hűnek tartva téged (93. szonett)
II.
Ugy vagyok, mint a gazdag… (52. szonett)
I.
Ugy van, nem vagy Múzsám arája (82. szonett)
II.
Uj dísztől dalom mért oly tar? (76. szonett)
II.
Ujitsd erődet, édes szerelem (56. szonett)
I.
Ulysses átlát Cressidán (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Ulysses és Nestor a pártvillongások ellen (A Troilus és Cressidá-ból)
II.
Urnőm szeme nem nap (130. szonett)
II.
Valaha nem tetszett a fekete (127. szonett)
II.
Van új az agyban, amit toll leírhat (108. szonett)
II.
Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem (117. szonett)
II.
Vedd, kedveseim, kedves, vedd (40. szonett)
II.
Villik rajzanak körül (135. szonett)
I.
SHELLEY, PERCY BYSSHE
A felhő
I.
A szerelem filozófiája
II.
A világ vándorai
II.
Dal
I.
Emlékezés
II.
Ha elhangzott a zene
II.
Holnap
II.
Invokáció a természethez (Az Alastor
nyitánya)
II.
Julian és Maddalo (Részlet)
II.
Levél Maria Gisborne-hoz (Részlet)
II.
Óda a nyugati szélhez
II.
Panasz
I.
Sorok
I.
SIDNEY, SIR PHILIP
Az álmatlan szerető
I.
Óh, hold, be búsan…
I.
Splendidis longum valedico nugis I.
Üzlet
I.
SITWELL, SACHEVERELL
Tahiti
II.
SŁOWACKI, JULIUS
Kozák lány dala
I.
SPENDER, SIR STEPHEN
Beethoven halotti maszkja
II.
Hölderlin öregkora
II.
Regum ultima ratio
II.
SPENSER, EDMUND
Homokba irtam kedvesem nevét I.
STADLER, ERNST
Éjszakai utazás a kölni Rajna-hidon át
I.
STAFF, LEOPOLD
Gyerekkori emlék
I.
Hársfák
II.
Humoreszk
I.
Igazság
II.
Testvér, ki pőrölyöd
II.
STEFFEN, ALBERT
Mult és jelen
II.
STEPHENS, JAMES
A csapda
II.
Az este hidegében
I.
A vásár
II.
Áprilisi eső
I.
STEVENSON, ROBERT LOUIS
Requiem
II.
STORM, THEODOR
A kétely
II.
A város
I.
A vég kezdete
I.
Csak temesd el a legdrágábbat I.
És bár fájt rettenetesen
II.
Fiatal szerelem
I.
Jácintok
II.
Ne menj be
I.
Óh édes semmittevés
I.
Sulyos betegségben
II.
Suttog az éj…
II.
Tengerpart
II.
Strassburg, Gottfried von ld. Gottfried von Strassburg
SUBIN, PAVEL NYIKOLAJEVICS
Hajnali fény
II.
SUCKLING, SIR JOHN
Mi nyúz úgy?
II.
SULLY-PRUDHOMME
A göncöl
II.
SWINBURNE, ALGERNON CHARLES
Egy nap meg egy éj
I.
Szent Eulália kantilénája ld. Ismeretlen francia költő műveként
Szerelmes lány panasza ld. Ismeretlen német költő műveként
SZMIRNENSZKI, HRISZTO
Feketekávé
I.
SZMIRNOV, SZERGEJ VASZILJEVICS
A hólé már lefolyt
II.
TENNYSON, ALFRED, Lord
A kikötőn túl
II.
A sas
II.
Döngj, döngj, döngj
I.
Fordulj keletnek, drága föld
I.
Ne jőjj, ha meghalok
I.
Nyári éj
I.
Odysseus
I.
Tithonus
I.
Tündérország kürtjei
I.
THEOKRITOSZ
Szirakúzai nők az Adónis-ünnepen
I.
THOMAS, EDWARD
Az uj ház
II.
TOLSZTOJ, ALEKSZEJ KONSZTANTYINOVICS
A kígyó meg a lány
II.
A kútnál
I.
Altató a kedveshez
II.
Éjszaka
II.
Óh, hazám, szülőhazám
I.
Tanács
II.
TRAKL, GEORG
Téli este
I.
Tündöklő ősz
I.
TU FU
A Hó-Császár-Erőd
I.
A Jü-Hua palota
I.
A kormányzó téli vadászata
II.
A legszebb világ
II.
A megigért majom
II.
A sirály
II.
A tung-kvani erődtiszt
I.
Az év utolsó estéjén
II.
Cung-Fu fiam születésnapján
II.
Elkisértem Vej Fenget, mikor kormánybiztosnak Lang-Csou-ba ment
II.
Fiatal feleség panasza
I.
Kunyhóm körül
I.
Li úr egy nyári napon meglátogat I.
