|
Hogy nemrég partra dobta a vihar, mennyit kinlódott ez a pici hal! Puha ringásból érdes szögletek közé zuhant, sors és vad rémület fogta fogóba, zord kő, az alá beszorult, – ott ficánkolt még soká, s ott fult meg az esőben szomjasan; halott kis szája most is tátva van. A száj most már örökre így marad, kapuján ki-be hangyák rajzanak, boldogan, izgatottan cipelik haza a drága préda részeit, az istenküldte, édes uj vagyont – holnap már csak pikkely lesz itt, s a csont, s az üres száj, mely sohse mondja ki, hogy hogy fájt neki nemrég valami. |