|
A darabban, melyet most látni fognak, hölgyeim és uraim, az emberi lélek az idő és a szín; a mese pedig, a cselekmény, az, hogy a szív dobog s kínja, álma és öröme évezredeken átragyog. Szóval: a nő s a müvészet a témánk… Oh, hogy unom, hogy utálom már sokszor, ami gyönyöröm és kinom: mintha tudásom büntetése volna a szobor, a vers, a kép, irtózva nézek mindent, ami szép. Mert zsarnok a szépség! Mindenütt kivillan az anyag burkából, mint összhang, ragyogás, arány vagy gondolat, mint bujtogató hatalom, vagy magunk-gyártotta titok, s mi ugy fürkésszük, magyarázzuk, ahogy az eget a papok, s törvénynél keményebb parancsra, melyet magunk hozunk, sóvárgó rabként robotolva müveinkkel imádkozunk egy furcsa Istenhez, aki nem védi a híveit s a hitetlen tömeg elől félve elrejtezik. Rajongók népe, védtelen nép, szökevény az istenünk, tündéri zsarnok, a szeretőnk, akit nem ismerünk, varázs, melyet a semmibe maga a látó szem vetít, – de ha szörnyű az élet, legalább az álom üdvözít. Nyilj hát ki, Tárlat: tárd elénk, amit a Szépség alkotott, mutasd meg örök kincseivel a tűnő pillanatot! Egy túlvilág vonul fel itt az idő vándor falain – De mi marad meg mibelőlünk, hölgyeim és uraim? |