|
A kisfiam a földgömböt pofozza. Forog a Föld! – Jól van, kis Lóci, – mondom. – A fejét! Csak rajta, püföld! Tekerd ki azt a kopasz koponyáját, csak verd vigan! Minden fordulat egy nap a jövőbe, üsd, vágd, fiam! – És táncol a Föld a gyerek kezében: egy perc alatt százszor felkél s lenyugszik menekűlve rajta a nap, és nem tudom, mire jó ez a játék, de jólesik Lócit nézni, ki mint a végzet, osztja pofonait: jólesik nézni, mintha bosszut állnék most mindazért, ami gyalázat s kín ezen az őrült csillagon ért. S forog a Föld és száll az emberöltő, már mind halott, aki ma él, és kergetjük vadúl az uj századot, kurjongatva kergeti Lóci, én meg keserüen: nem én játszom vele, hanem a szörnyű játék velem, ő játszik velem, a Föld, és dühömre rá se figyel: marad a régi börtön, ahol élni és halni kell. Tudom, mi vagy, vén börtön! Egy keringő dervis feje, ki megálmodta az életet és meg- őrült bele, egy ős varázslóé, ki lenyakazta saját magát: forgó feje kirepült az időbe s lett a világ. Baltát rá, verd szét! – szorít most ökölbe egy gondolat, de tehetetlen kínom, józanodva, csak elapad, és csak nézem, nézem, hogy jár a dervis átkos feje: nem lehet jó ez az ördögmotolla őneki se!… A kisfiam a földgömböt pofozza. Forog a Föld. – Vigyázz, csak papír, – mondom, – és ragaszték, össze ne törd! – és ledőlök a diványra. De jó, hogy már este van! Lóci elúnja magát. Kimegy. Én is únom magam, s csönd van és béke, és ahogy lehúnyom nehéz szemem és mozdulatlan álmodozva fekszem a semmiben, látom: egy fej forog le a magasból, lebeg, leszáll, egy fáradt fej, – érzi, mennyire szánom, s lassan megáll. |