Gépek






5





10





15





20






25





30





35

Állat a vas, élet a láng
és istenek a gépek…
Ötéves voltam, s felemelt
s a tűzszekrény elé tett

az apám, ahol dolgozott,
maga mellé, a mozdony
sátrába, s én úgy álltam ott,
mint túlvilági poszton,

mint egy földreszállt üstökös
hátán, úgy álltam ott a
nyáréji csöndben, mialatt
sziszegve s csikorogva

fújt a baráti szörnyeteg,
rohanni, szállni készen;
azt hittem, mindjárt túlröpít –
Min? Óh – a mindenségen!

Nem röpített, – de ereje
így is teljes varázs volt:
köröttem vörös lyukakon
a pokol dühe lángolt,

órák villogtak, mutatók,
csövek kigyói rézből,
gőz, szén, üvegben valami
pöfögve járt le és föl,

egy tűz lobogott a kazán
mélyén s a csillagokban,
minden feszült és reszketett,
mint én, oly izgatottan:

a kerekek közt lázadó
szellemek hada tombolt
s végül mi inditottuk el,
apám meg én, a mozdonyt.

Azóta vas, ha vasra, tűz
vagyok, ha tűzre nézek,
s hiszem, hiszem, hogy ördögök
és istenek a gépek.