|
Erdő. Arany dél. Csönd. A gerle néha kukrúzni próbál. Szinte fő a béka, nyakig latyakban. Fény forr. Törpe bokrok közt fenyők állnak, zászlósfejü tornyok. Távoli harctereken most… Óh, de fáj ma, akárhol jár, az ember szive tája! Jutna pihenő, szépség, öröm, élet, de, mint a fák, messze figyel a lélek. Mint féltő őr, oda figyel, a csöndbe: elmereng, ha csurran a gyanta gyöngye, s ha megloccsan a víz, és ujra loccsan, mert toboz hull s a béka tova- tottyan: s mosolyogva nézi-hallja a száz-szín rét méhraját, és hogy már nyit, a jázmint, és az erdőt, mely úgy zsong, mint az esti part, mikor halk hab mángorolja, sepri: de mosolya félig fájdalom és gúny magán, s azon, amit úgy szeret és ún s tán szégyell is most… Búghatsz, drága gerle: minden Közelnél erősebb a Messze, a Messze, ahol katonáink… Óh, de fáj ma boldogan is az ember szíve tája… Véreink… Óh, csak jó legyen a sorsuk! Imádkozzék, ki kihez tud, s ki hogy tud. |