Ének és visszhang






5




10




15




20




25




30




35




40




45





50




55




60




65




70




75





80

Szóltam szivemhez: – Nos, beszélj! –

– Ne félj,
lassan elmúlik a veszély,
– dobogta szivem melegen –
és ha ér is még sérelem,
legtöbbje már csak tévedés,
hiszen hámlik a gyűlölet,
mely éveid ruhája lett,
rádhúzott, csúf fegyencruha.
Ne félj,
temelléd pártol a veszély
s nem lesz már rabruhád soha,
hisz te csókoltad a kezet,
amely ellened vétkezett,
s nemsoká ellenség s barát
pirúlni fog, ha belelát
tisztaságodba. A veszély
elmúlik lassan, csak ne félj,
csak ne felejtsd, hogy gyenge vagy
és az a naiv indulat,
amely nélkül az Igazat
nem lehet szolgálni se, csak
kintről látszott rajtad haragnak.
Ne félj, elmúlik a veszély,
s ha gyötrelmeid megmaradnak,
biróúl őrzöd meg magadnak
a kételyt is, és ellenőrnek.
Ma még néha házadra törnek
rossz szemek, szavak és betűk:
ők még nem tudják, hogy előtted
sírni és térdepelni kell,
és hogy te sosem űzöd el,
hanem siratod s szánod őket,
ellenségeid seregét.
S ez így van jól, mert hogy lehetnél
egyszerre első és utolsó,
ha kardot sohasem emelnél
saját szived és lelked ellen?
Jaj, vakok, akik ostoroznak,
de már ne félj,
lassan elmúlik a veszély,
csak ne állj ellen a gonosznak! –
Igy dobogott forró szivem,
s hallottam, jaj, hallottam én,
távoli, vén hegyek kövén
hogy visszhangzott az énekem:

– Mily szemtelen!
– zúgta felém a messzi hang. –
Azt meri hinni a bitang,
hogy nincs számára több veszély,
ha így beszél!
Csak azért alázza magát,
hogy pirúljon a jóbarát,
és azért szenteskedik így,
hogy ne lássák, milyen irígy.
Ostort rá, a képmutatóra,
hisz e jóság-bolseviki
a nyakunkat kitekeri,
ha mi
nem fogjuk kutyaszoritóba.
Itt a veszély!
Ne higyjétek, amit beszél:
ravasz, pimasz, – már fejtegettem,
milyen önző és mily kegyetlen,
s mennyire maga szenvedését
sírta, mikor azt sírta, hogy
pénzt! és: prolik! és: rossz az éhség!
Most is hamis húrt pengetett,
vigyázzatok: uj tőrt vetett
s azt várja, hogy ne ostorozzuk,
de szép lassan tisztára mossuk.
Vigyázzatok, alázata
rabruha helyett álruha
s lelke, mikor Krisztust beszél,
mint a sátán, olyan kevély! –

Igy feleselt vissza az ének,
és jaj, jaj, úgy feleltem én,
ahogy felelnek a kevélyek:
vállaltam némán mind a vádat,
ütésnek tartottam orcámat,
bűnösökért mondtam imámat,
de a dac kinyitotta számat
s mondta, amit mondani gazság:

– Én vagyok mégis az Igazság!