Magyarázat


Kabdebó Lóránt
Történet és történelem
(Részlet) 1

A Kegyetlen út megint csak egy „háborús” témának egyszerre személyes érdekeltségűvé és általános érvényűvé emelése. Ezúttal dialógusba kezdő stiláris elemekből épül fenoménné a vers során egy végveszélybe kényszerülten „kirajzolódó” létező. A történet különböző esélye­ket szembesít: önmagában mindegyik egy-egy leírás témája lehetne, az emberi szenvedés rajzolata. A versben összefogva éppen a mindezt átélni képes fenomén feltámadásához vezet.

A vers stiláris dialogicitása – amelyet Glózer Rita dolgozata alapján jellemezhetünk2 – alap­vetően arra a kölcsönviszonyra utal, amely egyrészt a reflektáló éntől az általa bemutatott-megfigyelt résztvevő énre, másrészt a résztvevő éntől a vele foglalkozó elbeszélő énre irányul. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a résztvevő énben is három jól elkülöníthető szereplő van jelen. Közülük kettő a szó szoros értelmében párbeszédet folytat: az ész, az (ön)tudat; és - a szerző megfogalmazásával élve - a „lélek”. Ha ez utóbbit próbáljuk körüljárni, egy olyan erővel kell számot vetnünk, mely magasabb rendű értékek tudatában feladja az anyaggal folytatott harcot. A tudat parancsa: menni, a lélek pedig „Hagyd, pihenj le” biztatja őt. Íly módon e két erő között szintén egyfajta dialógus alakul ki, bár ez inkább nevezhető párhuzamosan futó monológpárnak.

„még száz lépés.                                          „nem bírom.
csak most, most még...”                              Haza? De hisz a vég már
                                                                    reménytelen.
„Csak most!”                                                 De épp ez a legiszonyúbb, ez,
                                                                       ez a kevés,
                                                                    ami hátra van...
                                                                    Hagyd, pihenj le, biztat
                                                                       a lélek, és
                                                                     elsötétűl.
„Még!                                                          Nem bírom.”
De! Jőjjön bármi:
      jobb lesz;
   akármi: jobb!”
                                                                    „Itt veszel, súgja, és szavára
                                                                      ismét megindulok.”

 A szembeállított monológokból a második versszak közepén, a „Hagyd, pihenj le” részlettel kezdődhetne valódi dialógus, hiszen a kommunikáció itt tényleg a másik fél felé fordul, célja a meggyőzés, rábeszélés lesz. Ezt a részt azonban, mint idézetet, az elbeszélő én vezeti be, tehát a szöveg nem él ebben a dialógusrészletben, válasz sem érkezik rá. Kettejük vitáját a harmadik, a „buta ösztön” (félelem), „az állat”, a „testi gép” oldja meg: „pótolja gyönge társát, a lélekét”. Ösztönös ez az erő, nem is vesz részt a dialógusban, nem szavakkal nyilatkozik meg, hanem tettekkel, indulatokban:

„Neki a bőgő hónak! tántorogva
   és részegen
mintha zuhannék!...”

Az ösztönösség és tudat szembenállása a vers végén tér vissza. Az ösztönei révén a természeten diadalmaskodó ember ebből az ösztönös állapotból eszmélkedve tapogatja ki a tudat határait:

„- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    - - - - - -
Neki a bőgő hónak!
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   Teát, rumot!
Röhögök, mint... Vagy sírok?... Ujra ember?
   Még nem vagyok!
- - - - - - - - Én?... Öt kilométer, éjfél...
Oly messziről?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -”

Lényegesen egyszerűbb, egyneműbb a történésekre reflektáló én jelensége és működése. Leírja, elbeszéli a külső világot, másrészt pedig a résztvevő, az élményt megélő én belső megnyilvánulásait, történéseit. Ezzel párhuzamosan kommentáló szerepet is ellát, bevezeti a többi résztvevő elem megnyilvánulásait. A szövegnek ez a szála a legterjedelmesebb, valamiféle összekötő szerepet játszik:

„- - - - - - - - - Cseng a kő. Szél
   és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
   két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
   sír a szemem...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - biztat
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -

És ez segít, az állat, ez segít most,
   a testi gép:
nélkülem jár s pótolja gyönge társát,
   a lélekét.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
- - - - - súgja, és szavára ismét
   megindulok.

Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
   a félelem.
- - - - - - - - - tántorogva
   és részegen,
mintha zuhannék!... Könny s fagyott verejték
   kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
   szirtjei közt...

S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!
   - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
Húnyt szemmel - - - - - - - - - - - - - -
   - - - - - - -
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
   puhúl a szőr.”

Az eseményeket élményként megélő én (azaz ennek összetevői: a tudat, a lélek és az ösztön) megnyilatkozásaira leginkább a töredékesség, kihagyások jellemzőek. A főleg hiányos és tőmondatokban megfogalmazott mondanivalót módosítószók, indulatkifejező kérdések és felkiáltások teszik élővé, kifejezővé. Az indulatoktól fűtött természetes beszéd fő jellemzőit, az ismétléseket, paralelizmusokat is fellelhetjük a szövegben. Ugyancsak ebbe az irányba mutatnak a gyakori ellentétezések. Mindezen felsorolt jegyek a spontán, érzelmek vezérelte belső beszéd jellegzetes jegyei. Ez a néma beszédfajta elsősorban önmagunknak szól, ezért formailag is egészen más vonások jellemzik, mint a kommunikációs célú megnyilatkozásokat. Azonban e töredékes felszíni szerkezet mögött azért ott van a teljes mélyszerkezet, annak egész tartalma. Implikálva jelen van a szövegben minden gondolat, a résztvevő én jóval több mindent gondol végig, mint amit kimond. Erre a spontán belső beszédre reflektál, reagál a másik, az elbeszélő én.

Az ő szövege többnyire jól formált, összetett mondatokból áll, egészében véve is terjedel­mesebb az összes többinél. Hangvétele érzékelhetően higgadtabb, kiegyenlítettebb. Mind­emellett az elbeszélő, kommentáló szöveg is hordoz feszültséget: itt is előfordulnak parale­lizmusok, ismétlések, alliterációk, melyek ezt a metaszöveget is expresszívvé, kifejezővé teszik.

Az imígyen vázolt stiláris szövedék, A huszonhatodik év Pókhálók című, Fónagy Iván akadémiai székfoglalójában3 hasonló szempontok miatt oly kiemelten méltatott dialogicitá­sának poétikailag éppen a rejtettségében tökéletesebb előképe. Ott már jobbára látványos stíluselemmé formálódik, ami ekkor és itt filozófiailag is indokolt átélése egyrészt az ember történelmi veszélyeztetettségének, másrészt éppen e veszélyeztetettség átélésének történetei­ből, azok ellenére felépített eszmélkedés, a Passió-lehetőségekből való „kirajzolódás”. A leírás tárgyilag lebont, a fenomén-lét pedig felépít.

A vers a világháború alatti költészet nagy részének kétféle szituáltságát is magába fogja. Mert ez, a költő emlékezete szerint egy egyszeri hazamenetelt leíró vers,4 akár akarta, akár nem, a világháború mindegyik színterén elhangozható dialógusokat is rögzíti. Valóban csak egyszeri hazaút, hazavágyódás lenne? a haza mondat-szó a maga kérdőjelével: csak távolságot jelent, vagy azt a kérdést is, hogy „megvan-e még az az otthon?” Mint ahogy az Operáció után című versben az is benne van: „s fogoly vagyok”. 

Jegyzetek

1 Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Argumentum, Bp. 1996 [Irodalomtörténeti Füzetek 128.] 165–170.

2 Glózer Rita: Egy vers „szövedéke”. 1991 (kézirat).

3 Fónagy Iván: A költői kutatás jellege és nyelvi eszköze. Elhangzott az MTA-n 1991. október 14-én.

4 Ld. a Vers és valóság kommentárját.