Negyven sor Li Pó-nak
II.
Öt kis vers a magam üdítésére
II.
Ötvenes férfi gondjai
II.
Rokonom és a haza sorsa
II.
Rőzsehordó nők
II.
Sóhaj a cédrus felett, melyet kidöntött a szél
II.
Szomorúság tízévi háború után
II.
TYUTCSEV, FJEDOR IVANOVICS
A befagyott Néva fölött
I.
A cárszkojeszelói kert
I.
A Duna
I.
A gleccserek
II.
A hattyú
I.
A keselyű
I.
A költészet
II.
A krími háború idején
II.
Alig egy éve!
II.
Alpok
II.
A szép őszi estékben…
II.
A szivárvány
I.
A szkáld hárfája
I.
A tenger paripái
I.
A tenger zenéje
I.
A tél meg a tavasz
II.
Az álom
II.
Az eget komor éjbe vonják…
II.
Az első lomb
I.
Az örök Központ
II.
Az őrület
II.
Álmatlanság
II.
Álom a tengeren
I.
Bosszúság és féltékenység
I.
Bujócska
II.
Bűvös éjszaka
I.
Decemberi reggel
I.
Dél
I.
Dúlt a vihar…
II.
Egy harctéren
I.
Egy lutheránus templomban II.
Egy nő panasza
I.
Emberi könnyek
II.
Emlékek halála
II.
Emlékezés a Néva hídján
II.
Erdőégés
I.
Este
I.
Éj
II.
Éji hangok
I.
Falevelek
I.
Galambszürke árnyak…
I.
Goethe halálára
II.
Ha csak egy pillanatra is
II.
Hitetlen kor
II.
Hó fehérlett…
I.
Hő nyár
II.
Hullám és gondolat
I.
Idill és tragédia
II.
Inség és kereszt
II.
Jaj és ima és hit és szerelem II.
Jégkéreg alatt
I.
Jégtáblák
I.
Kandalló előtt
I.
Kelet szürkűlt…
I.
Kelletlenül, vonakodva
II.
Kései viszontlátás
I.
Két erő
II.
Ki vagy?
I.
Kora ősszel…
I.
Körül szőllőhegyek…
I.
Magasság
II.
Még bánatos a föld…
I.
Még elkapom az alakod
II.
Miért sírsz úgy, éjszakai szél?
II.
Micsoda nyár!
I.
Mikor sötét gond
II.
Mint aki nagy hírt…
II.
Mint egy őrült kacaja
I.
Mulandóság
II.
Napkelte
I.
Nappal és éjszaka
II.
Nizza
I.
Nyáridőn…
II.
Nyári est
I.
Nyári éjfél…
I.
Nyári vihar előtt
I.
Olasz villa
I.
Orosz nő
II.
Oroszország
II.
Ott és itt
II.
Öngyilkosság és őrület
II.
Őszülő erdő
I.
J. P. Polonszkij barátomnak
II.
Puskin halálára
II.
Reggel a hegyekben
I.
Róma, éjjel
I.
Silentium
II.
Szemek
II.
Szomjú fejed…
II.
Szökőkút
II.
Tanitás
II.
Tarts ki!
II.
Tavasz
II.
Tavaszi vihar
I.
Tavaszi vizek
I.
Temetés
I.
Tengerem, te
II.
Téli erdő
I.
Térdig homok…
II.
Tizenöt éve, egy éve
I.
Tovazúgott a vihar…
II.
Tüzel a nap…
II.
Úton
I.
Üdvösség és jövő
II.
Végső szerelem
I.
Végül mégiscsak
II.
UHLAND, LUDWIG
Ökörnyál
I.
Úton a kedveshez
I.
Utiáldás ld. Középkori német dal
VALÉRY, PAUL
A méh
II.
A tündér
I.
Az elveszett bor
I.
Hajnal
II.
VÁTSZJÁJANA
Kit szeretnek a nők?
II.
VEGA, LOPE de
Családi körben
II.
II. Fülöp monológja
I.
VERHAEREN, ÉMILE
Az előre
I.
Öregedő kezem…
I.
Ülj mellém s nyujtsd kezed
I.
VERLAINE, PAUL
A faun
II.
A hold a fák között
I.
A ködűlte folyón…
II.
A kürt szava az erdő fele csap
I.
Allegória
I.
A naiv fiúk
I.
A „Romlás virágai”-nak egy példányára
II.
A sík táj elomló…
II.
A táj az ablakok keretében…
II.
Az álnok-szép napok…
II.
Barátnők a balkonon
I.
Caspard Hauser dalol
I.
Charleroi
II.
Drága kezek, enyémek egykor
II.
Éjszakai kép
I.
Érzelmes párbeszéd
I.
Érzelmes séta
I.
Falusi vecsernye
I.
Fáradtság
I.
Green
I.
Hallgasd a szelíd dalt…
II.
