Az Ipoly ünnepén






5





10





15





20






25





30

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz
szived átdobog a fiadéba. Sírj
     és ne szégyeld, hogy itt talállak
           térdreborulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
     te voltál az igazi költő
           abban a nagyszerü pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
     először mond most ujra boldog
           hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség
sirása, ez már isteni fájdalom,
     a tisztulásé, gyógyulásé, –
           és milliók szive dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
     azon a tájon éltem első
           siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árviz, deszkatutaj repült
     velem a tulsó part virágos
           rétje fölött a hegyek felé: most

ép onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
     mint trombitán, lobog a hangja
           csontomon és husomon keresztűl.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
     és mireánk, hogy ujra merjük
     hinni, csinálni a jobb világot.

(1938)