|
Volnék madár, és kicsi, mint a cinke, a rigó, vagy az a veréb, megbolondulnék a roppant örömtől, hogy az élet mennyire szép. Őrjöngenek is a kis nyomorultak! Most mult el szivükből a tél s máris kitágult ég s föld: zöld lugassá nőtt köröttük rügy és levél, s fehér lugassá a bimbó, lugassá a sok-sok háznagy bóbita, a tornyos virág, mely körűl az ágon mind egy-egy külön csodafa. Hogy kábithat ez a habzó, vad élet! Csak egy is, ez az óriás, nyitott kalitka, pedig jobbra-balra itt pompázik a többi száz és száz csipkés dóm, földreszállt menyország! Ezernyi ringó emelet! Tárt ablakokon csattog ki-be és zeng bennük a szent önkívület, millió hangon, nehéz mámorokkal traktáltan, és dús illatok szeszével, mézzel, ízes fűszerekkel s jóféle hernyók s rovarok csemegéivel s édes szerelemmel… Csak nézlek, rigók s drága fák, s röpdöső szemem lassan beleszédül nagy példátokba, s a világ, az én világom is feledni kezdi a hosszabb, emberi telet… S boldog?… Még nem… Még nem annyira, mint ti, cinkék s bolond kis verebek! |