|
Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz szived átdobog a fiadéba. Sírj és ne szégyeld, hogy itt talállak térdreborulva a rádiónál: én még nem tudtam sírni, de könnyeid látva elöntött a zokogó öröm: te voltál az igazi költő abban a nagyszerü pillanatban, mikor húsz évet visszapörölve oly sok balszerencse s annyi viszály után először mond most ujra boldog hálaimát ez a meggyötört nép. Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség sirása, ez már isteni fájdalom, a tisztulásé, gyógyulásé, – és milliók szive dobban össze velünk egy hitben, míg az Ipoly felől friss fénybe gyúl a százados ének. Ott, azon a tájon éltem első siheder éveimet, a szomszéd Kürtös patakban törtem a nádat és ha jött az árviz, deszkatutaj repült velem a tulsó part virágos rétje fölött a hegyek felé: most ép onnan int a teljesedő remény, onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és mint trombitán, lobog a hangja csontomon és husomon keresztűl. Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon rád fér, hogy végre ne magadat sirasd, és mireánk, hogy ujra merjük hinni, csinálni a jobb világot. (1938) |