Magyarázat


„A Fűz a tóparton című vers főszereplője ellenben maga tárgy, és csak a versben személyesül meg – részletekben. Maga a látvány-fűzfa kapja a térbeli és minősítő viszonyítást (»roppant egek alatt«, »hajlik«), a kontemplatív cselekvéstípust, árnya a feltételes valóságban az aktív cselekvőképességet (»kihúzni«), a torzkép-stilizáció a kísértetlétet annak fenyegető tényke­déseivel (nyúl, kandikál), mely egyszerre veszélyeztet és ment. De ezt a mentést is a fordított világ határozza meg: csak az árny szemében fuldokló a fenti világ, az eredeti kép értelmében tehát a mentés lenne a fullasztás, és éppen ezért tűnik fel a mentő kísértetnek.

Mely válfaja tehát e vers a tükörszínjátéknak? A vers elhelyezéséhez még egy tükörversre van szükségünk. Az egy évvel korábban, 1938-ban írott A tűkör vallomása címűre:

»tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem«

És ezzel különválasztja a tükröt mint tárgyat a benne tükörképként megjelenő látomástól:

»– Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm«

A tárgy és látomás viszonya: az abszolútum és a pillanat, a végtelen és ember, az »öröklét« és »földi árny« ellentéte?

»nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint egy pillanat,
kihullsz nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.«

Ebben a fenomenológiai tankölteménynek is felfogható, témája szerinti szerelmes versben határozza meg Szabó Lőrinc az embernek a tárgyhoz és tükörképhez való pontos viszonyát. Maga a tárgy tehát pusztán létezik, és közömbös, önálló egész, amely a költő számára azonban mint fenomén jelentkezik, a költő magából vetíti ki a dolognak adott értelmet. Ezáltal válik fontossá a tükörképben az, hogy »látomásod is visszaverem«. De ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a tárgyat a költő ismereteinek rendszerébe állítva a viszonyításnak olyan fokát teremti meg, amely értelmet ad egy számára különben közömbös tárgynak (lásd a tóparton hajló fűzfa szituálását!), hanem a dolgok sorsát az emberi tudatban rendszerbe foglalja: a dolgok széthulló sokaságába világít, összefüggő, szerves egységet hoz létre.”

 
(Kabdebó Lóránt: A természeti tárgy 2. mint az önmegfogalmazás lehetősége = uő.: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Argumentum, Bp. 1996 [Irodalomtörténeti Füzetek 128.] 143–144.)