|
Még idegenek voltunk. Kimerűlve dőltem árnyékba az országuton. „Mi lesz, tizedes úr?” Mi? Nevek arc s arcok név nélkül. „Ki tudja!” Alig bírtam elhinni, hogy nem álmodom; de csontom égett s valaki a lábát áztatta az árokban. Kik ezek? Hova kerültem? Számok? Minden oly személytelen rajtuk! Kifűztem a bakkancsomat s felnéztem. Ijedős arc fordult felém, ez kérdezhetett. „Maga mi civilben?” „Női szabó, Párizsba járok, kérem…” „És maga?” „Cipész.” És már ugrott a harmadik: „Hofferek vagyok, bútorszállitó, de röviden csak Pali.” Röhögés. „Azelőtt pedig, kéremátosan, Ujpesten voltam: parádéskocsis, lányos háznál,” s megmondta, hol, „de aztán rájött az asszony…” Bor került, szalonna, a kedv javúlt. Javúlt a lábamé is, ahogy kihúztam: „Ni, hogy párolog a fülledt bakkancs még a napban is!” Derék lábtyű, nélküle csupa seb volnék! „Reggel templomba, délután kávéházba vittem a…” – Palinak sikere volt – „a naccságát.” Megint nevettek a katonák s odagyűltek: ez a gyereke fényképét mutatta, az a szekerét-lovát magyarázta, hogy épp ma viszik… És egyszerre füttyszó: „Készülődni, magyarok!” Zubbonyok gombolódtak. „Majd én, önkéntes úr, de így jó is lesz!” – a suszter sietve kapcát csavarni tanított. „Vigyázz!” Aztán ujra megindult a menet, pihent lábbal… Nóta próbálkozott, pihés madárka, alighogy repült. Tehát egy szabó, gondoltam, meg egy suszter, meg az a… röviden Pali. A nóta javúlt. Hármat legalább, legalább ezt a hármat ismerem. Ezt a hármat. S csakugyan jó a bakkancs! A nóta zúgott. És ki is az a fényképes, meg a lovas-szekeres? Tünődtem rajtuk, s már nem volt olyan idegen a többi se. Vert a nap, meneteltünk. Mi lesz, önkéntes úr? Összeszokunk. Dalolni kezdtem én is s hangom beleveszett a csapatéba. (1940) |