|
De néma lettél! Mint a sír, tömi szádat, mondod, az undor. Hova, mily eresz alá húzódtak elgyötört gondolataid? Élnek még? Alig mersz hallgatózni a dúcuk felé: hátha üres már! Undor, mondod, és a szó mégis úgy visszhangzik agyadban, mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság. Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad? Szégyelled az igazat? óh, barátom, ez nem a te stílusod: neked a szádon a szived, s legfeljebb azért hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg sérülése a lelkifurdaláshoz képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának az kell, aki bátrabb használni, mint amennyire ártani fél, erő kell, az kell, aki mer: csontja velejéig vacog a világ s rémülete csak biztatást akar: vágy és félelem épúgy lesi a próféta szavát, mint a szélkakas csikorgását: irányt ad mindakettő, és biztat: itt, vagy ott, hős lesz a hangos és szent, aki hisz! Az életről van szó, a meztelen életről, végső csatákról: ilyenkor az igazság csak fegyver és cseléd, még ő is csak az, hát még te, aki eligazodni sem tudsz a hitek közt? Hol az igazad, hogy kiállj vele? Hol a pártod? Ezért sziszegi rád a társkereső szorongás, ezért bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a dörgő rémet, sem az alamuszin cincogó terrort: csak arra figyelj, amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az erőd másféle! Megjön az idő, hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör a gyötrődő kor, őrizd magadat és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről: láng nélkül, ahogy tégedet a gond, kiégette a vad nyár: micsoda pusztulás mindenütt! Szánakozó ujjaid közt zöld hamuvá törik- porlik a lomb, amikor belemarkolsz, sivatag a föld, sivatag az ég: az édes ég, a kék és szelid ábránd, azon élősködik, amit neki kéne táplálnia: kiitta zengő patakod vizét és fonnyadtra szívta dús bogyóidat: élve sül meg a sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is fáj úgy, mint a tied, mégis reméli a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a perzselt dombokon: mire visszaérsz tornácodra, már bujnak a legyek s kigyúl az este: csupa büszke pompa, és vér és tűzijáték, majdnem oly tündöklő, mint az emberi hazugság, amely ideüldözött; azután kialszik a fény, egyre feketébb lesz a Csobánc: mint magadat, fogod nézni a tájat, s meggyujtod a kis viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő, és mire a tapolcai tüzérek elfujják a takarodót, talán már megváltó zápor üdít! Ha pedig ma is hiába vártad, vigaszod lesz, ami biztos: az, hogy a pusztulás szörnyű képeit elfödi előled irgalmas mocskával az éjszaka. (1938) |