Utazó szemek






5





10





15





20






25





30





35





40

Órák óta röpít az autó,
tér s idő zümmögve suhan.
Mintha csak a két szemem élne,
úgy nyúlok el a kocsiban.

Mintha csak a két szemem élne,
látni tudok csak, látni már:
fáradtan élvezem a szépet,
amit elém forgat a táj.

S megtelik, túlcsordúl a lélek,
(a boldogság is kimerít)
s ahogy az út csak hozza, söpri
úszó, özönlő képeit,

lassan szédülni kezd a látás:
messzi lejtő, közeli fa,
sürgönydrót, horizont, hegy és völgy
ingó arabeszk vonala

úgy kanyarog, nő, épül, omlik,
úgy tör elő s úgy villan el,
hogy a kábuló öntudat már
csak e lüktetést fogja fel,

s e szakadatlan lüktetésben
zenévé oldozva magát
lebegve és skálázva zeng be
szemem ablakán a világ.

Órák óta röpít az autó,
látni tudok csak, látni már:
zenét látok: felhők, hegyormok
csendűlnek össze s félhomály

és csillagok és nem tudom, mik…
Csoda ez, mámor, szerelem;
forgó és hintázó ütemben
szállunk a szerpentineken,

s mindez oly kéjes, mint az álom
s oly álomszerű, mint a kéj,
oly érthetetlen… Fut az autó…
Meghaltam?… Csak a szemem él,

csak az él s ami benne táncol,
a mindenség, a végtelen,
mely a maga roppant zenéje
szárnyain repül és pihen.