|
Volt egy marcona szakaszvezetőnk, a legjobb torok az altisztek között; arca, mintha az ördög gyúrta volna, piros parázs és fekete üszök. Hogy tudott káromkodni! Nem nekem szólt a menyország, amit emlegetett, de elborzadtam!… S mint valami bűnt, úgy kezdtem szégyelni gyönge szivemet. Az a marcona szakaszvezető nemsokára összekerült velem: együtt bámultuk a tehervonatból utunkat a nyirségi földeken s ahogy a zsúfolt marhavagonokból kicsapott a tüzérek éneke s mint nyugaton az esti köd, ugy ingott bennünk a háború kisértete, nekem egyszerre eszembe jutott az indulás, Pest, a síró asszonyok és gyerekek, s a csók, a legutolsó… A szivem ujra elcsavarodott s mint szememből a titkos könny, kibuggyant pár szó a számon: „Nehéz volt az a tegnapi búcsú…” – és már elpirúlva s keményen néztem föl. És marcona szomszédom, a parázs- és üszök-arcú, hozzám hajolt s a hangja remegett: „Bizony,” nevetett, „önkéntes úr, én is úgy elsírtam magam, mint egy gyerek!” (1940) |