|
Hát vedd biztosra s halj meg. Csak ne félj! Mondd, hogy: vége lesz! Párnapi pokol, aztán a semmi. Láttál bogarat, láttál, ugye, félig agyontaposva, amint maradék végtagjaival lógó beleit vonszolta a porban: nem fájt oly soká, mint benned a részvét! Te se fájsz soká, a kín csak előre olyan kitartó. Emlékszel, kibírtad a fogorvost: szinte szeretted a mennydörgő fúrót az élő idegben: tetszett a tréning s a csinált közöny, amelyet végül páncéllá s erővé edzett benned a kétségbeesés. Erre gondolj, nyomorult! Mit vacogsz? És arra, hogy úgyis meg kéne halni, és arra, hogy úgyis hiába minden álmod és terved: amit te szeretnél, ahoz ötszáz év élet is kevés. Erre gondolj; mindig a rosszra; gondolj a legrosszabbra, és csalódni fogsz, vigasztalódni!… És van még csoda, nemcsak halál!… No, mosolyogj!… A mennykő tévedni is tud… Mért elrontani ezt a gyönyörű szeptembert?… A nyár még itt lézeng köröttünk… Nézd, a kertben hogy felkúszott a tök a szilvafára: levelei zöld elefántfülekként terpeszkednek az ágak tetején, emeletmagasságban nyílnak a virágai és arany kürtjeik szinte kukorékolnak, úgy ragyogják, úgy lelkendezik ablakod felé, hogy van még hit és becsvágy és siker, van még győzelem ezen a világon. (1938) |