Hogy ragyog a tető felett
I.
Holdfény
I.
Horatióhoz
I.
Kagylók
I.
Kandalló s esti fény…
II.
Lankadt kéj lelkesedése
II.
Mert megszenvedtem, igazán
I.
Mielőtt még tovatűnnél
II.
Misztikus alkonyat
II.
Mivelhogy nő a fény
II.
Nyár lesz tehát…
II.
Óh lelkem, mennyi bánat ért I.
Őszi dal
I.
Párisi vázlat
I.
Pásztoróra
I.
Példázatok
I.
Pierrot
I.
Ragyog a jó remény
I.
Spleen
II.
Streets I.
II.
Streets II.
II.
Szivemben könnyezik
II.
Uram, szerelmed megsebesitett I.
VIGNY, ALFRED de
Római hölgy fürdője
I.
VILLON, FRANÇOIS
A halál szörnyűsége (A Nagy Testamentum-ból)
I.
Apró képek balladája
II.
A Saints Innocents temetőben (A Nagy Testamentum-ból) I.
A szerelem gyötrelmei (A Nagy Testamentum-ból)
II.
A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz
II.
A szép fegyverkovácsné panasza öregségében
I.
Az akasztottak balladája
I.
Ballada a tünt idők szép asszonyairól
I.
Ballada Villonról és a kövér Margotról
II.
Eltékozolt ifjuság (A Nagy Testamentum-ból)
I.
Imádság Cotard mesterért
I.
Kiforgatott igazságok
II.
Rondó a halálról
I.
Vogelweide, Walter von der ld. Walther von der Vogelweide
VRCHLICKY, JAROSLAV
Eső után
II.
Esőben
II.
Lépcsők
II.
Őszi táj
II.
Útközben
II.
WALLER, EDMUND
Egy övre
II.
Öregség
II.
WALTHER von der VOGELWEIDE
Búcsú a világtól
I.
Jaj, hova tüntek éveim, életem? I.
WEBSTER, JOHN
Erdei temetés
II.
Hogyan haljak meg? (A Malfi hercegnő-ből)
II.
Virága illat-tengerét
II.
WEINHEBER, JOSEF
Évről évre
I.
Kaktusz
I.
Kalendárium
II.
Magányos párbeszéd
I.
Novella levelekben
II.
Parasztföldön át
II.
Pro domo
I.
WERFEL, FRANZ
Az olvasóhoz
II.
WHITE, JOSEPH BLANCO
Az éjhez
I.
WHITMAN, WALT
A gyermek szólt: mi a fű?
II.
A jelenségek rettentő bizonytalanságára
I.
A szeszélyesen lobogó tábortűznél II.
A villamos testet éneklem
II.
Ebben a sóvár és tűnődő pillanatban
II.
Egy órányi őrület és gyönyör
I.
Egyént énekelek
II.
Hajók városa
II.
Hallom Amerika dalát
I.
Hallottalak benneteket, ünnepélyes-édes orgonasipok
I.
Hatalmas zenével jövök
II.
Jövendő költők
II.
Kabinos tengeri hajókon
I.
Mi, ketten, sokáig a mások bolondjai
II.
Ne csukjátok be kapuitokat
II.
Nézd, gőzhajók gőzölnek a költeményeimen át
I.
Óh, cserzettarcú fia a prérinek
II.
Ösztönök
II.
Tavasszal énekelve ilyenféle csokrokat szedek
II.
Te vagy az uj személy, aki hozzám húz?
II.
Tűnődés
II.
WILDGANS, ANTON
Mély tekintet
I.
WOLKER, JIŘI
Mirogoj
II.
WORDSWORTH, WILLIAM
A gyermek téli játékai (A Prelude-ből)
II.
A kakukkhoz
I.
A Westminster hidon
I.
Egy pillangóhoz
I.
Lucy
II.
Sorok a tinterni apátság fölött
II.
Szender béklyózta szellemem
II.
Táncoló tűzliliomok
I.
Volt egy fiú
II.
YEATS, WILLIAM BUTLER
A költő az ég köntösére vágyik I.
A vándor Aengus éneke
I.
A vigasz csacsisága
II.
Álmodott halál
II.
Ezek felhők a bukó nap körül
II.
Fehér sirályok
II.
Ha ősz leszel s öreg…
II.
Innisfree
I.
Ir repülő a halálát jósolja
II.
Lent, a fűzkertek alján
I.
Öregemberek bámulják magukat a vizekben
II.
* Catullus e verse – carm. 41 – első sorának olvasata eltérő az egyes kritikai kiadásokban. Ld. pl. „Ameana, puella defututa…” (Eisenhut 1958 és Bardon 1973), „Ametina…” (Haupt = Vahlen/Helm 71912), „Anniana…” (Schwabe 1886) „Anneiana…” (Goold 1983).