|
Hol vagyok? Hol jártam? Mint tündéri sírból, káprázva ébredek könyvből és papírból, írásból, betűből… A kis korcsmakertet, ahova beültem, alig ismerem meg; de kakuk szól, méh döng, tapintom a lócát, csurog a nyár zsírja, – ez, ez a valóság. Csurog a nap zsírja (aranya, ha így szebb), forrnak a virágok, nyári szagok, ízek… Olvastam, dolgoztam, s most csodálkozom, hogy mig itt a szabadban versekkel bajlódom, úgy áthalhatok a régi történetbe, mintha az a világ is igazi lenne. Igazi világ az! Száz-százharminc éve, hogy a szeretőjét s magát agyonlőtte a Költő, akinek lelke ma betöltött, s bár égi tréfája, melyet ujraköltök, háromezer évvel előbb is mese volt, szivem-eszem az Ő szíve és esze volt: az Övé! s azoké! akiktől ő kapta!… Ugy ültem itt, mintha Ő ült és írt volna: kicserélt, elvitte körűlem a kertet, a százharminc évet, a mát, Budapestet, kilopott magamból, – mutatni, hogy élek, tán önvédelem, hogy magamról beszélek. Nem, nem, csak sodorjon az álom, a tenger, a halott tovább él, mint a testi ember, tovább él a szellem: a többi hatalom a meglevőn babrál, a földi anyagon, azt tologatja csak hátra meg előre s mint gyümölcs kukaca, fordul ki belőle: de engem – engem is – más világok várnak, időtlen hatalom anyagába zárnak, oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam, s mint bennem az ősök, az én örök árnyam épúgy ébred egykor a fehér papírból, ha engem idéz majd utódom a sírból. |