Kabdebó Lóránt
Történet és történelem
(Részlet) 1
A Kegyetlen út megint csak egy
„háborús” témának egyszerre személyes érdekeltségűvé és általános érvényűvé
emelése. Ezúttal dialógusba kezdő stiláris elemekből épül fenoménné a vers során
egy végveszélybe kényszerülten „kirajzolódó” létező. A történet különböző
esélyeket szembesít: önmagában mindegyik egy-egy leírás témája lehetne, az
emberi szenvedés rajzolata. A versben összefogva éppen a mindezt átélni képes
fenomén feltámadásához vezet.
A vers stiláris dialogicitása –
amelyet Glózer Rita dolgozata alapján jellemezhetünk2 – alapvetően
arra a kölcsönviszonyra utal, amely egyrészt a reflektáló éntől az általa
bemutatott-megfigyelt résztvevő énre, másrészt a résztvevő éntől a vele
foglalkozó elbeszélő énre irányul. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a résztvevő
énben is három jól elkülöníthető szereplő van jelen. Közülük kettő a szó szoros
értelmében párbeszédet folytat: az ész, az (ön)tudat; és - a szerző
megfogalmazásával élve - a „lélek”. Ha ez utóbbit próbáljuk körüljárni, egy
olyan erővel kell számot vetnünk, mely magasabb rendű értékek tudatában feladja
az anyaggal folytatott harcot. A tudat parancsa: menni, a lélek pedig „Hagyd,
pihenj le” biztatja őt. Íly módon e két erő között szintén egyfajta dialógus
alakul ki, bár ez inkább nevezhető párhuzamosan futó monológpárnak.
„még száz lépés. „nem
bírom.
csak most, most még...” Haza? De hisz a vég már
reménytelen.
„Csak most!” De épp ez a
legiszonyúbb, ez,
ez a
kevés,
ami hátra
van...
Hagyd,
pihenj le, biztat
a lélek,
és
elsötétűl.
„Még! Nem bírom.”
De! Jőjjön bármi:
jobb lesz;
akármi: jobb!”
„Itt veszel,
súgja, és szavára
ismét
megindulok.”
A
szembeállított monológokból a második versszak közepén, a „Hagyd, pihenj le”
részlettel kezdődhetne valódi dialógus, hiszen a kommunikáció itt tényleg a
másik fél felé fordul, célja a meggyőzés, rábeszélés lesz. Ezt a részt azonban,
mint idézetet, az elbeszélő én vezeti be, tehát a szöveg nem él ebben a
dialógusrészletben, válasz sem érkezik rá. Kettejük vitáját a harmadik, a „buta
ösztön” (félelem), „az állat”, a „testi gép” oldja meg: „pótolja gyönge társát,
a lélekét”. Ösztönös ez az erő, nem is vesz részt a dialógusban, nem szavakkal
nyilatkozik meg, hanem tettekkel, indulatokban:
„Neki a bőgő hónak! tántorogva
és részegen
mintha zuhannék!...”
Az ösztönösség
és tudat szembenállása a vers végén tér vissza. Az ösztönei révén a természeten
diadalmaskodó ember ebből az ösztönös állapotból eszmélkedve tapogatja ki a
tudat határait:
„- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - -
Neki a bőgő hónak!
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Teát, rumot!
Röhögök, mint... Vagy sírok?... Ujra ember?
Még nem vagyok!
- - - - - - - - Én?... Öt kilométer, éjfél...
Oly messziről?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -”
Lényegesen egyszerűbb, egyneműbb a történésekre reflektáló én
jelensége és működése. Leírja, elbeszéli a külső világot, másrészt pedig a
résztvevő, az élményt megélő én belső megnyilvánulásait, történéseit. Ezzel
párhuzamosan kommentáló szerepet is ellát, bevezeti a többi résztvevő elem
megnyilvánulásait. A szövegnek ez a szála a legterjedelmesebb, valamiféle
összekötő szerepet játszik:
„- - - - - - - - - Cseng a kő. Szél
és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
sír a szemem...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - biztat
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
És ez segít, az állat, ez segít most,
a testi gép:
nélkülem jár s pótolja gyönge társát,
a lélekét.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - súgja, és szavára ismét
megindulok.
Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
a félelem.
- - - - - - - - - tántorogva
és részegen,
mintha zuhannék!... Könny s fagyott verejték
kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
szirtjei közt...
S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
Húnyt szemmel - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
puhúl a szőr.”
Az eseményeket élményként megélő én (azaz
ennek összetevői: a tudat, a lélek és az ösztön) megnyilatkozásaira leginkább a
töredékesség, kihagyások jellemzőek. A főleg hiányos és tőmondatokban
megfogalmazott mondanivalót módosítószók, indulatkifejező kérdések és
felkiáltások teszik élővé, kifejezővé. Az indulatoktól fűtött természetes beszéd
fő jellemzőit, az ismétléseket, paralelizmusokat is fellelhetjük a szövegben.
Ugyancsak ebbe az irányba mutatnak a gyakori ellentétezések. Mindezen felsorolt
jegyek a spontán, érzelmek vezérelte belső beszéd jellegzetes jegyei. Ez a néma
beszédfajta elsősorban önmagunknak szól, ezért formailag is egészen más vonások
jellemzik, mint a kommunikációs célú megnyilatkozásokat. Azonban e töredékes
felszíni szerkezet mögött azért ott van a teljes mélyszerkezet, annak egész
tartalma. Implikálva jelen van a szövegben minden gondolat, a résztvevő én jóval
több mindent gondol végig, mint amit kimond. Erre a spontán belső beszédre
reflektál, reagál a másik, az elbeszélő én.
Az ő szövege
többnyire jól formált, összetett mondatokból áll, egészében véve is
terjedelmesebb az összes többinél. Hangvétele érzékelhetően higgadtabb,
kiegyenlítettebb. Mindemellett az elbeszélő, kommentáló szöveg is hordoz
feszültséget: itt is előfordulnak paralelizmusok, ismétlések, alliterációk,
melyek ezt a metaszöveget is expresszívvé, kifejezővé teszik.
Az imígyen
vázolt stiláris szövedék, A huszonhatodik év Pókhálók című, Fónagy Iván
akadémiai székfoglalójában3 hasonló szempontok miatt oly kiemelten
méltatott dialogicitásának poétikailag éppen a rejtettségében tökéletesebb
előképe. Ott már jobbára látványos stíluselemmé formálódik, ami ekkor és itt
filozófiailag is indokolt átélése egyrészt az ember történelmi
veszélyeztetettségének, másrészt éppen e veszélyeztetettség átélésének
történeteiből, azok ellenére felépített eszmélkedés, a Passió-lehetőségekből
való „kirajzolódás”. A leírás tárgyilag lebont, a fenomén-lét pedig felépít.
A vers a
világháború alatti költészet nagy részének kétféle szituáltságát is magába
fogja. Mert ez, a költő emlékezete szerint egy egyszeri hazamenetelt leíró vers,4
akár akarta, akár nem, a világháború mindegyik színterén elhangozható
dialógusokat is rögzíti. Valóban csak egyszeri hazaút, hazavágyódás lenne? a haza
mondat-szó a maga kérdőjelével: csak távolságot jelent, vagy azt a
kérdést is, hogy „megvan-e még az az otthon?” Mint ahogy az Operáció után című versben az is benne van: „s fogoly vagyok”.
Jegyzetek
1
Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”: A kései Nyugat-líra
összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Argumentum, Bp. 1996
[Irodalomtörténeti Füzetek 128.] 165–170.
2
Glózer Rita: Egy vers „szövedéke”. 1991 (kézirat).
3
Fónagy Iván: A költői kutatás jellege
és nyelvi eszköze. Elhangzott az MTA-n 1991. október 14-én.
4
Ld. a
Vers és valóság kommentárját.