|
Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél és hó szakad. Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint két jégdarab, mint olvadó jég a hús melegében, sír a szemem… Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már reménytelen. Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez, ez a kevés, ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat a lélek, és elsötétűl. Üvegnyilak temetnek, vak lavinák. Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis csak visz a láb. És ez segít, az állat, ez segít most, a testi gép: nélkülem jár s pótolja gyönge társát, a lélekét. Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz; akármi: jobb! Itt veszel, súgja, és szavára ismét megindulok. Igen, ez segít, ez a buta ösztön, a félelem. Neki a bőgő hónak! tántorogva és részegen, mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték kínja füröszt; saját sulyom görget a szél repűlő szirtjei közt… S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés! Teát, rumot! Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember? Még nem vagyok! Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél… Oly messziről? S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban puhúl a szőr. |