Magyarázat


Rába György
Válaszúton
(Részlet) 1

A Harc az ünnepért és Összes versei (1943) Régen és most című zárófejezetének költeményei variálják a keleti témákat és a gyermeklélek fölfedezését, s agyának kíváncsiságát szkepszisével, majd ösztöneinek fürkésző kalandozásával váltogatva éri el művészi eredményeit. Ibiszének mitikus alakja a háború jóslatát hajtogatja, a Petale hetéra levele Szimalionhoz vagy az Ének az orrszarvúról a szerelem és a közösség keresésének reménytelenségére int, és kedves kínai filozófus-alakját is újra fölfedezi: porló csontjait faggatva, az emberi sorstól megszabadult, de a természet létével azonossá vált békességben mutatja föl megint a taoista „örök út” értelmét.

Simon a vers forrását a „Csuang Ce” XVIII. könyve 4. fejezetében látja, bár, mint mondja, „az eredetiben maga Csuang Ce találja a koponyát, de a gondolatmenet ugyanaz”. (I. m. 169.) Nem, a gondolatmenet sem ugyanaz, s a jelzett szövegnél a magyar vers motívumokban sokkal gazdagabb. A Dsuang Dszi csontjai a Han-kori költő, Csang-Heng azonos című elégiájának átköltése. 2 Az ő történetében találják meg Csuang Ce koponyáját, s nem ez utóbbi valaki másét, ugyanakkor Szabó Lőrinc szinte valamennyi motívuma megvan benne, és a két vers gondolatmenete ezúttal valóban azonos. Filológus lelkiismerettel Szabó Lőrinc hivatkozik az eredetire: Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén / Csang Heng, a költő csavarogni vitt. Ez a nyitány a forrás költői körülírása egyszersmind egyik önálló részlete, mert az eredetiben Csang Ping Cu utazik, s ő bukkan a csontokra.

Az eredetinek és átköltésének összevetése Szabó Lőrinc művészi erősségeit és egy-két viszonylagos gyöngéjét is megvilágítja. Csang Heng utasa nemcsak nyolc országon, hanem kilenc sivatagon halad keresztül, látja útközben a nap menetét, csillagok pályáját, eltikkad a dél vörös pusztaságában, téli városokon botorkál át, nyugaton a Sötétség Völgyében vándorol és így tovább, míg az ősz el nem érkezik. Szabó Lőrincnek nem kell ez a romantikus díszlet, sem a pikareszk elbeszélés, csak egy mesebeli szám, inkább a nyolc, mint a kilenc, mert kevésbé sztereotip, meg egy vizuális helykép: zúzos ősz, sivatag. (Milyen jó a ritka, érzékletes jelző!) A koponya az eredetiben is dérlepett, bár ott szószaporítóan fekete, és általánosságban csak csontokról olvasunk, az egyedi kép és a sűrítés a lényegeset emeli ki; a koponyának bemutatkozásul ugyanazokra a kérdésekre kell felelnie, mint Csang Hengnél, csak tömörebben, az ellenpárokat kihangsúlyozva: „Bátyáddal menekültél az éhség elől és utolsó búzaszemeidet kártyáztad el? E föld volt sírgödröd vagy messziről sodort ide az ár? Hatalmas voltál vagy bölcs? Harcos vagy lány?” Szabó Lőrinc:

„Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő
tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,
az árvíz söpört ide valahonnan?
Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –”

A magyar vers ezután csak ennyit mond: Halk visszhang zizzent. Kimarad a bőbeszédű magyarázkodás rejtélyes csodáról, testetlen Szellemről, a hang leírásáról: egy jelző kelt hangulatot s egy hangfestő ige érzékeltet. Dsuang Dszi így szól a maga haláláról: lelkem minden csúcsokon túlrepült, de / így se tudott megmenteni. Az eredeti még kesereg varázserején, melynek ellenére az Idő a Halál Fekete Dombjaira vitte: Szabó Lőrincnek ez a nagyotmondás fölösleges, marad az élet hiábavalóságának diadala az egyén erői fölött: dialektikus szembeállítás, epigrammatikus megfogalmazásban. Azonos mozzanat szerencsés átmotiválása, hogy nem a négy égtájtól könyörögné vissza a halott szerveit, hanem a költő „vezetője” adná át saját szemét, nyelvét, húsát és szívét: ez sokkal drámaibb. Magyarul a felelet közelebb áll a taoista gondolatokhoz, s így szabólőrincesebb; zavar és háború voltam, mondja a súlytalan „küszködtem és igyekeztem” helyett, és amit megtagad – vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny tűztánca – az vallomás, az Szabó Lőrinc ifjúkorának kiátkozása: nincs az eredetiben. Ezután a kínai elégia több mint féltucat filozófus vetélytárs nevét és alapeszméjét idézi föl; helyettük egy merész, szkeptikus összefoglalás áll: Beszélgettem csontokkal egykor én is… Csang Heng misztikus utalásait az Eredendő Szellemről, Sötétség és Világosság Folyamáról Szabó Lőrinc mind cirádának tekinti, de majdnem szó szerint fordít, amikor szerinte a mondanivaló következik:

„én a királyi mindenség vagyok már
s ékszerem a nap és a hold:
szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,
piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,
nem jöttem, mégis itt vagyok. –”

Ez a túlvilági szózat a panteizmusnak a léten túli békében meglelt igazát hirdeti. Olvasunk még, akárcsak az elégiában, kísérteties fényről, mert ezzel a valószerűtlen hangulattal éreztetheti, mesével és példázattal van dolgunk, végül ismételten az áthasonítás körülírása: Szabó Lőrinc felébred, kezében egy nyitott könyv.

A párhuzam fényesen szemlélteti költőnk művészetét. Eszménye a gondolat plaszticitása, melyet a vers épülete annál jobban hangsúlyoz, minél tisztább, élesebb rajzú a szerkezete. A nagyság vonzása az ellentétek feszültségében él: együttesük statikus harmóniát teremt, egymás nélkül semmit sem mondanának. Egy-egy különös részlet ellensúlyként a mű lényegre törő fenségét állítja központba, az anyagszerűen hagyott elemek a kiinduló pontot: a hétköznapokat, s az onnan megtett alkotói utat juttatják eszünkbe. A klasszikus tökéletesség e mintájából csak az hiányzik, amiről önként lemond, a perc váratlan öröme, a véletlen bujasága, itt-ott egy hibában, a rianáson át a beláthatatlan keltette szorongás, a kiszámíthatatlanság nagyon is emberi esendősége. De tudnunk kell, minden alkotó nagyság tagadásokból áll.

Az idegen világ, az egzotikus környezet áradóbb, önkéntelen ihletét közel-keleti élményeiből merített verseiben érezzük. 1931-es egyiptomi utazása során eljutott egészen a sakkarai királysírokig; ez az élmény később időről időre feltört benne: az alkotás lélektanát érintve, Babitsról írja, de általános igazságul, hogy érett költőben évekig alakul egy-egy vers. Már az 1934-es Sivatagban erős, tiszta hangon pendíti meg életfilozófiájának egyik alapgondolatát, de a téma csak a Ramzesz kolosszusánban teljesedik ki. Itt a gyökeres pesszimizmusát hordozó érzések születését szinte testies szorongásokat felidézve izgalmas drámaként adja elő. Ez a vers is bizonyítja, az intellektuális költő Szabó Lőrinc csak akkor tudja művészi újdonságát, a belső világ fölfedezését lenyűgöző hatással közvetíteni, ha elemző gondolatiságát ellentétes pólushoz, a szenvedélyhez kapcsolva idéz elő rendkívüli feszültséget.

Jegyzet

1 Rába György: Szabó Lőrinc, Akadémiai, Bp. (Kortársaink), 1972, 111–115.

2 Csang Heng (78–139) költő, matematikus és csillagász, az első szeizmográf készítője. Elégiáját Arthur Waley fordításában tanulmányoztuk. Ld. The Temple and other Poems, London, 1923, 81–84. Megjegyezzük, az angol sinológus nevével a hibás „Wiley” leírásban Szabó Lőrinc Kosztolányi-méltatásában is találkozunk: „Mintha az öreg Po Csü Ji-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban…” (Nyugat 1937. II. 391.) Az angol kötetben, melyre hivatkoztunk, egyetlen Po Csü Ji-vers – bár éppen a címadó – akad, viszont A Hundred and Seventy Chinese Poems, London. 1923. c. gyűjteményében 59 Po Csü Jit találunk, köztük egy Csuang Ce, the Monist címűt (166.). [A Hundred and Seventy Chinese Poems c. antológia megtalálható a költő könyvtárában. – Szerk.]